OVIDIUS: ÁTVÁLTOZÁSOK, WEÖRES SÁNDOR ÉS FÜST MILÁN VÁLOGATOTT

VERSEI

1. WEÖRES SÁNDOR VERSEI

ECHO (1952)
Csengő visszhang gyűrűz, majd lágyan elhal.
Minden vágyadra ujjongva felel.
Honába, semmiség partjára elcsal,
szél-kordé, köd-láb, levegő-kebel.

VENUS ÉS MARS. (1972)

Feküvén a harcz Urával,
Eggy fél test fordulattal
Gátlám heveskedésit,
És félig alajja tsuszva
S félig föléjje hajolva
Öltém testembe testét.
Tsípőm, farom tsedervén
Törpétskémet tsiszálám
A harczi óriással
S láztúl pirúlt-ki orczám
S habos fejér husomban
A gyönyör újra meg újra
Hullámokká tolúlt-fel
S hullámokká alélt-el.
De végtire is be-tellvén,
Magamat hanyatt vetettem
S engettem a szokásnak,
Hogy szembe reám hasallyon,
És engem, kis töredékenyt,
Mint eggy alapos tseléd jányt,
Kémélletlen dögönyözzön.
Tudám, ő néki ez jó;
Nékem jó ebbe tsak annyi,
Hogy bírhatám karomban,
Szerelmessen figyeltem,
Elméje tört hajóként
El-süllyede tengeremben,
A lelke szerte bomlott,
De teste még-is itt vólt,
Rajtam tombolt, viharzott,
Lazán reá fonódtam
S czirkáló ujjaimmal
Hátát, nyakát simogattam.

Lőtse, 1815 ősz-elő.

1
MARSYAS ÉS APOLLON (1947)

Mohó vérét fakó kő-orgonák

csorgatták az átkozott legelőre,
hol nyája tétován suhant tovább,
míg két fatörzs között feszült a bőre,

s a nyúzott test, mint most-ölt békahús,

még ugrált, agyvelő nélkül bokázva,
de sárga borén már dörgött a dús
dobpergés gyöngyöző győzelmi láza;

majd a roncs ágyék szőrébe törölve

gőzölgő kését, nézte gyilkosa
a kopár mennyboltról a völgyi poklot:

lenn ujjongott, dobolt ezernyi törpe,

katlanban fott az óriás husa
és sok kis szájban péppé szertefoszlott.

A LÁNY ÉS TÁMADÓJA (1957)

        Boldogtalan a szerető,
ha nem szeret, csak kéjt akarna.
        Ezt gondolom, míg rámtörő
hiéna szökken ablakomba.

        Gerince íjként megfeszül,

leugrik, közelít a padlón
        macska-módon, nesztelenül,
szimpla szándéka, hogy befaljon.

        Inkább oroszlán törne rám,

mely, mondják, kisdedhez kegyelmes;
        nem sírnék irgalma után,
legyen fölöttem győzedelmes.

        Küzdenék, ámbár hasztalan,

véremben ázna foga, karma,
        tovább élnék izmaiban:
ó, elbukásom diadalma!

        De félig-csikasz félig-eb

mered rám, pillantása béna,
        oroszlánnál kegyetlenebb,
s formás, kecses. Kár hogy hiéna.

2
        Megöl, ha gyűlölöm vadul,
vagy kérlelem, remegve térden.
        Üvegharangként rám borul
unalmam, lanyha megvetésem.

        Ha megkoccantja, eltöri,

e kristály gyenge, mint a pára,
        mégis mancsát megsértheti
néhány szilánk, s vigyáz magára.

        Orrával arcomon kutat,

mingyárt fölfal. Szemem se rezdül,
        szeme rossz mécsként pillogat.
Elkullog, tán falon keresztül.

Persephonét sirató Eros (1962)

Futottál tüske és palánk között,

mögötted vaskos szomjas árny, s üzött
mint négernőt gorilla, messzi rétre,
holdsütéstől fehér tornyok közébe
hol önnön ősanyád voltál magad,
habos leomlás, fényes ájulat,
és zavaros szánalom émelyített
egy árny miatt.
Én nem vagyok lidérced
de vitézed: mért nem voltál velem
hogy védjelek?
Ne más lépteiben
én űzzelek és ész-nem-lakta szomjam,
lélegzeted fogyását megraboljam,
rád hajló párás súlyos árny alatt
tűrd hanyatt-dermedt diadalmadat
hullásod üdvét, hogy az aljas árnyék
királynői dicsőségedre váljék.

A kettébomlott Hermaphroditus (1960)

A titkos asszonyi tengerszem összenőtt

lágyan-hatalmasan az éggel és a földdel,
medencéje körül lápi szempilla zöldel,
pólyások ligete bújtat egy szeretőt.

Tücsökfi, mint füszál könnyű neked a föld

tolvaj-járt gyöngyfehér hajláson, hegedűddel;
lány, alszol, hogy piros kővé változva tűrd el,
fölötted égi bak, mint negyven nap előtt.

De a férfi-orom a nem ős kékbe forrva

megbűvölten tekint a hetyke szuka holdra,

3
ott fény-árny pörgettyűn a kívánság oson

vándor kétségben az öt őr-mécset kioltva

s átszúrva föld alatt fekete városon
szőrt és karmot mereszt a két jégpóluson.

ORPHEUS (1955)

Ime a vándor, porlepte énekes, akinek garast hajítsz,

az idegen, a másféle, akit rettegve kresztre vonsz,
önnön belső, igazi arcod, akit nem ismersz,
nélküle tested akollá sötétül, eszméleted ura.

A JÁTSZÓ ORPHEUS

Kapum keleten az éjből tárul. Énekem a láng,

robogó, szertenyilalló: a sötét, sima víz tereit
fürtösre tépi.
Gyüszüvirág-sürüben ébredek,
bogárhéj-koponyámban mogyorónyi mennyboltozat,
hol a néma dal hullámait három fonál
lengeti: szellő, csíra, és lehelet.
Földmélyi habokban
Szétkanyarog mosolyom, villog a nap-nem-érte redők közt,
tarka köveken átsüt, iramodva kiszökken,
a fény ölein kivirul.
Harang megkondul, óriás
harmatgömb, csigaház, sás-kard a patak remegő
tört tükrében, villám, mely a hegy szívébe hasít.

Én, a bimbó, nyitom érintetlen szirmaim,

én, a fiú, fogom únt könyvem és másra gondolok,
én, a leány, képzelt szeretőmmel lázban küzködöm,
száraz nagyanyóként korholom gyermek-alakjaim,
míg eb-mellem hűsöl a pitvar faragott kövein
örökös hullámzással.
Fagyban, korahajnal előtt
mozdulok, indulok, szerszámozom paripáimat,
szemközt a tűzáradat, keringek, utam gomolyog,
a párából hegy emelkedik, sugár-koszorú a fején,
lebegve a légben áll, csengő szél övezi
és gyűrűző sárkányok, az égből ereszkedik
kopár meredekje, kusza ködön terpeszkedik
alacsony medencéje, derengésből botladozik
ezernyi aranyszál-zuhatagja, zsenge füvét
öntözi tiszta forrás.
A rétre csapom paripáimat,

4
végignyújtózom a fennsíkon, tárt karjaim
két sziklaormot ölelnek; göndör szőke hajamból
kel a nappali fény; a táj lehajló szélein
lábam a távolodó éjbe csügg; mellemből buzog
az égi kút, átizzik bordáim közén.

A MEGÖLT ORPHEUS

Árnyas, hideg udvaron heverek én, a halott.

Zokog tetemem körül sok férfi meg asszony.
Gyászdob pereg és lejtem a táncom. Vajjon ki,miért
ölt meg engem?

Bolygok a piacon és palotákban,

csapszékben, fuvolások között, hogy részegen
szóljak a részegekhez: Lássatok, én vagyok
a ti szívetek: vakokért, nyomorultakért
a halállal elgyürüzött.
Kőből vagyok és ércből vagyok,
rabszolga-kereszten. Nyitott szemmel bámul a tetem,
gyászdob pereg és én táncolok. Minden vagyok
és semmi vagyok: kőből és ércből, sok alakban,
rabszoga-kereszten. Miért öltek meg engem a papok?
Bántottam-e templomukat?
Széttépve fekszem a pusztán,
senkise gyűjtheti edénybe haló poromat. Miért
szaggattak szét az asszonyok? Holtan kell a szerelmem?

Az éhes föld farkasai bekerítettek engem,

az enyészet esője pereg és lejtem a táncom.
Átkozott vagyok és szent vagyok: görnyedj meg előttem.
Poklos vagyok és tisztult vagyok: érints. Moccan
a holt, ernyedő izülete roppan, hideg könnye szivárog,
verejtékezik. Tudatlan vagyok és bölcs vagyok,
ne kérdezz, szótlanul érts. Holt vagyok és élő vagyok,
én, a néma tekintet. Viasz-arccal az áldozat
égnek fordul, rámeredő rémület övezi, gyászdob pereg
és lejtem a táncom.

A testet, ha keresztre jutott,

nem kérem vissza. Letakarva fekszem a pusztán,
a magot, mely csűrbe került, nem kérem vissza.
A halál dobja pereg, én forgok a táncba örökre,
az ének, a véremtől termő völgyet teletöltő,
a halál lugasa fonja be titkos örök-életem.

5
ORPHEUS, EURYDIKÉ, HERMÉS

1. Alaktalan, úttalan árnnyal szorongat börtönöm.

2. De hiába nyomorít: éledek, kibontakozom,
3. a víz-vájta sötét barlangokat sorra kongatom,
4. a vértenger hullámaiban szunnyadozom,
5. a lélekzetben megfoganok, a leheletben megszületek,
6. dörögve kirobbanok az eleven tűz ormain
7. s a hamvadó kemence-parázson.

8. Fenn ülök
9. arany lantommal a menny magasán. Fejem körül
10. jegesen tündököl az égi vihar, zsongnak a csillagok.
11. A hullócsóvás űrben a vészes hegy-völgy fölé
12. borulok.

13. A földről egyedül lakom itt.

14. Asszony alakban

15. lenn fekszem az éjben, a föld árnya mögött, hova kő se hull,
16. hol a fordított menny takar, a por-mélyi királyi pár
17. fölémhajol és néz irtózatos arccal szüntelen,
18. testem mint kék-eres fehér márvány pihen,
19. ölem dús bokra nem terem, gömbölyű keblemen
20. tej sose csordul, térdem bölcsőt sose ringat,
21. gyermeki puha talpamon gyilkos kígyómarás,
22. álmom zuzmaráiban elfeledtem az énekest,
23. akivel egy voltam hajdan.

24. Én, a harmadik,

25. a hű vezető minden uton, az istenek tolvaja,
26. magam is a magasság tüze: kézen-fogom az énekest,
27. hámba vetem agancsos sárkányaim, láng-fogaton
28. zúdulok a homály felé, a sugaras ürességen át,
29. rubin és smaragd trónok lárva-fejü őrei közt,
30. delejes szemek fürtjében, rámzuhanó várak alatt,
31. köd és rög alá, hol ezüst kupolaként borúl
32. a tücsök-zizegésű csönd.

33. A por-mélyi királyi pár,

34. látva jelem, hogy a hant gyermekeinek áldoz a magasság.
35. fejet hajt, némán utat enged.

36. Sárkány-lehelet
37. sistereg asszony-testem sápadt márványa felett,
38. elömlő rózsaszínnel melengeti át a vér,
39. szikra-esőben csipőm lankái, keblem ormai,

6
 40. tárul a szempilla-zár, éjből csillan a tekintet,
41. lazul a csuklók keresztje, két ággá virul,
42. a születés pőreségében felkelek, ujjaim
43. ölemet rejtik, mint tövet a föld.

44. Rám néz férfi-szemem

45. s a hullámos eleven agyag-edény már összetört.

46. Penészbe, hinárba merül a hulló cserepek tánca,

47. leszáll a homályba fele-életem, asszony-alakom,
48. de a por-zuhatag palástja mögött párját vigyázza,
49. eláraszt messzi ragyogása, átfonja dalom.
50. Látom rebbenni a mező és tenger lányait,
51. fátyol rongyaiként viselik szépsége szilánkjait,
52. akár ha rikoltanának: Én vagyok az, nem ismersz?
53. De ő, aki rejtve, szüntelen ád, mint pára lebeg,
54. illan, mégse tünik s mire utolérem, egyedül megyek.

LEBEGÉS A HATÁRTALANBAN

itt forduljanak a verseskötethez 

FÜST MILÁN: HALOTTAK ÉNEKE (2)

Ki síromhoz méla dudaszóval eljön,

Ki sírkövemre bágyadt gyermeket
lerajzol,
Az holtomban megérti életem:
Az megholt lelkem mélységes és titkos
Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal
Nesztelenül megcsókolta tükrét.