Ta rTa l om

Elõszó: Új föld – tíz év múltán  13

Első fEjEzEt
Az emberi tudat felvirágzása  19
Evokáció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
Mi volt a célom e könyv megírásával? . . . . . . . . . . . . . . . . 23
Öröklött funkciózavarunk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26
A kibontakozó új tudatosság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
Spiritualitás és vallás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
Égetõen sürgõs átalakulás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38
Új ég és új föld . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41

Második fEjEzEt
Ego: Az emberiség jelen állapota  43
Az én káprázata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45
A hang a fejedben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49
Az ego tartalma és szerkezete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Tárgyazonosulás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54
Az elveszett gyûrû . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
A birtoklás illúziója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61
Kívánkozás: Az ember egyre többet akar . . . . . . . . . . . . . . 65
Testazonosulás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68
Érzékeld a belsõ tested! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72
Ne feledkezz meg valódi lényedrõl! . . . . . . . . . . . . . . . . . 73
Descartes tévedésétõl Sartre felismeréséig . . . . . . . . . . . . . 74
A békesség, mely meghaladja felfogásunkat . . . . . . . . . . . . 76

HarMadik fEjEzEt
Az ego magja  79
Panaszkodás és neheztelés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81
Lobbanékonyság és sérelmek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85
Nekem van igazam, mások tévednek . . . . . . . . . . . . . . . . 87
Egy illúzió védelmében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88
Az igazság relatív, avagy abszolút? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90
Az ego személytelen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93
A harciasság egy gondolkodási séma . . . . . . . . . . . . . . . . . 95
Békességre vágysz, vagy drámát akarsz? . . . . . . . . . . . . . . . 98
Túl az egón: valódi identitásod . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99
Minden szerkezet instabil . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101
Az ego felsõbbrendûnek akarja érezni magát . . . . . . . . . . . 103
Az ego és a hírnév . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104

NEgyEdik fEjEzEt
Szerepjátszás: Az ego számos arca  107
Gazember, áldozat, szeretõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109
Ne skatulyázd be önmagad! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111
Készen kapott szerepek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113
Idõleges szerepek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115
Az izzadó tenyerû szerzetes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117
A boldogság színlelése kontra a valódi boldogság . . . . . . . . 117

8
Szülõnek lenni szerep vagy funkció? . . . . . . . . . . . . . . . . . 119
Tudatos szenvedés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124
A tudatos szülõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126
Ismerd fel gyermeked valódi kilétét! . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
Hagyj fel a szerepjátszással! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130
Az ego kóros elfajulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133
A boldogtalanság mint háttér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136
A boldogság titka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 138
Az ego kóros formái. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142
A munka az egóval és nélküle . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 146
Az ego betegség idején . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148
A kollektív ego . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
A halhatatlanság cáfolhatatlan bizonyítéka . . . . . . . . . . . . . 152

ÖtÖdik fEjEzEt
A fájdalomtest  155
Az érzelem születése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157
Érzelmek és az ego . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160
Az embermód gondolkodó kacsa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163
A múlt terhe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165
Az egyén és a közösség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 167
Hogyan újul meg egyre-másra a fájdalomtest? . . . . . . . . . . 171
Miként táplálják gondolataid a fájdalomtestet? . . . . . . . . . . 172
Hogyan táplálja a fájdalomtestet a drámai feszültség? . . . . . . 174
Tömör fájdalomtestek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 178
A média, a szórakozás és a fájdalomtest . . . . . . . . . . . . . . . 179
A kollektív nõi fájdalomtest . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 182
Nemzeti és faji fájdalomtestek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 184

9
 Hatodik fEjEzEt
Szabadulás  189
Jelenlét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 192
A fájdalomtest visszatérése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 196
A fájdalomtest gyermekeknél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 197
Boldogtalanság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 201
Ne azonosulj többé a fájdalomtesttel! . . . . . . . . . . . . . . . . 203
Kiváltó okok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 207
A fájdalomtest mint az eszmélés elõidézõje . . . . . . . . . . . . 210
Szabadulj meg a fájdalomtest fogságából! . . . . . . . . . . . . . . 212

HEtEdik fEjEzEt
Lelj rá valódi lényedre!  215
Akinek hiszed magad . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 216
Bõség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 220
A személyiséged nem azonos a lényeddel . . . . . . . . . . . . . . 222
A zûrzavar és a magasabb rend . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 224
Jó és rossz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 226
Ne törõdj azzal, hogy mi történik veled! . . . . . . . . . . . . . . 229
Így áll a dolog? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 230
Az ego és a jelen pillanata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
Az idõ paradoxona . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
Iktasd ki az idõt! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 238
Az álmodó és az álom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 240
Emelkedj felül a korlátokon! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 242
A puszta lét öröme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 245
Hagyd elsorvadni az egód! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 246
Amint künn, úgy odabenn . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 249

10
 Nyolcadik fEjEzEt
A belső tér felfedezése  255
Tárgytudatosság és tértudatosság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 259
A gondolkodás fölé emelkedj, ne alá bukj! . . . . . . . . . . . . . 261
Tévézés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 262
A belsõ tér felismerése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 265
Hallod a hegyi patak csörgedezését? . . . . . . . . . . . . . . . . . 269
Helyes cselekvés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 270
Csak észlelj, de ne akarj mindent megnevezni! . . . . . . . . . . 271
Ki az, aki megtapasztal? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 274
A lélegzet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 276
Függõségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 279
Belsõtest-tudatosság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281
Belsõ és külsõ tér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 282
Figyelj fel a résekre! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 286
Veszítsd el magad, hogy rálelj önmagadra! . . . . . . . . . . . . . 287
A csendesség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 289

kilENcEdik fEjEzEt
Belső célod  291
Az eszmélés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 293
Párbeszéd a belsõ célról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 296

tizEdik fEjEzEt
Új föld  315
Életed rövid története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 318
Eszmélés a visszatérõ életszakaszokban . . . . . . . . . . . . . . . . 320
Eszmélés a kiáradó életszakaszokban . . . . . . . . . . . . . . . . . 324

11
A tudat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 327
Feleszmélt cselekvés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 329
A feleszmélt cselekvés három modalitása . . . . . . . . . . . . . . 331
Elfogadás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 332
Élvezet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 333
Lelkesedés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 337
Az új frekvencia meghonosítói . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 342
Az új föld nem puszta utópia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 344

Jegyzetek  347

12
 m á s odi k f Ej E z ET

§
Ego: Az emberiség jelen állapota

A szavak – akár fennhangon kimondjuk õket, akár megma-

radnak néma gondolatnak – szinte delejes bûbájt bocsáthatnak
rád. Könnyen megbabonázhatnak és elhitethetik veled, hogy
amikor megnevezel valamit, egyben a valódi mibenlétével
is tisztába jössz. Holott egy puszta szóval nem fejezheted ki
a dolgok lényegét. Csupán annyit teszel, hogy egy címkét
aggatsz a rejtélyre. Végsõ soron minden megismerhetetlen:
legyen bár egy madár, egy fa vagy egy egyszerû kõdarab,
s még inkább egy emberi lény. Ennek oka pedig az, hogy az
adott létezõnek felmérhetetlen mélységei vannak. Mi viszont
mindössze a valóság felszíni rétegét észleljük és tapasztaljuk
meg, s csak errõl alkothatunk gondolatokat – vagyis csupán
a jéghegy csúcsát látjuk.
A felszínes látszat dacára a világon minden összeköttetés-
ben áll minden mással, sõt az élet ama Forrásával is, amibõl
fakadt. Egy virág vagy madár, de akár még egy kõdarab is
képes megmutatni neked az utat, ami visszavezet Istenhez,

43
 új föld

a Forráshoz, önmagadhoz. Amikor rápillantasz vagy a kezed-

be veszed, és csupán szemléled anélkül, hogy beskatulyáznád
vagy valamilyen mentális címkét aggatnál rá, az áhítat és cso-
dálat érzése támad fel bensõdben. Megfigyelésed tárgya szavak
nélkül megérteti veled lényegét, és visszatükrözi rád a saját
lényegedet. Erre éreznek rá a nagy mûvészek, és ezt tolmá-
csolják sikeresen a mûveikben. Van Gogh nem azt mondta,
hogy „ez csupán egy ócska szék”. Õ csak nézte és nézte azt
a tárgyat, és észlelte benne a Létezõt. Azután odaállt a vászon
elé, és kézbe vette az ecsetet. A széket magát pár fillérért le-
hetett volna elkótyavetyélni, ám a róla készült kép mára több
mint huszonötmillió dollárt ér.
Ha nem skatulyázod be és címkézed fel a világ dolgait, újra
feltámad benned az élet csodálatosságának érzése, mely réges-
rég elveszett, amikor az emberiség tulajdon gondolatai urából
a gondolkodás megszállottjává vált. Léted mélyebb értelmet
nyer, a jelenségek visszakapják üde frissességüket. Ám a leg-
nagyobb csoda mind közül, hogy ismét úgy tapasztalhatod
meg legbensõ lényedet, miként a szavak, gondolatok, kate-
góriák és fogalmak kora elõtt. Ám hogy ez megtörténhessen,
éntudatodról, létérzékelésedrõl le kell fosztanod mindama
sallangokat, amelyekkel az idõk során azonosultál. E könyv
pontosan errõl a folyamatról szól.
Minél magától értetõdõbben aggatsz szóbeli vagy gondo-
lati címkéket a tárgyakra, emberekre és élethelyzetekre, an-
nál sekélyesebbé és élettelenebbé válik a valóságod, és annál
érzéketlenebbé válsz a valóságra, az élet ama csodájára, ami
szakadatlanul kibontakozóban van benned és körülötted. Ily

44
 E g o : a z E m b E r i s é g j E l E n á l l a p o Ta

módon okosságra szert tehetsz ugyan, ám a bölcsességet el-

veszíted, ahogyan az örömtõl, a szeretettõl, a kreativitástól és
az elevenségtõl is megfosztod magad. Mindez az észlelés és
az értelmezés közötti csendes zugokban húzódik meg. Persze
kétségtelen, hogy szükségünk van a szavakra és gondolatokra,
hiszen megvan a maguk szépsége – de vajon muszáj beléjük
börtönöznünk magunkat?
A szavak olyasmivé redukálják a valóságot, amit az em-
beri elme képes megragadni – ám ez vajmi kevés. A nyelv
néhány alapvetõ hangból áll, amelyeket a hangszalagjainkkal
képzünk, úgymint az a, e, i, o, u magánhangzók. Nyelvünk
többi hangja mássalhangzó, melyeket a levegõ útjába állított
akadályokkal képzünk: ilyen az s, f, g és a többi. Tényleg el-
hiszed, hogy eme alapvetõ hangok bármely kombinációja
valaha megmagyarázhatja, hogy ki vagy te, mi a végsõ célja
a világmindenségnek, vagy akár hogy micsoda is egy fa vagy
kõdarab tulajdonképpen?

az én k ápr ázaTa

Az „én” szó egyaránt megtestesítheti a legsúlyosabb tévedést

és a legmélyebb igazságot, attól függõen, hogyan használjuk.
A hagyományos alkalmazásában nem pusztán nyelvünk egyik
leggyakrabban kimondott szava (a hozzá kapcsolódó „engem”,
„nekem”, enyém” és „önmagam” névmásokkal együtt), ha-
nem az egyik leginkább félrevezetõ is. A rendes hétköznapi
használatban az „én” jelenti az õseredeti tévedést, tulajdon
kiléted félreértelmezését, a hamis azonosságtudatot. Ez az

45
 új föld

ego. Ezt a hamis éntudatot nevezte Albert Einstein, aki nem

csupán a térrõl és az idõrõl, hanem az emberi természetrõl
is mélyreható felismeréseket fogalmazott meg, „a tudat opti-
kai illúziójának”. Idõvel ez az illuzórikus én válik a valóság,
a gondolkodási folyamataink, emberi érintkezésünk és kap-
csolataink minden további értelmezésének, illetve inkább fél-
reértelmezésének alapjává. És a valóságod az eredendõ illúzió
tükrözõdésévé lesz.
A jó hír a következõ: Ha egy illúzióról tudatosítod magad-
ban, hogy puszta illúzió, rögvest szertefoszlik. A káprázatnak
véget vet a felismerés. Csak akkor ámíthat el huzamosabb
ideig, ha összetéveszted a valósággal. Amennyiben rádöbbensz
arra, hogy ki nem vagy, természetes módon ráeszmélsz arra,
hogy ki vagy. Ez fog történni, miközben lassan és alaposan
végigolvasod ezt a fejezetet és a következõt, melyek az egónak
nevezett hamis én mûködési mechanizmusáról szólnak. Tehát
milyen is a természete ennek az illuzórikus énnek?
Amikor kimondod az „én” szót, rendszerint nem a saját
valódi kilétedre utalsz. A túlzó egyszerûsítés undok cseleke-
detével valódi lényed határtalan mélységeit összekevered egy
puszta szóval, amit a hangszalagjaid képeznek, vagy az el-
médben élõ énképpel és mindazzal, mivel azonosítod magad.
Tehát mire is utal a megszokott „én” és a hozzá kapcsolódó
„engem”, „nekem” és „enyém” szócskák?
Amikor a kisgyermek megtanulja, hogy a szülõ hangszalag-
ja által képzett hangsor a saját neve, kezdi azonosítani magát
egy szóval, és az elméjében alakot ölt egy gondolat arról, hogy
kicsoda õ. Ebben a fejlõdési szakaszban sok gyermek egyes

46
 E g o : a z E m b E r i s é g j E l E n á l l a p o Ta

szám harmadik személyben hivatkozik önmagára. „Jancsika

éhes.” Ám hamarosan megtanulják a varázslatos „én” szót,
s ezt azonosítják a nevükkel, amit már korábban elfogadtak
a saját kilétüknek. Ezután újabb gondolatok támadnak elmé-
jükben, és összeolvadnak az eredeti énképzettel. A következõ
lépés pedig a „nekem” és „enyém” szavakhoz kapcsolódó to-
vábbi gondolatok sora – ezek olyan tárgyakat jelölnek, melyek
valamiképpen részét képezik az „énnek”. Ez a tárgyazono-
sulás, ami annyit jelent, hogy a gyermek éntudatával hatja át
a dolgokat, vagyis végsõ soron a dolgokat jelentõ gondolatokat,
és ekként belõlük meríti önazonosságát. Amikor az „õ” játék-
szere eltörik, vagy valaki elveszi tõle, heves szenvedés tör rá.
Éspedig nem azért, mintha a játék valamiféle belsõ értékkel
bírt volna – a gyermek amúgy is hamarosan elvesztette volna
iránta az érdeklõdését, és más tárgyakkal helyettesítette vol-
na –, pusztán ama gondolat miatt, hogy az a holmi az „övé”.
A játékszer részévé vált a gyerek kifejlõdõ éntudatának, az
egójának.
És így miközben a gyermek felcseperedik, az eredeti
énképzet más gondolatokat is magához vonz: az illetõ azo-
nosul az egyik nemmel, bizonyos birtokjavakkal, az érzékek
által észlelt testtel, egy nemzetiséggel, bõrszínnel, vallással és
hitvallással. Egyenlõsíti magát továbbá bizonyos – anyai, apai,
férji, feleségi és így tovább – szerepekkel, felhalmozott isme-
retekkel és nézetekkel, rokon- és ellenszenvekkel, valamint
olyan eseményekkel, melyek „õvele” történtek a múltban
– ezek emléke csupa-csupa olyan gondolat, amelyek még
szilárdabban meghatározzák és a „személyes történetéhez”

47
 új föld

kapcsolják éntudatát. És ez csupán néhány dolog, amibõl az

emberek az identitástudatukat származtatják. Holott a felso-
roltak végsõ soron nem egyebek, mint gondolatok, melyeket
lazán kapcsol össze az a tény, hogy mindegyiket az éntudat
hatja át. Ez a gondolati konstrukció az, amire rendesen hi-
vatkozunk, amikor önmagunkról beszélünk. Magyarán szólva
tehát az esetek zömében nem is te magad szólalsz meg, ami-
kor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem ennek
a mentális konstrukciónak, az egoközpontú elmének valamely
aspektusa tudatja jelenlétét. Miután feleszméltél, továbbra is
használod ugyan az „én” szót, ám az lényed egy sokkal mé-
lyebb rétegébõl fakad.
Az emberek zöme mindmáig teljességgel az elmemûkö-
dés szakadatlan árjával, avagy a kényszeres gondolkodással
azonosul, aminek java része ismétlõdõ és céltalan. A gon-
dolkodási folyamatukon és az ezt kísérõ érzelmeken kívül
nem létezik más „énjük”. Ez a jelentése a spirituális öntu-
datlanság kifejezésnek. Amikor ezeket az embereket szem-
besítik a ténnyel, hogy a fejükben szüntelenül egy hang fe-
cseg, döbbenten kérdezik, hogy „miféle hang?”, vagy épp
dühödten tagadják a létét – ám ezt is épphogy maga a hang,
a gondolkodó, a meg nem figyelt elme mûveli. Jószerivel
úgy tekinthetünk erre a hangra, mint különálló entitásra,
mely megszállta õket.
Egyesek sosem feledik el az elsõ alkalmat, amikor sikerült
elszakadniuk a gondolataiktól, és ekként futólag megtapasz-
talni az identitásváltást, minek folytán az elméjük tartalma he-
lyett egyszeriben a háttérben rejlõ tudatossággal azonosulnak.

48
 E g o : a z E m b E r i s é g j E l E n á l l a p o Ta

Mások esetében a dolog olyan észrevétlenül zajlik le, hogy

fel sem figyelnek rá, vagy épp csak annyi tudatosul bennük,
hogy egész lényüket elárasztja az öröm és a bensõ békesség.

a h a ng a fEj EdbEn

Jómagam akkor tapasztaltam meg a tudatosság eme elsõ fel-

villanását, amikor elsõéves hallgató voltam a Londoni Egyete-
men. Hetente kétszer szálltam fel a földalattira (metróra), hogy
eljussak az egyetemi könyvtárba, éspedig rendszerint reggel
kilenc óra környékén, vagyis a csúcsforgalmi idõszak vége
felé. Egy ízben egy harmincas évei elején járó hölgy telepedett
le velem szemben, akit már korábban is láttam néhányszor
a metrón. Az ember óhatatlanul is felfigyelt rá. Noha a sze-
relvény tele volt, az utasok üresen hagyták az üléseket a hölgy
mindkét oldalán, mégpedig ama egyszerû okból kifolyólag,
hogy a fiatalasszony teljesen háborodottnak tûnt. Csak úgy
remegett a feszültségtõl, és szüntelenül hangosan és dühödten
motyogott magában. Olyannyira elmerült a gondolataiban,
hogy a jelek szerint nem is volt tudatában a többi utasnak
és a környezetének. Az arcát kicsit lefelé és balra fordította,
mintha a mellette lévõ üres ülésen beszélne valakihez. Jólle-
het a szavaira már nem emlékszem pontosan, a fiatalasszony
ehhez hasonlókat hablatyolt: „És aztán ezt mondta nekem…
mire én azt feleltem neki, hogy aljas hazug vagy, hogy mersz
engem azzal vádolni… amikor épp te vagy az, aki folyton csak
kihasznált engem; én megbíztam benned, és te elárultál…”
Hangjából pedig annak az embernek a dühe csendült ki, akit

49
 új föld

súlyosan megbántottak, akinek muszáj megvédenie az állás-

pontját, nehogy átgázoljanak rajta.
Amikor a szerelvény a Tottenham Court Road állomáshoz
közelített, a hölgy felállt és megindult az ajtó felé, miközben
tovább darálta egyhangú zsolozsmáját. Én is ide igyekeztem,
úgyhogy leszálltam a nyomában. Miután felértünk a felszínre,
a fiatalasszony a Belford Square felé vette az irányt, s még min-
dig képzeletbeli párbeszédébe merült – bõszen vádaskodott és
védte a saját igazát. Furdalni kezdte oldalamat a kíváncsiság,
úgy döntöttem hát, hogy a nyomában maradok, amíg csak
egyfelé vezet az utunk. Bár a hölgy látszólag teljes figyelmét
a képzelt dialógusnak szentelte, úgy tûnt, nagyon is céltu-
datosan halad. Hamarosan megpillantottam a Senate House
1930-as években emelt égbe törõ épülettömbjét, amelyben
az egyetem adminisztratív központja és a könyvtára mûködik.
Leesett az állam. Elképzelhetõ lenne, tûnõdtem, hogy mind-
ketten ugyanoda igyekszünk? És valóban, a fiatalasszony is
a könyvtárba tartott. „Vajon tanár lehet, diák, irodai alkal-
mazott vagy könyvtáros?” – töprengtem. Azután arra gon-
doltam, hogy talán valami pszichológiai kísérlet alanya. De
sosem tudtam meg a választ. Úgy húsz lépéssel mögötte ha-
ladtam, és mire beléptem az épületbe (ami ironikus módon
a „gondolatrendõrség” fõhadiszállásaként szolgált George Or-
well 1984-ének filmváltozatában), a zavart elmeállapotú höl-
gyet már elnyelte a liftek egyike.
Eléggé elképesztett a jelenség, aminek a szemtanúja let-
tem. Huszonöt éves túlkoros elsõéves egyetemista voltam
és szárnybontogató intellektuelként tekintettem magamra.

50
 E g o : a z E m b E r i s é g j E l E n á l l a p o Ta

Szent meggyõzõdésem volt, hogy az emberi lét valamennyi

dilemmáját az intellektusunk, vagyis a gondolkodásunk révén
oldhatjuk meg. Még nem fogtam fel, hogy a tudatosság nél-
küli gondolkodás épphogy az emberi lét legfõbb dilemmája.
A professzoraimra olyan bölcsekként tekintettem, akik az
összes válasznak birtokában vannak, az egyetemre pedig úgy
néztem, mint a tudás templomára. „Ugyan miként is lehet
egy elmeháborodott nõ a részese mindennek?” – tépelõdtem.
Még akkor is ezen rágódtam, amikor a könyvtárba való
belépés elõtt beugrottam a férfi mosdóba. Miközben a keze-
met mostam, átfutott a fejemen a gondolat, hogy remélem, én
nem fogom így végezni. Erre a mellettem álló férfi futólag rám
pillantott, mire riadtan ébredtem rá, hogy a fenti mondatot
nem csupán elgondoltam, de fennhangon magam elé is mor-
moltam. „Szent ég, hiszen máris olyan vagyok, mint az a nõ!”
– gondoltam. Hisz’ az én elmém is ugyanolyan megállítha-
tatlanul zakatol, mint az övé. Csupán néhány apró különb-
ség akadt kettõnk között. Úgy tûnt, az õ elmemûködésének
hátterében az uralkodó érzelem a düh, míg az én esetemben
ez legtöbbnyire a szorongás volt. A fiatalasszony hangosan
gondolkodott, én – az esetek túlnyomó többségében – né-
mán. Tehát ha az a nõ õrült, gondoltam, akkor mindenki az,
engem is beleértve. A különbség csak a fokozatokban rejlik.
Egy pillanatig képes voltam hátrahúzódni a tulajdon
elmémtõl, és úgymond egy mélyebb perspektívából szem-
lélni a mûködését. Egy másodpercig a gondolkodásról a tuda-
tosságra váltottam. Továbbra is a férfi mosdóban álldogáltam,
csakhogy immár egyedül, és az arcomat bámultam a tükörben.

51