Holtomiglan Holtodiglan

1.
Egyedül vagyok. Olyan borzasztóan egyedül, mintha a sivatag közepén állnék, és sehol egy oázis,
de még egy nyomorult teve se látszik. Sehol senki.
A valóság: a napsárga-krémfehér fürdőszoba a narancs kilépőkkel és a bolyhos törülközőkkel, a
kintről behallatszó tévézúgással most valószínűtlenebb, mint a holdonjárás. A párás tükrön az
orrom előtt elindulnak lefelé a vízcseppek, szépen egymás után sorjában, mintha csak
megbeszélték volna, hogy legalul találkoznak – összefolynak egy kis erecskébe, és aztán a polc
szélén újra cseppekké szakadva belehullanak a mosdó nedves öblébe. Olyan aprólékosan látom
most mindezt, mintha semmi más gondom nem volna, csak az elmélkedés a vízcseppekről.
A könnyeim is ott vannak, közéjük vegyülnek, és senki sem tudná megmondani, melyik az enyém,
és melyik a zuhanypára gyermeke.
Dühösen rándítok egyet a fejemen: egyáltalán nem vall rám ez a „tükörelőttbőgök”– dolog, nem
az én stílusom. Eszter kemény nő. Eszter mindent kibír. Ki is bírom, ha beledöglök is – bár ez
logikailag ugyancsak ellentmond egymásnak.
Nincs hangom, és kész. Nem fogok többé énekelni. – azért a fene vigye el, csak kicsordul megint
a könnyem – legszebb dolog az önsajnálat: abban sosincs rosszindulat. Lassan kirajzolódik az
arcom a tükörben, már vörös és dagadt az orrom, és persze a szememből bájosan futnak lefelé a
sós patakocskák. De megható! Csakhogy én utálok sírni, és utálom, ha úgy nézek ki, mint egy
szende szűz valamelyik mesefilmből, aki a szabadítóját várja. Legszívesebben ki is ölteném a
nyelvem magamra – de azért ahhoz mégis túl kétségbeesett vagyok.
Pedig mi az egész? Nem fogok többé énekelni. Na és? Slussz, passz. Más is leéli az életét éneklés
nélkül. Nyelek egyet. Nyögőset. Lehet, hogy jobb lenne, ha mégis kibőgném magam, és akkor túl
lennék az egészen. Azt olvastam valahol, hogy annak, hogy a sírástól megkönnyebbül az ember,
valami egészen egyszerű kémiai oka van, már nem emlékszem rá mi – rajtam még nem segített,
igaz, még csak dühömben sírtam eddig. Nézek szembe a képemmel, és erőltetném, jöjjön hát az
a megkönnyebbülést hozó könnyzuhatag – de persze így nem megy. Szegény én, nincs több
skálázás, nincs fellépés, nincsenek kották, nincsenek társak, akikkel egy-egy szépen kiénekelt
hajlítás után összemosolyoghat a partitúra felett az ember…
Hát nincsenek. – nem megy. Fintorgok egyet, és leöblítem az arcom langyos vízzel. Számtalan
dolog van még, amit csinálhatok. Kár, hogy most nem jut eszembe egy sem. Ha Bent
megkérdezném, csak úgy ontaná az ötleteket – komolyakat és egészen hülyéket vegyesen, amíg
a röhögéstől elfogyna a levegőnk. Csakhogy Benedek leült a tévé elé, és szokása szerint a feje
búbjáig elmerült valami hülye politikai elemzésben, és csak egy „ühm, aha, rémes”–t nyögött ki,
amikor elkezdtem mondani a magamét.
Minden este így van. – dörzsölöm a stronge signál fogkefével a fogaimat, míg az ő light médiuma
itt röhög rám a polcról. Még a rohadt fogkeféje is csak light, amilyen az egész élete: könnyed és
kellemes – semmit se tud a szenvedésről, meg a csalódásról. A magányról, amit egyre többször és
erősebben érzek mostanában, míg az én szívdöglesztően jóképű, szellemes, jól kereső férjem a
másik szobában szundít a képernyő előtt.
Persze lehet, hogy én vagyok a hibás - Ben mindenki szerint igazi szuperférj, és még szeret is. Ez
egészen biztos, érzem, tudom. A fene vigyen el, mégis jobban szeretném, ha néha a föld helyett
a szennyestartóra rakná le a koszos zokniját, és nem bámulná minden este azt a rohadt tévét.
Undorítóan kicsinyesnek érzem magam, ha más mondaná ezeket, csak elhúznám a szám: otthon
vagy egész nap, nem bírod eltenni azokat a rohadt zoknikat utána? Persze, meg is teszem, csak
odavagyok tőle, és attól még inkább, hogy eddig jutottam, hogy kiakadok egy ilyen baromságon.
Mert Benedek minden másban tökéletes. Mindenki ezt mondja, az ismerősök, a barátnőim, az
anyósom, sőt, az anyám, és a nővérem is. Szerintük, meg persze mindenki szerint Ben a
főnyeremény, és én csakis boldog lehetek, hogy az enyém. Mintha bárki az enyém lehetne – vagy
én az övé. Most például úgy érzem, semmi közöm ahhoz a szőke atlétához, aki a Pierre Cardin
ingében heverészik az én fotelemben, hiába élek már vele – mennyi is? Lassan hét éve. Öt év
házasság, előtte egy év együttjárás, egy jegyesség, de akkor már kibéreltünk egy lakást, és
ugyanúgy együtt éltünk benne, mint most. Csak persze Balázs nélkül. Akkor én is úgy éreztem,
hogy Ben az enyém, és én vagyok a világ legboldogabb teremtése. Sokáig. Tulajdonképpen nagyon
sokáig. Még azután is, hogy Balázs megszületett és elvesztettem a hangomat. Évekig boldogan
tötyörögtem a kicsivel itthon, és vártam haza az én nagy és fontos férjemet. Az egyik ismerősöm
azóta már a második válóperét vezényli le, és már kiszemelte a következő áldozatot. Nevet rajtam,
és azt mondja, hogy nem kell annyira mellre szívni az egészet. De hogy a rossebbe ne szívjam
mellre, hogy megint elfeledkezett rólam? Hogy ma járt le a legeslegutolsó határidő, amit adtunk
1
nekem, vagyis a hangomnak, hogy valami változzon végre. Eszébe se jut, hogy fél éve, amikor a
tévéből egyszer csak megszólalt a Varázsfuvolából az Éj áriája, és én teljesen rosszul lettem - ezt
énekeltem utoljára, még öthónapos terhesen – szó szerint kiment a vér a fejemből, és majdnem
elájultam - hihetetlen, hogy miket tud az ember produkálni önmaga és a környezete
szórakoztatására – szóval akkor megígérte nekem, hogy ha máig – a találkozásunk 7.évfordulójáig
- sem változik semmi, akkor leülünk, és komoly tervet készítünk a jövőre. Hogy milyen
szakorvosokat, énekmestereket vagy akár kuruzslókat keressünk fel. És tessék, most ott
heverészik nyugodtan, mintha mi sem történt volna. Anyám persze azt mondaná: menj oda,
kapcsold ki a tévét, és beszélj vele. De ő nem érti, hogy ennek magától kell jönnie. Csak úgy az
igazi. Én nem tudok felállni a kisszékre, és kiabálni, hogy figyeljen néha rám is! Hogy legyek fontos
neki…Na, megint ezek a nyavalyás könnyek. Miért van az, hogy én észben tudom tartani az ő
dolgait, hogy holnap fogorvoshoz megy, és hogy jövő héten le kell adnia azt a tervet, amin lassan
három hónapja dolgozik?! Persze, erre sértetten azt mondaná, hogy nekem más dolgom sincs. Ő
viszont elfoglalt, komoly vezető beosztású férfi, aki szeretne itthon egy kicsit lazítani és jól érezni
magát, e helyett a felesége szekírozza, és nem érti meg.
Olyan nagy kérés az, hogy egy kis odafigyelés nekem is jusson? – megdörzsölöm az arcom az
egyik narancssárga törülközővel, jó mandarin illata van – ez még ebben a nyomorult állapotban is
jól esik. Egy kicsit visszalendülök a saját kis házi mókuskerekembe. El kell szakítanom Balázst a
lego-farmjától, különben csúszik a fürdetés, és azzal az egész esti program, én pedig alig várom,
hogy az ágyban legyek, mintha sziklákat görgettem volna egész nap. Naná, hogy fölfelé. Még egy
pillantás a tükörbe, nem is olyan rossz. Szerencsére a hajam sok mindent eltakar, ha akarom, alig
látszik az arcomból valami. Nem mintha attól kellene félnem, hogy Ben valamit is észrevesz. – egy
pillanatra megint összeharapom a számat, de juszt se engedem magam visszasiklani a sírós-
melegségbe, dacos vállrándítással kivágom az ajtót, és elindulok Balázs szobája felé.
- Azt hittem már befulladtál. – rezzenek össze a fotelben a feleségem beléptére.
- Még van egy félóra vacsoráig. – mormogom ellenségesen.
- Nem a vacsora miatt hiányoltalak. – kinyújtom a kezem, hogy becserkésszem. – Hát már
az is baj, ha az ember észreveszi, ha a felesége órákra eltűnik?
- Hagyj, mennem kell Balázst fürdetni. – kerülöm ki a kezét.
- Na, csak egy percre. – kicselezem, és a karjánál fogva magamhoz rántom.
- Jó. - Nem akarok veszekedni, ezért engedem, hogy magához húzzon, sajnos a fotel
mélységéből pont az arcomba lát, hiába eresztem le a hajfüggönyt. Szerencsére nem néz
fel, csak magához húz.
- Gyere, csókolj meg, amíg az a kis bestia nyugton van. Aztán úgysem hagy minket békén,
amíg el nem alszik. – duruzsolom a hasához nyomva az arcomat. A terhesség és a szülés
ellenére jó kemény maradt a hasa, szinte lányos, jó belefeledkezni.
- Mennem kell, Balázs mindjárt kijön. – védekezem nem durván, de a hangomban lehet
valami, amire felfigyel.
- Valami baj van? – kérdezem meglepődve.
- ÁÁ. - az ártatlan hangjától felmegy bennem a pumpa – hogy van képe észre sem venni,
hogy megdöglök mellette?- Dehogy. Csak dolgom van. – förmedek rá, de most már nem
tudom megtéveszteni.
- Látom, hogy valami bajod van. – lehúzom az ölembe, és kisimítom a haját az arcából, hogy
jobban lássam. Vörös és dagadt az orra, még mindig nedvesek a szempillái. – Jesszusom,
te sírtál! Mi történt?
- Semmi. Hagyjál. Semmi se történt. – tiltakozom, de megint elindulnak a nyavalyás
könnyeim, pedig szabadulni akarok, és nem magyarázkodni.
- Ugyan már, nem szoktál semmiért sírni. – hál’ Istennek, mert utálom a bőgőmasinákat.
- Hmm. – húzom az időt. Nagyon gyengéd a hangja, de ez is csak bosszant, mert pont őmiatta
sírok, vagy legalábbis őmiatta is.- Elfelejtetted. – zokogom, most legalább annyira utálva
magamat, mint őt.
- Mit felejtettem el? – idegesen összerándul a gyomrom. – Nincs szülinapod, névnapod,
házassági évfordulónk…- számolom az ujjamon – Mit felejtettem el, Eszter? De tényleg!
Mondd meg, kicsim!
- Hát…– gyűjtöm az erőt, de már magához ölel, és puszilgat, tudja, hogy ennek nem tudok
ellenállni.- Lejárt az idő. – suttogom, és már nem is sírok, van valami biztonságos és
megnyugtató az ölelésében, hiába berzenkedik belül valami, hogy húzódjak el, maradok,
sőt odahajtom az arcom a mellkasára.

2
 - Milyen idő? – nézek az órára, és még mindig nem jut eszembe semmi. Persze Eszter néha
kis hülyeségekből is óriási dolgot tud csinálni, és a vesszőparipája, hogy nem figyelek rá
eléggé, mert néha elfelejtek valami hülye dátumot. Mi a fene lehet ma?
- A végső határidő – látom, hogy még mindig nem érti, ezért legszívesebben megütném, de
már arra sincs kedvem, hogy mérges legyek. Egyszerűen csak fáradt vagyok, nagyon
fáradt, és beszélni sincs kedvem, csak feküdnék így sokáig, vagy akár örökké. -A hangom.
Az éneklés. – mondom olyan halkan, hogy én is inkább tudom, mint hallom, amit mondok.
- Ó, kicsim! – elönt a gyengédség, és egyszerre a tehetetlenség érzése. Magamhoz szorítom,
és ringatni kezdem, mint Balázst, ha felriad éjjel - a fotel nagyokat nyög alattunk. – Tényleg!
A hangod! Semmi változás, kipróbáltad? – csak megrázza a fejét, és könnyes a szeme,
amitől teljesen összeszorul a gyomrom. – Kicsike se? Icipici dúdolás? – megint
megcsókolom és közben ringatom, nincs jobb ötletem.
- Semmi. – lassan elapad a könnyem, és kicsit elnyugszik bennem a neheztelés – sajnos nem
múlik el, ezt már tapasztalatból tudom, csak hátraköltözik az agyam egyik rejtekébe, hogy
onnan aztán azonnal előpattanjon, ha szükség van rá. Úgy gyűlnek bennem ezek a
sértettségek és bánatok, mint valami fegyver vagy puskapor, azonnal lángra kapnak, és
magukkal ragadnak, ha a legkisebb szikra a közelükbe ér. Így aztán néha olyan botrányt
csapok egy meggondolatlan megjegyzésért, mintha Ben megcsalt volna, vagy kocsmára
költötte volna a fizetését. Gyűlölöm ezt magamban, de nem tudom nem használni, ez az én
fegyverem: az ő memóriája kiperget minden sérelmet, semmivel sem tud visszavágni
nekem, míg én akár félóráig tudom sorolni az ő bűneit és cserbenhagyásait. Most
szégyellem magam emiatt, szeretném kiüríteni a raktárat, feloldani ebben a perc érezhető
szeretetben – de nem megy: az önvédelmi mechanizmusom erősebb nálam, nem hagyja,
hogy védtelen maradjak a következő harcokban. Mert úgy igaz, mint az, hogy most
elolvadok Ben karjában, hogy hamarosan megint a pokolba kívánjuk egymást, és
dühünkben előkapjuk és megforgatjuk a másikban az összes fegyverünket.

2.
A tegnap esti békés közjáték kicsit elnyugtatott, napközben, amíg takarítottam, mostam, főztem,
vasaltam be-bevillant a tegnapi nagy hancúrozás egy-egy jelenete. Ben és Balázs félelmetes csatát
vívtak a fürdőszobában, minden vizes lett, még a mennyezet alatt lógó fregolira fellógatott ruhák
is – pedig ez nagy szó, tekintettel arra, hogy régi polgári lakásunkban a szokásosnál is nagyobb a
belmagasság, csaknem négy méter. Ben tervezgeti is állandóan, hogy galériát épít a kisszoba felé,
én viszont nem biztatom, ami minden vállalkozás halála. Itthon ugyanis csak akkor készül el bármi,
ha én a fejembe veszem, és lassú, kitartó munkával szinte beleszuggerálom a férjembe. Mivel
azonban én költözni szeretnék, méghozzá egy kis kertesházba, eszemben sincs vágni magam alatt
a fát, hogy pénzt és energiát fektessünk ebbe a lakásba. Tudom, hogy Ben remekül megcsinálná
– de ezzel ideragasztana minket cirka 140 évre. És az az igazság, hogy Balázst is féltem még a
lépcsőzéstől, igaz, lassan öt éves, és ügyes, mint a gyíkocska, de végül is az egyszem gyerekem,
és annyi mindent hall az ember! Ezt persze nem mondom Bennek, mert ő kinevetne, és kioktatna,
hogy így nem lehet egészséges fiút nevelni. De nem értem, miért kellene már ötévesen macsót
faragni belőle, hadd maradjon még egy ideig életben!
Az óvodában úgysem vigyáznak rá annyira, mint ahogyan én tenném- nem is szeretek arra
gondolni, hogy mit csinálhat vajon most a többiek közt. Ben szerint persze fölösleges az
aggodalom, hiszen szakképzett óvónők vigyáznak a gyerekre, akiket börtönbe zárnak, ha valami
baja történik – de ő nem látta múltkor azt a gyereket, akit vérző fejjel vitt el a mentő, mert az
egyik ártatlannak kinéző játékkal fejbe vágta egy angyal-szőke, kékszemű kislány. Persze úgysem
zárhatom a kölyköt burokba – de a fene vigye el, az egyetlen gyerekem – és ki tudja, lesz-e még
valaha másik.
Baba szerint ez az én bajom, és hajlok rá, hogy igazat adjak neki, hogy olyan görcsösen szeretnék
még egy gyereket, hogy a végén bedilizek tőle. Persze a tegnapi nagy bőgésnek is volt némi alapja:
ma megjött, és így utólag mindig tudom, hogy előtte egy-két nappal mindig érzékenyebb és
nyűgösebb vagyok, mint egyébként. Ettől persze teljesen elbizonytalanodom, akkor most ez volt
az oka a kiborulásomnak, vagy tényleg baj van a házasságommal? Gyöngyi, a nővérem teljesen
hülyének tart, neki egy szép darab, birkózó külsejű férje van, tetoválással és nagy pocakkal –
szerinte túlkomplikálom a dolgokat. A férfiak és a nők sosem lesznek egyformák, így aztán
elkerülhetetlen a súrlódás- mondja anyám ilyenkor. Ő rengeteget „tűrt” apámtól – és kiböjtölte,
amíg meghalt. Én viszont egy percig sem élnék olyan házasságban, mint az övék volt. Erre egyszer
tettem is valami célzást, és elszörnyedtem, mert anyám heves reakciójából rájöttem, hogy ő az
utóbbi, egyedül töltött évek alatt teljesen átírta magában a házasságukat, és ebben a változatban
3
boldogan éltek, apám figyelmes és megértő férj volt, és így tovább. Megpróbáltam ellene vetni
néhány konkrét emlékemet, veszekedésekről meg arról a néhány hétről, amikor különköltöztek,
de anyám ezekre legyintett, és azt mondta, hogy mindenhol előfordul néha vita, de összességében
apám kiváló férj és jó apa volt. Ránéztem Gyöngyire, ő megvonta a vállát, és láthatóan nem volt
kedve anyámmal vitába szállni. Azóta nem emlegetem anyámék házasságát. Ez is valami
védekezés az emberben, hogy úgy emlékszik vissza a régi dolgokra, hogy ne kelljen szembesülnie
a kudarcokkal. Zita azonban, aki pszichológus, és jól menő magánrendelése van a belvárosban,
azt állítja, hogy igazán meggyógyítani az ilyen sérüléseket csak úgy lehet, ha szembenéz velük az
ember, és kimondja, hogy mondjuk: vacak volt a házasságom, a férjem egy önző zsarnok volt.
Zita nagyon meggyőzően beszélt, de én nem úgy látom, hogy anyámnak tényleg jót tenne egy
ilyen beismerés. Nagyon jól megvan az ő képzeletbeli múltjával – egyre több csöpögős története
van a boldogságukról. Azt persze nem hiszem, hogy ezeket kitalálta volna, csak gondolom az
arányok csúsztak el, így lett egy kedves gesztusból vagy bókból több év harmónia. Bárcsak így
működne a jelenben is!
Lassan fel kell tennem a babot, ha azt akarom, hogy készen legyen, amire Balázsért kell mennem.
Szeretek itthon főzőcskézni, de lassan el kell döntenem, hogy mit kezdek magammal. Balázs
asztmája már fél éve nem hallatott magáról, az orvos szerint jó esély van arra, hogy teljesen
kinőtte. Akkor viszont semmi értelme annak, hogy itthon legyek. Ez egyfelől izgalmas, sőt lelkesítő
– másrészt viszont teljesen be vagyok gyulladva, hogy megállnám-e a helyem bárhol. Semmihez
sem értek. Tudok egy kicsit gépelni, meg ismerem az internetet, van érzékem a szervezéshez –de
mire megyek ezekkel? És ha mégis sikerül elhelyezkednem, és kiderül, hogy tök hülye vagyok
mindenhez, és kirúgnak? Ben szerint az ő titkárnőjük negyedannyira értelmes, mint én, és eszükbe
se jut kirúgni, mert az előző még a számítógépet se tudta bekapcsolni, és a telefonba három
esetből kétszer azt mondta be, hogy: Tessék, Kovács lakás. – persze a felét se hiszem el, csak
biztatni akar. A fenébe, nincs egy szem tejföl sem, eszembe juthatott volna, hogy Balázs tegnap
megette uzsonnára, ha másról nem, a csupa tejföl nadrágjáról, amit az előbb nyomtam be a gépbe.
Átvegyem a nadrágomat, vagy leugorjak melegítőben? Ha nem öltözöm át, biztosan összefutok
valakivel, és rém kínosan fogom érezni magam. Ha átveszem, akkor senkivel sem találkozom, de
úgy utálok ötpercenként ruhát váltani. Bár amire hazajövök, lassan már mehetek
Balázsért…istenem, nem ismerek magamra, percek óta azon töprengek, hogy áthúzzak-e egy
gatyát, vagy nem, ami kb.20 másodpercig tart. Tényleg ideje visszamennem dolgozni, teljesen
leépültem.

3.
Kettőre jönnek Tamásék, hogy megbeszéljük az új arculattervet. Akkor még belefér egy telefon,
és egy kávé, persze, csak ha Etus ráér, és nincs sürgős pletykálnivalója valamelyik másik irodában.
Kicseng, egy-kettő-három – ki kellene rúgni ezt a nőt! Végre!
- Eta, hozzon nekem egy kávét. Nem, hab nem kell. – két év alatt nem bírta megjegyezni,
hogy nem szeretem a tejszínhabot. Valaminek utána akartam nézni a neten, mi a fene is
volt? Már megint ez a telefon.
- Benedek, tessék.
- Gábor vagyok, szia. Kéne nekem egy ügyes gyerek, aki kipofozza kicsit az új plakátunkat..
- Nem szívesen vállalunk részmunkát – kelletlenkedem - tudod, azzal mindig baj van. Ha
bejön, akkor azt mondjátok, hogy a ti érdemetek volt az egész, ha nem, akkor mi vagyunk
a hibásak.
- Ugyan már, öregem. Hiszen ismerjük egymást. – kedélyeskedik az én bőrömre.- Nincs most
pénzünk egy teljes reklámra. De egy kis besegítést még ki tudnék szorítani…
- A marketing nem kis segítség, hanem komoly munka. – jegyzem meg teljesen fölöslegesen,
csak az önérzetem kedvéért, aztán engedek. - De Neked, öregem, csinálunk egy plakátot
ingyen, ha a jövő félévben rendeltek tőlünk egy félperces reklámfilmet.
- És az mennyi? – sóhajt nagyot Gábor. Mindjárt megszakad a szívem.
- A jelenlegi árlista szerint…egy perc…- nyomogatom a billentyűket, de a képernyőn csak „ A
lap pillanatnyilag nem elérhető” felirat jelenik meg a honlapunk helyett. – A fenébe,
bedöglött a laptopom, várj egy percet. – elkezdem kirángatni a fiókokat, és persze sehol
sincsenek azok a nyavalyás árlisták. – Hogy a franc essen belé!
- Mi a gond?
- A hülye titkárnőm soha nem csinál rendet, csak bedobálja a papírokat a fiókba. Sose találok
meg semmit. – dühöngök, de valami rossz érzés fog el, felnézek, és persze Eta sápadt arcát
látom magam előtt. Lecsapja a kávémat az asztalra, és sírva kifut. Istenem, csak ezt ne!
Most nekiáll bőgni! Tamásék mindjárt jönnek, jó belépő lesz egy zokogó titkárnő. – Gábor,
4
 most izé, vészhelyzet van...- mi a fenét mondjak ennek? - Szóval csak neked, csak most
300-ért megcsináljuk, ez még az idei ár. De akkor küldj át előre egy megrendelést nekem.-
remélem jó árat mondtam, különben megüt a guta.
- De fizetni csak jövőre kell. – szögezi le Gábor.
- Igen. – csak tenné már le végre, valamit kezdenem kell Etával, mielőtt Tamásék
megjönnek.
- Emailon jó lesz?
- Inkább faxon – nézek a képernyőre, amin még mindig az előbbi felirat vigyorog
kárörvendően.
- Már nyomom is.- vigyorog Gábor hangja.
- Oké. Azért arról is írhatsz pár sort, hogy milyen legyen a plakát. – teszem hozzá, mert
tapasztalatból tudom, hogy az ügyfelek nagy része teljesen gyagyás – legtöbbször a
legfontosabbat felejtik el: a cégük nevét, vagy a reklámozandó terméket. – Ja, szép az új
Hondád, láttam tegnap. – teszem hozzá, nehogy már azt higgye, hogy bevettem a
nyöszörgését az anyagi helyzetéről.
- Aha. – csuklik meg az eddig magabiztos hangja – Kölcsönből van. – próbálkozik, de érzi,
hogy ez nem jött be.
- Akkor is klassz. Na, mennem kell, küldd az anyagot! – csapom le a telefont, és az ajtóhoz
lépek. Utálom a síró nőket. Egyébként is sírjon otthon a férjének, ez munkahely.
Mostanában mindenki bőg? Tegnap Eszter…istenem, fel kellett volna hívnom! És meg kellett
volna néznem annak az ürgének a honlapját, aki hirdette magát az újságban, azt az
ezoterikus fickót…Egy pillanatig tétovázom az ajtó és a számítógép között, de kintről
zokogás hallatszik, a fenébe! Nagy levegő, hajrá! – igyekszem határozottabb arcot vágni,
mint ahogy érzem magam.
- Eta, mit csinál? – kérdezem hülyén, mert persze látom, hogy mit csinál: pakol.
- Hazamegyek – szipog a zsebkendőjébe. – Én …felmondok…
- Ugyan már, Eta. – toporgok az asztal előtt idétlenül, jaj, de utálom az ilyet. – Én…sajnálom…
- Azt mondta, hogy…hülye…hülye vagyok.- zokogja, és szemrehányó vörös szemekkel néz
rám.
- Mérges voltam. – dörmögöm, és mivel szűknek érzem a galléromat, megrángatom az
ingem.
- Nem vagyok…hülye. – kéri ki magának, és bámul rám, követelve a megerősítést. Ó, ha
tudná!
- Persze…- nyögöm.
- És ha azt szeretné, hogy rendet rakjak az asztalon, szóljon. – jön meg a hangja, miután a
számára legfontosabbat tisztáztuk.
- Jó. – mondom, de már egekben a vérnyomásom, mindjárt kidobom az ajtón, ha sokat
okoskodik.
- Az előző helyemen alig akartak elengedni. – nyomkodja a szeméhez a zsebkendőjét, alig
bírom visszanyelni, hogy: akkor menjen vissza, drága. De felnézek az órára, Tamásék öt
percen belül megérkeznek, addigra kell egy titkárnő, aki lehetőleg nem bőg, és nem tesz
ciánt a kávémba.
- Eta, mondtam már, hogy sajnálom. Mérges voltam, mert nem találtam egy fontos papírt.-
közben fülelek, nem hallom-e még a kopogást.
- Én soha semmit nem hányok el. És mit gondol most az, akivel telefonált? Hogy hülye és
rendetlen vagyok? – görbül le megint a szája.
- De hát nem is ismeri magát! – ez nem jött be, látom a szemén, sóhajtok. – Holnap felhívom,
és megmondom neki, hogy nem volt igazam. – ha ez se használ, inkább kidobom ezt a
libát, mielőtt Tamásék ideérnek.
- Jó. – engesztelődik meg, és leteszi a táskáját az asztalra. – Kér másik kávét? – kérdezi
engedékenyen.
- Majd ha jönnek az ügyfelek. – lépek vissza a szobába. – De ezt feltakaríthatná. – intek a
kidőlt kávéra az asztalomon.
- Azonnal.
Megengesztelődve ballagunk be a szobába, bedobom magam a székbe – de nem tudok mit
csinálni, amíg itt tötyörög. Mi a fenét babrál itt ennyit, remélem, nem hiszi, hogy tovább fogom
engesztelni?! Mérgesen rácsapok a billentyűkre.
- Mi a fene van a hálózattal? – tör ki belőlem.
- Milyen hálózattal? – néz körbe a szobában Eta.
Mégis jobb lett volna, ha kirúgom, ennél hülyébbet nem kaphattam volna!
5
 - Az internettel. – vetem oda, és ellenőrzöm a zsinórokat.
- Óó, nem mondtam? Kaptunk egy levelet, hogy ma felújítás miatt délután nem lesz Internet.
– csicsergi.
Szerencséje, hogy már hallom Tamás hangját az előtérből.

4.
Rém fárasztó volt ez a rohadt tárgyalás. Tamás azt hiszi, hogy azért a nyavalyás félmillióért
körbeugráltathatja az egész stábot. Ha még valami újat kitalál, visszadobom az egész szart a
képébe. Keressen más hülyét hozzá. Hol a fenében van a kulcsom? Ha fent hagytam az irodában,
belerúgok valamibe, az fix. Persze, a táskám mélyén, mert kilyukadt az a hülye tartó. Majd szólok
Eszternek, hogy varrja meg. Hogy vezet ez az őrült? Hé, nincs szemed? Vagy most szabadultál a
bolondokházából? Szerencse, hogy jók a reflexeim, még soha egy karcolásom sem volt egyik autón
sem.
Remélem Eszter sült húst csinál – múltkor nagyon vacak volt az a reformkaja. Az az articsóka vagy
mi, olyan volt, mint a takony. Nem értem, miért nem jó a hús, mit variálunk állandóan. Na, itt
vagyunk. Jesszusom, ez Zita autója - hát már otthon sem lehet nyugta az embernek?! Ha most
elmennék a sarki kocsmába…ott jó a sült hús…de Eszter kikaparná a szemem utólag. Istenem,
papucs lettem!
De azért nem olyan rossz hazajönni egy ilyen barátságos házba, ilyen finom illatok közé –biztatom
magam, ahogy a munkahelyi tréningen mondta az a zöld fickó: alakítsunk ki előzetesen pozitív
képet. Beleszimatolok a levegőbe, mégis sült hús lesz, úgy érzem. Ez segít a pozitív kép
kialakításában. Nem hallják, hogy csöngetek- biztos Zita beszél ezerrel, és visítanak, Balázs meg
élvezi a felhajtást.
- Na mi lesz, lányok, sose engedtek be? – dörömbölök az ajtón. Végre lépteket hallok, de
Eszter még mindig magyaráz valamit hátrafelé, ahelyett, hogy kinyitná azt a nyavalyás
ajtót.
- Eszter! Engedjetek már be!- ütök egyet az ajtóra ököllel.
- Jól van na, miért vagy ilyen türelmetlen? – kérdezem felhúzva a szemöldökömet.
- Te is türelmetlen lennél, ha egy tízórás munkanap lenne mögötted.- isteni ledobni a zakót,
és lerúgni a cipőt.
- Mert én persze pihengettem az elmúlt tíz órában, igaz? – mindig felhúzom magam, ha úgy
állítja be a házimunkát, mint valami kikapcsolódást. Közben lehajítja a zakóját a székre,
még csak arra a rohadt karfára se képes rárakni, és a cipőjéből lazán kilép, mintha cselédet
tartanánk. Ráadásul mindezt Zita előtt.
- Sose mondtam, hogy nem csinálsz semmit. – tiltakozom, istenem, miért nem mentem a
kocsmába? Most itt magyarázkodhatok órákig. – De nekem ma három fontos tárgyalásom
volt, és Eta is teljesen kiborított.
- Én meg mostam, főztem, takarítottam, bevásároltam és mellesleg egész délután a fiadra
vigyáztam. – leszarom a hülye tárgyalását. Próbálna meg a fiával tárgyalni, hogy ne szedje
szét a lakást félóránként! Mindig ez van, hazajön, és most ugráljam körül. – És hulla fáradt
vagyok. – már megy is vértanú arccal a fotel felé, hogy beledobja magát, és bámulja a
képernyőt késő estig, én meg vigyem oda a vacsorát, fürdessem meg Balázst, és
mosogassak el. A fenét!
- Akkor mi most elmegyünk Zitával. – mondom hirtelen ötlettől vezérelve - Majd hazajövök.
Ne felejtsd el Balázst megfürdetni. Nyolcra ágyban kell lennie, különben holnap egész nap
nyűgös lesz. – Zita tapintatosan úgy csinál a gyerekszobában, mintha nem hallaná a
vitánkat, annyira leköti a Balázzsal való legózás, úgyhogy beszólok:
- Gyere, Zita, meghívlak a kisédesbe! Balázskám, ma apuci fürdet, jó legyél, és szépen feküdj
le! – adok puszit a fiam édes pofikájára.
- Mama, én is megyek! – ugrik fel azonnal, minden program csak jobb lehet, mint az esti
lefekvés.
- Nem, kicsim, neked már késő van. – ölelem át, de persze belekapaszkodik a nyakamba,
úgyhogy kénytelen vagyok kicsit határozottabb lenni: - Engedj el, manó. Ha jó leszel, hozok
egy kis sütit neked is, és holnap reggel megeheted, jó?
A kis disznó még esdekelve néz Zitára, hátha neki meglágyul a szíve, de belebökök az oldalába:
nehogy engedjen, nem viszünk egy ötéves gyereket este hétkor cukrászdába!
- Most nem viszünk el, de ha anya elenged, valamelyik nap eljövök érted, és csak mi ketten
elmegyünk, jó? – alkudozik Zita leguggolva Balázs mellé.

6
 - Inkább hozzál csokit. – hárítja el némi töprengés után az ajánlatot a fiam bölcsen. Itthon
barátságos mindenkivel, de nem szeret „idegenekkel” elmenni. Szerencsére, bár persze Zita
kivétel lenne.
- Jól van, te kis csibész. – ad puszit ő is, és végre kifelé csörtetünk a gyerekszobából.
Ben elég elkeseredetten néz rám, ami elégtétellel tölt el, úgy kell neki. Csinálja csak két órán
keresztül azt a semmit, amit én egész nap.
- Mikor jössz haza? – kérdezem kicsit reménykedve, hátha a fürdetésre mégis hazajön.
- Nem tudom. – vágom vissza bűbájos mosollyal, mert érzem, hogy ezt a kis csatát én
nyertem.
- Gyere, kicsi fiam, tartunk egy igazi férfi-estét. Tudod, milyen az? Finomakat eszünk, tévét
nézünk, és rá se rántunk a nőkre! – mondom Balázsnak, aki közben idejött, és a kezét
emelgeti, hogy vegyem fel. Jó fej kölyök, juszt is remekül megleszünk. Jól feldobálom,
amire persze kacagni kezd – Eszter most húzza a cipőjét, még hallania kell. Nehogy azt
higgye, hogy sírni fogunk utána.
- Ma pizzát rendelünk, és utána csokit eszünk. Rendben? – emelem fel szemmagasságba a
srácot.
- Jó! – ragyog fel rögtön, hiába, csak a férfiakban lehet bízni.
- Na, gyere, kisöreg, hozd a telefont.

5.
Az aranyos kis cukrászda valójában a „Kiss Bácsi süteményei” nevet viseli, de mi csak
„Kisédes”-ként emlegetjük. A becenév egyébként mindenképpen illik rá, a berendezése
rózsaszín-arany, biedermayer bútorokkal, a süteménykészlete pedig mesés, habos és krémes
sütemények sorakoznak a hatalmas pult mögött, és helyes régimódi ruhájú felszolgálók
szolgálják ki a vendégeket. Meglehetősen divatos hely, délután, vagy hétvégi kellemes estéken
aligha van esélye az utcáról bejövőnek arra, hogy helyet kapjon a három nagy teremből álló
cukrászdában, de nekünk most szerencsénk van, az egyik hófehér bóbitás felszolgálónő már
kísér is a második terem belsejébe, az egyik ablaknál álló kis macskaasztalhoz.
Megrendeljük a szokásos menünket, kuglóf csokiöntettel és baileyses kávé, sok habbal.
- Járt nálam ma egy biztosítási ügynök, egész jó fej volt. Nem erőszakoskodott, hogy kössek
ilyen meg olyan vackokat, viszont jól eldumáltunk. – mesélem a mai nap eseményét
Zitának, aztán elégedetten hátradőlök, amíg elénk teszik a fantasztikus, saját sütésű
kuglófjukat.
- Szimpatikus ürge lehetett. Mondd csak, nős? – kérdezi máris tele szájjal Zita.
- Tényleg szimpatikus volt, de nem tudom, hogy nős-e. – töprengek. Lehet, hogy teljesen
eldeformálódtam, mint nő, hogy eszembe se jutott megkérdezni, vagy kideríteni? Bezzeg
Zitának ez az első. – De miért érdekel? Úgy tudtam, jól megvagytok Gézával.
- Annak már vége. – legyint ő.
- Kidobtad? – csodálkozom, mert múlt héten még javában áradozott róla.
- Nem. Visszament a feleségéhez a marha. – vonogatja a vállát Zita. – Végig arról beszélt,
hogy milyen buta és fárasztó nő, de elég volt egy megbocsátó sms, és már pakolt is. Persze
azt mondta, hogy a gyerek miatt megy, de hiszi a piszi. – vonta meg a vállát, de közben
lefelé görbült a szája sarka.
- Sajnálod? – faggatom, mert nála sosem lehet biztosat tudni – Egyszer azt mondtad, hogy
két hónapnál tovább egy férfi sem tud érdekelni…- olvasom a fejére a régi vallomását.
- Az régebben volt. – sóhajt. – Tudod, ahogy öregszem, egyre kisebb a választék. – biggyeszti
le a száját. - Minden férfi megnősül, és aztán már maximum egy kiadós hétvégére
alkalmasak, de akkor is ötpercenként felhívják a feleségüket, és végig izgulják a két napot,
nehogy valaki meglássa őket. Rém fárasztó. – nyomja be az utolsó kuglóf-falatot is. – Néha
azt gondolom, mégsem születtem szinglinek.
- De hát a szabadság, amit mindig úgy dicsértél? – teszem le a kanalat döbbenten. Ha már ő
sem, akkor ki? – Én mindig úgy irigyeltelek, hogyha megtetszett valaki, legközelebb már
vele láttalak…
- És két hét múlva megint nélküle. – vág gúnyos grimaszt. – Hidd el, rémes, hogy az ember
egy fél évre, de még két hónapra sem tud előre tervezni semmit, még egy hétvégi
kirándulást se, mert nem tudja, hogy az aktuális fickó még akkor is aktuális lesz-e.-
akkurátusan megtörölgeti a száját a köralakú virágos szalvétában.
- De hát többnyire te rúgod ki őket, nem? – vonom össze a szemöldökömet összpontosítva.
Zita hátradől és kissé zavartan forgatja az aranyszélű kávéscsészéjét az alátéten.

7
- Eleinte én is azt hittem. – néz fel egy pillanatra, de aztán elkapja a tekintetét. - De most
már gyanakszom, hogy direkt rájátszanak, ha már szabadulni akarnak tőlem… – közben
előkapja a kistükrét, és megigazítja a rúzsát. -Tudod, amíg le nem fekszem valakivel, addig
kedves, lovagias, szellemes, aztán a második-harmadik alkalommal már nem mossa meg a
lábát, ha nálam alszik, vagy csak tévézik egész este.- közben elégedett pillantással dugja
vissza a tükröt és a rúzst a táskába, láthatóan a kis kozmetikázás megnyugtatta. - Nem
azért nem mentem férjhez, hogy ezeket lenyeljem. – vág harcias arcot végül.
- De ha szeretsz valakit, akkor ezek nem számítanak…- próbálkozom nem túl meggyőzően.
- Nem is tudom. – gondolkodik el egy pillanatra. – De ha szeretne, akkor megtenné a
kedvemért, nem? – néz rám felhős szemekkel. -Tehát, ha nem teszi meg, akkor nem szeret,
ezért aztán fölösleges elviselnem. -megint egy kis vállvonogatás következik. - Egyébként a
lábszag akkor is büdös, ha szeretsz valakit. – teszi hozzá kacsintva.
- Bizonyos dolgokat megtesz a kedvedért, mert szeret, másokat meg te viselsz el, mert te is
szereted. Másképp nem megy. – mondom én kicsit szomorkásan, és a magam
vigasztalására bekapom az utolsó falat kuglófomat is.
- Ez nagyon unalmasan hangzik. – rázza a fejét Zita. – Jobb szeretem, ha amíg nálam vannak,
addig szívdöglesztőek. Aztán ha hazamennek, böfögjenek és sörözzenek a tévé előtt
nyugodtan.
- Akkor viszont nem is szeretnél senkit igazán. Senki sem vonzó fehérlovas királyfi a hét hét
napján, reggeltől estig. – sóhajtok - Jó, ha néhanap az tud lenni.- gondolok a saját
lovagomra, és arra, hogy micsoda kupit csinálnak most éppen nekem.
- Szerintem te túl megalkuvó vagy. – biggyeszti le a száját Zita, de közben szeretettel néz
rám.
- Lehet. – bólintok beleegyezően. – Viszont én nagyjából boldog házasságban élek 5 éve.- ez
úgy érzem, igaz is. - Néha Ben is böfög, és nem mindig mos lábat, de imádok mellette
ébredni reggel, és ha jókedve van, akkor a te fehérruhás királyfiddal sem cserélném el.-
megint felmerül a nappalink képe, és most már kis hülyeségnek érzem az egész vitánkat,
ezért aztán sóhajtva teszem hozzá: - Még akkor se, ha néha összeveszünk valami
baromságon.
- Na jó, ne vitatkozzunk. – legyint Zita kis irigységgel a hangjában. – Egyébként néha már
érzem, hogy ez a nyárspolgári szellem bennem is kezd meggyökeresedni, már egy
nagyhasú sörivót is elviselnék, csak ne kelljen minden ünnepnapon egyedül ébrednem…-
grimaszol mulatságosan, de azért megcsillan valami a szemében.
- Szegénykém. – sajnálom meg egy pillanatra, és megsimogatom a karját.
- Azért csak ne sajnálj! – dobja hátra a haját Zita. – A magányos öregek otthona még messze
van. És én alapjában imádok a saját magam ura lenni. Senki sem cseszeget, hogy van-e
tiszta alsógatyája, és nem nyomja ki a fogkrémet a mosdó szélére. – megint némi
vállvonogatás következik -Csak akkor kell elviselnem valakit, ha akarok, és még mindig
elég szép számmal vannak, akiket ha felhívok telefonon, nedves lesz a tenyerük. – kacsint
rám felsőbbségesen.
- Én alkalmatlan vagyok a szexre. Legalábbis egyelőre. – vonogatom a vállam.
- Terhes vagy? –derül fel a barátnőm.
- Nem, és éppen ezen szomorkodom. Reggel megjött, és ilyenkor elég vacak a kedvem…-
panaszkodom – Már annyira szeretnék egy kisbabát…
- Szegénykém…- simogatja meg Zita a haját. – Orvosnál voltál már?
- Igen, azt mondja, minden rendben. – legyintek, de mint mindig, most is összeszorul a
gyomrom. -De valaminek csak kell lennie, ha három éve nem esem teherbe?! – valami
biztatást várva nézek rá. - Balázskát a nászéjszakán összehoztuk.
- Akkor biztos sikerülni fog másodszor is. Ha tudnád, nekem mennyi pénzem megy el
fogamzásgátlásra…- grimaszol ő – Kiírhatnák rám, hogy szponzorálom a Richter Gedeont
meg a RAKO-t.
- De te nem is akartál soha gyereket, nem?- sandítok rá óvatosan. Bár évek óta ismerem, de
azért ki tudja, ez minden nőnél érzékeny pont. Legalábbis azt hiszem. Legalábbis nálam
abszolút az.
- Kivéve, ha látok egy aranyos kisbabát valahol. – áll föl a székéről Zita. – Mostanában már
el is bőgöm magam, ha azt hallom, hogy valamelyik barátnőm terhes lett.- Megveregeti az
asztalon a kezemet. - Úgyhogy lehet, hogy azért nem esel teherbe, mert tudod, hogy azzal
totál kiborítanál…
- Miért nem szülsz egyet? – kérdezem, és én is felállok.

8
 - Magamnak nem akarok, szerintem az önzés. A gyereknek apa is kell.- rázza a fejét Zita. –
Annyira azért nem vagyok „modern”, hogy egyedül vállaljak egy babát. Már csak a
felelősség miatt sem. Ha velem valami történik, mi lenne vele? – kapja fel a táskáját, és
kimarja belőle az elegáns őzbarna pénztárcáját. – Tedd el, mert megharagszom! – mutat
az erszényemre, amit már én is előkaptam. – A legjobban akkor mutathatom ki a
felsőbbrendűségemet, ha én fizetek. – vigyorog rám. – Különben is, jól kereső üzletasszony
vagyok, és befektetésnek tekintem. Még a világhírnév előtt támogatni kívánom az évszázad
pacsirtáját.
Erre nem tudok válaszolni, mert összeszorult a torkom, hogy a meghatottságtól vagy a
félelemtől, nem tudom. Ez a furcsa Zitában, az élete mintha fényévnyire lenne tőlem, sokszor
nem is értem, miért vagyunk még mindig barátok. És akkor, tessék, mondd valamit, amiből
úgy érzem, hogy megért, és fontos vagyok neki. Akkor mégis lehet, hogy Ben is megtehetné,
ha akarná. Észben tarthatná, és törődhetne velem. Egész nap vártam a hívását, de persze ma
sem volt rá ideje. Nemcsak a természetgyógyász honlapjáról nem számolt be – biztos meg se
nézte - de az sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Pedig nem minden este
rendezek hiszti-partyt, mint tegnap. Megint elfog a szomorúság, Zita megérzi, már nem is
próbál már felvidítani, csak gyorsan hazavisz, és megsimogatja a karomat, amikor kiszállok.
- Túl leszel rajta, szívem. – mondja, és elhajt. Ez persze nagyon közhely, amit könnyű
odavetni, amikor az ember már haza szeretne menni, és úgysem tud okosat mondani.
Másrészt viszont vigasztaló, és szeretnék most valami kis vigaszba belekapaszkodni az éjjel.
Túl sok éjszakát virrasztottam már ébren át, amíg Ben jókat szunyókált a tévé előtt.
Hogy mit találtam a lakásban arról jobb, ha gyorsan elfeledkezem, de a férjem sokáig nem
fogja elfelejteni, amit érte kapott, és azt sem, hogy éjfélig kellett szedegetnie a pattogatott
kukoricát a lakás különböző részeiből. Hja, egy háborúnak mindig vannak áldozatai, még ha
csak fúvócsővel és kukoricával vívják is.

6.

Elhatároztam magam, és túlestem rajta. Végül is nevetséges, hogy huszonöt évesen féljek egy
orvostól. Pedig félek. Mindegyiktől. Igazából nem tőlük persze, hanem attól, amit velem
csinálhatnak. Nagyképűen és szenvtelenül vizsgálgatnak egy ideig, és aztán közlik, hogy rákos
vagyok, vagy bolond, vagy soha nem lehet gyerekem. Aztán ugyanazzal a levegővel már hívják
is be a következő beteget. Biztos, hogy ez nem ilyen egyszerű, és vannak jó fejek köztük is, és
persze azt is megértem, hogy nem sajnálgathatnak mindenkit – abba bele lehetne őrülni, hiszen
a kórházakban nap, mint nap egy csomóan halnak meg. De nekem rémes ez a hivatásos
közönyösség, ez az áttörhetetlen „idegen vagy, semmi közöm hozzád” fal. Egy jó pszichiáter
felfektetne a díványra, és miután 50 órát meséltetne magamról, bölcsen kifejtené, hogy a
belgyógyász apám miatt van mindez, akinek hideg-elutasító természete volt. Ezt azonban én
is tudom, orvosi diploma nélkül –csakhogy ezzel még nem vagyok kisegítve. Görcsben van a
gyomrom már akkor is, ha náthás leszek, és kijön a háziorvosunk – aki egyébként egy kedves
öreg bácsi, és mindig viccelődik. De a belém nevelődött félelem erősebb, mint az ő szelíd tréfái.
Eddig nagyon kevés orvost láttam közelről -leszámítva a saját születésemet meg Balázs
szülését, nem is voltam kórházban - hálaistennek nagyon egészséges fajták vagyunk. Néha
reménykedve nőgyógyászhoz megyek, vagy Balázst visszük el oltásra, és persze fogorvoshoz
– az a legrémesebb. Olyan, mint valami hipermodern kínzókamra: fúrók, fogók, tűk és az a
rémes vijjogó hang – borzasztó. Ben egyik barátja fogorvos, nagyon rendes fickó egyébként,
öt gyereke van, és mindig tréfálkozik. De mi nem igazán nevetünk a viccein – igaz, olyankor
általában ki van peckelve a szánk. Mindenesetre kifelé jövet Ben mindig azzal búcsúzik: Sose
bízz olyan emberben, aki mások szájában turkál! – a barátja erre persze csak nevet, és azt
mondja: - Tibornak mit szoktál mondani? – Tibor ugyanis urológus. De nála még nem jártunk,
Ben szerint szerencsére.
Szóval egy egész éjszakai vívódás után – Ben persze éjfélig tévézett, aztán félálomban befeküdt
mellém, és persze észre sem vette, hogy én nem tudok aludni - úgy döntöttem, hogy elmegyek.
Balázst leadtam az oviban, ettem egy sajtos kiflit útközben – kávézni nem mertem, részben, mert
már így is nagyon dobogott a szívem, másrészt, mert kávézás után fél-egy órával mindig pisilnem
kell. Lehetőleg a legkellemetlenebb helyeken, és nagyon sürgősen. Persze tudom, hogy a kávé
vízhajtó, de akkor más miért tud kávézni, mondjuk, amikor külföldre megyünk, és a busz megáll
pisi-mosi szünetre? Hiszen akkor órákra van a legközelebbi megállás! – Szerintem csak az én
bosszantásomra csinálják, komolyan. Ben, amikor ilyen utakon vagyunk, mindig halálra szekál
9
azzal, hogy könyvet fog írni Európa wécéiről, mert a jóvoltomból már mindegyiket ismeri. Ő persze
10-12 órát is kibír simán. Valaki azt mondta, hogy ez az izzadással van összefüggésben: a férfiak
többet izzadnak, így kevesebb víz gyűlik össze a hólyagljukban. Ilyen, és hasonlóan értelmes
gondolatokkal szórakoztattam magam az óvodától a kórházig, ahol bejelentkeztem a pultnál, bár
arra a kérdésre, hogy mi a panaszom, nem tudtam mit válaszolni. A nővérke végül megkönyörült
rajtam, és begépelte a rubrikába: pszichés panaszok – aztán rám nézett, és amikor látta, hogy
ettől kicsit elsápadtam, megnyugtatóan közölte: ha nincsenek akut panaszaim, akkor a jövő hónap
végére tud időpontot adni. – szóval tulajdonképpen segített ezzel a szöveggel – én pedig azt
hittem, már annyira látszik rajtam… Másfél órát üldögéltem a folyosón, és nézegettem a betegeket.
Rémes volt. Csupa komplett bolond, az egyiknek a szemhéja rángatózott, a másik folyamatosan
sodorgatta a dzsekije szélét, a harmadiknak meg úgy ugrált a szeme körbe, hogy már a nézésétől
is elszédültem. És akkor még nem is említettem azt a nőt, aki csak bámult a semmibe, mintha ott
sem lenne. Azt hiszem, ő volt a legijesztőbb. Kíváncsi lennék, ők milyennek láttak engem. Nem
hiszem, hogy nagyon kiríttam volna közülük, annyira meg voltam ijedve, hogy kapkodtam a
levegőt, és néha úgy éreztem, el kell futnom. Persze nem tettem, de amire bejutottam, már
teljesen vizes volt a pulcsim, és alig találtam a hangomra.
Belépve egy viszonylag kicsi, fehér falú szobában találtam magam, a falon néhány oklevél és az a
valamilyen teszt, amikor pacákból kell kinézni valami értelmeset. Rorschach? Valami ilyesmi. Az is
lehet, hogy modern művészeti alkotás volt, de akkor ennek a tesztnek a hatására készült. Kicsit
hiányoltam a filmekből ismert díványt, ami helyett a szokásos fehér műbőr kórházi székre ültetett
a doki, és negyed órán keresztül csak adatokat kérdezett tőlem, amiket saját kezűleg és nagy
káromkodások közt vitt be a rendszerbe. Ez kicsit megnyugtatott, olyan emberinek tűnt a fickó –
egyébként is az esetem volt, kicsit őszes, szemüveges, értelmes pillantású.
- Bocsánat, de nincs asszisztensem, és ezt az átkozott programot mindig frissítik, ami azt
jelenti, hogy amire végre megjegyezném, hogy mi hol van benne, addigra vadonatúj helyre
kerül. – mentegetőzött, és végre otthagyta a számítógépet, és rám fordította a figyelmét –
azonnal barátságosabb lett. Ennek mindig megörülök, ez azt jelenti, hogy nem nézek ki
még nagyon rosszul. Igaz, végre melegedik az idő, így felvettem az egyik testhezálló fehér
pulcsimat és azt a szoknyámat, ami a fenekén szűk, lejjebb pedig harang alakban bővül, és
valamivel a térdem felett ér véget. Ennek a szerelésnek mindig nagy sikere van, még a
lépcsőházunkban lakó öreg szomszédunk is utánam cöccög, ha felveszem. Szóval a dokinak
is felcsillant a szeme, és várakozóan nézett rám:
- Miért keresett fel, asszonyom?
- Kedvem lenne azt mondani, hogy csak a gázórát jöttem leolvasni. – poénkodtam magamat
is meglepve, a régi viccre célozva, amikor a bolondokházában valakiről csak több napos
kezelés után derül ki, hogy tényleg a gázművektől jött.
- Az adatfelvétel miatt mondja? – nevetett fel az orvos. – Igen, szerintem is természetesebb
volna, ha először a panaszairól beszélhetnénk, és az adatait végül egy nővérke bevinné a
gépbe, - de itt szigorú szabályok vannak. Ha kényszerzubbonyban hoznák be, akkor is
először ellenőriznem kellene, hogy érvényes-e a TAJ-száma, és csak utána kaphatna egy
nyugtatót.
- Ez nem túl bíztató. – nyeltem egyet, de még mindig mosolyogva.
- Nézze, miután a gép elfogadta a kártyaszámát, Ön most már bármit kérhet. Szeretne valami
nyugtatót?
- Nem, dehogyis. – riadtam meg azonnal – Úgy nézek ki, mint akinek nyugtatóra van
szüksége?
- Egyáltalán nem. – nyugtatott meg az orvos. – De lassan elmondhatná a panaszait. Sokan
várnak még kint.
- Jó. – teljesen zavarba jöttem, és tördelni kezdtem a kezem az ölemben, és nem mertem
felnézni. – Nézze, doktor úr, lehet, hogy egészen rossz helyen járok, és az én problémám
nem is tartozik ide.
- Azt majd én eldöntöm. – dőlt hátra az orvos, és ceruzájával ütögetni kezdte a
jegyzetfüzetét. – Szorongásai vannak? Tévképzetei? Hallucinál?
- Nem, dehogy. – nagy levegőt vettem, és mégiscsak ránéztem a dokira. – Tudja, én
énekesnő vagyok. Voltam. Konzervatóriumot végeztem, azután operaénekesi szakot.-
közben megmerevítettem a kezem, hogy ne csináljam ezt a rémes kéztördelést, mert így
még tényleg kényszerzubbonyt kapok a végén.- Elszerződtem a helyi színházhoz, és fel is
léptem néhány operettben – persze kezdőként csak mellékszerepekben.
- Értem. – bólintott az orvos, és még nagyobb érdeklődéssel figyelt, ami bevallom jól esett,
bár nem hiszem, hogy ez a személyemnek szólt volna.
10
- Aztán teherbe estem, és amikor félidős terhes lettem, úgy éreztem, hogy nem esik jól, ha
énekelek. – idegesen megdörzsöltem a torkomat, aztán ijedten elkaptam a kezem. Tudom
én, hogy itt a gesztusok legalább annyit számítanak, mint amit mondok. Kicsit
belegyorsítottam, és egy levegővel mondtam: - Nehezen kaptam a levegőt, és féltem is,
hogy az erős hangok megártanak a babának. Úgyhogy abbahagytam az éneklést – a
színházban meg is értették ezt.- megint tördelni kezdtem a kezem, de amikor az orvos
odanézett, gyorsan abbahagytam. Láthatóan neki is van némi fogalma a neurózis látható
jeleiről.
- Mikor volt ez? – szúrta közbe az orvos.
- Majdnem öt éve. – csuklott el a hangom, és ezért el is szégyelltem magam. Csak semmi
hiszti!- szuggeráltam magamban. – Azóta sem tudok énekelni. – nyeltem néhányat, hogy
visszanyerjem a nyugalmamat, és aztán folytattam. -Először arra gyanakodtunk, hogy a
szülésnél történt valami a hangszálaimmal – de ezt kivizsgáltattam, és szervileg sem a
torkommal, sem a hangszálaimmal nincs baj.- most, hogy a vallomás nehezén túl voltam,
eltűnt a csomó a gyomromból, de észrevettem, hogy még mindig mereven a szék szélén
ülök, mintha bármelyik pillanatban menekülni készülnék.
- Egyáltalán nem tud énekelni? – kérdezte az orvos. – Vagy például, ha egyedül van, akkor
sikerül, csak mások előtt nem? – elgondolkodva nézett végig rajtam.
- Egyáltalán nem. – sóhajtottam, és hogy ne lássa, hogy elfutotta a könny a szememet,
lehajtottam a fejem. - Sokszor próbálkozom a zuhany alatt – régebben egész áriákat
énekeltem ott – most pedig állandóan elmegy a hangom, vagy egyszerűen összeszorul a
torkom.- Olyan segélykérően nézhettem a dokira, hogy attól a Titanic jéghegye is
megolvadt volna.
- Láthatnám a gégészeti leleteit? – nyúlt át az asztalon.
- Természetesen, itt vannak. – kezdtem kotorászni a táskámban, és mivel éppen annyira
ügyes is vagyok, mint okos, az egészet levertem a földre, és szétgurult a rendelő linóleumán
az összes bizbaszom, Balázs félig rágott csokijától az én libress betétemig. Égő arccal
kapkodtam össze, és nyújtottam át végül az asztal fölött a kicsit meggyűrődött lelethalmot.
Az orvos figyelmesen olvasgatni kezdte a papírokat, néhányat azonnal félretett, másokat
pedig kétszer is megnézett. Közben elmúlt a zavarom, de az idegességem nem, úgy
nyomorgattam a táska fülét, hogy csodálom, hogy nem fejtem ki belőle fél liter tejszínt. Mit
bámulja azokat a vackokat annyit? Mit fog mondani? Hátha súlyos, és nemcsak énekelni
nem fogok tudni, hanem komoly bajom is van? Lehet, hogy ez összefügg azzal, hogy nem
esem teherbe? Szólaljon már meg, mert ráborítom az asztalt! Nem bírtam tovább:
- Lehet, hogy soha többé nem fogok már énekelni? – kérdeztem nyögve.
- Lehet. – dörmögte az orvos a leleteket vizsgálva.
- Maga aztán nem híve a tapintatnak. – fortyantam fel azonnal.
- Tapintatosnak kellett volna lennem? – nézett fel az orvos a szemüvege mögül – Asszonyom,
ha én itt tapintatos lennék, akkor kétszer annyi ideig tartana a rendelés.- vágott kis fintort
a folyosó felé intve a fejével.
- De talán szívesebben járnának ide a betegek. – vágtam vissza, és kihúztam magam, mint
aki harcra készül.
De a doki hatalmasat nevetett:
- Gondolja, hogy az a célom, hogy bárki szívesen járjon ide? – az asztalát elborító
papírhalomra mutatott. – Nézze, egy nap legfeljebb 10-15 beteggel kellene foglalkoznom
ahhoz, hogy lelkiismeretesen elláthassam mindegyiket. Ehelyett napi 25-30 betegem van
évek óta, és semmi segítségem. És mivel ez nem magánrendelés, nekem főképp csak plusz
munkát jelent a több beteg, nem több pénzt. – megrázta a fejét. – Ha tehetném, egy-egy
ilyen esetre, mint ön, több hónapot szánnék, hetente kétszeri kezeléssel, amikor hosszan
beszéltetném, hogy rájöjjünk a problémája lelki gyökerére. – magyarázta nagyokat
gesztikulálva. - Így viszont két dolgot tehetek: az egyik, hogy felírok egy enyhe
feszültségcsökkentőt, amit beszedhet, és meglátjuk, hogy a szedése oldja-e önmagában az
éneklési nehézségeit.
- És doktor úr szerint ez használna? – néztem fel tanácstalanul, mert nagyon cikisnek tartom,
ha valaki nyugtatót szed.
- Átmenetileg valószínűleg megoldaná a problémáit – és mondjuk, eljuthatna arra a szintre,
hogy otthon el tudna énekelni ezt-azt. - latolgatta az orvos. – Viszont sosem hozná meg a
teljes gyógyulást, ahhoz a baj lelki gyökerét kellene megtalálni, és orvosolni. – sajnálkozva
húzta fel a vállát. – Ehhez azonban sok időre és türelemre lenne szüksége mindkettőnknek.

11
- Ez azt jelenti, hogy járjak a magánrendelésére? – kérdeztem kis szarkazmussal, és gúnyos
mosollyal figyeltem az orvost. De fel sem nézett rám.
- Sajnos a magánrendelésem is bőven túl van az elviselhetőség határain. – rázta meg a fejét.
– De javasolnék magának valami mást: van egy természetgyógyász ismerősöm. Nem
szereti az ilyesmit? – reagált rögtön az összerezzenésemre. Ugyanis azokat, akik
természetgyógyászhoz járnak, még dilisebbnek tartom, mint azokat, akik nyugtatón élnek.
Végül is a gyógyszer mégis csak valami ellenőrzött, működő dolog, de a
természetgyógyászat színtiszta halandzsa.
- Még sosem voltam. – vallottam be, és igyekeztem óvatosan fogalmazni, hátha a felesége
vagy a barátnője az illető. – De nem nagyon hiszek ezekben az ezoterikus micsodákban.
- Ez a nő szimplán természetgyógyász, kiváló pszichológiai érzékkel – egyébként
pszichológusi diplomája is van, nem sarlatán – felelte az orvos, kiválóan olvasva a
gondolataimban. Lehet, hogy egész jó pszichiáter?!– Általában valami lazító gyógynövényes
masszázst alkalmaz, aroma és színterápiával, gyógyteával, közben bőven van idő a
beszélgetésre is. Nagyon jó eredményeket ér el, főleg azokkal, akiknek az állapota nem
igényel gyógyszeres kezelést.
- Akkor nekem nem is kell semmit szednem? – reménykedtem megkönnyebbülve.
- Ha nincsenek alvási és evési zavarai, akkor nem szükséges. – az orvos figyelmesen nézett
rám, de én boldog mosollyal ráztam a fejemet. – Ha azonban szeretné, egy enyhe
feszültségoldót felírhatok – ezt nem kell folyamatosan szedni, csak ha úgy érzi, hogy
szüksége van rá.
- Nem akarok nyugtatókon élni. – mondtam nagyon határozottan, és teljesen felvidulva attól,
hogy csak felkínálta, és nem elrendelte a nyugtatókat. Mégsem vagyok bolond!
- Nem kéri? Pedig elég sokan kapkodják ezeket a bogyókat. – elővett néhány gyógyszeres
dobozt a fehér üveges szekrényből. – Legismertebb a Xanax – ennek a kisebb adagjait
nyugodtan lehet szedni. 0.25gr-tól 5.0 gr-ig van. Persze az 5 grammos már ütős. De ebből
a fehérből nyugodtan beszedhet akár napi 3-at is.
- Nem, köszönöm. – ráztam meg a fejemet. – Nekem semmi ideges jellegű panaszom
nincsen, amire ilyesmit kellene szednem. Ha feszült vagyok, kikiabálom magam, vagy futok
néhány kört a parkban. - mondtam megkönnyebbültem, és mit tagadjam, kicsit büszkén,
hogy lám, milyen normális vagyok szemben az őrült többséggel.
- Irigylésre méltó. – sóhajtott az orvos, és visszatette a dobozokat – Ha tudná, hogy hány
betegem kapkodja ezeket be már akkor is, ha egy kis front van a levegőben! Persze ez nem
tragédia, de azért dicséretes ez a hozzáállás. – az orvos feltápászkodott, és megkerülte az
asztalt. - Akkor szeretné, ha odaadnám a természetgyógyász címét? Nem erőltetem,
nehogy azt gondolja, hogy bármi érdekem fűződik hozzá…- ütögette a kezében a névjegyet
az orvos.
- Jó, majd gondolkodom rajta. – mondtam engedékenyen, sőt vidáman, hogy szerencsésen
túl vagyok az egészen, elvettem a kis cetlit, és óvatosan a táskámba dobtam. Kezet
nyújtottam az orvosnak, bár közben volt egy kis rosszérzésem, hogy illik-e, de azonnal
elfogadta, és szinte visszamosolygott rám.
- Köszönöm, doktor úr a türelmét.- mondtam boldogan.
- Ez a dolgom, asszonyom. – az ajtóig kísért, aztán kiszólt a váróteremben üldögélőknek –
Ki következik?
Az idegesen rángatódzó szemhéjú férfi felállt, és elindult a rendelő felé.
- Jöjjön, Roland. Hogy sikerült az utazás? – hallottam még az orvos hangját miközben
megkönnyebbülten futottam le a lépcsőkön, mint egy diáklány, aki megúszta az aznapi
felelést. Úgy éreztem valami nagyot tettem, hatalmasat léptem előre. Hogy pontosan mi
lesz ennek a következménye, és hogyan is folytassam, azt nem tudom, de remélem, hogy
a nehezén túl vagyok. Fel kéne hívnom Bent! Előkaptam a mobilomat, és közben az órára
néztem: még lenne időnk egy gyors randevúra a Kisédesben, vagy esetleg otthon – amilyen
jó kedvem van, mindent megkaphat, amit csak akar. Megnyomom a 2-es gyorshívót: „A
telefon pillanatnyilag nem üzemel. Kérjük, ismételje meg hívását később.” Elönt a
csalódottság, és alatta ott bújik a méreg is: ahelyett, hogy itt lenne, és aggódna értem-
velem, valami bűnfontos tárgyaláson csücsül és marketingez. Nem tudja miről maradt le –
mormogom magamban elégtétellel. Belekukucskálok a pénztárcámba, remek, van nálam
egy tízes, Ben adta, hogy vegyek neki két új nyakkendőt és néhány zoknit. Sajnálom, Mr.
Nagyon Elfoglalt Férfi – ezt most mind magamra költöm. Esetleg Balázs kaphat valami
kisfélét. Irány a belváros!

12
7.

Lehet, hogy csak azért, mert ma olyan irgalmatlanul szar napom van, de a szokásosnál is
rémesebbnek tűnik az irodám. Legnagyobb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy otthonos
hely. Eszternek volt igaza, amikor azt mondta, olyan, mint egy mélyfagyasztó. Abszolút találó:
az irodában minden szürke, és a fém dominál, fémlábú asztalok, fémdíszléces szekrény, kis
fémvázas asztal és fémvázas szürke székek. A két poszter is alumínium színű keretben lóg a
falon, a kép is halványkék-szürke az egyik leginkább egy építőkocka csoportra, a másik törött
üvegdarabokra emlékeztet. Még a váza, amit a szekrény tetejére tettek, ha valahonnan valaki
virágot hozna – az is koszos fehér színű. Azt zárnám be ide néhány évre, aki tervezte. Inkább
kibámulok az ablakon – nem mintha attól jobb kedvem lenne. Az előbbi tíz perc maga volt a
pokol. Igaz a konyakok elmosták a megalázó érzést, hogy szar alak vagyok, de az agyammal
tudom, és azt egy liter konyak se tudja onnan kimosni. Lehet, hogy soha. Ez a szerencsétlen
Feri bácsi azóta dolgozott itt, amióta kinyitott ez a nyavalyás fröccsöntő. Még Joe apja vette
fel, és a fél életét itt töltötte. Nekem is ő mutatta meg az üzemet, amikor beléptem. A kisujjában
volt minden, amit tudni lehet erről az egész szarságról. Persze aztán jöttek az új gépek, a
fejlődés – ahogy Joe mondja. Egy gép három ember munkáját tudja ellátni – pont mint az ipari
forradalomban – még emlékszem, ahogy a gimiben magoltuk ezt a részt: az emberi munka
egyre kevésbé kell. Joenak persze esze ágában sincs elvégezni a piszkos munkát, egyszerűen
kiadja nekem.- Rúgd ki az öreget, Ben, nincs pénzem rá.
Milyen gúnyosan lökte vissza a tiltakozásomat: - Le se szarom, hogy két éve van nyugdíjig –
nem vagyok jótékonysági intézmény! Nem tudja kezelni az új gépet, rengeteg selejtet csinál.
Dobd ki és kész! Kaphat kéthavi fizut. – Amikor megjegyeztem, hogy ennyi év után a törvény
szerint legalább félév járna neki, felröhögött: - Csak nem gondolod, hogy rendes
munkaszerződése van, nyugdíjjárulékkal, meg minden lószarral? Ben, te sosem leszel
üzletember! Az összes munkás félállásban és a legkisebb megállapítható béren van bejelentve.
Úgyhogy senki se szólhat semmit, ha mindet kilököm az utcára és bezárok. Csak nem gondolod,
hogy amatőr vagyok? – Nem, nem gondolom. De azt hiszem valami meglátszhatott az arcomon,
mert elhúzta a száját, és azzal ment ki az ajtón: - Ha nem tetszik valami, Ben, te is tehetsz
egy szívességet! – Ami persze annyit tesz, hogy kinyalhatom a seggét. De ez még messze a
legkönnyebb része volt az egésznek – rég nincsenek már illúzióim se Joet, se a cégnél való
fontosságomat illetően. A rémesebb még csak ezután jött.
- Eta, hívja be Feri bácsit. – már azt is utálom, hogy ide kell hivatnom az öreget, a többiek
biztos összeröhögnek mögötte, amikor kihívják, ő meg izgul, amíg ideér, hogy mi a baj. De
ha odamennék, még rosszabb lenne a helyzet, mindenki hallana-látna minket. A francba, a
francba, a francba! Addig rúgdostam az íróasztal alsó fiókját, amíg megrepedt a funér. A
rosseb, most mit fog gondolni ez a szerencsétlen Eta, ha meglátja. Halkan kopogtak,
sóhajtottam, és kiszóltam:
- Tessék. – persze jött az öreg, a sapkáját a kezében nyomorgatta, és idegesen toporgott a
szőnyeg szélén a munkavédelmi zöld gumicsizmájában.
- Jöjjön be, Feri bácsi. – köszörültem a torkom, és segélykérően néztem Etára, de ő persze
csak azt kérdezte:
- Kávét, hozhatok?
- Feri bácsi? – néztem az öregre, aki csodálkozva nézett rám, mintha nem tudná, mi az a
kávé, aztán tétován megrázta a fejét. – Nem kérünk, Eta. Kérem, ne zavarjanak.
Amikor kiment, pislogtam egy sort, aztán hirtelen ötlettel a szekrényből előkaptam a konyakos
üveget, és töltöttem két pohárba, egy kicsit – mert én a szagát is utálom a konyaknak, meg
egy nagyot - az öregnek, mert szüksége lesz rá.
- Üljön le, Feri bácsi. – nyújtottam felé a poharat.
- Nem akarom összekoszolni a szőnyeget, Benedek úr. – de azért a poharat elfogadta, és ott
nyomorgatta a kezében.
- Egészségére, Feri bácsi! – mondtam, és kihörpintettem a magamét, és ő szégyellősen egy
huzatra benyomta a sajátját. Nagy nehezen rávettem, hogy üljön le az egyik fotelbe, persze
nem dőlt bele, inkább csak a szélére ereszkedett, és aggódva nézett rám.
- Feri bácsi, baj van. – dünnyögtem, idegesen ütögettem a kezem egymáshoz, mint egy idióta
– A főnök azt mondta, hogy nem boldogul az új gépekkel.
- Nem értek én ezekhez, Benedek úr. Csupa gomb, meg kar, meg kódok…nem nekem való
az. – vonogatta a vállát, de a szeme félelmet sugárzott. – A régiekkel kétszer annyit tudtam
csinálni…nem is értem, minek kellett ez a sok új vacak.

13
- A gépekkel sokszor annyit termelünk, Feri bácsi. És a minősége is sokkal jobb. Nem reped,
nem deformálódik, a színe..- hirtelen abbahagytam, nem termékbemutatón vagyunk. –
Szóval, ha nem tudja őket Feri bácsi használni…
- Ne tessék engem kirakni, Benedek úr! – könnyesedett el az öreg szeme, és persze rögtön
el is szégyellte a dolgot. – Amióta kijöttem az iskolából, itt dolgoztam ennek az üzemnek
az ősénél, a Kiss úr édesapjánál. – egyenesen a szemembe nézett, nem éppen vádlón, de
pocsékul éreztem magam tőle. - Együtt csináltuk az egészet, amikor át kellett állni a
fafűrészelésről a műanyagra, én tanítottam be az összes segédet, akik azóta itt dolgoztak.
Még a maiak között is van olyan, aki alattam tanult be.
- Persze, Feri bácsi. Tudom én, hogy sok mindent köszönhetünk magának. – a fenébe is,
micsoda szemétség kirúgni ezt az öreget. – De mégis a termelés…A haszon…-
nyögdécseltem, és előkaptam újra a konyakosüveget a szekrényből, és most mind a
kettőnknek rendes adagot töltöttem. Szó nélkül felhajtottuk.
- Én nem értek semmi máshoz, Benedek úr. – néz rám nagy szemekkel.
- Nem mehetne nyugdíjba, Feri bácsi? – kérdeztem reménykedve. – Lehet, hogy az jobb
lenne, mint a munkanélküliség.
- Nagyon kis pénzt kapnék, azt mondta a munkaügyes hölgy, amikor tavasszal megkérdezte
a Kiss úr. – egyensúlyozott a fotel szélén az öreg. – Meg szégyen is az, hogy erős,
egészséges ember létemre otthon üljek a nyugdíjammal. – megint az a nézés, egyenesen
a szemem közepébe, legszívesebben elbújnék előle. Csak hát persze már nem vagyok
gyerek. Felnőtt vagyok, akinek dolga van, felelőssége. Hiába biztattam magam, egy
fikarcnyit se segített rajtam.
- Nem tudok mit mondani, Feri bácsi. – dörzsölgetem a tarkómat, mert valami tompán fájni
kezdett benne. – Kiss úr azt mondta, hogy el kell küldenem magát.
- Nem tudnának áttenni másik részlegbe? A csomagoláshoz? – reménykedik az öreg, és a
mélyen ülő szemgolyói közt valami nedvesség jelenik meg, amitől olyan heves szégyenérzet
fog el, mintha megütöttem volna.
- Sajnos onnan is el kell küldenem a két asszony közül az egyiket. – vonom meg a vállam.
Jaj, hogy utálom ezt! Persze az egyszerűbb eset, fiatal nők, könnyen találnak maguknak
más helyet, de ez rémes. Szegény öreg. – Az irodában meg csak olyanokat alkalmazhatok,
akik értenek a reklámkészítéshez. Talán elmehetne valahová portásnak. Ahhoz nem kell
szakképzettség.
- Benedek úr tud valami helyet? – néz rám esedezve. Nem bírom elviselni a nézését,
körbenézek a szobában, mintha keresnék valamit a falon.
- Nem tudok, de majd kérdezősködöm. Adjon Feri bácsi egy telefonszámot, ha hallok valamit,
odaszólok. – állok fel, hogy végre vége legyen már ennek az egésznek.
- Köszönöm, Benedek úr. – áll fel, és tovább gyűrögeti a sapkáját. – Akkor holnap már be se
jöjjek? – annyi csöndes kétségbeesés van a hangjában, hogy összeszorul a torkom.
- Nem…nem kell. – dadogom, aztán eszembe jut Joe „nagylelkű” ajánlata – Két hónapig még
kapja a fizetését, Feri bácsi, az egy kicsit segít, ugye? – ő is érzi, hogy szinte könyörgök
egy kis feloldozásért.
- Köszönöm. – néz vissza olyan szemekkel, mintha valami csúnyát mondtam volna.
Én meg lerogytam a pamlagra, és töltöttem még egy konyakot. Már így is hullámzott a fejem,
de bánja a fene, csak múljon már el ez a savanyú érzés a torkomból. Eszter majd csodálkozik,
ha dülöngélve megyek haza. Bambán vigyorogva képzeltem magam elé a jelenetet, bár, hogy
hogy jutok haza, az még kérdés, mert az autóba nem ülhetek be így. Nem is rossz ez a konyak.
Na, még egy kicsit…mellément. Most felnyaljam, vagy itt hagyjam?

8.
Babáéknál mindig olyan nagy a nyüzsi. Mindenfelé gyerekholmik száradnak és kisebb-nagyobb
játékhalmok heverésznek a földön, az asztalokon és a székeken a legnagyobb
összevisszaságban – mégis olyan békés és boldog, mint egy kis sziget. Ezen csodálkozom is,
mert utálom a rendetlenséget, és legtöbbször a frászt kapom, ha valaki benéz hozzánk, és a
szobában száradnak a ruhák. De náluk nem zavar, sőt. Baba barátnőm tulajdonképpen nagyon
csinos a göndör fekete hajával és álmodozó kék szemével – a gimiben nagy sikere volt mindig.
Jóval több, mint nekem, aki csak közvetlenül az érettségi előtt kezdtem el „formásodni”, addig
olyan voltam, mint a saját kisöcsém: csupa szöglet meg csont, sehol egy kis hús, csak a szőke
fürtjeim vonzottak néhány elszánt srácot. Baba arca még most is olyan, mint a reklámnőké, de

14
ez a figyelemreméltó fej kicsit kerekded testben folytatódik, valami kinyúlt és általában foltos
otthonkában vagy szabadidőruhában.
- Szia, Baba! – vigyorgok az ajtóban, mikor két perc csengetés után végre kinyílik az ajtó. –
Mit csináltál? Már órák óta nyomom a csengőt!- benyomulok mellette, Balázst magam után
vonszolva. A kép ugyanaz, mint amit az ajtó előtt felidéztem, csak egy valami változott: az
asztal melletti padlórész csupasz és vizes.
- Ó, Lilla hányt, és azt kellett feltakarítanom, de sehol sem találtam a felmosót, és közben
Dávid elkezdett sírni, hogy beszorult a feje a kiságy rácsába…- nevetett dallamosan Baba,
és már össze is puszilta Balázst, aki kíváncsian és egy kicsit megszeppenve nézelődött a
nappali szoba ajtónyílásában.
- Lilla beteg? – torpantam meg, és visszahúztam Balázst. Utálom a hányós-hasmenős
vírusokat, és akinek van gyereke, tudja, hogy igazam van: az egyik legundorítóbb dolog a
gyereknevelésben. Arról nem is beszélve, hogy mire Balázst kirángatom belőle, és félig
beleőszülök, hogy elég folyadékot nyomjak bele, és ne száradjon ki – akkor megkapja Ben,
és végül én. És akkor még szerencsés vagyok, ha Balázs egy hét múlva nem kezdi újra az
egészet. Így aztán menekülésre készen szorítottam a fiam kezét, és gyanakodva figyeltem
Lindát.
- Dehogy, csak megevett egy egész tubus majonézt. – legyintett Baba szinte vidáman. Ezért
csodálom: ha nekem hányást kell törölgetnem, sosem vagyok jókedvű. - Gyertek már be,
nem fertőzünk, ne félj!
Ledobtam a kabátomat, kihámoztam Balázst a sapkájából és dzsekijéből, aztán a hátát
bökdösve a szoba közepére irányítottam:
- Gyere Balázs, emlékszel még Lindára, Dávidra meg az ikerlányokra? – noszogattam a
fiamat, neki azonban nem akarózott belevetni magát a felfordulásba, inkább megállt a szoba
közepén és vágyódó, ugyanakkor megszeppent pillantásokat küldött Baba lánya és fia felé,
akik az előbbi eset hatására kórházosdit játszottak. Ha jól láttam, éppen Lilla újraélesztése
folyt. Lesodortam egy halom játékot, és leültem a díványra, Balázs biztonságosabbnak látta,
ha az ölembe mászik. Persze, ha lenne testvére – sóhajtottam magamban, és megpusziltam
a szőke fürtös fejecskéjét.
- Hagyd csak, majd szép lassan hozzászokik ehhez a zsibvásárhoz, és akkor magától is
bemegy közéjük. –legyintett Baba. – Na, mesélj, hogy alakult a Nagy Válság?
- Ó, kibékültünk. – vigyorogtam, és azon kaptam magam, hogy ábrándosan nézek az
ikerlányok kiságya felé – Remélem, most végre lesz valami eredménye. Mi legalábbis
mindent megtettünk a dolog érdekében.
- Biztosan sikerül, ha most nem, akkor majd legközelebb! – simogatja meg a karomat Baba
együttérzően. – A nővérem az elsővel esett nagyon nehezen teherbe, már azt hitte, hogy
sose lesz gyereke. Iszonyú volt! Ha kisgyereket látott, sírógörcsöt kapott.- legyint, mintegy
elhessegetve az én kicsinyhitűségemet. –Én meg már azon gondolkodom, hogy
megcsináltatom azt a műtétet, tudod, nehogy becsússzon még egy kis „baleset”. –
simogatta meg a pocakját jelentőségteljesen – Komolyan, Karcsi kiugrik az ablakon, ha
megint szülök egyet.
- Csak nem vagy terhes? – nyikkanok meg egyáltalán nem udvariasan, de abszolút
elképedve.
- Lehet azt nálam tudni? – nevet fel Baba, aztán még jobban elkapja a jókedv az én kifejezően
bamba arcomat látva. – Na, ne kapj infarktust. Nem hiszem. De az ikrek már két hónaposak,
és még nem állt vissza a ciklusom. Ilyenkor könnyen megy a dolog…nézd csak Dávidot. Lilla
még csak öt hónapos volt, amikor teherbe estem vele. Karcsi meg folyton szekált, hogy
mikor fogyok már vissza, egészen addig, amikor egyszer meg nem érezte, hogy megrúgja
a hasam. Akkor aztán rohantunk a nőgyógyászhoz, és kiderült, hogy már a harmadik
hónapban vagyok! – kacagott Baba, mintha a legjobb viccet mesélné. – Persze még csak
19 voltam, ő meg húsz – semmit se tudtunk az életről, nemhogy a fogamzásgátlásról!
- Te olyan könnyedén veszed a dolgokat, Baba, úgy csodállak érte! – mondom én őszintén,
és végignézek a feldúlt szobán, amiben én félóra alatt megőrülnék, az biztos. - Olyan jó
megvagy így, pedig a legtöbb nő ki lenne borulva ezektől a körülményektől!
Baba követi a tekintetemet, és megvonta a vállát.
- Tényleg elég rémes négy gyerekkel egy kétszobás szükséglakásban élni, de tudod, hogy én
még sokkal rosszabb helyen nőttem fel. – felhősödött el a szeme egy pillanatra – Hatan
voltunk testvérek, és apám folyton ütött-vert mindegyikünket, még anyámnak is kijutott
néha egy-két pofon. – megsimogatta a kislánya fejét, aki odaszaladt hozzá egy babával. –
Nagyon szép, szívecském. Mutasd meg Balázsnak, és játszatok vele.
15
 Lilla engedelmesen magával csalogatta Balázst, és hamarosan a szoba egyik sarkában
játszottak a babával és egy halom plüssállattal.
- Na, és hogy ment a dokinál? – kérdezte Baba, miközben felvette és átöltöztette Dávidot,
akinek sikerült egy bögre narancslevet magára borítani.
- Ó, nagyon jó volt. Vagyis ott lenni nem volt jó, - rém kínosan éreztem magam, tudod,
minden percben szerettem volna a hátam mögé nézni, hogy nem áll-e ott egy Főnéni egy
kényszerzubbonnyal! –de az jó, hogy túl vagyok rajta. – vettem nagy levegőt, mert az
előzőeket eggyel mondtam el.
- Szegénykém! – sóhajtotta Baba sajnálkozva - Borzasztó lehet neked, hogy nem tudsz
énekelni! Milyen csodálatos volt a suliban, amikor minden ünnepélyen felléptél – olyan
büszke voltam rád!- bátorítóan nézett rám azokkal a meleg barna szemeivel, hogy egy
pillanatra mind a ketten meghatódtunk - Biztosan fogsz még énekelni, tudom. Nem azért
kaptad a tehetségedet, hogy ne használhasd ki.
- Na és te, és a versírás? – nevetettem fel, hogy egy kicsit oldjam a hangulatot. – Ha jól
emlékszem költőnek készültél, és érettségiig több versed meg is jelent!
- Jaj, de szép is volt! – sóhajtott Baba, de aztán meghallotta a sírást a másik szobából- De
az életem most is csupa költészet. – vigyorogta. – Gyere, felébredtek az ikrek!
Felpattantam, boldogan berohantam a szobába, és egy pillanat alatt kimarkoltam az egyik édes,
pihe-puha szépséget. Odaszorítottam az arcom ahhoz a jóillatú, csepp arcocskához, és
gügyögni kezdtem azon az eszelős módon, amit csak kisbabák mellett engedhet meg magának
az ember, különben rögtön megkapná az én szimpatikus dokimtól a gumiszobát. Az elkövetkező
két óra tömény gyönyörűség volt – tisztába tettük és megetettük Berillt és Szibillt – én csak
Picikémnek hívom őket, mert röhöghetnékem van a neveiktől, de Baba szerint túl földhözragadt
vagyok. Balázs is remekül érezte magát, és amikor egy halom gyurmát teljesen szétkenhetett
az asztalon, olyan üdvözült képet vágott, hogy el kellett gondolkodnom azon, nem viszem-e
túlzásba a gyerek rendre szoktatását otthon. Végül is lehet ebben az őskáoszban valami
biztonságosan megnyugtató. Persze az is lehet, hogy egyszerűen kopromán, mint minden férfi.

9.
Vége, nem bírom tovább. Muszáj volt eljönnöm bentről, mert megőrülök. Ez a hülye Joe az
agyamra megy. És persze Eta. Őt persze nem akarja kidobatni – de mindenki más mehet a
fenébe. Azt mondja, neki vannak a legjobb lábai a cégnél. De ezzel aztán kész is! De Joenak
elég, hogy Eta úgy illegeti magát neki, mint egy kurva a placcon…na hagyjuk, ő maradhat. Ha
még egy embert nekem kell elküldenem…Ez a szegény Kata – na, nem lenne belőle jó
bankelnök – bár annak a Kulcsárnak is csak nyolc általánosa volt, állítólag – de hát minek az a
csomagoláshoz? És most elküldtük, holnap be se jöjjön. Vagyis lószart „elküldtük”, én küldtem
el, mert Joe ilyesmivel nem koszolja be a kezét. Leszól telefonon, hogy ma ki a soros. Már
görcsbe rándul a gyomrom, ha a telefon kijelzi a számát. Nem lehet, hogy annyira nem megy
a bolt – tegnap a könyvelő asztalán láttam azt a kimutatást – rengeteg a megrendelésünk, és
alig van készáru raktáron. És mit mond ez a hülye, amikor figyelmeztettem rá: Ne aggódj, nem
azért fizetlek. – állandóan ez a lekezelő szöveg, egyszer még belemászik a tenyerembe. És ha
mondom, hogy miért küldünk el embereket, ha ennyi a megrendelés, a munkások bele fognak
dögleni a melóba? – Akkor beledöglenek, öregem. De ne aggódj annyira, még gyomorfekélyt
kapsz!- röhög csúfondárosan - Ha itt akarnak maradni, megnyomják a melót. Ha kirúgok
néhány embert, a többi sokkal jobban dolgozik, majd meglátod. – Mondom: nem ez a humánus
ösztönzés, amit alkalmazni kéne. Erre megint beleröhög a fülembe, és azt mondja, hogy ettől
jobb viccet nem is hallott a héten. És leteszi a kagylót. Én meg felmondhatok Katalinnak, holnap
meg ki tudja kinek. Ki a fene állta el a helyemet? Már a saját házam előtt se parkolhatok?
Valami hülye osztrák - azok jönnek át vacsorázni – mert itt minden olcsó. Nekik, persze, bár
mostanában már nekik se annyira. Ha az égig szöknek az árak, annak az az egy jó hatása lesz,
hogy ezeket a parasztokat nem eszi ide többet a fene. Akkor legalább parkolhatok a saját
lakásom előtt.
Mi az, elromlott a csengő? Nem, szól, de meg se hallják. Nyomás!!! Hahó, hazajöttem! – Lehet,
hogy még a játszótéren vannak, vagy valamelyik nagyinál? Na, az én anyámnál biztosan nem,
oda Eszter csak végszükség esetén viszi a kölyköt. Hol az a nyavalyás kulcs? Soha meg nem
találnám, ha kell. Lehet, hogy mégis van ebben a HarryPotteres varázslásban valami, és a
kulcsok összemennek ilyenkor. Na, megvan.
- Eszter, Balázs! Hol vagytok? Elaludtatok? – nem, sehol senki. A fenébe, igazán jó lett volna
most elmondani valakinek ezt az egész szarságot bent. Na, mindegy, fél hat, hamarosan
haza kell jönniük. Hol egy sör? Szerencsére a távirányító a helyén. Ahogy beledűlök a
16
 fotelba, elönt a fáradtság. Jaj, de álmos vagyok! Nyomogatni kezdem a gombokat, de
hiába. Mindenhol ezek a hülye sorozatok, amikben a jólfésült szereplők percekig néznek a
kamerába jelentőségteljesen, aztán mielőtt történne valami gyorsan vált a kép.
Megőrülnék, ha ilyeneket kéne néznem. Bár anya szereti. De ő nyugdíjas, jól elszórakoztatja
magát vele. Legalább nem unatkozik. Istenem, fel kell hívnom, már egy hete nem
beszéltünk. Na, tévézek egy félórát, aztán felhívom. Már megint egy show. Vajon ezek
tényleg ilyen marhák, vagy fizetik őket érte? Biztos. Egy normális férfi se megy be a tévébe,
hogy ott mondja el, hogy megcsalja a felesége. Csak ha már agyonverte. Ki bírja ezt nézni?
Na, ez legalább valami dokumentumfilm, jó lesz. Jaj de álmos vagyok…mi ez? …egy halom
nyúl ugrál a szobában…te, ne nyúlj ahhoz, az Eszter kedvenc pulcsija, pörkölt leszel, ha
elrágod…mi ez, húsvét van? Nem, ott van a ketrecük is…tudom már, Joe kirúgott, és most
nyúltenyésztésből élünk…Balázs biztos örül neki… és nem is büdösek...úgy tudtam, a nyulak
nagyon büdösek. Lehet, hogy ezek különlegesek, hiszen némelyik rózsaszín, hé, ott a
sarokban meg egy Playboy–nyuszilány! Atyám, ha ezt Eszter meglátja, kiborul. Szólni kell
a lánynak, hogy menjen innen. A többi nyuszit nem bánom…Istenem, egyre több a
playboylány, és Eszter mindjárt megjön a gyerekkel, mit mondok neki? Ne, ne lődd le őket,
inkább küldjük el őket is a fröccsöntőbe, nézd, Joe, milyen jó a lábuk! – de Joe csak röhög,
és belegéppisztolyoz a nyuszikba…
Megrázom a fejem, megdörzsölöm a szememet, elaludtam. A tévében épp egy háborús film
megy: itt a magyarázata az álombeli lövöldözésnek. Apósom mindig azt mondta, hogy
marhaság ez a nagy álomfejtősdi, szerinte az ember akkor álmodja, hogy üldözik, és nem tud
menekülni, ha beleakad a lába a paplanhuzatba. Nem mondom, hogy nem tűnik ésszerűbbnek,
mint azok a maszlagok, amiket Magda olvas fel néha bent. A szerint én most biztosan a Joetől
való szabadulási vágyamat éltem ki az előbbi álommal, a nyuszik az elfojtott emóciók, a
playboylányok pedig a szexuális kielégületlenség. Pedig frászt: Eszterrel remek a szex, igaz,
mostanában ritkább, de olyan stresszes időszak ez a cégnél… Nyolc óra? Hol vannak ezek?
Hozok még egy sört, és helyére küldöm az előzőt. Villog a telefon üzenetrögzítője, csak nem
Eszter hívott? Hogy a rossebbe nem ébredtem fel a csengésre?
- Gyerekek, már hét óra, és egyikőtök sem jött Balázsért. Szeretnék lefeküdni, mert holnap
nehéz napom lesz. Fektessem le a kicsit is, és reggel elviszitek? Ha fél órán belül nem
hívtok, akkor lefekszünk, és akkor reggel hatra gyertek érte, mert akkor nekem indulnom
kell! – hallom anyósom kissé neheztelő hangját. Nyomkodni kezdem a gombokat, míg
megszólalt a géphang: az üzenet 19.11 perckor érkezett. A tévé felett álló órán nyolc óra
öt. Hogy a fenébe nem hallottam azt a nyavalyás telefoncsöngést?! Elhozhattam volna
Balázst, és akkor nem derülne ki, hogy elfelejtettem a reggeli ígéretemet, hogy hat után
érte megyek. Most már rémlik, hogy Eszter valami esti programról beszélt- de sajnos pont
akkor mondták a híreket, és érdekelt az a nyavalyás rendelet az adókedvezmények
megvonásáról. Persze nem mertem bevallani, mert Eszter dühöngeni kezd, ha nem figyelek
rá.
- Persze, menj csak szívem, elintézem.- mondtam rutinból, amikor kérdően rám nézett.
Láthatóan valaminek a végére érkezett, és választ várt. Az elején valami esti programról
beszélt. Úgy láttam, kielégítette a válaszom.
- Nem tudom, mikor jövök haza. – mondta, és most, hogy visszagondolok, kicsit furcsán
nézett, mintha várna valamit. Erre én odahúztam a fejét, és megcsókoltam a feje búbját,
ez legtöbbször beválik, és legalább nem szúrja ki a zavaromat.
- Menj csak, érezd jól magad!- mondtam még, és határozottan eltöltött a jóérzés, hogy
milyen rendes férj vagyok, megértően elengedem a nejem holmi esti bulikra. Ezt szerintem
nem mindenki teszi.
Sok kollégám azt mondja, hogy az asszonynak otthon a helye a gyerek mellett. Persze ez
marhaság, nem vagyunk a középkorban. Bár nem értem, miért kell Eszternek este elmennie,
amikor szabad az egész napja? De hová a nyavalyába készült?
Remélhetően olyan helyre, ahol jól tudja érezni magát, szóval nem orvoshoz, vagy ilyesmi –az
megmagyarázná azt a furcsa tekintetet… Nem, biztos nem, semmi baja hála Istennek! Az az
orvosos sztori a múltkor volt, arra emlékszem. Fölösleges időpazarlás persze, de őt
megnyugtatta. Vagy Zitával van, vagy Babához ugrott fel, ott a két kis ikerlány, azokat imádja
dédelgetni. Mindegy, botrány lesz, hogy nem mentem Balázsért. Istenem, más se kell már,
mint egy itthoni veszekedés. Alighogy kibékültünk, amikor a múltkor beállítva jöttem haza –
de azt utólag megértette, Feri bácsira még ő is emlékezett.

17
Megzörrent az ajtó, mire jobb ötletem nem lévén hátrahajtom a fejem, és becsukom a szemem,
szégyen a futás, de hasznos, egy alvó férj látványa hátha leszereli, vagy legalább enyhíti a
feleségem haragját…
- Ben, Balázs, hol vagytok? – kiabálom az előszobából, majd belépek. Az első, amit meglátok
– sőt, belebotlok, Ben cipője, és ezután észreveszem a fotelben fekvő férjemet: - Ben! Nem
mentél el Balázsért? – kiáltok fel dühös meglepetéssel.
- Hmm…tessék? Te vagy az, szívem? – ébredezem látványosan. – Jaj, de csinos vagy!-
próbálkozom, de attól tartok, hiába. Már villog a szeme.
- Benedek, elfelejtetted, hogy neked kell elmenned Balázsért? – igyekszem elfojtani a
dühömet, és de hideg a hangom.
- Én…elaludtam…- mentegetőzöm gyáván.
- Reggel megkértelek. - szögezem le egy jéghegy hidegségével. – Nagyon ritkán kérlek meg
valamire, talán megjegyezhetnéd. – vészjósló arccal emelem fel a földről a zakóját, az
érzéketlenségének ezt az újabb ékes bizonyítékát. -Talán te is tartozol valami felelősséggel
a családod iránt! Vagy legalább a fiad iránt, ha már én nem számítok! – tör ki belőlem a
düh mégis, hiába igyekeztem jegelni. Utálok ordibálni, mint egy tejesasszony a piacon.
- Mi az, hogy nem számítasz? Persze, hogy érzek felelősséget irántatok! – háborodom fel
ezen a túlzáson. Mindig ezt csinálja. Valami kis baromság miatt, mintha legalább megöltem
volna valakit. – Azért gürcölök reggeltől késő estig, hogy nektek mindenetek meglegyen!
Nem csoda, hogy hétvégére úgy elfáradok, hogy elnyom az álom...
- És elfelejtesz elmenni az egyszem fiadért.- mondom malíciával, mert a végén még szentté
avatja magát.
- Jó, azért nem az őserdőben hagytam ott! – vágom vissza, mert utálom, ha túloz. – Nagyon
jó helyen van anyádnál. Telefonált is, hogy lefekteti a gyereket, csak menjek érte hatkor.-
rémes lesz egy órával korábban kelni, de azért nem tragédia.
- Mindjárt kiderül, hogy direkt nem mentél érte! – hitetlenkedem egy pillanatig meginogva.
- Azt nem mondtam…- tiltakozom becsületesen, a fenébe is, nem bírok hazudni neki, pedig
talán okosabb volna. – Elaludtam, de biztos elmentem volna, ha valami olyan helyen van,
ahonnan muszáj elhozni.
- Eszedbe jutott, hogy neked kell érte menned? – kérdezem egy adag sósavval a hangomban,
nehogy azt higgye, hogy bolond vagyok.
- Persze…- ez igaz is, de a fenébe, úgyis kiderül, úgyhogy pontosítok – Amikor lehallgattam
az üzenetrögzítőn anyádat.
- Mondd csak Ben, miért kellett neked menni a gyerekért? – kérdezem, miközben leporolom
a ledobott zakóját, és automatikusan végigsimítva a gyűrődéseket rajta.
- Mert neked el kellett menned a…- gondolkodom lázasan, mert úgy érzem, ezen áll vagy
bukik a dolog. – Mert neked programod volt. És el is mentem volna érte, de...
- Milyen programom volt? – kérdezem látszólag szelíden, de látom, pontosan érzi, hogy
pengeélen táncol.
- Hulla fáradt voltam, szívem. – mondom szinte bocsánatkérően, rosszat sejtve.
- Azt kérdeztem, hogy tudod-e, hogy hol voltam? – nézek szigorúan rá.
- Zitával? – próbálkozom nem túl nagy meggyőződéssel.
- Nem. – nézek rá úgy, mintha egy szokásosnál is undorítóbb trágyahalom lenne.
- Babáéknál? – vetem fel, de nagyon bizonytalanul.
- Nem. – mondom, és visszahajintom a zakót a földre, kényelmesen rálépve besétálok a
hálószobába, és bevágom magam mögött az ajtót. Ben jól hallja, hogy megcsikordul a kulcs
a zárban.
- Eszter, ne hülyéskedj, elfelejtettem, ne haragudj!- kiabálok az ajtón át. – Tudod, hogy
nagyon szeretlek, ne csináld ezt! Tele van a fejem a benti dolgokkal, sajnálom. Eszter,
engedj be! Eszter!
Sokáig kopogtatok az ajtón hiába. Utálom az ilyesmit, minek ez a felhajtás. Elfelejtettem, nem
figyeltem, jó, elismerem, hibás vagyok, mi kell még? Öljem meg magam?
- Eszter, ne csináld ezt, hiszen nem akartalak megbántani! –hallom, hogy bent sír, és ettől
még dühösebb leszek- Ekkora hiszti, azért mert elaludtam!
- Nem hisztizek. Nem azért haragszom, mert elaludtál. – válaszolok bőgés közben, mert
gyűlölöm, hogy mindig le akarja egyszerűsíteni a dolgokat, mintha hülye lennék, aki minden
semmiségért kiborul – Nem tudok egy olyan emberrel élni, aki annyi figyelmet nem fordít
rám, hogy megjegyezze, ha több évi kínlódás után ráveszem magam, hogy szakemberhez
menjek a gondjaimmal.
Ez talált, szégyenkezve összerándulok, de nem tudok közbeszólni, mert Eszter folytatja.
18
 - Téged nem érdekel semmi más, csak a saját dolgaid, meg a hülye céged. Akkor élj velük.
– a vége már megint csak suttogás, elönt a fájdalom – na jó, az önsajnálat, magamhoz
ölelem a párnámat, és belefúrom az arcomat.
- De Eszter, én emlékszem, hogy múlt héten voltál a pszichiáternél. – próbálkozom, mert
sajnálom, hogy ott zokog bent, és nem engedi, hogy megvigasztaljam. -Végighallgattalak.
Örültem is neki. Azt mondta, nincs szükséged kezelésre. – sorolom győztesen. – Látod,
hogy figyelek rád!
- Akkor hol voltam ma este? – kérdezem reménytelenül.
Nem merek válaszolni.
- Akkor hagyj békén, és akkor szólj, ha eszedbe jut, hogy hová mentem ma.
Végigheverek az ágyon és folynak a könnyeim, hogy éljek ezek után vele, ha annyira nem érdekli
a sorsom, hogy azt nem képes megjegyezni, hogy ma szántam rá magam először, hogy elmenjek
a természetgyógyásznőhöz a hangom miatt. Minden és mindenki fontosabb neki, mint én. Sose
figyel rám. Nem szeret.
A fene vigye el, nem enged be, most itt alhatok ezen a vacak kanapén. Miért kell ennyire felfújni
ezt a dolgot? Persze itthon ül, és más dolga sincs, mint főzni, meg játszani Balázzsal. Az persze
nem érdekli, hogy nekem milyen napom volt. Hogy megbolondulok bent, tele vagyok stresszel.
Majd ha infarktust kapok, akkor sajnálhatja. A fenébe is, hol az a nyavalyás távirányító?

10.
Nem mondom, hogy anyám a legjobb tanácsadó házassági problémákban, de nagyon józan, néha
idegesítően az, és ami eldönti a kérdést: úgyse tudok eltitkolni előle semmi lényegeset –
egyszerűen megérzi a bajt. Azt mondja erre, hogy „anyabetegség”. Kamasz koromban ki nem
állhattam ezt a tulajdonságát, bármi zűrbe keveredtem, azonnal rájött, mintha csak átlátna a
fejemen. Brrr. Idegesítő. Másrészt viszont…ki a fenével beszéljek a házasságomról? Hogy Bennel
már napok óta nem szólunk egymáshoz, és úgy kerülgetjük egymást, mint az éhes oroszlánok, jól
felmérve a másik esélyeit, mielőtt egymásnak esnénk. Balázs persze már észrevette a dolgot, és
egyre nyugtalanabb, igyekszik összebékíteni minket: Anya, adj apának egy puszit – apa, látod,
milyen csinos anya? – szegény kölök, nem tudja, mitől is féljen, de pontosan jeleznek a riasztói.
Anya lakása sosem kelti bennem az otthon érzését – igaz, én csak három évet laktam itt, mielőtt
összeköltöztünk Bennel, és akkor is csak hétvégéken, meg szünetekben, egyébként a suliban
voltam. Szinte semmilyen érzést nem kelt bennem a szép nagy lakás, a beépített erkéllyel, amiből
anyám leleménye télikertet varázsolt. A varázsolt szó nem túlzás – anyám valamilyen misztikus
kapcsolatban van a növényeivel, addig duruzsol, hízeleg nekik, amíg pontosan azt csinálják, amit
szeretne. Tud például időzíteni: az én születésnapomra, ami novemberben van – skorpió vagyok,
mi más? – mindig valamilyen éppen kivirágzó növényt kapok. Gyönyörűeket, egzotikusakat – amik
néhány hét alatt szorgosan megdöglenek az én kezem alatt. Pedig anyám nem az a dédelgetős
fajta, inkább kemény, józan asszony – igaz, apám mellett nem lehetett más. Apám belgyógyász-
sebészorvos volt, szűkszavú, ingerlékeny – legtöbbször velünk is úgy beszélt, mint a nővérekkel a
műtőben – rövid, gyors utasításokat adott, és azonnali feltétlen engedelmességet várt. Anyám jól
tűrte, én nem. Igaz, kamasz voltam, amikor egy szívroham félóra alatt elvitte – de azért néha
megsajdul a szívem, ha eszembe jut – talán most már megtalálnánk az utat egymáshoz. Néha
felvillan egy-egy emlékképem arról, hogy gyerekkoromban játszott velem – mégsem lehetett olyan
reménytelen ember. Persze lehet, hogy ez is csak hazug szentimentalizmus, amivel az ember a
halottait megszépíti.
Ez a kis kaptató fel a házig jobban megvisel, mint szeretném – nem vagyok jó kondiban. Tornáznom
kellene, de mások előtt szégyellem az ügyetlenségemet, egyedül meg olyan nehéz rávenni magam
a mozgásra. Van egy tornakazettám otthon, néha berakom, de akkor Balázs – és persze Ben, ha
ő is látja – addig szekál, amíg nevetve vagy sértődötten abba nem hagyom az egészet. Balázs
aranyos: én is tornázom, anya! –felkiáltással közvetlen mellém áll, és minden mozdulatnál nekem
ütközik – arról nem is szólva, hogy a bonyolultabb mozdulatokat, gyakorlatokat nem tudja követni,
és amire megmutogatom neki, addigra a kazetta már rég máshol jár. Ben viszont leül a fotelbe –
az én gyönyörű narancssárga tévénéző fotelembe, amit olyan hosszas könyörgés után vettünk
meg, és amihez azóta csak pár órára jutottam – mert a család férfijai birtokolják- és mintha
sportműsort közvetítene, kommentálja a mozgásomat. Sok egyéb mellett egyébként tévézni sem
hagynak. Múltkor például a Szívek szállodáját akartam megnézni, de lehetetlen volt, Ben odahúzott
mellém egy széket, és úgy csinált, mintha csak együtt tévézne velem, de igazából az őrületbe akart
kergetni, és persze megszerezni a fotelt és a távirányítót:

19
- Te, ez a csaj múltkor nem azzal a tanárral akart összeházasodni? – kérdezte az első
percben, amikor Lorelei megjelent az éppen aktuális pasassal.
- De, de aztán nem jött össze...- válaszoltam a képernyőre bámulva.
- És ez, akivel most smaciznak, kicsoda? – érdeklődött a férjem kedélyesen.
- Ezzel most ismerkedett meg…- andalodtam el a romantikus jeleneten.
- És máris smaciznak? Jó kis anyuci, mondhatom. – cöccögött Ben.
- Bezzeg amiket te nézel éjjel, abban már ismerkedés előtt is smaciznak, sőt…- vágtam
vissza, de hiába, a romantikus hangulat elmúlt.
- Na ja, de az más. – sóhajtott Ben, és kiment a konyhába. Pár perc múlva egy rakás keksszel
a kezében jött vissza. Megállt a fejem felett, és majszolni kezdte az édességet.
- Ne egyél kekszet, mindjárt vacsora. – mondtam, és lesöpörtem néhány morzsát. De a
pumpa már kezdett felmenni bennem, és alig tudtam figyelni a filmre, pedig úgy nézett ki,
hogy Lukeval végre kialakul valami.
- Te, hová tűnt az előző pasi? Nézd már, most meg ezzel fog kikezdeni? – szörnyedt el
erénycsősz férjem.
- Igazából ezt a fickót szereti, de meg van zavarodva…- sóhajtottam és igyekeztem a
képernyőre összpontosítani.
- Most meg mit bőg? – nézte ő is a képernyőt.
- Összevesztek. Luke meglátta, amikor a másikkal volt.
- Aha. Ez érthető. – vonogatta a vállát Ben, és megint betömött egy halom kekszet.
- Ne egyél kekszet. Sült húst csináltam. – motyogtam szomorúan, mert Lukenak szurkolok,
és úgy tűnt, néhány részre megint messzebb szállt a boldog végkifejlet. – Jön Lori, hátha
kibékíti őket…
- Ez a nyomi kiscsaj kicsoda? – kérdezte Ben érdeklődve.
- A lánya. – súgtam azzal az eleve halálra ítélt elgondolással, hogyha én suttogok, Ben is
halkabbra veszi a hangját, és hallhatom végre a filmet.
- Te, ennek a csajnak nem lehet ekkora gyereke. – közölte a férjem megfellebbezhetetlenül.
- Fiatalon ment férjhez, még iskola után. – magyaráztam egy állatszelidítő nyugalmával.
- Akkor sem. Sokat mondok, ha tíz év van közöttük. És nem is hasonlítanak. – mondta Ben
megfellebbezhetetlenül. – Szerencsére, mert az idősebb legalább jól néz ki.
- Pszt. Nem hallok semmit. – hajoltam közelebb a készülékhez.
- Jó, jó. Balázs hol van? – nézett körül látványosan a szobában Ben.
- Legózik a szobájában. – feleltem, de nem vettem le a szemem a képernyőről, mert
elhatároztam, hogy nem hagyom magam megzavarni. Mindig ezt csinálja, addig piszkál,
amíg inkább hagyom az egészet, csak ne idegesítsen.
Ben pár percre eltűnt a szobából, aztán diadalittasan cipelte vissza a fiát:
- Idenézz, micsoda gyönyörű autót csináltunk! – rázta az orrom alá a lego-csodát.
- Csodaszép. – vetettem egy rövidke pillantást az építményre, de konokul visszafordítottam
a fejem a tévéhez. – Nagyon ügyes vagy, kicsim. – simogattam meg Balázs fejét közben,
nehogy felnőtt korában majd azzal jöjjön, hogy sosem értékeltem, amit épített.
- Apa csinálta. Én csak néztem. – közölte Balázs lelkiismeretesen. – Azt mondta, lepjünk meg
téged.
- Nahát, milyen aranyos! – mormoltam oda se figyelve, mert Lori és az anyja éppen
veszekedni kezdett. A férjem persze nem adta fel, most a fiát próbálta rávenni, hogy keltsen
bennem lelkiismeretfurdalást.
- Balázskám, kérdezd meg anyát, hogy mikor eszünk, a papa hasa már korog. – súgta
Balázsnak. Nem vártam meg, amíg a kölyök elismétli a kérdést, nem vagyok süket.
- Negyed óra múlva. Sosem ettünk még hét előtt vacsorát. – válaszoltam, és kezdtem
elveszteni a nyugalmamat.
- Én tejberizst kérek. – ragyogott fel Balázs szeme. – Anya, tegnap megígérted, hogy ma
tejberizst kapok.
- Finom husikát sütöttem. – simogattam megint egyet a fiam szőke üstökén.
- De nekem tejberizst ígértél! – duzzogott Balázs, hiába, a férfiak ösztönösen tudják, hogy
kell őrületbe kergetni egy nőt – legyenek öt vagy harmincöt évesek.
- Hagyd anyát, kisfiam, látod, hogy fontosabb dolga van nálunk. – játszotta a megértőt az
apja, és a hasára rántva a fiát, hatalmas birkózásba kezdtek, ami természetesen
elképzelhetetlen kiabálás és visítozás nélkül. – Ne tépd le a fülemet! Na lássuk, milyen erős
vagy, kislegény! Kétvállra fektetlek, te pocok! Én győztem! Dehogyis, a vállam nem ért le…
- Nem hallok semmit! – kiabáltam rájuk, most már könnyes hangon, mert megsajnáltam
magam, hogy egy nyavalyás filmet sem nézhetek végig.
20
 - Azért nem szűnhetünk meg létezni, hogy te filmet nézhess! - felelte igazsága tudatában
felemelt hangon a férjem, és leültette maga mellé a díványra Balázst. – Most itt ülünk
mozdulatlanul és hang nélkül, amíg anyád befejezi a tévézést. – mondta neki, és pontosan
ezt is csinálták. Balázsból néha kipukkadt a nevetés, mert azt hitte, hogy ez valami jópofa
játék, amivel az apja szórakoztatni kívánja őt. Persze, hogy feladtam, először dühösen
hozzávágtam Benhez a távirányítót, de ő felkapott, és Balázs legnagyobb örömére ölben
vitt a konyhába, hogy enni adjak nekik. Közben mindenféle disznóságot sugdosott a
fülembe, amitől végül csak elnevettem magam, és elhatároztam, hogy meg se próbálok
filmet nézni, ha itthon vannak – reménytelen, még kb.húsz-harminc évig, amíg nemcsak
Balázs, hanem Ben is felnő.
Most egészen elszomorodtam ettől az emléktől, mikor leszünk megint ilyen boldogok, mint aznap
este? Mert Ben, ha eléri, amit akar, nagyon aranyos tud lenni, egész este viccelt, ő fürdette a fiát,
és aztán még a lábamat is hajlandó volt megmasszírozni – ami a kedvenc esti programom.
Ehhez képest a mostani esték nagyon hidegek: kirakom neki a vacsorát, ő megeszi, olyan
hivatalosan köszöni meg, mintha vendéglőben lenne – és csak Balázs beszél, elmeséli az óvodai
élményeit. De amíg én hozzá ugyanolyan kedves vagyok, mint eddig, Ben valami érthetetlen oknál
fogva rá is haragszik, és csak alig, vagy egyáltalán nem válaszol neki. Biztosan ezzel is kínozni
akar, tudja, hogy nem bírom, ha Balázs szenved. Mert persze már eljutott addig a szintig, hogy ő
van megbántva. Ez mindig így van: csinál valami disznóságot, amin összekapunk, és ha nem
békülök ki elég hamar, akkor ő sértődik meg, és őt kell engesztelni, különben hetekig képes a
duzzogni. Amit viszont én nem bírok. De hogy bocsássak meg, ha nem kér bocsánatot? Azért az
mégis túlzás, hogy nekem kelljen engesztelnem, mert elfelejtkezett rólam. Sokadszor.
Tulajdonképpen mindig elfelejtkezik mindenről, ami velem kapcsolatos. Na jó, most megint bőgni
fogok – tiszta idegbeteg vagyok- többet sírok mostanában, mint eddig egész életemben,
beleszámítva a csecsemőkort is.
Na, csak ez kellett, anyám észrevett az ablakból, esélyem sincs, hogy megnyugszom addigra,
amire kinyitja az ajtót.
- Édes lányom, te teljesen bolond vagy. – mondja anyám, miután sírva elpanaszoltam neki,
hogy Ben nem törődik velem. – Lehet, hogy Benedek elfeledkezik erről-arról, de szeret
titeket, és gondoskodik rólatok. – csóválja a fejét. – Én nem akarok beleszólni a dolgodba,
de szerintem butaságot csinálsz, és nagyon meg fogod bánni.
- De hát oda se figyel rám. – panaszkodom, megértésre vágyva. – Két év kellett hozzá, hogy
bevalljam, hogy nem tudok énekelni, és újabb három, hogy orvoshoz menjek. Amikor végre
elszánom magam, hogy elmenjek ahhoz a nőhöz, akit a doki ajánlott, ő oda se figyel, el se
jut a tudatáig, hogy mit jelent ez nekem. – sírom el magam jólesően, hiába, legszebb dolog
az önsajnálat, abban nincs rosszindulat. – Az se érdekelné, ha többé soha sem tudnék
énekelni.
- Ne sírj! – simogatja anyám a hajam, mint régen, amikor kislány voltam és fájt valami. De
a hangja más, nem vigasztaló-megértő, hanem határozott és helytelenítő, ami felbosszant,
hogy elkapom a fejem a keze alól, és ingerülten hallgatom. – Igenis érdekelné. Miért nem
csaptál az asztalra, amikor láttad reggel, hogy nem figyel rád?
- Nem láttam…-próbálkozom sértődötten.
- Dehogynem. Ismerlek én téged, Eszter. Biztosan észrevetted, hogy nem figyel, vagy
gyanakodtál legalább rá. – néz összehúzott szemöldökkel anyám. – Csak arra gondoltál,
hogy micsoda elégtétel lesz majd az orra alá dörgölni, hogy milyen figyelmetlen.
- Azt hiszed, nekem jól esett? – védekezem az ősi módszer szerint támadva.- Majd a szívem
hasad belé, hogy sosem érdekli, ami velem van!- meg is ütögetem a mellkasomat, ami
kicsit színpadiasnak tűnik, de igenis van benne igazság: fáj.
- Dehogynem érdekli. – rázza a fejét anyám. – Ha súlyos beteg lennél, akkor ne félj, ott
virrasztana az ágyadnál. De hála Istennek, nem vagy az. – simogatja most a hátam, aztán
kicsit meggyúrja a vállam, mintha azt szeretné, hogy kihúzzam magam - Ha pedig azt
akarod, hogy valamit meghalljon, akkor érd el nála, elég ügyes asszony vagy. Csapj a
kezére, vagy kiabálj a képébe.
- Én nem tudom kierőszakolni, hogy figyeljen rám. – hajtom le a fejem elkeseredetten. Hogy
nem lehet ezt megérteni?! - Magától kell figyelnie rám, ha szeret. Semmit sem ér, ha én
követelem ki magamnak.
- Inkább gyűjtögeted magadban a sérelmeket, amiket majd a fejéhez vágsz, igaz? Hogy
sajnálhasd magad érte még évek múlva is. – legyint ingerülten, de erőtlenül - Tudod,
vannak, akik háborúnak fogják fel a házasságot, és úgy gyűjtögetik a másik hibáit meg
tévedéseit, mint a puskaport.- közben fáradtan dől a szekrénynek, egy pillanatra a szívembe
21
 szúr, hogy milyen nyúzott az arca, karikásak a szemei - Aztán egyszer csak azt veszik
észre, hogy megnyerték a csatát. Az ellenfél már el is futott, akkor aztán ülhetnek a
csatatéren egyedül. – lehunyja a szemét, és egy pillanatra olyan idegenné válik az arca.
Nem tudok mit válaszolni, de valahol belül megrémülök egy kicsit: nem akarok úgy győzni,
hogy közben Bent elveszítem.
- Nem akarsz kibékülni vele, Eszter? – kérdi megértően, és mellém ül.
- Nem tudom. Azt szeretném, ha figyelne rám, és fontosak lennének neki a dolgaim. –
bámulok magam elé a kockás asztalterítőre, mintha annak a mintáiban lenne a válasz.
- És szerinted ennek az a legjobb módja, amit most csinálsz? – vonja fel a szemöldökét, ami
megint felidegesít – érzem belőle a helytelenítést.
- Ha most nehezen bocsátok meg, legközelebb majd jobban figyel. – mondom élesen, és
némi elégtétellel.
- Ha pedig megkorbácsolnád, akkor egyenesen félne tőled. – sóhajt anyám, mint aki már
letett arról, hogy észérvekkel hasson rám. – Sok módszerrel lehet valamit elérni, kislányom.
Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb?
- Sajnálom. Nem leszek mindent lenyelő engedelmes feleség, mint te. – vágom oda, mert
utálom, ha ilyen hangon beszél velem, mintha ötéves lennék. – Emlékszem, hogy apa
bármit csinált, mindent elnéztél neki.- ez talált, látom, hogy megrándult az arca, elégtétel
és egy kis megbánás keveredik fel bennem.
Az anyám elgondolkodva sétál vissza az ablakhoz, és kinéz az utcára:
- Szóval ilyen emlékeid vannak rólam és apádról? – kérdi háttal nekem. – Nem akarsz olyan
feleség lenni, mint én?- nemcsak megbántottság szól belőle, hanem valami más is, mintha
valahonnan mélyből törnének fel belőle a szavak.
- Nem! – dobom a hátának, mint egy tőrt. Nem tudok most az ő lelkére figyelni, az enyém
túlságosan tele van - Emlékszem, hányszor bántott meg, és milyen megalázóan bánt
veled.- már nincs visszaút, végig kell mondanom - Ha megszólaltál, még mások előtt is
letorkolt, hogy butaságot beszélsz. Én nem tűrtem volna!
Anyám komolyan néz vissza az ablaktól, és megint olyan idegen és furcsa az arca:
- Mindenkinek másmilyen a házassága, kislányom. Lehet, hogy nekem így is jó volt. – mondja
fásult szelíden, ami megaláz, miért nem kiabál, miért nem üt vissza?!
- Miért nem váltál el tőle, és kerestél valakit, aki rendesen bánik veled? – kiabálom megint
sírva, összezavarodva, hogy most kire és miért is haragszom. – Én már rég megtettem
volna!
- Szóval azért leckézteted most Bent, nehogy úgy járj, mint én? – faggat anyám szomorúan
nézve rám.
- Nem!…Nem tudom…- takarom el az arcom kínomban, és védekezve teszem hozzá. – De én
nem bírtam volna ki, amit te.
- És azt jobban bírnád, ha Ben elválna tőled, és elvenné valamelyik kolléganőjét az irodában?
– kérdezi anyám, és a logikája ijesztő perspektívát nyit meg előttem – Mert ilyenkor egy
magára hagyott férfi könnyű prédája egy okos nőnek, aki jól szeretne férjhez menni.
Benedek pedig okos, jóképű és jól is keres…- na, ezért nem szeretek anyámmal beszélni
bármiről: most még zavarosabb bennem minden, ráadásul bűntudatom is van, hogy undok
voltam vele. Lehet, hogy mégis velem van a baj, én vagyok kiállhatatlan, és velem nem
lehet együtt élni? Mások megértőbbek és kevesebbet várnak el? Hiszen Ben tényleg jóképű,
okos, jól keres és persze nagyon kedves is tud lenni. És szeret is. Elég ez? Másnak elég?

11.

A kellemesen nagy, de szinte üres szobában enyhe levendulaillat úszik, zöld és narancssárga
fények váltják egymást lassú átmenetben. A szoba közepén egy fél méter magasságú kemény
masszírozó-ágy áll, a sarkokban halványfényű lámpák, köztük néhány növény, két dús fenyő,
egy állványon legalább tízféle bonsai, a kandalló párkányán nagy, illatozó mezeivirág-csokor.
Lágy komolyzene szól, azonnal felismerem, Mozart. Már átöltöztem a kis fülkében, kis
pamutköntösben lépek be. A fürdőszobából kijövő nő friss törülközőket hoz, egyet leterít az
ágyra.
- Isten hozott, Eszter. – köszön a szép, magas, barna nő. Ötven körüli lehet, harmonikus
mozgással, derűs, intelligens arccal és nagy barna szemekkel.
- Szia, Anna. – lefeküdjek? – kérdezem kicsit elfogódottan, még csak egyszer voltam itt, és
nem tudom, hogy minden alkalommal ugyanaz-e a szokás.
22
- Ha úgy érzed, hogy sikerült ráhangolódnod az idebenti világra, és kitisztítani a fejedből a
kinti nyüzsgést, és gondokat, akkor feküdj le. – mondja, és törökülésben leül az egyik ágy
melletti párnára. – De ha még szükséged van egy kis időre, sétálj nyugodtan körbe a
szobában, és hagyd, hogy a lelked megnyugodjon.
Ha nem lennék ilyen kínos zavarban, biztos hozzáfűznék valamit ahhoz, hogy mi is segítene
ellazulni egy ilyen szobában, amikor csak egy papírbugyi meg egy vékony köntös van rajtam.
Remélem frissen van mosva – a bugyi steril, előttem bontotta ki az asszisztensnő a tasakjából.
Kicsit görcsösen összefogom a két kezem a mellemen, és körbenézek, hogy merre induljak.
Végül odasétálok a kandallóhoz, melegítem a kezemet egy kicsit a lángoknál, megszagolom a
virágcsokrot, közben észrevétlenül elárad bennem a nyugalom. Talán a melegtől? Gyors
elszánással ledobom a köntöst, és ráhasalok az ágyra. Legnagyobb megkönnyebbülésemre
azonnal meleg frotir borul a hátsómra – ettől olyan vidám leszek, mint egy gyerek – ugyanakkor
mérges is vagyok magamra, hogy ilyen maradi vagyok, a szemérmesség már igazán kiment a
divatból. Mindenesetre most már gond nélkül „lazulok”.
Anna térdre áll, és az ágy alól tégelyeket és tálakat vesz elő. Egy korsóból vizet csepegtet egy
tálba, és közben halk, kellemes hangján megszólal:
- Életünk alapja a víz. Benne növekszünk anyánk méhében, testünk kétharmadát belőle
kapjuk. Felfrissít, ha szomjasak vagyunk, felüdíti fáradt testünket és megtisztít minden
szennytől. Mossa le ez a tiszta forrásvíz mind azt a gátlást és ellenérzést, ami akadályozza,
hogy a szellemed megtisztuljon és meggyógyuljon általa. – vizes ujjait óvatosan végig
vezeti a gerincemen, ami egy kicsit összeborzongat, majd furcsán ellazít.
- Anyánk, a föld kíséri minden léptünket, biztonságot ad és betakar, megterem benne mindaz,
ami testünknek lelkünknek táplálékul szolgál. Vedd a föld tiszta anyagát, hogy
megnyugtassa a szívedet és megtisztítsa véredet az idegességtől és a szorongásoktól. –
Anna selymes agyagot ken a tarkóm alá, a két csuklómra és a bokámra. Kis kellemetlen
érzés tölt el egy pillanatra, hogy fogom lemosni ezt a koszt, de aztán kidobom az agyamból
az egészet, és Anna duruzsolását hallgatom, ami olyan, mint valami középkori javasasszony
ráolvasása.
- Kettőjük terméséből a nap érleli meg mindazokat a növényeket és gyümölcsöket, amikben
örömünket és erőnket leljük. A virágok szirmaiból, a gyümölcsök nedveiből származik ez az
olaj, hogy illatával elűzze a fáradtságot, és békés gondolatokat lopjon a szívedbe. - mondja,
és kétféle olajat csöpögtet a hátamra, és azt lassú, de határozott mozdulatokkal elkezdi
belemasszírozni a bőrömbe.
- Most engedd el teljesen magadat, amíg a hát és lábmasszázst csinálom. Ha kedved van,
akár szundíthatsz is egy keveset. A lényeg az, hogy hagyd a tested-lelked egyaránt kiürülni.
Ha már érzed, hogy a csend és nyugalom teljesen átjárt, mondd el azt, ami eszedbe jut –
mindegy, bármi legyen. Ne gondolkozz, ne erőltesd, hogy valami értelmes dolog legyen.
Lazíts, hallgasd a zenét, és mélyeket lélegezz.
Engedelmesen szuszogok, míg a nő párhuzamos mozdulatokkal felülről lefelé, majd alulról
felfelé átgyúrja a hátizmaimat. A nyaktáji részeken hosszasan elidőzik, könnyű csipkedő
mozdulatokkal, majd mintha sodorna valamit a bőrömön- nagyon kellemes érzés, mintha
minden feszültség kioldódna belőlem. A gerincoszlopon erős nyomásokkal halad fel és le, aztán
rézsútosan oldalra mozgatja a kezeit, végigfut a két karomon is gyorsan körbe-körbe forgatva
a kezeit, mintha egy láthatatlan gézt csavarna fel rájuk, és ugyanezt csinálja a két lábamon is.
Most már frissnek érzem magam, mintha hideg vízben mártóztam volna meg. A vádlijaimat
erősen megpofozgatja, de a felső combizmokat csak megrezegteti a külső oldalról
belebökdösött ujjaival. Mindehhez bőven használ olajat és időnként a felesleget puha kendővel
felitatja. Lassan úgy érzem magam, mint egy szelet hús, amin egy gondos szakácsnő dolgozik,
mielőtt a sütőbe tenné. Végül Anna felmelegített, puha takarót terít a hátamra, és azt finoman
rámsimítja, amire a legbelsőmből jóleső sóhaj tör fel.
- Anyám hasában érzem magam. – kicsit elhallgatok, és élvezem a testem köré fonódó meleg
anyagot, a bőröm frissességét és illatát. – Már tudom, mit esznek a férfiak a
szexmasszázson.
- A szexmasszázs egészen más jellegű – mondja mosolyogva Anna. – Az elsősorban az
erogén zónákra irányul, amiket én most kihagytam, mert a célunk az ellazulás, és nem az
izgalom felkeltése volt.
- De tudsz olyat is? – kérdem kíváncsian, aztán kicsit meg is rémülök, nehogy félreértse
abszolút elméleti kíváncsiságomat.
- Aki annyit tanult az emberi testről, mint én, az minden mozdulatának ismeri a hatását. –
mosolyog Anna. – De azt csak a magánéletben alkalmazom. Ha szükséged van rá,
23
 megtaníthatok egy-két mozdulatot, ami beválik otthon... - mondja kis kérdő hangsúllyal,
és a lábamhoz telepedve megkezdi a talpmasszázst. Ez az, amiért a fél lelkemet eladnám,
kéjesen felsóhajtok, és engedékenyen belecsusszanok a sikamlós témába:
- Ó, Bennek igazán nincs szüksége biztatásra. Inkább néha szeretném elvenni a kedvét. –
mondom félig büszkén, félig biggyesztve…
- Túl gyakran szeretne együtt lenni veled?
- Néha. – töprengek a válaszon. - Máskor nem bánom, de van amikor valami hülyeséget néz
a tévében, és képes lenne felébreszteni, mert kedve támadt egy kis szexre.- mondom
óvatosan, erről senkinek sem beszéltem még, vagyis Bennek, de ő kinevetett, és azt
mondta, hogy mindenki ezt csinálja, ezért megy a pornóipar.
- És ez téged bánt? Miért? – próbálkozik Anna megérteni.
- Mert…már alszom. Meg nem mindig mosakszik meg előtte…- gondolkodom el a válaszon,
de tudom, hogy ez csak az első kör.
- Csak ez a baj?- faggat Anna, akit láthatóan nem sikerült becsapnom.
- Ő is mindig azt állítja, hogy túlzottan tisztaságmániás vagyok, és szerinte egy igazi nő
jobban kívánja a szexet. - mondom kis sértettséggel a hangomban, mert ez igenis fáj:
abszolút biztos, hogy ebben nekem van igazam. Végül is nem élünk a középkorban.
- Szerinted is így van?- a természetgyógyásznő hangja érzelemmentes.
- Én szoktam kívánni őt. Amikor sokat vagyunk együtt, és nevetgélünk, megsimogat, vagy
együtt nézünk valami filmet…- próbálom összeszedni a gondolataimat. – De úgy, hogy csak
berohan a tévé elől, és elkezd direktbe simogatni…az nálam nem jön be. Az olyan...
- Milyen?- kérdezi nem kíváncsian, inkább gondolkodásra ösztökélően Anna.
- Közönséges. Meg nem is nekem szól. – biggyesztek megint undorral. –Hanem annak a
halom csupasz csajnak, akik a tévében mutogatják magukat.
- És szerinted az sértő, ha nem téged kíván meg? – megint az az érzelemmentes hang, nem
bántóan kíváncsi, inkább csak mintha én tenném fel magamnak a kérdést.
- Persze, akkor az olyan…tárgy…olyan használatitárgy-szerű. Mást kíván, de én vagyok
kéznél…- próbálom megfogalmazni az ellenérzésemet.
- Beszéltetek már erről? – kérdi Anna, és áttér a másik talpamra.
- Többször is. De szerinte nem lehet minden szex előtt megvárni a naplementét, és kéz a
kézben elfutni a teliholdig. – fintorgok, de azért vigyorgok is egyet, mert akármit is mond,
Bennek remek a humora. – Szerinte a szexhez nem kell nagy hajcihő- én meg csak úgy
tudom elképzelni, ha megadjuk a módját. Végül is nem vagyok kurva.
- És a férjed szívesen feküdne le egy kurvával? – járja körül a kérdést a nő.
- Dehogy. - tiltakozom sértetten. - Ben kedves, és hűséges. És szerinte a férfiak mind
olyanok, mint ő. Szerinte normális a szexfilmnézés, meg az ilyenek. Az a lényeg, hogy a
végén együtt legyünk, és akkor mindegy, hogy mivel kezdjük…
- És mi a te véleményed erről? – nyomkodja jó erősen a talpamat közben.
- Néha ha beleegyezem, akkor elég jó…élvezem, meg minden. De akkor is jobb szeretem, ha
olyan romantikus... - álmodozom.
- Gondolod, hogy ez a baj a házasságotokban? – kérdi óvatosan a nő.
- Remélem, hogy nincs komoly gond a házasságunkkal! – tör ki belőlem, aztán mivel Anna
nem válaszol, elgondolkodva folytatom:
- Alapjában véve nagyon jól megvagyunk…szeretjük egymást, Balázst pedig mind a ketten
imádjuk…szeretnénk még gyereket…persze nekem ez fontosabb, mint neki.- teszem hozzá
kis szünet után lehangoltan. Valahol még mindig az az álmom, hogy ugyanazt és ugyanúgy
érezzük mindig. – Én mindig úgy érzem, hogy itt a világvége, amikor megjön, és rá kell
jönnöm, hogy nem vagyok terhes. De ő olyan könnyen viseli.
- Haragszol ezért rá?- faggat Anna.
- Nem…néha…néha igen. – vallom be nehezen. – Igen, mert ő elmászkál és elfoglalja magát,
nekem meg csak ennyi az életem, hogy várom haza, és nevelem a gyerekét…
- Nem szeretsz otthon lenni a gyerekkel? – kérdi megint érzelmek és helytelenítés nélkül.
- Eleinte nagyon szerettem. De már négy éve otthon vagyok. – panaszkodom, magamat is
meglepő hevességgel, mintha már készen lettek volna bennem a mondatok, az érvek. –
Balázs asztmás, és ezért otthon maradhattam vele még, eleinte gyakran volt beteg, de
mostanában -hála istennek- nem volt rohama – úgyhogy feleslegesnek érzem az otthon
üldögélést. Persze, ha lenne másik gyerekem, akkor megint lenne értelme…
- Nem inkább valami elfoglaltságra lenne szükséged? – veti fel a természetgyógyásznő.
- Nem tudom magam sehol elképzelni. – rázom meg a fejemet: - Nincs szakmám – csak az
éneklés, az pedig nem megy. Menjek el egy boltba eladónak? – nevetségesen hangzik.
24
 - Magadban kell megtalálnod azt, hogy hogyan akarod folytatni az életed, akkor is, ha nem
lesz még egy gyereketek. – Anna hangja nem kioktató, inkább gyengéd.
- De én ezt nem bírom elfogadni! Orvoshoz akarok menni, de Ben olyan undok. Nem hajlandó
eljönni. Biztosan ő az oka mindennek. – lázadozom hevesen.
- Ő a hibás? Miért? – pontosít a nő.
- Az egészért. A hangomért, meg azért is, hogy nem esem teherbe. – mérgelődöm durcás
hangon.
- Hogyan hibás?
- Mert uralkodik felettem, és mindig azt kell tennem, ami neki jó, különben… - nem tudom
hogyan befejezni, érzem, hogy ez túlzás volt, de akkor is gyerekes dühöt érzek a
gyomromban.
- Különben? – kérdez rá csakazértis Anna.
- Különben rossz kedve lesz, és akkor még rosszabb nekem, meg Balázsnak is. – vonom meg
a vállam végül lemondóan, nagy ügy.
- Bánt is?
- Dehogy. – tiltakozom lelkiismeretfurdalással: szépen lefestettem Bent, ha ilyeneket gondol
róla ez a nő. - De undok. Bámulja a tévét, és semmire sem figyel, amit mondok. Múltkor
nem ment el Balázsért, amikor először itt voltam, egyszerűen elfelejtette a saját fiát. Most
meg egyre ritkábban jár haza, és állandóan ideges. – panaszkodom, de olyan ócskán
hangzik az egész, mintha valami sokszor lejátszott unalmas filmből lenne idézet.
- Megkérdezted, hogy miért? – kérdi Anna, és lazán pofozgatni kezdi a vádlimat.
- Azt mondja, bajok vannak a cégénél - felsóhajtok – De ez már hónapok óta tart - és
szerintem örökké bajok lesznek vele. Akkor rám már sosem kerül sor? Hogy az én
gondjaimmal és érzéseimmel törődjünk? A hangommal? – kicsit elszégyellem magam, olyan
önzőnek tűnt mindez, legszívesebben visszaszívtam volna.
- Jogod van ahhoz, hogy sértett legyél, ha úgy érzed, nem törődik eleget veled. – mondja
Anna határozottan. – Tisztában kell lenned a saját érzéseiddel, és neki is tisztában kell
lennie velük, akár önzőnek tűnik, akár nem. Az összegyűjtögetett sérelmek veszélyes
taposóaknák egy házasságban. Persze ki kell választanod, hogy miért érdemes
megsértődnöd, és mi az, amiért kicsinyesség. Túl sok odafigyelést nem kapsz senkitől, ezért
ki kell választani azt, amiben úgy érzed, mindenképpen szükséged van rá, és azt el kell
érned, hogy megkapd. Másokról viszont le kell mondanod, és nagylelkűnek kell lenned
Bennel, ha azt akarod, hogy működjön a házasságotok. Egy nő sokkal de sokkal többet tud
befogadni, mint egy férfi – ezt el kell fogadnunk. Gondolkodj el ezen a következő alkalomig,
és próbáld kiválasztani azt a néhány dolgot, amiben mindenképpen megértést vársz a
férjedtől. – elengedte a lábamat, és könnyedén felállt az ágy mellől. – Úgy. Most hunyd be
a szemed, és összpontosíts egy pillanatra a testedre. – közben másik zenére kapcsol, ez
gyorsabb ritmusú, könnyebb műfajú, talán Schubert. – Megkönnyebbültél és kipihented
magadat. A tested friss, és ápolt. Vágysz arra, hogy most mozogj egy kicsit, megtöltődtél
energiával. Az agyad is kitisztult, távolabbról látod azokat a dolgokat, amik körülvesznek.
Nem szűntek meg a gondjaid, de tudod őket kicsit higgadtabban nézni, és így nem
nehezednek rád annyira. Feküdj még egy percig csendben, aztán kelj fel, és menj haza,
ahol már várnak rád, hogy nekik is átadj valamit ebből az új nyugalomból és energiából. –
Anna csendben megfordul és a fürdőszobán keresztül eltűnik. Én lassan és egy kicsit
csalódottan kinyitom a szememet, tényleg sokkal frissebbnek és energikusabbnak érzem
magam, mint eddig. Felkapom a köpenyt, de már nem bújok bele – pár lépés az öltöző –
és ez a pár lépés meztelenség valami csiklandozó jókedvvel tölt el, fiatalnak és csábítónak
érzem magam, erősnek, hogy megvívjak Benedekkel, és megszerezzem magamnak, amit
csak akarok. Most olyan egyszerűnek ígérkezik az egész, mosolyogva perkálom le a 15 000-
et az előszobában az asszisztensnőnek, úgy érzem semmi nem érte meg még ennyire az
árát, mint az elmúlt óra.

12.

Az álmos kedd délutánon minden a helyénvalónak látszik: az óvodából hazajött Balázs az ágyában
szunyókál, én kávét iszogatok, és próbálok a kedvenc lakáskultúrámra összpontosítani, miközben
néha ellenséges pillantásokat vetek a vasalatlanra, ami a szoba végében magasodik. Kint egy kis
gyenge napfény ígéri a tavaszt, de az ég még borús, és minden fekete- sehol egy kis szívvidító
zöld. Sóhajtva lapozok egyet, majd leragad a szemem, de szégyellnék csak úgy elaludni, ezért
aztán hősiesen nagyot kortyolok a kávéból.
25
Megcsörren a telefon, úgy összerezzenek, mintha nyakon öntöttek volna, úgy látszik, mégis sikerült
félálomba küzdeni magam:
- Tessék, Szerencsés Benedekné. – sóhajtom bele szemrehányóan a kagylóba, akárki is az,
nem jókor hív.
- Jaj, Eszterke, Klári néni vagyok, tetszik tudni, az anyukája szomszédja.- hallom az
ismerősen káráló hangot, de mintha messziről a tengeren túlról szólna.- Jaj, most járt itt a
mentő, elvitték az anyukáját, a Margókát!
- Mi történt? – csuklik el hangom, és lerogyok a dívány szélére, szemben a tükörben
homályosan látom, hogy olyan vagyok, mint egy hal az akvárium üvegénél, tátogok és
bambán meredek a külvilágra.
- Nem tudom, Eszterke, hozzám nem jött át, csak hallottam a szirénát, és kinéztem, és már
vitték is a hordágyon. – a néni hangja kétségbeesett, érzem, hogy meg kellene nyugtatnom,
de semmi se jut eszembe. Pár másodpercnyi csönd után nyögöm ki:
- Hová vitték? Meg tetszett kérdezni?
- Igen, a belgyógyászatra viszik. – szinte látom magam előtt, ahogy a lilapöttyös nylon
otthonkájában ijedten toporog a mentősök körül, és faggatja őket. Hála Istennek,
egyébként, mert különben ki tudja, mikor tudtam volna meg az egészet. - Eszterke, ha
megtud valamit, hívjon fel engem is, annyira aggódom, olyan fehér volt az Margóka, és ki
se nyitotta a szemét... Jaj, Istenem…
Klári néni még javában jajveszékelt, de lenyomtam a gombot, és csak ülök a kezemben a
kagylóval. Semmi sincs a fejemben, sose hittem volna, hogy egyszer megélem azt a közhely-
állapotot, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Nemcsak ezt nem, de azt se, hogy élek-
e egyáltalán. Balázs somfordál be szobába, álmosan szorítva magához a kispárnáját:
- Mama, pisilnem kell, gombold ki a nacim! – kéri álmosan.
- Igen, mindjárt, mindjárt. – mormolom, és idegesen felállok, mert csöngetnek közben. Egy
perc néma döntésképtelenség: a gyerek vagy az ajtó – fogalmam sincs, mikor és mit
választottam volna, de a csengő újra, erőszakosan belehasított a csöndbe. Balázs, a
gyerekek csillapíthatatlan kíváncsiságával kirohan, és kinyitja az ajtót.
- Zita néni! De jó, hogy jössz! Mindjárt bepisilek, és anya nem gombolja ki a nadrágomat. -
panaszkodik az ajtó előtt Balázs.
- Hú, ilyen ajánlatot is régen kaptam! Még be sem lépek, és egy ilyen helyes fiúnak húzhatom
le a nadrágját! – tréfál Zita, de közben gyorsan kigombolja a kertésznadrág pántját, és a
fiamat betessékeli a wc-be. – Eszter, hol vagy? A fiad élete első csábítását kihagyod? –
hallom, és a barátnőm belép a szobába, most már nagyon hülyén érzem magam, de még
mindig nem tudok megmoccanni, csak a telefonkagylót szorongatom.
- Eszter, mi a baj? – kérdezi ijedten, mellém rohan, és átöleli a vállamat.
- Az anyám. – az érintésre hirtelen megszűnik a dermedtség, valami ideges kapkodásnak
adja át a helyét, amit képtelen vagyok megfékezni - Be kell mennem a kórházba, anyámat
bevitték. – mondom, miközben kirohanok a konyhába, és keresni kezdem a kocsi pótkulcsát
a díszköcsögökben.
- Mi baja? – kérdezi Zita, és követ a konyhába.
- Nem tudom. A szomszéd asszony telefonált, de súlyos, szirénázva vitték el, nem volt
magánál…- megint kimegy a vér a fejemből, nekitámaszkodom a konyhabútornak.
- Igyál egy kis vizet. – ereszti meg a csapot Zita, és elővesz egy poharat. – Konyakot
javasolnék, ha nem a kórházba készülnél, de így jobb lesz ez. Ben?
- Dolgozik, telefonálnom kellene neki. – mondom tanácstalanul, és behozom a telefont, amit
az előbb dobtam le a fotelbe.
- Hívjad, addig én főzök egy kávét. – mondja Zita, és biztatóan megveregeti a hátam.
- Nem emlékszem a számára…- nézek kétségbeesetten rá, és hirtelen elsötétedik előttem
minden: nem ájulok el, csak éppen nem látok semmit, és kiver a hideg izzadtság.
- Na jól van, akkor kezdjük elölről. – tör ki Zitából a pszichológus, kiveszi a telefont a
kezemből.- Ülj le ide a székre, és hajtsd a fejed a lábad közé. – mindkét kezével megfogja
a fejemet, és lefelé nyomja a térdeim közé. Furcsa mód jól esik, mintha meleg folyadékot
öntenének az üres koponyámba, érzem, hogy az arcom is vörös lesz - Most próbáld meg
felfelé emelni a fejedet, jó erősen. Kicsit kiszaladt a vér az agyadból az ijedtségtől. –
magyarázza, és valóban jobban érzem magam. - Máris jobb színed van. Most idd meg ezt
a pohár vizet, fenékig.
Ebben a pillanatban jelenik meg Balázs, és a nadrágja elől teljesen vizes.
- Anya, lepisiltem magam. – jelenti be szomorúan.

26
- Még ez is! – és most már késő, kitör belőlem a dühös-ijedt zokogás. Nem is biztos, hogy
anyám miatt, lehet, hogy magamtól vagyok ennyire megrémülve és elkeseredve. A fiam
ijedten hátrál, legszívesebben megölelném, de most nem vagyok rá képes.
- Jól van, na. – simogatja meg a fejemet Zita, és közben lehúzza Balázsról a pisis cuccokat.
– Ne ijedj meg, nagyfiú, édesanyádnak nincsen semmi baja, mindjárt megnyugszik. Gyere,
keresünk egy tiszta nacit.
- Jó. Abban a szekrényben van. – mutat a fiam a szobájában álló színes szekrényre, és
láthatóan megkönnyebbülten hagyja itt a megbolondult anyját... – Ez jó lesz. –választ egy
kék mackónadrágot.
Ketten egy perc alatt lecserélik a pórul járt ruhákat, közben beszélgetnek.
- Miért sír anya?- kérdezi vékonyka hangon a gyerek a másik szobában.
- Tudod a nagyit kórházba vitték, és nagyon megijedt. – magyarázza komolyan Zita. – Fel
kéne hívni édesapádat.
- A mama mobilján ha megnyomod a kettes gombot, akkor ő veszi fel. – mondja büszkén
Balázs.
- Hogy te milyen okos nagyfiú vagy! Tudod, hogy hol van az anya mobilja? – simogatja meg
Zita a szőke buksit.
- Hozom. – mondja komolyan, és már szalad is a piros táskámért.
Zita közben aggódva néz be a konyhába, de hála Istennek már teljesen magához tértem, a
kórházat tárcsázom, végre megtaláltam a megfelelő osztályt:
- Igen Szépvári Győzőné, 54 éves. Ha minden igaz, néhány perce vitték be a mentők a Gulyás
utcából. A lánya vagyok. – a tiltakozás, hogy telefonon nem adhatnak ki adatot, megint
összerántja a gyomrom, de megpróbálok nyugodt maradni: – Értem, hogy nem adhat ki
információt, de értse meg, itthon vagyok egy kisgyerekkel, és felhívtak, hogy az anyámat
most vitték be a kórházba, és semmit sem tudok. Mihelyt találok gyerekvigyázót,
bemegyek, és akár a személyigazolványommal is igazolom, hogy a lánya vagyok, de most
mondjon valamit, hogy miért vitték be. Értem, vizsgálják. –kelletlen félinformációk, amiket
a magam megnyugtatására és Zita miatt ismételek meg félhangosan, úgy kicsit
biztatóbbnak tűnnek. – Szóval ő hívott mentőt, és csak akkor vesztette el az eszméletét,
amikor már kint voltak. Agyinfarktusra gyanakszanak… nem, nem mondom senkinek.
Köszönöm szépen. – lerogyok a székre, és megint dőlni kezdenek a könnyeim, utálok sírni,
de most olyan elhagyatottnak és tehetetlennek érzem magam. Megpróbálom összefoglalni,
amit megtudtam: – Még csak most vizsgálják. Rosszul érezte magát, kihívta a mentőt, és
akkor esett össze, amikor beengedte őket, de azóta nem tért magához. A belosztályon van
a vizsgálóban.
- Itt a papa. – mondja büszkén Balázs, és idenyújtja a mobilt, amiben ijedten hallózik a
férjem.
- Halló, halló! Van ott valaki? Balázs, add a mamit!- jódlizok a mobilba, rossz előérzettel:
Balázs hangja zavart és ijedt, a háttérből pedig Eszter zokogása hallatszik.
- Én vagyok az…- zokogok a telefonba- Anyát bevitték a mentők, nincs magánál.
- Honnan tudod? - ijedtében az ember mindig a leghülyébb kérdéseket teszi fel, és én ebben
bajnok vagyok.
- A szomszédasszony telefonált. – csuklik el a hangom. – Be akarok menni hozzá.
- Persze, azonnal otthon vagyok. – ígérem kis megkönnyebbüléssel, amit azonnal
lelkiismeretfurdalás követ, de hát mégsem a fiammal vagy Eszterrel van baj. Megpróbálom
megnyugtatni, miközben már a laptopot kapcsolom ki a másik kezemmel. – Hallod, szívem,
két perc, és ott vagyok.
Lecsapom a kagylót, és útközben felkapva a zakómat rohanni kezdek. Beszólok Etának, hogy
mi van, és ma már semmiképpen se várjanak. Szegény Margó! Olyan jól tartotta magát eddig!
Szegény Eszter! Annyira szereti az anyját – belebetegszik, ha történik vele valami. Hol a
fenében is parkoltam reggel?
- Eszter, kapj fel valamit, mert Ben mindjárt itt lesz. – nógat Zita, és kényelmesen leül a
díványra. – Én ráérek, menjetek mind a ketten be a kórházba. Majd én itt maradok
Balázzsal. Jó lesz, nagyfiú?
- Tényleg? – megkönnyebbülés és hála önt el, hogy majdnem megint elsírom magam – Én
úgy félek a kórházban… de Ben olyan nyugodt…
- Persze. Ne aggódj, semmi dolgom egész este. Nem is szívesen engednélek ilyen állapotban
egyedül. – mosolyog Zita, és közben ölbe kapja a fiamat. – Na, gyere, verekedjünk meg a
távirányítóért. Fogadjunk, hogy te sportot akarsz nézni, de én a Tom és Jerryre szavazok…

27
 Már nem is hallom a választ, de szinte megnyugodva megyek a fürdőszobába, hogy
megmossam az arcomat, felrántok egy nadrágot az itthoni szabadidőalsó helyett, és mire Ben
befordul az utcába, már a ház előtt állok.
- Zita vigyáz Balázsra. Bejössz velem? – kérdezem reménykedve Bent, hiszen mostanában
nem voltunk túl jóban.
- Persze. – rökönyödöm meg a kérdésén. Hiszen azért jöttem. Hálásan és szeretettel néz
rám, de a szemében ott szűköl a pánik. Elönt a sajnálat - Biztosan nem lesz semmi baj,
csak valami keringési zavar, attól szoktak elájulni az idősebbek.- simogatom meg a kezét.
- Anyám barátnője már kétszer volt bent ebben a hónapban, és pár nap múlva mindig
kiengedik. Meglátod, nem lesz baj.
Sajnos Ben optimizmusa csak részben vált be, amire a kórházban megtaláljuk anyámat, addigra
már magához tért, de nem tud felkelni, és a fél kezét csak nehezen tudja mozgatni. Ijedt,
tanácstalan szemekkel néz ránk, legszívesebben elsírnám magam, de nem szabad, attól csak
még jobban megijedne. Ben megfogja a vállamat, és ettől sokkal erősebbnek érzem magam.
- Semmi baj, anya, itt vagyunk. – hajolok hozzá, és megfogom a kezeit, összerándulok, mert
mind a kettő hideg, és az egyik olyan élettelen, mint egy faág. Majdnem elkapom a kezem
ijedtemben, de aztán inkább megszorítom, és biztatóan nézek anyám megrebbenő,
idegenül fátyolos szemeibe: - Elmegyünk Bennel, és beszélünk az orvossal. Aztán
visszajövünk, és elmondjuk, hogy mit mondtak.
- Ne…ne! – próbál visszatartani, de láthatóan nehezére esik a szavak megformálása.
- Anya, tudnom kell, hogy mi van veled. Mindjárt visszajövök. – biztatom, és újra
megszorítom a kezét. Anyám kicsit megnyugszik, de pár pillanat múlva már megint ijedten
ugrál a szeme ide-oda az idegen környezetben. Nehezen hagyom ott, de Benedek
határozottan kikormányoz a folyosóra.
Az orvos fáradt volt és közönyös, kicsit megenyhült, amikor látta az ijedtségemet, és pláne,
amikor Ben célzott rá, hogy meg fogja érni neki az anyámmal törődni. De túl sok mindent nem
tudtunk meg. Ha jól értettem egy miniagyvérzés-szerűségről van szó, és ha a kifolyt vér
teljesen felszívódik, akkor anyám akár teljesen is meggyógyulhat. Addig azonban valamennyire
gátolja a funkciókat: a beszédet és a mozgást. Viszont a teljes rehabilitáció gyógytornásszal és
mindennel fél évig is eltarthat, és addig nem tanácsos a beteget egyedül hagyni. Amikor
visszaértünk, a nővérke éppen a szomszéd ágyon fekvő beteghez lépett.
- Ó, Istenem…ez ma már a harmadik lepedő. – sóhajtja, és ingerülten mondja a fekvő nőnek:-
Ne tessék már folyamatosan idehányni. Meg kell nyomni a gombot, és jövök a tállal.
Legközelebb már nem húzom át az ágyneműt.
Halk, érthetetlen nyöszörgés a válasz.
- Ide teszem a néni mellé a hívót, tessék csak megnyomni, ha kell a hányótál. – a válasz:
erős sivítás a folyosón. – Ne most tessék nyomni, most itt vagyok. Tessék elereszteni,
mondom, hogy engedje el a néni! – kiabál a kisnővér, és szabályszerűen birkózni kezd a
kapcsolóért. A beteg elengedi a műanyagot, a sivítás elhallgat, és mire a nővér diadalittasan
megigazíthatná a köpenyét, a beteg öklendezve végighányja.
- Azért ez már mindennek a teteje! – kiált fel a nővérke, és a jelzőt a helyére akasztva
mérgesen kisiet a kórteremből. A beteg tovább nyöszörög. A harmadik ágyról átszól valaki:
- Hallgasson már el. Nekem is fáj, mégsem nyöszörgök. – a fal felé fészkelődik. – Egész éjjel
nem aludtam miatta.
Összenéztünk, és Ben megszorította a kezem:
- Talán ne mondjunk el mindent. – súgja. Bólintok, és nagyokat nyelve próbálok úrrá lenni a
síráson, amit az előbbi jelenet a torkomba nyomott.
- Majd én beszélek. – mondom küszködve, és megpróbálok valami mosoly-félét felrakni az
arcomra. Ben szeméből látom, hogy aligha sikerült biztatóra, de most ennyire telik.. – Már
itt is vagyunk! – lépek anyámhoz, de a fülem kihallja azt az erőltetettséget, ami olyan bántó
tud lenni a betegágyaknál. Leülök az ágyára, és megfogom a kezét, most már számítok a
halottas hidegségre és mozdulatlanságra, nem ijeszt meg. – Hát szabad minket halálra
rémíteni? – kérdezem idétlen vidámkodással.
- Mi…? Mi…baj…om? – nyögi anyám nehezen formálva a hangzókat.
- Van egy kis agyi keringési zavarod, egy pici bevérzéssel. – mondom könnyedén, mintha
arról számolnék be, hogy a hat kristálypohárból egy elrepedt, de oda se neki.
- Agy…vérzés? – rándul meg anyám.
- Nem, dehogy. – nyugtatom meg most én, mert Eszternek elfogyott a levegője, és csak
ijedten nézi az anyja erőlködését. Megérintem Margó vállát, az ilyenkor jól esik, és
őszinteséget sugároz – legalábbis ezt tanították a menedzser tréningen. – Egy picike ér
28
 pattant meg, az most akadályozza a…hétköznapi funkciókat…de valószínűleg holnapra már
jobban leszel.
- Hol…nap? – kérdezi anyósom hitetlenkedve, nekem megrebben a szemem, de Eszter közben
összeszedte magát, és megtámogat:
- Vagy egy-két nap múlva. – helyesbítek, mert látom, hogy anyám nem hisz a közeli
javulásban. Igyekszem Benhez hasonlóan elbagatellizálni a dolgot. – Felszívódik az a kis
vér, ami most ott kifolyt, és akkor minden rendben lesz.
- Biz..tos? – néz komolyan a szemembe anyám – ezt nehéz állni. – Az i..gaz..at!
- Ezt mondta az orvos, anya. – hajolok felé, és megcsókolom a furcsán merev arcát. – Most
még semmit sem tudnak biztosan, csak azt, hogy nincs nagyfokú agyvérzésed. Fel fog
szívódni, lehet, hogy teljesen nyomtalanul. – veregetem meg a kezét bátorítóan. – De
sokáig fog tartani. Kell majd gyógytornára is járnod.
- Dol…goz..ni? – kérdi aggódva, de erre határozottan megrázom a fejemet, kár lenne
fölöslegesen hamis reményeket táplálni benne:
- Dolgozni semmiképpen sem mehetsz néhány hónapig. – mondom sajnálkozva, és
megigazítom a nyakán a hálóing szalagját. - Beszólok nekik, hogy egyelőre ne várjanak.
- Ne…nem! – tiltakozik anyám elkeseredetten.
- Sajnálom. – simogatom az arcát, mint egy gyerekét. – Rosszabbul is járhattál volna.
- Ő…őő. – nyög anyám, és igyekszi a jobb karjával a szomszéd ágyban fekvő felé inteni.
- Mi van vele? – nézek oda, és elfintorítom az orromat, a kisnővér azóta se tért vissza, hogy
feltörölje a hányást, vagy kicserélje az ágyneműt. – Istenem, de büdös van itt. Miért nem
cserélik le az ágyneműjét? – ingerülten megnyomom a sivító csengőt, és a beszaladó
nővérkének odaszólok: - Kérem, legyen szíves, cserélje le ennek a betegnek az ágyneműjét.
- Kérem, az a vészhívó. Csak akkor szabad megnyomni, ha a beteg rosszul van. – mondja
helyreutasítóan a nővér.
- A beteg rosszul van, mert nem bírja ezt a szagot. – mondom ellentmondást nem tűrően,
legszívesebben hozzátenném, hogy ezért kapja a fizetését, de félek, hogy anyámon
bosszulná meg a sértést.
- Nekem kérem most infúziót kell bekötnöm a másik szobában, és csak egyedül vagyok. –
vonja meg a vállát dühösen a nő. – Ha mindennel végeztem, majd áthúzom az ágyat.
- És addig a beteg ebben a mocsokban fekszik? – kérdezem felháborodva, mert rémes a
gondolat is, hogy valaki akár egy percig is így legyen kénytelen feküdni.
- Már kétszer húztam neki ma ágyneműt. – válaszolja a nő, és kimegy.
- Várj, kedves, majd én. – szólok közbe, mert Eszter szeme lángolni kezd, és én már ismerem
ezt a nézését – de semmi jó nem származna abból, ha most botrányt csinálnánk egy idegen
miatt. Utána megyek a nőnek, és kiimádkozok belőle egy adag tiszta ágyneműt. – Tessék!
– nyújtom át győztesen a hipószagú fehér vásznakat Eszternek.
- Mi ez? – csodálkozom a kezembe nyomott textília fölött.
- Ágynemű. – válaszolom vigyorogva és elégedetten az akciómmal – Ez volt a legtöbb, amit
az egészségügy haragvó angyalából ki tudtam préselni.
- És most? – kérdezem értetlenül.
- És most áthúzzuk az ágyat, kislány. – mondom, és odalépek beteg nőhöz. – Megpróbáljuk
áthúzni a néni ágyát, jó? – megpróbálok nem fintorogni a látványtól, gyorsan összehajtom
a fej melletti foltos huzatot. - Tessék a fejét megemelni, Eszter, gyorsan húzd ki alóla, így,
most a lábakat…a lehúzással megvolnánk.- úgy vezényelek, mint valami tábornok, az
ismerős mozdulatok kicsit ellágyítanak. - Csak dobd oda a földre, vagy vidd ki a folyosóra,
ne bűzölögjön itt. Gondolom, ha kidobod, onnan gyorsabban elviszik. Na és most a
tiszta…hopp, a fej…még egy kicsit a láb…nagyszerű. – a néni hálásan néz, amennyire tud –
nagyon a végét járhatja már szegény. Rajta van az arcán a halál, eleget láttam,
megismerem. Félelem és misztikum keveredése, búcsúzás, és valami kétségbeesett
kapaszkodás mindenbe, ami itteni. Nyelek egyet, és tüsténkedem, mint egy próbaidős
nővérke. - Azért ezt a póttörülközőt ideteszem a néni arcához, hogy ha rosszul lenne, akkor
csak ezt keljen kicserélni. – a beteg hálásan suttog, közel hajolok hozzá, még futja egy
könnyed vállveregetésre, óvatosan, hogy ne okozzak fájdalmat: - Ugyan, szívesen. Ha
kirúgnak a munkahelyemről, idejövök ápolónak.
- Ezt hol tanultad? – nézek a férjemre alig titkolt meghatódással és kicsit szégyenkezve saját
ügyetlenségem miatt.
- Amikor apám hónapokig a kórházban feküdt, többnyire én jártam be hozzá. – vonom meg
a vállam könnyedén, hogy elűzzem a feltörő emlékeket. Nem szívesen gondolok vissza arra
a két hónapra. – Anya nem bírt, ha meglátta apát, rögtön sírva fakadt, aztán elszaladt. Én
29
 ültem mellette órákig. Szégyenlős volt, jobb szerette, ha én húzom át az ágyát, mintha egy
nővérke…- mégis csak elszorul a torkom egy pillanatra. Ezért aztán gyorsan lehajolok az
anyósomhoz – Na, anyuka. A doktor azt mondta, hogy két hét a minimum, amíg bent leszel.
Mit hozzunk be?
- Hálóing? Papucs? Akarod a kistévét, anya? – sorolom lelkesen megörülve annak, hogy végre
valamit csinálhatok a tehetetlenkedés helyett. Anyám néha bólint, vagy tiltakozik, lassan
összeáll a lista.
- Jó, még ma este behozom. – ígérem meg, és búcsúzóul megcsókolom az anyósom arcát.
Nem vagyok igazán csókos természet, de most úgy látom, jól esik neki.
- Majd felváltva jövünk be. – mondom megint meghatódva Benedek gyöngédségétől, aztán
kellemetlen dolog jut eszembe: – Azonnal felhívom Gyöngyit.
- Ne… nem! – tiltakozik anyám, de én csak a fejemet rázom:
- Meg is ölne, ha kiderülne, hogy rosszul vagy, és neki nem szóltam. Holnapra biztosan itt
lesz. – vigasztalóan megsimogatom az arcát, és puszit adok rá, tudom, hogy ez neki is
nehéz, de nem hagyhatjuk ki Gyöngyit az egészből. – Próbálj kicsit aludni, az jót tesz.
Kifelé menet még ellenőrzöm az infúziót, és arrébb rúgom a folyosón a koszos ágyruhát, megint
elönt a düh a szemtelen nővérre gondolva, de aztán gyengeség fog el, belekapaszkodom
Benedek kezébe:
- Ben, mi lesz vele? Istenem, ugye meggyógyul?! – úgy várom a biztatást, mint a gyerek az
esti mesét. És Ben hosszasan vigasztal, példákat sorol fel, akik meggyógyultak,
gyógyszereket és ismerős orvosokat, akik segíthetnek. Most egy pillanatra belémnyilal az
elmúlt két hét hidegháborúja, és olyan értelmetlennek, piszlicsárénak tűnik minden
érzékenykedésem és sértettségem. Ben jó ember, és szeret minket. Bárcsak ne kellene
hozzá egy ilyen tragédia, hogy helyére kerüljenek bennem a dolgok! Babonásan
fogadkozom, hogy többé sosem fújok fel semmi baromságot, csak anyám gyógyuljon meg,
és nekünk se legyen semmi bajunk. Azt se bánom, ha egy hangot se énekelhetek többé –
ajánlgatom az ismeretlennek, a bajok kiosztójának, a Sorsnak vagy az Istennek a saját
áldozati bárányom – mindegy hogyan hívják, csak elfogadja!

13.
Nem hiába mondják, hogy a baj nem jár egyedül: a nővérem látogatását csak az egyiptomi tíz
csapáshoz, vagy a tatárdúláshoz lehetne hasonlítani. Gyöngyi tíz évvel idősebb nálam, és
finoman szólva teljesen más természet. Határozott, majdnem agresszív fellépésű, meglehetős
önbizalommal és királynői termettel, viselkedéssel. Legalábbis azt hiszem: én ugyanis
gyerekkorom óta úgy érzem magam a társaságában, mint egy átlagosnál kicsit undorítóbb
galandféreg. Ellenkezni még sosem mertem vele – megjegyzem, más sem, legalábbis azok
közül, akiket én ismerek. Van egy békés díjbirkózó külsejű férje – gyerekük nem lett – ami
szerintem a Jóisten létének meggyőző bizonyítéka. Én se bíznék rá egy kismacskát sem –
nemhogy egy gyereket. Most persze elszégyelltem magam, és összeszorult a gyomrom: nekem
sem sikerül összehoznom egy kistestvért Balázsnak – akkor ha most igazságos akarnék lenni,
akkor azt mondanám, hogy Odafönt rám se mernek két gyereket bízni. Lehet, hogy már
Balázsnál bebizonyítottam, hogy antianya vagyok? Marhaság. Egyébként is, ez az „antianya”
úgy hangzik, mint egy mosóporreklám: „és az antianya-összetevők eltávolítják a legmakacsabb
szennyeződést is”. Megkérdezzem Bent, hogy milyen anya vagyok? Áá, most amióta anyámmal
történt ez a dolog, megint minden rendben köztünk, egyszerűen levett a lábamról azzal, ahogy
anyámmal beszélt, meg áthúzta az ágyat a szomszéd néninek. Úgyhogy most igyekszem hozzá
méltó kiváló feleség lenni. Csak Gyöngyi ne jönne – két napja teljesen kifordultam magamból,
amióta tudom, hogy nálunk akar megszállni. Azt hittem anya lakása jó lesz neki, és akkor én
kis szerencsével megúsznám egy rövid látogatással. Azalatt persze földig alázna, de maximum
két óra alatt túl lennék rajta. Így viszont napokig vigyázzba állhatok, anélkül a remény nélkül,
hogy valaha is megfelelhetnék neki. És ebben van valami elkeserítően predestináció-szerű –
amit már a hittanon sem értettem: hogy fér össze az eleve elrendelés változtathatatlansága a
szabad akarattal. Jézusom, itt filozofálgatok, amikor mindjárt bejön a vonat! Körbenézek, a
lakást már együttes erővel sikerült valamennyire rendbe tenni – vagyis átalakítani Gyöngyi
várható igényei alapján: Balázs kiságya átkerült a mi szobánkba, a tévét viszont becipeltük a
gyerekszobába. Remélem a nappali kényelmes kihúzható díványa megfelel majd neki, azt vittük
be a kisszobába – így viszont a nappaliban csak az egy szem narancssárga fotel maradt, és a
konyha-étkezőből áthozott két szék, ami elég furcsán mutat az alacsony zsúrasztal mellett –
erre biztos kapok valami megjegyzést. Balázs játékállat- és kisautó-gyűjteményét
30
bedobozoltuk és a szülői hálóba vittük, a ruháit pedig bezsúfoltuk az apja ingei és az én
pizsamáim közé.
- Szerinted megmondhatom neki, hogy nem bírjuk a dohányfüstöt, és ne gyújtson rá bent?
– jut eszembe hirtelen. Gyöngyi annyit szív, hogy kiírhatnák rá, hogy szponzorálja a pécsi
dohánygyárat, és mi utáljuk a füstöt. Soha senki se gyújtott még rá nálunk.
- Persze. – nyugtatom Esztert, bár elég mérges vagyok a felhajtás miatt. – Hiszen csak egy
vendég. Mondd, szívem, biztos, hogy muszáj ez a felfordulás? Nem mehetne anyád
lakásába?
- Vérig sértődne, hogy nem nálunk lakik. – nyögöm, és közben körbe-körbe jár a szemem. –
Persze, így is meg fog sértődni, legalább húszszor, de amit tudok, kivédek. Jaj, Ben, cseréld
meg a két szobában a függönyt, Gyöngyi utálja a zöldet!
- Na, ne! Ezt te sem gondolod komolyan! – dühöngök, bevetve a családfői tekintélyemet. –
Mellesleg a szoba fala is zöld, úgyhogy azt is le kéne meszelni.
- Gondolod, hogy meg tudjuk csinálni? – kérdezem egy pillanatig reménykedve.
- Eszter, most már elég. – lerogyok az egyik székre, hogy lássa, komolyan beszélek: – Vége
az átrendezésnek, egy zsebkendőt sem pakolunk már át a tisztelt nővéred kedvéért. Végül
is csak pár napot marad, nem?
- Nem tudom, nem mertem megkérdezni. – roskadok a másik szék szélére. – Remélem. De
tudod, hogy nem dolgozik, a férje pedig jól van idomítva, ha itt akar maradni, kibírja
nélküle.
- Kibírja? Örömtüzet gyújt minden nap, amíg távol van, ha csak egy kicsit is olyan, mint
amilyennek leírod.- fintorgok elég elkeseredetten.
- Semmi rosszat nem mondtam róla. – tiltakozom ijedten és jó adag lelkiismeretfurdalással.
- Nem, de egy idegroncs vagy, amióta tudjuk, hogy jön.- nézem a feleségem sápadt arcát,
karikás szemét. – Jobban megvisel, mint anyád betegsége.
- Ez nem igaz. – mondom könnyes szemmel. – Éppen csak szeretném, ha jól érezné magát
nálunk.
- Én csak az esküvőn láttam, de akkor teljesen normálisnak tűnt. – próbálok visszaemlékezni,
bár ez nem az erősségem. – Ha akkor megfelelt neki minden, akkor biztos most sem lesz
baj.
Az idegességem ellenére kitör belőlem a nevetés:
- Mire gondolsz? Ötoldalas levelet írt anyámnak és nekem, hogy mit csináltunk rosszul az
esküvőn, és mikkel bántottuk meg őt és a férjét. - emlékszem vissza, de a nevetésből már
elpárolgott a jókedvem.
- Nekem nem is szóltál. – csodálkozom, és nem tudom, dühös legyek-e, és ha igen
melyikükre.
- Minek mondtam volna? Azt akartam, hogy amennyire lehet, szeressétek egymást. Nem
segített volna, ha elmondom, hogy a cipődet túl sportosnak, a hajadat túl modernnek, a
modorodat pedig túl léhának nyilvánította…
Na, ez már sok, felment bennem a pumpa:
- Mindjárt visszapakolok mindent. Mit gondol ez a nő?
- Ilyen a természete. De nem rossz ember, hidd el…- bizonygatom nem túl nagy
meggyőződéssel.
- Egy fix, a tévémet visszahozom. – indulok a gyerekszobába a tévéért. – Nem mondok le
az esti szórakozásomról egy hárpia kedvéért- -szépen visszarakom a helyére a készüléket,
és rá se hederítek Eszter ijedt és könyörgő pillantására.
- Rosszabbul jársz, meglátod. Kénytelen leszel egész idő alatt politikai műsorokat nézni… -
próbálkozom, de csak félgőzzel, látom, hogy Benedek is a türelme végét járja.
- Azt szeretném én látni, hogy engem a saját lakásomban valaki arra kényszerít, hogy mást
nézzek, mint amit akarok! – fogadkozom előre nagy hévvel.
Megszólal a csengő, ijedten nézek végig magunkon – mind a ketten koszosak vagyunk a
bútorpakolástól:
- Ki a fene lehet? – töprengek, az ajtó felé haladva. – Gyöngyi! – sikítok fel, amikor kinyitom
és meglátom a nővérem magas alakját az ajtóban. – De hát hogy kerültél ide? Azt hittük
az ötös vonattal jössz?
- Úgy is volt, de találkoztam egy régi barátnőmmel, és ő elhozott autón. Beengedtek? –
kérdezi kis éllel, mert zavaromban még mindig elállom az utat.
- Persze, gyere csak. – húzom be, és igyekszem a tőlem kitelő leglelkesebb hangot megütni.
– Semmit sem változtál! – adok neki két puszit jobbról balról. Ő szokása szerint csak a

31
 levegőbe cuppant az arcom mellett, mintha leprás lennék. De nyelek egyet, és tovább
mosolygok. – Benre emlékszel, ugye?
- Természetesen. – nyújtja kegyesen az arcát üdvözlésre Gyöngyi, elkések az integetéssel,
Ben alaposan rácuppant az arcára, kárörvendve látom, hogy a nővérem arca megrándul
alatta.
- Behoznád a bőröndöket? – mondja egy várúrnő leereszkedő kegyességével - Vagy így
felöltözve nem mégy ki az utcára?
- Csak a pakolástól vagyok koszos. – dörmögöm sértetten, és kimegyek a bőröndökért. – Az
ágyakat vittük át, hogy legyen hol aludnod.
- Igazán? – kérdezi Gyöngyi, és körbenéz a lakásban, mintha ingatlanbecslő lenne. – Nem
kellett volna fáradnotok. Nekem jó lett volna bárhogy. Milyen üres ez a nappali! Direkt? –
jegyzi meg felhúzva a szemöldökét.
- Innen vittük be neked a díványt a szobába. – fogom karon és behúzom Balázs szobájába.
– Azt gondoltam, alhatnál itt, mit szólsz?
- Nekem bárhol jó lesz, tudod, hogy a puszta földön is elalszom. – körbenéz a szobában –
Csak nem szegény kisfiadat száműztem innen? Ilyen pici gyerekszobája van? Hiszen ennek
alig van ablaka! Nem fuldoklik itt éjszaka? Mintha úgy emlékeznék, hogy asztmás.
- De, asztmás. – bólintok, és úgy érzem, nem is olyan rémes a nővérem, sokkal emberibb,
mint amilyenre emlékeztem. – Hála Istennek már fél éve nem volt rohama. Az orvos szerint
jó esély van rá, hogy egy-két év alatt kinője.
- Orvosok! – horkant fel a nővérem megvetően. – Semmit se tudnak. Legalábbis a legtöbbje.
A gyereknek, ha beteg, szép nagy szoba kell, sok ablakkal.. – jelenti ki határozottan, és
körbenéz, mer-e valaki ellenkezni vele, de mi tisztelettudóan hallgatunk.
- Pihenj le egy kicsit. – mondom, mert hirtelen semmi más nem jut eszembe. – Ben, tedd ide
a csomagokat. Innál egy kávét esetleg? Mi egy óra múlva készültünk be anyához…
- Én addigra nem tudok elkészülni. – sóhajt Gyöngyi, és leül a díványra. – Néhány óra
fekvésre van szüksége a gerincemnek, különben holnap lábra sem tudok állni. Majd
bemegyek később, vagy holnap.
- De látogatás csak háromtól fél ötig van…- vetem ellen tétován, ami láthatóan felbőszíti a
nővéremet.
- Szeretném én látni azt a portást, aki nem enged fel engem a beteg anyámhoz, amikor több
órát utaztam ezért. – vág ijesztő fintort Gyöngyi. – Eszter, hozz nekem légy szíves egy
langyos zöld teát, ha lehet jázminosat. Az segít ellazulni, és az emésztésemre is jó hatással
van.
Ijedten rezzenek össze:
- Nincs zöld teám. Úgy emlékeztem, hogy te rózsateát iszol, és azt vettem.- vallom be, és
átkozom a rossz memóriámat, hogy már az első nap rossz házigazdának bizonyulok.
- A rózsatea! – nevet fel gúnyosan Gyöngyi. – Egy sarlatán becsapott azzal a vacakkal. Évekig
ittam, abban a hiszemben, hogy elmulasztja az izületi fájdalmaimat, és kiderült, hogy csak
babona az egész. A rózsateának a szagától is rosszul vagyok.
- Majd veszek zöldteát. – ígérem gyorsan, és menekülni szeretnék. – Becsukjam az ajtót?
- Igen, légy szíves. És szólj a fiadnak, hogy csendben legyen. – teszi hozzá ernyedten,
miközben hátradől az ágyon.
- Balázs ma a nagyanyjánál van, holnap hozom csak haza. – mondom magamban
örvendezve, hogy eszembe jutott elküldeni legalább az első napon, és óvatosan betakarom
egy puha pléddel Gyöngyit.
- Hát, ez tényleg elég komoly. – súgom a feleségemnek, amikor kimerülten megjelenik a
konyhaajtóban, ahová elmenekültem – Gondoltatok már arra, hogy kezeltessétek?
- Ugyan már, semmi baja. – vonom meg a vállam, mert kicsit bánt Benedek ítélete. – Most
alszik.
- Akkor használjuk ki az alkalmat, gyere. – vigyorgok egyet, és máris a konyhapulthoz
szorítom Esztert. A lehetőség, hogy Gyöngyi ránk nyit, vagy legalább hallja, hogy mit
csinálunk, izgató.
- Pszt! Csak nem gondolod! – tiltakozom ijedten. – Elsüllyednék ha…
- Elsüllyednél, ha a nővéred megtudná, hogy szexuális életet élsz? Ráadásul a férjeddel? –
juszt is jó hangosat cuppantok a nyakába.
- Engedj, Ben, ne bohóckodj! – végre észreveszi, hogy komolyan gondolom. - Inkább menj
el a boltba zöld teáért.
- Fenéket. – engedem el a feleségem, mert nem úgy néz ki, mint aki rávehető egy gyors
menetre a konyhában. -Majd ha jövünk a kórházból, beugrunk érte. De jobb lenne
32
 megkérdezni, hogy vacsorára mit óhajt. – nézek a hűtőben szépen előkészített hidegtálra.
– Fogadjunk, hogy amióta nem láttad, megutálta a juhsajtot, és rá se bír nézni a füstölt
lazacra…
Eszter elsápad.
- Akkor mi a fenét fogok kezdeni ezekkel? – nézek kétségbeesetten rá.
- Ne aggódj, szívem. Feláldozom magam, és megeszem. – csókolom meg az arcát
könnyedén– Esetleg beviszem a fiúknak, úgyse ettek még ilyet…Szólj, ha indulunk, addig
leülök a tévé elé.
- Csak csendesen! Nehogy felébredjen rá!- aggódom most már kicsit paranoiásan, és ezzel
párhuzamosan szégyenkezve is magam miatt.
- Jó. A Music-chanelt kihagyom. – ígérem, de még az én fülemnek is hangrobbanásnak tűnik
a néma csendben, ahogy megszólal a bemondónő hangja.
Nem merek rászólni a férjemre, végül is nem várhatom el, hogy megszűnjön létezni azért, mert
én elmebeteg módon viszonyulok a nővéremhez. Nagyot sóhajtva áttörölgetem a poharakat
törlőkendővel, aztán a biztonság kedvéért még egyszer lesúrolom az asztallapot.

14.
A Gyöngyivel való együttélés végül is nem is olyan borzasztó – felváltva járunk be anyámhoz,
és nagy vehemenciával tárgyal az orvosokkal, intézkedik, sürög-forog – amiért végül is hálás
vagyok, én utálom az ilyesmit, pedig néha hasznos. Tegnap este rávette Bent, hogy valami
show-t nézzenek együtt – én csak a konyhából hallottam, mert vacsit főztem nekik, de jókat
nevettek, sőt, evés közben egész családias beszélgetés folyt a gyerekkorunkról. Érdekes, hogy
ő mennyire másképp látta a dolgokat! Az ő variációjában anya jellegtelen háttérszemélyzet,
apa viszont valamiféle istenség, csalhatatlan és pótolhatatlan. Sosem gondoltam, hogy
Gyöngyit ennyire megviselte apa halála, pedig abból, amilyen gyakran emlegeti, ez derül ki. És
persze az, hogy apának vitathatatlanul ő volt a kedvence – nem én. Ezen éjjel az ágyban el is
töprengtem, nem emlékszem rá, hogy apánk valaha is jelentős különbséget tett volna köztünk.
Igazából szerintem legtöbbször fárasztottuk, és csak ritkán éreztem azt, hogy sikerült a
figyelmét magamra vonni – akkor is többnyire valami helytelenítést váltottam ki belőle – rossz
jegyet kaptam, ellógtam a szolfézst, vagy elvesztettem a vadiúj tornacipőmet. Egyszer
emlékszem, hogy nagyon megdicsért, sőt, meg is ölelt – egy iskolai fellépésre kivételesen eljött,
és hallott énekelni. Akkor egyszer szinte büszkén nézett rám. Persze Gyöngyinek – aki egy
pedálgép volt az iskolában, és meg sem állt a mérlegképes könyvelőségig – rengeteg olyan
emléke van, hogy apa megdicséri, ajándékot ad neki, vagy éppen csak elbeszélget vele. Ha
nem lenne szentségtörés, azt mondanám, hogy legalább a fele kitalálás, vagy az emlékek
polimerizálásából ered: egy kis emléktöredékből egész rendszert épít. De az is lehet, hogy egy
pszichiáter azt mondaná, hogy én hamisítom meg az emlékeimet, mert nem tudom feldolgozni
apám kivételezését. Ez már majdnem olyan, mint az ízlés, ugyanolyan nevetséges azt mondani,
hogy nekem jó ízlésem van, mint azt, hogy én emlékszem jól, annyira szubjektívek ezek a
dolgok, alig van valami, ami fixen eldönthető. Ezek a mélységes bölcsességek mind akkor
futottak át az agyamon, amikor a kórházba mentem anyához. Meg kell etetnem, mert Gyöngyi
azt mondta, hogy reggel semmit nem evett.
- Igazán, anya olyan ügyes vagy! – biztatom lelkesen, amikor az ágyban ülve levest próbálok
beleadagolni. Sajnos, a kanál fele mindig lecsorog, de akkor is úgy megörülök minden
lenyelt kortynak, mintha aranyat találnék.
- Nem…kell…- teszi le a kanalat anyám.
- Dehogynem. Még több, mint a fele megvan. – ellenkezem, javíthatatlan maximalista
vagyok, és mindent mennyiségekben mérek. – Anya, már így is több kilót fogytál. Meg
akarsz gyógyulni, ugye?
Mivel nincs válasz, ijedten hajolok közelebb anyámhoz:
- Mi a baj? Nézz rám, anya. Igenis meg akarsz gyógyulni. – követelem a megerősítést, mert
van valami furcsa a hallgatásában, egyáltalán, napok óta furcsán viselkedik. – Meg fogsz
gyógyulni, tudom. Nem csaplak be.
- Nem…biz…tos. Gyöngyi..- Nyögi ki nehezen, és valami állati villan meg a szemében, ami
csak még jobban megijeszt..
- Ó, értem, Gyöngyi mondott valamit? – kérdezem igyekezve tárgyilagos hangon beszélni. –
Mit?
- Az or…vos..nak. El..fekvő. – erőlködik anyám.
33
- Gyöngyi azt mondta az orvosnak, hogy elfekvőbe tegyenek téged? – hitetlenkedve bámulok
anyámra, nem lehetek valami szép látvány.
- Igen. – mondja most egyszerre, de láthatóan nem örül meg a sikernek.
- Szó sem lehet róla. – fogom meg kezét, még nem tudom, mit teszek, de meg kell
nyugtatnom, az biztos. – Sosem engedném meg. De szerintem félreértettél valamit.
- Te…is…félsz…tőle..- próbálja megértetni magát – nem…mersz… vele…ellenk…ellenk…
- Dehogynem. – húzom ki magam bátran, de elfutja a szememet a könny, hogy a
felháborodástól vagy a félelemtől-e, fogalmam sincs. – Nem szoktam vele ellenkezni, amíg
nem muszáj. De ma hazapenderítem, és szó sem lesz semmi elfekvőről.
Ben ebben a pillanatban érkezik be a kórterembe, mosolyogva közelít az ágyhoz. Soha jobbkor,
olyan tekintetet vetek rá, hogy egy pillanatra megáll a küszöbön.
- A férj…ed…örül..ne…- mondja anya szemlesütve.
- Ben? Kizárt. – rázom meg a fejem határozottan, és kihallhatja belőlem az őszinteséget,
mert kicsit megnyugszik, és megpróbál görcsösen ránk mosolyogni.
- Képzeld, Gyöngyi azt mondta az orvosnak, hogy beadjuk anyát az elfekvőbe! – mondom
felháborodottan az odalépő Bennek, és megkönnyebbülten látom, ahogy a férjem arcán
felháborodás és tiltakozás jelenik meg.
- Micsoda hülyeség! – csattanok fel mérgesen, és lehajolok szegény anyósomhoz: - De ugye
nem hitted el ezt a butaságot? Ugye? Ha kiengednek innen, egy darabig hozzánk jössz, és
aztán ha már teljesen jól lesz, hazavisszünk. Jó lesz így?
- Nem…ak..arok…teher…- tiltakozik gyengén.
- Hogy lennél teher? – simogatom meg karját, és legszívesebben felpofoznám a sógornőmet,
hogy így megijesztette szegényt. – Te talán beadtad Esztert a lelencbe, mert nem akartad
felnevelni? – kicsit idétlennek érzem ezt az érvet, de látom, hogy hat. - Akkor mi se adunk
sehová. Ne félj!
- Na látod. – mosolyogok megkönnyebbülten az anyámra. – Akkor most sziveskedj még egy
kicsit enni. Szeretném, ha hamar hazaengednének innen. Akkor sokkal többet lehetnénk
együtt.
Körbenéz a kórteremben, a mérges harmadik beteg helyét már napok óta egy szegény haldokló
rákos foglalja el, aki folyton vízért könyörög, de ha itatná valaki, már nem tudja lenyelni. Sose
látogatja senki, a nővér napjában 3-4-szer ránéz, benyom az infúziójába valamit.
- Szok…tam neki…mes...él…ni. – int az ágy felé anyám. – örül…neki… csak…las...san…megy.
- Az jó. Csak gyakorold, szépen, már így is sokkal jobb, mint első nap. – biztatom, bár igazán
szólva nem sok javulást látok, de semmi értelme nem lenne erről beszélni most. – Tegnap
beszéltünk az orvossal, és azt mondja, szépen javulsz. Holnaptól jön a gyógytornász. Egy-
két hét, és hazajöhetsz.
- Szépen felszívódik az agyadban az a kis vérzés. – mondom megtámogatva a feleségemet,
mert ráfér szegény anyósomra. – Jobb leszel, mint újkorodban.
A kórterem ajtajában most jelenik meg Gyöngyi nővérem.
- Nem tudtam, hogy ti is itt vagytok. – mondja anyámnak a zavar legkisebb jele nélkül. –
Most beszéltem az orvossal, van hely a másik szárnyon, átvihetünk, most azonnal.
- Hová? – kérdezem hűvösen, Ben megfogja a vállamat csillapítóan, amire szükség is van,
mert mindjárt nekimegyek.
- A másik részlegbe, ahol akármeddig ellehet. Ott közelebb van a gyógytorna is, és hasonló
betegek közt lehet. Innen hamarosan úgyis kiteszik…- mondja, mintha anyánk ott sem
lenne.
- Sehová se viszik. – állok fel, és szigorúan nézek rá, értsen belőle, nem akarok botrányt
csinálni itt.
- Ne érzelegj, Eszter, ennek semmi értelme. – biggyeszti le a száját, és higgadtan folytatja
– Én nem tudok tovább itt maradni, hogy ápoljam, és te sem fogod sokáig bírni. Hiszen ott
a fiad, meg a családod. Neki is jobb lesz, ha szakképzett segítsége van mindig. Vagy te
akarod naponta húszszor a wc-re cipelni, vagy tisztába tenni? – csattan fel a hangja.
- Ne beszélj úgy anyáról, mintha egy tárgy lenne, és nem hallaná, amit beszélünk. Mit
gondolsz, ő mit szól ehhez? – kérdezem sziszegve.
- Ugyan már. Anyánk tudja, hogy nem tehetünk mást. – ránéz a betegre, és szótagolva
mondja neki: - Ugye nem akarsz Eszterék terhére lenni? Jobb lesz itt a kórházban, ugye?
Biztos megint rosszul leszel, és akkor rögtön itt a segítség. Az egyik agyvérzést mindig
követi a másik.- szinte kedves a hangja, mintha valami jó hírt közölne. Nekem meg
összeszorul a gyomrom, és valami görcsös harag kezd bennem kavarogni, mintha hánynom
kellene.
34
- Hagyd ezt abba, Gyöngyi – lököm el anya mellől kétségbeesve. – Megölöd anyát.
- Mit képzelsz, mondd? – háborodik fel a nővérem – Hogy mersz lökdösni engem? Kis vakarcs!
Hiszen én csak jót akarok!
- Neked az a jó, ha anyánk az elfekvőbe kerül? – sikoltok fel rekedten.
- Ne játssz nekem itt amerikai filmdrámát, Eszter. Semmi gyakorlati érzéked nincs, egy
álmodozó hülye vagy. – sziszegi villogó szemmel. Ben megmozdul a hátam mögött, közbe
akar szólni, de megfogom a kezét, hagyja rám, végül is az én nővérem és az én anyám.
- Lehet, hogy én álmodozó vagyok, te viszont egy lelketlen hóhér vagy. Tűnj el innen.
Megmondta az orvos, hogy nem szabad anyát felizgatni, bele is halhat. – már alig van
levegőm, alig bírtam a végét kinyögni.
- Te szerencsétlen, érzelgős bolond! Kiütközik rajtad az apád vére, te kis hülye! – úgy állunk
egymással szemben az ágy két oldalán, mint valami nevetséges szappanoperában, alig
fogom fel a szavai értelmét.
- Hogy érted azt, hogy az apám vére? – rogyok le az ágy szélére. – Ugyanaz az apánk, nem?
- Ne!...Ne…- kiált fel anyám ijesztően erőlködve. Gyöngyi győzelmes tekintetet vet rám,
aztán az ágy felé hajol:
- Ne félj, anyám, nem mondok többet, ha rendesen viselkedsz, és azt teszed, ami
mindnyájunknak a legjobb. – a nővérem szinte szuggerálva mondja az anyánknak: - Elmész
a másik kórterembe, és én megígérem, hogy rendesen fognak gondoskodni rólad. Látogatni
is fogunk. Tudod, hogy csak a javadat akarom. Eszterék nem fognak bírni ápolni, itt pedig
rendes személyzet van. – erősen, de nem durván megszorítja a beteg karját. – Jó lesz így,
ugye? – nem ereszti el anyám pillantását, mi pedig Bennel tehetetlenül álldogálunk
mellettük. Nem igazán értem, mi történik, de valami disznóság, az biztos. Benre nézek, ő
is feszülten figyel.
- Jó…jó. – motyogja anyám szemlesütve.
- Mindjárt intézkedem, hogy költöztessenek át. – mondja diadalmasan Gyöngyi, elégtétellel
és kis megvetéssel néz ránk. – A lakásodat eladjuk, abból telni fog minden költségre.
- Egy pillanatra…- vágok közbe mert eddig csak lestem, mint a moziban – Én ugyan nem
vagyok a Margó gyereke…
- Valóban, és így semmi közöd az egészhez. – fordul Eszter felé a sógornőm. -Eszter, azt
csinálod, amit mondok, világos?
- Egy fenét! – térek magamhoz hirtelen, és ha Ben nem kapja el a karomat, még ki tudja,
neki is megyek Gyöngyinek. - És ne merj a családommal erőszakoskodni! Anya nem megy
sehová, és kész. – elfogy a levegőm, kivörösödve lihegek, aztán hirtelen nevetségesnek
érzem ezt az egész cirkuszt. - Ha kiengedik, hozzánk fog költözni, és mi gondoskodunk róla.
– zárom le a vitát, és Ben szemét keresem, hogy egyet ért-e velem.
- Azt hiszed, hogyha te ápolod, akkor tiéd lesz az minden? – nevet fel gúnyosan Gyöngyi. –
Te kis szerencsétlen zabigyerek!
- Most már elég. Ne merészelj így beszélni a feleségemmel! – közéjük állok, és csak a jóisten
tudja, hogy mi akadályoz meg, hogy ne kalapáljam el ezt a boszorkányt. – Eszter,
hazaviszem a nővéredet, és aztán felteszem az első vonatra. Ne aggódj miatta.- majdnem
olyan sápadt és hideg az arca, amikor megcsókolom, mint anyósomnak. De a szeme hálásan
néz rám, szegény, legszívesebben megölelném, de erre aligha van itt mód.
- Jó. Vigyázz magadra! – súgom neki, mintha legalább egy oroszlánnal kellene megküzdenie.
- Ne aggódj, anyuka. – nézek anyósom szemébe is, teljesen riadt és könnyes, lehet, hogy
mégis megfojtom Gyöngyit hazafelé. – Semmi baj nem lesz. Meggyógyulsz, és csak
nevetünk az egészen.
- Nevetséges! – kezdené Gyöngyi, aki eddig a csípőjét dörzsölgette, amit beütött, amikor
ellöktem anya mellől. Összeszorul a gyomrom, félek, hogy mit mond még, de Ben megfogja
a könyökét, és udvariasan, de ellentmondást nem tűrően kikormányozza a kórteremből.
Most aztán odabújok anyámhoz, és együtt pityergünk egy kicsit, tényleg egy kicsit amerikai
film módra, de határozottan jól esik. Azt hiszem, neki is, mert sokkal nyugodtabb lesz a légzése,
és már nem rángatja a bal karját, mint a veszekedésünk alatt. Egy nővérke benéz, de aztán
sietve tovább megy – úgy látszik, nem akar részt venni a kis pszichodrámánkban.
- Ap…apád…- próbálkozik anyám pirosra gyúlva.
- Ha nem apa volt az apám, az most már semmit sem számít. – mondom megviselten, ezután
a jelenet után úgy érzem, az érdekel legkevésbé, hogy apa volt-e a valódi apám.. – Meghalt
már, és ha nem örökölök utána, az sem érdekel… Ne aggódj, anya, minden a Gyöngyié
lehet, nem vitatkozom rajta. Akkor sem mész az elfekvőbe.- próbálom megnyugtatni, mert
látom, hogy valami nagyon izgatja még mindig.
35
 - A te…apád…- próbálkozik, de láthatóan nehezen tudja megfogalmazni a mondókáját: - A te
apád…a férjem…- nagy levegőt vesz, közel hajolok, hogy megértsem, és túl legyünk végre
ezen az egészen -…Gyöngyi…nem…- ingerülten mutogatna, de sehogy sem tudja kifejezni
magát.
- Mi nem Gyöngyi? – kérdezem most már felcsigázva. – Nem a testvérem? – sóhajtok egyet,
most látom csak, mennyire szeretném, ha semmi közöm nem lenne többé hozzá. – Mondd,
hogy nem, annyira boldog lennék!
- Fél…test…vér. – erőlködik anyám.- Már…terhes...en
- Már terhesen mentél férjhez? – csodálkozom, és elkap a valószínűtlenség érzése, lehetetlen,
hogy huszonöt év után egy kórházi ágy mellett kell megtudnom a legbelső családi titkainkat,
hogy a testvérem nem apám és anyám gyereke. Megpróbálok könnyed lenni, mert tudom,
hogy anyámnak minden izgalom árt. – Ejnye-bejnye. És nem apa volt a gyerek apja?
- Nem…de tudta…nem csap…tam…be.- mondja ő, és lecsukja a szemét, kimerítette ez az
egész dráma, nem csodálom, alattam is remegnek a lábaim.
- Hagyjuk ma a ledér kalandjaidat, anya. – csókolom meg az arcát, és megigazítom a feje
alatt a párnát. - Aludj el, még egy kicsit itt maradok veled, amíg Ben kitakarítja azt a
zabigyereket a lakásomból. – tagadhatatlan élvezettel ejtem ki a „zabigyerek” szót. Míg
anyám elalszik, vagy inkább álomba zuhan, azon töprengek, hogy miért lett Gyöngyi ilyen.
Bár lehet, hogy én nem vagyok normális, és az övé lett volna az emberek többsége szerint
a helyes és gyakorlatias megoldás. Talán kicsit óvatosabban fogalmaznának, és több
könnyet ejtenének, de a vége ez lenne: a magatehetetlen mama menne az elfekvőbe, az
örökségen meg osztozna a család. Gyöngyi csak őszintébb volt, mint mások. Ha nem is
fogom megbánni, lesznek piszkosul nehéz perceim, ha anyám hozzánk költözik. És még
csak nem is jóságból vállalom, hanem mert nem tehetek mást. Nem tudom elképzelni úgy
az életünket, hogy anyám a háttérben egy elfekvőben vagy szeretetotthonban haldoklik.
Lehet, hogy én sem vagyok normálisabb, mint a nővérem? Éppen csak mások a
kényszereim.

15.
Beütött a krach, mint ahogy ez várható volt Eszter zokog a wc-ben. Még csak fél hét van, és
szombat, nem kellene felkelnem, de aligha maradhatok az ágyban, úgy nézem. Bár
szegénykém elég csendes, inkább csak a könnyei folynak és kapkodja a levegőt, de azért így
is felébredek rá:
- Mi a baj, kicsim? – ülök fel az ágyban, és igyekszem úgy csinálni, mint aki nem hulla álmos,
és a pokolba kívánom közben az egész „essekmárteherbe”–hisztit. Majd összehozzuk azt a
gyereket, minek minden hónapban ez a dráma – de inkább türelmes leszek, akkor
hamarabb túlesünk az egészen..
- Megjött. Kimentem pisilni, és láttam…- trombitálok nagyot a papírzsebkendőmbe, és olyan
ürességet érzek, mintha meghalt volna valakim. Úgy reménykedtem! Álmosabb voltam,
mint szoktam és a mellem is kicsit fájt- azt hittem most már végre tényleg terhes vagyok.
És akkor most ez a brutális vérzés – egyébként is utálom és rém gusztustalannak tartom
az egészet, mintha megöltem volna valamit odabent, és annak a vére folyik árulkodón alá.
- Jaj, drágám. – ölelem át és igyekszem, hogy ne legyen túl bagatellizáló a hangom. – Azt
hittem, valami baj van.
- Hagyj békén. – húzódom el tőle, persze, legalább a fél szememet kellene elvesztenem, hogy
érdekelje őt. – Nekem elég nagy baj. Én szeretnék még egy kisbabát!
- De hiszen tudod, hogy én is. – simogatom a hátát, és sóhajtok, mert tényleg inkább
vállalnék még három gyereket, mint ezt végigcsináljam minden hónapban. - Ne félj,
összehozunk még egy tucat srácot.- magamhoz szorítom, és sokatmondóan megmarkolom
a fenekét. - Aztán veszünk az egyik faluban egy nagy házat, hatalmas kerttel, kicsapjuk
őket oda, és kezdődik a rideg-tartás. Meglátod, milyen erős, egészséges, vagány fickókat
nevelünk fel. Aztán csinálunk belőlük egy focicsapatot, és mindenkit tönkreverünk, először
a Fradit…- mondom, mert régi adósságom van a csapattal, egyszer ifiként szégyenletes
vereséget szenvedtünk a zöld-fehérek utánpótláscsapatától, azóta minden
bosszútervemben szerepelnek. És mindig megnevettetik Esztert, most ez a lényeg.
- Azt hittem már letettél a focizásról. – nevetek fel, mert ilyenkor mindig eszembe jut annak
a vézna kisfiúnak a képe, aki egy nagy focikapu előtt áll bánatosan fogva a hóna alatt a
labdát. Meg is próbáltam elkórincsálni anyósomtól ezt a képet, de persze nem adta: csak
nem gondolom, hogy kiszedi az albumából – mintha valami milliókat érő relikviáról lenne
szó, nem egy régimódi fényképalbumról. Megkönnyebbültem, de azért nem vagyok
36
 nyugodt. – De Ben, nem gondolod, hogy valami baj van, azért nem jön össze? Szerintem
orvoshoz kéne mennünk.
- Ugyan már. – sóhajtok fel, ez a téma a könyökömön jön ki. - Hiszen itt van Balázs, élő
bizonyítéka annak, hogy mind a ketten egészségesek és termékenyek vagyunk. Csak egy
kicsit rá kell hajtanunk a dologra. –közelebb bújok Eszterhez, hogy bizonyítsam a
tettrekészségemet. – A kedvedért hajlandó vagyok erre az áldozatra. – suttogok bele a
nyakába.
- Tudtam, hogy az önzetlenséged határtalan. – sóhajtok, de nem hagyom elterelni a
figyelmemet. – De Ben, már több, mint két éve nem védekezünk. – így kimondva azért
rémesnek hangzik, össze is szorul a gyomrom. - A nőgyógyászom azt mondta, hogy ha még
sokáig nem jön össze, meg kellene nézetnünk magunkat…
- Én is ezt mondom. Ha sokáig nem jön össze. – megnyomom a „sokáig” szót.
- Lassan valami munka után kell néznem, ha nem jön a baba – nem ülhetek itthon egész
nap.- gondolkodom hangosan, és a fejem befúrom a hóna alá- ez olyan békességes és
boldogságos póz – el is felejtettem ebben a nagy „haragszomrád”-ban, hogy milyen jó így.
- Miért nem? – kérdezem, és megkócolom a haját, mert csiklandozza az orromat –Hiszen el
tudlak tartani. Szeretem, ha itthon vagy. – magamhoz húzom. - Balázs is csak délig van
oviban, és hamarosan iskolás lesz. Kell majd neki, aki tanul vele.
- De én nem akarok egész életemben itthon ülni. – sóhajtok szomorúan, mert persze, hogy
szívesen ülnék itthon két-három gyerekkel. Vagyis nem igaz, legjobban azt szeretném, ha
lenne egy csomó gyerekünk, de azért én néha-néha felléphetnék, és énekelhetnék. Most
megint sajnálom magamat, semmit se kaphatok meg, amit szeretnék. Erre persze jön a
lelkiismeretfurdalás: itt a remek férjem, a gyönyörű gyerekem, mit nyafogok. Megunom ezt
a sokféle kavargást, és a legegyszerűbbet mondom – Más lenne persze két-három
gyerekkel, de így…
- Ugyan, drágám. – csókolok bele Eszter illatos hajába.- Légy türelmesebb. Nem mondom,
ha az éneklés rendben volna, néhány fellépést nyugodtan megengedhetnél magadnak, csak
hogy ne légy elzárva a világtól teljesen…
- Sosem fogok tudni többé énekelni. – sóhajtok fel, és elönt a szerelem, hogy így belémlátott.
- Mi ez a pesszimizmus? – elkezdem csiklandozni, hogy ne nézzen már olyan szomorúan. –
Még csak 25 éves vagy. Előtted az egész élet. Még világhírű rocksztár is lehet belőled.
- Vagy egy új Picasso. – próbálom lefogni Ben kezét, nem akarom elhülyéskedni ezt a
beszélgetést. – A festéshez ugyanannyi esélyem van, mint az énekléshez. – sóhajtok.
- Ne légy ilyen depis. – szorítom magamhoz, de már nem tudok mit mondani a vigasztalására
– Gyere, menjünk el kirándulni hármasban. Már elég jó az idő, süt a nap. Rögtön jobb
kedved lesz, meglátod!
- Nem, Ben, gondolkodtam a dolgon. – rázom meg a fejemet. – Ki kell építenem egy
énekléstől független életet magamnak, olyat, amit nem érzek kudarcnak vagy
megalkuvásnak. – ezt persze nem egészen magamtól okoskodtam ki, hanem részben Zita
és Anna mondták, de rájöttem, hogy igazuk van. - Ami megfelel az adottságaimnak. És ha
ez sikerül, akkor már csak plusz ajándék lesz, ha visszakapom a hangomat.
- Az biztos, hogy nem baj, ha az embernek kétféle megoldása is van az életre. – gondolkodom
el az ötleten, ha már muszáj. – Most kellett kirúgnunk egy csomó embert, az egyik férfi
majdnem elsírta magát, azt mondta: „Én világ életemben fröccsöntöttem, semmi máshoz
nem értek. Mihez kezdjek, ha a városban az egyetlen fröccsöntőből kitesznek?” – nagyon
rémes volt. – sóhajtva próbálom elhessegetni magamtól Feri bácsi képét. – Rémesek ezek
az elbocsátások. De nem tehetek róla, kevesebb a pénz, mindennek felmegy az ára- nem
tudunk máshol spórolni.
- Te határozod el, hogy kit küldtök el? - kérdezem sajnálkozva.
- Hála Istennek nem.- még csak az kéne! – borzongok össze. - De nekem kell megmondani
nekik, mert Joe utálja az ilyesmit. Azt mondja, ezért fizet engem.
- Azt hittem, te marketinges vagy. – csodálkozom.
- Drágám, az már régen volt. – biggyesztem le a számat keserűen. - Amíg volt
személyzetisünk, vagyis humánmanagerünk, addig ő vette fel és küldte el az embereket.
De most már azokat is el kell küldenünk, akik a termelésben dolgoznak, nemhogy azokat,
akik a háttérmunkát végzik…- sóhajtok megint. – Úgyhogy három hónapja én csinálom
Julika munkáját is.
- Őt is kirúgták? – kérdezem csodálkozva, Julika olyan rátermett volt, mint egy gőzgép,
sosem gondoltam volna, hogy Joe ki meri rúgni.

37
- Nem. Amikor Joe célzott rá, hogy mennie kell, akkor kiíratta magát táppénzre, és azóta
csak a papírokat küldözgeti be, hogy éppen milyen betegsége van, és feketén dolgozik
otthon.- mondom, és nem tudom, hogy vigyorogjak-e, mert csöppet sem sajnálom a
főnökömet érte, ugyanakkor szemétség ilyet csinálni - Joet megüti a guta, de nem tehet
semmit.
- Jól tette. – nevetek fel igazi jóleső kárörömmel – Joe játssza a nagymenőt, és küldözgeti el
az embereket. Fogadjunk, hogy nem kapsz azóta több fizetést, amióta a Julika munkáját is
végzed?
- Persze hogy nem. Viszont engem még nem rúgott ki.- nem akarom megijeszteni, de van
ilyen lehetőség is.
- Gondolod, hogy ki akar? – ijedek meg, nem is tudom hirtelen mihez kezdenénk akkor, pont
most, hogy anyám a kórházban, és rengetegbe kerül a nővérkék és az orvosok jóindulata,
meg persze anyám kívánságai is.
- Joe bárkit kirúg, ha úgy érzi, hogy nincs szüksége rá. – ez igaz, már régen rájöttem. -Ezért
vagyok mostanában annyit bent. Igyekszem minél több területen nélkülözhetetlenné válni.
A múltkor csináltam egy tervet, amivel csökkenteni tudtuk a selejt mennyiségét –
gondolom, ezzel kicsit bebetonoztam magam. – nevetséges és megalázó is, hogy ilyenre
vagyok kényszerítve. Majdnem seggnyalás. – Nem mintha Joe hálájára akarnám építeni a
karrieremet.
- Nem tudsz átmenni máshová? Hiszen mindenkit ismersz a városban! – reménykedem,
hiszen nem egyszer voltam vele céges fogadásokon, láttam, hogy mindenkivel jóban van.
- Most mindenhol leépítenek, kevés vállalkozásnak megy jól. A külföldi cégek Románia meg
a volt Jugó országok felé kacsintgatnak, ott még olcsóbb a munkaerő, kevesebb a rezsi meg
az adó is. – vonogatom a vállam – Legjobb volna saját céget alapítani, ami csak a reklám
és marketinges részt vállalná fel – akkor a cégeknek nem kellene saját csoport, csak kiadnák
nekem vállalkozásban. Tudnék is néhány embert, akivel jól tudnék együtt dolgozni…- már
régen rágódom ezen, de el még nem mondtam senkinek. Rásandítok Eszterre, elég ijedt az
arca.
- Bele akarsz vágni? – bizonytalankodom, nem vagyok az a lelkes „ugorjunk bele” típus,
ugyanakkor lehet, hogy most kellene váltani.
- Egyelőre számítgatom, hogy mennyi tőke kellene hozzá. – latolgatom, mert megörülök,
hogy nem mond rögtön nemet. - Mert anélkül ugye nem megy…
- De azt terveztük, hogy kertes házat veszünk! – görbül le a szám, mert a kert a mániám,
nemcsak magam miatt, hanem Balázskáért is, szerintem egészséges gyerek nem nőhet fel
kert nélkül.
- Tudom, szívem. – bólintok, és rámutatok a gyönge pontra. – De ha nem lesz állásom, a
kertes ház részleteit sem tudom fizetni…
- Jaj, Istenem, én úgy félek belevágni valamibe! – Ez persze a házvásárlásra nem vonatkozik,
vallom be magamnak becsületesen -Annyi bolt ment tönkre idén is… A kedvenc butikomat
bezárták, megszűnt az a jó kis pékség a Károlyi tér sarkán, a cipészünk is inkább elment a
Mr.Minit-be. – sorolom ijedten. – Gondolod, hogy nekünk sikerülne?
- Attól függ. – azért én sem vagyok százszázalékig elszánt, szeretem a havi biztos
jövedelmet, meg a kockázat hiányát. Viszont utálom azt, amit hónapok óta végeztetnek
velem. - Végül is marketing mindenkinek kell, aki el akar adni valamit… A reklám, amivel
én foglalkozom, az nélkülözhetetlen manapság. – megfogom az egyik tincsét, és
szórakozottan az ujjamra tekerem. – Te, Eszter, tudod, hogy te is segíthetnél? Neked olyan
jó ötleteid szoktak lenni. Eljöhetnél félállásba hozzám dolgozni, mondjuk asszisztensnek…
- És fizetnél is érte? – csillan fel a szemem rögtön, ez olyan felemás megoldás lenne:
dolgoznék is, de nem kellene félnem az elvárásoktól meg egy idegen főnököktől.
- Egy kicsit pénzben és sokat természetben. – csókolok a tenyerébe, hogy meglágyítsam. –
Nem kapsz elég pénzt tőlem?
- Dehogynem. – mondom, de fizetés nélkül nincs kedvem az egészhez. – De az a pénz, amit
az ember keres, az egészen más. Nem tudom pontosan miért, de számít, hogy ingyen
segítek-e be valahová, vagy rendes fizetésért…
- Igazad van. A munka értékét megemeli, ha rendes pénzért végzi az ember. – helyeselek,
mert van benne valami. – Én is másként kezelek egy többmilliós megrendelést, mint egy
párszázezreset.
- Van milliós rendelésetek azokból a rémes műanyagokra? – gonoszkodom, magam elé
képzelve Benék iszonyú termékeit. Csupa harsány színű szarság, egyet se engednék be a
lakásba.
38
 - Miről beszélsz? A mi gyönyörű termékeink a legmodernebb színekben és formatervezetten
minden háziasszony igényét kielégítik…- szavalom, és nem állom meg, hogy ne
bosszantsam egy kicsit. – Mondani akartam neked, hogy a dolgozók feleségei kedvezményt
kapnak a vásárlásnál.
- Ide ne hozz semmit azokból a borzalmakból!- tiltakozom megjátszott kétségbeeséssel, de
belemegyek a játékba. – De karácsonyra vehetünk néhány mázsát a rokonoknak. Szerintem
Gyöngyi örülne egy olyan nagy rózsaszín öntözőkannának azokkal a guszti virágdíszekkel
az oldalán!- befejezni már alig tudom, mert Ben megint el kezd csiklandozni, és máris együtt
hemperegünk a szétdúlt ágyneműben.
- Mit játszotok? Jöhetek én is?- kérdezi egy vékonyka álmos hang az ajtóból. Balázs néz
csodálkozó nagy szemekkel ránk, akik kócosan vergődőnk elő a paplan alól.
- Gyere szívem, halálra csikizzük apát. – hívom rögtön kitárt karral egyetlen gyermekem.
- Hogyisne, mi férfiak összetartunk, és addig csikizzük anyádat, amíg nem csinál nekünk
ágybareggelit. – csábítom a fiamat, mert tudnia kell, hogy kivel fogjon össze.
- Jó, de engem ne csikizzen senki, mert azt utálom. – szögezi le az egyke, és nagy kegyesen
bemászik kettőnk közé, és hol jobbra, hol balra fordulva csiklandoz. Elfogultsággal nem
vádolhatom, és az a gyanúm, hogy jobban fog boldogulni az életben, mint bármelyikünk.

16.
Anyámat hazaengedték a kórházból- mit mondjak, kicsit megváltozott az élet. Délelőtt – most
látom csak, milyen kényelmes volt az életem: szép nyugisan kitakarítottam, betettem egy mosást,
aztán irány a város, bevásárlás és elintézni valók. Aztán hazajőve főzőcskéztem egy kicsit,
elmentem Balázsért, pihiztünk és játszottunk délután, amíg Ben megjött, aztán vacsi, tévézés,
fürdés és alvás. És semmi sem volt kötelező, ha éppen nem volt kedvem főzni, megettünk egy
mirelit pizzát, vagy elmentünk a MCDonaldsba. Most már pironkodva vallom be – hogy eszembe
se jutott a megszáradt ruhát azonnal kivasalni és a helyére tenni, hanem összevártam egy
halommal, aztán betettem egy jó filmet a videóba és azalatt szépen elábrándozva kivasaltam.
Most viszont anyám – teljesen jóindulatúan persze-, mindenben megzavar. Ha 11-kor még nem
főzök, odajön, és felajánlja, hogy összeüt valamit, ha lejár a mosógép, rohan teregetni, állandóan
tapogatja a fregolin a dolgokat, és képes egy trikóért előhozni a vasalódeszkát, hogy kivasalja, és
a helyére tegye. Hiába nyugtatgatom magam, kiugrok a bőrömből ezektől, és persze duplán
lelkiismeretfurdalásom van, egyrészt mert beteg, másrészt, mert tényleg segíteni akar. De nincs
szívem szólni neki, olyan kis törődött lett, mintha nemcsak lefogyott, hanem össze is ment volna,
és a mozdulataiban van valami ijesztő, teljesen szokatlan tétovaság. A legrosszabb persze a
beszéde, még mindig nem tud folyamatosan beszélni – ez annyira zavarja, hogy inkább nem is
próbálkozik, magába zárkózik, mint egy szobor, ül a tévé előtt, vagy órákig bámul ki az ablakon.
Valamit ki kell találnom, ez így nem maradhat. A nappali átjáróház, de nem volt hajlandó beköltözni
Balázs szobájába - azt hiszem attól félt, hogy az unokája rossz néven venné. Így azonban mindig
köztünk van, csak ha lefekszünk, akkor maradunk kettesben – de akkor is feszélyez, hogy a vékony
ajtó túloldalán mindent hall, akár beszélgetünk, akár…de mást nem is csinálunk mostanában, Ben
nyolc-kilenc felé jár haza holtfáradtan és idegesen. Most látszik, hogy mennyire kikapcsolta az esti
tévézés – sokáig nézi a plafont, mielőtt elalszik, de beszélgetésre vagy rámfigyelésre fáradt persze.
És most még ez is: Zitával hetek óta nem láttuk egymást, és idecsörgött, hogy felugrik. Most mit
csináljak? Anyám előtt dumáljunk? Vagy vigyem be a hálóba – ez sértő lenne anyámnak, viszont
előtte nem tudunk beszélgetni. Balázs nincs itt, tehát nem tudunk az ő szobájába menekülni – mit
keresnénk ott a gyerek nélkül. Jesszusom, már csönget is.
- Zituskám, szívem! – borulok a nyakába, nagyobb örömmel, mint amit érzek – de nem
akarom megbántani.
- Látnom kellett téged – már hetek óta nem bírlak rávenni egy kis kimozdulásra. – nevet
Zita, és megrázza a haját. Most látom csak, hogy új frizurája van, és a vékony nyári ruhája
igencsak szűkre szabott.
- Jó a hajad. Mondd, nincs hideg még ehhez a rucihoz? - anyáskodom, miközben bevezetem,
és figyelmeztetően intek a fejemmel a tévé előtt ülő anyám felé.
- Szcsókolom, Margó néni! – integet Zita, és kihúz a konyhába: - Gyere, főzz nekem egy
kávét, nehéz délelőttöm volt. Az egyik betegem kezd becsavarodni, kitalálta, hogy lesnek
rá az ufók, és el fogják rabolni.
- Jesszusom. Nem félsz, hogy az egyik rád támad, és…én megijednék egy ilyen szövegtől. –
rémüldözöm, miközben kicsit behajtom a konyhaajtót.

39
- De, ez már kezd aggasztani. Eddig elég szelíd bolond volt, de az üldözési mánia sajnos
átfordulhat agresszióba. Meg is próbálom befektetni egy magánklinikára. – ereszkedik le
kényelmesen a barátnőm az egyik kék-fehér kockás párnával borított konyhaszékemre.
- Miért nem viteted bolondokházába? – kérdezem naivan, amíg előveszem a mélyhűtőből a
szemeskávét.
- Te meg mit csinálsz? Ez is valami rögeszme? – néz csodálkozva Zita a hideg kávészacskóra.
- Dehogy, bár rám is rám férne néhány csendes nap egy kellemes helyen – de nem a
bolondokháza az, ahová vágyom. – vigyorgok, míg megtöltöm a kávéfőzőt, visszazárom a
zacsit és szép komótosan visszateszem a mélyhűtőbe. – A tévében mondták egy délelőtti
műsorban, hogy így jobban megmarad az aromája.
- Istenem, ha egyszer délelőtt tévét nézhetnék! – sóhajt a barátnőm. – Egyébként visszatérve
az ufós ürgére, még nincs azon a szinten, hogy bezárják. Csak szabad akaratából mehetne
be kezeltetni magát. – gúnyos fintort vág. – de viszonylag kevés betegem ismeri el magáról,
hogy kezelésre szorul. Szégyellik, ha pánikbetegek vagy hipochonderek. Hiába mondom
nekik, hogy ez is csak olyan, mintha cukorbetegek lennének.- érdeklődve megnézi az egyik
ibrikemet, amiben a sót tartom a konyhában – Jaj, de helyes ez az izé.
- Korondi cserép, az egyik ismerősünktől kaptam, aki nyáron Erdélyben járt. – mondom neki.
– És akkor hogy kerül egy magánklinikára?
- Ó, hát ezért vagyok pszichológus, nem? Ha valami gyógyítani való akad rajtuk, akkor
rábeszélem őket, hogy töltsenek el egy-két hetet valami méregdrága és divatos
magánklinikán. – hunyorít egyet – Aki megengedheti magának, hogy pszichológushoz
járjon, az nem szegény ember. Persze nem azt mondom nekik, hogy begolyóztak, hanem,
hogy enyhébb idegösszeomlás jeleit tapasztalom, és pihenőt javasolok. Vagy jó a depi is,
mármint a depresszió – az divatos mostanában, nem számít agybajnak. – felvonja a
szemöldökét: - Azt például akármelyik betegem gond nélkül elmondja, ha nincs kedve élni,
vagy akár felkelni az ágyból – ezek ugye a közismert jelek – de rettegnek bevallani, hogy
mondjuk nem mernek metrón utazni, vagy napjában 50-szer mosnak kezet. Nehogy már
valaki hülyének nézze őket!
- Én se mentem szívesen pszichiáterhez. – vallom be.
- Kisanyám, ha nekem nem hittél, megérdemelted. – mondja vállrándítva, és érzem, hogy ez
még mindig rosszul esik neki. – De remélem, most, hogy papírod van róla, hogy nem vagy
elmebeteg, jobban érzed magad.
- Hiába nevetsz, tényleg jobban. – mondom győztesen, és megsúgom a nagy titkot, amit
még senkinek sem mondtam el – Múlt héten egyszer már végigdúdoltam egy áriát.
- Jaj, de remek! – pattan fel a barátnőm, és hevesen átölel, érzem, hogy tényleg megért. –
Mit szóltak a többiek?
- Nem volt itt senki, és még nem tudtam nekik elmondani. – vallom be kicsit sajnálva
magamat.- Anyámat nem akarom most ilyenekkel terhelni – ő most a saját bajával van
elfoglalva. Ben meg soha nem kérdezi meg, hogy mi van velem, hát most álljak elé, hogy
hé, te, dudorásztam egy kicsit.
- Ne légy igazságtalan, biztosan nagyon örülne neki! – fed meg a barátnőm, és egy pillanatra
a szemembe néz. Szerencsére kotyogni kezd a kávéfőző, mert kicsit szégyelltem magam a
tekintete előtt: persze, neki nincs senkije, akinek elmondhatná a dolgait.
- El akarom mondani neki, csak várom a megfelelő alkalmat. – töltöm ki a helyes zöld-arany
kávéscsészékbe a forró kávét. – Félek egy kicsit, ha rosszkor mondom, nem reagál rá
eléggé, és az marhára rosszul esne.
- Aha. Te tudod. – kortyol a kávéba. – De mesélni akartam neked valamit! – ragyog a szeme,
látszik, hogy alig bírja magában tartani a mondandóját. – Felcsíptem egy fickót, és szuper!
Egyszerűen fantasztikus, hidd el nekem! – sóhajtja Zita macskásan kinyújtózva. – Még
életemben nem volt ilyen klassz hapsim! Sportos, kigyúrt izmú, és fáradhatatlan, elhiheted
nekem. – meséli vadgalambkacagással kísérve.
- És hol ismerted meg? – faggatom kíváncsian, de közben vetek egy pillantást az ajtó felé,
anyám, aki a tévé előtt üldögél vajon mennyit hall Zita éles hangjából.
- Otthon, szép kényelmesen. – kacarászik a barátnőm. – A legjobb helyen, így aztán nem
kellett semmi szervezés meg színészkedés – mihelyt rájöttünk mind a ketten, hogy mit
akarunk, már az ágyban is voltunk…- az emlékkép láthatóan nagyon eleven, egy pillanatra
tűz villan a szemeiben.
- De hát meséld már el! – sürgetem, mindig feldobódom a kalandjaitól, színesítik az én
abszolút megállapodott napjaimat.

40
- Ó, hát eltömődött a lefolyó, és nem segített a jó öreg pumpa. – vonogatja a vállát Zita. – A
házmester is csak hümmögött, és azt mondta, próbálkozzunk meg egy szakemberrel, aki
bontás nélkül dolgozik. Tudod: „bontásnélküli duguláselhárítás” – biztos láttál már ilyen
hirdetést!
- Aha. Rémlik valami. – ráncolom a homlokom, mert valahonnan tényleg ismerős a szöveg.
Persze ha nem lenne ilyen mosogatórongy az agyam, biztos be is ugrana, hogy honnan.
- Szóval telefonáltam, és egy nyafka hang azt mondta, hogy majd kiküld valakit. – Erre ugye
megpróbáltam valahogy úgy megmosakodni, hogy ne árasszam el az egész lakást,- vihog
a szerelmes bakfisok hangján a barátnőm – és erre csöngetnek. Felkapom a pongyolámat…
- Azt az átlátszó rózsaszínt? – kerekedik ki a szemem, attól a tüllcsodától még én is zavarba
jöttem, nemhogy egy férfi.
- Nincs más pongyolám. – vonja meg a vállát ő lazán.
- Akkor csodálom, hogy nem öt perc múlva kötöttetek ki az ágyban. – mondom megrovóan,
mert ez az én kőkorszaki erkölcseimnek túl gyors.
- Szóval egy magas fekete férfi állt az ajtóban, kék kezeslábasban, olajfoltokkal. – mély sóhaj
tör fel belőle, mint egy szappanoperában, igaz, a jelenet is olyan - És ez olyan…férfias volt.
Nagy szerszámostáskával…alig tudtam elmakogni neki, hogy mi a gondom.
- És ő? – vonom fel a szemöldökömet.
- Ő is jobban figyelt rám, mint a lefolyóra…- nevetgél Zita fülig pirulva. – Kerülgettük egy
ideig egymást, de aztán amikor a kávét vittem neki, megbotlottam az egyik kalapácsban,
és persze ráöntöttem mindent…aztán meg le kellett vennie a trikóját, mert csupa kávé
lett…- ködösül el a szeme – És komolyan mondom, olyan felsőtestet még nem
láttam…bodybullder-ezik évek óta.
- És ez már elég is volt? – kérdezem csodálkozva, és azt hiszem hallhatóan helytelenítve a
dolgot.
- Nem, még megcsúsztam a vizes padlón, és egyenesen az ölébe estem…na, aztán már
minden ment a maga útján…- álmodozó pillantással néz a plafonra.- És ha tudnád…
- Légyszi, hagyd a részleteket. – intek a másik szoba és anyám felé.
- Ugyan már! – legyint ajkát biggyesztve Zita – Úgyse érti, ha meg igen, akkor neki is
tetszene..
- Anyám mindent ért. – mondom neheztelve. – És tudom, hogy nem szívesen hallgatna itt
részleteket a szexuális életedről.
- Olyan tüskés vagy, szívem, valami baj van? – próbál meg visszatérni a barátnőm a
valóságba rózsaszínű emlékeiből.
- Semmi. De mi van, ha a fickónak családja van? – próbálom elterelni a figyelmet magamról,
mert ezek után semmi kedvem a saját gondjaimról beszélni. Igaz, Zita nem is várja ezt,
sokkal jobban szereti, ha ő mesél, és én csak hallgatom. Persze ezzel az ismerőseim
négyötöde így van: néha csodálkozom is, hogy egyik-másik barátnőm nem veszi észre, ha
egy félórás beszélgetésben egyszer sem szólalok meg. Tulajdonképpen nem is bánom, sőt,
jól szórakozom az ilyen monológokon. Jó lenne, ha ez azt jelentené, hogy okosabb vagy
figyelmesebb vagyok nálunk, de tartok tőle, hogy inkább a kellő energia hiányzik ahhoz,
hogy magamhoz ragadjam a szót. Hiszen ez harc a javából: az egyik félbe rendszerint
beleszorul a mondandója. Én elég jól megvagyok az évek óta belém szorult dolgokkal –
lassan már ki se kívánkoznak belőlem. Ha mégis, akkor meg szégyellem magam, hogy én
is olyan lettem, mint a többiek. Elkalandoztam, pedig Zita még mindig mesél:
- Van neki. – sóhajt Zita. – Felesége és gyerekei. Amikor már túl voltunk – lejjebb halkítja a
hangját – a harmadik meneten – kis kacagás – akkor bevallotta, hogy nős és gyerekei
vannak. – megvonja telt vállát, és leteszi az üres kávéscsészét – Na és, úgysem akarok
hozzámenni egy vízvezetékszerelőhöz.
- Akkor mit akarsz? – kérdezem, mert hiába ismerem évek óta, fogalmam sincs róla.
- Ó, hát néhány ilyen kellemes órácskát. – mosolyog Zita. – Csak ne ráncold a homlokodat.
Tudom, hogy te sosem csinálnál ilyet, de én pont ezért nem mentem férjhez, és nem
szültem gyerekeket.
- De ő megnősült. – szögezem le, és sóhajtva elmosom a kávéscsészéket és kiürítem a
zaccot.
- Az az ő baja. – nevet Zita. – Én egyébként a legkevésbé vagyok veszélyes a házasságára.
Nem fogom őt „elszeretni” senkitől. Megelégszem néhány órával, és a maradék libidóval. –
cinkos arccal hozzáteszi: - Otthon úgysem használhat el belőle sokat. Tudod, a felesége
folyton terhes vagy szoptat, vagy hulla fáradt. Nem csoda, ha kell neki egy kis
kikapcsolódás. – igazgatja meg frissen manikűrözött kezével gyönyörű fényes haját.
41
 - Aha. Szóval amíg szegény nő otthon gyötrődik a gyerekekkel meg a háztartással, te addig
jogosan kényezteted a férjet. – nem tudom kiiktatni a hangomból a nemtetszést, pedig nem
akarom megbántani Zitát, a maga részéről igaza volt: végül is ő szabad – és nem
erőszakolta meg a fickót.
- Ó, ne légy már ilyen komoly. Mindenki ezt csinálja. - lop egy kockacukrot a tartóból, és a
szájába dobja. - És az asszonynak is jobb, ha egy jókedvű férjet kap haza, aki a
lelkiismeretfurdalás miatt többet segít és kedvesebb, mint egyébként…
- Te így képzeled? – kérdem elgondolkodva, mert ez kicsit falsul hangzik. – Szerintem a
kikapós férjek otthon még jobban meggyötrik az asszonyt, hogy bizonyítsák maguknak,
hogy milyen buta, lompos, és hogy emiatt joguk van megcsalni őt.
- Hát, szívem, mindenki maga választ. – mondja kicsit hűvösen Zita, azt hiszem
megbántódott. – Én nem véletlenül választottam ezt az életformát, ő meg a másikat. Az
enyémnek is vannak rossz oldalai – azokat én tűröm el. Az övének is – azt neki kell
elviselnie. – felvonja a vállát. – Egyébként mi a francot törődünk annyit egy tök idegen nő
lelki világával?! Lehet, hogy egy kripli, és meg sem érdemli a szánalmadat. Vagy ő is félrelép
a postással. – nevet fel jókedvűen.
- Szerinted mindenki félrelép mindenkivel? – suttogom ettől a lehetőségtől meglehetősen
elkomorodva.
- Hát, többen, mint ahogy te itthon begubózva gondolod! – mondja a tapintat és a
visszavágás kényszere közt ingadozva a barátnőm, de aztán megszán. – Na jó, vannak
kivételek. Te és Ben biztosan azok vagytok.
- Remélem. – sóhajtom, és az órára nézek, nem kell-e még főznöm, mert ha igen, akkor
anyám mindjárt bejön a konyhába figyelmeztetni. Zita is követi a pillantásomat, és felugrik:
- Jaj, már ennyi az idő? Mennem kell. Lehet, hogy Károly felugrik még este…megnézi a
lefolyómat…- teszi hozzá sejtelmesen. Felkapja a táskáját és a cipőjét, aztán mielőtt kilépne
az ajtón harsányan odakiált anyámnak, miközben úgy artikulál, mintha süketnémához
szólna.
- Kezit csókolom. Jobbulást kívánok.
Fülig pirulok, és gyorsan kitessékelem a barátnőmet. Aztán odamegyek anyámhoz, átölelem, és
odahajtom a fejemet a vállára, és csendben potyogni kezdenek a könnyeink. Nem is emlékszem,
hogy régebben sírtunk-e így együtt, de mostanában néha jól esik. Annyi minden kavargott bennem
– gondolom benne is – és Zita célzásai a kikapós férjekre, meg a búcsúzásnál az a tapintatlan
bekiabálás, anyám megalázott tekintete válaszként – úgy érzem, hogy a kettőnk érzései
összekeverednek, és együtt folynak le az arcunkon. Szerencse, hogy a fiúk nem látják ezt a képet:
aligha tudnának most mit kezdeni velünk.

17.
A fene vigye el! A francba. Hogy hagyhattam rábeszélni magam egy ilyen marhaságra! A
fenébe. Ott az a fickó pont úgy néz ki, mint a szomszéd unokaöccse- remélem nem az, mert
akkor az egész utca rajtam fog röhögni: Szegény Bennek gondjai vannak a férfiasságával,
bizony ott csücsült a klinikán. – nem, szerencsére mégsem ő az, ennek görbe orra van, az meg
inkább olyan nőies arcú. Csak legalább szólítanának már, hogy túl legyek ezen az egész
vacakon. A fene vigye el ezt az egész bébiprogramot, inkább fogadjunk örökbe egyet, vagy mit
tudom én, Igazán nem értem, hogy Eszter miért vette a fejébe, hogy nézessük meg magunkat
orvossal. Persze aligha mondhattam volna nemet rá, amikor megtalálta azt a nyavalyás
karmolást a nyakamon. Tiszta hülye ez a Magda, legközelebb szájon vágom, ha a közelembe
jön. Eszter még a végén azt hiszi, hogy bármi közöm van hozzá. Tehetek én róla, hogy meg
akarta mutatni a thai masszázst, és közben megkarcolta a nyakamat? Még az ingem sem
vettem le, nemhogy mást. Arról nem beszélve, hogy öten voltunk a szobában. Persze
gondolhattam volna, hogy valami baj lesz belőle, de nem akartam, hogy a többiek le
„papucsférj”-ezzenek. De Eszter olyan furcsa félmosollyal hallgatta végig az egész sztorit –
megjegyzem, én is rém hihetetlennek éreztem közben az egészet – és utána hirtelen
megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e erre a nyavalyás vizsgálatra. Én meg úgy örültem, hogy
elkanyarodunk ettől a hülye karmolástól, hogy lelkesen igent mondtam, semmi kedvem nem
volt újabb többnapos hidegháborúhoz. Marha, marha. Istenem, már egy órája itt ülök, és
semmi.
- Szerencsés Benedek. – hangzik a hangszóróból

42
 - Atyám, hangosabban nem lehetett volna? Mibe, hogy ezt még az utcán is meghallották. –
mérgelődöm, amíg a pulthoz érek. A fehér köpenyes nővérke a kezembe nyom egy
gusztusos fehér műanyag poharat, és egy szemközti ajtóra mutat.
Nem mondhatom, hogy nagyon lelkesen vágok a témába, mi a fenéért esik nehezemre bemenni,
ez csak egy testhezálló méretű fehérfalú szobácska, az ajtón belülről egy retesz, ennek azért
határozottan örülök, szó mi szó, elég baj, hogy mindenki tudja, miért jöttem be, nem kell, hogy
még valaki rám is nyisson közben. A haladás csodája: egy kis asztalkán néhány szexlap hever. A
haverom, Feri, akit megkérdeztem, hogy milyen – ő néhány hónapja volt kénytelen kipróbálni ezt
az egészet, és ráadásul találtak is nála valamit, amit nem volt hajlandó részletesen elmesélni, csak
annyit mondott, hogy ne aggódjunk, azért lesz gyereke, ha kis rásegítéssel is. Szóval ő azt mondta,
hogy a wc-be küldték, és semmi sem volt nála, csak a pohár. Igaz, az az elmaradott déli országrész,
ez meg a legmodernebb kórház az egész régióban. Mindenesetre a „Csupasz pisztoly” valamelyik
részében levő ostoros nő még hiányzik. Azt hiszem, jobb, ha kikapcsolom az agyam, és arra
gondolok, mivel fog Eszter kárpótolni ezért a hercehurcáért. Mert megígérte, hogy nem fogom
megbánni…
Szegény Benedek, mennyire utálhatja ezt az egészet! Micsoda fegyvertény volt, hogy el tudtam
cipelni – az a hülye nő jobban nem is időzíthette volna a karmolását: egy friss kibékülés után az
ember sok mindent megtesz, hogy elkerülje a következő vihart. Rögtön láttam Benen, hogy nem
történt semmi- ez persze nem jelenti azt, hogy ezt ki is mutattam, és lám, a taktikámnak meg van
az eredménye: végre megcsináltatjuk ezt a vizsgálatot, és kiderül, hogy van-e valami szervi oka
annak, hogy nem esek teherbe. Ben azt hiszi, élvezem ezt az egészet, pedig szerintem jobban
zavarban vagyok, mint ő. Most jobb egy kicsit, bejött egy kis gömbölyű, fekete nő, és ahogy leült
mellém, látom, hogy mindjárt megszólít, az a fajta, akiben csökken az idegesség, ha beszélhet. És
ki a legalkalmasabb erre? Én is már vagy háromnegyed órája várok itt, lélek az ajtón se be, se ki.
Vajon velem is ennyit fognak foglalkozni, ha egyszer bejutok? Úgy értem, ha még fogamzóképes
korban leszek, amikor behívnak?!
- Először van itt? – kérdezi a kis gömbölyű.
- Igen. – sóhajtom halkan, egészen elment a hangom, hát nem muris?
- Én már harmadszor. – sóhajt a nő is. – Mindig kitalálnak valamit, aztán reménykedni
kezdünk, próbálkozunk – és tessék, csakúgy nem esek teherbe mint eddig. A párom már
nagyon unja. De én annyira szeretnék egy kicsikét! Persze ő is, csak ezt az orvoshoz járást
utálja. Komolyan nem értem a férfiakat, olyan nagy ügyet csinálnak néhány hülye
vizsgálatból. Pedig az övék nem is olyan rémes, mint a miénk, igaz? – bök meg a
könyökével.
- De, persze. – bólogatok kényszeredetten, mert kicsit közönségesnek találom a nőt.
- Mondom, fiam, elmégy, és megtöltöd a poharat, vagy haza se gyere nekem. Nem benned
turkál könyékig egy idegen férfi, hanem bennem. Ha én bírom, bírjad te is. – biztatja magát
szapora bólogatásokkal. – Morgott persze, de tudta, hogy nincs kibújás. Amit én akarok, az
úgy is lesz. Mindenhol így van ez, nem? A nőnek kell rávennie a férjét mindenre, különben
még mindig az ólban vakarásznának nélkülünk, ugye?
- Háát…– habozok, először persze rá akartam vágni, hogy dehogy! – mert náluk az van, amit
Ben akar. De aztán bevillant, hogy a szomszéd folyosón Ben most éppen az én
kívánságomra átkozza el a világot, és csak hümmögni tudtam. – Nálunk nem mindig. –
döntöttem végül az arany középút mellett.
- Ugyan, drágám, ne viccelj!- hitetlenkedik a másik - Minden házasságban a nő hordja a
nadrágot. – kedélyesen rámkacsint. – Persze, ügyesen kell titkolni. Amikor csak lehet, én
is úgy teszek, mintha Béci döntene – a férfiak olyan érzékenyek. De aztán van, amiben nem
tűrök ellentmondást. Gyerek kell a házba. Hát nincs igazam?
- De. – bólintok, méghozzá minél több.
- Egy gyereked sincs? –faggatja az asszony.
- De, vagy egy kisfiam, Balázs. – derül fel az arcom, és már nyúlnék is a fényképekért – nem
kevesebb, mint 12 képet őrzök a tárcájában a fiacskámról. – De ő már öt éves, és
szeretnénk egy testvérkét.
- Ó, irigyellek! – sóhajt a nő egyet, és egy pillanatra elhallgat. – Bécinek már van két nagy
lánya – én is fiút szeretnék. Csak hát sehogy se jön össze. Nem is tudom, talán azért, mert
régebben gyógyszert szedtem, de hát majd csak megsegít a Jóistenke.
- Vallásos…vagy? – nehezen jön ki a tegezés, de érzem, hogy megsértődne a magázáson.
- Ó, hát persze. – bólogat elszántan a nő. – Márhogy nem járok templomba, csak a nagy
ünnepeken, de akkor mindig. Bár idén pont eltörtem a lábam Karácsonykor, de Húsvétkor
voltam, még a körmenetre is elmentem. Bécit is magammal vittem, mondtam neki, hogy
43
 nem főzök ünnepi ebédet, a sonkát meg kivágom az ablakon a kutyáknak, ha nem jön. –
legyint lemondóan. – De a Jóistenke mindig megsegít.
- Nálunk senki sem vallásos, csak a férjem nagynénje, de ő mindig a templomban ül. Szerinte
aki nem jár misére, az úgyis elkárhozik. – mondom, és jókedvem lesz az emléktől.
- Ugyan már! – forgatja a szemét kicsit ijedten a gömbölyű nő. – Én rendesen élek, és Béci
se munkakerülő szélhámos. Miért kerülnénk a pokolba? Azért mert nincsen időm állandóan
a templomba szaladgálni, és papokat nézni? – kikerekíti a szemét - Egyébként is, nekem
ne mondja senki, hogy azok, akik a templomba járnak, olyan nagy szentek. A
szomszédasszonyom mindig ott ül, aztán meg úgy szidja az urát, mint a huzat. A másik
meg részeges, ugyanúgy élnek azok is, mint mi.
- Hát én nem tudom. – visszakozom, mert megrémültem egy kicsit a nagy hévtől, ami az
asszonykából kitört. Csak nem fogok itt összeverekedni valakivel a hitéleten? – A férjem
nagynénje egyébként nagyon rendes asszony. A lánya orvosnő, és borzasztó segítőkész,
éjjel-nappal ellátja, aki hozzá fordul.
- Biztosan meg is éri neki. – biggyeszti a száját.
- Nem kér érte pénzt. – rázom a fejemet, mert nem hagyhatom, hogy ennyivel elintézzék
Diát, akit én mindig csodáltam. – Azt mondja, azért nincs családja, hogy minél több
emberen tudjon segíteni. Ez valami modern szerzetesség, azt hiszem. – teszem hozzá kicsit
elbizonytalanodva.
A nőt azonban láthatóan nem érdekli a dolog, kicsit morfondírozik magában, aztán kiböki:
- Az nem lehet, hogy a Jóisten ne segítsen, ha kérem. – mondja elszántan. – Sose csináltam
disznóságot, olyat, amit más ne tett volna meg százszor. Akkor a többieknek miért van
annyi egészséges gyereke, meg vagyona, meg mindene? Azok mind szentek?
- Ó, én nem tudom. – jövök zavarba, nem nagyon foglalkoztam eddig még teológiai
kérdésekkel. – Biztosan sikerül majd. – és a legbiztosabb utat választom a téma lezárására:
- Mióta próbálkoznak?
- Ó, már egy éve. – vonja meg a vállát a nő. – Először csak vizsgálgattak, meg bíztattak,
hogy majd csak menni fog magától is. Aztán a sarkamra álltam, és megmondtam nekik,
hogy nem negyven évesen akarok szülni, úgyhogy kezdjenek neki a dolognak.
- És? – faggatom, mert most már nagyon is érdekel a téma.
- Akkor az orvos azt mondta, hogy jobban tudna velem foglalkozni, ha a magánrendelésére
járnék. – kacsint egyet megint. – Akkor aztán én kikeltem magamból, mert jól kitanítottak
engem a barátnőim. Mondtam is neki: Doktor úr, tudom, mire megy ki a játék, de tőlem
addig egy fityinget sem kap, amíg a fiam a karomban nincs. Tudom, hogy öt próbálkozást
az állam fizet, addig nekem csak a gyógyszereket kell kiváltanom. – nagyot nevet az
emléken - Na, el is kámpicsorodott az arca, erre megveregettem a karját, és mondtam neki:
Na, ne aggódjon, dokikám, az uram kőműves, ha összehozza azt a gyereket nekünk, többet
kap, mint amennyit remél. Ezt akár írásba is adom magának. – kacarászott a saját
talpraesettségén.
- És azóta? – kérdezem.
- Hát, kaptam először valami tisztító átfújásra beutalást – összeborzad – na, azt senkinek se
kívánom. Azt mondja a doktor: Ez egy kicsit kellemetlen lesz, de nem tart sokáig – aztán
beindít valami zúgást, én meg azt hittem, hogy nyomban kiszáll belőlem az élet, úgy fájt a
belsőm. Azt mondták, hogy a petevezeték nem elég átjárható, vagy mi. Hogy biztos valami
gyulladásom volt, és nem kezeltem, és beszűkült ez a vezeték. – vonogatja a vállát. –
Hiszen, ha annyiszor járnék orvoshoz, ahányszor megfájdul valamim! – de hát nem érek én
arra rá! Akkor ki vezetné a kocsmánkat?
- És ez az izé…segített? – szörnyülködöm és próbálom elképzelni magamat, ahogy hősiesen
kibírom a procedúrát.
- Nem. – sóhajt. – Hiába vártunk négy hónapot, nem jött a gyerek. Akkor aztán visszajöttem,
és mondtam a dokinak, hogy lássuk azt a lombikos dolgot, mert kifutok az időből. –
közelebb hajol anyához, és úgy magyarázza – Van nekem egészségügyis ismerősöm, tudom
én, hogy negyven fölött még sokkal kevesebb esélyem lesz a terhességre. Nem érek én rá
itt éveket várni…
- Évekig tart? – rémülök meg.
- Az attól függ. – vonogatja a vállát a gömbölyű – Hogy miért nem jön össze. Volt, akinek
ezután az átfújás után azonnal lett gyereke. Egy másik pedig valami hormonkészítményt
kapott, és már meg is szült. Szép nagy fia lett, Márton. – egy pillanatra elérzékenyedik. –
Bementem meglátogatni a kórházba, nagyon szép gyerek volt! Jaj, csak már az enyém is
útban lenne. – megtörölgeti a szemét egy zsebkendővel. – De ha minden igaz, most már
44
 elkezdik ezt a lombikozást. Leszívják a petesejteket, aztán valami csészében összekeverik
a Béláéval. – összevonja a szemöldökét. – Mondtam az orvosnak, nekem össze ne keverje
valaki máséval, mert megnyúzom! De azt mondta, hogy az még sose fordult elő. Hát nem
is ajánlom. Nem akarok én valami néger gyereket!
- Arra biztosan nagyon vigyáznak!- mulatok kicsit az aggodalmán.
- Szóval párosítanak vagy öt petét, aztán a legéletképesebbeket beültetik. – magyarázza
nagy szakértelemmel a másik. – Megkérdezték, hogy hányat akarok beültetni, mondom én
egyet. Elég nekem egy gyerek. Aztán azt mondja az orvos, akkor nagyon kevés az esélye,
hogy megmarad. Minél többet ültetnek be, annál nagyobb a terhességre a remény.
Mondom, akkor ültessenek be vagy tizet. – nagyot nevet. – Akkor aztán csak forgatta a
szemét a doki, aztán azt mondja: és ha mind a tíz megmarad? – már a könny is kicsordul
a szeméből a kacagástól – Na, végre aztán megegyeztünk háromban. Még arról is
nyilatkoznom kellett, hogy a többi petével mit csináljanak. Hát, mondom, nehogy odaadják
másnak, mert nem akarom, hogy az én gyerekemet más nevelje.
- És akkor elpusztítják őket? - riadok meg, ebbe még sose gondoltam bele. Nem vagyok
vallásos, vagy ilyesmi, bár az abortuszt mindig elítéltem, de hát tényleg, ha beültetnék
valakibe, gyerek lenne belőle – talán olyan, mint Balázs. Elpusztítanék én egy vagy két
Balázst, mert nekem már nincs szükségem rá?!
- Ó, hát az csak egy sejtecske még, nem gyerek. – vonja meg a vállát a nő.
- Aha. – nyögöm, és valami nyomni kezd belülről. Lehet, hogy mégis Bennek van igaza, és
fölösleges idejönnünk, amíg nem biztos, hogy csak úgy nem lesz több gyerekünk. Közel
sem olyan egyszerű a dolog, mint gondoltam. Vajon oda lehet adni a megmaradt embriókat
másnak, akinek az sem lehet? Kibírnám, hogy valaki más nevelje fel a gyerekemet? Nem
hiszem, iszonyú érzés lenne. Biztos van rá mód, hogy csak annyi embriót „csináljanak”,
amennyit kell - és akkor nem marad fel „selejt”. Iszonyú ez a probléma, mintha valami nem
is létezőn filozofálgatnánk itt tök lazán, és észre sem vesszük, hogy ezen életek múlnak.
Remélem, azt állapítják meg, hogy minden rendben nálunk, és akkor soha többé nem kell
ezzel az egésszel foglalkoznom. Szerencsére közben a nagyszájú némbert behívják a
rendelőbe, így aztán egyedül maradok a magasröptű gondolataimmal.

18.
Sűrűn gomolyog a füst az alacsony pincehelységben, alig lehet levegőt kapni. És persze
belekeveredik a sör és mindenféle töményital szaga – nem csoda, ha nem sikerül a nők elől
eltitkolni a kocsmázást. Én persze hivatalosan vagyok itt: Eszter is helyeselné. Más kérdés, hogy
nem is esik nehezemre. Sőt. Az igazság az, hogy jólesett idejönni. Ha lenne egy tévé is, amit
nézhetek – meg persze ezek a részeg tahók nem böfögnének és ordítanának annyit – még ide is
bírnék szokni. Mostanában nincs kedvem hazamenni. Persze nem anyósom miatt, szegénynek
nincs hova mennie, természetes, hogy befogadtuk. De olyan más minden. Rosszkedvű, nyűgös,
Eszter fáradt, karikásak a szemei, alig beszél, anyósom meg igyekszik úgy csinálni, mintha ott se
lenne – hát erre ugye semmi esély. Majd csak összerázódik a dolog valahogy. Balázs élvezi egyedül
a felhajtást, boldogan rohangál köztünk, és meséli az élményeit – hozzá persze mindenki kedves.
Persze ő nem akar sokat. Elég neki egy „Jól van, kölyök, ügyes vagy:” Eszter ennyivel aligha érné
be, többre meg nincs erőm, a fene vigye el. De ha ez összejön, akkor lassan talán kienged ez a
görcs belőlem, és könnyebb lesz. Jön a pincér. Rendeljek, vagy várjam meg a többieket?
- Mit parancsol? – kérdezi.
- Kérek egy korsó guiness sört. – remélem, van nekik, mert más most nem jut eszembe, nem
vagyok nagy sörös.
- Feketét vagy barnát? – firtatja a pincér utálatos bennfentességgel.
- Feketét. – vágom rá mérgesen. Persze ha Tom és Gábor idejében jöttek volna, nem lennék
ilyen kínban – ők bezzeg értenek a sörökhöz. A pincér végre elhúzta a csíkot, fehér ingében
és barnás kötényében úgy néz ki, mint a régi filmekben a sörösfiúk. Nyilván direkt, az egész
sörpince úgy van berendezve, mint egy régi kocsma: gyalulatlan fenyőasztalok padokkal
és díszítésnek öreg hordók, mindenhol mécsesek és gyertyák. Elég hangulatos, ha valakit
nem zavar a szag, ami máris beleivódott a zakómba és a hajamba, a fene vigye el. Most
hetekig büdös leszek. A pincér lerak elém egy kerek papíralátétet, és rá egy gyanús színű
folyadékkal telt korsót. Vigyorogni kezd, amikor elkapja a pillantásomat, aztán sarkon
fordulva visszamegy a pulthoz. Megszagolom ezt az izét, büdös. Belekóstolok: ó, a fenébe!
Keserű, mint a szar! Tom ugrál le a lépcsőkön, és a szemét hunyorítva keres a füstben,

45
 intek neki, de ettől meg olyan bénának érzem magam, mintha hajótörött lennék és
segítségért könyörögnék. Így aztán belekapaszkodok a sörömbe, és komoran nézek felé.
- Mi a gond, apuskám? – vigyorog rám már messziről. – Nagyon zöld a képed!
- Oxigénhiányom van, és megmérgeztek! – vágom oda, mert az ő ötlete volt, hogy ide
jöjjünk. Rámutatok a sörömre. – Ez valami tömény iszony.
- Ja, és milyen drága! – vigasztal nagy tehetséggel. – Ki mondta neked, hogy fekete guinesst
igyál? Jó kis csapolt ászok is van. – int a pincérnek valamit az ujjával, és az pillanatokon
belül megjelenik két világosbarna habos kriglivel, és leteszi elénk.
- Nem ízlett? – kérdezi vigyorogva a korsómra mutatva.
- Borzasztó. Mondhatta volna. – vágok savanyú képet.
- Nem kérdezte. De ha nem kell, ott van Zsiga bácsi, neki mindegy, hogy mit iszik, odaadhatja
neki. – bök a háta mögé az ujjával, ahol egy lepusztult öreg csavargó ül, hosszú ősz szakállal
és bánatosan bámul a semmibe.
- Vigye csak. – mondom undorodva, és felemelem az új kriglit. – Ez jó? – kérdezem őket
gyanakodva, mert a másik keserű íze még mindig itt van a nyelvem és a torkom közt,
állandóan nyáladzásra ingerelve.
- Ez az. – bólint a fickó, és már viszi is a fekete löttyöt a csavargó elé. Tomi vigyorogva emeli
a sörét felém, de amikor koccintani akarok, elrántja a magáét: - Magyar ember sörrel nem
koccint.
- Nocsak. Miért? – kérdem, és belekortyolok. Ez tényleg egészen más: kellemesen átöblíti a
számat.
- Fogalmam sincs, de erre még az öregapám tanított. – mondja Tomi, és nagyot kortyol. –
Valami összefüggés van a 48-as szabadságharccal. – megint iszik. – Jaj, de rám fért már.
Jön még valaki?
- Gábor. A te haverod, nem? – nyugtalankodom egy kicsit, végül is nem jókedvemből vagyok
itt.
- Ja, de kiment a fejemből. Meg kell öntöznöm az agysejtjeimet. – megint kortyol, és ijesztő
gyorsasággal tűnik el a poharából a sör. Már int is a csaposnak, aki megint két sört hoz.
- Hé, én nem kérek másikat!- emelem fel a kriglimet. – Még ez is megvan.
- Majd én megiszom. – mondja Tom, és gyorsan maga elé húzza mind a két sört. – Nehéz
napom volt. Ráadásul Andrea is megbolondult. Napok óta nem szól hozzám. El akar válni.
- Ne viccelj! Ti vagytok Eszternél a „Bezzegék”. – nyögöm csodálkozva. Tomi már vagy húsz
éve nős, van három helyes kölykük.
- Ó, ez átlag ötévenként kitör rajta. – vonja meg a vállát a haverom. – Hogy már nem
szeretem, meg hogy feláldozta a szépségét… a fiatalságát meg ilyenek.
- Aha.- mi a frászt mondjak erre. Belehúzok a sörbe – Te, ez is szar.
- Az. Az ember halálra dolgozza magát, hogy mindenük meglegyen, és erre ezt kapja cserébe.
– Tomi a másik sört is már félig benyomta. Hogy lesz ebből üzleti tárgyalás? – Hogy a
fenébe lenne energiám még udvarolni neki? Napi 10-12 órát dolgozom, utána alig állok a
lábamon. És akkor jön nekem ezzel a hülye szöveggel.
- De hát néha csak viszel neki valamit, nem? – próbálom felidézni, amiket Eszter szokott
mondani – Néha mondod neki, hogy szereted, meg ilyenek, nem?
- Persze. Vittem neki virágot...most nem jut eszembe, de igenis vittem. – megint kortyol,
atyám, mindjárt berúg. – Elfelejtettem azt a nyomorult évfordulót, és most azért hisztizik.
- A házasságit? – vigyorgok, ez olyan közhely-probléma a férjeknél.
- A megismerkedésünkét. A 25.-et.- komorodik el Tom. – Te, én komolyan mondom, az én
feleségem egy tüneményes asszony, és oda is vagyok érte, de totál ki tud borítani ezekkel
a vackokkal. – kicsit határozatlan tág mozdulatokkal gesztikulál – Hát, ha nem szeretném,
már rég lecseréltem volna a titkárnőmre. Mit a titkárnőmre? Két húszéves bombázóra.
Minden pénzem hazaadom, na jó, majdnem mindet. Mit akar még?
- Hát, vigyél neki valamit. – sajnálom meg az ürgét. – Mondjuk egy aranygyűrűt. Az biztos
kiengeszteli. Az olyan jelképes is, a nők szeretik az ilyesmit. Mondd neki, hogy újra
megkéred a kezét a következő 25 évre.
- Azanya, öregem, te aztán tudsz! – néz rám, kikerekedett szemmel. – Ez jó! Andrea imádja
az ékszereket. Veszek neki egy gyűrűt egy akkora kővel, mint egy ház. Megyek, keresek
egy boltot.
- Azt már nem, apafej. – fogom meg a karját. – Ma már bezárt minden, és velem vagy üzleti
tárgyaláson.
- Ugyan már. Megyek, kiengesztelem a feleségemet. Az én kis tündéremet. Andrea, édesem
– motyogja. Most nézem, hogy a harmadik sörös krigli is kiürült.
46
- Te teljesen eláztál. Hogy a fenébe csináltad ezt ilyen rövid idő alatt? – mérgelődöm, és
integetek a pincérnek. Odasiet, és tálcára rakja az üres poharakat. – Most mit lehet vele
csinálni? Hogy megint értelmes ember legyen belőle?
- Miért, eredetileg az volt? – vigyorog a srác. – Hozzak kávét?
- Hozzon, egy jó nagy bödönnel. – meglátom Gábort, aki a füstfüggönyben közeledik felénk.
- Hello. Sajnos Tomi elázott. – feszengek.
- Nem áztam el, csak semmit sem ettem még ma. – tiltakozik mérgesen a haverom.- Indulás
előtt ittam két konyakot is…
- Hozass neki valami sörkorcsolyát meg kávét. – vigyorog Gábor. – Attól negyedóra alatt
kijózanodik. A sör egyébként hamar átfolyik az emberen.
- Megyek is, és kipisálom. – bólogat Tomi, és elimbolyog a vécé felé.
- Nem vészes. – nevet Gábor, és int a pincérnek.
- Mit parancsolnak? – kérdi, amíg leteszi a nagybögre kávét az asztalunkra.
- A barátomnak valami sörkorcsolyát, és persze nekünk is egyet-egyet. És hozzá egy fél liter
cseh búzasört. – rendel a szakértők biztonságával.
- Mi az a búzasör? – kérdezem, hogy teljék az idő, amíg Tomi visszajön, pont ezt akartam
elkerülni: egy csevegést egy majdnem ismeretlen fickóval.
- Hát mi lenne? Van árpából készült sör – az az általánosabb, olcsóbb, és van búzasör. Az
szerintem egészen más. Te sose iszol?
- Nemigen. – rázom a fejem. – Otthon inkább bort iszunk, meg néha valami töményet:
vilmoskörtét, unicumot, whiskyt. Sört egyszer ittam kamaszkoromban, de olyan keserű
volt, hogy nem szoktam rá.
- Na, már itt is vagyok, pajtikák. Tomi bácsi jobb, mint újkorában. – leül közénk, és fél
karjával átölel. – Gáborkám, ez a fickó itt egy isten, egy zseni. Bármi gondod van, csak
fordulj hozzá, - csettinteni próbál, de nem sikerül neki. – megoldja, mint a pinty.
- Örülök. – mondja Gábor, és helyet készít a fatálaknak, amiket a pincér egyensúlyoz. –
Nekem is jó a benyomásom róla. Volt már egy kis üzleti ügyünk, amit nagyon rugalmasan
kezelt. – mosolyog rám a felvágottak fölött. Szerencsére nem felejtette el, hogy
kisegítettem a múltkor azzal a megakadt plakáttervvel.
- Most saját céget akar, és megrendelők kellenek neki. – foglalja össze Tomi egész
értelmesen, ha nem nézném azt a két erőteljes böffentést, amit közbeszúr. – Én
megmondtam, hogy rám számíthat. Utálom azt a hülye Joet.
Gábor megfontoltan kivesz egy szelet kenyeret és rárak egy egész halom felvágottat a tálról.
Látszik, hogy komolyabb, mint Tomi. Igaz, Tomi évek óta a haverom.
- Nem rossz ötlet. Hogy gondolod? – és magába nyomja a falatot. Egy másodpercig csak a
száját bámulom, hogy belefért-e a falat, aztán észbe kapok:
- A legtöbb cég külön foglalkoztat egy marketingest – az elég sok anyagi terhet ró rá –
kikalkuláltam, kb. évi 5-6 milla. – veszem elő a dossziémat, az mindig jól hat.
- Ez hogy jött ki? – kortyol Gábor a söréből, Tomi meg alig megrágva küldi le a falatokat.
- Háromszáz körül kapsz marketingest. – fordítom felé a számításaimat – és csaknem annyit
fizetsz érte az államnak is Tb. meg ilyenek. És akkor még nem adtam hozzá a
telefonszámláját, a számítógépét, az útiköltségét stb. Még keveset is számoltam.
- Azanyja. – sóhajt Tomi, és ránéz a kimutatásomra. – Micsoda klassz táblázat! Ezt te
csináltad?
- Ja. – nyögök. Ez a Tomi egy balfácán.
- Mondtam neked, hogy ez egy főnyeremény. Még táblázatokat is tud. – megint bekap egy
falatot, és nyitott szájjal rágni kezdi. Atyám, jobb, ha oda se nézek.
- Aha. Nem is gondoltam volna. – mondja Gábor elgondolkodva.
- És akkor még nincs kész kampányod, meg stratégiád, hanem még költesz rá évi 2.5 millát.
– folytatom.
- Honnan veszed? – kortyol a söréből Gábor.
- Ennyi volt a tavalyi megrendelésed nálunk. – vigyorgok. – Megnéztem a könyvelésben.
- Okos fiú, mondtam. – szól közbe kicsit kásásan Tomi.
- És te mit ajánlasz? – húzza össze a szemöldökét Gábor.
- Ugyanennyiért megkapsz mindent, ami kell, egész évben. – Előhúzok a mappából egy másik
lapot, ezen vannak az ajánlataim. – Egy piackutatást, két teljesen kész kampánytervet.
Félévenként egy teljesen új reklám elég – ti inkább évente egyet szoktatok kiizzadni. Ha
más is kell – kisfilm, vagy arculatterv – kedvezményt kaptok.
- És rúgjam ki a marketingesemet? – gondolkodik, miközben nagy halom tepertőt nyom a
szájába.
47
- Nem muszáj, ha meg vagy vele elégedve. – végül is szakmai szolidaritás is van a világon.
– Itt vannak az ajánlattervek. Köthetünk mindenre kiterjedő szerződést – akkor nem kell
saját marketinges – azt évi 7.5 –ért megcsinálom. – megint új táblázatot lökök eléjük –
Vagy csak a reklámokra szerződünk, és akkor a piackutatást, a PR-t és a termékkövetést ő
csinálja – azt megúszod 3.ból.
- De akkor ugyanott tartok, mint eddig. – rázza a fejét Gábor. – Hol éri ez meg nekem?
- Okos fiú. Még egy okos fiú. – dünnyögi Tomi és beleiszik a kávéba. Szomorúan nézi a mi
söreinket. – Nem kaphatok még egy sört?
- Nem. Gondolj a feleségedre. – szisszenek rá, idegesít a közbeszólásaival. – Neked az éri
meg, hogy minőségi munkát kapsz, profi szinten. És tavalyi árakon. Mert ugye januártól
már te is többet fizetsz – én végig a tavalyi áron kalkuláltam. – próbálom szuggerálni
Gábort.
- Igen, az valami, de a kellemetlenség, ami a váltással jár, meg Joe régi haverom – egy
pillanatra még az evést is abbahagyja. – Adj valami kedvezményt, és akkor meggondolom.
- Melyik változatra gondolsz? – muszáj megragadni a lehetőséget, most vevőnek tűnik –
Marad a marketingesed vagy megy?
- Mondjuk megy, bár elég rendes gyerek, de sokba kerül. – kacsint Tomira.
- Az a lökött figura, aki a múltkor csirkéket akart tenni a kanapé-reklámodba? Ne röhögtess!
– kezd el röhögve csuklani a haverom.
- Marha. Ez most nem tartozik ide. – Gábornak láthatóan nem tetszik, hogy most már tudom,
hogy mindenképpen szabadulni akar a marketingesétől.
- Akkor legyen 7, és hidd el, hogy ezzel sokkal jobban jársz. – gyors kalkulációt csinálok:
kiesik az ürge teljes fizuja, a járulékokkal, az mondjuk 6, kiesik a mi 2.5 millás
megrendelésünk, és egy vacak kampány helyett kapsz két elsőosztályút, piackutatással.
- Oké. – kortyol egyet a söréből Gábor. – Próbáljuk meg.
- Ha hozol még egy megrendelőt, felkínálok Neked ingyen egy 30 másodperces reklámfilmet.
– dobom még be a cukrosmadzagot, mert a reklámfilmért mindenki odavan.
- Te is ezt kaptad? – hunyorít Gábor Tomira.
- Ja. De ingyen is segítettem volna a marhának, merthogy csípem a fejét. – röhög félrészegen
a haverom.
- Akkor megegyeztünk? – nézek rájuk komolyan. – A cégem bejegyzés alatt van, két héten
belül aláírhatunk.
- Rendicsek, haver. – mondja Tomi. – Mondd csak, azt a jólábú titkárnődet magaddal viszed?
– és kacsint egyet.
- Etát? – szörnyülködöm – Ha hülye lennék. Egy óra alatt ír meg egy ötsoros levelet, és olyan
az agya, mint a szita.
- Nem is az agya miatt kérdezem. – csücsörít a haverom.
- Te, nem inkább ezek miatt haragszik a nejed? – kérdezem némi malíciával.
- Én imádom a feleségemet! –jelenti ki nagy mozdulattal széttárva a kezét. – Ha néha
megkettyintek egy titkárnőt, abból neki semmi baja nem származik.
- Ne marháskodj. – esik le az állam. – Azt hittem, te olyan rendes férj vagy.
- Az is vagyok. – húzza ki magát – Ha néha egy kiküldetésre elviszek egy csöcsös szőkét,
attól még lehetek rendes férj.
- És Andrea tudja? – nem térek magamhoz.
- Dehogy. Minek cseszegetném vele?- megint bekap egy falatot, és undorítóan nyammog vele
– Csak az én kicsi feleségemet szeretem. De férfi vagyok, vagy mi a fene. Igaz, Gáborom?
- Én nem vagyok nős. – röhög Gábor. – De a barátnőmet nem csalom meg.
- Ja, csak hónaponként lecseréled. – bólogat Tomi. – Egy férfi se képes hűséges maradni
évekig ugyanahhoz a nőhöz.
Hallgatok. Ha most megmondom, hogy én nem csaltam meg Esztert, akkor egyrészt hülyének
néznek, másrészt rosszul érzik magukat. Az pedig nem tenne jót az üzletnek. Megfigyeltem,
hogy az emberek többsége utál erkölcsi kiválóságokkal üzletet kötni. Jobb szeretik a mocskos
kis csalókat, az jót tesz az egójuknak. Persze csak ha a pénzük nincs veszélyben. De ha valaki
félrekúr, az még nem lop.
- De hogy te szárazon hagyod azt a jó nőt az irodádban! Micsoda veszteség! – sajnálkozik
Tom és megint sört iszik, elhúzta előlem az én szinte érintetlen kriglimet. Hála istennek,
utáltam volna lenyomni.
- A tiéd lehet. Jobb szeretem, ha valami van a fejükben is. – vigyorgok rá.
- Az csak megbonyolítja a helyzetet, hidd el nekem hapsikám. Legyen elöl-hátul szépen
felszerelve – mutatja a kezével a kívánt domborulatokat – És minél kevesebb legyen a
48
 fejében. Akkor egy szép karkötővel vagy nyaklánccal megoldod a gondot. Ha eszük van,
rögtön kitalálják, hogy válj el, meg ilyen baromságok.
- Hozzám is minden tyúk hozzám akar jönni - röhög Gábor. – De hiába, aki egyszer már
megégette magát, az mégegyszer nem nyúl a tűzbe.
- Már voltál nős? – kérdezem.
- Elvettem egy modellt. Bombázó volt, és marha sokba került. – vonogatja a vállát a srác. –
Aztán kiderült, hogy nem a fonákja miatt jár állandóan teniszedzőhöz.
- Jó kis bige volt. – kacsint Tom. – Joeval is volt egy kis kalandja.
- Tényleg? – szorul ökölbe Gábor keze az asztalon. – Látod, ezzel kellett volna kezdened az
üzleti megbeszélést. – int felém.
- Ugyan, az üzlet más. – vigyorgok kínban.
- Hogy te mekkora marha vagy! – röhög Tom – Vagy két millával többet legombolhattál volna
erről a féltékeny baromról.
- Lószart vagyok féltékeny. De senki se verhet át, jól megfizettem neki. – röhög. – Egy vasa
se maradt. Harmadrangú kis lotyó lett belőle.
- Ismerem? – kérdezem, nem mintha marhára érdekelne, jó lenne már menni, de hogy a
fenébe húzzam el a csíkot?
- Jobb ha nem. – vigyorog bambán Tom. – Hidd el. Gabibabi nem gentleman. Egy orangután
van a zakójában.
- Pofa be. – dörrent rá a barátja, de nincs megsértve. – Ha berúgsz, mindig baromságokat
pofázol.
- Ugyan, ugyan, kis Rómeó. Ki vitte kórházba a teniszgúnárt a randitok után? Meg a nejedet?
– böfög nagyot Tomi. Azt hiszem, ezt jobb lenne nem hallanom.
- Renáta közénk ugrott, arról nem tehetek. – védekezik Gábor. – A teniszedző megérdemelte,
amit kapott. Ott is hagyhattam volna, hogy megdögöljön reggelig.
- Ja, nehéz dolog. – ez kevés neki, látom a kelletlen arcán - Én is bemosnék annak, aki a
feleségemmel kavar. – igyekszem meggyőző képet vágni, bár tudja isten. Lehet, hogy
tényleg paffra tenne, ha Eszter megcsalna.
- Egy rendes férfi se tűri el, hogy megcsalják. – szögezi le Gábor elégedetten. Úgy látszik,
ezt megúsztam, itt az idő, hogy felpattanjak, mielőtt újabb vészhelyzet jönne.
- Öregem, maradnék még, de anyósomat most hoztuk ki a kórházból, és nálunk lakik. – ez
jó, nem tűnök papucsnak, mintha Eszterre hivatkoznék.
- Akkor a legjobb úton van, hogy jó anyós váljon belőle. – poénkodik új üzletfelem, és Tomi
is felkiált:
- Milyen a jó anyós? – egy pillanatig vár, aztán nagy böfögés közben meg is válaszol rá: -
Porhanyós.
Mind felröhögünk, én is. Kifizetem a cehet – elég szép, de hát befektetés nélkül nincs üzlet.
Kilépek, jól esik nagyot szívni a kinti levegőből. A kocsma szennyes levegője bent gomolyog az
ablak mögött, látom, hogy Tom megint sörért integet. Szerencse, hogy meg tudtam lépni.
Összességében jól sikerült a tárgyalás – ez már a harmadik beígért szerződés, még egy-kettő,
és belevághatok. Mi a fenéért nem vagyok jobb kedvű? Valahogy rajtam ül az egész kocsmai
duma a nőkről, meg az a lökött vicc az anyósról. Jó lesz hazamenni, és a zuhany alatt kimosni
magamból a kocsma szagát és ízét.

19.
Utálok reggel így ébredni, Ben már rég zuhanyozik, de ilyenkor hiába is próbálnék közeledni –
levegőnek néz. Tegnap összevesztünk, fenéket, csak nem akartam lefeküdni vele. Tiszta hülye
ilyenkor, mintha szándékosan bántottam volna. Az ember azt hinné, hogy a XXI.században van
annyi joga a nőnek, hogy néha nemet mondjon. Különösen, ha a férje kocsmaszagúan jön haza
este tízkor. Arról nem is beszélve, hogy semmi személyes nem volt a közeledésében, hanem
olyan „izélhetnékem van” volt az egész. Hát én nem vagyok egészségügyi eszköz, amivel
könnyíthet magán! Ben képtelen megérteni ilyenkor, dühös és sértett, mintha valami kegy
lenne, ha akar engem, és felségsértés, ha ilyenkor nem omlok elalélva a lábához. Nekem
viszont igenis előjáték kell: és most nem simogatásokra és erogén zónákra gondolok – az hála
Istennek rendben van, ha eljutunk odáig. De ha egész nap egy kedves szót se szól hozzám,
csak nekem esik direktbe, akkor nekem nem megy, és kész. Most aztán napokig mosolyszünet
lesz, és végül még én engesztelhetem, mert ő tovább bírja a hidegháborút, mint én. Mégis csak
megalázott helyzetben vagyok, kényszerek közt. Úgy csodálom azokat a nőket, akik nyugodtan
tudnak utálatosak és gonoszok lenni. Nekem még azért is lelkiismeretfurdalásom van, ha
valakinek nem csinálok meg valamit, amit kér. Akkor is, ha száz indokom van rá. Zita szerint
49
 ez is egy kényszer: valószínűleg gyerekkoromban rögzült belém, hogy csak akkor szeretnek,
ha mindent megteszek, és ha mindig kedves vagyok. Semmit sem értek a pszichológiához –
nincs kizárva, hogy tényleg bolond vagyok, de szerintem az a természetes, ha az ember kedves
és készséges mindenkihez, nem? Kényszeres. Az a kényszeres, hogy néha esténként eszembe
jut valami marhaság: hogy jön az özönvíz, és hogy mentem ki anyámat és Balázst, hogy
melyiket hagyom itt, és hiába hívom Bent, sehol sincs. És sehogy se tudok kilépni a körből,
ezen kattog az agyam, félálomban, sem elaludni, sem teljesen felébredni nem tudok belőle. A
végén úgyis a Lipót-mezőn kötök ki. Csapódik az ajtó, Benedek elment. Tegnap furcsa volt,
zavart. Semmit nem tudott elmesélni, mert amikor hazajött, és beszélni kezdett, anyám rosszul
érezte magát, és ki kellett hozzá mennem. Ben persze megsértődött, mint egy gyerek, mintha
anyám szándékosan szakította volna félbe. És ezután még szexelni akart. Az persze, hogy
velem mi történt, szóba se került. Ahogy már napok óta. Nem mintha a mindennap
megmenteném a világot – azt megteszi szuperman délutánonként Balázs mesefilmjeiben. De
azért hiányzik, hogy nem kérdez. Lehet, hogy nem is a beszéd, hanem az, hogy kíváncsi legyen.
Tisztára filozófus leszek itt reggel hétkor a paplan alatt. Aztán írok egy könyvet az emberi lélek
rejtelmeiről. Férfiak, beszéltessék a feleségeiteket, hadd érezzék magukat érdekesnek és
fontosnak! – és így tovább. Na, megyek felkeltem az egyetlen férfit a családban, akitől még
számíthatok egy őszinte puszira és némi önzetlen melegségre. Anyám persze már fel-alá
mászkál a lakásban, szegénykém. Milyen őrjítő lehet így kiszakadva lenni a saját életéből. És
milyen őrjítő, ha valakit belenyomorítanak az ember jól megszokott kellemes életébe.

20.
Babáéknál most igazi káosz, és ennek megfelelő ricsaj hallatszik már az ajtó előtt is. Míg azon
igyekszem, hogy meghallják odabent a csengetéséemet, a szomszéd ajtó kinyílik, és egy álmos
szermű asszony jelenik meg, aki végignézve rajtam úgy dönt, hogy megfelelő alany vagyok egy
kis siránkozásra:
- Szóljon már nekik, hogy csendesedjenek egy kicsit! Borzasztó felfordulás van már tegnap
este óta. – támaszkodik az ajtófélfának kényelmesen- Én éjszakás vagyok, és ha nem
alszom ki magam, nem tudok dolgozni. Mi történt velük?
- Fogalmam sincs. – rázom a fejemet. – Baba felhívott, hogy ha tudok, jöjjek át, és letette.
Remélem nem betegek?
- Nem hiszem. A férjével veszekedtek, és nagy ajtócsapkodás volt. A gyerekek meg visítanak,
mintha nyúznák őket.
- Mikor kezdődött? – gyűjtöm be az információkat.
- Este 10 körül, amikor munkába indultam. – emlékszik vissza a nő ásítva. – De hajnalban,
amikor hazajöttem még mindig csapkodott valaki, meg a gyerekek is többször felsírtak.
Minden áthallatszik ebben a rohadt házban, papírból vannak a falak. – csapkodja meg az
öklével a falat maga mellett. – Szerintem jobb lesz, ha kiabál, meg csapkodja az ajtót,
különben sose jut be. – tanácsolja a nő, és érdeklődve nézi, ahogy megütögetem az ajtót,
és kicsit emelt hangon beszólok:
- Baba!
Semmi válasz. Vetek némi tétova tekintetet a szomszédasszony felé, aki láthatóan unja már a
ricsajt, és az ajtóhoz lép, kemény öklével hatalmasakat üt rá, és felbődül:
- Baba! Baba, vendéged jött!
Ennek nagyon gyorsan foganatja van, a benti zaj egy pillanatra elhalkul, aztán csoszogó léptek
hallatszanak, és egy ingerült hang:
- Lilla, ne kapaszkodj belém, csak ajtót nyitni megyek. – még emeltebben és ingerültebben:
- Lilla, elesek! Engedj már! – kis puffanás, és feltörő sírás hallatszik, majd résnyire kinyílik
az ajtó, a nyílásban megjelenik Baba gyűrött arca.
- Ki az? – kérdi morcosan.
- Vendéged jött. – veti oda a szomszédasszony, de mikor az ajtó nyílásában meglátja Baba
kócos, meggyötört alakját, még sincs szíve szólni neki a zaj miatt. Hümmög valamit, aztán
magára zárja az ajtaját.
- Szia, Baba. – nézek elég ijedten a barátnőmre. – Mi a baj? Nem hallottad a csengetést, és
a szomszédasszonyod segített nekem…- intek magyarázólag a bezárt ajtó felé.
- Azt hittem már megint a zaj miatt panaszkodik. – mormolja Baba, miközben hátrább lép,
hogy helyet adjon. – Gyere be.
50
Óvatosan lépek be, olyan érzésem van, mintha aknákat sejtene a mintás szőnyeg alatt. Nem
tévedek sokat, a földön a legváratlanabb holmik hevernek szanaszéjjel, poharak, csokipapírok,
játékok, könyvek, ruhadarabok. De maga a szoba is sokkal feldúltabb, mint általában, két
szekrényajtó is nyitva van, s a komód fiókjai kihúzva hevernek a sarokban, bennük és mellettük
zokni és alsóneműhalmok. Baba, mintha meg sem látná, lerogy a díványra, és zokogni kezd. A
gyerekek még mind pizsamában vannak, az ikrek bömbölnek a kiságyban, Lilla ismét az
anyjához kúszik, és átöleli a lábát, Dávid viszont az asztal alatt ül, és egy ruhadarabot
szorongat.
- Baba, mi történt? – állok meg a szoba közepén azzal az érzéssel, hogy bombarobbanás
utáni vészhelyzet van, és én vagyok az egyetlen normális túlélő.
- Karcsi elment. Elköltözött egy nőhöz. – zokogja Baba.
- Istenem! – kapok a szívemhez idétlen mozdulattal, mint egy középkori várkisasszony. –
Mikor? Nem is tudtam, hogy volt valakije!
- Én sem! – kapkod levegő után a barátnőm. – Tegnap este hazajött, közölte, hogy elköltözik,
összeszedte a cuccát, és már el is ment. – mutat körbe a lakásban.
- Aha, most már értem a felfordulást. – és tehetetlenül megsimogatom Baba haját. –
Idefigyelj, először is csinálni kell valamit. Miért sírnak az ikrek?
- Nem tudom, egyfolytában ordít mindenki tegnap este óta. – fújja az orrát Baba- Lilla el sem
engedi a lábam, Dávid meg nem jön ki az asztal alól.
- Ettek ezek a gyerekek? – tapogatódzom óvatosan.
- Hát, valamikor biztos adtam nekik valamit. – mormogja Baba. – Lilla evett valami csokit,
Dávid meg azt mondta, hogy nem éhes.
- És az ikrek? Berill és Szibill? – próbálom feltérképezni a helyzetet..
- Megitattam őket teával. – vonja meg a vállát szinte közönyösen, ami megijeszt, soha nem
láttam még ilyennek, különösen ha a gyerekeiről van szó.
- Mikor? – lépek a kiságyakhoz. – Baba, ezek a lányok nyakig úsznak a kakiban.
- Mindjárt tisztába teszem őket. –mondja Baba, de a hangjából hiányzik az elszánás.
Körbenézek, és ledobom a pulcsimat, és felgyűröm a blúzom ujját. Úgy nézem Babától nem
várhatok segítséget. Belépek a fürdőszobába, szerencsésen megtalálom a babakádat, és
megeresztem belé a vizet.
- Hol vannak törülközők? – kiáltok ki, de mivel semmi válasz nem jön, kinyitogatom a
szekrényeket, és kutatni kezdek. – Legalább azt mondd meg, hol vannak a pelusok!
Kinézek, mert nagy a csend: Baba összegubózva fekszik az ágyon, nem mozdul. Betakarom
egy pléddel, és megsimogatom Lilla haját:
- Gyere, kincsem, segíts nekem. - próbálkozom elhívni az anyja mellett kuporgó ijedt szemű
kislányt.
- Nem hagyom itt anyát. – fogja meg az alvó anyja kezét a kislány.
- Ne félj, nem megy anyád sehová. – leguggolok a gyerek mellé, szegénykének pánik ül a
szemében. – Szépen kialussza magát, és jobb kedve lesz.
- Nem megy el? – aggódik a gyerek, de azért megfogja a kezemet. – Apa elment. Nem jön
vissza. – mondja szomorúan.
- Lehet, hogy apukád elment egy időre, de szerintem vissza fog jönni hozzátok. – nem bírom
megállni, ölbekapom ezt az ijedt kis nyuszikát, és nyomok egy puszit a meglehetősen
ragacsos arcára. – Most haragszik valamiért, de aztán majd minden rendbe jön, meglátod.
- Biztos? – kérdi a kislány nagy szemekkel nézve rám.
- Remélem. – mondom komolyan nézve azokba a nagy szemekbe - De addig is, meg kell
fürdetnünk az ikreket, meg enniük is kéne, mert tudod, az ilyen pici babáknak nagyon árt,
ha nem esznek időben. Tudod, hol vannak a pelusok?
- Az előszobában. – mondja a kislány, és már szalad is érte. Közben jövet-menet ránéz az
anyjára, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy még mindig ott fekszik-e az ágyon.
- Lilla, te is megmoshatnád a pofikádat, amíg én levetkőztetem Szibillt. – lépek a közelebb
fekvő babához.
- Az Berill. – helyesbít a gyerek. – Nézd csak, neki több a haja, és van egy kis piros folt a füle
mögött. Itt. – mutatja szakszerűen.
- Nagyon ügyes vagy! – dicsérem meg gyereket. – Tudod, hogy mit kell enni adni nekik?
- Tápszert. – válaszolja Lilla, és fintorogva hátrál egy lépést, amikor kibontom a nyakig
átázott babát – Te aztán jó kis adagot csináltál, Berill!
- Semmi baj, mindjárt lemossuk róla. – óvatosan a hóna alatt megfogom, és beviszem a
boldogan rugdalózó gyereket a gyerekkádba. – Nézd, hogy örül, hogy kiszedtük a mocsiból.
Így, szépen bele a kádba, és lemosunk. Lilla, add csak ide azt a szivacsot!
51
- Azt nem lehet, az Dávidé. De nekik is van. – mondja, és egy fiókból elővesz egy szép fehér
frottírba bújtatott szivacsot. – Anya mindig ezzel mossa őket.
- Na jó, most már tiszta vagy, még egy kis zuhanyzás, hogy teljesen tiszta legyél…- még
ebben a szomorú helyzetben is fullasztó jóérzéssel tölt el a baba érintése. Szívesen
eljátszanék még vele, de a másik pici még mindig kint vár a trutyiban, úgyhogy kiemelem
és becsomagolom egy nagy törülközőbe. Olyan bájosan gőgicsél! Még semmit se tud arról
a sok vacakságról, ami felnőve itt várja. Igaz, arról a sok örömről sem, amit például egy
tiszta, jóillatú baba szerez az embernek. Amire készen vagyok a felöltöztetéssel, látom,
hogy Szibill közben elaludt bánatában.
- Most mit csináljunk? – nézek tanácstalanul Lindára - Muszáj őt is tisztába tenni, de olyan
édesen alszik. Biztos keveset aludtatok az éjjel. Dávid hol van? – jut eszembe hirtelen a
negyedik gyerek.
- Az asztal alatt. – mutat Lilla a sarokban álló kisasztal alá.
- Dávid, kicsikém, gyere ide. – megpróbálok nyögés nélkül bemászni a bútor alá.
Mindenképpen el kell kezdenem tornázni, rémes, hogy mennyire eltűnt a hajlékonyságom.
– Gyere, csinálunk valami finom reggelit. Vajas kenyér jó lesz?
- Nem. – mondja Dávid, és még beljebb csúszik, hogy ne érjem el.
- Gyere ki, kicsim, nem ülhetsz itt egész nap.- biztatom, és közben jár az agyam, hogy mivel
tudnám kicsalogatni.
- Apát akarom. – mondja a gyerek dacosan.
- Édesapád most elment, de ha jókisfiú leszel, akkor biztosan hamar hazajön. – próbálkozom
nem túl nagy meggyőződéssel. – De ha itt csücsülsz az asztal alatt, és nem eszel semmit,
akkor haragudni fog rád.
- Elment, és nem jön vissza. Ő mondta. – hajtogatja makacsul a gyerek.
- Biztosan visszajön. Tudod, a felnőttek néha összevesznek, és mérgelődve elszaladnak, de
aztán kibékülnek, és megint minden ugyanúgy lesz, mint eddig.
- Azt mondta, nem jön vissza. – bizonygatja a gyerek, de közben előmászik az asztal alól. –
Komolyan mondta! És anya is olyan furcsa. Nem válaszol. Nem ad enni, csak sír.
Most mit lehet mondani egy ilyen kis szomorú bölcsnek? Nem szabadna, hogy bárki ilyen
boldogtalanná tegyen egy ilyen kis ártatlant. És milyen pontosan érzi az igazságot!
- Anyukád nagyon szomorú, mert ő is szereti apukádat. – veszem ölbe a kisfiút. – Szerintem
ő is meg van ijedve egy kicsit. Biztosan nem szoktak ilyen nagyon összeveszni, igaz?
- Nem. Anya kiabál néha, apa is. De apa még sose vitte el a ruháit. – szól közbe most a
kislány is. – Az összeset. Még a zoknikat is. – mutat a helyéről kirántott fiókok üres belsejére
Lilla.
- Hát…zokni nélkül nem tudna felöltözni, és dolgozni menni. – Mosolyogok, és közben a
konyha felé próbálom terelni a kicsiket. Dávid megáll a fekvő anyja mellett, és megfogja a
kezét.
- Hagyd, kicsim, biztosan nagyon álmos. – húzom el a kisfiút. – Ha felébred, meglátod sokkal
jobban lesz. Hol a kenyér?
Lilla otthonosan mozog a kis konyhában, előveszi a vajat, lekvárt, kenyeret, és kihúzza a fiókot.
- Ott a kés. Én nem nyúlhatok hozzá, anya mondta.
- Nagyon helyes. – közben az dübörög bennem, ki az a hülye, aki ilyen édes kölyköket itt bír
hagyni. – És a picik mit kapnak? – próbálom gyakorlatiasra fogni a háborgó lelkemet.
- Ebből a tápszeres dobozból. – mutatja Lilla. – Abban a fazékban szokott vizet főzni, és
beleönti a cumikba, aztán a port, és akkor mi Dáviddal összerázhatjuk.
- Nagyon ügyesek vagytok, ha már a picik kajáját is el tudjátok készíteni. – Dicsérem meg a
kislányt őszintén, mert szinte hihetetlennek tartom, hogy ennyi mindent tud. Lehet, hogy
Balázs visszamaradott? Biztos a nagyobb család miatt van - több feladat jut a gyerekeknek,
hamarabb kell felnőniük – nyugtatgatom az anyai aggodalmaimat, miközben kenyeret
kenek a két gyereknek. – Tessék, egyétek meg. Mit szoktatok inni? – kukucskálok a hűtőbe.
– Van itt tej, meg narancslé.
- Én narancslevet. – mondja Dávid, miközben hatalmas harapásokkal tünteti el a kenyeret.
Látszik rajta, hogy már nagyon éhes volt. Sóhajtva nézek az órára: bizony, már 10 óra,
reggeli nélkül nehezen bírhatták eddig. A víz buborékozni kezd, mire óvatosan betöltöm a
cumisüvegekbe, és kimérem rá a tejport.
- Kész is van. – mondja, és nyújtanám a gyerekeknek, de jócskán megsüti a kezemet.
- Először hideg vízben kell állnia egy kicsit. – mondja Lilla, aki láthatóan sokat sertepertél a
konyhában. – Anya azalatt szokta tisztába tenni a kicsiket, és akkor, amire készen van már
ki is hűlt. – oktat.
52
- Jó, akkor addig gyorsan lefürdetem Szibillt is. – gyorsan teleengedem a mosogatót hideg
vízzel, és beleállítom a két cumisüveget. – Ha kihűlt, rázzátok csak nyugodtan össze, és
hozzátok a szobába. – biztatom a kicsiket, legalább a látszatát megőrizve,hogy tudom, hogy
mit kell csinálni. Gyorsan beviszem a picit a fürdőszobába, olyan édes, ahogy felébred, és
gyanakodva körbenéz. A tekintete olyan, mintha mindent jobban tudna, mint bárki a
világon. Sokkal ügyesebben megy a fürdetés – szükség is van rá, mert Szibillnek esze
ágában sincs vígan lubickolni, hanem végigordítja az egész hajcihőt, és úgy rugdos a
lábával, hogy csak nagy nehezen sikerül ráadni a kis piros tipegőt. Amire elkészülünk,
csorog hátamon a víz, és a pici pofikája is piros az indulattól. Lilla és Dávid lelkesen hozzák
a cumisüveget:
- Hogy fogom megetetni mind a kettőt? – kérdezem ijedten a két kölyköt.
- Szibill a mérgesebb, kapjon először ő. – javasolja Dávid, és a másik kiságy felé hajol, ahol
testvérkéje sírására Berill is felébredt, és maga is ordítani kezdett. Most már közel sem
vágyódom annyira ikrekre, mint a fürdetés közben.- Addig mi eljátszunk Berillel. – biztat.
- Na jó. – a csuklóm belsejére csöppentek egy kicsit a cumisüvegből, aztán szépen a kicsi
jól kitátott szájába teszem a cumit. Az ordítás egy pillanat alatt elhallgat. Csak egy perc
múlva veszem észre, hogy halkan dúdolni kezdtem, miközben óvatosan ringatom a kicsit.
Öröm tölt el, ahogy hallom a hangomat és a baba békés cuppogását.
- Mi ez a csend? – ül fel ijedten Baba, és csodálkozva néz körül. – Mi történt?
- Semmi baj, ne aggódj. – nyugtatom. – Megfürdettem a kicsiket, és megetettem Lillát meg
Dávidot. Jól vagy?
- Nem. – sóhajtja Baba, feláll, és végigsimít a haján. – Hol a másik cumisüveg?
Lilla azonnal odaszalad az anyjához, és reménykedve nyújtja a tápszert. Baba leguggol mellé,
és odahúzza magához a kiságynál álldogáló Dávidot is:
- Ne haragudjatok rám, hogy annyira kiborultam. – kezd el most is sírni, de nem dühösen,
csak a könnyek folynak a szeméből - Tudjátok, azért, hogy apa elment.
- Vissza fog jönni? – kérdezi Dávid komoly szemeit az anyjáéba fúrva.
- Nem tudom, kisfiam, de remélem. – ad mind a két gyerekének egy-egy vigasztaló puszit,
és szorosabbra vonja az ölelést. – De mi mindent meg fogunk tenni azért, hogy visszajöjjön,
jó? Kitakarítunk, és vidámak leszünk, hogy kedve legyen hazajönni.
- Felhívod a dolgozóban? – kérdezi reménykedve Dávid.
- Ma még nem. – sóhajt Baba. – Hagyjuk egy kicsit, hogy ő is megnyugodjon. Kell neki egy
kis idő.
- Holnap? – kérdi bizakodva Dávid.
- Lehet, hogy már holnap. – simogatja meg mind a két kis szőke fejet Baba, és sóhajtva
feláll. – De szegény Berill már nagyon éhes, úgyhogy először őt etessük meg. – kiveszi a
picit, és szájába adja a cumisüveget. – Ha ilyen mohón szívod, a fele visszajön majd. –
mondja a picinek, és óvatosan leül mellém. Ránézek, látom, hogy milyen erőfeszítésébe
kerül, hogy összeszedje magát – titokban csodálom, de félek is, jó, hogy a gyerekeknek
optimistán beszél, de mi lesz, ha Karcsi nem jön vissza?
- Gyerekek, menjetek a másik szobába, és nézzetek meg valami mesefilmet a tévében! –
javasolja a tébláboló nagyobbaknak. – Mi addig beszélgetünk Eszter nénivel.
- Nem mégy el sehová? – kérdezi az ajtóból visszafutva Lilla.
- Nem, kicsim. Az anyukák mindig a gyerekeikkel maradnak. – válaszolja megrebbenő
szemmel Baba.
A kislány megnyugodva átmegy a másik szobába, és hamarosan felhangzik a magyar népmesék
sorozat szignálja.
- Most másfél óra nyugalom következik. – sóhajtja Baba, és hátra dől. – Imádják a
Csodaszarvast. Nem is értem miért, szerintem inkább felnőtteknek való, de ők hetente
egyszer biztosan végignézik. Lilla már kívülről fújja a szövegét is.
- Miért nincsenek oviban? – kérdem óvatosan.
- Nem volt erőm felöltözni, és elvinni őket. – kezd el könnyezni a barátnőm. – Egész éjjel
fent voltam, és azon rágódtam, hogy mi lesz velünk Karcsi nélkül. Reggelre annyi erőm sem
volt, hogy kimenjek a konyhába. – ráteszi a karomra a kezét. – Ha te nem jössz át, talán
már nem is élnénk.
- Ugyan már! – igyekszem megnyugtató hangot megütni, de azért jócskán összeszorítja a
torkomat a pánik.
- De, elgondolkodtam rajta, hogy kinyitom a gázcsapot, és szépen mind megfulladunk
egymás után. – Folynak az önsajnálat könnyei Baba gyűrött arcán. – Aztán Karcsi bánhatja
a dolgot.
53
- Sose tudnád bántani a gyerekeidet. – bíztatom őt, és legalább annyira saját magamat is.
- Nem tudnám őket mondjuk leszúrni, vagy felakasztani, de egy kis közös békés elalvás…-
megrázkódik a gondolatra-. – Most már persze rémesen hangzik, de éjjel olyan egyszerűnek
tűnt. Láttam Karcsit, ahogy megtalál minket, és zokog a sírunknál…
- Baba, mindjárt felpofozlak, komolyan mondom. – válaszolom határozottan. – Képes lennél
megölni magad, meg ezeket a gyönyörű gyerekeket, mert a férjedre rájött a hoppáré? Én
tízezer férfi kedvéért se bántanám Balázst, de én se lennék öngyilkos, az biztos!
- Mondom, hogy most már én sem, de tudod, amikor hajnalodott, és olyan magányos voltam,
hideg volt, és arra gondoltam, hogy senki sem szeret, és hogy semmi értelme nincs az
életemnek…
- Baromságokat mondasz. – mérgelődöm, kiveszem a kiürült cumisüveget a kicsi szájából,
és a vállamra fektetem. – Büfizzél, kicsikém, ne is hallgasd, miket mondd a mamád.
- Tegyél egy pelenkát a válladra, mert mindjárt végigcsurizik tejjel. –mondja automatikusan
Baba, és megsimogatja a pici szopástól leizzadt kis haját. – Tudod te, milyen érzés az,
amikor az életed összeomlik egyik percről a másikra?
- Miért omlott össze az életed? Mert Karcsi elment? – kérdezem le-fel sétálva a lakásban.
- Én a családra építettem mindent. – mondja sírós hangon. - És most, hogy Karcsi itt hagyott,
semminek sincs értelme.
- És a gyerekek? – Vágom oda dühösen.
- A gyerekek most nem vigasztalnak. Sőt, inkább azon izgulok, hogy miből tartom majd el
őket. – ő is büfiztetni kezdi Berillt.
- Karcsi biztosan ad majd pénzt…- töprengek. – És vannak mindenféle segélyek.
- Mi mindenféle segélyt felvettünk már eddig is, mégsem elég a pénzünk. – néz rá
szemrehányóan Baba. – És Karcsi eddig az összes pénzét hazaadta, és mégis kevés volt,
most meg majd a töredékét jó, ha megkapjuk. De nem ez a legfőbb baj. Hogy fogok így
boldogulni? Hiszen egy félórára sem tudok elszabadulni a gyerekek mellől!
- Kitalálunk valamit. – biztatom, és óvatosan visszafektetem a picikét. – Én délelőttönként át
tudok jönni egy kicsit – vagy még jobb volna, ha áthoznád őket hozzám. Tudod, anyám
sem maradhat sokáig egyedül.
- Aranyos vagy, de olyan megoldás kell, ami hosszútávon jó. – sóhajt Baba, és ő is leteszi a
gyereket.
- Semmi esélye nincs, hogy Karcsi meggondolja magát és visszajön? – puhatolódzom, végül
is még semmi konkrétat nem mondott.
- Nem hiszem. – sírja el magát megint Baba - Olyan elszánt volt. Azt mondta, megőrül ettől
a tömegszállástól, az állandó pelenkaszagtól és gyereksírástól, lompos feleségétől, aki mást
se tud, mint szülni meg takarítani. – zokog bele a pelenkába, ami eddig a vállán volt.
Odamegyek hozzá, és megölelem a vállát. Nem mintha sokat érne.
- Szegénykém. Szemétség volt Karcsitól, hogy ilyeneket mondott. – fel vagyok háborodva –
végül is Baba nem magától szülte ezeket a gyerekeket, valami része neki is volt benne –
Nem tudtam, hogy ennyire el van keseredve.
- Nem is volt. – rázza a fejét Baba. – Vagyis néhány hete olyan furcsa lett. Kevesebbet
beszélt, nem volt türelme a gyerekekhez. Pedig, régebben tudod, hogy mennyit játszott
velük! Akkorákat nevettek!
Baba ábrándozva néz körül a szobában, mintha valami mesekastélyban járna, aztán
kijózanodva rúg egyet az egyik földön heverő üres üvegen.
- Valamitől megváltozott. De eszembe sem jutott, hogy nő van a dologban. – Meglehetősen
bárgyú mosollyal néz rám. – Milyen hülye az ember. Én azt hittem…hogy szeret…engem
is…meg a gyerekeket is. – megint elkezdtek folyni a könnyek az arcán.
- Szeret is. Csak valami hülye nő megbolondította. – vigasztalom átölelve, és az utolsó
papírzsebkendőmet nyomom a kezébe.
- Nem fog visszajönni. – végignéz magán. –Nézz rám, sosem fogok úgy kinézni, mint az a
ribanc.
- Honnan tudod milyen? – csodálkozom.
- Láttam egy fényképet róla. – vonogatja a vállát Baba. – Úgy kezdődött az egész, hogy
megláttam egy fényképet a tárcájában. Én nem is gyanakodtam, azt hittem, valami naptár,
ő meg elkezdett üvölteni, hogy miért turkálok a holmija közt…és aztán mindent kibökött.
Hetek óta a szeretője! –lemondóan sóhajt– Karcsi teljesen bele van esve. Tudod, mi…szóval
…Karcsi meg én az elsők voltunk egymásnak…nem is feküdtünk még le mással…vagyis én
nem…- sírja el magát újra – És most ez, meg hogy ez a nő olyan más, mint én…igazi elegáns
nő, és olyan szexis..- végignéz a foltos szabadidőjén – Hát mikor voltam én szexis?!
54
- Te szép vagy, Baba, szép és kedves, jó a természeted, jó anya és feleség vagy- sorolom
meggyőzően, de közben azon jár az eszem, hogy elég lesz-e ez egy szabadságra vágyó
férfinak, ha a túloldalon még egy bombázó is van. – Hidd el, ha Karcsinak egy csöpp esze
van…
- De nincs. Hidd el, egy feleséghez se ment vissza azért a férje, mert jó anya. – szomorúan
elkezdi szedegetni a földről a szétszóródott holmit. – Mindegy, majd elboldogulok valahogy.
– megigazítja a haját, és higgadt, szomorú szemekkel néz rám. – Menj most haza, Eszter.
Majd telefonálok, ha segítségre van szükségem.
- De még ráérek. Balázs délig oviban van, anyám meg gyógytornán van.- bizonygatom –
segíthetnék kitakarítani, vagy főzni..
- Majd máskor. Szeretnék inkább kicsit egyedül lenni. – válaszolja Baba, és az ajtóig kísér.
- De tényleg hívsz, ha kell valami? Nem szívesen hagylak itt…-próbálkozom még egyszer
habozva.
- Ne aggódj, békén hagyom a gázsütőt… -nevet egy keserűt Baba, és bezárja az ajtót. Még
pár pillanatig nézem a bezárt ajtót, aztán kicsit letompultan kisétálok, az ember sosem lehet
biztos semmiben. Babáék szemmel láthatóan jól éltek, sosem gondoltam volna, hogy egyik
pillanatról a másikra vége lesz az egésznek. Hiszen éveket töltöttek együtt, és van négy
közös gyerekük- mindez semmit sem számít valami kosztümös démon kikandikáló
melltartócsipkéjével és formás lábaival szemben? Lehet, hogy minden házasság ilyen
csalóka alapokon áll? Lehet, hogy Benedek is valaki mással vigasztalódik, akinek nem kell
naplemente a szexhez, akinek nincs beteg anyja, eltünedező hangja, hisztirohamai, ha
menstruál, és nem pánikol éjjelenként holmi katasztrófákról?! Lehet, hogy egy dögös maca
hallgatja a végtelen beszámolókat az új cégről, aki figyel, és okosakat mond, és nem alszik
el a harmadik mondatnál? Lehet, hogy a legtragikusabb feleség vagyok a világon, és csoda,
hogy Ben még egyáltalán hazajön esténként? Lehet, sőt valószínű, hogyha sokáig ezen
gondolkodom begolyózom, és akkor már esélyem sincs megtartani Bent.

21.
A lakás képe jócskán megváltozott az elmúlt hetekben: a nagyszobát megtöltötték anyám dolgai,
és valahogy rányomta a bélyegét, hogy hálószobaként funkcionál. Az embernek napközben nincs
kedve leülni és benyomni a tévét egy kis kikapcsolódásra, igaz, anyám szegény gyakran ül előtte,
de ez csak még zavaróbb, mert soha életében nem nézett sorozatokat, csak nevetett rajtuk, azt
mondta, akkor fogja nézni őket, ha már az agyát se tudja mozgatni, nemhogy a kezét. Ilyenkor
este még kínosabb a helyzet, anyám kilenckor már ágyban van, Balázs is nyolc óta szuszog, én
meg mi a fenét csináljak bent a kis hálónkban, ott csak a franciaágy van, meg a szekrényünk. Kint
ülök a konyhában, és várom Bent – nem mintha sok várnivalóm lenne, még mindig nem „bocsátott
meg”, feltűnően sokat túlórázik, és elég ingerült itthon. De ez dolog, ami Babáékkal történt,
teljesen kiborított, szeretném már megbeszélni valakivel, elsősorban Bennel, és leginkább azt
szeretném érezni, hogy velük ilyen sosem fordulhat elő. Jó lenne valahogy kibékülni, és helyrerázni
a dolgokat, mielőtt valami megbocsáthatatlan és helyrehozhatatlan történik. Végre hallom a kocsit,
ahogy fékez a ház előtt, odarohanok az ajtóhoz, és csendben kinyitom – hátha anyám nem ébred
fel rá, úgyis egyre riadtabban kérdezget Benről – észrevette, hogy valami nagyon nem stimmel:
- Ben, csakhogy megjöttél, már tizenegy óra! – panaszkodom, és megpróbálom átölelni.
- Tudom, mennyi az idő. – tolom el a kezét, és ledobom a táskámat a földre, Ez után a nap
után semmi más nem hiányzik, csak egy kis hitvesi számonkérés. – Nem örömömben
maradtam eddig. Még be sem lépek, máris nekem támadsz.
- Nem támadtam neked. – mondom sértődötten, mintha elfújták volna belőlem a
békülhetnéket, hogy jön ez ahhoz, hogy ellökdössön engem, ha napok óta először közeledni
próbálok. – Meg akartalak ölelni.
- De rögtön azzal kezded, hogy hány óra. – vágok vissza nincs türelmem vitatkozni, az
ágyamat akarom. Túl sok minden történt ma bent, és végül az a vacsora, a hülye Maggyval.
Végig kell gondolnom az egészet, mielőtt baj lesz.
- Nem szemrehányásból mondtam. – biggyesztem le a számat, de érzem, hogy a szemem
szikrázik a haragtól. – De, ha már itt tartunk, e héten harmadszor jössz haza ilyenkor.
Mégis, mit képzelsz?
- Azt, hogy van egy munkahelyem, ahol három ember helyett dolgozom. – förmedek rá,
istenem, pont most kell ezt megtárgyalnunk?! – És van egy lakásom, ami olyan, mintha
bomba robbant volna benne, meg egy örökké nyafogó feleségem, akiben semmi megértés
nincs.
55
 - Nem is tudtam, hogy örökké nyafogok. – sziszegem, és megsértődök, mert egész héten
egy szót se nyafogtam, inkább nem szólok hozzá, minthogy nyafogjak. – Mégis mikor van
az az örökké, ha este tizenegytől reggel hatig látlak?
- Amikor hazajövök, és amikor megyek. Meg napközben is állandóan telefonálsz, minden
baromság miatt. Azt hiszed, ráérek folyton az itthoni hülyeségeket hallgatni? – dühöngök.
Valahol belül érzem, hogy kicsit túllőttem a célon, de a fene vigye el, hagyjon békén, aludni
akarok.
- Nem tudtam, hogy ami itthon van, az neked hülyeség. És azt sem, hogy zavar, ha felhívlak.
– sértődöm vérig, mert amióta haragban vagyunk, összesen kétszer hívtam fel, egyszer
azért, mert a mobilját itthon hagyta, és valaki kereste sürgős ügyben, és egyszer Balázs
miatt, mert hányt az oviban, és orvoshoz kellett vinni. Még hogy „állandóan telefonálok”! –
Abban a tévedésben voltam, hogy a feleséged vagyok, akit állítólag szeretsz, és van egy
fiad, akinek néha szüksége volna az apjára.
- Hát most ne legyen. – fújtatok, és lekapkodom az átizzadt dolgaimat magamról. – Könyvelői
kivizsgálás van nálunk, a wc-re sem mehetek ki, annyi a dolgom.
- Értem. Akkor ezentúl nem hívlak, és nem foglak zavarni. – válaszolom jéghidegen. Soha az
életben nem hívom fel többé, még ha mind itt döglünk is meg! Amíg bemegy a wcbe, fogom
az ágyneműmet, és szépen megágyazok magamnak Balázs mellett a földön. Amire kijön a
fürdőszobából, addigra már csendben sírdogálok a zárt ajtó mögött. Egyre többször sírom
álomba magam, mondhatom szépen sikerült ez a kibékülés-dolog Bennel.
Mire végre az ágyhoz érek, látom, hogy Eszter megint beveti a nagyágyút: félig üres az ágy,
mérgesen belerúgok egy párnába, ami szép ívben rárepül az állólámpára, és földre dönti. A
lámpabúra nagy csattanással törik ezer darabra. Elfojtok egy káromkodást, nem fogok most
takarítani, rádobom magam az ágyra, és aludni próbálok. Nem mintha menne. Rémes fárasztó nap
volt, biztos, hogy Joe valami disznóságot csinált, amire rámehet az egész cég: én pedig még nem
állok úgy a saját terveimmel, hogy máris belekezdjek. Egész nap két könyvelő faggatott a
megrendelésekről és a teljesítésekről – a végén már az az érzésem volt, hogy én is elszartam
valamit- pedig az én ügyeim tiszták, ha nincsenek is precízen leadminisztrálva- köszönhető ez a
hülye Etának – de nekem nincs vaj a fejemen. De ki tudja, Joe nem ken-e rám valamit. Nem bízom
meg benne, ha sarokba szorítják, ki tudja mire képes.
És akkor az a buli este - senkinek se volt kedve hozzá, csak hát hetek óta le volt foglalva a kocsma:
ittunk, hogy kicsit kieresszünk. Túl sokat is. Maggy abban a rövid szoknyában…a melle mindig kilóg
valami csipkével körítve – mint valami szexfilmből lépne ki. Végül is férfi vagyok, ráadásul itthon
hetek óta semmi szex nincs – teljesen begolyózok már. A benti feszültséget legalább egy-két
hancúrozással leereszthetném – de nem, Eszter mindig kitalál valamit: hol az anyja meghallja, hol
fáradt, hol meg haragban vagyunk. Amióta anyósom itt van, még egy jó filmet sem tudtam
megnézni – már komolyan olyan vagyok, mint egy kamasz: bebújok a wcbe egy szexlappal. Ezért
kell megnősülnie az embernek? Persze a nők megérzik ezt – az irodában teljesen beindultak rám,
mintha versenyeznének, hogy melyik vesz fel rövidebb szoknyát és kivágottabb felsőt. És nem
sajnálják a kilátást, dörgölőznek meg pislognak – néha már majd kiugrok a bőrömből. Néha
belenézek a tükörbe: nincs-e a homlokomra írva, hogy ez a fickó hetek óta nem szexelt! Igazán
nem értem más hogy bírja ezt! Vagy lehet, hogy tényleg mindenki megcsal mindenkit? Tök
egyszerű megoldás lenne ilyenkor ágyba vinni egy ilyen kínálkozó kolleginát – megoldaná minden
gondom. Vagy legalábbis sokat. És nem kerülne sokba – egy kis udvarlás, esetleg egy vacsora –
de ahogy elnézem, Maggynak elég lenne egy intés. Istenem, micsoda lába van! És az a szexis tetkó
a vállán – mondjuk elég közönséges – Eszternek sosem hagynám, hogy ilyet csináljon, de ott csak
az járt az agyamban, hogy most mégis jó lenne végigsimítani rajta a számmal. Istenem! Ráadásul
kedves is, legalábbis ő nem ilyen villámló szemekkel néz rám, mint Eszter. Mindenki röhögne, ha
tudná, hogy lelkiismeretfurdalásom van azért, mert megcsókoltam egy csajt a folyosón. Mert végül
is ennyi történt – amikor kimentem a budira, utánam jött, és egyszerűen lesmárolt. A fekete necces
lábával meg úgy körbefont, mint valami kígyó – majd szétrepedt rajtam a nadrág. És húzott a
folyosó végére, hogy ott van egy üres raktár, menjünk be. Nem is értem, hogy miért nem mentem
vele – valami ösztönös gátlásom lehetett, az biztos, mert az agyam már rég halott volt. Szinte
bemenekültem előle vissza a többiek közé. És most még e miatt is ég a pofám. Más le is döntötte
volna. Egy szavamba kerülne, csak rácsörögnék… Én marha meg levakartam magamról, hogy
hazajöjjek – és miért? Hogy itthon nekem essenek. Maggy bezzeg kedves lenne…ahogy rám néz…
A fejemre szorítom a párnát, és fél kézzel kitapogatom Balázs kezét a kiságyban. Lehet, hogy ez a
legtöbb, amit megkaphatok mostantól: a kisfiam szeretete? Ő legalább nem vár túl sokat tőlem,
igaz, azt meg is kapja. De meddig? Végre is ő is férfiból van, egyszer majd felnő, és rám vágja az
ajtót, hogy aztán csak évente egyszer jöjjön felém. Én meg mehetek az öregek házába egyedül,
56
magányosan. Hát senkinek se kellek én? Anyámnak ápolóra, Balázsnak pesztonkára, Bennek
háztartási alkalmazottra van csak szüksége – egyik se örök állás, és szinte mindegy lenne, hogy
ki végzi el, csak jókat főzzön, takarítson rendesen, és elég csokit vegyen. Kellenék én még
valakinek? Olyannak, amilyen most vagyok: énekhang nélkül, idegbajosan, esti sírásokkal és
jócskán megtépázott önbizalommal?!

22.
Azt hiszem, amit most csinálok, nem nagyon helyeselnék egy házassági tanácsadóban. Az
önbizalmamnak azonban határozottan jót tesz: randevúzom. Persze hivatalosan nem így hívom,
hanem, hogy egy régi ismerősöm felhívott, akivel már régen találkoztunk, és most összejövünk
egy kicsit dumálni. Ez szó szerint így igaz. Csak hiányzik belőle, hogy az illető egy szimpatikus
fiatalember, aki mindig is odavolt értem. Zsolti a szomszédunk volt a régi lakásban, ahol még
Balázs születése előtt laktunk. Lelkes zenerajongó – mindig ott volt, amikor énekeltem, és vörösre
tapsolta a kezét akkor is, ha csak a kórusban nyitogattam a számat. Ben féltékeny is volt rá – bár
akkor mindig csak nevettem a dolgon, van valami Zsoltiban, ami miatt sosem tudtam komolyan
venni. De kétségtelen, hogy élveztem a társaságát, és az is, hogy ez kellőképpen bosszantotta
Bent. A mostani háborús helyzetben angyali hírnökként érkezett a hívása, és mivel Ben éppen
hallótávolságon belül volt, lelkesen kacarászva egyeztem bele a találkozóba, és nem mulasztottam
el néhány flört jellegű megjegyzést – végre is nem hiába szenvedem végig a sorozatokat, amiket
szegény anyu néz mostanában.
- Ó, Zsoltikám, meg sem fogsz ismerni, úgy megöregedtem és megcsúnyultam! – aztán
persze nagy kacagás – mivel a telefonból megérkezett a várható tiltakozás - Persze, nekem
is nagyon hiányoztál már…- turbékoltam egy szélütött galamb hangján, és közben a
szemem sarkából Bent figyeltem, aki persze úgy csinált, mintha teljesen belefeledkezne a
kosárlabda-közvetítésbe, de a nyaka vörösödött, és úgy vette a levegőt, mintha egy
golflabda szorult volna a torkába. Határozottan elégedett voltam a látvánnyal.
Megérdemelte a tegnapi műsorszáma után.
- Nem leszek itthon este. – jelentettem be letéve a telefont, és vártam, hogy megkérdezze,
hová és kivel megyek.
Lenyeltem a kíváncsiságomat – úgyis hallottam mindent, és csak azt kérdeztem:
- Öhm. Jó. Kenyér van itthon?
- Nem vagyok cseléd, te is bevásárolhatsz egyszer, különösen, ha a saját vacsorádról van
szó. – vágtam oda fagyosan, és kicsit csalódottan, hogy nem mondhatom el, hogy Zsolti a
legelőkelőbb étterembe visz, ami ráadásul egy szállodában van, és így kiválóan alkalmas
férjek bosszantására.
- Meg az anyádéról, meg a gyerekedéről. – egészítem ki továbbra is a tv-t nézve. Juszt se
kapom be a horgot: ez a Zsolti egy balfácán, és sosem tetszett Eszternek. Igaz, ha most
egyenlíteni akar…Nem, nem gurulok méregbe, az túlságosan is tetszene neki.
- A gyerek a tiéd is. – sziszegem, és annyi elektromosság csap fel köztünk, hogy egy
hajszárítót simán üzemeltetni lehetne vele. – Ha pedig gondot jelent, hogy anyámnak két
szelet kenyeret megkenj, akkor megcsinálom, mielőtt elmegyek. Szégyelld magad! –
megint könnyes lesz a szemem, de nem fogok sírni. Hát ember ez? Sajnálja az anyámtól a
vacsorát?
- Semmi gondot nem jelent megetetnem anyádat, vagy Balázst. – válaszolok, majd hülye
leszek hagyni, hogy úgy állítson be, mint egy érzéketlen vadembert. Nem lakom már több,
mint egy hónapja a beteg anyjával? És soha egy rossz szót nem szóltam hozzá. Persze neki
könnyebb lenne, ha egy bunkó lennék, de sajnálom, nem szerzem meg ezt az örömöt. -
Éppen azért kérdeztem meg, hogy van-e itthon kaja, mert gondoltam, hogy leugrok
bevásárolni. Menj csak nyugodtan a lovagoddal, megoldjuk.- örülök, hogy nyugodt a
hangom, ez láthatóan idegesíti.
- Nem a lovagom. – vágom oda mérgesen, és meglengetem előtte Zsolti kitartó imádatát. –
Csak egy férfi, aki úgy látszik évek múlva is vonzónak találja a társaságomat. Lehet, hogy
neked ez hihetetlen. – kivárok, de a tiltakozás elmarad, a dög meg se szólalna, úgyhogy
hozzáteszem. – Szeret velem beszélgetni. Kíváncsi a véleményemre. – semmi reakció,
úgyhogy kap még egyet – Nem olyan testi-lelki impotens, mint egyesek.
- Nincs gond a potenciálommal. Ha akarod, hozok igazolást. Bármennyit. – mosolygok
gúnyosan, és a tegnap estére gondolok – Menj csak, és érezd jól magad. Mi itt nagyon jól
megleszünk nélküled is.
57
 Mindig sikerül felhúznia, ez az utolsó szöveg talált – különösen az a magabiztos mosoly a végén:
biztosan van valakije! Berohanok a szobába, hogy hosszas válogatás után észveszejtő
szerelésben lépjek ki: mélyen dekoltált fekete sztreccs felső, rövid miniszoknya, nagymintás
harisnya, és tűsarkú. Ezt még sosem vettem fel így, külön-külön is alig volt rajtam- a dekoltált
felsőt például gusztusos csipkés alsóval szoktam hordani, ami eltakarja – amit most nem takar
semmi. Megállok a tükör előtt és nagy elégtétellel rúzsozni kezdem a számat.
- Ejha! Nem is mondtad, hogy a vacsorára valót először meg kell keresned. – vágom oda
neki, mert leginkább fel kéne pofoznom, ha ebben a szerelésben el akar menni itthonról.
De az csak az ő malmára hajtaná a vizet, nyilvánvaló lenne, hogy a férje egy ősbunkó. –
Tudod mit, adok egy ötöst, mert hátha nem taksálnak annyira a kuncsaftok.
- Te, disznó!- elvesztem az önuralmamat, és a hajkefével nekiesek a fejének, fájdalmat
akarok okozni neki, legszívesebben megölném. Ebben a pillanatban lép ki anyám a
gyerekszobából és megdöbbenve áll meg az ajtóban.
- Mi…ez? Mi…baj? – kérdezi. Azonnal leeresztem a hajkefét, és majdnem sírva mondom:
- Ben lekurvázott engem.
- Ez nem igaz! – kiáltom közbe, de anyósom közelebb lép Eszterhez, végignéz rajta, és azt
mondja:
- Nem csod…álom…Miért…ez a ruha?- megpróbál a szemembe nézni, de juszt se hagyom.
Más se kell, mint hogy ketten neveljenek engem felváltva.
- Ó, Zsoltival találkozik ma este. – árulkodom, szövetségest remélve anyósomban, hátha neki
sikerül megakadályozni ezt a hülyeséget, amit Eszter a fejébe vett – én akármit tehetnék,
csak még jobban menne. – Tetszik tudni, a régi imádó a szomszédból.
- Elmégy…vele? – vonja össze a szemöldökét anyám.
- Csak egy vacsoráról van szó. – mondom eleve támadó hangsúllyal, ha azt hiszik, hogy
megakadályozhatnak, tévednek, csak elszántabb leszek.
- Ha így…nézel…ki, nem…biztos. – néz rám helytelenítően anyám.
- Persze, csak fogjatok össze ellenem, mint mindig. – tajtékzom és a táskámba dobálom a
kulcsot, egy csomag papírzsebkendőt, és a rúzsomat. – Nekem is kijár egy kis szórakozás.
Legalább valakinek még kellek. Nem csak rabszolgának és ápolónak.
- Ebben az esetben vigyél magaddal gumit is. – kikapok a fiókból egy doboz RAKOt, és
odadobom elé.
Egy pillanatig majdnem elbőgöm magam, de már késő a megfutamodáshoz, felkapom, a
táskámba dugom, és jéghidegen hozzávágom:
- Köszi! Hátha neki még van mire felhúzni. – kirohanok, és csak az utcán kezdek el bőgni, ott
már senki se látja. Legszívesebben lemondanám ezt a „randit”, semmihez sincs kevésbé
kedvem, mint egy taknyossal üldögélni egész este, amikor leginkább arra van kedvem,
hogy beleugorjak a Dunába. Persze azzal most nem járnék jól, alacsony a vízállás, térdig
se érne. Babáékhoz most nem mehetek, túl késő van, Zita meg ki tudja, mit csinál
Karesszal, vagy Karesz nélkül. Muszáj elmennem. Rosszkedvűen indulok a belváros felé, de
legalább szép nyári este van, csillagok meg minden – eszembe jut, hányszor nézegettük
Bennel, amikor még csak együtt jártunk, és gyakran hajnalig sétáltunk az utcákon. Ettől
persze csak elgyengülök, elhessegetem a képet, és inkább arra gondolok, ahogy tegnap
üvöltözött velem. Ez jobb, rögtön több kedvem van egy facér fiúval tölteni az estémet.

23.
Közhely, de igaz, vagy azért közhely, mert igaz, hogyha valami beleveszi magát az ember
fejébe, akkor mintha minden ezt a rögeszmét erősítené. Ha bekapcsolom a tévét, elhagyott,
megcsalt feleségek bőgnek vagy forralnak gyilkos terveket a férjeik, vagy azok szeretői ellen – ez
jó, mert nekem egy légy lecsapása után is lelkiismeretfurdalásom van - ha kinyitok egy könyvet,
hogy beleolvassak: nős férfiak vágyódnak a szabadság és a szingli nők után, ha boltban vagyok, a
mellettem levők tönkrement házasságokról beszélnek. Eddig is így volt, vagy most bolondult meg
a világ? Vagy csak én? Eddig mosolyogva hárítottam el a gyanúját is, hogy Benedeknek
megtetszhet valaki más. Most ahányszor a tükörbe nézek, a hamis mosolyom mögött azt
latolgatom, elég szép vagyok-e még ahhoz, hogy a férjem ne nézzen másik nőre. Elhatároztam,
hogy ezentúl semmiképpen sem utasítom vissza, akárhogy és akármikor közeledik – de az óta a
bizonyos „sértés” óta szóba se áll velem – és még később jár haza, mint eddig. És persze az a
tegnapi veszekedés – lehet, hogy sose békülünk már ki? Mintha fényévekre távolodtunk volna
egymástól. Ez persze csak erősíti a rögeszmémet: mással van, másnak mesél, mással
szerelmeskedik. Nyíltan megvádolni nem merem, annyi maradék eszem még van – de ki tudja
58
meddig. Anyám csak a fejét rázza, és csodálkozva néz rám, sosem voltam féltékeny egyik
udvarlómra sem – egyáltalán nem voltam még féltékeny soha, soha. SOHA. Nincs semmi okom rá
– gondolom az egyik pillanatban, a másikban meg felröhög bennem valaki, és azt súgja a fülembe,
hogy minden megcsalt asszony azt hiszi, hogy az ő férje aztán soha. SOHA.
Egyébként gyönyörű nyáreleji nap van, egy vékony piros pulcsiban álldogálok az ovi előtt, hogy
hazavigyem Balázst, máskor ilyenkor remekül szórakozom, hallgatva a sorstársnőket. Most is
lassanként gyülekezünk, és a többség jó ismerősként üdvözli egymást. Én csak néhányat ismerek
közülük, nem hiszem, hogy udvariatlan lennék, de mit csináljak, ha nem vagyok az a típus, aki
mindig mindenhol barátságot tud kötni a többiekkel. Így aztán most némiképp a perifériára
szorulva hallgatom a pletykákat. Na, és miről szólnak?!
- És már válnak is. – sutyorogja egy molett szőke anyuka, aki a babakocsiban édesen alvó
csöppséget tol maga előtt.
- Ne viccelj, múlt héten még együtt jöttek a gyerekért, és fogták egymás kezét!- tiltakozik
egy vékony barna, aki közben nagyokat szív a cigarettájából, pedig az ő kezébe is
kapaszkodik egy kis kétévesforma sápadt kislány. Ilyenkor mindig azon töprengek, hogy
rászóljak-e a nőre, vagy fogjam be a számat, de annyira idegesít, amikor kisgyerek mellett
cigarettáznak, hogy legszívesebben odalépnék, és felképelném a nőt, és rálépnék a cigijére.
Most éppen betelik a pohár, a kisgyerek sírni kezd, mert kiejtette a cumiját a földre, az
anyja felkapja, lenyalja, aztán visszaadja a gyereknek.
- Mit csinálsz? – tör ki belőlem az alig álcázott undor.
- Ó, hát leejtette a cumiját, és nem tudtam lemosni. Inkább az én számba jöjjön le róla a
kosz, mint az övébe, nem? – kérdezi nagy szemekkel az okos anyuka, és nagyot szív a
cigarettájából.
- De hát cigizel, és akkor a nyálad tele van oldott nikotinnal. Az méreg a gyereknek!-
mondom szörnyülködve. – Nem mintha a füst nem ártana neki.- mindig elfelejtem azt az
alapszabályt, hogy az emberek leginkább az okostojásokat utálják.
- Ugyan már, én is így nőttem fel, anyám-apám cigarettázott, mégsincs semmi bajom. –
nevet fel a barna nő. – Otthon egyébként nem gyújtok rá, csak ha a szabadlevegőn
vagyunk. Nem akarok én semmi rosszat az én kis tündérkémnek, ugye, picim? – kapja fel
a gyereket, és megpuszilgatja, aztán ellenségesen néz rám. Szegény kis sápadt lányka, így
lopják el a békés öregségedet.
- Ezek a külföldi füstszűrősek már nem is ártanak igazán – mondja a harmadik anyuka,
cinkosan a barnára mosolyogva ő is elővesz egy cigarettát, és rágyújt.
Most már két gúnyos pillantással és két cigarettából jövő füstkígyóval kell megbirkóznom,
úgyhogy taktikát váltok:
- Ne haragudj, csak tudod, az én fiam asztmás, és annyit aggódtunk miatta…akkor mondta
az orvos, hogy lehet, hogy amiatt, hogy az én szüleim is dohányoztak. – bocsánatkérő
mosolyt szórok a többiekre, mint egy primadonna a vastaps után. – Én is nagy cigis voltam,
de le kellett szoknom – szenvedtem, mint az állat, de a doki azt mondta, hogy a gyereknek
veszélyes – ti is ezt tettétek volna…- nézek nagy, ártatlan szemmel a többiekre. Ezt
kipróbáltam a tükör előtt – na jól van, még kamaszkoromban – de azóta is kiválóan
működik. Végül is kellett a szakmámhoz egy kis színészi tehetség. Kicsit elszomorodnék, de
szerencsére nincs időm rá, a dohányzásellenes kampány teljes embert kíván.
- Persze…ja, az más…az asztma szar dolog. – érkeznek a válaszok, és már nem kell attól
félnem, hogy hátulról megtámadnak egy sötét játszótéren, és homokozó-lapáttal fejbe
vernek. Nem mintha nagyon érdekelne a többiek szimpátiája, de ha utálnak, akkor juszt is
az ellenkezőjét csinálják, mint amit én mondok, és ez jelen esetben ártana annak a szegény
gyereknek, meg a többieknek, akiket most fogunk hazacipelni. Azt hiszem, kiváló agitátora
lennék bármelyik népmozgalmak – jól tudok bánni a tömeghangulattal. Egyébként az, hogy
cigiztem, aljas rágalom, ha csak nem számítjuk, hogy a szalagavatómon a hülye fiúm
belenyomott egy füves cigit a számba, én meg két slukk után sugárhányással beborítottam
az egész benyomott társaságot. Mindenkit bálképtelenné tettem, micsoda buli volt!
Néhányan azóta se állnak szóba velem. Mindenesetre sosem éreztem ingert arra, hogy
bármiféle szívnivalóval próbálkozzam.
- Na, mi van a Roland szüleivel? – kérdezi az egyik rövidhajú kismama, aki a dohányzás
kérdésében nem nyilvánított véleményt.
- Szóval mindig játszották itt a nagy lamúrt, most meg válnak. – kapja fel a fonalat újra a
szőke, örvendezve, hogy megint ő került a központba, mint jól tájékozott. – A fickó összejött
az egyik kolléganőjével a munkahelyén.

59
- Mind így vannak ezek az öltönyös fazonok. – mondja megvetően a vékony barna –
Összeszűrik a levet az irodában, otthon meg várják a megértést a „de sokat kell túlóráznom,
jaj de fáradt vagyok” szöveggel. - mondanom sem kell, hogy ezzel még jobban belopta
magát a szívembe, bár a cigarettát már eldobta, sőt, rá is taposott, nehogy már valaki azt
higgye, hogy őt hidegen hagyja a környezetvédelem.
- Azt mondta, hogy Laura sosem értette őt meg, mindig csak a gyerekekkel foglalkozott, meg
nyavalygott a házimunkával. – suttogja a szőke. – Ráadásul a nő szüleinél laktak, és a férfi
nem bírta az anyósát.
Na, mit mondtam, mintha csak rólunk lenne szó! Az öltönyös fickó, akinek otthonülő, unalmas
felesége van, ráadásul az anyós is náluk él. Összeszorul a gyomrom, pedig az előbb már
kezdtem jobban érezni magam.
- Szemét disznó. – mondja a másik dohányos. – De a férfiak mind egyformák, jobb szemet
hunyni az ilyesmi felett. Az a lényeg, hogy a pénzt hazahozza.
- Fenéket. Nekem haza se jöjjön, ha mással is kefél. – indulatoskodik a kismama. – Ki is
kaparnám a szemét, meg a nőét is! Nem azért hizlalom magam akkorára a gyerekével, mint
egy elefánt, hogy ő közben mással hetyegjen!
- Nekem egyszer rászállt valami titkárnő a férjemre, mindig lement a fűrészrészlegbe, és
fogdosta a karját, hogy jaj, de izmos. – meséli a szőke - Lajosnak meg persze tetszett, hogy
egy ilyen kosztümös csaj van oda érte, aki minden nap a fodrásznál kezd. – fintorog, majd
győztes vigyorral fejezi be a sztorit: - Na, de aztán én egyszer bementem, és jól megtéptem
azt a szépen bodorított haját, és kicsit elkentem a festéket a szeme alatt, akkor aztán békén
hagyta a férjemet.
Helyeslő morgás hallatszik, kis kuncogó felhangokkal. Elképzeltem magam, ahogy berontok
Ben ultramodern frigider irodájába, és megtépem a nőt, akivel Benedek cicázik. Inkább vicces
volt, mint valóságszerű.
- Vigyázni kell rájuk, az biztos, mert csak akkor jönnek rá, hogy mit akar a csaj, ha már az
ágyukban van, addig azt hiszik, hogy tényleg a fűrészbak miatt mászkál oda annyit. – nevet
harsány közönségességgel a kismama.
Szerencsére a gyerekek elkezdenek szállingózni kifelé, ki-ki felkapja a maga kis csemetéjét, és
csendben megállapítja, hogy szebb, okosabb és vagányabb, mint az összes többié. Én
legalábbis így vagyok ezzel, ha Balázst meglátom a többiek közt. A legtöbben még hosszas
lamentálásba kezdenek, hogy merre is induljanak el, hogy még egy darabig élvezhessék
egymás üdítő társaságát. Én azonnal elcsípem Balázst, és úgy vonszolom magam után, mintha
papírsárkányt akarnék röptetni.
- Miért sietsz úgy, mami? – kiabál egy idő után szegénykém, értetlenül és lihegve.
- Jaj, ne haragudj, édesem. – állok meg, és igyekszem lassabban menni. – Csak el akartam
kerülni azokat az anyukákat. – intek hátra a fejemmel.
- Nem szereted őket? – kérdezi a fiam komoly pillantással.
- Nem igazán. – felelem őszintén, mert utálnék hazudni neki, bár ugye ennek megvan a maga
veszélye. Sose felejtem el, amikor tavaly nyáron azt mondta anyósomnál: „Anya, most
nincs is olyan büdös macskaszag, nyugodtan bejöhetsz!” Ben két napig nem szólt hozzám,
pedig az anyósom kivételesen nem csinált cirkuszt.
- Azt mondta a Lilla, hogy te olyan felvágott vagy. Az anyukája mondta neki. – dörmögi
sértetten Balázs.
- Felvágós. – javítom higgadtan. Több kell ahhoz, hogy én felhúzzam magam, gondolok
sóhajtva az otthoni veszekedésre, hogy a kedves férjem miket vágott a fejemhez tegnap.
Ha azt kibírtam, ezen ugyan nem borulok ki. – És te mit mondtál?
- Meg akartam verni, de aztán eszembe jutott, hogy apa azt mondta, hogy lányokat nem
bántunk. – vonja meg a vállát bölcsen.
- Helyes. Akkor békén hagytad? – faggatom, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy
ennyiben maradt az egész. Akkurátus kis fickó, szereti félreérthetetlenül lezárni a dolgokat.
- Őt igen. De a maciját bedobtam a wc-be. – vágja fel a fejét dacosan Balázs.
Hirtelenjében nem tudok mit mondani erre, egyrészt megzabálnám, hogy ilyen lovagiasan
megvéd – az én nagy és bátor fiam! – de a következményekre gondolva azt hiszem jobb lesz,
ha lehűtöm ezt a bosszúálló kedvet. Gyorsan beterelem a kölyköt a cukrászdába, és
időnyerésként rendelek két krémest.
- Balázskám, hálás vagyok, hogy megvédtél engem, de ne tegyél tönkre semmit, ami a
másé.- próbálkozom szelíden.
- De csúnyát mondott rád. – duzzog a fiam a fejét lesunyva. – Apa azt mondta, hogy a nőket
meg kell védeni.
60
- Igaza is van, és annak is örülök, hogy meg akarsz védeni – kezdem magyarázni, és közben
félig elgyengülök, hogy Ben milyen jó apa, félig meg felmegy a pumpa, hogy nekem kell
helyretennem, amit ő elrontott – de sem a kislány, sem a macija nem tehet arról, hogy az
anyukájának ez a véleménye rólam. Persze butaság, ha ezt a lánya előtt mondja, mert
látod, baj lesz belőle.
- Akkor hagyjam, hogy ilyet mondjon rád? – hitetlenkedik Balázs kerek szemekkel.
- Nem, dehogy. – szélsebesen próbálok valami erőszakmentes megoldást kitalálni a
problémára. – Legjobb volna, ha megmondanád neki, hogy nem mondjon ilyet a mamádra,
mert az neked rosszul esik. Biztosan meg fogja érteni, mert neki se esne jól, ha csúnyát
mondanál az ő anyukájára, igaz?
- De én sose mondtam semmit az övére. – duzzog a fiú, miközben nagy falatokban tömi be
a süteményt.
- Jól is tetted. Nem szeretném, ha a te macid kerülne a wcbe. – nevetek, és egy szalvétával
letörölöm a szája széléről a habot.
- Nincs is macim. – villantja a szeme a sarkából.- Csak autóm. Igazi Forma1-es.
- És azt szeretnéd a wcben látni? – kérdezem igazi tanítónénis oktató mosollyal, hű, de utálom
magamat ilyenkor, olyan műanyag vagyok, természetellenes, de nincs jobb ötletem, mégse
hagyhatom, hogy a kölyökből valami vandál váljon.
- Azt próbálja meg valaki! – gyürkőzne máris a verekedésnek Balázs.
- Na, látod. Akkor neked se kellett volna Lilla maciját bedobni. – vonom le győztes mosollyal
a konzekvenciát.
- De hát csúnyát mondott rólad. – tér vissza a gyerek férfias makacssággal a kiinduló pontra.
Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy tényleg akarok-e még több gyereket, mert
nyilvánvaló, hogy ebből az egyből is sötétlelkű bűnöző lesz, ha csak ennyire fog rajta a jó
szó.
- Menjünk, nagyi vár. – intek a pincérnőnek.
- Szomjas vagyok. – jelenti ki Balázs.
- Majd otthon iszol. – csendesítem.
- De én most vagyok szomjas. Kérjél nekem a nénitől. – néz angyali mosollyal a közeledő
pincérnőre.
- Nem kérek. Öt perc múlva otthon vagyunk, és kapsz szörpikét. – biztatom, és intek a nőnek,
hogy fizetni szeretnék.
- Nem akarok szörpikét! Cocacolát akarok! – kiáltja Balázs, aki azért tudja, hogy mivel lehet
a falnak kenni.
- Csend! – sziszegek rá mérgesen, és körbenézek, hogy hányan figyelnek máris akaratos kis
csemetémre. – Nem veszek, és kész.
A kis hörcsög taktikát vált, befogja a száját, és csak akkor szólal meg, amikor hozzánk ér a
fizetős pincérnő.
- Olyan szomjas vagyok, de anya nem vesz nekem innivalót. – panaszolja lefelé görbülő
szájjal. – Biztos nincs pénze…
- Balázs, elfenekellek! – vörösödöm el, és legszívesebben a föld alá süllyednék. – Van
pénzem, de most már azért sem kapsz innivalót. Legyen szíves, csomagoljon be négyet
ebből a krémesből, és azt is írja a számlához, hazaviszünk apának és nagyinak.
- Igenis. – mondja a pincérnő, és sajnálkozva megsimogatja a kis áruló fejét. – Akkor 1230
Ft-ot kérek.
Elveszi a pénzt, és pár pillanat múlva hozza a becsomagolt sütit. Legbájosabb mosolyommal
búcsúzom tőle, és magam után vonszolom rosszat sejtő fiamat.
- Miért nem vettél colát, ha volt pénzed? – mormogja dacosan a kicsinyített zsarnok.
- Azért, mert öt perc múlva hazaérünk, és ott ihatsz szörpöt.- jobb, ha rá se nézek, mert a
végén sosem múló lelki sérülései lesznek, és felnőtt fejjel a teljes fizetését lélekbúvárokra
költheti.
- De hát volt pénzed! Láttam a pénztárcádban. Egy csomó! – felesel Balázs.
- De ha elköltöm szamárságokra, amikor otthon ingyen van, akkor hamar nem lesz!
Egyébként is a cocacola nagyon egészségtelen. – okítom a szülői pozíció magasából a
gyereket. – Láttam a tévében, hogy beletettek egy műfogsort egy pohár colába, és reggelre
elbomlott a fele.
- De nekem nincs műfogam! – találja meg az érvelés gyenge pontját a kis okos. – És gyorsan
kipisilném!
Azért ettől majdnem elgyengülök, imádom, hogy olyan kis eszes! De kellően ideges vagyok,
hogy ne győzzön rajtam az ellágyulás, úgyhogy erőfölényből zárom le a vitát.
61
 - Hagyd már abba ezt a nyavalygást a coláért, mert felpofozlak! – hiába, kissé kimerültem
az elmúlt negyedóra alatt. Befordulunk a sarkon, és Balázs meglátja a házunkat.
- A nagyi még mindig ott van? – kérdezi kicsit megtorpanva.
- Igen. Tudod, amíg meg nem gyógyul, nem mehet haza, mert nem tudna magára vigyázni.
– magyarázom, de gyanakodva megállok, és fürkészni kezdem az arcát. Szerencsére még
tudok olvasni rajta, nem úgy, mint az apjáén.
- De én már sosem tévézhetek a nappaliban? – fakad ki. – Nem láttam mesét százezer éve!
– panaszolja.
- De kicsim, hová tudnánk szegény nagyit tenni? A te szobád kicsike, és nem szeretne kitúrni
téged onnan…- próbálok a szívére hatni.
- Menjen a ti szobátokba. A te anyukád. – mondja a gyerek győztesen, mint aki rájött a
megoldásra.
Majdnem a fejemre csapok: Zseni a kölyök! Lehet, hogy sokkal nyugisabb lenne az életünk, ha
anyám beköltözne a mi szobánkba, és mi a nappaliba? Ben mindenesetre örülne a tévézésnek –
és persze a kölyök is. Hátha jobb lenne a kedvük, és akkor én se aggódnék annyit minden baromság
miatt, mint a házasságom, a normális agyam, a hangom, a jövőm, a leendő gyerekeim…Ahhoz
képest, hogy gyeses anyuka vagyok, akinek a világon a legjobb dolga van – legalábbis a kívülállók
és főleg a férjek szerint, - elég stresszes az életem. Még akkor is, ha ennek mondjuk a fele
öngerjesztésből származik. Végül is, a stressz akkor is stressz, ha mi magunk turbózzuk fel. Ideje
valami kellemes és megnyugtató feladat után néznem, azt hiszem kisúrolom a kádat. Jó hatással
van az idegeimre és az önérzetemre, újra a családom hasznos tagjának érezhetem magam.

24.
Ma van anyám felülvizsgálatának az időpontja. Sajnos, mind a ketten elfelejtettük, Ben éppen
indulni készült az irodába, kicsit gyűrött ingben és korgó gyomorral, én pedig Balázs fogmosását
felügyeltem, és már tegnap megbeszéltem, hogy ma délelőtt vásárolgatunk Zitával. Anyám
tanácstalanul állt meg az ajtóban.
- Vegyek…pulóvert? – kérdezte.
- Nincs hideg. – válaszolta Ben automatikusan.
- Hová készülsz, anya? – kérdeztem a fürdőszobából kinézve.
- Felül…vizsgálat. Nyolc harmincra. – húzta elő a papírt a táskájából.
- A fenébe.- motyogta Ben, és az órájára nézett. Anyám elsápadt, láthatóan kínosan érezte
magát. – Én beviszlek most, Eszter meg utánad megy, jó? – próbálkozik jólelkűen
megoldani a gondot, de engem ez csak felpiszkál, még mindig nem kért bocsánatot, most
meg játssza itt a grál lovagot.
- Te csak ne jótékonykodj velünk. – vetettem oda foghegyről. – Balázs kész van, vidd el őt
az oviba, én meg elmegyek anyámmal.
- De Eszter, az ovi legalább fél óra! Át kell öltöztetni, meg minden. Nincs annyi időm. –
tiltakozott a férjem savanyú arccal.
- Néha te is csinálhatsz valamit, amihez nincs kedved. – vicsorogtam rá elég csúnya arccal,
ami ellentétben állt a nagy elszánásommal, hogy visszaédesgetem a férjem. De ilyeneket
mindig csak akkor tudok elhatározni, ha távol van, amikor meglátom azt az örökké csak a
maga dolgaival foglalkozó képét, rögtön felmegy bennem a pumpa. – Balázskám, ma apával
mégy oviba.
- Apa! – örvendezett a fiam, és átölelte Ben lábát. Nem is tudja, hogy ezzel milyen sebet
ejtett az én egyébként is megviselt szívemen.
- Na látod. Úgyis csak téged szeret. – fordultam el az édeskettestől, és igyekeztem
visszanyeldekelni a könnyeimet. Fantasztikus, milyen síró liba lett belőlem – nem ismerek
arra a vagány csajra, aki néhány évvel ezelőtt voltam. Persze ez is Ben hibája, miatta romlik
el minden bennem, mert elhanyagol, nem szeret eléggé, csak magával törődik, és lehet,
hogy meg is csal. Na, most aztán már volt mit visszanyeldekelni, sikerült remekül
felturbóznom a kedvemet.
Hallottam, hogy Ben súg valamit Balázsnak, mire az visszafutott az ajtóból:
- Mama, puszi!- emelgette a karját felém.
- Nem kell az irgalompuszid. Menj, csókolgasd apádat. – nyögtem vissza sem fordulva, de
aztán megsajnáltam a kicsit, olyan értetlenül nézett rám, és igazából nagyon is szükségem
volt arra a nyálas puszira. Ölbe kaptam, és nem egy, hanem tíz puszit is váltottunk: - Menj
csak, kicsi fiam, délben megyek érted. Puszilom a macit és Biancát.
- Jó. Jó legyél. – búcsúzott ő is, ahogy én szoktam tőle.
62
 - Úgy lesz. – törölgettem a könnyeimet, és ahogy kimennek, anyámhoz léptem.
- Ne haragudj, anya.- dugtam az arcához az arcom egy pillanatra.- Egy perc, és készen
vagyok.
Taxival megyünk a kórházba, ahol elég csalódottan látom, hogy valami szervezési zsenialitás miatt
hat beteget rendeltek vissza reggel nyolcra – akik már kedélyesen ott üldögélnek a fehér székeken,
és élvezettel mesélik egymásnak a panaszaikat. Elég tétovázva nézek körbe, még egy szék van a
folyosón, leültetem rá anyámat, és latolgatom a lehetőségeket: nem hagyhatom itt, az olyan
érzéketlen lenne. Viszont Zita vár, és a hiába csörgetem, nem veszi fel a mobilját. Legalább kijönne
valaki, hogy megkérdezhessem, hogy mi várható. Öt perc toporgás múlva végre kinéz egy fehér
ruhás asszisztens, odapattanok hozzá, mint az az örök típus, amit annyira utálok, és minden
váróteremben van belőle néhány, a „éncsakaztakaromkérdezni” „nekemnincsidőmittvárni”, de
most nem tudok mást csinálni.
- Anyámat nyolc harmincra rendelték vissza. - lobogtatom anyám papírját.
- A többieket nyolcra. – pillant bele a beutalóba a nő. – Sajnos, a kolléganő elrontotta a
visszarendeléseket, nem tehetek róla. – mondja a sajnálkozás legkisebb jele nélkül. – A
főorvos urat konzíliumra hívták, de körülbelül egy félóra múlva megérkezik.
- És akkor hogyan hívják be a betegeket? – faggatom idegesen.
- Érkezési sorrendben. – veti át a vállán a nő, miközben kulcsra zárja a rendelőt, és eltűnik
a büfé irányában.
- Órákba telhet, amire bekerülünk! – sopánkodom az órámat nézve.
- Menj el. Majd…szólok…ha végzek.- néz rám anyám.
- De ha rosszul leszel…- aggódom, és tehetetlenül vergődöm, mint valami döntésképtelen
idióta.
- Akkor…a legjobb…helyen…vagyok. – biztat anyám, látom, hogy zavarja, hogy gondot okoz
nekem, ettől csak még remekebb a hangulatom: nem elég, hogy elfeledkezem az
ellenőrzéséről, még éreztetem is vele, hogy mennyire a terhemre van.–
Beszél…getünk…itt…van…telefon…om. – mutatja a kis mobilt, amit a kórházból kijövetelekor
vettünk neki. – Hívlak…majd. – megsimogatja a hajamat, ettől elömlik bennem a nyugalom,
és érzem, hogy mennyire szeretem szegénykémet. – Rád fér…egy
kis…kikap…csolódás…mindig…velem…vagy.
- Tudod, hogy az nekem nem számít. – nyomok puszit az arcára, és ebben a percben őszintén
így is gondolom. – Visszajövök érted. Kettes gomb, emlékszel, ugye? – vetek egy pillantást
a mobilra, ellenőrzöm, hogy működik-e, és csak akkor nyugszom meg, amikor a kettes
gombra a táskámban megcsörren az enyém. – Ez rendben van. Tényleg nem lesz baj? Csak
azért, mert Zita felhívott, hogy valami van az új fiújával, és olyan furcsa volt a hangja. Csak
meghallgatom, és már jövök is vissza.
- Csak nyugod…tan. Órákig…el…leszünk…itt. – mosolyog rám, aztán előkapja a pénztárcáját,
és két ötöst húz ki belőle - Vegyél…maga…tok…nak…vala…mit. Aján…dék. Ben..nek is. És
…Bal…ázsnak. Neked…vala…mi szépet.
- De anya! Nincs karácsony, se szülinap! – tiltakozom csodálkozva, anyám mindig nagylelkű
volt, és bőségesen megajándékoz minket minden ünnepünkön – de most tényleg semmi
sincs a közelben.
- Én…akar…om. Kér…lek! – néz olyan szemmel anyám, hogy nem tehetek mást, rámosolygok,
és elteszem a pénzt.
- Jó, kedves Mikulás néni. Meglepem a családot a nevedben. – adok még egy puszit az arcára,
de sürgetően int, hogy induljak már. – Akkor minden rendben lesz? – nézek végig a
várakozókon, csupa hasonló korú, vagy kicsit öregebb betegen. Néhányan kedvesen
visszanéznek, és bólintanak, az egyik bácsi meg is szólal, ugyanazon a töredezett módon,
ahogy a stroke után anyám is beszél:
- Menjen…csak…kis…lány. Vigyá…zunk egymás…ra. – még kacsint is, ami furcsán eltorzítja
az arcát. Elszántan összekapom magam és elindulok. A belvárosig mindössze tízperces séta,
aközben végig nyugtatgatom magamat, hogy nem lesz anyámnak semmi baja. Végül is
kórházban van. És senkit sem kísértek el. Mobil is van nála. Pár perc alatt visszaérek, ha
bármi történik vele. Amikor a kirakatok elkezdődnek, kicsit megkönnyebbülök, a
lelkiismeretfurdalásból csak valami kellemetlen rosszérzés marad, aminek az okát csak
homályosan sejtem. Leköt, hogy elköltsem a hirtelen kapott pénzt. Végül is olyan ritkán
van alkalmam vásárolni – általában azokat veszem meg, amiket kell – és az nem ugyanaz,
mint most, hogy valami nem hasznosat, valami kényeztető luxust vegyek magunknak.
Eleinte csupa olyan dolgot látok meg, ami Bennek szerezne örömet, és azokra egyelőre csak
mérgesen kaffantok magában. Persze a végén majd neki is veszek valamit, de csak a
63
 legeslegvégén. Addig azzal áltatom magam, hogy nem kap semmit, és ez kellemesen
kielégíti a bosszúvágyamat. Hogy jön hozzá, hogy napokig haragudjon rám? Először is nincs
igaza – mert a körülmények mellettem szólnak. Másrészt viszont abnormális dolog ilyesmi
miatt megsértődni, végül is a szex nem lehet kötelező, még a házasságban sem. És most
büntet azzal, hogy rám se néz. Mintha valami uralkodó lenne, akinek a pillantása is boldoggá
teszi a szegény rabnőket. Hát tudja mit? Az az ordibálás meg, amit akkor rendezett, amikor
későn jött haza, egyszerűen nevetséges volt, eszemben sem volt leszidni, sőt. A Zsolti-
dolog meg teljesen ártatlan volt – kétségtelen, hogy bosszantani akartam vele, de akkor is
felesleges volt olyan közönségesnek lennie. Tudja, hogy Zsolti még csak nem is tetszik
nekem. Ó, itt egy fehérneműs bolt, tudom már, mi lesz a méltó bosszú: veszek egy izgalmas
kis csipkés valamit – és teszek róla, hogy meglásson benne. Aztán, ha még mindig
haragudni van kedve, csak tegye nyugodtan. És csak sokára adom meg magamat…először
is bocsánatot kell kérnie amiatt a sok disznóság miatt, amiket mondott nekem.
Aztán…esetleg…A kellemes képek az esdeklő Benről felvidítanak, amíg kiválasztom és
felpróbálom a kis csipkés, izgalmasan áttetsző kombinét. Igen, egy ilyen combharisnyát is
kérek, fekete csipkével. Nem próbálom fel – lehet, hogy nem is engednék – de gyűlölöm az
ilyen próbafülkéket. Nem tudom a világítás teszi-e, vagy a nagy tükrök, de mindig rémesnek
látom magam ilyenkor. Minden stria, bőrhiba, hájcsík kiválóan látszik, úgyhogy néha
elmegy a kedvem az egésztől: minek egy ilyen Barbamamára szép fehérnemű. De most
gyorsan kifizetem a holmit, mielőtt meggondolnám magamat, igaz, így már csak két
ezresem marad, de nem baj, végül is ezt Bennek is legalább annyira vettem, mint
magamnak. Balázs pedig kap egy kisautót. A boltbeli órán látom, hogy sietnem kell, Zita
mindjárt jön. El fog ájulni, ha megmutatom neki az új szerzeményeimet, ő már úgyis régen
mondogatja, hogy a házasságban talán még fontosabb egy-egy csipkés fehérnemű, mint a
szabad szexben. Ezután az egy hónapos szexszünet után már el is hiszem. Igaz, nem csak
mi tehetünk róla, anyám odaköltözése teljesen bekavart. Hopp, az ott Zita lesz,
összetéveszthetetlen az a ringó járása, és hát igen: szokás szerint egy igen rövid és
testhezálló rózsaszín ruhában jön – ezt sem lehetne eltéveszteni.
- Mi az, fiatalítasz? – kérdezem tőle nevetve, amikor hallótávolba ér.
- Miért? – néz végig magán, és elégedetten igazít egyet a ruhán – Olyan cuki volt ez a cucc,
és le volt értékelve. Tudod, a Larinoban. – a nemrégen nyílt elegáns butik nevét olyan
magabiztossággal mondja, mintha a Harroldsot emlegetné. – Nagyon jó kis hely, csupa
eredeti tervezés. Most ez a kicsit keleties vonal a divat, kombinálva a romantikussal. Édes,
nem? Gyere, nincs messze, elviszlek téged is.
- Jó. Anyám úgyis adott egy kis pénzt, hogy vegyek magamnak valamit belőle. – egyezem
bele, mert egyre jobban tetszik neki Zita ruhája, és persze arra gondolok, hogy ha
kiegészítem még a maradékot egy kicsit, talán vehetek valamit az izgi fehérneműm felé is.
– Te, nem vagyunk már ehhez kicsit öregek?
- Te lehet, de én biztosan nem. – karol kacagva belém Zita.
- Azt hittem szerelmi bánatod van. – vonom fel a szemöldökömet csodálkozva barátnőm
kitörő jókedvén.
- Van is, de nem foglalkozom vele. – a fülemhez hajol, és vigyorogva súgja. – Képzeld,
kisbabát várok!
- Micsoda? – toppanok meg, és alighanem olyan arcot vágok, mint a macska, amikor hirtelen
szembe kerül egy bernáthegyivel, de aztán vigyorogni kezdek. – Jaj, de jó! Zita, úgy örülök!
- Én is! Ne mondd senkinek, mert még csak hat hetes, de olyan boldog vagyok. – végigsimít
most még töklapos hasán – Azért is vettem magamnak ezt a ruhát, mert hamarosan már
csak bő holmikat hordhatok!! – mondja úgy, mintha az ötös lottónyereményét jelentené be.
- És mit szól …az apa…az a Karcsi? – kérdezem óvatosan.
- Ó, hát kinyitotta a száját, én meg kihajítottam. – mondja elégtétellel. – Azt mondta, hogy
azért jött el a feleségétől, mert az folyton szült. Most meg én is elkezdem! – úgyhogy
összeszedtem a holmiját, és kidobtam az ablakon.
- De hát…azt mondtad...hogy nem akarsz egyedül szülni. Apa nélkül. – emlékeztetem, és
kicsit félve sandítok rá.
- Nem is! – vigyorog Zita fensőbbségesen. – Vissza fog jönni hozzám hamarosan. Te nem
láttad, milyen arcot vágott, amikor a holmiját kidobtam.
- Biztos vagy benne? – kérdezem kételkedve, én abban sem vagyok biztos, hogy Ben ki akar
velem békülni, pedig már vagy öt éve a felesége vagyok, és időtlen idők óta ismerem.
- Nagyjából. – Zita megfogja a kezemet, és egy pillanatra szembefordul velem - Tudod,
nekem ez az utolsó esélyem, Eszter. Kell nekem ez a gyerek, akár apával, akár anélkül.
64
 Nem bírnám elvetetni! Olyan boldog vagyok! – sóhajt elégedetten, aztán hozzáteszi– Karesz
pedig a küszöb alatt fog visszakúszni, és akkor teljesen átveszem az irányítást. – kacsint
egyet – Tudod, szeretem, ha nálam a gyeplő.
Kicsit irigykedve hallgatom, és szomorúan gondolok Benre és arra a kisbabára, aki sehogysem
akar megfoganni bennem. De aztán elszégyellem magam, önző disznó vagyok, ez a Zita napja.
Elhessegetem a fejemből Ben képét, és igyekszem a vásárlásra összpontosítani. Sajnos az új
butik árubeszerzés miatt zárva van, de így legalább nem költöm el a maradék kosztpénzt –
úgyis vita lenne belőle. Balázs megkapja a kisautóját, és Bennek is veszek egy jópofa
nyakkendőt: kiscicák vannak rajta, de csak ha egészen közelről nézed. Zitának máris rohannia
kell, de az én telefonom is megcsörrent, anyám végzett, mehetek érte.
- Minden rendben van? – kérdezem anyámat.
- Igen. – nyújtja a kapott papírt.
- Funkciók rendben, vérkép jó, gyógyszer marad…felülvizsgálat 3 hónap múlva – bogarászom
az orvosi szakkifejezések közt. – Ez most jó, nem? – nézek helyeslésért rá.
- Igen. – válaszolja szűkszavúan, ami megijeszt.
- Mi történt? Mondtak valamit?- faggatom.
- Semmit. Csak…soká..ig nem…fog..ok…dogoz…ni. Mind…mindig…a nyakat…ok..on…- nem
tudja befejezni, nem sírós fajta, és most minden erejével azon van, hogy ne érzékenyüljön
el.
- Anya, drága, hiszen én örülök, hogy nálunk vagy! – bizonyos szempontból ez igaz is. – Ha
távol lennél tőlem, megőrülnék az idegességtől, hogy nem vagy-e rosszul! – ez viszont
teljesen igaz, ezt tudnia kell.
- Ben…ide...ges…veszek…veszekszik veled. – mondja, és látom rajta, hogy egyre jobban
idegesíti, hogy nem tud folyamatosan beszélni.- Tönkre…megy a
házass…ág…od…Miatt...am.
- Ugyan, anya! – szorítom meg a kezét. – Ha emiatt megy tönkre, akkor nem is kár érte. –
próbálom megvigasztalni – Vannak gondjaink Bennel, de mindig is voltak. Nem azóta,
amióta Te ideköltöztél.
- De…az utol…só csepp…- legyint anyám, és nem fejezi be a mondatot, látja, hogy értem,
mire gondol.
- Nem hiszem. De az se tragédia, ha így van. – szippantom be az alsó ajkam, mert nagyon
belémszúr valami odabent, amikor ezt mondom. – Ha el akar menni, én ugyan nem
könyörgök neki. – de ijedten látom magam előtt a képet: Ben csomagol, és becsapja maga
után az ajtót.- Gyere, főzök neked egy jó kis erőlevest. Az majd jobb kedvre derít. – úgy
döntök, busszal megyünk haza – hátha attól egészségesebbnek érzi majd magát, mint a
taxin való háztól-házig kényelemben.

25.

Öt óra van, az irodámban ácsorgok, és a gurulós szekrényét rugdosom, mintha attól valami jobb
lenne. Kopognak, de eszemben sincs válaszolni, de Magdi, vagyis ”Maggy” bejön. Mi az öreg
ördögöt keres itt? Igaz, hogy tegnapelőtt este kicsit eleresztettem magam azon a vacsorán – de
egy nyavalyás csók volt az egész, még csak le se tapiztam igazán. Egyébként is félrészeg voltam.
Ugye, nem akar most jelenetet rendezni? - ahhoz most se kedvem, se energiám.
- Mi lesz most, Ben? - néz rám azokkal a nagy barna szemeivel egészen közelről, és megfogja
a vállam.
- Fogalmam sincs, Maggy. – veregetem meg a vállamra tett kezét, ez olyan baráti vigasztaló
gesztus – legalábbis remélem.- Azt hiszem, jobb, ha szedjük a sátorfánkat. Itt most egy
ideig semmi jó nem fog történni.
- Mi lesz Joeval? – leheli, és közelebb húzódik. Valami édeskés parfümje van, alig lehet tőle
levegőt kapni.
- Lecsukják. Van elég pénze, lehet, hogy szabadlábon védekezhet, de szerintem nem ússza
meg. – sóhajtok, és egy félfordulattal megpróbálok kikerülni a tömény illatfelhőből. Azt se
bánnám, ha leszedné rólam a kezeit. Nem vagyok ilyen ölelgetős-fajta. Elég tág a személyes
terem, vagyis a térigényem, vagy hogy a fenébe mondják ezt.
- És velünk mi lesz? – simul Maggy hozzám. – Kettőnkkel? – néz fel rám alulról pislogva.
Akire így néz fel egy nő, az jobb, ha menekül, bár többnyire már késő. Erre még egyetemista
koromban jöttem rá, akkor rendszeresen bevetették nálam a csajok.
- Mi az, hogy velünk? – nézek rá, amennyire tudok hidegen és csodálkozva, mintha dunsztom
se lenne, hogy mire gondol.
65
 - Hát…ezzel. – rántja magához a fejemet, és rátapad a számra. Édes, izgató, és a parfümje
is csábító. –valami történik bennem mélyen, és persze a testem is azonnal reagál rá, ettől
furcsán és kellemetlenül érzem magam. Kinyitom a szememet, és csodálkozva bámulok a
lehunyt szemű arcára, mi a francot csinálok én itt? – Istenem, kiszívja a véremet, de az
agyamat is…erőszakkal leszakítom magamról, és távolabb lépek:
- Mi a fenét csinálsz, mondd? – kiáltok rá mérgesen. – Elment az eszed?
- Mi az, hogy mit csinálok, Ben? – fortyan fel, és mérgesen masszírozni kezdi a csípőjét, ahol
nekiesett az asztal szélének. – Hetek óta kerülgetjük egymást, ne merd letagadni, hogy
odavagy értem! – lép ismét közelebb, és hevesen szemembe szúrja a pillantását. – Nem
most jöttem le a falvédőről, pontosan tudom, milyen az, amikor megkíván valaki. – mind a
két kezét a vállamra teszi, és ingerlően közel hajol. – Ne mondd nekem, hogy nem akarsz
velem lefeküdni! Látom a szemedben, és te is látod az enyémben. És tegnapelőtt vacsora
után? Ha nem jött volna Eta, ott a folyosón egymásnak esünk! - rövid kis csend következik,
én nem tudok mit mondani, ő pedig elégedetten megnyalja a szája szélét – Miért is állnál
ellen, hiszen tudod, hogy jó lesz velem…
- Eszter…- kezdeném, de a számra teszi a kezét.
- Ő semmit sem fog megtudni. – súgja, újra csókolni kezd, és egészen rámfonódik. Érzem
ahogy a melle hozzányomódik a mellkasomhoz, a csípője izgatóan mozog a combomon. –
Csak mi tudjuk…- végigsimít rajtam, izgatóan, apám, ez a nő profi. Elsötétül az agyam,
olyan, mintha nem is én lennék, csak valami film történne valahol a közelemben. A vér
dübörög a fülemben, amikor a keze az övemmel babrál, és úgy érzem, szétrobbanok,
ha…már a nyakamat szívja és nyalja, mintha teljesen magába akarna szívni. Bánja a
halál…hülye lennék…de egy percig se bírom tovább, csak gyorsan! Valami hasad a kezem
alatt, lágy forró bőrt és puha selymet érzek…felmordul bennem az állat, kezd elsötétedni
minden…Beleharap a fülcimpámba, a pillanatnyi fájdalomtól kicsit kitisztul a szemem, és
akkor meglátom magunkat a szemközti tükörben. Először azt sem tudom, hogy mi vagyunk
azok. Dúltan, kócosan, mint valami groteszk tornagyakorlat: egyensúlyozok a dívány
támláján, miközben Maggy fél lábbal a földön, a másikat átvetve rajtam a nadrágomat
rángatja. Nem szabad! –dübörög bennem valami, de fogalmam sincs, hogy mi, és azt sem
tudom, hogy miért. Megpróbálom lesöpörni magamról, de rámfonódik, és belenyúl a
nadrágomba, lerántja rólam az egészet – valami reccsen, remélem nem szakad teljesen
szét – ez az utolsó értelmes gondolatom, aztán rádőlök az ágyra és hagyom, hogy…mindent
hagyok. Elönt az ismerős forróság, magától rángatódzik a testem, Maggy rámsiklik és ebben
a pillanatban eldőlt minden. Még magamnak sem ismerem be, de már elvesztettem a csatát.
Egy tizedmásodperccel ezelőtt kellett volna felugrani és kirohanni, de hol van az a férfi aki
képes ezt megtenni ebben a helyzetben?
A testem rutinból teszi a dolgát, de a fejemben villámcsapásként villannak fel és tűnnek el a
gondolatok. Nem szabad megtennem!!!
De innen már nincs menekvés. Na jó, nem fekszem le vele, csak még egy picit belekóstolok, csak
pár pillanatig érezzem még azt a földöntúli izgalmat, ami nem létezik máskor, csak az első alkalom
során. Meg kell ízleljem ezt a tömény bujaságot, hogy az orromban, a számban szívódjon föl
egészen az agyamba, vagyis a helyét, kitöltő, lüktető, megtestesült vágyakozásba. Ez a vágy most
mindent elnyom.
Megint egy villanás: most kéne abbahagyni...Igen, mindjárt felállok, és lesöpröm magamról, csak
ne lenne ez a forróság, ami kikészít.
De addig még csak szippants be, nyelj el! Szoríts és csináld!
Igen, most! A lábujjamtól a fejem búbjáig átjárja minden sejtem ez a varázslatos áramütés, ami
nélkül el sem lehet képzelni az életet. Megfeszül minden izmom, majd hirtelen kiürül belőlem
minden, és marad a bűntudat meg a harag. A harag, amiért rávett, pedig nem akartam. A harag,
amiért nem tudtam neki ellenállni, pedig akartam. A harag, amiért bemocskolt és bűnössé tett.
Végigsimít a combomon, az érintésétől, mint a hideg zuhany ellep a veríték, és a pánik. Ledobom
magamról:
- Ez valami félreértés…én nem akarok…ne haragudj. – makogom idegesen és nem túl
értelmesen, felrántom a nadrágomat, felkapom az övemet, és rá se nézve kirohanok a
szobából. A gombjaimat a folyosón gombolgatom – tiszta szerencse, hogy nem jön valaki
szembe, úgy nézek ki, mint egy szatír. Meglátom földszinti férfiwécét – épp ez kell nekem,
egy perc menedék, belülről nekitámaszkodom az ajtónak, és visszafűzöm az övemet.
Lihegek, mint akit üldöznek. Legalább öt perc, amire kicsit magamhoz térek. Bevizezek egy
papirzsepit és a fülkében idegesen dörgölölöm le magamról Maggy nyomát. MIntha ezzel
meg nem történtté tudnám tenni az egészet. Majdnem elhányom magam - közben el vagyok
66
 képedve magamon - micsoda pszichés tüneteket produkálok. Erővel lenyugtatom a
lélegzetem - nem vagyok én olyan gyenge legény. Kimegyek az előtérbe. A tükör előtt
megigazítom a hajamat, persze a nyakam tele van rúzsfoltokkal és szívásokkal. A francba!
Az ördögbe! Bármibe fogadnék, hogy direkt csinálta, hogy Eszter észrevegye, és minden
kiderüljön. – Hiába füstölgök, egy nagy barom vagyok, hogy hagytam idáig fajulni a
dolgokat. – Hová a fenébe menjek? – Így nem mehetek haza, ki van zárva. Ha Eszter
meglátja a nyakamon ezt az izét, a maradék lehetőség is elszáll arra, hogy kibéküljünk, és
végre vége legyen az otthoni ostromállapotnak. Mert otthon teljes a káosz, egy szót sem
szólunk egymáshoz azóta a baromság óta. Eszter vörös szemmel járkál a lakásban, nem
főz, nem mos rám, viszont feltűnően kedves az anyjához és Balázshoz. Nem egyszer
hangosan nevetgélnek a másik szobában. Most ebbe a háborús övezetbe menjek haza
kiszívott nyakkal és rúzsfoltokkal?
- Istenem, mit csináljak? – zúg az agyam. Már az utcán vagyok, talán leülhetnék a parkban,
amíg kitalálok valamit? Nem jó, Eszter és Balázs errefelé mennek hamarosan a zeneoviba.
Mi a fenét csináljak? –toporgok. Istenem, ez az utca közepe, ez az őrült majdnem elütött.
Elmegyek anyámhoz. Na. Nem, ő mindenből akkora ügyet csinál. Felmegyek Tomihoz…nem
jó, minden látszik rajtam. Istenem! Erre nem jó, erre van Babáék lakása, sőt Eszter
természetgyógyásza is – fogalmam sincs róla, hogy nem akar-e ma odamenni. Végül
hosszas tépelődés után – amitől úgy érzem magam, mint egy sárgacédulás, meglátok egy
feliratot pont az orrom előtt: internetcafé. Megváltás. Ide beülök, és segítséget hívok.
- Egy capuccinót kérek. – nyögöm a pincérnőnek, aki úgy áll elém, mint valami lándzsás
arkangyal.
Mi az első teendő? Végiggondolni a dolgot. Eldönteni, hogy mit csináljak ezzel az egésszel, mert
a helyzet kétségkívül hagy maga után kívánni, sőt tennivalókat.
- 330 forint. – mondja a pincérnő, miközben leteszi elém a csészét.
Automatikusan a zakómba nyúlnék, amit persze bent felejtettem az irodában a földön, a
nadrágzsebemben sem találok semmit egy koszos papírzsebkendőn kívül. Bárgyún nézek a
nőre, aki nem túl nagy bizalommal figyeli lázas keresgélésemet.
- Izé…nem telefonálhatnék egyet? – kérdezem a nőt, akin körülbelül annyi együttérzés
látszik, mint egy hóhérsegéden – Elrohantam az irodából, és mindent otthagytam...-
próbálok valamiféle magyarázattal hatni rá.
- Hát...- néz végig gyanakodva a nő. Látom, ahogy átfut rajta: a ruhája jószabású, rendes
darab – ez még nem győzi meg igazán. Vigyázni kell ezekkel az ügyeskedőkkel, hátraengedi
őket a pult mögé, aztán kirabolják a kasszát. Muszáj meggyőznöm, hogy nem vagyok
szélhámos, mert a végén bevitet a rendőrökkel:
- Felhívnám a barátomat, hogy hozza ide a cuccaimat. – erőltetek meg egy kedvesnek szánt,
de inkább lidércesre sikerült mosolyt. Pont arra van most kedvem és energiám, hogy egy
hülye pincércsajt pszichoanalizáljak. – Természetesen kifizetem a telefont. – nyúlok megint
a zsebembe. Évek óta nem fordult elő, hogy ne lett volna nálam készpénz, és tessék, most,
a legkínosabb pillanatban egy százasom sincs. - Ha megjön a pénztárcám.
- Hát, tessék – mondja cseppet sem kedvesen a nő, és gyanakvó pillantásokkal jelez a
társának, hogy nem árt résen lenni. – Te, Juli, a vendég fel akar hívni valakit, aki idejön és
kifizeti a kávéját. – kiáltja jó hangosan a pult mögött állónak. Idegesen összerázkódom,
mert erre persze mindenki rám bámul. Gondolom mindjárt fogadásokat kötnek, hogy a
rabszállító visz-e el, vagy a mentő. Megpróbálok bizalomgerjesztően mosolyogni, végül is
ez a szakmám, de lefagy az arcomról a mosoly, amikor két elrontott tárcsázás után a telefon
végre kicseng, és csak sokára veszik fel, akkor is egy kelletlen női hang:
- Tessék kérem, Tóth Tamás telefonja.
- Tamással szeretnék beszélni.
- Most kérem fontos tárgyalása van, nem lehet zavarni.
- Szerencsés Benedek vagyok, és nagyon fontos, hogy azonnal beszéljek vele. Kérem, szóljon
be neki.
- Benedek úr, Tamásnál eligazítás van, a teljes osztály ott ül nála. – vitatkozik még mindig,
bár miután beazonosított, kicsit kevesebb meggyőződéssel a titkárnő.
- Lujza, kérem, szóljon be neki. – válaszolok ellentmondást nem tűrően, amivel végre látható
tekintélyt szerzek a hallgatózó pincérpáros előtt. Végül is, ha ilyen hangon merek beszélni
egy titkárnővel, az már jelent valamit. Egy kínos várakozással és bocsánatkérő
grimaszokkal eltelt perc után Tomi ideges hangja szólal meg a telefonban.
- Tessék, ki az?

67
- Én vagyok az, Tomi, Benedek. – megpróbálom eltakarni a számat, hogy minél kevesebb
hangozzon ki a vendégek közé – Te, rém kínos helyzetben vagyok. Maggy, tudod, az a dilis
csaj, szóval a szó szoros értelmében letámadott az előbb az irodámban, én meg kifutottam.
Beültem egy presszóba, és most veszem észre, hogy nincs nálam egy fillér sem, se a
telefonom, se a táskám.
- Mi a fenének futkározol egy szál ingben? – röhög jóízűen a másik oldalon.
- Tudom, igazad van, de olyan hirtelen jött. – mentegetődzöm, mit röhög ez ennyit, rajtam
folyik a víz. – Nem mennél el, és hoznád utánam a holmimat? Meghívlak egy sörre. –
kecsegtetem, mert a két pincérnő füle láthatóan megnyúlt a telefon felé.
- Ben, öregem, nálam még munkaidő van, és jelenleg húsz alkalmazottam várja, hogy
eligazítsam őket. – hallatszik a vonal másik végéről.
- Ne hagyj a szarban, öregem. Nem hiszed el, milyen ciki ez a helyzet. – vörösödöm el
minimum nyakig, de inkább a gatyámig.
- Dehogy hagylak, cimbora. Csak azt számolgatom, hogy mikor érek oda érted. – kis csend,
aztán Tomi újra beleszól – Figyelj, Eszter nem tudna érted menni?
- Ne szórakozz, Tom, ha Eszter megtudja ezt, a holmim egy óra múlva az utcán lesz. –
nyögöm elkeseredetten, mert egyre valószínűbbnek látszik, hogy ezt nem úszom meg.
Ráadásul most, hogy úgyis haragban vagyunk. Már napok óta ki akartam békülni vele, de
mindig hullafáradtan értem haza. Szegény Margó állandóan ott téblábolt közöttünk, és
Eszter is egyre durcásabb lett - túl sok energiát igényelt volna a kiengesztelése – hát
halogattam. Gondoltam, majd elviszem vacsorázni hétvégén – most meg…
- Jó, jó, csak azért, mert ezt-azt még mindenképp el kell intéznem. – sóhajt Tomi álszent
módra – nem elég, hogy évekig ezt a sztorit fogja mindenkinek mesélni, még meg is szivat
ezzel a várakoztatással. Mire jók a haverok?! – Figyelj, öregem, egy órán belül ott vagyok.
Ülj le, és várj meg. Úgysem sietsz most sehova, igaz? – kérdi kis cinizmussal a hangjában.
- Nem, dehogy. – dühöngök, aztán bemondom a címet. – Légy szíves siess. Megőrülök itt.
- Oké, nem fogsz csalódni Tomi bátyóban. – teszi le érezhető jókedvvel a hangjában a
kagylót.
- Egy órán belül itt lesz. – mondom a pincérnőnek, és igyekszem tudomást sem venni a
gyanakvó pillantásokról.
Visszaülök a helyemre, és inni kezdem a kihűlt capuccinót, ezért aztán kár egy órát itt ülni, a
legvacakabb porkávé, köze sincs egy igazi olasz kávéhoz. Egy idősebb férfi jön az asztalomhoz,
és erős borszagot árasztva megveregeti a vállamat:
- Ne aggódjon fiam, én kisegítem. – mondja, és nagy lendülettel előveszi a pénztárcáját,
közben nekitántorodva majdnem felborítja a kis kerek asztalkát. – Nőügy, ugye? Mindig a
nők hozzák kínos helyzetbe a magunkfajta jóképű férfiakat. – döngeti meg a mellét nagy
öntudattal. A fickó testvérek közt is megvan hetven éves, és alig áll a lábán. – Mindent
megpróbálnak, hogy magukhoz láncoljanak minket, de mi juszt se hagyjuk magunkat, ugye,
fiam? – veregeti meg újra a vállamat, én meg kétségbeesve nézek a pincérekre: mit
csináljak, ha dühöngeni kezd?
- Na, de itt van a jó Lajos bácsi, és segít magán. Aranyvirágom – int a pincérnőnek. –
Mennyivel tartozik ez a gyerek?
- 330 forint. – mondja készségesen a nő.
- Nesze, itt van négyszáz. – dob oda egy ötszázast a nőnek, aki legnagyobb
megdöbbenésemre elteszi a pénzt, és elfordul.
- De hát…nem is adtak vissza…- csodálkozom, és hálálkodni kezdek az elázott sorstársnak –
Én köszönöm szépen, és visszahozom mindjárt a pénzt …
- Ugyan, fiacskám, csak hagyjad. Ha mi nem segítünk egymáson, akkor senki se segít
rajtunk. – mondja az öreg, és nagy léptekkel kitántorog az ajtón.
- Gyakran jár ide ez a …bácsi? – kérdem a pincérnőt, még mindig nem tudok magamhoz
térni, azt se tudom, nevessek, vagy sírjak az égből jött segítségen.
- Majdnem minden nap. – vonogatja a vállát a nő.
- Akkor idehozom neki a pénzt, amit kölcsönadott.- szögezem le, és felállok.
- Felőlem. – fordul el a nő, mert valaki ingerülten kéri a kávéját.
Tanakodom, hogy induljak-e, vagy várjak még, de az ajtóban megjelenik Tamás, már messziről
lengetve a táskámat és a zakómat.
- Azt hitted, hagylak itt rohadni egy órán át, haver? – vigyorog elégedetten. – Nem ismered
te Tomi bátyót. Na, mesélj. – A pincérnőre néz – Mennyivel tartozik ez a szépfiú?
- Már fizettek érte. – mondja közönyös arccal a szőkeség. – Kér valamit?

68
- Hogyne, hozzon nekünk két whiskyt, és egy nagy melegszendvicset. Nem volt időm
ebédelni. – mondja bocsánatkérően. – Ki váltott ki a szomorú rabságból?
- Egy öreg harcostárs. Az erősen becsiccsentett fajtából. – magyarázom és visszaülök az
asztalhoz. Ha már itt van, tőle fogok tanácsot kérni, ő már 15 éve nős – amit nem tud a
hisztériás nőkről, azt nem is érdemes.
Körbenézek, mintha egy James Bond filmben lennénk, és most akarnám átadni a szupertitkos
világpusztító fegyver vázlatos rajzát a kapcsolatomnak. Hiába, megviselt az előbbi nagy
nyilvánosság. A kávézó vendégei azonban már visszatértek a saját életükhöz. Megfigyeltem,
hogy az emberek többségét csak rövid ideig lehetett kivonni a saját problémáik bűvköréből.
Így azonban viszonylag jó esély van rá, hogy a sztori nem fog holnap a Blikkben megjelenni.
Persze nem mondok el mindent – az olyan, mintha időzített bombát csinálna magának az
ember, minden pletyka egyszer körbeér, és lehetőleg a legrosszabbkor jut a legérintettebb
fülekbe. Tomi egyébként is képtelen tartani a száját, és micsoda élvezet lenne mindenkinek
elmesélni, hogy én, a kifogástalan férj, a „bezzegbenedek” félreléptem egy ostoba
titkárnőcskével.
- Komolyan mondom, öregem, még sosem voltam ilyen cikis helyzetben. – sóhajtok most
már egy kicsit lenyugodva, és egy kortyra bedobom a whiskyt. Mikor van az embernek
szüksége némi pluszra, ha nem akkor, amikor éppen csak megszabadul egy kiéhezett tigris
karmai közül – Ismered Magdát a pénzügyesünket? Én nem mondom, csinos csaj, és
nagyon…izé…kedves. Szóval nem csinál problémát belőle, ha a fenekére ütök, vagy
átkarolom a vállát. – megborzongok egy kicsit, és magamban megfogadom, hogy soha
többé senkihez nem nyúlok, még a kezét se fogom meg. – De esküszöm, ennél többet
sosem csináltam. – a gyomrom összerándul az undortól, ahogy az irodai jelenet felrémlik-
tisztára, mintha hányni akarnék.
- Nem is akartál? – kérdezte gúnyosan Tomi, és közben a konyhába vezető ajtót figyeli, hogy
hozzák-e már a szendvicsét.
- Ne marháskodj már, öregem. – pirulok fülig. Ha tudná! De nem kell tudnia, sőt, gyorsan és
határozottan meg kell győznöm az ellenkezőjéről. – Nem erről van szó. Ha az lenne kérdés,
hogy mi jár az agyamban, akkor már börtönben lennék, de te is, nem? – nézek rá helyeslést
várva. – Na, mindegy. Szóval semmit, de semmit nem csináltam vele, és még csak nagy
kísértésnek sem álltam ellen. – idegesen igazgatom meg a frissen visszafűzött övemet.
Nehogy megkérdezze ez a marha, hogy pontosan mi is volt a helyzet, mert biztos elszólom
magam. Inkább egy kis figyelemelterelést kéne bedobni. - Bár lehet, hogy nem is álltam
volna ellen, ha észreveszem, hogy mire megy ki a játék, azok után, ami otthon van már két
hete.
- Miért, mi van otthon? – mondja örvendezve a haverom, mert közben meglátja a pincérnőt
közeledni a melegszendvicsével. – Köszönöm, drágám. Nincs egy kis ketchup? – az eddig
is páratlanul kedvesnek bizonyult pincérnő a vállával a pult felé bök.
- Ott van.
- Köszönöm, kedvesem. – mondja Tom, és felpattanva becserkészi a flakont. – Bocs, öregem,
de reggel óta nem ettem, és úgyis sok a gyomorsavam. Szóval ott tartottunk, hogy talán
befűzted volna a csajt, mert otthon már rég balhé van. Milyen balhé?
- Összevesztünk Eszterrel. – morgok, mert így visszagondolva marhaság az egész. – Nem is
volt olyan komoly a dolog, de tudod, mind a ketten állandóan idegesek vagyunk. Anyósom
két hónapja nálunk lakik, amióta beteg. Négyen lakunk egy nagy, meg két félszobában. –
megdörzsölöm az orromat, mint mindig, ha ideges vagyok, pedig rém undorító szokás. –
Tudom, hogy szemétség, mert szegény nem tehet róla, de teljesen felforgatta az életünket,
meg a lakásunkat. Sose vagyunk kettesben, illetve hármasban. – sóhajtok, és
megrángatom a nyakkendőmet.
- Ne is mondd! Egyszer Anna anyja is hozzánk költözött, de én egy hónap alatt kitettem a
lakásból. Mindenbe belekotyogott, Anna meg kezdett kísértetiesen hasonlítani rá. –
rázkódott bele az emlékbe. – Már ő is mindig rám szólt, ha nem raktam helyre a zakómat,
meg állandóan főzeléket főzött, mert anyósom szerint az az egészséges. Cigizni meg ki
kellett mennem az udvarra. – sokatmondóan összevonta a szemöldökét. –Én meg mondom
magamnak, ha még egy hónapig marad, akkor teljesen megreformálja az életünket.
Úgyhogy mondtam Annának, vagy a mama vagy én.
- És ő téged választott. – vonogatom a vállam, mert itt a bibi. – De Eszter az anyját
választaná, mert ő beteg, és szüksége van rá. Nem is akarom én az öreglányt kitúrni,
egyébként kevés vizet zavar, nincs sok baj vele. Csak hát mégis, mindig ott van. –
grimaszolok egyet. – És ugye ismered a közmondást: a baj sosem jár egyedül, jöttek
69
 ellenőrizni a céget, és kiderült, hogy nagy a baj. Egy hónapig a nyakunkon ültek az apehtől.
Sorban átvizsgálták az összes könyvelésünket, bevallásunkat – minden francos papírt, ami
csak volt. Én már az elején éreztem, hogy gondok lesznek. – vonom fel a szemöldökömet,
a közös vállalkozásunk szempontjából nem mindegy, ha megjegyzi, hogy jó a szimatom. –
Nem tetszett az arcuk, túl céltudatos volt, meg olyan kárörvendő.
- De te nem könyvelő vagy ott, nem? – kérdezte tele szájjal Tomi.
- Persze, semmi közöm hozzá. – vonom meg a vállamat is – De azért mégis idegesíti az
embert, ha adócsaláson kapják a főnökét.
- Rajtakapták? – vigyorog a barátom.
- Igen. – sóhajtok, mert azért elég szar helyzet volt. – Úgyhogy szerintem annyi a cégnek is,
mehetünk a fenébe.
- Azanyja. – bólogat Tom. – Mi lesz veled? Elég megrendelést szedtél össze ahhoz, hogy
beindítsd a céged?
- Fogalmam sincs. Éppen ezen gondolkodtam, amikor jött Magda, és teljesen rám mászott.
- Ezt részletezd. – az arcán most tükröződik a legnagyobb figyelem a beszélgetés során. – Le
is vetkőzött?
- Te teljesen hülye vagy, öregem. – mérgelődöm, és csúnyán nézek Tomira. – Ez nem
szexfilm, hanem az én elcseszett életem.
- Jól van na. Azért meg lehet kérdezni nem? – tömi be a maradékot egyszerre. – Szóval mi
volt?
- Elkezdett csókolgatni – pirulok, mint egy kamaszgyerek az első randin. – Én persze
mondtam neki, hogy hagyjon békén, erre aztán még hevesebb lett, levette a zakómat, meg
lehúzott a díványra…
- Egyre jobb. És sikerült megerőszakolnia? – kérdi vigyorogva Tom.
- Majdnem. Tudod, hogy van ez…- mormolom szinte bocsánatkérően – elsötétül az ember
előtt minden…
- És mennyire sötétült el minden? – faggat lelkesen.
- Csak egy percre. – gondolatban átugrok egy részt, bár az igazság az, hogy olyan tisztán
látom magunkat, mintha egy filmet néznék – és a hányinger mellett most már megint elkap
az izgalom is. Minden erőmet meg kell feszítenem ahhoz, hogy ne áruljam el magam.
Sóhajtok, és a jelenet végére ugrok - Aztán eszembe jutott hirtelen: Úristen, mit keresek
én itt? – megdörzsölöm az államat, amiről belém villan, hogy Eszter már ebből tudná, hogy
hazudok. – És akkor felugrottam, és elfutottam.
- És otthagytál mindent szétdobálva az irodában. – vigyorog jólesően Tom, úgy látszik
bevette.
- Biztosan. De olyan érzésem volt, hogyha nem futok el, valami nagy baj fog történni velem.
– sóhajtok és intek a pincérnőnek – Hozzon még két whiskyt.
- Hát, öregem, irigyellek. – dől hátra elégedetten Tomi. – Komolyan, százhúsz éve nem volt
ilyen klassz kalandom, de még fele ilyen sem.
- Te beteg vagy. – rázom meg a fejemet, mert minden izgalma és élvezete mellett nekem
abszolút kínos és undorító az egész, és hirtelen nem tudnék olyat mondani, amit ne adnék
oda, hogy meg nem történtté tegyem. Persze Esztert és a családomat kivéve. – Életemben
nem voltam még ilyen kínos helyzetben. És persze fogalmam sincs róla, hogy mondjam el
Eszternek.
- Miért kellene elmondanod? – csodálkozik Tomi.
- Hát…ezért. – mutatom a nyakamon a foltot.
- Húha, micsoda csaj lehet! – irigykedik a hülye haverom, akitől úgy látszik, hiába várok
épeszű tanácsot. – Öregem, tényleg szarban vagy. Száz nőből egy, ha elhinné, hogy
elfutottál egy ilyen helyzetből, ilyen nyomokkal a nyakadon.
- Eszter elhinné, ha nem lennénk haragban. – töprengek, vagyis meg tudnám győzni, ha
tényleg nem történt volna semmi. De így?!. – De mostanában úgy eltávolodtunk…
- Nem is szexeltek? – kíváncsiskodik a barátom.
- Nem, újabban Eszter bent alszik Balázs szobájában. – vallom be. Persze félreértés az egész,
de nem volt kedvem magyarázkodni. – Én meg nem akartam alkalmat adni neki, hogy
elutasítson.
- És arra, hogy kibékülj vele, még nem is gondoltál? – piszkálja a fogát Tom.
- De, többször is. Csak mindig olyan fáradtan meg idegesen mentem haza, hogy nem volt
energiám hozzá. – megértést keresek a szemében - Tudod, milyen egy ilyen kibékülés:
hatvanszor el kell mondanod, hogy te vagy a hibás, száznegyvenszer végighallgatnod, hogy
mennyire nem volt igazad, amikor ezt meg azt mondtad, és akkor még milliószor bocsánatot
70
 kérni, és szerelmet vallani. Hosszú program, nekem meg rendszerint már arra sem volt
erőm, hogy egyek, csak végigdőltem az ágyon és bedobtam a szunyát.
- El is felejtettem, hogy ti még viszonylag friss házasok vagytok. – veregeti meg a hátamat.
– Nálunk azért már leegyszerűsödött a kibékülés: rendszerint egy szál rózsával és féltucat
bocsánatkéréssel megúszom. – rám kacsint, emlékezve a múltkori esetre - Ha nagyon
berág, akkor persze valami extrát kell prezentálnom – múltkor az a gyűrű nagyon bejött.
Persze, mi már lassan tizenöt éve élünk együtt.
- Lehet, hogy mi nem éljük meg a 15 évet, ha Eszter meglátja ezt. – érintem meg ismét a
foltot. A pincérnő leteszi eléjük a két poharat, és szárazon közli:
- Mindjárt zárunk.
- Fizetek. – nyögöm, és előkotrom a frissen visszakapott táskámból a tárcámat.
- Hagyd csak, öregem, neked most elég bajod van. – kapja elő a magáét Tomi.
- Nem, kösz, de tőled már az is nagy dolog volt, hogy iderohantál a cuccommal. – tiltakozom,
és odalökök egy kétezrest.
- És még 546 forint. – mondja élesen a nő.
- Bocsánat. – ez ma nem az én napom, előveszek még egy ezrest. – Rég nem ittam whiskyt.
- teszem hozzá bocsánatkérően, de a nő nem enyhül meg.
- Tíz perc múlva zárás. – mondja figyelmeztetően, és elbilleg a pult felé.
- Mi az ördögöt csináljak, mondd? – kérdezem a barátom, bár sok bölcsességre már nem
számítok, minél több idő múlik el, annál jobban érzem, hogy benne vagyok a kakiban.
- Ne adj négyszáz forint borravalót, mert a szegényházban fogsz kikötni. – válaszolja Tom.
- Abból egy rész azé az öreg fickóé, aki fizetett helyettem. – magyarázom elég letargikusan.
- Megeszem a kalapomat, ha odaadják neki. – kacsint rám.
- Majd akkor benézek, és megkérdezem. Ne szórakozz Tomi – fogom meg karját - Mi a fenét
csináljak?
- Két dolgot tehetsz: vagy elmész egy szállodába, és úgy csinálsz, mintha Te sértődtél volna
meg az otthoni dolog miatt – és kivárod, amíg elmúlik ez a folt a nyakadról. Ez még jól
jöhet egyébként is, mert Eszter esetleg megijed, hogy végleg elköltözöl. – latolgatja az
esélyeket a tapasztalt férj. – Vagy hazamész, mindent bevallasz, és reménykedsz, hogy
hisznek neked. Szerintem erre kisebb az esély. Na, menjünk, mert az a pincérnő mindjárt
nekünk támad a kávéfőzőgéppel. Már csak mi vagyunk itt. – Elkezd kifelé terelgetni, mint
valami kölyköt.
- És te mit csinálnál? – kérdezem kíváncsian.
- Én már az első néhány nap után kibékültem volna, mert tudom, hogy minden nappal csak
szarabb lesz a helyzet. – mondja bölcsen. – Itt az autóm, elvigyelek?
- Nem kösz, még sétálok egy kicsit.- miért is gondolja az ember, hogy a haverok majd
megoldják a gondjait?! Épp ennyit lehet tőlük várni: egy kis ideszaladok, odahozom ezt –
némi megértő röhögést, és sok kárörvendő poént. Az igaz, hogy most már tisztábban látok
mindent, de egyet kiváltképp: ezt sehogysem úszom meg több órás veszekedés nélkül. És
akkor még nem is mondtam sokat. Most, hogy kétségessé vált, hogy hazamehetek-e, a
lakásunk, úgy anyósostól, felfordult nappalistól és haragvó feleségestől függetlenül nagyon
vonzónak tűnik. Maggy pedig a neccharisnyás lábával és a tömény parfümillatával olyan,
mint valami rossz álom – nem értem, hogy dőlhettem be neki. Hihetetlen, hogy ilyen
hülyeségek miatt veszélyeztettem az egész életemet. És Balázs? Azt aztán végképp nem
tudnám elviselni, hogy ne lássam mindennap! Ahogy csibészesen elvigyorodik, vagy
magából kikelve ordít valami után…Nincs más sanszom, és minden órával több bűn van a
számlámon. Legalább még egyet ittam volna, hátha meghozta volna a bátorságomat. Mert
abból most nincs túl sok bennem.

26.
Babáéknál a szokott zsivaj fogad, Lilla nyit ajtót, és rögtön törleszkedve bújik hozzám, ami nagyon
jólesik ezekben az érzelemszegény-gondgazdag időkben. Odaadom neki a szatyrom – mostanában
csoki mellett gyümölcsöket és ivóleveket is hozok – ki tudja, mire telik most nekik. Baba éppen
vasal, az ikrek csendesen forgolódnak a már mélyebbre állított kiságyukban- édes gőgicsélésük
odacsalta Dávidot, aki most nagy lelkesen magyaráz nekik a kisautóiról. Elgyönyörködnék a kis
idillben, ha nem látnám, hogy Baba a gyűrött ágyneműt nemcsak a gőzzel, hanem a szeméből
potyogó könnyekkel is vizezi.
- Történt valami? – kérdezem óvatosan, a „mi a baj?”-ról már leszoktam, a baj állandó, ha
valakit négy gyerekkel elhagy a férje.
71
- Karcsi elment. – mondja szipákolva Baba, és a melegítője vállába töröli az orrát, ezt persze
a bennem lakó higiénikus lény nem nézheti, azonnal zsebkendőt rántok elő, és odanyújtom.
- Persze, hogy elment, már két hónapja. – mondom kis értetlenséggel, és közben kicsit
megijedek, mi van, ha Babán most előtör valami amnézia, vagy idegösszeomlás? Vihetem
haza a gyerekeit?
- Nem, most ment el. Vissza ahhoz a nőhöz. – zokog Baba, lecsapja a vasalót, és berohan a
fürdőszobába. Először automatikusan veszélytelenítek, kihúzom a dugót, felemelem a forró
vasat az ágyneműről és a radiátorra rakom, a falhoz lököm a vasalódeszkát. Mindezt elég
robotszerűen, amíg próbálom megfejteni az előbbieket.
- Apa itt volt. Hazajött. – avat be Lilla felnőttes komolysággal.
- Tényleg? –csodálkozom, és valami határozottan kellemetlen gondolat kezd mocorogni
bennem, valami rosszat sejtek. – Mikor?
- Egy hete. – válaszol Baba a fürdő ajtajából. – Hozta a cuccait, meg minden. Azt hittem,
minden rendbe jön…- elkezd a szobában ténferegni, egy megkérdőjelezhetően tiszta
pelenkát rángatva két keze közt.- Csak úgy becsengetett, és megkérdezte, hogy bejöhet-
e.- néz az ajtóra, mintha azt várná, hogy megint megtörténjen. – Nem is tudtam mit
mondani neki, csak kinyitottam az ajtót. – megsimogatja Lilla fejét. – A gyerekek persze
rögtön az ölébe másztak, Dávid el sem akarta engedni.
- És? – kérdem, miközben szinte magam előtt látom az egészet.
- Nem is tudom. Itt ült órákig, de nem mondott semmit. – tépkedi Baba a pelenkát. – A
gyerekeket egy idő után elzavarta, az ikrekre éppen csak távolról vetett egy pillantást.
Aztán egyszercsak bekapcsolta a tévét, és nézni kezdte. – int a másik szoba felé. – Én csak
vasaltam tovább, meg pakolgattam, nem tudtam, mihez kezdjek. És akkor…
- Mi történt? – sürgetem, mint aki valami döntő ütközetre vár.
- Semmi. Nyolc után kikiabált nekem, hogy nincs-e valami vacsora, vagy egy üveg sör.
- Te meg elküldted a fenébe. – fejezem be helyette a történetet.
- Dehogy. Arra gondoltam, hogy időre van szüksége, meg hogy zavarban van. – Baba
leroskad mellém a kanapéra. – Adtam neki enni, másnap dolgozni ment valahová, de úgy
kicsípte magát, mint máskor, ha esküvőre mentünk – és nem mondott semmit. – nagyot
sóhajtott. – Megkérdeztem, hogy nem lesz-e koszos ez a szép új öltöny, ha ebben megy
szerelni. Erre fintorgott, és azt mondta, hogy azt a szar helyet már rég otthagyta, és más
munkája van. – Sybill lábacskája beakadt két rács közé, amit a kislány hangos sírással adott
a tudtunkra. Baba kikapja a gyereket a kiságyból, magához öleli, és automatikusan ringatni
kezdi. – Későn jött haza, annyira, hogy én már azt hittem, megint nem jön. A gyerekek
aludtak, gondoltam, most majd beszélünk…vagy kibékülünk – pirult el a gondolatra.
- És, hogy ment? – emelem ki Berillt a helyéről, mert a kislány azonnal kifogásolta, hogy a
nővérét kivették, míg ő bent maradt a kiságyban.
- Sehogy. Hozzám se szólt. – Baba szeméből kicsordultak a könnyek – És amikor
megpróbáltam megölelni, azt mondta, hogy hagyjam békén, elege van a nőkből.
- És ezt te csak úgy hagytad?- háborodom fel, mert ez szörnyen megalázó lehetett Babának.
- Elsírtam magam és lefeküdtem. – a könnyeit szipogva próbálja visszanyelni - Tudod,
régebben sosem hagyott sírva elaludni – mindig utánam jött, és addig nevettetett, amíg
megbékéltem vele. – mégiscsak kifolytak a könnyei, és Szibill érdeklődve tapogatja anyja
arcán a furcsa nedvességet. – Most meg inkább a kanapén aludt, csak az öltönyt vette le.
- De másnap csak kiosztottad? – kérdem, és érzem, hogy gyűlik bennem a felháborodás. Ha
most a kezem közé kapnám!!
- Nem, még néhány napig reménykedtem benne, hogy magához tér, és minden olyan lesz,
mint régen. – Baba megrázza a fejét. – De egyre rosszabb lett. Undok és türelmetlen volt
a gyerekekhez, nem segített semmit, és úgy viselkedett, mintha azt várná, hogy én
engeszteljem ki – és hogy körülötte forogjon a világ.
- Hát, régebben így volt, nem? – kérdem óvatosan, és közben arra gondolok, hogy nem csak
náluk.
- De, igen. De akkor másmilyen volt...Játszott a gyerekekkel, és segített nekem…és
szeretett…- kezd el zokogni Baba, alaposan megrémítve Szibillt.
- Add csak ide őt is!- kérem el a kicsit, leülök a kanapéra, és magam mellé fektetem mind a
két babát. – Na, itt foroghattok eleget. – aztán a barátnőmre nézek. –Baba, ne sírj! Ha
Karcsi így megváltozott, akkor nem is kell, hogy visszajöjjön!
- Neked könnyű! Ben imád téged, és senki kedvéért nem hagyna el. De mi lesz velem? – néz
végig magán elkeseredve – Én kinek fogok így kelleni? Karcsi is azt mondta egyik éjjel,
amikor megpróbáltam…csak átnyúltam az ágyban és megsimogattam: hogy azért történt
72
 minden, mert én nem tudom eléggé kielégíteni őt. Hogy nem vagyok elég vonzó, és semmit
sem tudok a szexről.
- A mocsok! – most aztán kedvem volna valamit falhoz csapni. Micsoda szemét! – De
remélem, betöröltél neki egyet?
- Nem. – törli meg újra a szemét. – Hiszen igaza van. Nézz végig rajtam! Sose fogok a
nyomába sem érni annak a nőnek!
- Miért, ő valami manöken? – biggyesztem a szám.- Nem hiszem, hogy a te Karcsid valami
szupernőnek kellene.
- Egy gyönyörű, fekete hajú csaj, olyan kosztümös-előkelő, de közben dögös. Valami
magáncége van. Karcsi odavan, hogy egy ilyen jó nőnek pont ő kell.
- Uramisten. – kapok a szívemhez. – Zita.
- Igen, Karcsi egyszer kimondta a nevét is: Zita. – gyanakodóvá válik a hangja. – Ismered?
Tudtál az egészről, és egy szót sem szóltál?
- Ne kiabálj, megijednek a gyerekek. – húzom le a kezénél fogva magam mellé, bár iszonyú
zavarban vagyok, még az is megfordul a fejemben, hogy elszaladok. De ezt aligha úszom
meg. Megpróbálom őszintén elmondani az egészet. – Tényleg tudtam róla, csak éppen nem
tudtam, hogy rólatok van szó. – hadarni kezdek, hogy gyorsan túl legyek a vallomáson. –
Van egy barátnőm, Zita, amikor a konzervatóriumba jártam, akkor ismerkedtünk meg.
- Zenész? – faggat önkínzó kíváncsisággal.
- Nem. Az egyik énekes fiúval járt együtt. – megvonom a vállam: kivel nem járt még Zita? –
Zita rendes lány, nagyon jópofa, meg minden, hidd el, nem gonosz, meg ilyenek…
- Nagyon rendes nő lehet, aki négygyerekes családapákat csábít el a családjuktól!- csattan
fel Baba.
- Nem úgy értettem. Más, mint mi- nem akart családot, meg férjet, csak élvezi…ami adódik.
– milyen másképp hangzik ez most, mint a cukrászdában, nevetgélés közben – Én nem
gondoltam eddig, hogy ez ilyen bajt okoz. Azt hittem – és szerintem ő is – hogy csak olyan
férfiak csalják meg a feleségüket, akik úgyis rossz házasságban élnek. Meg hogy az
asszonyok nem tudják meg, és akkor nincs semmi baj.
- Nem hiszem el, hogy ezt komolyan mondod. – néz elkeseredve rám, és nem a fülemig,
hanem a bokámig pirulok, mert érzem, hogy igaza van.
- Én nem gondoltam…ne haragudj, igazad van Baba! – kétségbeesve tördelem a kezemet,
hogy én ilyen hülye legyek! – Én csak hallgattam a kalandjait, és minden olyan jópofa volt,
mintha egy filmet néznél. Olyan más volt, mint az én életem!
- Szóval jót szórakoztatok rajtam, és a hozzám hasonló nőkön. – néz végig magán és a
szobán szomorúan.
- Jaj, istenem!- sóhajtok, legszívesebben homokba dugnám a fejemet, de már úgyse segítene
– Amikor mesélte, hogy összejött valami Karcsi nevű szerelővel, én nem kapcsoltam. De
mondtam neki, hogy ha a fickónak családja van, akkor nem helyes, amit csinál.
- Nem helyes…- mondja elgondolkodva Baba. – Mindegy, akármit mondtál volna, úgyse
tudtad volna lebeszélni róla. Karcsi jóképű, és kedves, vicces…- megint sírva fakad, és
beletrombitál a zsebkendőjébe.
- De Zita nem szokott összeköltözni senkivel, pár hét alatt ráun a férfiakra, vagy azok rá…-
vigasztalóan megsimogatom a haját. – Tényleg, a leghosszabb kapcsolata fél év volt! Igaz,
ha most gyereket vár…- szólom el magamat a lehető legrosszabbkor.
- Gyereket vár? Gyereke lesz Karcsitól? – kap a mellkasához Baba, és én egy pillanatra azt
hiszem, hogy rosszul lesz, vagy elájul, úgy elfehéredik.
- Nem tudtad? – szívnám vissza az egészet. – Azt hittem Karcsi elmondta neked, hogy ezen
vesztek össze. Én is csak néhány napja hallottam Zitától – de mostanáig nem állt össze az
egész.
- Gyerekük lesz. – mondja rekedt hangon Baba. – Akkor tényleg vége mindennek. Sosem jön
már vissza.
- De ha olyan, mint amilyen most volt, akkor ne is jöjjön, nem? – próbálkozom, de érzem,
hogy milyen üres baromság, amit mondok.
- Nem érted? Karcsi, az én régi Karcsim, már sosem jön vissza! – Baba zokogva kirohan a
fürdőszobába.
Tanácstalanul nézek utána, aztán óvatosan karomba fogom a piciket, és visszarakom őket a
kiságyba. Bekopogok a fürdőszoba ajtaján, de csak zokogást hallok. Bekukucskálok a másik
szobába, ahol Lilla és Dávid éppen legó-várost épít – láthatóan hozzá vannak szokva a hasonló
jelenetekhez, már meg sem ijedtek Baba sírásától.
- Lilla, nagymamátokat nem tudjuk elérni valahogy?
73
- De, van neki telefonja. – mondja a kislány készségesen. – Miért?
- Szeretném, ha idejönne ma éjszakára. – magyarázom, és igyekszem, hogy ne ijesszem
meg, legalábbis ne annyira, mint amennyire én ijedt vagyok. – Tudod, anyukád nagyon
elszomorodott, és nem szeretném, ha egyedül lenne ma veletek. –gyorsan hozzáteszem -
Téged is az anyukád tud a legjobban megvigasztalni, ugye?
Lilla ezután már kérdezés nélkül tárcsázza a számot, sőt, maga is segít a nagymama
meggyőzésében. Bár már mennem kéne, mert nem szívesen hagyom Balázst sokáig
anyósomnál, de megvárom Baba anyukáját, ami nem felesleges óvintézkedés, mert a barátnőm
egyszer csak kirohan a fürdőszobából, és a táskáját felkapva kirohan az utcára. Hiába próbálom
csillapítani és visszatartani, csak annyit nyög magyarázatként, hogy valamit meg akar beszélni
Zitával. Amíg a nagymama busza megérkezik, kétpercenként kapom elő a mobilomat: hol Zitát
akarom figyelmeztetni, hol Babát lebeszélni, hol pedig Bentől tanácsot kérni, hogy mit tegyek.
Végül egyiket sem teszem, csak újra és újra végigrágom magában a történteket és a lehetséges
variációkat. A gyerekek kicsit nyűgösek, Berillnek alighanem a foga nő, kiveszem, és ringatom,
dúdolok neki. Csak sokára veszem észre, hogy már egész dalcsokrot eldudorásztam neki,
ráadásul elég hangosan, és egyszer sem szorult össze a torkom. De most ennek sem tudok
örülni, egyre Babán, Zitán és Benen jár az eszem, és hogy mit hoz még a jövő. Nem vagyok
babonás, de azt mondják a baj nem jár egyedül, és háromig nem áll meg, nekem most itt van
anyám betegsége, aztán ez a rémes veszekedés Benedekkel…

27.

Nemrégiben még azt hittem, hogy nem vagyok babonás, de most már örök életemben az
leszek, az biztos. Ahogy Babáéktól hazafelé a jövőn töprengtem, a fene sem gondolta, hogy a
jövő már szépen postázta magát anyám mozdulatlan alakjában, ami a kisszoba díványán várt.
Én marha először nem is gyanakodtam, csak volt valami furcsa abban, ahogy ruhástól feküdt
az ágy tetején, és olyan mesterséges rend volt körülötte: se egy gyűrődés, se egy használt
papírzsebkendő. Megfogtam a homlokát, hűvös volt és nyirkos, és furcsán pihegve vette a
levegőt. Mintha lelassult volna az agyam, vagy valami filmet néznék, úgy történt minden –
semmi realitás-érzésem nem volt, amire felfogtam, hogy baj van, percek múltak el.
Szólongattam, rázogattam, megpofozgattam az arcát – de semmi sem történt. Akkor aztán
kétségbeesve és dadogva kihívtam a mentőt. Benedeket persze sehol sem tudtam elérni –
fogalmam sincs, hol lehet, amikor szükségem van rá. A mobilja hosszan kicsöngött, ötször is
megvártam, amíg az üzenetközvetítő bejelentkezik. Közben anyósom megérkezett, ma ő hozta
el az oviból Balázst, hogy én Babáékhoz tudjak menni, de amikor meglátta anyámat, - na meg
gondolom az én állapotomat – rögtön visszahúzta az unokáját az utcára, és csak onnan kiabálta
be, hogy jobb lesz, ha ők most visszamennek, ne aggódjak, Balázs addig marad nála, amikor
érte tudok jönni. Még úgy is, ebben a furcsa lebegő állapotomban is pontosan tudtam kódolni
az érzéseit, az ijedtséget anyám hamuszürke, mozdulatlan arcának látványától, az iszonyodást,
amikor megérezte a halál közelségét, és a szinte azonnal feltámadó megkönnyebbülést, hogy
nem vele történik mindez. A menekülése nemcsak természetes volt, hanem örvendetes is, más
sem hiányzott volna még, mint őt és Balázst nyugtatgatni, vagy csak hallgatni az ijedt
sápítozását. Alighogy eltűnt, végre megjelent a fehér mentőautó. Az orvos és segédje könnyed
lazasággal ugrottak le az alig megálló járműről, és bizalmat keltő határozottsággal siettek
hozzám, mert már az ajtóban ácsorogtam – nem mertem visszamenni anyámhoz.
- Hol a beteg? Mi történt? – kérdezte az orvos, mire én tétován a szoba felé intettem. Amíg
ő ruganyos léptekkel haladt befelé, én botladozva és riadtan kárálva követtem, mint valami
agybeteg tyúk, akinek héja köröz a fészke felett.
- Néhány órára elmentem a barátnőmhöz, és amire megjöttem, nem tudtam felébreszteni.
Megijedtem, mert olyan halkan lélegzik, és gyenge a pulzusa! Anyámnak néhány hónapja
agyinfarktusa volt, ami lassan javult. A beszédközpont sérült legfőképp. – hadartam, ami
éppen eszembe jutott – Fogalmam sincs, hogy mi lehet a fontos, és mi a lényegtelen ebben
a képtelen helyzetben.
- Délben még semmi baja nem volt? – kérdi az orvos, miközben pulzust ellenőriz, és egy kis
lámpával belevilágít anyám szemébe.
- Semmi. Megcsókolt, amikor elindultam. – mondom tétován. – Valami kedveset is mondott,
hogy nagyon szeret, és jó lánya vagyok…
- Nem talált búcsúlevelet, vagy üres gyógyszeres dobozokat? – kérdi a mentőorvos
kíméletlenül.

74
- Uramisten! – sikoltok, olyan ez, mintha kalapáccsal vágtak volna a fejemre, ami azonnal
ripityára tört. – Ön…gyilkos…lett? – kétszer is belebotlik a nyelvem a szóba, és még
ijedtebben nézem anya szürke arcát.
- A jelenlegi állapota alapján feltételezhető, hogy jó adag altatót vett be. – húzgálja a doktor
a szemhéjait. – Nem mondhatok biztosat, de ha tudnánk, hogy mit vett be, akkor több
esélye lenne.
Egy pillanatig dermedten állok felettük, aztán eszeveszett sebességgel kirohanok a konyhába,
és kiborítom a kukát. A banánhéjak és tejesdobozok között találok is valami furcsát: egy kis
nylonzsákba tömködött összegyűrt gyógyszeres dobozokat, s bennük a kiürült alufólia-
műanyagtartókat. Odaejtem az orvos elé, és semmi mást nem érzek, csak iszonyodást, és azt,
hogy lehetetlen, hogy ez velem történik meg.
Az orvos elismerően néz rám, aztán a leletet vizsgálja meg.
- Ez vagy harminc szem Sevenal. – odafordul a mentőssegédhez - Szóljatok be, hogy
készüljenek egy gyomormosásra, és hozd gyorsan a hordágyat!
- Velünk jön, asszonyom? – kérdezi, és megfogja a karomat, amitől egy kicsit magamhoz
térek, és merev lábakkal, mint egy Barbibaba keringeni kezdek a bútorok közt.
- Igen…persze. – felkapom a táskámat meg egy cipőt, és valamibe belebújok, amíg kiviszik
anyámat, aztán tanácstalanul álldogálok a mentő mellett. A mentőssegéd kilép, sajnálkozva
rám néz, és lehúzza a hátamról a dzsekit:
- Erre semmi szüksége nem lesz. Inkább zárja be a lakás ajtaját. – ütögeti meg a hátam,
mintha valami szamár lennék, aki nem akar megindulni a terhével. De használ, bezárom az
ajtót, és csak a mentő belsejében kezdek el bőgni, nézem anyámat, akire valami maszkot
tettek, és a vénájából is kilóg valami cső, és csak zokogok, de inkább a
megkönnyebbüléstől, mint a fájdalomtól, megszűnt ez a furcsa félálom-lét, megint érzem,
hogy élek, és tudom, hogy hol vagyok és mi történik velem, velünk. Csak persze azt nem,
hogy mi lesz a vége.
A mentőorvos megfogja a vállamat, és a szemembe néz:
- Ezzel most nem segít az anyján! Csak akkor jöhet velünk, ha megnyugszik. Ért engem?
- Igen. – sóhajtom, és csodák csodája, sikerül abbahagynom a bőgést. Megérkeztünk, az
autó bekanyarodik a kórház elé – Elnézést kérek…- magamhoz szorítom a táskám, és
elindulok a hordágy után. Idegesítően halottas menetre emlékeztet az egész, de nem tart
sokáig, anyámat betolják egy vizsgálóba, nekem pedig intenek, hogy itt várjak.
Lassan telnek a percek, öt perc alatt tízszer is megnézem a mutatókat, és csodálkozom, hogy
még mindig csak fél hét. Azóta anyám gyomrát kimosták, de még tart a vizsgálat. Egy kisnővér,
aki kijött a szobából azt mondta, hogy szerinte nem lesz baj, máris erősödik a pulzus és javul
a légzés. Ebbe a soványka biztatásba kapaszkodom, már amikor nem a mobil gombját
nyomkodom, hogy megpróbáljak Ben nyomára akadni.
Végül lerogyok az ajtóval szemben egy műanyag székre, és meredt szemmel bámulok magam
elé, ez furcsamód jól esik, olyan békés, mintha takarékra vettem volna magamat. Néha átsuhan
az agyamon, hogy hogy nézhetek ki, de valahogy nem izgat a dolog, még a hajamon sincs
erőm végigsimítani, hogy legalább felmérjem a helyzetet. Olyan lehetek, mint valami őrült –
különösen, mert a lyukas tornacipőt vettem fel, és hozzá a bevásárlótáskámat szorongatom,
amiben egy üres borosüvegen és egy nylonzacskón kívül semmi sincs. Dübörgő léptek
közelednek, kicsapódik a lengőajtó, nagy nehezen felemelem a fejem, és Bent látom berohanni
rajta.
- Eszter, Eszter, mi történt?- rogyok le elé a földre.
- Hol voltál? – kérdem fásultan, mintha semmi más bajom nem lenne.
- Sok…mindenféle…dolgom volt…majd később elmesélem. - jövök zavarba egy pillanatra, de
aztán eszembe jut anyám sírós beszámolója, és a lényegre térek. – Mi van anyáddal?
- Nem tudom. – sóhajtok, még mindig elég apatikusan, valahogy még az iránta érzett harag
sem tud felrázni, az elkeseredés, hogy sosincs ott, amikor szükségem lenne rá – Még nem
jött ki senki.
- Anya azt mondta, hogy szerinte bevett valamit. – kockáztatom meg óvatosan, mert látom
Eszteren, hogy alig van magánál – ilyenkor kiszámíthatatlan, hogy mire mit reagál.
- Igen, úgy tűnik. – sóhajtok megint, telefut a szemem könnyel, de annyi erőm sincs, hogy
elbőgjem magam.
- De hát miért? – csattanok fel dühösen, és meglazítom az ingnyakamat. Rossz mozdulat,
rosszabb nem is lehetne, Eszter szeme azonnal a piros foltra szegeződik.

75
- Látom, tényleg fontos dolgod volt. – érintem meg az ujjam hegyével a helyet, és ha azt
gondoltam az előbb, hogy már nem bírok többet sírni, tévedtem, megindulnak a könnyeim,
és közben olyan ürességet érzek, ami még az eddigi dühnél is sokkal rosszabb.
- Eszter, az Isten szerelmére! – próbálom meg átölelni, a fene vigye el, a legrosszabbkor jött
ez a dolog. – Esküszöm, hogy nem csaltalak meg. Nézz rám!- Közben szurkolok, hogy elég
meggyőző legyek, vészhelyzet van, muszáj meggyőznöm! - Eszter!
- Hagyj békén. – lököm el a kezét, és direkt nem nézek rá – Menj innen.
- Nem csaltalak meg, hidd el. – elég kétségbeesetten jön ki belőlem, mert innen is, onnan is
többen kinéznek a folyosóra, és ez rohadtul zavar. – Elmondom később, de hinned kell
nekem. Ostoba félreértés az egész.
- Menj - el - innen. – tagolom nagy szünetekkel, mintha egy elmebeteghez beszélnék,
mert nem bírom elviselni a látványát, ahogy ott guggol a gyűrött öltönyében és kiszívott
nyakával.
- Nem megyek. Ha te nem is akarsz meghallgatni, tudnom kell, hogy mi van Margóval. –
állok fel, és átmegyek a folyosó túlsó oldalára. Nekidőlök a falnak és ütemesen rúgdosom
az előttem álló széklábát, amíg egy arrajáró nővér szemrehányóan rám néz. Tudhattam
volna, hogy nem fog hinni nekem, túlságosan jól ismer. Pokoli düh tölt el, legszívesebben
mefojtanék valakit, lehetőleg Maggyt, de akár Esztert is – nem magamtól találtam ki ezt az
egészet. Ha Eszter nem olyan elutasító – vagy Maggy nem olyan erőszakos…a fenébe is,
férfi vagyok! Nem is ismerek olyat, aki ne kefélne néha félre – attól még szereti a családját,
meg a feleségét…és akkor most még ez a hülyeség Margóval is! Minden nő megbolondult!
–nagyot csapok a falra a hátam mögött, de csak a kezem fájdul meg. Nézem Esztert, mintha
összement volna, szinte gyereknek látszik, ahogy kuporog a műanyag széken.
Legszívesebben odamennék, és ölbevenném – de rám se néz, és olyan hidegség árad belőle,
hogy ki tudna oltani vele egy tűzhányót. Csak nézem, és ütögetem a falat.
Így várunk pár percig néma csendben, az ajtót bámulva, ami mögött ki tudja, mi történik. Az
az átkozott mobilom megcsendül, szerencsére kiírja a hívószámot, a rohadt mindenit, Maggy
az, hát ennek a nőnek semmi se elég?- falhoz vágom a nyomorul nokiát. A zajra kipattan egy
kórterem ajtaja, és egy mérges arcú nővérke néz ki rajta:
- Ne tessék kérem itt ilyeneket csinálni. – szól rám hidegen.
- Elnézést, nem vagyok magamnál. – motyogom zavartan, eltűnődve,hogy teljesen
meghülyültem-e, még sosem csináltam ilyet. – Ez volt életem legrosszabb napja.
- Hívjak egy orvost? – kérdi tanácstalanul a nő.
- Nem, hacsak nem tud beadni egy ciáninjekciót. – mosolyogok rá cinikusan.
A nővérke erre láthatóan nem tud mit válaszolni, becsukja az ajtót. Reménykedve nézek Eszter
felé, de ő semmi jelét nem adja annak, hogy hallotta volna a kis párbeszédet. Vagy ha igen,
csak még jobban ellenem hangolta, ha úgy érzi, hogy viccelődöm egy ilyen súlyos helyzetben.
Súlyos helyzet?! Katasztrófa – nem is egy síkon, hanem az életem minden dimenziójában: csőd
a munkahelyemen, csőd a házasságomban, és csőd a családomban. Megint az ajtót bámuljuk,
mintha szuggerálnánk. Végre kinyílik, mind a ketten felpattanunk, és megrohanjuk a kilépő
nővérkét.
- Hogy van? Él? – kérdezzük egyszerre.
- Mindjárt jön a doktor úr. – mondja a nő, de aztán megsajnál minket. - Él. Nem rosszak az
esélyei. - mondja, és elsiet.
Megpróbálom Eszter vállát átölelni, nem is annyira a kibékülés kedvéért, inkább csak
automatikus védelmező mozdulattal. Ő viszont gyilkos pillantással kirántja magát, és ellép
mellőlem. A nyitott ajtóban megjelenik a zöld ruhás orvos.
- Doktor úr, hogy van az anyám? – rohanom le azonnal.
- A beteg lánya? – kérdezi az orvos szigorúan.
- Igen.
- Én pedig a veje vagyok. – lépek közelebb.
- Csak a legközelebbi hozzátartozónak adhatunk ki információt ilyen esetben. – néz kérdően
Eszterre, aki egy percnyi habozás után bólint.
- Mi vagyunk. – mondom, végül is Ben mindig rendes volt anyával, kicsinyes lenne itt
jelenetet rendezni.
- Az édesanyja nagy mennyiségű altatót vett be, nyilvánvalóan öngyilkossági szándékkal. –
az orvos gyanakodó tekintete alatt mind a ketten szinte összezsugorodunk. - Kimostuk a
gyomrát, máris javulnak az életfunkciók, erősödik a pulzus, jobb a légzés, toxikus tünetek
nem léptek fel. Amíg fel nem ébred, az intenzíven tartjuk, aztán áthelyezzük a
pszichiátriára.
76
- Miért? – döbbenek meg önkéntelenül hátra lépve. - Úgy tudtam, oda az elmebetegeket
rakják.
- Minden öngyilkos odakerül, és addig nem engedik haza őket, amíg a kezelő pszichiáter meg
nem győződik róla, hogy a beteg nem akar újra öngyilkosságot elkövetni. - hadarja a
részleteket az orvos. – Tudják, hogy miért akart meghalni?
- Nem! – suttogom szégyenkezve. – Agyinfarktusa volt néhány hónapja, azóta nálunk lakik,
és szépen gyógyult.
- Nagyon bántotta, hogy nem tud folyékonyan beszélni. – szólok közbe
szerencsétlenségemre, mert ezzel magamra vonom a feleségem haragját.
- Te azt honnan tudod?! – förmedek rá, mit játssza itt a jól tájékozottat, amikor hetek óta ki
tudja, hol csámborog és kivel– önkéntelenül megint ránézek a nyakán levő foltra.
- Ezt majd megbeszélik később. – mondja az orvos közönyösen. – Mennem kell, már várnak
a műtőben. Ha akar, itt maradhat a mama mellett, amíg felébred, de lehet, hogy órákig kell
várnia.
- Nem baj. Bemehetek hozzá? – kérdezem, nagy esdő tekintetet vetve az orvosra.
- Mind a ketten bemehetnek, ha beöltöznek. Beszéljenek hozzá, az a tapasztalat, hogy az
segíti a visszatérést. – mondja még távozóban az orvos.
- Menj haza. – vetem oda foghegyről Bennek. Semmi szükség, hogy itt játssza az odaadó
vejet.
- Nem megyek. Nem kell hozzám szólnod, de megvárom, amíg Margó magához tér, és
megmondja, hogy miért csinálta ezt. – mondom határozottan, hogy lássa, kár vitatkozni
ezen. Úgyse tudnék mit csinálni addig, amíg meg nem értem, hogy mi történt. Nyugodtan
belépek a kórterembe a dühtől fuldokló feleségem után, ahol fehér párnák közt mindenféle
csövekre és gépekre kötve falfehéren ott szuszog anyósom. Ijesztő látvány. Megsajnálom
Esztert, annyira nehéz lehet neki, annyira szereti az anyját. Én is belebolondulnék, ha
anyám feküdne itt – bár ő sose csinálna ilyet. Igaz, Margóról se gondoltam volna. Olyan
higgadt, bölcs asszony - semmi színpadiasság, hisztéria. Nyilván meg is akart halni, ha
bevette a gyógyszereket, akkor viszont borzasztó lesz, ha felébred. Milyen keveset tudunk
azokról, akik a legközelebb állnak hozzánk! Eszter például képes lenne? Nem, nem hiszem.
Remélem nem! Tegnap még száz százalékra mondtam volna – de ma itt már alig valamiben
vagyok biztos. De nem: Eszter annyira szereti Balázst- sosem hagyná itt. Esetleg, ha vele
történne valami. Vagy velem…legalábbis mostanáig. Most ezzel a nyavalyás folttal
elszúrtam. De a fenébe is! Miért nem hisz nekem? Nem szoktam hazudni! Nem fontos
dolgokban! És nem vagyok olyan, aki megcsalja a feleségét. Ez az egész dolog csak egy
szerencsétlen véletlen, ami soha, de soha többé nem fog előfordulni. Összerázkódom a
gondolattól is, de bármennyire erős az undor, ami eltölt, van benne egy adag borzongás is,
ami megijeszt. Soha, soha többé, még csak a közelembe sem engedek ilyen nőt, mint
Maggy – legalább annyira meg akarom győzni magamat, mint majd Esztert. Persze ő is
hibás. Le se szarja, hogy a munkahelyemen mi van, hogy minek vagyok kitéve már hetek
óta. Csak hogy vele nem törődöm…csak egy kis realitásérzék lenne benne! Vagy legalább
egy kis megértés. Istenem, de fehér ez a szegény Margó. Ki tudja, magához tér-e még ma.
Hulla vagyok, de ha beledöglök is megvárom, amíg magához tér. Talán ha beszélnénk
hozzá? Az orvos azt mondta...
- Helló, Margó, ébredj, én vagyok az Benedek. - megpróbálom könnyedén venni, hátha
legalább neki segít - Gyerünk, nyisd ki a szemed, beszélnünk kell. A doktor azt mondta,
hogy rendbe fogsz jönni, szerencsére Eszter időben behozatott. Tessék felébredni, itt
vagyunk, és látni szeretnénk, ahogy magadhoz térsz. Margó, ébresztő. – megveregetem a
kézfejét, aztán megsimítom az arcát- istenem, milyen hideg, és olyan nedves tapintású.
Elszégyellem magam, mert én eddig kizárólag a saját lelkemmel voltam elfoglalva, hogy
mennyire megbántottak és cserbenhagytak azok, akiket a legjobban szeretek. Ez jó téma, akár
napokat is eltöprenghetek felette, de nem most, anyámnak szüksége van rám, és lám Ben
jobban tudja, hogyan. Megfogom anya másik kezét – óvatosan, mert abba van bekötve a lassan
csepegő infúzió – valami átlátszó folyadékkal.
- Anya, én vagyok az, Eszter. Ébredj fel, kérlek, nagyon megijesztettél! Miért kellett ezt
csinálnod? Gyere, ébredj, megbeszéljük. Nagyon szeretlek, kérlek, ne menj el! –
duruzsolom, és nagyon zavar, hogy olyanok vagyunk így együtt, mint valami Szentcsalád,
vagy inkább Laokoon-csoport a keresztül futó csövekkel. Zavar, hogy Ben hallja, amit
mondok, de beszélni kell, azt mondta az orvos.

77
- Ébredj, Margó, gyere vissza! Mit szólna Balázs, ha nélküled mennénk haza? Tudod, hogy
szereti az ő nagyiját! – váltom fel Esztert, akiből elsőre kifogyott a szusz - szerencsétlen
helyzet ez, szerencsétlenebb nem is lehetne. – Ébredj fel, megbeszélünk mindent.
- Anya, szedd össze magadat. Most már mindenképpen fel kell egy kicsit ébredned, aztán,
ha akarsz, visszaalhatsz. Nagyon aggódunk érted, kérlek, nyisd ki a szemed, és hadd
lássam, hogy megismersz. – váltom fel a beszédben Bent, és én is odanézek a szemem
sarkából, hogy lássam a reakcióját. Jaj lenne neki, ha csak egy vonásnyi gúnyt, vagy
vidámságot látnék rajta – de nem, szomorúan és aggódva figyeli az anyám arcán átfutó
remegéseket. Amikor megérzi a nézésemet, szomorúan visszanéz, de hiába- nem bírok
most ránézni. Mindig a nyakát kell látnom, ami ékesebben beszél, mint az a bárgyú
pillantása. Azt a foltot nem a számítógép, és nem is a fröccsöntő tette a nyakára, és most
nincs erőm végighallgatni a mentségeit. Most csak anyám a fontos, minden egyebet
jegelhetünk.
- Nem csináltam semmit. – mondom az ágy felett könyörgő pillantásokat vetve Eszterre,
amikor elcsípem a pillantását, amit a nyakamra vet. – Joet lecsukták, a cég tönkrement,
nincs állásom. Pont ezen töprengtem, hogy hogyan mondjam el neked, amikor bejött
Maggy, és teljesen elment az esze. Elkezdett csókolgatni, lehúzott a díványra, és azt
mondta, hogy tudja, hogy odavagyok érte. Akkor csinálta ezt – érintem meg a nyakam, és
fülig pirulok, ami azért nagyon cikis egy harmincéves férfinál. Megalázó ez a
magyarázkodás, de aligha úszom meg. Csak legalább elhinné! Istenem, nincs az a szex,
ami megérné ezt a kínos szitut. Egy pillanatra megfordul bennem, hogy őszinte leszek, és
elmondom, hogy mi történt, de a menekülési ösztönöm erősebb, magamat is meglepem,
milyen határozottan, folyékonyan jön belőlem a védekezés – De én elrohantam,
mielőtt…mielőtt…bármi történt volna. Tomi hozta utánam a holmimat egy cukrászdába,
mert mindent otthagytam, ahogy volt. Még annyi pénzem sem volt, hogy kifizessem a
kávémat. A mobilom is bent maradt, azért nem értél el. Eszter, hinned kell nekem!
Nem válaszolok, egyszerűen nem bírok, csak csorognak a könnyeim. Hiába, lehet, hogy még
hiszek is neki valahol legbelül, de akkor is úgy érzem, hogy már eltört, elmúlt valami, amit én
nem tudok újra összeforrasztani. Amikor Ben átnyúl az ágy fölött, és megsimogatja az arcomat,
elhúzódom, és megrázom a fejemet. Sajnos, ez nem megy ilyen könnyen, sok hét hideg
nemtörődömségét nem lehet kitörölni csak úgy, egy tetszetősen hangzó történettel.
- Eszter, ne csináld ezt. – lassan elfogy a türelmem, mit gondol, meddig fogok még
könyörögni? Mások bezzeg egy szavamra…a fenébe is! - Tudom, hogy undok voltam
mostanában, de nem csaltalak meg. Egy hónapja ott ült az ellenőrzés a cégnél, és tudtam,
hogy nagy baj van. Én hótt ideges voltam állandóan, és sosem tudtam veled
beszélni…mindig…mindig
- Pszt! – éles, figyelmeztető tekintetet vetek rá az ágy fölött, mert anyám szeme megremeg,
és lassan kinyílik.
- Ott…vagyok. – mormolja.
- Mit mondasz, anya? – hajolok felé megkönnyebbülve, és gyors puszikat nyomok a sápadt-
fehér bőrre.
- Mert …én …ott…vagyok. – néz Benre aztán rám, és megint lehunyja a szemét.
- Ne aludj vissza anya, nem értem, hogy mit mondasz! – esem kétségbe.
- Azt mondja, hogy azért nem tudok veled beszélni, mert ő mindig ott van. – sóhajtom, és
legszívesebben megrúgnám magam, hogy ilyen marhaságot mondtam pont most, amikor
magához tért. – Ne gondold, anyuka, hogy mindent magadra vállalhatsz. Attól, hogy te a
szomszéd szobában alszol, még nem kellett volna idáig jutnunk.
- Anya, te azért vetted be azokat a vackokat, mert azt hiszed, hogy miattad veszekszünk? –
kérdezem hihetetlenkedve.
- Zavartalak…titeket…mindig…ott…sose…magatok. – erőlködik anyám hol kinyitva, hol
becsukva közben a szemét. – Gyöngyinek…igaza…
- Hogy Gyöngyinek volt igaza? – háborodom fel. – Egyáltalán nem. Nem az a mi bajunk, hogy
te nálunk vagy, anya. Sokkal inkább az, hogy Ben állandóan későn jött haza, és egyáltalán
nem érdekelte, hogy mi van velem.
- Mert téged érdekelt, hogy nálunk mi van bent? – fortyanok fel, mert azért nem szeretném,
ha az egészet a nyakamba varrná, ráadásul itt anyósom előtt. - Ahányszor elkezdtem a
benti dolgokról mesélni, azt mondtad, hogy unod Joet, meg a többieket.
- Azt csak mostanában mondtam, amikor már hetek óta nem kérdezted meg, hogy mi van
velem. – riposztozok, mert mindjárt én leszek a hibás, és ő szegény az áldozat. – Persze,

78
 hogy nem vagyok kíváncsi Joera, amikor azt se tudom neked elmondani, hogy otthon mi
van.
- Miért, mi érdekes történt otthon? – kérdezem, mert úgy csinál, mintha történne bármi
érdekes bármikor, amióta Balázs asztmarohamai megszűntek.
- Hát éppen ez a baj, látod, hogy neked semmi sem érdekes, ami otthon történik. – sírom el
magam. – Le se tojod, hogy mi van velem, vagy Balázzsal.
- De hát látom, hogy semmi bajotok – akkor mi történhetett volna? – Eszternek semmi
arányérzéke nincs. Hogy lehet a kettőnk helyzetét összehasonlítani? - Az én munkahelyem
viszont megszűnt, Joe börtönben, mindenki az utcán, ez csak érdekesebb, mint hogy milyen
rajzfilm ment a tévében délelőtt?
- Gyűlöllek téged! Olyan nagyra vagy azzal a szaros marketing diplomával, ugyan mitől olyan
nagy dolog, amit ott csinálsz? – tör ki belőlem, mert elegem van már abból, hogy mindig ő
a fontos, rá kell figyelni, vele kell foglalkozni. – Mintha legalábbis a világot váltanád meg
abban a szaros fröccsöntőben.
- Most legalább már én is csak otthon válthatom meg a világot, és majd meglátjuk, miből
fogsz természetgyógyászhoz járni, ha én nem keresek semmit. – vágok vissza, mert ugye
azt sosem veszi figyelembe, hogy a pénzt én keresem mindenhez.
- Nem kell a pénzed, vidd a drágalátos nődhöz, aki kiszívja a nyakadat. - Pattanok fel, és
kevés hiányzik, hogy nekiessek. – Látni se akarlak többé.
- Megkérdezhetem, hogy mi folyik itt? – szólal meg emelt hangon egy orvosnő az ajtóban –
Ordibálnak a beteg mellett az intenzív osztályon? Azonnal hagyják el a szobát.
- Elnézést kérek. – suttogom, és legszívesebben a föld alá süllyednék. Sosem csináltam még
jelenetet sehol. – Én hadd maradjak. Az én anyám.
- Akkor maga menjen el. – mondja a doktornő szigorúan Benhez.
- Azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb. – mondom mérgesen, és vissza se nézek. Még van
annyi önuralmam, hogy csendesen zárjam be az ajtót, de aztán meg sem állok hazáig. Ha
ennyire nem ért meg, és nem érdekli, hogy mi van velem, semmi szükség, hogy együtt
éljünk. Megvagyok én anyámmal is. Akkor legalább nem kell ellenállnom a csinos nőknek,
azt csinálok, amit akarok. Mi örömöm volt az elmúlt hetekben? Semmi. Durcás feleség, kicsi
lakás – moshattam, főzhettem magamra. Ezért adok haza havi háromszázat? Röhej.
Luxusautón hordhatnám a csajokat a legjobb szállodákba, és senki egy szót se szólhatna.
Én meg gürizek egész nap, aztán meg otthon pitizek egy hisztérikának, aki azt hiszi, hogy
a konyháján kívül nincs élet.
Ahogy kilép a doktornő, elkap a zokogás – pontosan tudom, mit csinál most Ben, összeszedi a
holmiját és hazaköltözik az anyjához. És mivel ő még sosem csinált ilyet, valószínűleg komolyan is
gondolja – nem úgy, mint én, aki havonta átlag tízszer megfenyegettem ezzel, és már vagy
háromszor haza is költöztem. De ha Ben csinál valamit, az valahogy komolyabb. Akkor tessék,
elszartam a házasságomat, és még csak nem is tudom, hogy hogyan és miért. Tűrnöm kellett
volna, hogy csak késő éjjel járjon haza? Ne szóltam volna a foltról a nyakán? Vagy az a baj, hogy
szerettem volna, ha néha megkérdezi, hogy mi történt velem? Miért nem tanítják ezt meg valahol
az embernek? Hogy mi az, amit még elvárhat, és mi az, amivel végképp tönkreteszi a házasságát?
Szegény anyám a plafont nézi – már nem is tűnik olyan hihetetlennek és abszurdnak az
öngyilkosság.

28.
Borzasztóan üres a lakás Benedek nélkül – még akkor is, ha mostanában csak tíz után jött haza,
valahogy mindenen rajta volt a nyoma: ki gondolta volna, hogy a földre hányt zakója és a szoba
közepén hagyott cipője is hiányozni fog? Nem bírok egyedül aludni a nappaliban, ahová nem is
olyan régen kirángattuk a franciaágyunkat, beköltöztem Balázs mellé egy szivacsra. Ő szegénykém
élvezi a felfordulást, anyósom hozza el az oviból – nála macskázik egész délután, amíg én anyámnál
vagyok a kórházban. Csodák csodája Ben most szinte az egész napot „otthon” tölti – bezzeg amíg
itt lakott! Na jó, nem vagyok igazságos, mert akkor még volt munkahelye, most meg, ugye,
nincsen. Fogalmam sincs, mi lesz velünk, úgy értem anyagilag – meg persze máshogy se tudom.
Szóval Balázs estefelé jön haza, hol én megyek érte –becsengetek és kijön anyósommal, vagy Ben
dobja haza, ő szertartásosabb- bekíséri a fiát, mond egy-két udvarias szót, aztán elvonul, mint aki
jól végezte dolgát. Mintha én lennék „büntiben” – és neki lenne igaza. Az első két nap majdnem
felrobbantam ettől, de mára már én is felvettem a fapofát, és úgy viselkedem, mint egy úrinő,
hűvösen és kimérten válaszolgatok neki, lehet, hogy ő komédiázik, de nekem ehhez nincs

79
 gyomrom. Szegény fiam néha gyanakszik, hogy valami nincs rendben, de még elhiszi, hogy csak
a nagyi betegsége miatt van ez a változás.
Egyébként elhatároztam, hogy nem fogok itthon őrlődni. Ami elég viccesen hangzik, ha azt vesszük,
hogy mihelyt haazérek valahonnan, beleesek az ágyba, és legalább húsz percig tart, amíg rá bírom
szánni magam, hogy valamibe belekezdjek. Állandóan álmos vagyok, és minél többet alszom, annál
rosszabb a helyzet. Legszívesebben fel sem öltöznék – tiszta szerencse, hogy anyámról és Balázsról
gondoskodnom kell, különben teljesen eluralkodna rajtam a depi. Mert nem vagyok hülye: az
alvással az agyam tiltakozik a fájdalom ellen, amíg alszom, nem fáj a szívem Ben után. Most
minden erőmmel – ami nem sok – abba kapaszkodom, hogy a zeneiskolából felhívtak, hogy nem
vállalnék-e el egy kis helyettesítést, zongoraleckéket három kisfiúnál – megbetegedett az egyik
tanárnőjük. Soha jobbkor! Bementem tárgyalni, és Ilikével végigbeszéltünk mindent, nagy mákom
volt, hogy pont ő tanított annak idején. Szóval és tettel délelőttönként elvállaltam egy ovist, és
délután két tehetséges kisiskolást – ez heti 9 óra, és kéthetenként egy-egy szolfézs blokk együtt
nekik, ez egy hivatalos félállást jelent a zeneiskolában! Még szerencse, hogy a zongoraszakot is
felvettem – fene se gondolta volna, hogy valamikor ezzel fogom keresni a kenyeremet, nem az
énekléssel. Olyan izgatott vagyok, hogy alig-alig gondolok Benedekre, és ha mégis, akkor nagy
megelégedéssel, azt hitte, hogy semmire sem vagyok jó, és most tessék – kifejezetten nekem
kínálták fel ezt a lehetőséget. A zeneiskola itt van kétutcányira – tehát akármikor hazajöhetek, ha
anyámnak szüksége van rám – de az orvos szerint az ő idegeit legalább annyira megviselte az
állandó összezártság, mint a miénket. Az, hogy Balázst rá merjem-e bízni, még nem tudom – de
kértem tanácsot egy ilyen honlapon, ahol direkt a stroke-osok, meg a családtagjaik chatelnek – ők
azt mondják, hogy nyugodtan, ha anyámnak tényleg csak beszédfunkciós zavarai vannak. Így
hívják, hogy lassan és töredezve beszél. Egyébként rá fogom beszélni anyát erre a chatelésre – én
egészen belejöttem. Így legalább nem érezné magát annyira egyedül. Persze találkozhatna a régi
barátnőivel is – de eszében sincs, azt mondja, nem szeretné, ha látnák „ilyennek”. De itt ezen az
oldalon csupa „ilyen” van, hátha velük jobban érzi majd magát.
Ma van az első órám, csuda izgatott vagyok, közben nevetek magamon, egy szem ovis gyerek előtt
csak nem fogok leégni? De azért jár-kel a gyomrom, és alig bírtam enni. Szerencse, hogy még
Balázs ügyében nem kellett döntenem – ha őt be kell íratni egész naposra, akkor minden kiderül
– azt pedig csak akkor akarom, ha már minden szépen beindult, és megkapom a szerződésemet.
Ilike azt mondta, hogy ez a tanárnőjük, aki megbetegedett, már elég öreg, és ha én beválok, akkor
felvesznek helyette. Persze nem kívánok annak a nőnek ismeretlenül rosszat, de csodás lenne egy
rendes állás – ráadásul csak heti 20 óra, ami azt jelenti, hogy alig kell elmennem itthonról, mégis
dolgozom, és emberek között is vagyok! Ha nem lennék ilyen boldogtalan, most nagyon boldog
lennék. Tessék, egy gyönyörű paradoxon, mély gondolati és érzelmi tartalommal megtöltve. Kár,
hogy ez nem egy verselemzés. Mindegy, juszt is boldog vagyok, ha sosem békülünk ki Bennel,
akkor is sokkal jobb lesz nekem, ha van egy jó állásom, amiben kedvemet lelem, és amihez értek
is.
Most egy óra, kettőre kell mennem a zeneiskolába, fél négy körül érek be anyámhoz, aztán Balázs,
vicsi-vacsi, fürdés, és alvás. Mi a fenét vegyek fel? A barna kosztümöm túl komoly egy gyerekhez,
a farmer viszont nem elég tanáros. Szoknya? Talán ez az apró virágmintás hosszú fehér felsővel
megteszi, ha a hajamat kontyba fogom, az olyan tekintélyt parancsoló. Vajon mennyire tud ez a
kölök zongorázni? Ilike azt mondta, hogy évek óta jár. Talán már tisztába tevés közben is volt egy
kis pianínója. Azt hiszem valami könnyű kis dalt választok, először eljátszom neki én – ez feltétlenül
kell, hogy lássa, hogy nem vagyok hülye – aztán elkezdjük megtanulni. Vajon mennyit tud átfogni
egy óvodás keze? Egy oktávot aligha. Jobb lett volna utánanézni ezeknek a dolgoknak. Na majd
este búvárkodom a neten egy kicsit.

29.
Azt hiszem, minden rendben lesz. Ha Dóra elvállalja a könyvelést – és majdnem biztosra ígérte,
akkor tulajdonképpen együtt van a csapat: Zoli ügyfélkapcsolat és felhajtó, Laci és én tervezünk,
Ákos rajzol és filmez. Az iroda az a kis lyuk, amit ki tudtunk bérelni a belvárosban- szoros lesz, de
a többinek nagyon drága volt a bére. Van kilenc állandó megbízásunk, sajnos az első negyedévben
mindenhová le kell tennünk egy komplett reklámkampányt és egy piackutatást – de aztán már
egyenletesebb lesz a dolog – de addig senki sem akar fizetni, ameddig nem kapott semmit. Végül
is érthető. Csak nekem fizetnem kell a srácoknak, meg bérleti díjat, telefont, stb. Mi kell még? A
plusz telefonvonalért beszóltam, ha minden igaz, ma beszerelik, a hirdetés holnap jelenik meg a
Szuperinfóban. Nem baj, ha először nem lesz új megrendelő, majd két hónap múlva csinálunk egy
nagyobb reklámkampányt, addigra már lesznek referencia-munkáink a szerződéseseknél.

80
Most persze jó lenne Eszter ötletessége, meg egyáltalán, be is ülhetne délelőttönként az irodába,
hogy felvegye a telefonokat. Titkárnőre még nem telik – ha jól sejtem, sokáig nem is fog. Persze
nem ér rá, anyósom még mindig kórházban van, de ha már otthon lenne, se jönne: duzzog. Hiába,
nem tudok mit tenni vele. Semmi ötletem, pedig görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok,
hogy ez már mindig így lesz. Ha meglátom, úgy dübörög a szívem, mint kamaszkoromban, de a
nyelvem béna – na meg le is hűt az a jéghideg pillantása. Tehetetlen vagyok. De legalább most
eltereli a figyelmemet róla ez a sok tennivaló – vagy inkább folyamatosan eszembe juttatja, most
jövök rá, hogy mennyi mindent elintézett helyettem – szokatlan, hogy nekem kell szerelőkkel meg
hivatalokkal tárgyalni. Jaj, el ne felejtsem felhívni azt a szobafestő gyereket, gyorsan ki kellene
festeni az irodát – valami iszonyú ronda az a koszos fehér fal bent. Valami jó erős szín kellene.
Persze a névjegy otthon van. Felhívjam Esztert? Nem. Olyan hidegen szól hozzám mindig.
Baromság volt mérgemben összekapni a cuccaimat és eljönni – most hogy a fenébe menjek haza?!
Bocsánatkérésről szó se lehet, meg sem hallgatná, persze én meg el sem mondhatnám neki az
egészet – azzal vége lenne mindennek, ezt pontosan érzem. Végül is, ha bevallanám neki, akkor
csak boldogtalanabbak lennénk mind a ketten, neki is nehezebb lenne – igaz, nekem nem lenne
annyi lelkiismeretfurdalásom, mint így, de a helyzetem meg a kilátásaim sokkal rosszabbak
lennének. Nem hiszem, hogy ilyenkor tényleg az őszinteség a megoldás – nekem egyszerűen
önzésnek tűnik: így is szenved a lehetőségtől, hogy megcsaltam, mennyivel jobban szenvedne, ha
biztos lenne benne. És amilyen egyenes lélek, sose bocsátana meg nekem. Pedig ő is hibás, neki
kellett volna sokkal megértőbbnek lennie az elején. Ha nem borul ki, hanem megérti, hogy milyen
nehéz időszak volt ez nekem a cégnél, akkor biztosan nem történik semmi. Egyébként is, most
már olyan valószínűtlennek tűnik az egész: el sem hiszem, hogy…gondolni sem akarok rá. Sajnos
álmomban gyakran előjön – és most is felizgat, ha felmerül Maggy arca…brrr. Nem akarok rá
gondolni. Az eszemmel tudom, hogy ez zsákutca, és hogy igazából nem is akarom őt. Igenis Esztert
akarom, a szobánk meghitt neszeit, és az ő enyhe barackillatát, ahogy ölelem. Persze a testem
önkéntelen reakcióiról nem tehetek – inkább idegesít, hogy nem tudom teljesen kiűzni a fejemből
azt a délutánt az irodában. Akkor lennék a legboldogabb, ha soha többé nem látnám Maggyt –
persze erre semmi esély. Hiába cseréltem le a telefonomat, csak akadt egy kedves ismerős, aki
megmondta neki az új számom, és azóta hívogat, meg smseket küld. Ha nem válaszolok csak még
rosszabb, teljesen bevadul. Valamikor le kell ülnöm vele, és megmondani, hogy tévedés volt az
egész, és hogy nem akarom folytatni. Nem mintha érdekelné, tudja, hogy elköltöztem otthonról,
és most addig akarja ütni a vasat, amíg meleg – hátha sikerül elcsípnie, amíg nem békülök ki a
feleségemmel. Csakhogy annak a lehetősége, hogy Maggyval kelljen együtt élnem, rosszabb, mint
az összes többi – más dolog egy menet az irodában, és más valakihez nap, mint nap hazamenni.
Különösen akkor, ha az az egyszeri alkalom sem volt maga az extázis. Végiggondoltam már vagy
százszor: izgató és különleges – de hiányzik belőle valami, amit ha megdöglök, sem tudok
meghatározni, mindenesetre létszükséglet – vagyis egyáltalán nem vágyom olyan szexre, amiből
ez a valami hiányzik. És bármi is az, otthon megvan. Még akkor is, ha az utóbbi időben sosem
feküdtünk le Eszterrel, vele egy érintés is más. Nem olyan erotikus – de mégis teljesebb, több
mindent megmozgat bennem, és ami a lényeg: sokkal boldogabbá tesz. Mi a fenének kellett
belemásznom ebbe az egész Maggy-dologba? Tessék, most itt vagyok munka és otthon nélkül.
Anyám meg az idegeimre megy, folyamatosan brazil filmsorozatokat néz, és két normális szót nem
lehet vele váltani. Komolyan, még Balázs is jobban megérti, ha mondok neki valamit. Múltkor
meséltem neki azt a sörreklámot, hát nem volt egy jó ötlete a szarosnak? Mutattam neki, a
plakátot, amit terveztem: te, itt egy kocsmaasztalnál fog ülni két bácsi és finom söröket isznak.
Erre azt mondja: legyen egy cica az asztal alatt, aki felnyalja a kiömlött sört. Odarajzoltam, és tök
jól mutat, sőt, kiderült, hogy a sörgyáros nagy macskabarát, és most az ő macskáját kell lemásolni
a plakátra. Ezzel szemben anyám max. egy : jaj, de szép kisfiam, milyen ügyes vagy!- ot vet oda,
és már el is felejti az egészet. És kényelmetlen az ágyam is. A kaja meg pocsék, hogy nem vettem
észre, hogy anyám mindent túlfűszerez – állandóan ég a gyomrom.
Mindjárt tárgyalás, össze kell szednem a rajzokat, meg a szerződést is. Aztán este benézek
Margóhoz, csak későn, amikor Eszter már hazament. Még azt gondolná, hogy csak azért látogatom
meg, hogy vele találkozzak. Pedig tényleg sajnálom szegényt, sőt, szarul érzem magam miatta, az
én marhaságom is benne van ebben az egész dologban.
Jesszusom, mennyi az idő!

30.
Épp a délutáni zongoraórámról caplatok haza, azon töprengve, hogy az első szolfézs-blokkba mit
tömörítsek bele, amikor észreveszem, hogy Zita hangos kiáltással fut át az utcán a sikítva fékező

81
autók, és öklüket rázó autósok közt. Kicsit vastagabb már, mint legutóbb, de lehet, hogy csak az
őszi ruhája teszi, most az egyszer bő, térdig érő barna ruhában van, persze így is nagyon elegáns.
- Eszter! Csakhogy látlak! Mostanában sosem érlek el telefonon! – ölel meg nagy lendülettel,
és nem veszi észre a zavaromat. Abban, hogy nem sikerült elérnie, van némi szándékosság
is, bekapcsolva hagyott üzenetrögzítő, amit csak akkor veszek fel, ha már azonosítottam a
hívót, és bizony az is előfordult, hogy hirtelen bekanyarodtam valahová, ha láttam az utcán
közeledni Zitát. Nem feltétlenül ő az, akivel mostanában beszélgetni szeretnék. – Gyere,
üljünk be valahová. Carlo, drágám, gyere ide!- integet a túloldalon tétován álldogáló
férfinek, akin lila öltöny és pink ing van, a haja pedig divatosan a szemébe lóg. – Gyere
már! – karol a belém, és izgatottan sugdosni kezd: - Kicsit kivakartam a koszból, hát nem
tök jól néz ki? Szereztem neki munkát egy cégnél- üzletkötő. Mégse pumpálja más eldugult
lefolyóját, nem?
- Aha. – nyögök, mert ez volt a másik oka, hogy elkerültem Zitát, amióta tudom, hogy Baba
férje az új barátja, erősen átértékeltem az egész mindenséget vele kapcsolatban. Persze,
az lett volna a becsületes, ha elmondom neki, de ki az, aki önként belemegy egy ilyen
beszélgetésbe? Én nem, most egyébként is sok remek idegeskednivalóm van e nélkül is.
Most azonban nincs menekvés, feszengve várom, hogy Karcsi átérjen az autók közt. Zita
az egyetlen, aki nem vesz észre semmit, heves gesztusokkal irányítja a férfit:
- Gyere már, Carlo. – vihog egyet, és megint a fülemhez hajol- Én neveztem el így, ma már
senkit se hívnak Károlynak – olyan kispolgári. De a Carlo – az elolvad az ember szájában,
mint ez a cukorfalat, maga is. – kinyújtja a kezét a férfi felé, és belekapaszkodik a ruhájába
– Gyere már, bemutatlak a barátnőmnek. Ő Eszter, ő pedig Carló, vagyis Károly.
- Szia, Karcsi. – nézek kihívóan a férfire, aki fülig pirulva morogja az orra alatt.
- Szia, Eszter.
- Ti ismeritek egymást? – csapja össze a kezét Zita, és csilingelve felnevet – Ezt a tésztát!
Hiába, kicsi a világ!
Csendben méregetjük egymást, amitől Zita végre felfogja, hogy valami baj van. Ahhoz képest,
hogy pszichológus, elég soká tartott neki.
- Megkukultatok? – mivel egyikünk sem válaszol, megrángatja a férfi kezét- Mi a helyzet?
- Semmi. – horkan az, és idegesen rágyújt egy cigarettára. – Hogy van Ben?
- Hogy van Baba és a gyerekek? – kérdezek vissza összeszűkült szemmel.
- Hm, jól…jól. – szív mélyet a cigarettájából.
- Tényleg? Én tegnap voltam náluk, és az ikreknek magas lázuk van. – mondom faarccal, de
kinyílik a bicska a zsebemben.
- Khm…csak egy kis megfázás. – toporog Károly.
- Mi folyik itt? – kérdezi Zita összehúzott szemöldökkel. – Honnan ismeritek egymást?
- Baba a legjobb barátnőm. – mondom hűvösen, és juszt se veszem le a szememet Karcsiról.
A dög. Az a minimum, hogy néhány percig rosszul érezze magát.
- Azt hittem, az én vagyok. – nevetgél idétlenül Zita.
- Az voltál. – sóhajtok, mert gyűlölöm a konfliktusokat, de most még túl élénken él bennem
a kép, ahogy Baba nyúzott arccal hűtőfürdőzteti a párhónapos ikreket, miközben Dávid és
Lilla ipiapacsot játszanak a nagyszobában. – De ha választanom kell, márpedig most
muszáj, akkor őt választom. Beláthatod, hogy nem barátkozhatom azzal a nővel, aki
elszerette a barátnőm férjét…- mondom inkább szomorúan, mint szarkasztikusan.
- Miért nem? – nevet fel Zita, de a hangja erőltetetten cseng. – Ugyan már, nem élünk a
középkorban. Az emberek nap, mint nap elválnak.
- Igen. – bólintok, nem is hiszi, hogy mennyire egyetértünk - A férjek nap, mint nap
otthagyják a feleségüket négy gyerekkel egy kétszobás szükséglakásban, mert elcsavarja
a fejüket valaki, aki semmit sem tud róluk, csak hogy jól néznek ki munkásoverálban. – ez
kicsit élesre sikerült, de most már a magam bőréről is szó van, és az ember végül is csak
egy önző állat. – De a barátok még ma is kiállnak néha amellett, akit cserbenhagynak.
- Na várj csak! – emeli fel a hangját Zita is. – Én vagyok a hibás, mert Karcsi nem szereti a
feleségét, mert egy buta, elhízott liba, aki csak gyereket tud szülni? Ha nem miattam hagyja
el, elhagyta volna más miatt.
- Egyáltalán nem vagyok biztos benne. – rázom meg a fejemet – De a te szempontodból nem
ez a fontos. Az a lényeg, hogy igenis felelős vagy azért, mert pont temiattad hagyta el őket.
– fújtatok egyet. – Aki egyébként nem egy buta liba, hanem egy kedves és szeretetreméltó
nő, jó anya és jó feleség volt. Az egész életét úgy rendezte be, hogy kiszolgálja a te Carlódat
és a gyerekeit.

82
 - De nem kérdezte, hogy neki tetszik-e ez. – sziszegi Zita az arcomba – Carlónak egész másra
van szüksége.
- Akkor miért csinált neki négy gyereket? – kérdezem kicsit közönségesen. – Vagy arról is
Baba tehet egyedül?
- Azzal akarta magához láncolni, hogy folyton gyerekeket szült neki! – Zita arca most már
lángol a haragtól. – Egyébként is, nem kell magyarázkodnom neked. Egyszerűen irigykedsz,
hogy megtaláltam az igazit, amikor téged éppen elhagy a férjed. Te is azt hiszed, hogy
mosogatással meg főzéssel meg tudsz tartani egy olyan férfit, mint Ben? Csak addig, amíg
nem talál valakit, akiben más is lesz, mint nagy segg az otthon üléshez. – Zita gyorsan
hátat fordít nekem, és rángatni kezdi maga után Karcsit, aki egyszer visszanéz, majdnem
sajnálkozó a tekintete, nem tudni, hogy engem akar-e lesajnálni, vagy a cirkusz bántja-e,
mindenesetre kinyújtom rá a nyelvemet, és elfordulok. Ettől a gyerekes gesztustól hirtelen
jobb kedvem támad, jóleső érzés tölt el, bár a gyomrom még össze van szűkülve, és a
levegőm még nem lenne elég egy áriához.
- Azt hiszem, erre megérdemelek egy jó kis capuccinót. – fordulok a közeli „kisédes” felé,
ahol meglepem a pincérnőt azzal, hogy másik asztalt kérek, mint ahol Zitával szoktunk
üldögélni, és azonnal rendelek, de nem a szokásos közös menüt, hanem capuccinót és
Mozart-tortát, ami nem kifejezetten fogyókúrás uzsonna. Amíg figyelemre méltó
gyorsasággal lapátolom be a tömény édességet, újra lejátszom magamban az előbbi
párbeszédet, most persze előkelően elevenbe vágó csípős mondatok jutnak az eszembe,
amivel földbe döngölhetném a párost – de már aligha lesz lehetőségem rá, nem hiszem,
hogy bármelyikük is szóba akarna állni velem az elkövetkezendő párszáz évben. Kicsit
megvigasztal, hogy Baba ennek is örülni fog, ha hallja. Az ő múltkori Zitához rohanása még
sikertelenebb volt, azt mesélte, Zita csak végignézett rajta, és KEDVES volt hozzá. Baba
szerint ennél megalázóbb semmi sem lehetett volna. Azt hiszem, értem miről beszélt. Intek
a pincérnőnek, nagy halom édességet csomagoltatok be a kicsiknek, mert még van elég
időm gyorsan felugrani Babáékhoz, hogy beszámoljak az iménti csatáról. Amíg sietősen
haladok Babáék kis lakása felé, mindig visszaugrik az agyam Zita megjegyzésére, hogy
úgysem tudom megtartani Bent. A kirakati tükrökbe félve sandítok, de úgy látom, hogy a
„nagy segg” kitétel egyelőre még nem rám vonatkozik. Ettől úgy feldobódom, mintha ez
nyomós érv lenne a Bennel vívott csatában. Pedig ki akar csatázni? Én biztosan nem. Egész
életemben békére és nyugalomra vágytam. Még csak turnézni se akartam elmenni, pedig
hányszor hívtak! Persze, csak amíg volt hangom. Milyen furcsa! Most először tudtam
tárgyilagosan kimondani magamban, hogy már nincs hangom. Semmi könnyesedés, semmi
gyomor-összeszorulás. Ez most minek a jele? Hogy gyógyulok, vagy hogy a nagyobbik baj
elmosta a kisebbiket? Mindegy, fölöslegesen elemezgetem magamat, az én titokzatos belső
énemet, se énekelni nem tudok jobban, se Bent nem hozza vissza hozzám.

31.

Komolyan mondom, az eszem megáll. Ha nem lennék annyira megdöbbenve, lehet, hogy infarktust
is kaptam volna az előbb, amikor a legnagyobb nyüzsgés közepén egyszer csak besétált Maggy.
Szerencse, hogy csak Ákos volt bent, meg Zoli, Dóri elment az APEH-be, Laci meg elvitte az egyik
tervet egyeztetésre a sörgyárba. Mindegy. Így is rém kínos volt: Maggyn megint alig volt valami –
igaz, nyár van, de az az átlátszó tüllszerű vacak, ami tényleg csak a legfontosabb részeket takarta
– vagyis takarta a frászt – szóval szerintem rendes nő nem vesz fel ilyet. Eszternek kitekerném a
nyakát, ha egy ilyenben akarna kimenni az utcára. Szóval bejött, és rögtön elkezdte csinálni a
hisztit, Zoli az első két perc után felkapta a mobilját, mormogott valamit, és elmenekült, Ákos meg
jobb híján bezárkózott a raktárba. Csak hálás lehetek nekik, mert Maggy igazán nem volt se
diszkrét, se tapintatos – teljesen megőrült.
- Mit képzelsz, mondd! Napok óta nem veszed fel a mobilodat, ha hívlak, az smseimre pedig nem
válaszolsz! – sziszegte.
- Nincs mit mondanom, Maggy. – próbáltam határozott lenni, de nem hiszem, hogy sikerült, az az
igazság, hogy nem érzem magam nyeregben a kiborult nőkkel szemben. – Már megmondtam
százszor, hogy nem akarok veled találkozni többet. Tévedés volt az egész, ne haragudj.
- Tévedés? Mégis mit gondolsz? Hetekig udvarolsz nekem, le se lehet vakarni, aztán jóformán
megerőszakolsz az irodádban, és aztán azt mondod, hogy tévedés volt? – rikácsolta, és szó szerint
remegett a dühtől.

83
- Na, ne viccelj, kislány! Nem keversz te össze valakivel? – most már én is ingerült voltam – Mikor
udvaroltam én neked? És ki erőszakolt meg kit? Én úgy emlékszem, hogy bejöttél az irodámba, és
leráncigáltad rólam a nadrágot.
- És persze te közben csak álltál, és semmit se csináltál, ugye? Még a végén kiderül, hogy nem is
élvezted az egészet! – sosem gondoltam, hogy egy nő ennyire hasonlíthat egy acsargó kutyához -
kifejezetten ijesztő volt, legszívesebben hátraléptem volna, de tudtam, hogy az rontaná az
esélyeimet. Az esélyemet, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljak ettől a nősténytől. Mert
most így feldühödve, és remegő hangon sikoltozva igazán nem találtam benne semmi vonzót,
hiába a tökéletes idomokat sejtető kirakat, meg a kilógó melltartó csipke.
- Nem mondtam, hogy nem élveztem, de ha tudni akarod, százszor is megbántam már! Egy percre
elvesztettem a fejemet, és ráment a családom. – rögtön éreztem, hogy ez hiba volt, egyrészt
semmi köze hozzá, másrészt viszont azt hiszi, hogy ezzel új felületet kapott a harcra.
- De hát Ben, ha már úgyis otthagytad őket, akkor miért vagy ilyen undok hozzám? – a váltás egy
pillanat alatt fantasztikus, legszívesebben megdörzsölném a szememet. – Tudod, hogy mennyire
szeretlek…és kívánlak…- közelebb lépett, és megint bekerített a parfümjével, a vörösre festett
szája pedig ingerlően ott villogott az orrom előtt. – Tudod, hogy boldoggá tudlak tenni…
- Te? Soha! – jó mélyről jött ki belőlem, és nagyon őszintén. Két gyors lépéssel az ajtóhoz
ugrottam, és kinyitottam. Kicsit színpadias, de remélem hatásos – Maggy, nincs az a pénz, amiért
még egyszer lefeküdnék veled, még ha te lennél az utolsó nő a földön, akkor sem. Jobb lesz, ha
elmégy, és nem hívogatsz többé, hidd el, semmi, de semmi értelme.
- Szóval kidobsz, mint egy hülye filmben? Azt hiszed, hogy csak így megszabadulhatsz tőlem? –
állt meg Maggy a nyitott ajtó előtt, és ingerlően végighúzta a kezét a nyakamon. – Elmegyek a
feleségedhez, szépfiú, és megmondom, hogy mit csináltál.
Elkaptam a csuklóját, és úgy megszorítottam, hogy biztosan megkékül majd, szégyellem, mert
még sosem bántottam nőt, de ez a ringyó kihozott a sodromból.
- Ha csak a közelébe mersz menni a családomnak vagy a feleségemnek, akkor kitekerem a
nyakadat! – és most én néztem közelről az arcába – azt hiszem látta rajtam, hogy komolyan
gondolom.
Végre kisuhant, és én lerogytam az asztal mögé. Pár perc múlva Ákos kijött a raktárból, és
együttérzően felsóhajtott:
- Te aztán kifogtad, öregem.
- Bocsi. Nem akartam…- kezdtem volna mentegetődzni.
- Ugyan, hagyd. Egyszer én is összefutottam egy ilyen akaratos cicababával, a nejem majdnem
elvált tőlem.
- Mit csináltál?
- Fizettem neki, jó sokat. A feleségem még máig emlegeti a dolgot. – legyint, és tölt magának egy
kávét a kiöntőből. – Hidd el nekem, nem ér meg ennyit.
- Akkor te azóta soha…- próbálom megfogalmazni úgy, hogy ne legyen túl indiszkrét – Soha nem
lépsz félre?
- Egyszer-kétszer. De előtte jól megnézem, hogy kivel. Az ilyen látványos cicák mindig veszélyesek.
– felveszi a ceruzáját, és rajzolni kezd – De mindig megbánom – bármilyen hülyén hangzik is, én
szeretem a feleségemet, és senkivel se volt még jobb, mint vele.
- Akkor miért? – nyögök fel, inkább magamtól várva a választ.
- Hát, ezt ne a fejemtől kérdezd, haver. – röhög, és a papírjai felé hajol, láthatóan befejezte a
lelkizést.
Hát, én nem akarok még egyszer ilyesmibe keveredni, még akkor sem, ha mindenki röhögni fog
rajtam, hogy papucs vagyok – döntöm el végül, és érzem, hogy végre megnyugodott belül minden,
ami elég katyvaszos zavart állapotban volt eddig, amióta csak megtörtént az a dolog Maggyval.
Valami megkönnyebbülés tölt el, amiben persze van egy kis aggodalom is: mi lesz, ha mégis
megkeresi Esztert? Mindegy, akkor is legalább befejeztem, és tudom, hogy hol állok.

32.
Fekszem a díványon, és bámulom a telefont. Annyi erőm sincs, hogy lerakjam a helyére a kagylót
– minek? Persze, ha csöng, rohanok, és felkapom – de sosem Ben hív, én meg szabályszerű
dührohamot kapok a csalódástól, ha meghallom a hívó hangját. Aztán egy másikat attól, hogy
milyen kiszolgáltatottan várom annak a disznónak a hívását. Lehet, hogy már javában mást
hívogat, és eszébe sem jutok, vagy ha igen, csak sajnálkozva mosolyog rajtam. Esetleg viccelődnek
az én hülyeségeimen azzal a ringyóval, aki kiszívta a nyakát. Könnyek, jaj, de utálom magamat.
Abba kell ezt hagynom, különben rendesen bedilizek. Szóval az előbb Zsolti felhívott, és kérte,
84
hogy találkozzunk. Semmi kedvem sincs hozzá – viszont mi a fenéért üljek mindig itthon? És mivel
csak anyósomra tudom bízni Balázst – Benedek is értesül a randimról. Disznóság Zsoltival
szemben, de leginkább ezért mondtam igent. Ma én hoztam el a fiamat az oviból, és megbeszéltük,
hogy apáékkal alszik – neki persze jó játék az egész – nem olyan véresen komoly csata, mint
nekünk. Hazavittem, és jót játszottunk, aztán szépen felöltöztem. Nem követem el mégegyszer
azt a hibát, hogy túl kurvásra veszem a figurát, azzal csak felbosszantom Bent, de én azt akarom,
hogy ne attól féljen, hogy lefekszem Zsoltival – ez egyébként még gondolatnak is nevetséges -,
hanem az jusson eszébe, hogy örökre elveszíthet, ha megtalálom a boldogságot valaki mással.
Persze ócska dolog ez, én is érzem, de mit csináljak, ha telnek-múlnak a napok, és semmi jelét
nem látom annak, hogy Ben bocsánatot akarna kérni, vagy ki akarna magyarázkodni. És akkor
még ott van az, hogy tényleg megcsalt-e, vagy elhiggyem azt a hihetetlen sztorit, hogy az utolsó
pillanatban elfutott. Átlag ötpercenként változik a véleményem, egyszer biztos vagyok benne, hogy
lefeküdt a csajjal – ki állna ellen egy jó kis kefélésnek, ha megvan az esélye, hogy senki sem tudja
meg – a másik pillanatban pedig reménykedve hitegetem magam, hogy Ben még sosem csinált
ilyet, szeret, és csak én kellek neki. Csakhogy ez rém hülyén hangzik, ha nyitott szemmel
körbenézek a világban. Ahogy én látom, mindenki megcsal mindenkit – és akkor még jó eset, ha
az egész csak szex, és nem szerelem. Lehet, hogy egy idő után meg tudnám emészteni, hogy
lefeküdt valakivel –persze ez a körülményektől is függ – de azt, hogy beleszeretett, azt biztosan
nem. De akkor miért nem jön, és könyörög, és fogadkozik…a legszörnyűbb, ha arra gondolok, hogy
már nem is akar engem. Hogy már nem hiányzom neki, lehet, hogy eszébe sem jutok, ha pedig
igen, akkor ki tudja, miket gondol rólam. Biztosan nem úgy gondol rám, mint egy vonzó és
kívánatos nőre, akivel öröm együtt lenni. Mert ha így látna, akkor csak megpróbálna valahogy
kibékülni velem? De semmi jelét nem látom, hogy akarna. Én pedig csak nem közeledhetek?! Akkor
legközelebb már ki tudja, mit engedne meg magának. Felvettem ezt az elegáns fehér kosztümöt –
elvégre nyár van, hosszú szoknyás, de finoman fel van hasítva, hozzá egy kis rózsaszín topot. A
blézert behajtogattam a táskámba – legalábbis amíg Balázst leadtam. Szerencsére nem gyűrődik.
Aztán persze majd felveszem, van bennem tapintat, nem akarom, hogy Zsolti fölöslegesen
szenvedjen. Bár aki olyan lüke, hogy képes évekig rajongani valakiért, akit úgysem kaphat meg,
az lehet, hogy megérdemli. Azt olvastam valahol, hogy van egy típus, aki nem is akar igazán boldog
lenni, vagyis a reménytelen szerelem jobban kielégíti, mint a beteljesült. Ez hülyén hangzik, de ha
azt gondoljuk, hogy vannak mazochisták, meg mindenféle perverzek, akkor ez még hagyján.
Szóval lehet, hogy Zsolti nem szeretne egy életen keresztül alkalmazkodni valakihez, de ugye az
érzelemre van igénye, mármint arra az érzésre, hogy szerelmes – és így kiválaszt valakit, akit
nyugodtan imádhat, anélkül a veszély nélkül, hogy megkapja. Ha meggondolom, ez nem is olyan
hízelgő. Sokkal jobban hangzana, ha majd meghalna, hogy az övé legyek…Amilyen gonosz vagyok,
feltámadt bennem a kisördög, hogy egy kicsit leteszteljem a fiút. Most, hogy elhagyott, magányos
asszony vagyok, egy kis flört belefér az időmbe, és a kedvembe… Már itt is van: igazán jóképű
lenne, ha nem olyan gyámoltalanul nézne ki a szemüvege mögül:
- Zsoltikám! Már alig vártalak! – szaladok ki elé, és a nyakába ugrok, kap két puszit, és lesem
a hatást, úgy látszik, ha meglepődött is, örül.
- Ne haragudj, anyának megfájdult a háta, meg kellett masszíroznom, mielőtt elindultam. –
beülünk az autójába – csodaszép kis BMW, egy cseppet sem illik hozzá, olyan határozott és
elegáns.
- Honnan van ez a kocsi? – faggatom, hogy lássam igazam van-e, és tessék:
- A bátyám vette nekem karácsonyra. Tudod, ő a BMW-nél dolgozik kint, és kedvezménnyel
vehetnek a gyártól. – mosolyog rám kedvesen – Még nem nagyon szoktam meg, tudod, az
az öreg bogár már teljesen hozzám nőtt.
- És vele mi lett? Kidobtad? – jut eszembe a régi VW-e, régi darab, még az özönvíz előtt, de
Zsolti órákig tudta szerelgetni és tisztogatni a ház előtt.
- Dehogy! Ott áll a garázsban. – megint egy félénk mosoly következik, komolyan mondom,
aranyos ez a kölyök – Tulajdonképpen még mindig gyakran járok vele, ha csak magam
megyek valahová. Anyu persze nem hajlandó beleülni –és más se. Te biztos szeretnéd,
igaz? – néz rám epedő nagy szemekkel.
- Ó, persze. – nevetek. Ki az a nő, aki ha nem muszáj, kiábrándítja a hódolóját? De azért
kijön belőlem az őszinte is. – De azért nem bánom, hogy ma ezzel jöttél, nagyon kedves és
elegáns kocsi.
- Anyu mondta. Igazság szerint nem adta ide a másik kulcsát. – nevet fel vidáman – Azt
mondta, hogy egy igazi nőhöz igazi autó kell. Nem ismer téged.

85
 - Miért, nem vagyok igazi? – incselkedem, és nem tudom, hogy akarnék-e olyan lenni,
amilyennek ez a fiú elképzel. Bármilyen illúzióromboló, az anyjának van igaza – szívesebben
ülök egy klassz BMW-ben, mint egy behorpadt VW bogárban.
- A legigazibb. – érinti meg a kezemet, és áhítatos tekintetet vet rám. Megfogom a kezét,
csak annyira, hogy a vezetésben ne zavarjam, látom, hogy fülig pirul. Kis csend, aztán
megszólal:
- Khmm…nem tudok így vezetni. – nyögi.- Megérkeztünk. – leparkol a járda mellett, kiszalad
a számon egy „Húha”!
- Te megnyerted a lottó ötöst? – kiáltok fel, mert ez a város luxusétterme, még sosem voltam
bent, egy leves többe kerül, mint máshol egy komplett ebéd. – Ne is mondd, anyukád
mondta, hogy idehozz.
- Lefoglaltatta az asztalt. – bólint, de őt láthatóan nem zavarja a dolog.- Az az igazság, hogy
nagyon lelkes, hogy eljöttél velem.
- Édesanyád tudja, hogy férjnél vagyok, és van egy fiam? – faggatom, hogy tiszta vizet
öntsünk a pohárba.
- Azt….nem…de tudja, hogy énekesnő vagy, és látta a fényképedet egy régi újságban. –
válaszolja, amíg bevezet az asztalhoz.
Kicsit elcsendesedem, gyönyörű ez a hely: mint egy tengeri akvárium olyan, sötétzöld-kék és arany
a fala, mindenfelé vázák virágokkal - élőkkel, nem ám valami művirág, vagy selyemvacak. A
pincérnők sellőnek vannak öltözve, felül aranybikini felső, alul hosszú szűk szoknya, valami
pikkelyesnek tűnő anyagból – és mindegyik hosszú hajú – vagy paróka van rajtuk, szólal meg
bennem a kisördög. Nagy ezüsttálcákkal rohangálnak, amiken olyan fedő van, mint a filmekben,
mint egy félbevágott ezüstbuborék. Középen pedig egy fickó Neptunnak öltözve, hatalmas ezüst
szigonnyal – figyel, hogy minden rendben menjen, és néha körbesétál, és megkérdezi a
vendégeket, hogy mindenük megvan-e. Lehet, hogy meg kellene gondolnom ezt a Zsolti-dolgot,
nem utolsó dolog egy félénk fiú, aki nem akar túl sokat, és ilyen helyekre viszi az embert.
- Pezsgőt kérek! – dőlök hátra kényelmesen a puha székben, és Zsoltira nézek.
- Én egy buborék nélküli vizet. – zavartan megigazítja a nyakkendőjét - És…étlapot. Kettőt…
- Azonnal. – mosolyog rá behízelgően a pincérnő, és felévillantja a dekoltázsát – ami szó mi
szó, igencsak mutatós. Zsolti hátrahőköl, a pincérlány eltűnik a rendeléssel:
- Te, Zsolti, lefeküdtél te már valakivel? – kérdezem kíváncsian, megáll benne a levegő, mert
eddig többnyire csak zenéről meg könyvekről beszélgettünk.
- Igen…miért kérded …? – nyögi, és megint a nyakkendőjével babrál.
- Csak azért, mert úgy zavarba jöttél a sellőtől. – intek a lány után – Más inkább élvezné, ha
ilyen közelségbe kerül, két ilyen látványos domborulattal.
- Ugyan már…ez olyan….közönséges. – ráncolja a homlokát.- Én szeretem, ha valaki csinos,
de nem kell így kitennie…mindenét. Te egészen más vagy! – néz rám rajongva.
Meghozzák az innivalót, meg az étlapot, de engem elkap a szél, nem hagyom abba szegény gyerek
gyötrését:
- És ha én most azt mondanám, hogy vigyél fel magadhoz? – nézek rá sejtelmesnek szánt
mosollyal.
- De hiszen már máskor is jártál nálam…- néz rám értetlenül.
- Jaj, ne légy már ilyen lassú felfogású. – kortyolok a pezsgőmbe, és nem veszem le róla a
szememet.-Ha azt mondanám, hogy hajrá, feküdjünk le. Hiszen szeretsz engem, nem?
- Tudod, hogy igen. Évek óta…- néz rám lelkesen.
- Akkor nyilván szeretnél velem lefeküdni, nem? – faggatom.
- Persze. Nyilván. De először elmennénk kirándulni, vagy nyaralni, és amikor már eljött az
ideje, akkor…- temetkezik bele gyorsan az étlapba.
- És ha most rögtön akarnám? – már alig bírom visszatartani a nevetést – aranyos ez a fiú,
komolyan mondom.
- Azt hiszed, hogy hülye vagyok, Eszter? – kérdezi és lapoz egyet. – Ha akarod, lefekhetünk
itt és most is, de kétlem, hogy tényleg ezt szeretnéd. Ugye? Azért, mert szeretném megadni
a módját, még nem vagyok se gyagyás, se impotens.
- Ne haragudj, Zsolti. – simogatom meg a kezét az asztalon - Belém bújt a kisördög. Kíváncsi
voltam, hogy mennyire komoly ez a te nagy szerelmed irántam.
- Komoly. De tudomásul vettem, hogy Te Benedeket szereted, és addig beérem a
barátságoddal is.- Lapoz egyet az étlapban. – Ha átmeneti kalandra vágysz, akkor keress
mást, én arra alkalmatlan vagyok.
- Mi most külön vagyunk. – sóhajtom, és bármennyire igyekszem is megakadályozni, elszorul
a torkom.- Ben elköltözött az anyjához.
86
 - És most velem akarsz bosszút állni? – néz fel tárgyilagosan.
- Nem. Nem igazán. – törölöm meg a szememet, és most már vigyorgok: hiába, jó fej, mindig
is tudtam – De azt nem bánom, ha kicsit féltékeny rád.
- Aha. Akkor addig is, amíg magadhoz térsz, rendeljünk valamit. – rámutat az egyik gótikus
betűkkel írt sorra: - Mit szólsz ehhez: a tintahalkarikák citromos rákmártással és
hercegnőburgonyával?
- Rémes. Utálom a halat. – belelapozok az étlapba. – Egy tűzdelt fácánmellet kérek salátával.
Most haragszol rám?
- Amiért úgy csináltál, mintha egy dorong lennék, amivel üthetsz egyet a férjeden? – kérdi
maliciózusan.
- Nem, azt nem gondoltam komolyan. – vigyorgok most már egészen jókedvűen .- Hanem
mert úgy csináltam, mintha le akarnék feküdni veled.
- Dehogy. Csinálj csak máskor is úgy. Jót tesz az önbizalmamnak. – int a pincérnőnek. –
Rendelni szeretnénk.
A továbbiakban visszatértünk a régi témáinkhoz, könyvekhez és zenéhez, és igazán jól éreztem
volna magam, ha nem jut állandóan eszembe, hogy Bennel mennyivel jobb lenne ez a fantasztikus
vacsora ezen a fantasztikus helyen. Zsolti a végén bevallotta, hogy udvarol egy kislánynak, akibe
ugyan nem szerelmes, de azért nagyon tetszik neki. Még jobban elszégyelltem magam az este
elején történtek miatt, és úgy próbáltam kárpótolni, hogy remek jótanácsokkal láttam el.
Mondhatom nagy zuhanás volt a csábító démonból jóindulatú anyává vedleni. Közben azon
gondolkodtam, jól teszem-e, ha bármiféle párkapcsolatba beleszólok, akár csak jótanács szinten,
hiszen a magamét éppen most szúrtam el, lehet, hogy örökre. A fene vigye el Bent, a rámenős
barátnőjével meg a sértett önérzetével együtt. Ha egyszer kibékülünk, ezt a pofára esést még
leverem rajta.

33.
Mi a fenéért nem tudok aludni egy ilyen iszonyú nehéz nap után? Három tárgyalás: kettő egész jó
volt, de az az őstermelő fickó, aki a sárgarépáit akarja reklámozni – rémes volt. Paraszt. De hát
mi legyen más, ha állandóan a földet túrja?! És ha fizet, akkor ügyfél – ezt még bele kell vernem
Zoliba, mert elég pikírt volt a végén. Még szerencse, hogy Dóri pont akkor jött be a számlákkal –
ügyesen lecsillapította az öreget. Hiába, kell egy nő a csapatba – nem úgy, mint Dóri, aki néha
benéz, hanem egy állandó, aki ért az ügyfelekhez. Bárcsak Eszter elvállalta volna! Ha együtt
dolgoznánk, nem lehetne ilyen sokáig haragot tartani. Igaz, én se teszek sokat a békülésért,
egyszerűen nem merek, hátha még tovább romlana a helyzet. Igyekszem sokatmondó tekinteteket
vetni Eszterre, de nem nagyon veszi a lapot – pedig ez anyám sorozataiban biztos nyerő, igaz,
vagy két percig kell csinálni, és mozdulatlan arccal. Ebben nagyon kiművelődtem, és most már
látom, hogy milyen lehetőségek vannak előttünk. Eszternek most meg kellene ismerkednie egy
nem túl fiatal, kicsit megfáradt orvossal, vagy egy pályát tévesztett izmos műtőssegéddel, aki
megtanítaná ápolni gyengélkedő anyósomat, és közben egyre közelebb kerülnének egymáshoz. Én
közben az egyik cégnél, ahová tárgyalni megyek, találkozhatnék egy szőke (esetleg vörös)
démonnal, aki legalább vezérigazgató, tele van pénzzel, és rájön, hogy pont én hiányzom az
életéből. Aztán feltehetően Balázst baleset érné, és akkor az ő betegágyánál újra találkoznánk, és
aszerint, hogy Balázs felgyógyul vagy meghal, újra egymásba szeretnénk, vagy örökre szakítanánk
egymással. Persze közben feltűnne még egy-két gonosz bajkeverő és legalább egy ikertestvér, aki
a halálból tért vissza – de ez alapvonalában nem változtatna sokat a történeten.
Ezeket egyébként a sorozatokból szűrtem le, amiket anyám éjjel-nappal néz. Nagyon optimisták –
azt figyeltem meg, hogy nincs az a nagy szerelem, ami után való bánkódás tovább tartana két
résznél – és a tragikusan elvesztett családtagok is gyorsan pótolhatók. Ha meghal a férj, akivel
120 évig éltél harmóniában és örök szerelemben, már egy-két hét múlva feltűnik az ugyanolyan
jóvágású, jó természetű, hűséges imádó, aki kiragad majd a gyászból. Még legjobban a gyerekeik
elvesztését érzik meg a hősök és hősnők – valószínűleg azért, mert azt nehezebb pótolni. Persze
a hősnők félig holtan is gyönyörűek és kívánatosak, és ha véletlenül bűnügyi szál is keveredik a
történetbe, akkor az elrabolt szépségen az olajfoltos és megfelelő helyen dekoratívan megtépett
ruha is tökéletesen áll, nem beszélve a hajáról, ami lehet egy kicsit kócos, de több hónapnyi fogság
után sem zsíros, és tökéletesen áll még a hullát játszó két másodpercig látható statisztán is. És
még egy vigasztaló dolog, nincs korhatár – a hetvenéves ősz nagymama ugyanúgy válogathat a
jólfésült szerelmes nagypapákban, mint a tizenéves csitri a hozzávalókban.
Nagyon kimerült lehetek már, ha ilyen marhaságokon jár az agyam, mint anyám sorozatai. Holnap
is van két komoly tárgyalásom, és végre be kell fejezni a tisztítószer reklámot, mert Pistáék
hétvégén már le akarják adni a nyomdába. Jó lenne még valami plusz poén bele, de le van fagyva
87
az agyam. A kölyök olyan helyes volt délután, amikor leültem mellé egy kicsit. Azt hiszem, már
kezdi sejteni, hogy baj van, hiába bolondítjuk azzal, hogy az egész szétköltözés csak a nagyi
betegsége és a kórházba való szaladgálás miatt van.
- Apa, te már sosem fogsz hazaköltözni hozzánk? – kérdezte játék közben.
- Dehogynem. Nagyi meggyógyul, és mind hazaköltözünk. – bizonygattam magamban azon
csodálkozva, hogy tényleg ezt szeretném – eddig ugyanis nem voltam biztos benne, hogy
mit is akarok. De így kimondva olyan egyszerűnek és helyesnek tűnt. Visszagurítottam a
kis Ferrarit.
- De haragusztok egymásra. - jelentette ki a fiam határozottan. Okos srác, nem lehet akármit
beadni neki.
- Miből gondolod? – próbáltam kitérni a válasz elől.
- Sose jössz ki, amikor anya értem jön. - mondta a kis szemfüles.
- De, ma kimegyek. – ígértem, és jókor, már csengetett is Eszter. Amikor kiléptem, elkapta
a szemét az ajtóról, és a kavicsokat kezdte nézegetni a bejárat előtt.
- Szerbusz. – mondtam könnyednek szánt hangon. – Hogy van Margó?
- Jobban, kösz. – válaszolt ő a gyerekre nézve – Jövő héten talán hazajöhet.
- Akkor mi is hazaköltözünk? – kérdezi az ártatlan gyerek megörülve.
- Hát, nem is tudom…- haboztam Eszterre sandítva, mert azért ez így elég hirtelennek tűnt.
– Lehet, hogy nagyinak még pihenésre van szüksége.
- Te, kisfiam, mindenképpen hazaköltözöl. - mondta határozottan a nejem, átvéve Balázs
táskáját.
- Beszélnünk kéne. – kockáztattam meg, mert olyan hidegen mondta, hogy belém nyilallt
valami, lehet, hogy neki egész más tervei vannak, nélkülem? Pedig amit egyszer a fejébe
vesz, azt már nehéz onnan kiverni.
- Van miről? – kérdezte felnézve rám.
- Vállalkozást indítunk, tőke kell. – zavaromban persze a legrosszabbat mondtam, pedig
egész más járt a fejemben.
- Á, a pénz! – mondta gúnyosan, aztán mosolyogva hozzátette - Azt te kerested, amíg én
otthon hízlaltam a fenekem. Azt csinálsz vele, amit akarsz.
- Ne csináld ezt! – közelebb léptem, és megfogtam a karját, egyrészt hogy kontaktust
teremtsek vele, másrészt hogy közelebb kerüljek hozzá. – Tudod, hogy én sosem gondoltam
így. Az a kettőnk pénze. Nem is akarok hozzányúlni a beleegyezésed nélkül…
- De hát én beleegyezem…- vonta meg a vállát. – El tudom tartani Balázst, ne aggódj, nem
hal éhen.
- Mi az, hogy el tudod tartani? – hökkentem meg.
- Nem kell gyerektartás, meg ilyesmi…- nézett egész közelről az arcomba hidegen. – Dolgozni
fogok.
- Úgy, és velem mi lesz? – kaptam fel a vizet azonnal, tudtam, már el is tervezte a jövőjét
nélkülem – és ez egyáltalán nem tetszett. Kihívó arccal nézett rám, és a közelsége teljesen
megzavart.
- Te költöztél el, nem? – kirántotta a karját, hátat fordított s már el is indult volna, ha Balázs
nem kezdett volna el zokogni. Erre mind a ketten ijedten leguggoltunk mellé:
- Mi van, kisfiam? – faggattuk, és a kezük összeakadt, ahogy mind a ketten simogatni
akartuk, mint valami romantikus filmben – és tényleg olyan jól esett, hogy ránéztem, és ő
is, elbizonytalanodva, de már az is jó volt.
- Apa azt mondta, hogy megint mind együtt fogunk élni! – bömbölte a gyerek. – De nem is
igaz! Veszekedtek! Nem is szeretitek már egymást!
- Ugyan, kisfiam! – simogattam a buksiját, és figyeltem, hogy Eszter mit mond, még levegőt
se vettem közben. –Van úgy, hogy a felnőttek megharagszanak egymásra.
- Ne sírj, Balázskám!- puszilgatta az anyja. – Kicsit összevesztünk apával...
- De nem is akartok kibékülni!- sírt a kölyök, és szülő még nem volt ilyen hálás hisztiért, mint
én most, lehet, sokkal egyszerűbben megold mindent. Összenéztünk a feje felett.
- Dehogynem. – ezt inkább kérdeztem, mint mondtam Eszterre sandítva.
- Biztosan. - vágta rá, bár nem nézett a szemembe. – Csak adj egy kis időt nekünk.
- Azt akarom, hogy apa is hazajöjjön velünk. – jelentette ki a kis zsarnok és követelőzve
nézett hol rám, hogy az anyjára.
- Az nem olyan egyszerű. – mondta Eszter, és éreztem, hogy a megkönnyebbülésem
félelembe vált. Mégsem megy olyan könnyen.
- Meg kell beszélnünk anyával egy-két dolgot. – próbálkoztam, helyeslést várva – ez már fél
ígéret lenne, és magamat meglepem azzal, hogy mennyire szeretném kicsikarni.
88
 - Mikor? – kérdezte a kitartóan a trónörökös.
- Hát, mondjuk holnap este? – kérdeztem, és elátkoztam az órát, amikor a ma estét elígértem
Tominak.
- Amikor hazajövök a kórházból…- ajánlotta Eszter, de nem nézett rám. - Na, most már
menjünk, késő van. – rántotta meg Balázs kezét, és elkezdte maga után húzni hazafelé.
- Szia, papa, holnap jövök! – köszönt el már egy fokkal vidámabban a fiam, és én is fel voltam
dobódva, fülig vigyorogva mentem be, és megpörgettem anyámat, aki eddig a
konyhaablaknál hallgatódzott. Nem akarom végiggondolni, hogy mitől vagyok ennyire
vidám, lehet, hogy jobban hiányzott a régi életem, mint ahogy bevallottam magamnak? A
fenébe, aludnom kellene, hogy bírjam a holnapot. Most persze Eszter fog diktálni, mert én
kértem a találkozást. A fene bánja, csak ne legyenek túl szigorúak a feltételek, mert ahogy
ismerem magam, akkor dühöngeni fogok, és kezdődik minden elölről, pedig már a végét
szeretném látni, nem az elejét. Micsoda papucs lettem! Hogy röhögnének a fiúk! Bánja a
fene, csak visszaálljon minden a maga helyére.

34.

Amilyen tréfás a sors, most érkezett meg a postán a termékenységi vizsgálatunk eredménye,
amennyire megértem az orvosi halandzsát, mind a ketten abszolút egészségesek vagyunk, és
alkalmasak az utódnemzésre. Már csak az van hátra, hogy kibéküljünk, Ben visszaköltözzön, és
mind a ketten megbocsássunk egymásnak. Igen, lassan, de biztosan eljutottam erre az ijesztő
szintre, már úgy érzem, hogy nemcsak nekem, Benedeknek is van mit lenyelnie. Így néhány hét
távlatából nem igazán értem, hogy miért nem voltam kicsit megértőbb a munkahelyi gondjaival,
de még azt sem, hogy mi a fenéért nem kényeztettem egy kicsit jobban. Hiszen, ha kényeztetem
egy kicsit, olyan, mint a kezesbárány – miért is nem jutott eszembe, hogy minden férfi előbb
hazajön, ha simogatást vár, nem összevont szemöldököt. És még ha igazam is volt ebben-abban,
pl. amikor elfelejtette, hogy természetgyógyászhoz mentem – nem fújtam kicsit fel a dolgot?
Napokig fennhordott orral jártam – lehet, hogy egy óra is elég lett volna, és nekem is mennyivel
jobban esett volna kiengesztelődni, és elmesélni, hogy mi történt velem… Ennek az egész
háborúsdinak most nem sok értelmét látom, végül is nekem nem létkérdés, hogy minden vita azzal
záruljon, hogy Ben térdenállva beismeri, hogy nekem volt igazam, és a bocsánatomért esdekel. –
Sokkal nagyobb elismerés lenne, ha nem bírná nélkülem. Márpedig úgy tűnik, elég jól bírja. Vajon
ő is filozofál alvás helyett? Hiányzom neki, vagy rég megvigasztalódott már azzal a karmolós-
nyakkiszívós cicával? Azért ez még mindig nagyon fáj. A kétség, hogy vajon lefeküdt-e vele, vagy
tényleg nem történt semmi. És nem tudom, hogy lesz-e olyan idő, amikor ez a szúrás megszűnik.
Milyen hülyeség, hogy szó szerint érzem a közhelyet: „mintha követ raktak volna a mellkasomra”.
Persze már régen rájöttem, hogy a közhelyek azért váltak közhelyekké, mert sok emberben
ugyanúgy lejátszódnak. Kicsit sznobság azt kívánni, hogy az én szívfájdalmam legyen más, mint
egy parasztasszonyé. Vannak még parasztasszonyok egyáltalán? Mindegy, közhelyek vannak. Meg
szívfájdalom- bármilyen giccsesen is hangzik, meg kő a mellkasomon – bármilyen unalmasan is
hangzik. Meg tudok-e barátkozni-e azzal a gondolattal, hogy Ben igenis gyenge volt? Talán
sikerülne, ha biztos lennék abban, hogy ez volt az egyetlen alkalom, és soha többé…de azt
mondják, aki megteszi egyszer, az megteszi többször is. Vagy mégsem? És mi van, ha tényleg
elfutott az utolsó pillanatban, és jogosan haragszik rám, hogy nem hiszek neki? Hiszen eddig sosem
csapott be. De nem akarok tökhülye lenni, hogy a végén mindenki rajtam röhögjön – senki sem
venné be, hogy olyan szívásnyomokkal nem történt semmi. Kell-e nekem annyira Benedek, hogy
elfogadjam ezzel a lehetőséggel, és azzal együtt, hogy újra megtörténhet? Nem!! Nem bírnék
minden este azon vajúdni otthon, hogy valóban túlórázik-e, vagy valaki mással van. Ahhoz viszont,
hogy leselkedjek utána, meg ellenőrizzem, nincs se energiám, se elszántságom. Valahogy minden
fájdalmam ellenére az van bennem, hogyha nem kellek neki, akkor menjen máshoz, én ugyan nem
tartom vissza. Akkor viszont lehet, hogy el is megy, és elvesz valaki mást. Ami biztos, hogy nagyon
fog fájni – én senki mással nem tudom elképzelni az életemet. És vajon egy másik nő jobban fog
vele bánni, mint én? Nem hiszem. Nem mintha én olyan kalácsra kent méz lettem volna, sajnos.
De valami statisztikában olvastam, hogy másodjára a férfiak általában rosszabb természetű nőt
vesznek el, mint az első volt, és attól sokkal többet eltűrnek. Biztos már feladják a reményt, hogy
jobbat találnak, de a fene nagy önérzetük nem engedi vissza őket az első asszonyhoz. Viszont a
89
nők a második házasságukban már békésebbek, és kevesebbet várnak el a férjüktől. Ezek szerint
az első házasság csak gyakorlás? Nem akarok másik házasságot. Benedeket akarom! És most,
hogy ezt ilyen bölcsen megállapítottam több órányi forgolódás után, közelebb jutottam a
problémám megoldásához? Egy centit sem. Az agymunkának semmi haszna, jobban járnék, ha
felvenném a fekete minimet, és abban mennék el holnap este vele – lehet, hogy ez gyorsabban és
könnyebben megoldaná az egész mindenséget, mint bármi más. Csakhogy akarom-e ezt? Igen.
Mármint igen, szívesen lefeküdnék Bennel, akár fekete miniben, akár anékül. De jó lenne ez a
céltudatos és szexközpontú békülés? Nem vagyok biztos benne. De lehet, hogy csak túlbonyolítom
a dolgot. Amire mindig is hajlottam – miért ne tenném pont most, amikor ilyen kiváló alkalom
kínálkozik rá?

35.
A fenébe, ezt elszúrtam. Tudhattam volna, hogy a Gáborral való tárgyalásra nem elég két óra- hát
persze majdnem három lett, és így az a félóra, amit arra szántam, hogy virágot vegyek Eszternek
elúszott, és már öt perce ott kellene lennem a Pubban. Istenem, csak ő is késsen egy kicsit!
Szerencse, hogy van parkolóhely, ha még azt is keresnem kellene – és kéznél lesz a kocsi, ha kell.
Igaz, ez azt jelenti, hogy semmit sem ihatok egész este, de ki tudja...A fenébe, persze, hogy ott
ül már a foglalt asztal mellett, és beszélget a pincérrel. Ez elég bosszantó: Eszter nyitott lélek,
mindenhol megismerkedik mindenkivel – nőkkel, férfiakkal vegyesen, nem kellene féltékenynek
lennem, de akkor is bosszant, hogyha kések egy kicsit, máris arra kell megjönnöm, hogy fűzi
valaki. Ráadásul ez egy jóképű, fiatal fickó. A fenébe, a fenébe, és még egyszer a fenébe. Észrevett,
és a szeme villanásából látom, hogy bár jól szórakozik, azért kellően felment benne a pumpa a
késésemtől. Ő mindig pontos – tulajdonképpen én is, ha nem akadályoz senki.
- Szia, látom, nem unatkoztál. – dörmögöm, és leülök vele szemben.
- Tényleg nem. Képzeld, Roberto olasz szakra jár az ELTÉre, és lefordította nekem az étlapot
olaszra.
- Az nagyon szórakoztató lehetett. – vetek egy nem túl kedves pillantást a fiúra, amin az persze
csak elvigyorodik.
- Szóljon bella bellissima, ha választottak. – mondja szemtelenül csak a feleségemre nézve, és
visszamegy a pult mögé.
- Muszáj volt undoknak lenned vele? - kérdezem hűvösen. – Semmi rosszat nem csinált.
- Persze, csak idejött udvarolni a feleségemnek. – kaffantok az étlapba felejtkezve. Atyaisten,
milyen éhes vagyok – nem is ebédeltem, a reggeliről ne is beszéljünk, anyám valami zabpelyhet
rakott elém.
- Ha idejében itt lettél volna, akkor ez nem fordulhatott volna elő. – villantok rá egy lapos mosolyt,
közben megpróbálom visszanyelni a mérgemet, juszt sem fogok kijönni a béketűrésből. Még neki
áll feljebb, késik egy csomót, aztán még dörmög is. Mindjárt felpattanok, és hazamegyek.
- Tárgyalásom volt, nem tudtam előbb elszabadulni. Dolgoztam. – próbálok meg észérvekkel hatni,
bár az az érzésem, hogy ez nem fog bejönni.
- Mindig dolgozol, és minden fontosabb neked, mint én. – kicsit megremeg a hangom, mert azért
ez mindig fáj. – Nyilván minden este fontos tárgyalásod van, vagy csak arra a napra időzítetted,
amikor hetek óta először együtt vacsorázunk?
- Minden nap fontos tárgyalásaim vannak. Ez így van, ha az ember megpróbál beindítani egy
vállalkozást, hogy eltartsa a családját. – igyekszem nyugodtan beszélni, de megőrjít Eszternek ez
a hozzáállása – megérteném, ha mondjuk a kocsmából jönnék, vagy golfoztam volna, de hogy
azért haragszik, mert dolgozom, egyszerűen nem fér a fejembe. – Négyre mentem, és azt hittem,
hogy bőven elég lesz rá két óra. De így alakult. És mivel az egyik legígéretesebb állandó partnerem
a cég, nem állhattam fel hatkor az asztaltól, hogy akkor nekem most mennem kell.
- Én pedig egyelőre a te legígéretesebb állandó feleséged vagyok, akivel állítólag ki akarsz békülni,
nem? – nézek rá kihívóan, sosem értette meg, hogy milyen fontos nekem az, hogy az első legyek
nála.
- De, persze. – ránézek az étlap felett, gyönyörű, még akkor is, ha kicsit mérges – Eszter, csak
nyolc percet késtem. Nem beszélhetnénk másról?
- Tizenegyet, és ahelyett, hogy bocsánatot kértél volna, lecsesztél azért, hogy a pincérrel
beszélgettem. – pontosítok, bár legszívesebben már én is hagynám az egészet. Minden szent
elhatározásom ellenére úgy érzem, tovább nyílik köztünk a szakadék, ugyanazokban az ismerős
vitákban kavargunk – sose fogunk megoldani semmit, nem békülünk ki, és Ben sosem költözik
vissza hozzánk – de minek is, hiszen úgy sem szeret már. Na tessék, most meg elbőgöm magam,
más sem hiányzott már…

90
- Eszter, ne csináld ezt. – kezdem dühösen, aztán észreveszem, hogy csupa könny a szeme. –
Istenem, most meg miért sírsz? – átülök mellé, és magamhoz ölelem. – Kicsim, mindennél
fontosabb vagy nekem. Ha akarod, most azonnal felhívom a sörgyárat, és megmondom nekik,
hogy elmehetnek a francba. Akarod? – előkapom a mobilomat, ha ez az ára, hogy visszakerüljön
minden a helyére, bánja a fene, majd szerzek másik megrendelőt. Eszter haja illatos, és a bőre
ahol hozzám ér selymes és fehér – minden megrendelőmet lemondom, csak egy szavába kerül.
Belecsókolok a nyakába, és végigfut rajtam a gyönyörűség, ahogy érzem, hogy az érintésemtől
megremeg, és egy pillanatra önkéntelenül hozzám bújik. A fene vigye el a világ összes nőjét, hát
ki az, aki egy másodperc alatt képes teljesen kifordítani magamból? Még a lélegzetem is elakad,
persze észreveszi, és felnevet – imádom a nevetését, olyan nőies, szívből jövő, magával ragadó.
- Rendeljünk valamit, szívem, kilyukad a gyomrom. – mondom megkönnyebbülten, hálásan azért,
mert kiragadott a kétségbeesésemből. Lehet, hogy mégis van még egy esélyünk?

36.
Megtartottam az első szolfézsblokkot, azt hiszem, nagyon jól sikerült – legalábbis egyik gyerek se
aludt el, sőt, végig figyeltek. Igazából arra voltam kíváncsi, hogy mit tudnak már – hát szó mi szó,
elég keveset. Úgy látszik, a tanárnő, akit helyettesítek, inkább a gyakorlatot szerette tanítani, mint
az elméletet, a gyerekek egészen jól elklimpíroznak néhány dalocskát, de fogalmunk sincs arról,
hogy mi az az előjegyzés. Mindenesetre csináltam nekik egy kis létrát és azon emelgettük a
hangokat. Abszolút hallásuk van – gyönyörűség volt hallani őket, ahogy elszolmizáltak egy-egy
dalt. Most még megnézem anyát, aztán jön az ebéd Benedekkel. A tegnapi vacsora nem volt
nagyon meggyőző – túl sok indulat van még bennünk- de a végére kezdett valami kialakulni.
Úgyhogy ma ebédelni megyünk – valami izgalmasat ígért, kíváncsi vagyok. Az a baj, hogy hiába
andalodom el, ha megfogja a kezemet, vagy ha poénkodik – akkor olyan aranyos! – de mihelyt
valami eszembe juttatja a hibáit, azonnal felmegy bennem a pumpa. Miért nem tudom egyszerűen
új lappal indítani az egészet – pedig azt mondják, csak úgy van értelme, úgy érdemes. Mintha
olyan egyszerű lenne egy csomó fájdalmat és szenvedést kitörölni az agyamból. Pedig szívesen
megtenném!
Anyám már a folyosón sétálgat, lassan eltűnnek a táskák a szeme alól, és a sápadtsága is kezd
javulni.
- Szép vagy! – néz elismerően rám, úgy látszik, nem hiába töltöttem egy órát a tükör előtt,
hogy összehangoljam a szolfézst, a kórházat és az ebédmeghívást. – Bennel? – amióta
nehezére esik a beszéd, kialakított egy ilyen rövidített beszédstílust, félszavakból és kevés
raggal.
- Igen. – sóhajtok, de vigyorra húzódik a szám közben, nem tehetek róla, hiába tudom, hogy
az összes józan eszemre szükségem lenne – Nem tudom, mihez kezdjek, anya.
- Neked…kell…tudni. – húz be a kórterembe, ahol egyedül vagyunk –Így ..nem...mehet. – int
egyet.
- Hogy érted? Vele, vagy velünk, mindannyiunkkal? – kérdezem kicsit szeppenten. Olyan
határozottnak tűnik a hangja, és nem szeretem, ha egyedül dönt mostanában. Nincsenek
jó emlékeim róla.
- Senki…nek...sem jó így… - hajtja a fejét az enyémhez – Istenem, mit talált már ki? Csak
nem öregek otthonába akar menni?
- Most mit akarsz ezzel mondani? – faggatom ijedten – Nem akarsz megint…ugye, nem
csinálsz semmi hülyeséget, anya? Nem megyek sehová, ha nem ígéred meg!
- Nem…soha…többé. – néz meredten maga elé anyám. – Gyáva…voltam…De
gondol…koztam…nem jó…így. .
- Nekünk jó. Szeretlek, anya! És Ben is szeret, hidd el! – bizonygatom, és lelkesen addig
szorongatom a kezét, amíg fel nem szisszen.
- Gyöngyi…itt volt.- néz rám, és látom, hogy eleve csillapítani akarja a várható indulataimat.
– Ne…ne
- Mit akart? Bántott? – fojtom vissza a levegőt magamba.
- Ne…Gyöngyi nem…rossz…kemény…nehéz neki. – anyám segélykérően néz rám, de
fogalmam sincs, hogy mit akar, hát kénytelen tovább erőlködni. – Félt, hogy…ő nem…az
apádé
- Na, várjunk csak! A múltkor éppen azt vágta hozzám, hogy én vagyok a zabigyerek. –
tiltakozom.
- Hallott…valamit…egyszer. – anyám fáradtan nagy levegőt vesz. – hogy az egyikőtök…nem..
- Értem, szóval egyszer gyerekkorában meghallotta, hogy az egyikünknek nem apa az apja,
igaz? – próbálom lefordítani, hogy lássam, jól értem-e.
91
- Igen. – könnyebbül meg anyám. – Mindig…félt…hogy ő…az.
- Nekem elég határozottan mondta, hogy én vagyok.- mondom gúnyosan.
- Szerette…volna…azért akart…mindig apáddal…jóban lenni. – anyám szomorúan néz rám. –
sosem…bocsájtott…meg
- Nekem? Azért mert én törvényes vagyok? – az igazságtalanság még így is fáj, pedig elég
nagy vagyok már hozzá.
- Neked… De Nekem…sem…azért akart….
- Értem, azért akart elfekvőbe rakni téged? Remek. És most sajnáljuk szegénykét, mert ilyen
szomorú az élete? – dühöngök, pedig legbelül már kezdem tényleg sajnálni Gyöngyit.
- Nem …kell. Csak ne bántsd…Adunk…neki pénzt…annak örül…megnyug…szik. Én már…nem
…fogok…haza. – mondja, és nyel egy nagyot. – El…adjuk…veszünk ..egy nagy házat…
- Ha eladjuk a lakásodat, és Gyöngyinek kell adnunk egy csomó pénzt, akkor nem lesz elég
házra. – rázom a fejemet. – Már a kórházban is megmondta: tízmilliót akar.
- Ráér még….. – veregeti meg a kezemet. – Veszünk…egy …házat…jobb lesz…két külön
lakás…egy házban…kert. – mosolyog rám, mert persze jól tudja, hogy ez a szívem vágya.-
Rád és …Gyöngyi…re íratjuk…ha lesz…pénzetek…kifizetitek…a részét.
- De…de nem bánod? – kérdem kissé ledermedve, de azért ébredező reménységgel. – Hogy
a lakást, amiben apával éltetek…?
- De…sajnál…om, de …úgyse mernék…- rázza a fejét határozottan. – El…kell…fogadni.
- És ha mi költöznénk oda hozzád Balázzsal? –vetem fel, de nem túl lelkesen, inkább csak a
lelkiismeretem megnyugtatására..
- Nem…azt akarom…hogy Ben…nek is …legyen…helye…ha akarja. – néz rám szigorúan. – Ben
jó gyerek…Eszter. Ritka …jó…fiú.
Anyám szeme egy kicsit elkönnyesedik, de mielőtt eltörne a mécses, végszóra megérkezik a
nővérke a gyógyszerekkel. Gyors puszival búcsúzom anyától, és már futok is kifelé a kórházból.
A lépcsőházban úgy döntök, hogy kiverem Gyöngyit a fejemből, és nem hagyom, hogy elrontsa
a napomat. Húsz percem van, hogy hazaérjek, és úgy csináljak, mintha nem egész nap erre a
közös ebédre vártam volna Legszívesebben repülnék, ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy
tojásokon sétálok, és ha nem vagyok óvatos, összeomlik minden, és én ülhetek a trutyiban Ben
nélkül, vagy anyám nélkül, vagy kertes ház nélkül. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

37.
Autóval jöttem, de azért a saját kulcsos bemenetelt még nem kockáztattam meg, ügyeljünk a
részletekre. Bevallom, a mai ebédet anyám sorozatainak zanzásított változatából állítottam
össze, remélem jól sikerül. Végül is marketinges vagyok, magamat csak nem lehet nehezebb
eladni, mint egy üveg sört, vagy egy szőnyegtisztítót. Mindenesetre én mindent átgondoltam,
és meghangszereltem, ha eddig a romantika hiányzott a kapcsolatunkból, most elárasztom vele
Esztert, és meglátjuk.
A dudálásra azonnal kisietek, nincs erőm visszafogni magam, és megvárakoztatni Bent. Tudom,
hogy nagyon csinos vagyok ebben az ujjatlan és hát nélküli ruhában, úgyhogy belibbenek Ben
mellé az autóba, és úgy csinálok, mintha nap mint nap más programom se lenne, mint ebédelni
járni jóképű üzletemberekkel.
- Hová megyünk? Miért jöttél autóval? – kérdezem, mert nem bírom visszafogni a
kíváncsiságomat. Eddig is így volt, a legtöbb meglepetést már hetekkel az ünnepek előtt
kicsiklandoztam belőle.
- Meglepetés. – válaszolom titokzatosan és a gázra lépek. Versenytempóban hagyjuk el a
várost, ez nem annyira a romantika, hanem a saját kedvtelésem, Eszter nőiesen sikoltgat,
én meg nagyokat csavarok a kormányon – rémesen gyerekes, de élvezem. Bár azt hittem,
hogy követelni fogja, hogy lassítsak, azt látom, hogy valamilyen szinten mégis élvezi a
száguldást – istenem, ezek a hülye filmek tényleg tudnak valamit! Egy ilyen ócska trükk,
mint a jó kocsival való száguldozás még ma is működik? Eszter nevetgél, és csak aprókat
sikkant – ami inkább izgatóan nőies, mint ijedt.
Micsoda felelőtlen száguldozás! De újra fiatalnak és felszabadultnak érzem magam, bár nem
annyira, hogy teljesen kiürüljön a fejem, rágódom, hogy előhozzam-e anyám ajánlatát. Nézem
Ben profilját, ahogy összehúzott szemmel lesi az utat, de azért néha ide is sandít egyet, és a
szokásosnál is jobban kavarogni kezdenek bennem a dolgok. Nem lehet ellenállni Ben
jókedvének, de ugyanez a férfi az is, aki hetekig rám se nézett, és ki tudja, milyen jelenet
végén szerezte azt az árulkodó vörös foltot?! És máris benne vagyok megint a saját
mókuskerekemben, ugyanazok a gondolatok rohangálnak körbe-körbe az agyamban, amik
minden nap, átlag százhúszszor: Hülye lennék, ha naivan elhinnék mindent, amit mond? Vagy
92
csak mások néznének miatta hülyének? Ez lényeges különbség. Manapság állítólag kevés férfi
marad hűséges a feleségéhez. Mégis sokan együtt maradnak. Kell-e Ben az esetleges
hűtlenségével együtt is? Nem, biztosan nem tudnám úgy elviselni. De ki mondja, hogy az? Még
sosem kaptam hazugságon. Tudnék-e továbbra is vele élni? Ha ilyen, mint most, akkor persze
boldogan. De a másik Bent is akarom-e, a türelmetlen, érdektelen, undokot? Vagy inkább
tegyem fel úgy a kérdést, hogy tudnék-e nélküle élni? Lenne esélyem arra, hogy jobbat, vagy
legalább ilyet találok, mint Ben? Egyszer valaki –talán pont az anyám azt mondta: Ha kell
neked, harcolj érte. Akár magaddal is. És valahonnan messziről még a nagyanyám csillapító
hangja is hallatszott, egy réges-régi beszélgetésből: Szeresd jobbá, édes lányom. – ezt persze
még aligha nekem mondta, inkább az anyámnak. Akkor kislányként eljátszottam ezzel a
mondattal, fel sem fogva igazán a szavak értelmét, mégis rögzültek valahol legbelül. Ez lehetett
talán a titka anya végtelen türelmének és ellenkezés nélküli elfogadásának apa felé? Persze ez
a Gyöngyi-dolog is erősen átfesti a házasságukról alkotott képemet. Lehet, hogy apa is sokkal
több mindent tűrt el, ráadásul elég nehéz dolgokat, mint gondoltam. Én vajon fel tudnám
nevelni Ben és egy másik nő gyerekét? Nem biztos. Bár, ha előttem ismerte…de nem lehet
könnyű. És végül is együtt maradtak. Apa az utolsó éveiben mintha kicsit megszelídült volna –
én akkor ezt az öregedés hatásának tudtam be. Vajon boldog volt-e anya ezzel az útmutatással,
vagy túlságosan belenyugvóvá tette? Akarok-e én egy olyan házasságot, mint a szüleimé?
Nem. De szinte senki sem akar úgy élni, mint a szülei. De vajon működne-e ez a dolog Bennel?
Neki alapjában sokkal jobb a természete, mint szegény apámé volt. Amit igazán hiányolok
benne, az odafigyelés rám, talán kialakítható lenne. Talán hiba volt elvárni, hogy magától
ébredjen fel benne az érdeklődés, de elő lehetne-e csalogatni belőle? Vagy tudnék-e úgy élni,
hogy az én dolgaim másodrendűek, érdektelenek maradnak végig? Kell-e így élnem? Hiszen
Ben, ha minden rendben van körülöttünk, szívesen meghallgat. Az éneklésemet kifejezetten
szerette…mit szólna, ha elmondanám neki azt a néhány kis dalocskát, amit azóta sikerült
eldudorásznom? Igaz, nem volt igazi éneklés- de hosszú idő óta ez a legtöbb, ami élvezhetően
kijött a torkomon…Biztos örülne neki…ahogy a háznak is…Ha úgy alakul, elmondom. De nem
kell elkapkodni. Ne a ház miatt béküljünk ki – az nem lenne az igazi. Legjobb lesz, ha Benre
bízom az irányítást – láthatóan terve van a mai napra. – döntöm el, és hátradűlök az ülésen.
Juszt sem fogok sikongatni! Vagy legalábbis nem annyit…de azért észveszejtő ez a sebesség!
Micsoda megkönnyebbülés megállni és kiszállni itt. De mit keresünk itt, ebben a folyóparti kis
faluban, egy fehérre festett kisvendéglő előtt?
- Itt akarsz ebédelni? – kérdezem, és bizonytalanul nézegetem az üres asztalokat.
- Itt. – vezetem be határozottan a tornácra. – Nem tetszik a hely?
- Nagyon szépen rendbe van hozva, de az a tapasztalatom, hogyha valahol senki sem eszik,
ott nem is érdemes. –biggyesztem a számat, de azért leülök, és mosolygok, amikor a helyes
pincérnő az asztalhoz lép az étlapokkal.
- Tessék parancsolni. – nyújtja ide az ízléses, barnás merített papírra nyomott étlapot. – Italt
mit kérnek?
- Én csak ásványvizet, de a feleségemnek tokaji aszút hozzon! – rendelek, hogy
bebizonyítsam, emlékszem rá, hogy mit szeret inni.
- Igenis.- mondja a lány, és eltűnik az ajtóban.
- Az elméleted nem teljesen alaptalan, de most nem talált, itt azért nincsenek sokan, mert
ez a vendéglő csak egy hete nyitott ki. – mosolygok Eszterre. Már el is felejtettem, hogy
milyen szép azzal a barna szemével és a helyes szeplőkkel az orra körül. – Én az
aszaltszilvás-barackos csirkecombot és a vadgerlice szárnya levest néztem ki magamnak.
– mondom, és leteszem az étlapot.
- Nagyon gyorsan választottál. – nézek rá gyanakodva. – Mással is jártál már itt? - teszem
hozzá könnyednek szánt hangon.
- Lebuktam. – kapom el a kezét, és megcsókolom a tenyerét, na ezt nem filmekből vettem,
hanem édesapámtól, ő tanított rá, és nagy sikere van azóta is. A közvetlen testi kontaktus
alapvető, úgyhogy nem engedem el a kezét. – Találgass még. Ha még sosem jártam itt,
mégis ismerem az étlapot…- jelentőségteljesen nézek rá, aztán az étlapra. Elég bamba
képet vág, nézegeti az étlapot és az arcomat, én meg élvezem, míg végre felsikolt:
- Designes: Balázs és testvérei Bt. – kikerekedett szemmel nézek rá: - Ez most az, amire
gondolok? Megcsináltad a céget? Mikor, hogy? Ez az első munkátok? – zúdítom rá a
kérdéseimet. A lelkesedés és kíváncsiság most mintha minden falat lebontott volna köztünk.
- Múlt héten elhatároztuk hárman, hogy belevágunk: Zoli, Ákos, Laci meg én, Dóri elvállalta
a könyvelést. Beadtuk a papírokat, és elindítottuk a dolgot. Még nem hivatalos, persze, a
cégbejegyzés időbe telik, de ez a kisvendéglő a Dóri férjéé, és úgy döntöttünk, hogy ennek
93
 a látványterve lesz az első munkánk. A referencia-munka. – körbemutat - Egy csomó
mindent mi találtunk ki: a cégért, az asztalterítőkkel harmonizáló étlapot, a poharakat,
tányérokat – mindent. Tetszik?
- Hadd nézzek körül! – pattanok fel azonnal, körbejárok, és alaposan megnézek mindent: -
Jók ezek a fabútorok, illenek a helyhez, de jó lenne legalább egy puha párna a székekre.
Ha piros kockás abroszt választottatok, akkor lehetne piros a párna. Ide a tornác kerítésére
jöhetne egy sor muskátli esetleg az udvarra egy köcsögfa. Oda akár olyan köcsögöket is
tehettek, amit meg lehet venni. Jók a vázák, meg a falon a régi szerszámok. Ez fokos? Ez
mángorló, megismerem, nagyanyámnak is volt. – tapogatom meg a fényesre törölt szép
faeszközöket. – Egyszer láttam egy köpülőből csinált esernyőtartót – nagyon jópofa volt –
az jöhetne a sarokba. Te, Ben, lehetne itt a tornácon egy kemence – ahol néha süthetnének
kenyeret – az látványos is, meg különleges…
- Eszter, fantasztikus vagy! – mondom, miközben az egyik pirosmintás szalvétára
jegyzetelek- Komolyan mondom, ez csodás! Mi órákat gürcöltünk minden ötleten!- elkapom
a karját, megforgatom, mintha táncolnánk, és amikor az arca a vállamhoz kerül,
megcsókolom, nem tiltakozik, lassan összesimulunk, és megszűnik minden.
- Khmm. – ez a pincérnő a poharakkal a hátunk mögött.
- A bor. – igazítom meg az ingem nyakát - Köszönjük. – mondom, és nagyot kortyolok az
ásványvízből, de közben végig Eszter szemében maradok, olyan szép, ahogy kipirult a
forgástól és a csóktól. Fél kézzel megfogom a kezét. – Felveszünk titkárnőnek. Azaz
asszisztensnek. – javítok rögtön, mert úgy érzem, a titkárnő degradáló lenne neki.
- Ben, ez nem ilyen egyszerű. – megkóstolom a bort, hogy időt nyerjek. – Mondtam, hogy
már van állásom.
- Azt hittem, csak…- kezdem, de máris érzem, hogy síkos talajon járok, sehogy se tudom ezt
a mondatot sértés nélkül befejezni.
- Mit? Hogy nem beszélek komolyan? Hogy hazudok? – kérdezem máris felhúzva magamat.
- Ne haragudj. Ne kezdjük újra. Én sajnálom, hogy hülye voltam. – kérem komolyan, és
ebben most minden benne van, Maggy és a sok idétlen veszekedésünk, meg a sértettség,
ahogy összepakoltam és elköltöztem. Vajon megérti, vagy muszáj mindent újra meg újra
végigrágnunk, amíg már csak a vitáink maradnak meg? Megsimogatom a kezét, nem húzza
el, de komolyan néz rám.
- Bizonyos dolgokat meg kell beszélnünk, Ben. – kezdem, de az ajtóban megint megjelenik
a pincérnő, és odalép.
- Sikerült már választani? – kérdi.
- Igen, vadgerlice levest és aszaltszilvás-barackos csirkét kérek hercegnő burgonyával. –
nézek rá visszafojtott türelmetlenséggel, mi a fenének jön ez ide állandóan? Persze, azért
rendelni muszáj -enyhülök meg, de alig várom, hogy eltűnjön végre.
- Én is ugyanazt- bólintok a nő felé, nem nagyon érdekel most, hogy mit eszünk. A pincérnő
elégedetten távozik, Ben megszorítja a kezemet.
- Tényleg meg kell néhány dolgot beszélnünk. – Én is komolyan nézek rá, és nagy levegőt
véve elkezdem. – Haza szeretnék költözni. Hiányoztok. Te is, Balázs is, de leginkább azok
a békés esték, amiket együtt töltöttünk. A tudat, hogy családom van. – megint magamhoz
húzom a kezét és rászorítom a számat, és úgy tartom, miközben igyekszem esdeklően nézni
a szemébe. Ez minden brazil sorozatban beválik. Alig várom, hogy Eszter megszólaljon:
Don Jose, a tiéd vagyok. – rémes, hogy egy ilyen fontos percben sem tudom kikapcsolni
magamból a cinikus ördögöt, aki mindig figyel, és kívülről röhög rajtam. Igenis haza akarok
menni. Igenis hiányoznak. Na jó, talán ez a póz kicsit túlzás, de inkább legyen túlzás, mint
kevés.
- Ne csináld ezt, Ben, ne szédíts. – nevetek rá, mert ez annyira nem ő. Megpróbálok
elkomolyodni, és visszahúzni a kezemet, de nem engedi. - Tudod, hogy nem csak ennyi az
egész. Ha visszaköltözöl, kezdődik minden elölről. Te ideges leszel a munkád miatt, keveset
jársz haza, és akár bevallod, akár nem, lenézel engem, mert otthon vagyok a gyerekkel.
Én meg ezt nem tudom elfogadni. Nem születtem háztartásbelinek. – sóhajtok egy nagyot.
– Ha több gyerekünk lett volna…
- Még lehet. – mondom az eddigieknél is lelkesebben, mert a saját feladatomhoz akár most
is nagy kedvem lenne, bármilyen bébiprogramban.
- De egyelőre nincs. – sóhajtok szomorúan. - Olyan életet akarok, amiben nekem is van
valami konkrét dolgom, ami nem kötődik se hozzád, se Balázshoz. – próbálom
elmagyarázni.

94
 - De ha eljönnél a cégünkhöz… – lelkesedem, mert nehezen teszek le valamiről, amit a
fejembe vettem.
- Akkor ott is a te beosztottad lennék – teszem hozzá kis fintorral.
- Nem a beosztottam, a munkatársam. – tiltakozom, de már érzem, hogy vesztettem,
Eszternek nem tetszik a dolog.
- Akárhogy is, nem tudnál úgy kezelni, mint egy idegent. - szögezem le.
- Nem is akarlak. Te azt szeretnéd? – csodálkozom, mert ez hülyeségnek tűnik. Miért lenne
jobb egy idegen főnök?
- Nem úgy értem. Azt szeretném, ha a munkámat önmagáért becsülnék és fizetnék meg. –
most én simítom meg az ő kezét, mert látom, hogy ez rosszul esett neki – Értsd meg, Ben,
meg kell találnom magamat. Megváltozott az életem, és én is megváltoztam.
- És én ebbe már nem férek bele? – ez elég sértetten jön ki belőlem.
- Szeretném, ha beleférnél. – húzom ki magamat, és most úgy nézünk szembe egymással,
mint a harcosok. – De csak új feltételekkel.
- Mik a feltételek? – kérdezem feszülten.
- Egyelőre időt kérek. Ahhoz, hogy kialakítsam a saját életem, idő kell.
- Akkor nem költözhetek haza? – kérdezem, és úgy érzem, hogy azonnal felpattanok és
elmegyek.
- Dehogynem. Az a ház a te otthonod is. Balázs pedig a te fiad is. – sóhajtok egyet, mert ez
kapituláció. – De okosabbnak tartanám, ha várnánk egy kicsit, és megnéznéd, hogy tetszik-
e neked az, amit most tudok neked adni. Most én is dolgozó nő leszek- nem tudok otthon
főzni- mosni-takarítani – neked is segítened kellene a háztartásban…
- És anyád? – kérdezem, miután egy laza kézlegyintéssel elhessegetem magamtól a
házimunka rémét.
- Anyám nálunk marad. Nem engedem el magam mellől. – egy perc alatt elkönnyesedik a
szemem, csak nem azt akarja, hogy hagyjam magára anyámat? – Megbeszéltem vele
mindent, és megígérte, hogy nem…hogy többé nem…csinál olyat. – na tessék, már bőgök
is. – Pont ez döbbentett rá, hogy változtatnom kell valamin, ez így nem mehet tovább. Túl
értékes az életem ahhoz, hogy ne csináljak semmit.
- Anyának és feleségnek lenni, az semmi? - kérdezem kis gúnnyal.
- Egy óvódás gyerek mellett semmi. – rázom meg a fejemet. – Hidd el, Ben, hogy senki se
lenne szívesebben otthon két-három gyerekkel, mint én. Tudod, hogy mindig irigyeltem
Babát. De Balázs mellett elkényelmesedtem, tennivalóm szinte semmi sincs – üresek a
napjaim. És ennek te iszod meg a levét. Nem akarod, ugye, hogy rendmániás, depressziós
vagy iszákos feleséged legyen. Vagy éppen olyan, aki unalmában megcsal – hidd el, hogy
valami ilyen hülyeség lenne a vége. – megint sóhajtok, és reménykedve nézek rá, hogy
megérti-e. – Amióta nem tudok énekelni, nem találom magamat. Azt a lányt, akit
megszerettél és elvettél. Kell találnom valamit, amitől újra úgy érzem, hogy élek, hogy van
miért felkelnem reggel – és hogy van mit szeretni bennem.
Körbenéz, mintha a fehérre meszelt falon, vagy a környező gyümölcsfákon megtalálhatná a
választ.
- Nem mintha én most nem találnék benned elég szeretnivalót, de igyekszem megérteni,
hogy most másra van szükséged. – mondom, de nem túl lelkesen. – Mennyi időre gondoltál?
- Nem tudom, lehet, hogy csak pár nap. Felvettek zeneiskolába kisegítő zongoratanárnak.
Már tartottam egy csomó órát – van három tündéri kis tanítványom. – vigyorgok, mint a
tejbetök, de olyan jó, hogy nem fogadta ellenségesen, sőt, mintha tetszene neki – Az egyik
idős tanáruk megbetegedett és nem győzik a munkát. Nekem pedig négy félévem megvan
a zongorából is – záróvizsgám is van. Úgyhogy Ilike felhívott, és azt mondta, hogy
megpróbálkoznak velem. Ha minden jól megy, véglegesítenek. Most félállásban vagyok,
szerződéssel.
- Ez nagyon jól hangzik – gyönyörködöm Eszter kigyúlt arcában. – És velem mi lesz? Nem is
találkozunk? Mondjuk egy hónapig? – nem is próbálom meg titkolni, hogy nem erre
számítottam.
- Miért ne találkozhatnánk? – riadok meg – Én úgy gondoltam, hogy délutánonként ugyanúgy
hazajönnél, mint régen. Csak eleinte nem aludnál ott…amíg…amíg
- Szexmegvonás? – vigyorgok gúnyosan, mert ez olyan gyerekes.
- Ne légy komolytalan. Egyébként nem lenne okom rá? – kérdezem tréfásra erőltetett
hangon, amiben még érezhetően ott bujkál a kétség.
Egy pillanat alatt döntenem kell, és az az igazság, hogy sokkal jobban esne mindent elmondani
neki, úgy, ahogy volt – de nem merem. Nem hiszek az őszinteségben –hiába. Ha jól emlékszem
95
Marcus Aurélius mondta, hogy az őszinteség tőr, amivel hátbadöföd a barátodat. Érzem, hogy kell
nekem Eszter, és nem merem megkockáztatni az elvesztését. Persze jobb lett volna, ha akkor
gondolok rá, amikor Maggy rámmászott az irodában, de azon már nem tudok változtatni. Viszont
soha többé nem akarom még egyszer megcsalni őt. És amilyen üresek voltak az elmúlt napok és
hetek, azt is tudom, hogy nem akarok nélküle élni. Vajon megérti, hogy miatta is hazudnom kell?
Mindegy. Ez az egy esélyem van, és nem hagyom ki.
- Eszter, soha nem csaltalak meg, megmondtam már. – ez tulajdonképpen igaz is, egy percig
sem szerettem azt a tyúkot, és eszembe sem jutott, hogy elhagyjam miatta a feleségem.
Ettől a gondolattól kicsit megerősödik a hangom, mert az előbb eléggé gyengécske volt, szó
ami szó. – Tudom, hogy bizonyos dolgok ellenem szólnak, és azt is megmondtam, hogy
nem vagyok teljesen ártatlan abban, idáig fajultak a dolgok. – megpróbálom felidézni az
akkori emlékeimet, és tudom, hogy ez már színtiszta igazság, megkönnyebbülve folytatom
– Néhány másodpercig vesztettem el összesen a fejem, de sem előtte, sem utána nem
éreztem vágyat arra, hogy lefeküdjek Maggyval, sem senki mással. Kérlek, ezt hidd el, és
zárjuk le egyszer és mindenkorra. – nézek rá, látnia kell, hogy komolyan gondolom. Vajon
tudja-e, hogy ez az utolsó esélyünk? Azt mondják, nem lehet hazugságra felépíteni egy
életet. Én nem hazugságra építem, hanem arra, ami összeköt Eszterrel. A hazugság csak
egy burok, amivel meg próbálom megvédeni az egész építményt a saját hülyeségem okozta
viharoktól. És remélem, ha nem hibázok többet, nem lesz még egyszer erre szükség.
Megérzem, hogy ez az a pillanat, csakolyan fontos, mint amikor először mondtam igent neki, vagy
amikor Balázs érkezését fogadtuk el. Őszinteséget érzek a hangjából – bár a kétségeimet nem
mosta teljesen el, de el kell döntenem, hogy ki tudom-e gyomlálni őket a fejemből örökre. Ami
volt, megvolt – tulajdonképpen már teljesen mindegy, hogy pontosan mi történt. Benedek
valamilyen szinten kiállta a próbát, és én is – hiszen végül is engem választott megint. Bár az
önérzetemnek jót tenne, ha biztosan tudhatnám, hogy tényleg nem feküdt le azzal a lotyóval, de
erre már aligha van esély. Mindenesetre az biztos, hogy most őszintén akar engem, és el van
szánva az újrakezdésre. Sóhajtok, de nem szomorúan, inkább elszántan, mint a hegymászó,
amikor nekilendül a csúcsnak:
- Jó. Fejezzük be ezt a témát. – elhatározom, hogy soha többé nem hozom elő Maggyt és a szívás
nyomát. Ránézek, és látom, hogy valami történt, másképp néz rám, és biztosan én is másképp
nézek rá, mintha valami nagy veszély múlt volna el a fejünk felől. Vigyorgunk egymásra, mint a
kamaszok, akik hirtelenjében nem tudnak mit kezdeni egymással. A pincérnő kivételesen a legjobb
pillanatban érkezik az ínycsiklandó tálakkal.
- Akkor holnap már mehetek? – kérdezem az első kanál után.
- Holnap? – kóstolom meg a levest, mintha életek sorsa függene a döntésemtől.- Remek ez
a leves. – ránevetek, olyan kedvesen vágyakozó az arca. – Én azt hittem, már ma jössz. –
Ben elégedett vigyorát látva másra terelem a szót. – Mesélj erről a cégről. A neve máris
nagyon tetszik…
Lelkesen fogok a mesélésbe, ez az egyik, ami nagyon hiányzott- hasít belém, hogy mindent
elmondjak neki, és hallhassam közben a vidám-gúnyos-ötletes beszólásait. Istenem, milyen
szuper ez a hely!

38.
Bőgök, nem szépen csendesen, ahogy a filmekben mutatják, hanem fuldokolva, öklendezve,
hogy úgy érzem, mindjárt a lelkem is kiszakad. Anyám mellé behoztak egy kislányt az
intenzívre. Sápadt, vékony kis kölyök, alig tizennégy éves – és öngyilkos akart lenni. Most ott
fekszik sápadtan az ágyban, néhány órája magához tért, és már tudja, hogy nemsokára meg
fog halni.
Ez elég groteszknek tűnik – sírni azon, hogy valaki, aki meg akart halni, várhatóan meg is hal
– de ez a halálra ítélt kékszemű kislány nekem eddig a legtragikusabb, amit valaha láttam. A
szokásos hűhó: elfoglalt szülők, magányos gyerek, gyakori veszekedés, aztán ott a fiú, aki rá
se nézett, és ráadásul egy rosszul sikerült matekdoga – csupa banális dolog, nevetséges, ha
egy felnőtt szemével nézzük – és még nevetségesebb, hogy ez a kislány ezek miatt a
marhaságok miatt fog meghalni. Hiába mosták ki a gyomrát, és hiába próbálnak meg vele
mindent, kevés az esélye - szerencsétlennek pont a nagymamája szívgyógyszerei akadtak a
kezébe, és abból vett be egy doboznyit – az pedig mostanra felszívódott, és valószínűleg
96
 végzetes károsodást okozott a szívben. – így magyarázta a doki az előbb – tök logikus, de
valami borzasztóan embertelen.
Most persze már élni szeretne – az anyja az előbb itt őrjöngött a folyosón, térdre esett a főorvos
előtt, hogy mentsék meg a gyerekét – de nincs mit tenni, csak a csoda segíthet.
Legrémesebb a kislány szeme – az elmúlt órákban eltűnt belőle minden ártatlanság, ami benne
pislákolt még akkor is, amikor nagyokat öklendezett a hányótál fölött. Most megtört felnőtt
szeme lett – amin át-átsuhan a félelem. Hiába bíztatja az anyja, a nagy nehezen Tajvanról
hazakerített apja – nem hisz nekik, csak nézi őket sajnálkozva és szomorúan.
Olyan rémes és igazságtalan ez, egy percnyi kétségbeesésért elveszteni egy életet – és így,
több napig küzdve a feltámadó életvággyal, tudva, hogy már hiába, és érezve, hogy milyen
semmiségért, milyen meggondolatlanul és értelmetlenül dobta el magától az egészet.
Valaki átkarol, istenem, de jól esik! – biztos valamelyik nővérke, vagy anyám jött ki utánam.
Hátrahajtom a fejem, ismerős arcszesz: Ben! Megfordulok, és valami elemi melegség tör fel
bennem, amikor belékapaszkodom, és ő szorosan magához ölel.
Szegény szívem, mennyire odavan! Csak úgy rázza a zokogás – meg is értem, az elmúlt félórában
én is alig nyeltem vissza a könnyeimet – pedig tizenéves korom óta nem sírtam – borzasztó
férfiatlannak tartom. De ez a szegény kislány – szörnyűség. Ahogy kijöttem Margótól, hallottam
a történetét – azóta mászkáltam a kertben, és visszajőve itt találtam Esztert, ahogy magába
roskadva zokog az intenzív szoba ablakánál. Gondolhattam volna, hogy ilyen hatással lesz rá.
Istenem, micsoda hülyeség, azon gondolkodni, hogy kire milyen „hatással lesz” – amikor ez a
kölyök itt a halállal küzd. Eszter haja illatos, a teste meleg, és olyan ismerős, legszívesebben
felkapnám, és elszaladnék vele valahová, ahol nincs semmi ijesztő, szomorú vagy fájdalmas –
vagy legalább körbefonhatnám, hogy ne érjen el hozzá semmi, csak én.
- Ben, gyere, menjünk haza! – súgom a vállába, és ahogy felkap, érzem, hogy megértett: ez
most nem csak a mai estére szól, hanem amíg tart ez a szeszélyes, kiszámíthatatlan, fájdalmas,
gyönyörű és rövid ÉLET.
Elindulunk.

VÉGE

97