Name: Vancsik Barbara

Order: 2310526
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő
nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb
legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan
viszontlátjuk.
Dr. Robert Hemfelt – Dr. Frank Minirth – Dr.
Paul Meier

A szeretet
választható
Gyógyulás az egészségtelen
kapcsolatokból

Harmat
Budapest, 2019
 Originally published by Thomas Nelson, Inc.
as Love is a Choice: The Definitive Book On Letting Go
Of Unhealthy Relationships
by Robert Hemfelt, Frank Minirth, Paul Meier
Copyright © 1989 by Robert Hemfelt, Frank Minirth,
Paul Meier
All rights reserved. This Licensed Work published
under license.
Translated and printed by permission of Thomas
Nelson, Inc., Nashville, Tennessee

Hungarian edition © 2017 by Harmat Kiadó

All rights reserved. Minden jog fenntartva.

Első kiadás 2009

Második kiadás 2017

Készült Kállai Tibor 1994-ben megjelent fordításának

felhasználásával.
Felelős szerkesztő és szakmai lektor: Dr. Mirnics
Zsuzsanna

ISBN 978 963 288 505 6

 A bibliai idézeteket az 1994. évi új fordítású Bibliából
vettük át. (Kiadja a Magyar Bibliatársulat megbízásából
a Magyarországi Református Egyház Kálvin János
Kiadója, Budapest, 1994.)
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A szerzők köszönetüket fejezik ki mindazoknak, akik segítségével

és közreműködésével lehetővé vált A szeretet választható című
könyv kiadása. Különösen hálásak vagyunk támogatásáért és
közreműködéséért Don Hawkinsnak és feleségeinknek: Susan
Hemfeltnek, Mary Alice Minirthnek és Jan Meiernek. Köszönetet
mondunk még Sandy Denglernek, aki segített élvezetes
olvasmánnyá formálni sok-sok év feljegyzéseit és
esettanulmányait; Janet Thomának a kiadási és adminisztrációs
ügyek szakszerű intézéséért; Bruce Barbournak a kitartó
bátorításért és támogatásért; Vicky Warrennek és Kathy
Shortnak, akik fáradhatatlan segítőink voltak a kézirat
gondozásában, gépelésében és ellenőrzésében; valamint Kevin
Kinbacknek kutatási közreműködéséért.
 Első rész
A kodependencia

1. Nemzedékek nehéz öröksége

2. A kodependencia működése
 1. Nemzedékek
nehéz öröksége

G ladys Jordan mereven maga alá húzott lábakkal kuporgott a

szék szélén, mintha éppen menni – vagy menekülni? –
készülne. Bütykös ujjait időnként összekulcsolta, remegő kezével
néha egy-egy őszülő hajtincset söpört ki a szeméből, aztán ismét
folytatta ujjainak ideges tördelését. Adatlapja elárulta róla, hogy
ötvenhárom éves, kinézetre körülbelül hatvanötnek látszott.
A mellette lévő széken összefont karokkal, mogorva ábrázattal
dőlt hátra férje, John. A zömök, erős testalkatú férfi cserzett bőrén
ötvennégy év redői hagytak nyomot. Foglalkozását tekintve
építési vállalkozó volt, jó hírnévnek örvendett, közismert volt
lelkiismeretes munkájáról.
– Azért vagyok itt, mert Gladys akarta, hogy jöjjek – közölte. –
Nem hiszem, hogy egy pszichológus segíteni tudna. Már túl késő!
John Jordan az első interjú[1] során mindvégig hűvös és
tartózkodó maradt. A Minirth–Meier Klinika szakemberei már jól
ismerik ezt az elzárkózó viselkedést, mely mögött többnyire ki
nem mondott aggodalmak húzódnak meg.
– Megértjük, ha itt és most nem érzi jól magát – mondtuk. – Ha
valaki pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordul segítségért, ez
nyilván azt jelenti, hogy az illető nem elég erős ahhoz, hogy
önmaga rendezze el a dolgait. Talán azt gondolja, valami nincs
rendben önökkel – végül is, az egészséges emberek uralkodni
tudnak az érzelmeiken és a viselkedésükön. Valami ilyesmit
gondolhat, John, ugye?
– Igen.
– Ha jól tudom, ön a semmiből hozta létre az építési
vállalkozását.
– Rögtön a középiskola után kezdtem, egy használt furgonnal.
– Hány járművel dolgozik most?
– Van hét furgonom, két billenőszerkezetes és két zárt
teherkocsim, egy markológépem és egy útgyalum – válaszolta
John, némi jogos és egészséges büszkeséggel a hangjában.
– Értem. Kár, hogy maga nem erősebb. Akkor nem volna
szüksége erre a sok drága munkaeszközre. Elhordaná a
rakományt egymaga. Akár egyetlen lapáttal is boldogulhatna…!
Ahogy megfigyeltük John arcát, követni tudtuk rajta a
változást. Először zavarodottság, majd az „ahá-élmény”
arckifejezése látszott, végül pedig egy kis szégyenlős mosoly –
halvány jele annak, hogy ellenséges beállítódása talán
csökkenthető kicsit. Aztán gyorsan el is tűnt.
– Értem, hova akar kilyukadni – mondta. – A tanácsadás is egy
munkaeszköz. De hát ezzel sem jutunk messzire! Ha rá tudnám
magamat venni, hogy változtassak, vagy ha nagyobb akaraterőm
volna, akkor nem lennénk itt!
– Ez nem így van. Maga sem pusztán szavakkal mozgatja meg
a hegyeket, hanem talajgyalut használ hozzá. Nem azért teszi ezt,
mert nincs meg hozzá az akaratereje, hanem azért, mert ezen a
világon ezt csak így lehet csinálni. Mi is szeretnénk segíteni
magának és a feleségének – egy hegyet elhordani.
 – Gladys. Harmincegy év házasság, három gyerek, két fiú, egy
lány. Gondolom, ők már függetlenül élnek. Mivel foglalkoznak? –
kérdeztük.
Gladys vékony és remegő hangon szólalt meg, mely olyan
feszült volt, akár a testtartása.
– Az ifjabb John közgazdasági diplomát szerzett, és egy
vegytisztítót nyitott. Ez nagyon sok munkát és energiát követel
tőle, de nagyon jól megy neki. Marsha intenzív osztályon dolgozik
mint nővér, a St. Joseph Kórház baleseti osztályán. Szereti a
munkáját, mert „ott mindig történik valami”, és ő jól bírja a
strapát. James pedig… – Gladys nyelve hirtelen a szájához ért,
jelezvén, hogy kínos részlet következik – neki problémái vannak,
sajnos elvonókúrára került… reméljük, hamarosan rendbe is jön.
– John, úgy látjuk, hogy a hűség nagyon fontos mindkettőjük
számára. El sem tudják képzelni, hogy valaha is elváljanak… nem
igaz? Még a gyilkosságot is elképzelhetőbbnek tartják, mint a
válást?
Az építési vállalkozó szája torz mosolyra húzódott. – Ezt
eltalálta – válaszolta. Aztán a grimasz eltűnt, és a férfi hangjában
némi enyhülés érződött. – Összeférhetetlenek vagyunk.
Kibékíthetetlen ellentétek között élünk. A házasságok állítólag az
égben köttetnek. Hát a miénk biztosan nem! Ha a válás lett volna
a megoldás – ha választhattunk volna –, valamelyikünk már
évekkel ezelőtt elment volna.
Gladys arcvonásai megfeszültek. Ha lenne választásunk. Ki
sem kellett mondania a szavakat, hogy csapdába estünk. Szomorú
arca árulkodott a gondolatairól.
Kezei továbbra is folyamatosan nyugtalanul mozogtak.
 – John nem hallgat meg engem. Még csak meg sem próbálja
megérteni, amit mondok. Olyan borzasztó mindig kőfalba
ütközni!
John azonnal visszavágott.
– Kölcsönös kommunikáció? Még mit nem! Kommunikáció az
volna, ha meg tudnánk beszélni a jót, és a rosszat is. De ő mindig
csak kritizál! Szerinte mindaz, amit én mondok vagy teszek, csak
rossz lehet. Bármit is csinálok, ő mindig többet vagy valami mást
akar. Sosem vagyok elég jó neki!
Jordanék házassága és élete örömtelen volt. Örökös
súrlódásaik nem hagytak számukra nyugalmat, békességet.
Kapcsolatuk kibontakozott a két karnyújtásnyira levő szék közti
térben: két jó szándékú, becsületes ember tragikus sorsa, akik –
bár nagyon szeretnék szeretni egymást – egyszerűen képtelenek
közel kerülni a másikhoz.
Jordanék életén rejtett, tudattalan szál húzódik végig:
kimondhatatlan gyötrelmek és boldogtalanságok okozója.
Befolyásolja őket ítéleteikben, s megfosztja őket a választás
lehetőségétől, miközben ők maguk abban a tévhitben élhetnek,
hogy okos, jó döntéseket hoznak. Ezt a sajátos kapcsolati mintát
nevezzük mi, a Minirth–Meier Klinika szakemberei
kodependenciának (társfüggőségnek).

A KODEPENDENCIA (TÁRSFÜGGŐSÉG)
Tágabb értelemben a kodependencia úgy határozható meg,
mint bizonyos emberektől, viselkedésformáktól vagy egyéb
dolgoktól való intenzív függés (addikció). Az érintett személy
fontos jellemzője, hogy a külvilág, az események, az emberek és
más dolgok feletti kontroll gyakorlásával próbálja uralni belső
érzéseit és késztetéseit. Életének központi motívuma tehát nem
más, mint a hatalom és a kontroll.[2]
A társfüggő egy másik személlyel van addiktív kötődésben, oly
bonyolult módon „beleszövődve” a partner személyébe, hogy
énképe – személyes identitása – ezáltal erős korlátok közé kerül. A
társ problémái őt magát tehát elnyomják, háttérbe szorítják.
Megfigyeléseink szerint a kodependens személyre általában
különböző szenvedélyek, kényszeres viselkedések, rögzült
szokásminták jellemzők. Például alkohol- és drogfogyasztás,
vásárlási kényszer, munkamánia vagy szexuális
kényszercselekvések. Az ilyen ember szakadatlan küzdelmet
folytat azért, hogy betöltse a belső világában tátongó érzelmi űrt.
„Valami nincs rendben velem, valami hiányzik belőlem” – ez a
jellemző életérzése.

TÁMOGATÓ CSOPORTOK
A kodependencia problémáját már évtizedekkel ezelőtt
felismerték. Alkoholisták számára szervezett tanácsadó
szolgálatok (például a Névtelen Alkoholisták – Alcoholics
Anonymous szakemberei) a szenvedélybetegek hozzátartozóinak
való segítségnyújtás közben megfigyelték, hogy hozzáállásukat
tekintve csoportjuk résztvevőinél gyakran találkoztak
elkeseredett, nihilista világképpel. E „lázadó” alkoholisták
ugyanakkor szinte gyermeki függőségben éltek a környezetüktől.
Az aktivisták szorgalmazták e megrögzött ateizmus és
értékvesztett állapot valamiképpen való semlegesítését – később
be is vezették azóta híressé vált tizenkét lépéses programjuk
keretében az „Isten, ahogyan én látom” kifejezést – és közben
fokozottan koncentráltak az alkoholista körüli támogató
környezet kialakítására. A támogató csoportok (sorstársakkal
szervezett összejövetelek) programjában lépésről lépésre szálltak
szembe a szenvedélybetegséggel, és szép sikereket érnek el.
A Névtelen Alkoholisták tevékenységének azonban nem várt,
tragikus mellékhatásai is keletkeztek. Azok az érintett családok,
melyek tagjai támogató csoportokban vettek részt, sok esetben a
segítségnyújtástól számított egy éven belül széthullottak. Ahogyan
az alkoholista az italtól, ezek a családok magától az „alkoholista
életvezetéstől” voltak függésben, s egész életüket és világképüket
gyakran ennek rendelték alá. Folyamatosan biztosították az
alkoholizálás fenntartását, érintett családtagjukat például
kirekesztették, megbélyegezték vagy semmibe vették a káros
szenvedély miatt. Az alkoholista társaságában folytatott eltorzult
életvitel különösképpen a gyermekek számára tűnt
megszokottnak, „normálisnak”. Innen származott tehát a
kodependencia kifejezés: az alkoholista magától a szertől függ
(dependencia), a család pedig az alkoholproblémától és az
alkoholistától mint családtagtól vagy társtól (kodependencia).
A későbbiekben két szervezet, az Al-Anon és az Alateen is a
szerfüggők hozzátartozóinak megsegítésére jött létre. E két
program célja az volt, hogy kiküszöbölje a családok életében
működő torz interakciókat, és új családműködési mintákat
hozzon létre.
 A dependencia és kodependencia jelensége természetesen nem
korlátozódik az alkoholproblémára; a kémiai anyagok szélesebb
körére is érvényes lehet – például a kokain, heroin, marihuána és
más kábítószerek szokásszerű, túlzó fogyasztására és egyéb
rögeszmés-kényszeres problémákra: a táplálkozási zavarok
(bulimia, anorexia), kényszeres vásárlás, a szexfüggés, valamint a
munkamánia eseteire. A tünetek változatosak lehetnek a
kényszeredetten szabályszerű, merev életvezetéstől a naponta
ötvenszer ismétlődő kézmosási kényszerig. Az effajta
rendellenességek közvetlenül érintik a családtagokat és a közeli
barátokat is, akik néha ugyanannyira vagy még jobban
szenvednek, mint a függő személy.
A kodependencia fogalmának szó szerinti fordítása
„együttfüggés” volna. Néhány szakmai vélemény úgy tartja,
kizárólag az alkoholisták és más szerfüggők társát jellemzi ez a
viszonyulás – pedig ez nincs így. Maga az alkoholista is e
bonyolult viszonyrendszer része. Ő maga egyetlen tárgyhoz, a
szerhez ragaszkodik. Társa pedig a tőle és a vele való szövevényes
kapcsolattól való függésében viselkedésével, tudattalan formában
„támogatja”, „kiszolgálja” a szerfogyasztást vagy az egyéb
kényszert. A játszmát ily módon legalább ketten, együtt játsszák.

KÖZÖS SORS
A kodependencia problémája azért különösen jelentős, mert
gyakran sújt egy családban több, egymás utáni nemzedéket. A
származási család súlyos zavarai pszichésen „átadódhatnak”, s
így gyűrűzik tova a szenvedés mintája évekig, évtizedekig. A
függőségek természete ugyanakkor változó lehet: az alkoholista
apa munkamániás fiút vagy kényszeres vásárlási tünetektől
szenvedő leányt nevelhet. A mintázat azonban következetes:
függés és társfüggés.
Klinikánk betegei között sok-sok társfüggőt találunk:
rögeszmés-kényszeres viselkedésű embereket, házastársaikat és
gyermekeiket, valamint a zavartan működő családok
leszármazottait. Statisztikai becslések adatai azt mutatják, hogy
legalább 15 millió amerikai állampolgár szenved alkohol- vagy
drogfüggéstől, s emellett minden egyes alkoholbeteg problémája
legalább négy más személyre – házastársra, munkatársra,
gyermekre – van kihatással. A becslések szerint 28 millióra tehető
azon felnőtt amerikaiak száma, akik alkoholista családban nőttek
fel, s azóta is szenvednek az otthonukban megélt kóros kapcsolati
mintáktól.
Ezzel ugyanakkor az egyéb függőségi formákról még semmit
sem mondtunk el. Az adatok nem tartalmazzák a nem kémiai
kényszerek és addikciók felsorolását – tehát rendkívül szerény
becslést adtunk a probléma súlyosságára. A világban élő összes
kodependens személy tényleges száma az itt megadottnál sokkal-
sokkal magasabb!
E jelenséget hasonlóképpen foghatjuk fel a járványokhoz. Két
egymás utáni generációban a kodependencia hozzávetőleg
százmillió amerikai polgárt érint – ez a szám pedig rendkívül
riasztó.
Az Egyesült Államok több térségében működő Minirth–Meier
Klinikákon több ezer társfüggő fordul meg, e könyv szerzői pedig
pszichiáterként (dr. Frank Minirth és dr. Paul Meier), valamint
pszichológusként (dr. Robert Hemfelt) közvetlenül ismerik és
kezelik panaszaikat. A kezelésnek – amely tanácsadó
beszélgetések formájában valósul meg – kettős célja van:
enyhíteni a kodependencia által okozott közvetlen problémák
súlyosságát, és megelőzni a későbbi zavarok keletkezését mind a
társfüggő személyek, mind pedig a leszármazottaik családjában.
Sajnálatosan e könyv olvasói is hozzávetőleg 1:4 arányban
esélyesek rá, hogy közvetlen környezetükben tapasztalják a
társfüggőség kellemetlen következményeit. A válások,
konfliktusok, a szerfüggés, a viselkedési kényszerek, a
dühkitörések és depressziók hatásai hosszú távon is károsíthatják
a családi egyensúlyt.
Ha valaki valóban érintetté válik a kodependencia által, és túl
akar jutni a problémáján – van esélye életét könnyebbé,
rendezettebbé és irányíthatóbbá tenni. Másrészről – ha csak nem
tudjuk megtörni bűvös körét – a korábbi nemzedékek problémái
meghatározzák a gyermekek, unokák sorsát. Jól alátámasztja ezt
egy fiatal nőbetegünk vallomása a Minirth–Meier Klinikán történt
kezelése során: „Sajnos, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is
elérhetem a békés vagy boldog életet. A gyermekeimet azonban
meg szeretném menteni ettől a szenvedéstől.”
Jordanéknak – mint láttuk – képzett tanácsadók segítségére
van szükségük házasságuk összekuszálódott szálainak
kibogozásához. A kezelés első lépése kapcsolatuk
működésmódjának visszajelzése volt, ezt pedig – pártatlan
megfigyelőként – mi magunk vállaltuk. A velük megtett utat e
könyv útján önöknek is figyelmébe ajánljuk!
 A II. részben megvizsgáljuk az okokat: a kielégítetlen érzelmi
szükségleteket, az elveszett gyermekkor jelenségét, és a
diszfunkcionális családok helyrehozására érzett belső kényszert.
Bemutatjuk majd, hogy a Jordan házaspár miképpen tudott
megbékélni a múltjával. Bármennyire is fájdalmas és dühítő lehet
az ilyenfajta emlékezés, a problémák átdolgozása és a veszteségek
meggyászolása után végül beköszönthet a lelki egyensúly
állapota. Ezt az utat akár ön is megteheti – akár önerőből vagy
terápia keretében. A III. részben azokat a tényezőket is
áttekintjük, melyek a Jordanékhoz hasonló társfüggő párokat
nem engedik kiszakadni a szenvedés körforgásából: a függés
hólabdahatását, a tagadást és a dühöt. A kodependens személyek
ugyanis az életüket mozgató gondolatok és érzések egy jelentős
részét elnyomják magukban, vagy tudomást sem vesznek róluk.
Jelen könyvben e hatások részletes elemzésére is sor kerül. A IV.
részben segítséget nyújtunk minden érdeklődő olvasónak abban
is, hogy saját kapcsolataira rátekintve átgondolja a rosszul
működő minták hatásait, esetleg meg tudja fékezni a problémákat
fenntartó tényezők egy részét.
Könyvünk befejező részében lépésről lépésre kalauzoljuk majd
önt a változás esetenként fájdalmas, máskor pedig örömteli útján.
A múlt feltérképezésével megelevenednek a jelent mozgató,
korábban rejtetten működő erők, és ebben a folyamatban sok új
érzés is előkerül. Kitörő düh, mély, de gyógyító bánat jelentkezhet,
miközben új, korábban ismeretlen, nem is sejtett lehetőségek
nyílhatnak meg az érintettek életében. Mindez ugyanakkor
rendkívül nehéz, erőfeszítést kívánó, lelki munkával járó
folyamat.
 Jordanék házassága ma már mélyebb és gyakorlatiasabb – bár
korántsem idilli még. John munkamániája változatlan, de már tud
róla, és törekszik ellene tenni. Gladys egyre jobban érti a
házasságban betöltött szerepét. Még fontosabb azonban, hogy
már tudatosult bennük múltjuk zavaró hatása kapcsolatuk
alakulására, megtanulták kivédeni az őket terhelő, házasságukat
romboló hajtóerőket. Életükben először megtapasztalhatják a
valódi boldogság ízét. Minden azon az elhatározáson múlik, hogy
klienseink rá tudják-e szánni magukat a problémákkal való
szembesülésre. Ha igen, ennek elsősorban a gyermekekre, a
későbbi nemzedékekre lesz kedvező hatása.
 2. A kodependencia
működése

J erry gyermekkora még a nagy gazdasági válság idejére esett.

1929-ben, a katasztrofális részvényárcsökkenés idején ő
hétéves volt.
– Látod! – mondta az apja akkoriban. – Sose bízzál a pénz
értékében, fiam!
Az apa, Phil Braley, maga sem bízott ebben: bármennyit is
keresett, huszonnégy órán belül mind elköltötte. Maude, a
felesége is hasonlóképpen tett.
Philnek tulajdonképpen mindig volt munkája – nem úgy, mint
abban az időben másoknak. Árukihordó teherautó-sofőrként
néhány rövid időszak kivételével egész életében keményen
dolgozott. Maude-nak Los Angeles-i házuk mögött volt egy kis
kertje, illetve néha mosást is vállalt. Mindegy volt azonban, mikor
mennyi pénz állt a házhoz – ahogy jött, úgy ment is.
Jerry Braley – Phil és Maude egyetlen gyermeke – kilencéves
korától maga is kereső családtag volt. Egyik legjobban fizető
munkáját egy titkos anarchista szervezet megbízásából kapta:
sötétedés után politikai röpiratokat továbbított az emberek
postaládájába. A csoportot azonban hamarosan letartóztatták,
Jerry pedig akkortól törvényes, de kevésbé jól fizető
tevékenységekbe kezdett: parkettakefélést, újság- és
telefonkönyvkihordást, naranccsal való házalást vállalt.
 Amikor csak elhaladt a Western Auto üzlete előtt, mindig
sóvárogva nézte a kerékpárokat. Eleinte a piros sportmodellt
szerette volna megvenni, melynek a keresztrúdján egy
benzintartály-utánzat volt, és csíkok díszítették a sárhányóját.
Aztán már az sem érdekelte, hogy a saját járgányára kerülnek-e
majd ilyen extrák vagy sem. Ahogy telt-múlt az idő, már a szín
sem számított. Akkor már csak egy biciklit akart, bármilyet:
sóvárogva vágyakozott utána. Hiába dolgozott azonban éveken át,
annyit sohasem sikerült félretennie, amennyi elég lett volna.
Mindig elment a pénz valamire, ami a családnak kellett –
édesapja két fizetésnap között mindig szorult helyzetbe került.
A középiskolában Jerry törekvő srác volt, különösen az
atlétikában voltak sikerei. Otthonában viszont a hitelezők féken
tartásában jeleskedett. Nap nap után előfordult, hogy egyik
vegyesbolttól a másikig vándorolt, kérlelve az árusokat: adjanak
hitelbe. Mindenütt voltak már kifizetetlen számláik. A családnak
sosem volt saját háza vagy telefonja. Jerry pedig olyannyira
viszolygott a bérlakásoktól, hogy amikor valaki autóval hazavitte
őt, mindig kiszállt két sarokkal az otthona előtt. Valósággal
rettegett attól, hogy valaki rájön, hol is lakik.
Jill családja a létbizonytalanságot és a szegénységet éppen az
ellenkező módon törekedett átvészelni. Ő is hétéves volt, amikor a
tőzsde összeomlott, apjának azonban sikerült megtartania a
munkahelyét, hiszen kiváló ács volt. Ezzel az apró részlettel
azonban Jill és Jerry családjának hasonlóságai végső soron ki is
merültek. Phil Braley közvetlen, könnyed viselkedésű,
nemtörődöm férfi volt, aki mindig kész volt kölcsönadni egy-egy
dollárt, ha éppen volt pénze. Jill apját, Peter Winthropot
ellenkezőleg: ideges, mogorva, dühös férfiként ismerték, aki
állandóan csak kuporgatta, amit megkeresett. Jill családjának
Jerryékhez hasonlóan semmije sem volt, de ennek nem az örökös
költekezés volt az oka, hanem az, hogy az apja minden fillért a
takarékba tett.
Ahogy múltak az évek, javult az életszínvonal, s már nem lett
volna szükség takarékosságra. Phil Braley-nek azonban továbbra
sem volt egy fillérje sem, Peter Winthrop pedig továbbra is
minden pénzét félretette. A gazdasági körülmények változtak – a
két család azonban nem.
Jerry jóvágású, szép szál érett férfivá serdült. Viszonylag későn
alapított családot, mert előbb Koreában szolgált, majd éveket
töltött egy brókercég létrehozásával. Jillt viszont a háború idején
a Los Angeles körzeti Köztisztasági Hivatal tisztviselőjéből annak
igazgatójává léptették elő. „Született főnök!” – így jellemezték a
felettesei.
Jill és Jerry találkozása szerelem volt első látásra. A jóképű
agglegény rövidesen feleségül is vette a sötét hajú, karcsú
szépséget. Ahogy teltek-múltak az évek, Jerry egy élelmiszer-
üzletlánc tulajdonosa lett, és többségi részesedést szerzett a helyi
bankban. Vagyona több mint 55 millió dollárra növekedett.
Környezete nyájas és barátságos emberként ismerte, aki gyakran
költött el nagyobb összegeket. Tisztában volt azzal, hogy mikor
kell jótékonykodni, ki az, akiben bízhat, és azt is tudta, hogyan
kell „jól élni”.
Jill-lel kapcsolatban viszont a barátai arra lettek figyelmesek,
hogy megváltozott. A zavaró, nehéz helyzetekre mindig is
kontrolltörekvéssel, hangos veszekedéssel reagált; ez a
viselkedése pedig egyre csak éleződött. Rend- és
tisztaságmániássá vált, és már-már azért is szemrehányást tett, ha
Jerry, vagy egyetlen gyermeke, Bill a házban uralkodó katonás
renden egy kicsit is lazított. Ha pedig Jerry elköltött egy kevés
pénzt – ami igen gyakran előfordult –, máris kifogást emelt.
Állandóan és intenzíven fogyókúrázott, már-már kezdett rámenni
az egészsége.
Jill és Jerry nemrég kereste fel klinikánkat – nem a saját
problémájával, hanem a fiuk miatt. A 36 esztendős Bill volt életük
büszkesége és nagy „keresztje”.
Jerry szomorúan csóválta a fejét.
– Mindent megadtunk neki, amit csak tudtunk. Ha szüksége
volt valamire, azonnal megkapta. A legjobb iskolákba járattuk, a
legjobb lakást szereztük neki… Mindent… Ő pedig hátat fordított
nekünk. Valamit tennünk kell… és ő nem akarja belátni. Abban a
reményben jöttünk ide, hogy önök segítenek majd, hogy közelebb
kerülhessünk hozzá. Hogy segíthetnénk rajta még azelőtt, hogy
tönkretenné a saját életét és az unokáinkét?!
– Meséljenek nekünk Billről!
Jill arcán feszült fintor vonult át.
– Vállalkozásmenedzseri szakon végzett a főiskolán. Jerry azt
tervezte, hogy ha már tapasztaltabb lesz a fiunk, rábízza majd a
családi cég vezetését. Aztán egyszer csak, egy hónappal a Yale
Egyetem befejezése előtt beállt a Békehadtestbe. Úgy élt Dél-
Amerikában, mint valami csavargó. Már el is felejtettem, melyik
országban járt.
Jerry máris ellentmondott.
 – De csak pár hónapig maradt ott. Aztán hazajött, folytatta a
tanulmányait, és megújult érdeklődést mutatott az üzlet iránt. Egy
év múltán Bostonba repült egy nővel… nyolc hónapig éltek együtt.
Jill ajka vékony fehér vonallá keskenyedett.
– Ez a nő, ó, hát ő más, mint mi… Más társadalmi helyzetből…
Mindig azért imádkoztam, nehogy véletlenül ilyenekkel
találkozzon a fiam… Ez a legrosszabb, legborzalmasabb dolog,
ami valaha is történhetett!
– Aztán szerencsére megismerte Karent – folytatta Jerry.
Aranyos lány, a mi templomunkba jár. Igazán helyes teremtés.
Három gyermekük született, és szép otthont teremtettek. A
gyermekeket nagyon jó magániskolába íratták. Már-már úgy tűnt,
elégedettek lehetünk az életünkkel.
– Bill végül is az önök cégénél dolgozik?
– Igen. Ő az elnökhelyettes. Bábáskodom felette, abban a
reményben, hogy egyszer majd átvehesse a vállalkozást.
– Nos, ha ön, Jerry ennyire büszke a fiára, akkor miért is ilyen
szomorú most a hangja? Egészen pontosan miért is kerestek fel
bennünket?
Jill pillantása zavarodottnak, feldúltnak látszott. Egész
viselkedéséből valami ellenségesség áradt.
– Bill egy… azt hiszem, szexmániás lehet! Állandóan a
legellenszenvesebb nők után járkál, és rendszeresen megcsalja a
feleségét. Nem szívesen nevezném őt züllöttnek, de ez az állapot
már majdnem az!
– És szerencsejátékokat játszik – tette hozzá Jerry fáradt
hangon. – Szenvedélyes játékos. Agárverseny, lóverseny, saját
bukméker. Las Vegasban három szállodában is ingyen kap
lakosztályt, amikor csak szeretne. És ez nem tízfilléres póker…
nagy baccarat-asztalokon játszik. Sajnos ez a helyzet: Bill
szerencsejátékos.
– Önök a családban fogyasztanak alkoholt? – kérdeztük.
– Nem!! Sem az én szüleim, sem Jill szülei nem ittak. Mi
magunk is antialkoholisták vagyunk – tiltakozott Jerry. – Ha jól
tudom, Bill sem iszik soha.
– Ismerik azt a kifejezést, hogy társfüggőség vagy
kodependencia?
Jill elkerekedő szemmel kiáltotta: – Nem!! Elképzelhetetlen! Ez
az alkoholisták problémája. A fiamra sok mindent lehet mondani,
de azt, hogy iszákos!? Azt nem. Még csak közel sem járt ehhez
soha! Ne merészeljen nekem ilyesmivel előhozakodni!
Jill dühös kifakadása ellenére Bill, a fia, Jerry, a férje és ő maga
is erős kodependenciatüneteket mutattak.
A kodependencia problémát sokáig nem ismerték föl, de ma
már napjaink „betegségének” tekintjük. Növekvő mértékének az
az oka, hogy a modern életmód, s az ezzel társuló célok és
magatartásformák felerősítik az emberek függésre való
hajlamosságát. Szerencsére a tanácsadók is egyre hatékonyabban
tudják kezelni például azáltal, hogy egyes sajátságos jellemzőinek
ismeretében rövid idő alatt azonosítható.

1. A kodependens személyt egy vagy több

kényszeres[3] késztetés vezérli
Az elterjedtebb kényszerek közé tartozik az alkohol- és
drogabúzus, az evési zavarok vagy a szexuális addikciók, vagy
akár az ismétlődő fizikai bántalmazás. Egyesek közülük kevésbé
feltűnőek, de ezek is erős belső késztetéssel járnak. Kényszer
megnyilvánulása lehet az örökös számolgatás, a holmik mértani
alakzatokba való rendezgetése, a rendkívül gyakori kézmosás,
illetve más hasonló viselkedések. A zavar egyes
megnyilvánulásait egyébként – például a munkamániát –
bizonyos társadalmi csoportokon belül rendkívül értékes
szokásnak tekintik.
A problémák jelenlétét könnyen leleplezheti a „Mi az, ami önt
leginkább foglalkoztatja az életében?” kérdésre adott válasz.
„Hajtja-e önt a pénz, a presztízs vagy a hatalom utáni vágy?” Ha
ugyanis erős önben ez az érzés, előfordulhat, hogy – akárcsak
Jerry Braley – ön is az érintettek közé tartozik.
Jerry az anyagiakkal fejezte ki szeretetét: fiával szinte semmi
időt sem töltött. Minden idejét a munkába fektette, fia életére
pedig bőkezűen áldozott anyagi forrásaiból. (Nem szerette volna,
ha a fia is olyan koldusszegényen nő fel, ahogyan ő maga…)
Mr. Jordan problémája a munkamánia volt, amely
hasonlóképpen súlyos addikció lehet, mint az alkoholizálás vagy a
kábítószer-fogyasztás.
– A saját erőmből jutottam el idáig – jelentette ki. – Egy kis
furgonnal és egy jó adag karakánsággal a semmiből teremtettem
egy harminc millió dollár értékű vállalatot. Heti hat napot
dolgoztam késő éjszakáig – ez volt az ára.

2. A kodependens személy rosszul működő

(diszfunkcionális) családban nőtt fel, és azokat a
mintákat ismétli, melyek közt gyermekkorában
felnőtt – miközben szenved is tőlük
 Mintha kísértetekkel élne, melyek a jelenben is
„utánanyúlnak”, hol erősebben, hol finomabban. A múlt hatása
ezen személy esetében általában romboló – bár néha éppenséggel
pozitív is lehet.
Jerryt gyermekkorában kielégítetlen vágyak kínozták – egy
kerékpárt sem tudott magának megvenni, és mindig eltűnt a pénz
a családjában. Örökösen a „pénzt kell keresni” nyomással, a
szégyenkezéssel küzdött, és ez kitörölhetetlen üzenetet vésett a
tudatába: „Ami van, az nem elég!” Mintha a múlt kísértete
folyamatosan azt üvöltené benne: „Nem elég! Soha nem elég!
Szerezz még többet! A pénz a mérték.” A Western Auto piros
kerékpárjának emléke még mindig üzen neki – pedig Jerry ma
már megvehetné az egész üzlethálózatot.
Jill pedig ellenőrré vált. Sivár gyermekkorát apja
dührohamainak elhárításával töltötte. Ma is ezt teszi: éles
kritikával, dühöngésével féken tart másokat. Az ő kísértete is így
szól: „Ez nem elég! Takarékoskodni kell! Félre kell tenni!”
Gyermekkorában az utolsó centig ellenőrizték, hogy mire költi a
pénzét. Ma már ő maga sem bírja jó szívvel nézni mások
vásárlását.
A „kísértetek” rendkívüli rombolást végeztek John és Gladys
kapcsolatában. Mrs. Jordan apja alkoholista volt, s lánya sosem
számíthatott rá. Az apa nem figyelt gyermekére, sőt
alkoholmámorában fel sem tudta fogni, hogy kislánya mit beszél
hozzá. Gyermekként az vésődött be Gladys szívébe: „Minden apa
eltompult, nemtörődöm!” Később már nem számított, mit lát –
amire emlékezett, az erősebb volt.
 Mr. Jordan apja – egy rögeszmés, tekintélyelvű ember –
folyamatos elégedetlenségérzéssel küzdött. Soha semmi sem volt
elég jó neki. Mindegy volt, hogy a kis John mennyire igyekezett,
mindig talált helyreigazítani-, javítanivalót. Amint megszólalt,
már kritizált is. Így aztán, ha Gladys Jordan szóba hozott valamit,
akár kérést, akár valamit, ami nyugtalanította, John máris azt az
üzenetet hallotta meg, hogy „amit csinálsz, az kevés”.
Érthető: mindaz, amit John és Gladys a családjukból hoztak,
megkeserítette közös életüket.
Mr. Jordan látszólag figyelt a feleségére, és őszintén törekedett
megérteni őt. A külső szemlélő számára Gladys vádaskodása
valóban alaptalannak tűnhetett. Mi azonban megértettük: amit az
asszony hallott és látott, az nem a férjének, hanem édesapjának
alakja és szava volt: egy kísértettel beszélgetett. Nem tudott
túllépni ezen; nem tudta meglátni azt az embert, akihez feleségül
ment, a maga valóságában.
Bár Gladys nagy erőfeszítéssel törekedett kerülni a férjével
szembeni kritikus magatartást – még az egyszerűbb
megjegyzéseket is elfojtotta magában –, Mr. Jordan mindazt, amit
mondott, érzékenyen, vádként fogta fel. Ő is a múlttal
beszélgetett, mely megváltoztatta felesége szavait.
A házaspár „kísértetei” tehát túlharsogták a jelen realitását.
Ha csupán Jordanék felszínes problémájával foglalkoztunk
volna – a kommunikáció hiányával és a téves észlelésekkel –, a
házaspár akár száz évig is járhatott volna tanácsadásra, s ennek
ellenére sem tudott volna előrelépni. Nem így történt:
mindenekelőtt a „kísértetek” elhallgattatása volt a feladatunk.
 Egyébként viszonylag általános jelenségről van szó.
Mindnyájan együtt élünk a múlt ezen nyomasztó hatásaival. Az
egészséges ember emlékei azonban csak néha-néha zavarják meg
a valóság átélését, míg a társfüggők világképe eredendően
„hamisított”.
Egy pillanatra gondolkodjon el azon, ön milyen gyakran
érzékeli anyja vagy apja intő szavát a gondolatai közt! Felvetődik-
e önben olykor az a gondolat, hogy „soha semmit nem csinálsz
jól!”?

3. A kodependens önértékelése – gyakran

személyiségének érettsége is – alacsony fokú
Gladys Jordan jogosan tehette volna szóvá férje hiányosságait.
„A magad erejéből jutottál előre, rendben. De hol voltál akkor,
amikor a gyermekeink vérhasban szenvedtek? Betont kevertél,
amikor a fiad diplomaosztója volt, mert határidős munkát
vállaltál. Olyan elfoglalt voltál a saját fejlődéseddel és
önmegvalósításoddal, hogy sohasem jutott időd rám és a
gyermekekre!” Gladys azonban nem emelt kifogást. Saját énjének
törékenysége, gyengesége miatt sem hajlandósága, sem bátorsága
nem volt a konfliktusok felvállalására.
Bill Braley – Jerry és Jill fia – kizárólag azért vált alelnökké a
családi cégnél, mert az apja fia volt. Ezzel aztán ki is merült a
szakértelme. Amit önmagáról tudott, az mind a szüleitől
származott: sohasem volt önálló. Gyermekkorában hallotta
ugyan, hogy „a pénz nem számít”, ám szülei mindent a pénzzel
mértek, és rendszeresen veszekedtek a takarékosság és
pénzköltés kérdésein. Saját életfelfogása ily módon zavarossá
vált: a két szélsőség között ingadozott.
És ön mennyire van megelégedve önmagával? Mennyire tudja
magát megvédeni, ha azt érzi: igazságtalanul bírálják? Volt-e
valaha olyan érzése, hogy nincsenek barátai? Ez mit árulhat el az
önértékeléséről?

4. A kodependens személyek meg vannak győződve

arról, hogy a boldogságuk másoktól függ –
elsősorban attól, amit mások tesznek körülöttük
vagy velük kapcsolatban
Jerry és Jill nem a saját boldogtalanságuk, hanem fiuk miatt
kerestek fel bennünket, akinek a viselkedése mások szemében
szégyenletesnek, gyarlónak minősült. Jerry amit csak tudott,
megtett, hogy megvásárolja mások szeretetét – csak ezt az utat
ismerte. Jill viszont amint egy kicsit elengedte magát, máris
boldogtalan volt, mert kicsúsztak ellenőrzése alól a
környezetében zajló események. Sohasem érte el tehát a
boldogságot, mivel a tökéletes kontroll megvalósítása valójában
teljes képtelenség.
Gladys abban a hitben élt, hogy ha John végre meghallgatná,
akkor boldog lehetne, és jól működhetne a házassága. Férje, Mr.
Jordan pedig úgy vélte, ha felesége végre leszállna róla, akkor
jobban tudná őt szeretni, és ettől javulna meg a kapcsolat.
Ugye ismerős önnek is: „Ha megváltozna, boldog lehetnék.” „Ha
csak jelezné, hogy semmi baja velem, máris boldog volnék.” „Csak
azért teszi, hogy kikészítsen. Fájdalmat akar nekem okozni, és
sikerül is neki.” Mi pedig csak azt kérdezzük: Biztos, hogy ilyen
lenne a tökéletes házastárs?

5. A kodependens személy túlzott felelősséget érez

mások életéért
Természetes dolog, hogy a szülők felelősséget tudjanak vállalni
gyermekeikért – ez alapvetően rendjén is van. Ám a kodependens
személy nemcsak gyermekei, hanem jóformán mindenki
boldogsága, érzései, gondolatai és tettei iránt felelősséget érez –
néha még azt a feladatot is magára vállalja, hogy embertársait
minden bajtól megszabadítsa. („Ha nem avatkozom közbe,
szörnyű bajba keveredik.” „Én vagyok az oka, hogy
szerencsétlenül járt. Ha többet tettem volna az érdekében, most
boldog lehetne!” „Nem akarok ezzel a feladattal foglalkozni, de ő
kért meg rá – hát akkor megcsinálom. Amit ő szeretne, az
fontosabb, mint amit én szeretnék.”)

6. A kodependens személynek a házastárssal vagy

más fontos személyekkel való viszonyát a függés-
függetlenség egyensúly veszélyes mértékű
labilitása vagy teljes hiánya teszi zavarttá
Ezt a jelenséget jól példázza Jerry és Jill fiának, Bill Braley-nek
az esete. Bill elkeseredett daccal menekült a szülői házból: előbb
Dél-Amerikába ment, majd pár hónap múltán felülkerekedett a
függés vágya, és ismét hazatért. Később egy másik hirtelen
kísérletet tett a függetlenségre, Bostonba költözött, hogy újabb pár
hónap múltán ismét visszavágyjon. Élete a szülői ház és az önálló
élet közt ingadozott. Kettősség jellemezte őt azáltal is, hogy
karrierje, hiteltörlesztése, gyermekeinek iskolai tandíja az apai
vállalkozás hatókörében maradt, ő maga azonban eközben
lázadó, szexuálisan kicsapongó és szerencsejátékos életet élt.
Egyrészről alkalmazkodott, másrészről viszont mindenen
átgázolt, amit a szülei értékként tiszteltek.
A kodependencia ellentétét – bizonyos esetekben – nem a
függetlenség jelenti. A függőség egyes mintázataival ugyanis
szélsőséges függetlenségepizódok társulhatnak. Ha tehát a
függetlenség csak látszólagos – akkor az az értékek, a logikus
gondolkodás és a józan ész tagadásával és morális
gátlástalansággal járhat. Ilyenkor a háttérben dependencia, azaz
kóros függés húzódhat meg.
A társfüggés vagy kodependencia valódi és gyökeres ellentéte
a kölcsönös függés, vagyis az interdependencia. Mindnyájan
születésünktől fogva igényeljük ugyanis a másokkal való
kapcsolatokat, ezen belül a függés és a függetlenség egészséges
egyensúlyát. Az egészségesen független emberek el tudják
fogadni, hogy másoktól függnek, teherbírásuk megengedi az
előttük való megnyílás lehetőségét, sőt bizonyos esetekben a
sebezhetővé válást is. Ugyanakkor azonban határozott, egyedi
énképük van, mely elég erős ahhoz, hogy másoktól független
maradhasson.
Az amerikai vidéki vásárokban gyakran láthatunk nagyszerű
belga és clydesdale lovakat hatos- és nyolcasfogatokban vágtázni.
Ahogy a futó állatok talpa alatt megremeg a talaj, a látogató azt
érzi: nem hiába jött el erre a látványosságra. Ilyenkor azonban
hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem minden ló egyforma:
mindegyiküknek megvan a maga egyedi személyisége, a kedvelt
és nem kedvelt társai. A fogat összeállítását nagy gonddal kell
végezni, mégpedig azért, mert bár mindnyájan a saját erejüknek
megfelelő súlyt húzzák, a siker érdekében tökéletesen
összhangban kell mozogniuk. Ez teljes kölcsönösséget,
interdependenciát jelent. A lovak esete érzékletes analógiát kínál:
ahogyan a fogatnál teljes összhangnak kell megvalósulnia, úgy a
lelkileg érett személy kapcsolatait is a kölcsönös függés jellemzi.

7. A kodependenciára jellemző a tagadás és elfojtás

mechanizmusa
E minta forrása a diszfunkcionális szülői vagy származási
családban keresendő, mégis, az érintett személy e családot
őszintén, szívből védelmezi. Meglepő az is, hogy ha az ilyen
személynek egyáltalán vannak emlékei a gyermekkoráról, ezek
töredékes részletekben tárolódnak. Képtelenek olyanoknak látni a
dolgokat, ahogyan azok valójában történtek. Nem érzékelik
reálisan körülményeik súlyát, amit jól példáz, hogy gyakran
tagadják azokat a traumatikus eseményeket, amelyek történtek
velük. Az önvizsgálat emiatt akár kifejezetten fájdalmas is lehet
számukra.
Apjáról szólva Gladys Jordan többször is megjegyezte: „A lelke
mélyén ő csodálatos ember volt.” John Jordan hasonlóképpen
imádta az apját, és azt állította: „Ha az apám nem lett volna olyan,
amilyen, akkor én magam sem akartam volna olyan eltökélten a
sikert. Nagyon sokat köszönhetek neki.”
8. A kodependens személyt gyakran olyan dolgok
gyötrik és zavarják, melyeket nem tud
megváltoztatni, és mégis görcsösen próbálkozik
vele
Állandóan frusztráltnak érezheti magát, miközben görcsösen
olyan emberek és dolgok irányítására törekedhet, melyek kívül
esnek személyes lehetőségein. Korábbi könyvünkben (Worry-Free
Living – Szorongásmentes élet) részletesen foglalkoztunk a
negatív énkép és a türelmetlenség viszonyával. A negatívan
gondolkodó emberek gyakran tartanak a kudarctól, és
eredendően tehetetlennek élik meg önmagukat. A jövőbe tekintve
lehangoló dolgoktól, balsikerektől félnek. S ha a valóság
visszaigazolja őket – például valóban meg kell tapasztalniuk a
vereséget –, a frusztráció tovább rontja önértékelésüket.
A lelkileg megtört Jordan házaspár harmincegy éven át hiába
küzdött a családi békéért.
– Látja? Megpróbáltam, és nem sikerült – mondták. – Gyenge
vagyok, tehetetlen, hitvány senkiházi. Az vagyok, aminek mindig
is gondoltam magamat.

9. A kodependens személy életét szélsőségek

jellemzik
Személyes kapcsolatai ingadozók, fellángolások és
elhidegülések váltakoznak bennük. A szerelmesek vad
verekedései valódi csatatér benyomását keltik – és ugyanezen
párok szerelmes pillanataikban elválaszthatatlanok. A minta
természetesen a származási családból ered: Jill apja például egyik
pillanatban túlcsorduló szeretettel ölelte magához a leányát, a
másik pillanatban viszont felbőszülten rontott neki. Mindezt nem
alkoholmámorban vagy kábítószeres állapotban tette: egyszerűen
ilyen volt, és önerőből nem tudott rajta változtatni.
Garasoskodás és költekezés, többszöri anyagi csőd, dühöngés
és gyengédség, szeretet és harc – ez a hullámzó élet nem sokáig
maradhat egyensúlyban. A néha irigylésre méltónak tűnő vad
szerelmi románcnak sok esetben csúf válóper vet véget. A
probléma jellegéről a társfüggő személy tetteinek és
kapcsolatainak szélsőséges végletei árulkodnak leginkább.
A kodependenseknek a hatalommal és a tekintéllyel szembeni
attitűdjei is szélsőségesek rendszerint. Egy olyan személy például,
aki a munkahelyi főnökhöz rendkívül alázatosan viszonyul,
otthon akár valóságos zsarnok is lehet. Esetenként szörnyen
tarthat egyes tekintélyfiguráktól, míg mások iránt feltűnő
nemtörődömséget mutathat. (Nincs egészséges egyensúly, nincs
szabad akarat.) A tekintélykapcsolatok zavara a polarizált élet és
attitűd egyik markáns, funkcionális megnyilvánulása.

10. Végül, a kodependens ember állandó

keresésben él
Keres valamit, ami kimaradt az életéből. Az 1. fejezetben már
említettük, hogy a klienseknek mélységes hiányérzetük lehet saját
életükkel kapcsolatban. Gyakran a külső körülményektől
függetlenül nyughatatlanok és elégedetlenek. Jerry Braley például
mindenből egyre többet és többet vásárolt – soha semmi nem volt
elég neki. Jill sohasem tudott eleget spórolni, és úgy érezte, nem ő
maga irányítja az életét. Valójában ezért – a csillapíthatatlan
kontroll szükségletének kielégítése végett – kezdett bele az
egészségét is veszélyeztető fogyókúrába. Nem tudta ellenőrzése
alatt tartani Jerry pénzköltési szokásait, illetve Bill önsorsrontó és
szégyenletes viselkedését – saját étkezési szokásaival éppen ezt
ellensúlyozta. Fia, Bill viszont egy-egy szexuális kilengése után
hamarosan még többre vágyott – ami történt, az nem elégítette ki.
Szerencsejátékaiban nem lelte örömét – éhesen keresett, egyre
tovább és egyre tovább.

A felsorolt tíz sajátosság három olyan törvényszerűséget vázol

fel, melyek világosan érvényesülnek a kodependens – és sok
egészséges ember – életében és hétköznapjaink során.
A család, amelyben nevelkedünk, eredendően meghatározza
világképünket, és abban az irányban befolyásol (vagy egyenesen
arra ítél) bennünket, hogy megismételjük a családunkról
emlékként őrzött tapasztalatainkat.
Nemcsak viselkedésünk hasonló a szüleinkéhez, hanem
hasonló döntéseket is hozunk, és a világot is hasonlóképpen
érzékeljük.
Családi működésünk kevéssé befolyásolható logikus és
racionális gondolkodás útján. Az alkoholista környezetben
nevelkedett gyermek szinte esküt tesz: „Soha nem fogok iszákos
társat választani! Nem tehetem ki a családomat olyan
szenvedésnek, amilyet nekem kellett elviselnem!” Azonban
minden jó szándék hiábavaló. Az alkoholista gyermeke sok
esetben éppen alkoholista vagy személyiségzavarban szenvedő
társat választ. Túlságosan is erős és vonzó a múltunk hangja – a
logika és az értelem mind kevés, hogy szabaduljunk tőle.
 Gladys Jordan olyan párt talált, aki sohasem ivott – csak éppen
másféle szenvedélye volt, a munkamánia. Fontos azonban
észrevennünk, hogy választása nem volt tudatos – egyszerűen így
reagált apja alkoholizmusára. Az egykori család kísértetei tehát
benépesítették Gladys életét. A Braley családnál a kapcsolatok
rejtett hálózatában hasonlóképpen – és alkoholprobléma nélkül –
terjedt a kodependens minta, nemzedékről nemzedékre.

AZ IDŐ NEM GYÓGYÍT

Önmagában az idő csak nagyon ritkán szünteti meg ezt a
problémát – inkább csak továbbélezi. Ha a külső körülményekben
javulás áll be, e családokban a röpke boldog pillanatok még
inkább semmivé foszlanak. S bár magáról a társfüggésről nem
bizonyítható, hogy végzetes volna, közvetett okként tartjuk
számon a depresszió, az öngyilkosság és egyes testi betegségek
hátterében. Gyakran társulnak hozzá káros szenvedélyek
(alkohol, drog, evési zavarok), illetve más kényszerek. Ezek közül
egyesek akár életveszélyesek is lehetnek, mások – például a
fizikai bántalmazás, illetve a kapcsolódó dühkitörések – pedig
ártatlan életeket tehetnek tönkre. A gyötrelmekből azonban van
kivezető út – melynek az első lépése maga az elhatározás.
Legfontosabb kérdés tehát, hogy az érintett pár vagy család
valóban szabadulni akar-e „kísérteteitől”, és akar-e tenni a
változásért.
Az alábbiakban összefoglaljuk a kodependencia tíz
legfontosabb jellemzőjét:
1. Egy vagy több kényszerszerű késztetés.
2. A származási család torzult működési mintái és az ezektől
való szenvedés.
3. Alacsony szintű önértékelés és a személyiség érettségének
hiánya.
4. Meggyőződés, hogy a boldogság másoktól függ.
5. Túlzott felelősség mások iránt.
6. A függés-függetlenség egyensúlyhiánya a fontos
kapcsolatokban.
7. A tagadás és elfojtás mechanizmusai.
8. Aggódás megváltoztathatatlan dolgok miatt.
9. Szélsőséges viselkedések.
10. Az életből „kimaradt” dolgok folyamatos keresése.
 Második rész
A kodependencia okai

3. Kielégítetlen érzelmi szükségletek

4. Elveszett gyermekkor

5. Ismétlési kényszer
 3. Kielégítetlen
érzelmi szükségletek

SZERETETHIÁNY
Nárcisz (görög nevén: Narcisszosz) a mitológia szerint
kivételes szépségű, de a nők irányában rendkívül tartózkodó
fiatalember volt. Sohasem volt szerelmes, egészen addig a napig,
amíg meg nem látta egy tó tükrében saját képmását. E napon
azonban nyomban bele is szeretett az ott látott csodálatos lénybe:
önmagába.
Háborodott szerelme természetesen viszonzatlan maradt, így
Nárcisz a tó partján ülve epekedett. Szólongatta tükörképét, de
nem jött válasz, s amint megérintette a vízfelszínt, az
szertefoszlott. Addig-addig üldögélt ott, míg csak el nem
emésztette magát a szerelem vak tüzében. A nimfák el akarták
hamvasztani a holttestét, de nem találták meg, a helyén egy virág
nyílt, a földközi-tengeri kertek közismert növénye, mely ma is a
nevét viseli. (Ehhez a történethez kapcsolódik egyébként a narkhé
– kábulat – szó eredete is.)
A narcizmus kifejezés – amely sokak számára kellemetlenül
cseng – lényege a mérhetetlen önszeretet (önimádat), és az erősen
énközpontú (egocentrikus) világszemlélet. A szakemberek egy
része ugyanakkor semlegesen használja ezt a szót – a velünk
született, mindnyájunkban ott munkáló „narcisztikus” önzés,
szeretetvágy, vagy más néven, szeretetéhség megjelölésére.
A szeretetvágy – a negatívan értékelt narcizmussal ellentétben
– nagyon pozitív hajtóerő. Olyan velünk született, Istentől adott
szükséglet, amely újszülött korunktól bennünk él, és elkísér
minket a bölcsőtől a koporsóig. Ha az elsődleges szeretetigény
nem elégül ki – például azért, mert a környezet megfosztja a
gyermeket ettől a lehetőségtől – egy életre szóló lelki sebek
keletkeznek.
A szeretetszükséglet kielégítésére már azelőtt is szükség van,
hogy gondolkodni – például absztrakt fogalmakat használni –
tudnánk. A kisbaba ágya mellett állva, akár szóban közvetíthetjük
ezt az érzést, és akár olyan, nem verbális eszközökkel jelezhetjük,
melyek megértésére születésétől képes. Épp olyan fontos tehát az
ölelgetés, a dúdolás vagy a gyermekhez való beszéd, mint a meleg
szoba vagy az etetés. Az Egyesült Államok kórházaiban ezért is
foglalkoztatnak olyan önkénteseket, akik egyedüli feladata a
gyermekek ringatása, „szeretgetése”, ők még olyan apróságokkal
is foglalkoznak, akik infúziós kanülök közt élik napjaikat. A
gyermekek szó szerint belehalhatnak a szeretethiányba.

SZERETETTARTALÉKOK
A Minirth–Meier Klinikán a szeretetvágyat szív alakú
„tartályokkal” (képzeletbeli szeretetgyűjtő edényekkel)
ábrázoljuk.
Képzeljük el, hogy újszülöttként éppen elkezdődik az életünk,
és valahol nagyon mélyen mindannyian hozunk magunkkal egy
ilyen szív alakú szeretettartályt! Ha ezen a tartályon volna egy
mérce, láthatóvá válna, hogy kezdetben a nulla szeretetszintről
kezdjük az életet.
Rajzoljuk le „szeretettartályunkat”, fölé pedig még két másikat:
a biológiai szüleinkét. Gyermekkorunkban ők töltögetik a mi
tartályunkat: a sajátjukból adnak. (1. ábra) Évek múltán, amikor
már kellőképpen feltöltődtünk és önálló családot alapítunk,
gyermekeinknek adunk majd tovább a szeretetadagunkból. Így
hagyományozódik, „töltődik” át a szeretet egy jól működő
családban nemzedékről nemzedékre.
Különös jelenség egyébként, hogy egy nyolctagú családban a
szülők ugyanúgy képesek megtölteni gyermekeik
szeretettartályát, mint az egy- vagy kétgyermekesek. Ebben az
értelemben a szeretet nem mennyiségi kérdés. Más értelemben
azonban mégis az. Mi történik tehát akkor, ha az egyik szülő
valamilyen okból nem elérhető? A gyermek legfeljebb
féltartálynyi szeretetet kap – vagy még annyit sem.
Idézzük fel az első példánkat! Gladys Jordan alkoholista
apjának szeretetszintje a korai időktől kezdve meglehetősen
alacsony lehetett, az alkoholprobléma súlyosbodásával pedig még
tovább csökkent. Egyre kevesebbet tudott nyújtani a
gyermekének, és egyre inkább csak önmagával volt elfoglalva.
Gladys kéréseinek teljesítésére sem időt, sem módot nem talált,
ígéreteit nem tartotta be. Részegségében gyakran még azt sem
fogta fel, mit vár tőle a lánya. Érzelmileg nem volt jelen a
családban, és gyakran fizikai értelemben is hiányzott. Gyermeke
szeretettartályába nem tudott mit áttölteni.
 Joggal feltételezhetnénk tehát, hogy Gladys édesanyjához
fordult törődésért. Az anya azonban leginkább az apával volt
elfoglalva: gondosan őrizte az alkoholizmus „családi titkát”, vagy
pedig éppen segíteni igyekezett neki, hogy talpra álljon.
Összefogta a családot, próbálta kezelni a bizonytalan pénzügyi
helyzetet, miközben szenvedett a mindnyájuk által átélt közös
tragédiától. Egyre idegesítőbbnek, nyomasztóbbnak,
kiábrándítóbbnak találta az életét – s bár őszintén szerette
Gladyst, az alkoholista apához képest sem tudott biztosabb
támasza lenni.
Gladysnek nem volt más választása: társfüggővé vált.
Vannak családok, ahol a szeretet áramlása nem szűnik meg,
érezhetők azonban az egymás iránti kötődés gyengeségei. Amikor
John Jordan kisfiú volt, mindkét szülőtől részesült törődésben,
azonban édesapja rendkívül perfekcionista, tökéletességre
törekvő ember volt. „Persze, Johnny, ő szeret téged, egyszerűen
csak ilyen” – mondta az anya, miközben hangsúlyából
érzékelhető volt, hogy neki is ellenérzései vannak. Johnny noha
hallotta anyja szájából a „szeret” szót, öntudatlan gyermeki
„radarjával” megérezte az elutasítást. Apja mindig elégedetlen és
kritikus volt vele. A család szinte belerögzült a piszkálódás és
kritikus magatartás bűvkörébe. Oly sok stressz és szenvedés érte
őket együtt, hogy a szülők minden érzelme és legjobb szándékaik
ellenére csaknem elakadt a szeretet áramlása: John Jordan a
társfüggő felnőttre jellemző óriási szeretetéhséggel nőtt fel.
 1. ábra: A család szeretettartályai

Rendelőnkben járt egy másik pár is: Charles és Sandy Dumont

– tipikus eset a hozzánk forduló házaspárok közül. Jómódúak,
kinézetre kellemes megjelenésűek voltak, s ahogy BMW-jükben
elhajtottak az utcán, egy idegen rendkívül sikeres családnak
tekinthette volna őket. Valójában azonban Sandy ki nem állhatta
azt a közönyös és rideg férfit, akivé a férje vált. Charles – egy
számítógépeket értékesítő üzlethálózat tulajdonosa –
hasonlóképpen megvetette feleségét azért, mert mindent csak
anyagi mércével mért – már képtelenek voltak egy jót beszélgetni.
Tizenhét éve éltek házasságban, s már csupán egyetlen dolog volt,
amiben egyetértettek. „Évek óta gyötrődünk, a házasságunk maga
a kudarc. Együtt gondoskodunk egy gyermekről, ő a család öröme
és szeme fénye.”
Pszichológusként az ilyen kijelentésekre többnyire
figyelmeztetéssel szoktunk válaszolni. „Önöknek igazuk van,
bizonyára megfelelően gondoskodnak gyermekükről. Ha azonban
feszültségben élnek egymással, kapcsolatuk fájdalmas perceiből
miden bizonnyal fiuk is részesedik. Olyan ez, mint amikor egy
kismama dohányzik: a nikotin sajnos gyermeke szervezetébe is
bekerül.” Ily módon tehát világossá tesszük: a krónikus
boldogtalanság a fiukat sem kerülheti el.
Ahhoz, hogy a szülők szeretettartálya tele lehessen, tudniuk
kell megtartani egymást.[4] A jól működő családban az apa és az
anya között olyan barátsághoz hasonló viszony áll fenn, melynek
alapja a kölcsönös tisztelet és szeretet. S talán az sem mellékes,
hogy a családi szeretetkapcsolatokban – láthatatlanul – még
valaki jelen van. Isten szeretete – a miénkkel ellentétben –
tökéletes. Nem függ attól, hogyan viszonyul hozzá a környezet; és
értünk cselekszik, akár viszonozzuk neki ezt, akár nem. Mi talán
nem tesszük egymást boldoggá, ő azonban – mint minden támasz
végső forrása – képes erre. S ha a szülők bőséggel részesülnek
Isten szeretetéből, talán gyermeküknek is bőséggel adhatják
tovább. (2. ábra)
Ha a szülők között nincs összhang, ez megakadályozza őket
egymás szeretettartályának folyamatos utántöltésében, s ezáltal
kisebb esélyük lesz arra is, hogy a gyermekükkel valóban törődni
tudjanak. Anélkül, hogy észrevennék, időről időre megfordítják
majd a töltési irányt: saját szükségleteikre figyelve még azt a
keveset is „kiszivattyúzzák” majd a gyermekükből, ami van neki –
hogy aztán esetenként még ott is hagyják őt kiürülten.
A kodependencia tehát úgy is meghatározható, mint drámai
mértékben szeretethiányos állapot.
Dr. Hemfelt – könyvünk egyik szerzője – még ma is emlékszik
gyermekkorának egyik jellegzetes fájára. A fa eleinte úgy
növekedett, mint bármelyik másik. Egyszer azonban belehasított
a villám, és kidöntötte a teljes törzsét. A fa túlélte a csapást, és
tovább növekedett: gyökerei a talajba mélyedtek, koronája pedig
felemelkedett eldőlt helyzetéből.
A kodependencia is hasonló állapotot produkál: bár a személy
él, teljes tartása, egész világlátása eltorzulhat.

A KAPCSOLATOK TORTÁJA
Családkonzultációs munkánkban egy másik ábrát is
rendszeresen használunk – melyet, különösképpen ebédidő előtt,
mi magunk is szívesen nézegetünk. A tortaábránk sematikusan
ábrázolja az embert – a kodependencia ugyanis több
személyiségrétegünket egyaránt érinti. (3. ábra)
A legfelső rétegben a tüneteket figyelhetjük meg. A környezet a
társfüggésből elsősorban ezt érzékeli – például az olyan
viselkedéseket, mint a munkamánia, a dühöngés, a kényszerek.
John Jordan minden idejét és energiáját az üzletre fordította,
teljesen háttérbe szorítva a családját – ez egy feltűnő viselkedési
jegy, amely tünetként értelmezhető annak ellenére is, hogy a
modern társadalmakban akár nagyra értékelt viselkedésnek
számíthat.
Lefelé haladva, a következő rétegben az emberi kapcsolatok
találhatók, melyekben a környezet hatásai – villámcsapásokként –
torzulásokat idéztek elő. A harmadik réteg maga az ok (a trauma),
mely leggyakoribb esetben az abúzus (bántalmazás) valamely
formája. E fogalmat könyvünkben tágabban definiáljuk, mint a
népszerű szakirodalom – sorsdöntő jelentőségű, s ugyanakkor
nem feltűnő abúzusformákról lesz szó. Van azonban egy ennél is
mélyebb réteg, amely nem más, mint a szeretetvágy. Ez éppúgy
hozzánk tartozik, mint a lélegzetvétel. Az olyan ember, akinek
érzelmi szükségletei kielégítetlenek maradtak, jóformán
„félemberként” létezik a világban, állandóan keresve azt a
másikat, aki pótolhatja, amit elmulasztott. Sok-sok házassági
probléma hátterében éppen ez áll – ahogyan ezt Jordanék és
Dumonték példájában is megfigyelhettük.
Házasságuk jellemzésekor pácienseink néha így fejezik ki
szeretethiányukat: „Olyanok voltunk, mint két félember, akik
megpróbáltak eggyé válni, hogy egy egészet alkossanak.” A
probléma régtől ismert – már a klasszikus angol irodalmi
alakoknál is leírták – diagnosztizálás nélkül.

2. ábra: A szeretetlánc

BELSŐ ÜRESSÉG
 Hősünket Ebenezer Scrooge-nak hívják. Talán ismerjük is őt
Dickens remekműve, a Karácsonyi ének történetéből. Scrooge
akár dr. Robert Hemfelt rendelőjében is ülhetne. Elképzeljük
komor és gyanakvó tekintetét, teste mintha sohasem akarna
kiegyenesedni – most is úgy hajlik meg, mint főkönyvei felett
ücsörögve. Nehéz gyapjú szalonkabátjának két könyöke már
lyukasra kopott – megjegyezhetnénk magunkban, hogy ilyen
gazdag embernek igazán telne mosónőre, s mégis elhanyagolja a
külsejét. Sasorrú, markáns arca Fredric March amerikai színészre
emlékeztet. Hódprémes kalapját egyik térdén egyensúlyozza,
ujjaival pedig türelmetlenül dobol. Ahogyan elnézzük
képzeletünkben: nehéz esetnek ígérkezik.
– Semmi okát sem látom annak, hogy itt legyek – kezdi. Szigorú
ember vagyok, de becsületes. Rendesen fizetek adót, számlákat.
Egyszerűen csak takarékosan gazdálkodom, amit egy kis
szakértelemmel végül is bárki megtehet. Ha mindenki olyan
becsületesen intézné az ügyeit, mint én, és nem avatkozna bele a
másokéba, akkor nem volna szükség börtönökre és
szegényházakra. Önöknek a csavargókkal és a bűnözőkkel kellene
beszélgetniük, nem velem!
– Ó, Mr. Scrooge, de hát épp ön érdekel minket. Ha jól tudom,
az édesanyja meghalt, amikor ön született.
– Meglehet, Hemfelt doktor, ön is jól tudja. Nem az én hibám
volt. Nem én döntöttem arról, hogy a világra jöjjek!
– De az apja önt hibáztatta. És hogy úgy mondjuk, másokra
bízta az ön nevelését, így került bentlakásos iskolába, majd
tanonciskolába. Jól gondolom?
 – Apám vádjai alaptalanok voltak, de amit tett, abból
mérhetetlen sok hasznom származott. Komoly pénzügyi
szakismereteket szereztem egy tanítómtól, akivel nem is
találkoztam volna, ha otthon maradok az apámmal. Amit maga,
ezzel a lélekbúvár halandzsájával szerencsétlenségnek próbál
beállítani, az valójában áldás volt!
– Soha nem nősült meg.
– Fel tudja maga fogni, hogy még egy rendes asszony is
micsoda pénzpocsékolást képes művelni?
– De hát feleség nélkül nem gondoljuk, hogy volna szeretet az
ön életében. Semmi melegség.
– Mi a garancia arra, hogy egy házasság boldog lesz? Mi van
akkor, ha véletlenül egy boszorkányt veszek el? Boldogtalanság!
Vagy egy beteges nőt – de hát melyik nem beteges? Az orvos
számlái, meg a temetés… Miért hagyja, hogy a romantikus
fantáziák vakká tegyék az élet realitásaival szemben?
– Ön sohasem vágyott még gyöngéd érintésre vagy egyszerűen
csak egy kedves szóra? Szeretetre?
Mr. Scrooge felpattan a székről. Fejébe csapja a kalapját, s ráüt
egyet, hogy passzentosan álljon.
– Nem, jóember, az ilyesmi a gyermekkorba való. Az én életem
a legnagyobb rendben van, s én elégedett vagyok vele. Keressen
magának valami csirkefogót, azt javítsa meg, vagy egy tökfilkót,
aki hagyja, hogy a szíve diktáljon az eszének! Jó napot!
Átcsörtet a szobán, kilépve a téli délután egyre halványuló
fényébe. Őt már semmiféle természetfeletti erő sem mentheti meg
örömtelen életének rideg nyomorúságától. Neki aztán tényleg
esze ágában sincs a szeretetet választani!
 Szegény Ebenezer Scrooge! Az anyai szeretetet semmi sem
pótolhatja, s ő nem ismerhette az anyját. Amikor pedig az apa a
kis Ebenezert hibáztatta anyja haláláért, honnan is tudhatta
volna, hogy az apjának nincs igaza!
(Apa mondta – úgy kell lennie.) Az ifjú Ebenezer éretlen
tudatát két nagy csapás érte: elveszítette az anyját, apja pedig
eltaszította magától – mígnem önmaga számára végképp
szerethetetlenné vált.
Még hogy üres tartály?! A felnőtt Ebenezer font-sterlinggel
töltötte meg – úgy érezte, annak értéke vitán felül áll. Sohasem
jött rá, hogy mást is lehetne benne tartani.

3. ábra: A kodependencia „tortája”

PÉNZHAJSZOLÁS
 Pénz. A piszkos anyagiak. Mammon. Moloch. Kenyér. Zsozsó.
Zseton. Lóvé. Lé. Fizetőeszköz… A pénz megjelölésére szolgáló
különféle szavakból és kifejezésekből hosszú listát lehetne
összeállítani.
A pénzhez való viszonyulásunk beszédesen tükrözi
önértékelésünket, és azt is, hogy emberi kapcsolatainkkal
miképpen bánunk. A kodependenciából való felépülés
folyamatának e viszony átalakulása is szinte mindig velejárója. A
pénzügyek ugyanis szorosan kapcsolódnak létezésünk két
alapvető eleméhez: a fegyelemhez és a létfenntartáshoz.
A pénz a gondoskodás eszköze. Ha meg akarunk valakit
jutalmazni, a szó fizikai értelmében nem nyomunk a kezébe ételt
vagy valamilyen tárgyat – melyet a létfenntartására tud fordítani
–, hanem inkább leszámolunk neki néhány bankót, amit aztán
tetszésének megfelelően átválthat élelemre, lakásra, ruhára. A
pénzhez a jó munka természetes eredményeként vagy akár
váratlan szerencseként is hozzájuthatunk. A dolgozó ember
önnön értékét gyakran a fizetési boríték vastagságával méri.
Pénzajándék majdnem mindig adható és elfogadható.
A súlyos kodependens zavarok szinte kivétel nélkül
tükröződnek abban is, ahogyan a pénzzel bánunk. Az öreg
Ebenezer Scrooge csak gyűjtötte, kuporgatta a pénzt. Látványos
ellenpélda a tanácsadó szolgálatunkat felkereső Roy Ware
közhivatalnok esete. Roy nagy bolondja volt a „hasznos kis
szerkezeteknek”. S nem afféle, a tévében varázslatosnak tűnő kis
krumplihámozókról volt szó („Csak itt, csak most 8,98 dollár, ha
másutt rendeli, 10,98. Hívjon most!” stb.). Nem: megvette a
boronás-vetőgépes talajművelővel kombinált rotációs kapát,
melyen volt még járdaszélföldgyalu, körfűrész, gyomvágó, sőt
sövénynyíró is – jóllehet alig volt száz négyzetméteres a pázsitja,
fa pedig egyáltalán nem nőtt a telkén. Nem közönséges
videokamerát vásárolt, hanem egy csúcsmodellt, amely
szerkeszteni és feliratozni is tud. Volt még két lejátszója (egy régi
és egy új rendszerű), egy gondolkodó mikrohullámúja, több
vezeték nélküli telefonja, modern számítógépe, digitális vezérlésű
öntözőrendszere, és egy olyan detektora, mellyel el tudta csípni a
rendőrök és a tűzoltók rádiós üzenetváltásait. Négy hitelkártyával
vásárolt – ezek mindegyike ki is volt merítve a maximális
mértékig.
Scrooge zsugorisága a kereskedők számára általában a rossz
álommal egyenértékű – Royt pedig ugyanők tárt karokkal
üdvözlik. Ami azonban igazán meglepő: mindkét szélsőség akár
ugyanazokból a kielégítetlen érzelmi szükségletekből is
származhat.
A pénz igen gyakran válik a függés sajátos formájává. Ez a
függőség hasonló körforgásban alakul, mint az alkohol vagy a
drog esetében: a kontroll átélésének szükségletéből fakad.
Pénzgyűjtés, pénzszórás – és ezektől a viselkedésektől
kontrollérzés, majd a negatív következmények átérzése és a
lelkifurdalás következik, aztán pedig újra szerzés és gyűjtés a
bűntudat elaltatása végett.

A TAGADÁS PROBLÉMÁJA
Az előző részekből világosan kitűnik: a kodependencia
következményei rendkívül szembetűnőek és nyilvánvalóak. De
akkor vajon miért is vesződünk a tanácsadással? – kérdezheti
bárki joggal. Hiszen talán az is elég lehet, hogy a bajba jutottak
egyszerűen azonosítsák problémájukat, és megtegyék a megfelelő
lépéseket, hogy túl legyenek rajta. Klienseink közt John Jordan is
úgy vélekedett, hogy közhelyekről beszélünk. A dolog azonban
mégsem ennyire egyszerű. Jó példa erre, amikor egy átlagembert
megkérdezünk arról, hogy boldog gyermekkora volt-e, és hogyan
látta a szüleit, s az illető azonnal rávágja: „Igen! Nagyon boldog.
Csodálatos szüleim voltak!” Ilyenkor két dologról lehet szó: (a) az
illető valóban törődő emberek közt nőtt fel, akik megérdemlik
gyermekük imádatát, vagy (b) az illető gyermekkorában siralmas
körülmények között élt, szeretettartálya pedig üres.
Az érzelmi kielégületlenségben élő kodependensek a tagadás
nagymesterei, a probléma pedig a családjuk rendszerének is
része. Azt színlelik, amire vágytak, amit szerettek volna (például
hogy a gyermekkoruk gyönyörű volt), miközben a valóságban
szinte elviselhetetlen lelki – esetenként fizikai – gyötrelmekkel
van tele a múltjuk. A hazugságokat pedig folytatni kell: ha
ugyanis a takargatott sebek előtűnnek, láthatóvá válnak a
romboló múlt súlyos nyomai. A kliensek életük során e fájdalmak
leplezésével, takargatásával vannak elfoglalva – maga a tagadás is
így válik a változás legfőbb akadályává. A probléma megoldása
felé tehát csak a tagadás védőbástyájának eltávolításán át
vezethet az út.
Beryl Mason szorult helyzetben fordult hozzánk, úgy érezvén,
hogy az élete teljesen tönkrement.
Látszatra fény, csillogás vette körül. Felkapott színésznő volt,
arcát világszerte milliók ismerték. Azon kevesek közé tartozott,
akik tényleg elmondhatták magukról, hogy „már mindent
elértek”. Azonban ő is csak ember volt, mint bárki más. Az anyagi
jólétben nem lelte örömét, nem találta meg az élete értelmét.
Miért nem volt képes ez a nő a szeretetre? Miért nem tudott soha
– soha – lelki nyugalomban élni?
Amikor megismertük, jellegzetes színpadi mozgása világosan
megkülönböztette őt más pácienseinktől. Más csodaszép nőkhöz
hasonlóan elegáns, természetes báj sugárzott róla – minden
erőlködés nélkül. Szándékosan otthon hagyta az ékszereit,
festetlen arccal jött: egy elgyötört, kimerült, szánni való nő
szerepére készült. Legkényelmesebb vizsgálónkban üldögélve
idegesen szívogatta külföldi márkájú cigarettáját, dákó
hosszúságú szipkájából eregetve a füstöt.
– Micsoda egy gazember volt az első férjem, dr. Meier! Pedig
külsőre egészen másnak látszott. Egy elvetemült asszonyverő
vadállat! A második férjemet? A hollywoodi zsákmány izgatta. A
nagy fogás. Olasz öltönybe bújt cápa volt.
Paul Meier összefont karral dőlt hátra.
– Mind az öt férje? Kívül vonzó, belül romlott?
– Mind az öt, bizony. Az ötödik? Egy igazi díszpéldány!
Senkiházi. Eleinte figyelmes volt, nem volt tolakodó, ön is tudja,
mire gondolok. Tényleg jól bánt velem. Két hónap házasság után
pedig mintha új fejezethez ért volna az életében. Pia, kokain,
marihuána, minden. Amikor még csak félig volt benyomva, ütött-
vágott, amikor pedig már egészen, akkor kinyúlt. A bejárónő úgy
félt tőle, hogy be sem jött, ha azt látta, hogy éppen otthon
tartózkodik.
– Így aztán ma már egyetlen férfiban sem képes bízni.
 – Igen is meg nem is. Tiszta őrület. Folyton megégetem magam,
de nem tudok ellene tenni. Mindig újra és újra a tűzbe nyúlok
ezzel a hülye kezemmel… Reméltem, két vagy három katasztrófa
után talán már okosabb leszek… Mert nem kell nekem más, csak
egy kedves, normális férfi, aki törődik velem. Vagy talán már
ezzel is túl sokat kérek?
– És biztos ön abban, hogy csak úgy lehet boldog, ha férjhez
megy?
– Nem, ez nem így van – mondta pillanatnyi gondolkodás után.
– Nekem szükségem van egy jó emberre. Én szeretnék egy ilyet.
Tudja, nem vagyok egy szájtépő feminista. Olyan nagy baj ez?
– Nem, ez nagyon is helyes felfogás – válaszolt dr. Meier. – Van
esetleg még más olyan problémája is, amelynek megoldásához
segítséget kér?
– Ó, hát hogyne volna! Hallaná csak, hogy tud siránkozni a
menedzserem, ha elmegyünk egy üzlet előtt! Azt mondja,
kényszeres pénzköltő vagyok. Pedig csak szeretem a szép
dolgokat. Már ez is bűn? És hébe-hóba gondjaim vannak a piával
meg a nyugtatókkal. Nem akkor, amikor dolgozom, de két szerep
között néha van pár szabad hónap… nos, olyankor…
Ettől kezdve csak úgy áradt belőle a panasz. Úgy tűnt, Berylt a
végső elkeseredése vitte rá, hogy segítséget keressen. A következő
órákban dr. Meiernek részletesen beszámolt élete legnagyobb
csalódásairól. Egyértelműen megfigyelhetők voltak rajta a
társfüggés klasszikus tünetei. Egy pillanatnyi szünetben, amikor a
nő ismét rágyújtott, Paul Meier merész kérdésre szánta el magát.
Csaknem biztosra vette, hogy jó nyomon jár.
 – Beryl, önt ugye molesztálta gyermekkorában vagy
serdülőkorában az apja?
A nő szeme elkerekedett, döbbent, felháborodott arccal nézett
ránk.
– Erről egész életemben soha senkinek nem beszéltem! Soha!
Még anyámnak sem! Hogyan is képes szóba hozni ilyesmit?!
Szabályos dührohamot kapott. Ez volt ugyanis életének azon
súlyos, sötét titka, amelyet nem felejtett el, de mások előtt egyszer
s mindenkorra letagadott. Senki, senki sem tudhatott róla!
Mi történt hát valójában Beryl Masonnal? Gyermekkorában
rideg család vette körül, sem ő, sem a testvérei nem kaptak elég
szülői figyelmet. Abban az időben, amikor Beryl erőszakot
szenvedett el, szeretettartálya már bezárult, fájdalom,
megaláztatás, szégyen, elhagyatottság „mérgezte”. Mintha egy
óriás késsel egyszerűen kivágtak volna néhány évet az életéből.
Szeretetvágyát, mely képzelt „tortánk” legalsó rétegébe került,
nem elégítették ki: szeretettartálya üres, sőt sérült maradt, s a
harmadik rétegként ábrázolt abúzusok miatt a felső rétegekben is
zavarok látszottak. Az első interjún mégis felháborodásának adott
hangot: nem állt rá készen, hogy feltárja titkait, vagy problémáit
bármilyen oldalról elemezni tudja. Félt attól, hogy felszínre
kerülésük nagy fájdalmat okoz majd neki.
Vannak azonban olyanok is, akik terhelő élményeiket nemcsak
eltemetik, hanem egyenesen kitörlik. Ilyenkor egész
élményegyütteseket, „blokkokat” kell visszahívni. Néhány,
gyermekkorában nyilvánvalóan bántalmazott páciens saját
történetének egész részeivel kapcsolatban szenved
emlékezetkiesésben, a megmaradt emlékek felszínre hozása ellen
pedig erős ellenállással védi magát.

A JÖVŐ REMÉNYE
Lehet-e egy olyan emberen segíteni, amilyen például Beryl? Ha
Ebenezer Scrooge jelentkezett volna klinikánk rendelésén – vajon
mit és mennyit tehettünk volna érte? Vajon áttörheti-e valaki a
tagadás falát – például egy könyv elolvasásával, vagy más módon?
Igen. Lehet. De nagy fájdalmak árán. Akkor viszont mi értelme
van? – kérdezhetné bárki. Előfordulhat, hogy maga a betegség
kisebb szenvedéssel jár, mint a gyógyulás?
A Beryl és a Jordan házaspár élete sohasem javulhatott volna
beavatkozás nélkül, sőt, a szenvedés fokozatosan eltorzított,
tönkretett volna az életükben mindent. A múlt sebei egyre
fájdalmasabbá válnak, természetes módon pedig csak ritkán
gyógyulnak. A társfüggés megzavarja realitástudatunkat. Újra és
újra ugyanazokat a hibákat követjük el, mindvégig arra
hagyatkozva, amit hiszünk, nem pedig arra, amit ténylegesen
tapasztalunk. Beryl például öt házassági drámát élt végig, mire
belátta, hogy változtatnia kellene az életén.
Ha képzelt tortánk legfelső rétegét „megigazítjuk” vagy
„megszépítjük”, ezzel még nem sokat tettünk: csak elfedtük a
valóságot. A második réteg – a kapcsolatok – csoportterápia útján
való rendezése sem hoz tartós eredményt. Személyiségünk tortája
csak akkor válik ténylegesen vonzóvá, ha feltárjuk a traumatizáló
hatásokat, és „ellátjuk a sebeket”, eljutva kliensünk alapvető
szeretetigényéig. Ha a kodependens személy életminőség-javulást
szeretne elérni, akkor ez az út vár rá.
Beryl története szerencsésen végződött. Dr. Meier felvetése
után felháborodva rohant el rendelésünkről, de pár nap múlva
visszatért. Ez idő alatt belátta: ha pszichiátere már töredékes
információkból is ki tudta olvasni gyermekkorának tragédiáját,
talán valóban képes lesz valamit nyújtani neki. A kórházi kezelést
igénylő páciensekhez hasonlóan ő is teljes kivizsgáláson esett át,
melynek során kizártuk problémájának esetleges testi,
belgyógyászati okait. Nemcsak a kezelés végett vettük fel
osztályunkra: el kellett vonulnia egy időre a világtól, és ebben
készségesen együttműködött velünk. Együtt „szedegettük össze”
szomorú gyermekkorának minden darabkáját, zátonyra futott
kapcsolatainak valamennyi emlékét. Megvizsgáltuk a tényeket és
az okokat – és pár hét elteltével már ő is otthonosan mozgott belső
világában. Beryl nagyon sok szenvedésen ment keresztül, de
végül teljes emberként engedtük el. Megtanult kapcsolatot
létesíteni a házasságkötés vágya nélkül és anélkül, hogy a férfiak
áldozatává vált volna. „Sohasem tudtam, hogy boldogság és lelki
béke összetartozó fogalmak lehetnek! Nem tudtam, hogy milyen
beteg voltam, amíg csak meg nem gyógyultam” – mondta utólag.
Beryl problémája a „torta” harmadik és negyedik rétegében
gyökerezett. A következőkben ezeknek a rétegeknek a természetét
vizsgáljuk meg, mivel személyiségünkben ez az alap, melyen az
emberi kapcsolatokat működtetjük, és amelyre a tünetek
rakódnak. A személyiség alapjait – ha azok sérültek, eredendően
gyengék vagy torzultak – egyáltalán nem könnyű helyreállítani.
De nem is lehetetlen, ám aki ezt vállalja, annak nehéz úton kell
végigmennie. Erőt adhat azonban, ha tudjuk: a boldogság nem
valami pergamenlapra írt ósdi frázis, hanem az embert
születésénél fogva megillető jog és lehetőség. Hatalmunkban van
boldognak lenni és szeretetet kapni csakúgy, mint adni.
 4. Elveszett
gyermekkor

A nn szülei mindig is nagyon elfoglaltak voltak. Apja három

állam körzetében, heti hatvanöt órában terítette az árut.
Anyja változatos dolgokért lelkesedett – pereskedett, keleti
vallásokkal ismerkedett. Ann mindig is tudta, hogy szülei valódi
személyisége mélyen a látszat mögött rejtőzik.
Apja a háború utáni időkben nevelkedett. Az apai nagyapa
mint családfő kemény munkával tartotta el a családját, míg
felesége háziasszonyként az otthoni teendőket látta el. Ann apja is
nagyon szerette a családját – megszakadásig dolgozott, és a kor
mintái szerint halmozta el őket minden jóval szeretete
kifejezéseként. Édesanyja – bár szeretetteljes volt – sokkal
nehezebben találta fel magát a hagyományos keretek között, mert
nem volt otthon ülő, „konyhatündér” alkat. Lelke mélyén szabad
szellemű nő volt, tele vidámsággal és érdeklődéssel. Szüntelenül
új eszmék és ötletek foglalkoztatták; ezzel együtt, bár látta maga
körül kibontakozni a nők forradalmát, ő maga kimaradt belőle,
csak távoli szemlélőként támogatta azt.
Ann evési zavarok miatt jelentkezett klinikánkon. Külsőre
határozott, talpraesett nő benyomását keltette, és csinosan nézett
ki: csillogó fekete szem, fényes fekete haj. Értelmes, érett
személyiségnek látszott, aki nem hagy másokat beleszólni az
életébe. Apjához hasonlóan törekvő, munkabíró természetének
köszönhetően nemrég hitelezési csoportvezetőnek nevezték ki őt
abban a bankfiókban, ahol régebben pénztárosként kezdte.
Anyjától eltérően azonban bekapcsolódott a feminista
mozgalomba, és itt is magas tisztségekig jutott – miközben nem
vette észre, hogy a mozgalom saját életére nézve rombolóvá vált.
Helyet foglalt.
– Egy kis segítség is elég lesz nekem. Ez az evés dolog okoz
gondot, és már-már nem tudok vele mit tenni. Az apám – tudja –
vézna ember volt. Ezt örököltem tőle.
– Ön nagy szeretettel beszél az apjáról.
– Nagyon jó volt hozzánk. Mindig a maximumon teljesített. A
lehetetlent is megtette értünk.
– Hogyan viselkedett egyébként önnel? Például… elvitte,
mondjuk az állatkertbe? Vagy a parkba sétálni?
– Á, nem így értettem… Ilyesmire nem volt ideje.
– Vasárnapi kirándulásra? Egy kis labdázásra a testvéreivel
együtt?
– Nem… Mindig túlságosan fáradt volt. Ez érthető is. Nézze…
Keményen dolgozott. Nem is kértünk tőle ilyeneket.
– Önnek két fiútestvére van. Ők mivel foglalkoznak?
– Jerry, a fiatalabb, szerelőszalag mellett dolgozik. Végül is,
meg van vele elégedve. Ő amolyan földhözragadt ember. Szereti,
ha megvan a söre meg a hamburgere, más nem kell neki. De azért
nagyon vidám, társasági fickó.
– Jerry tehát szereti a sört.
– Igen. A felesége is pontosan így mondta: „Jerry tényleg
szereti a sört.” Mark – az idősebb testvérem – három állam
körzetében szállít árut, úgy, ahogy az apám is. Nemrég egy
százezer dolláros fuvarból kétmillió dollár hasznot húzott. A papa
nagyon büszke rá.
– Biztosan sok idő és kemény munka kellett ehhez a sikerhez.
– Fogadni mernék, hogy többet dolgozik, mint apánk!
– És az édesanyja? Ő milyen ember? Például gyermekkorában
hova jártak együtt? Szoktak csak úgy beszélgetni?
Ann eltűnődött egy kicsit.
– Nem, nem igazán. Néha, talán… hogy is mondjam… Szóval,
prédikált. Mondta a magáét olyan dolgokról vagy elméletekről,
amelyek megragadták a fantáziáját. Fecsegni, nem, azt nem.
– És ön… hogy van egyébként? Van más probléma,
rendellenesség is az életében?
– Nincs, kivéve ezt az evés dolgot… De nemsokára azt is
kézben tudom majd tartani.
Kicsit felszegte a fejét, s meglebbent szép fekete haja.
– Egészen normális vagyok. Elmegyek dolgozni, aztán
hazamegyek és nézem a tévét.
– Vannak kedvenc műsorai?
– A „Hagyd a szakállasnak” című műsort nézem a kábeltévén.
Meg az 56-os csatornán, körülbelül egy éve a „Dobie Gillis”-t.
Ismeri? Tényleg bugyuta, de jópofa. Ha jól tudom, a producere,
Max Schulman nemrég halt meg.
– Dobie Gillis?
– Tudják, mindig ez ment. Hétfőtől péntekig, napközben.
– Értem. Ön pedig nézte… Hm… Van több tévékészüléke is,
Ann?
– Hát… – számolt magában a nő – öt.
– Na de Ann! Hiszen ön garzonban lakik!
 Az első interjú további részében, valamint a terápia során
további fontos információk derültek ki erről az önmagát
hétköznapinak mondó, mégis különös nőről. Több szenvedélye is
volt; a tévézés mellett folyamatosan fitnesztermekbe járt, s már-
már fejből tudta a vendéglők étlapján szereplő ételek
kalóriatartalmát. Fiatalsága és szépsége ellenére már négy
plasztikai műtéten esett át – és még mindig elégedetlenkedett a
külsejével. Most éppen a névváltoztatást fontolgatta.
Ann a kodependencia nyilvánvaló tüneteit mutatta. Egyszerre
több függőséggel is küzdött: munkamánia, kényszeres tévézés és
mértéktelen testedzés.
Gyermekkori családjának története is világosan kirajzolódott.
Édesanyja elutasította őt, amiért finom, nőies megjelenésű volt –
és ezt világosan tudtára is adta. Ann egyetlen olyan alkalomra
sem tudott emlékezni, mikor édesanyja kedvesen átölelte, vagy
akár az ölébe ültette volna.

AZ ABÚZUS FORMÁI
A kielégítetlen érzelmi szükségletek és a szeretetéhség
kifejezések teljesen mást jelenthetnek például Ann esetében, mint
egy alkoholistánál, vagy egy gyermeket bántalmazó családban.
Ann családjánál a szülő bűnössége jogi szempontból
természetesen nem állapítható meg, az érzelmi elhanyagolás
azonban éppen olyan romboló hatású volt, mint azok esetében,
akik sokkal egyértelműbben kerültek áldozat szerepbe.
Nézzük meg tehát közelebbről a torta harmadik rétegét – a
nyilvánvaló és rejtett bántalmazásokat, illetve elhanyagolást:
szaknyelven abúzusokat. Akár feltűnő, akár nehezen felismerhető
zavarról van szó, mindegyiknek többé-kevésbé üres
szeretettartály az eredménye.
Talán most többek eltöprengenek azon, áldozatául estek-e
gyermekbántalmazásnak. Szükséges tehát ezen a ponton
egyértelművé tennünk: természetes, hogy a szüleink nem
tökéletesek. Tudatlanságból vagy csalódottságból még a legjobb
szülő is viselkedhet olykor agresszíven. Emberi dologról van szó.
A véletlen tévedés és a kárt okozó abúzus közti különbség
leginkább a hatás mértékében és az ismétlődés
következetességében ragadható meg. Egy átmeneti „beszűkülés”
lassíthatja ugyan a szeretetáramlást, de az egyensúly gyorsan
helyreállhat. A tartós abúzus viszont bizonyosan kiüríti a
„tartályt”.
Azt se feledjük el, hogy ebben az összefüggésben a szülők
nemcsak a biológiai szülőket jelenthetik, hanem a nevelő- vagy
örökbefogadó szülőket is. Egy nagyhatású mentor, egy domináns
családtag, házitanító vagy tanár, vagy egy lelkivezető is
„szülőnek” tekinthető, feltéve, hogy meghatározó befolyással volt
a gyermek életére. A klinikán egy-egy páciensnél néha öt-hat
„szülőfigurával” is kell „foglalkoznunk” – mindnyájan alakították
a gyermek lényét, ki jó, ki rossz irányban.
Az abúzus különböző formáit a nyilvánosság mértéke szerint
is megkülönböztethetjük. A nyilvánvaló aktív abúzus eseteinél az
igazságszolgáltatás tisztviselői (is) közbelépnek, míg a passzív
abúzust még felismerni is nehéz, „csak” a káros hatások
maradnak meg utána. Látni kell azt is, hogy az egyedi eset mindig
más és más. Az abúzus enyhébb formái gyakran könnyen
kezelhetők, sőt beavatkozás hiányában is van némi remény a
rendeződésükre. Ékes példa erre a bibliai Jákób fia, József (akinek
alakját a Szentírás sokféleképpen ábrázolja). József szinte
elviselhetetlen körülmények között nőtt fel. Még gyermek volt,
amikor anyja meghalt; apja valósággal bálványozta; testvérei
viszont gyűlölték, s ezt nyilvánvaló módon a tudtára is adták.
Későbbi életében eladták rabszolgasorsba, ahol nehéz
körülmények között évekig sínylődött. Mégis, amikor jóra fordult
a sorsa, József elég erős volt ahhoz, hogy megbocsásson
testvéreinek, és keblére ölelje édesapját.
József felülemelkedett a gyermekkori traumákon. A legtöbb
embernél azonban ez nem ilyen egyszerű: kezelésre van szükség.
A terápia a torta harmadik rétegét érinti: azon tényezők
feltárásáról van szó, melyek a pácienst a szeretet adásában és
elfogadásában gátolják.

AKTÍV ABÚZUS
Aktív abúzusnak nevezzük az olyan bántalmazást, melynek
nyilvánvaló jelei vannak: leginkább a fizikai bántalmazást
(verést) és a szexuális molesztálás különböző módjait és
fokozatait soroljuk ide. Ezeket a cselekedeteket a társadalom
törvények által bünteti és morálisan is elutasítja.
Aktív és romboló hatású, de nem szükségképpen törvénytelen
megnyilvánulás a szélsőséges harag vagy dühöngés – a verbális
agresszió. Az üvöltözés és a feldühödött – jó okkal vagy anélkül,
de többnyire anélkül történő – vádaskodás láthatatlan sebeket ejt,
melyek hatását az elszenvedő mindig is érezni fogja.
 Az egyik amerikai reklám jól illusztrálja – és a szülőknek is
segít felismerni – milyen megalázó is lehet a verbális abúzus. A
kamera egy felnőtt szájára közelít. A reklámban mindvégig csak
ez a hatalmas száj látható, miközben hallani lehet, hogy egy
felnőtt kiabál: „Megőrjítesz!” „Semmit sem tudsz jól csinálni?”
„Ha nem volnál ilyen, boldog lehetnék!” A néző így átérezheti a
verbális abúzus által okozott fájdalmat.
Képzeljünk el egy gyermeket, amint éppen próbálkozik
valaminek az elvégzésével. A szülő odalép hozzá, mindent
átrendez, s talán még el is végzi a dolgot a gyerek helyett: „Nem
így! Majd én.” Gondoljunk csak bele, hogy milyen hatással lehet
ez a gyermekre! Az effajta beavatkozás, akármilyen jó szándékú
is, nem más, mint aktív abúzus, amely csaknem ugyanolyan
következményekkel jár a gyerekre nézve, mint a bántalmazás
feltűnőbb formái.
Az aktív fizikai abúzus tényének felismerése és belátása az első
lépés a változás – a lelki egyensúly visszanyerése – felé. Ha bármi
hasonló önnel is megtörtént, akkor feltétlenül meg kell tennie ezt a
lépést.
Vannak más, nem látványos, de hasonlóképpen romboló
abúzusok is, ilyenkor hiányoznak a szeretettartály megtöltéséhez
szükséges tényezők: az idő, az odafigyelés és a szeretet. A
következő részben ezekről a problémákról lesz szó.

ÉRZELMI ELHANYAGOLTSÁG ÉS PASSZÍV

ABÚZUS
 Egyes családokban egyik vagy mindkét szülő annyira elfoglalt
lehet, hogy a gyerek számára érzelmileg és/vagy fizikailag
elérhetetlen. A szülő érzelmi távollétének egyik általánosan
ismert és elítélt formája az alkohol- és drogfogyasztás. Mások –
például a munkamánia – viszont nemhogy negatív megítélés alá
esnének, hanem inkább általános elismerésben részesülnek. A
lankadatlan szorgalom erénynek számít: egyesek számára a
munka nem más, mint a vallásosság egyik formája. A passzív
abúzusnak ily módon több veszedelmes formája is rejtve marad:
egyszerűen sem ismerik fel őket.
Bob nevű páciensünk, amikor gyermekkorának esetleges
negatív hatásairól tudakozódtunk tőle, megdöbbenéssel és
sértődötten vette tudomásul, hogy munkamániás apját abúzussal
jellemeztük.
– Még hogy velem rosszul bántak! Hogy merészelik?! El sem
tudják képzelni, milyen keményen dolgozott mindnyájunkért!
– Elismerjük, hogy az apja keményen dolgozott. Efelől semmi
kétségünk sincs. De most beszéljünk egy kicsit az időről, az
odafigyelésről és a szeretetről is! Ebben az értelemben is törődött
önnel az édesapja?
– Igen, de…
– Önnek szeretetre és megerősítésre volt szüksége
gyermekkorában. Biztos abban, hogy ezt is megkapta tőle?
– Igen, de…
– Félre ne értsen: senkit nem hibáztatunk. Csak azt érzékeljük,
hogy az apja nem biztos, hogy érzelmileg is ön mellett állt
gyermekkorában.
– De…, de…
 Bob csak hosszú idő elteltével tudta elfogadni
értelmezésünket. Ilyenkor egyébként – ahogy beszélgetésünk
részlete is mutatja – nem az a cél, hogy bárkit is hibáztassunk, és
az sem számít, hogy szándékosan történt-e, ami történt. Ami
kétségtelen viszont, hogy nagy valószínűséggel érzelmi hiányról
van szó. A nem szándékos elhagyás vagy elhanyagolás is kárt
okoz. Ilyen lehet például a válás, az apa katonai szolgálata, a szülő
korai halála. A gyermek tudattalanja – ahol a szeretettartály van –
csak azt érzékeli, hogy elhagyták, cserben hagyták.
Klinikánkon az örökbefogadott gyermekekként nevelkedett
kliensektől ezt szoktuk kérdezni: „Szokott-e a biológiai szüleire
gondolni?” Az egészséges válasz erre az „igen” vagy a „néha”. Ha
azonban a kérdezett hevesen tagadja – „Nem! Soha!” –, akkor
máris figyelmeztető jelzést kaptunk: nagyon valószínű, hogy nem
tudta feldolgozni az elhagyás problémáját.
Passzív abúzust követ el az a szülő is, aki folyamatosan lerázza
a gyermekét. Az ilyen abúzust nagyon nehéz felidézni, sőt
meghatározni is. Sok családban – ahol például az apa munkájából
való hazatérés után lábát feltámasztva nézi a híreket –
rendszeresen elhangzanak a következő mondatok: „Ne most,
kisfiam.” „Nem, most túl fáradt vagyok.” „Majd később.” „Hé! Nem
látod, hogy a híreket nézem? Csináld ezt valahol máshol!” „Kint
játsszatok, gyerekek!” Az egykori gyermek – felnőttkorában – már
csak arra emlékszik, hogy apja mindig meg akart tőle szabadulni.
Hasonlóképpen tesznek az anyák is: a munkából, a fodrásztól,
a szülői értekezletről, a teniszóráról vagy a fitneszszalonból való
hazaérkezés után nekilátnak vacsorát készíteni, és már készek is
rá, hogy gyermekeiket így figyelmeztessék: „Ne lábatlankodjatok
már itt nekem!” „Ha nem tudsz mit csinálni, szedd össze a száraz
ruhát!” „Nem, nem tudsz segíteni, csak hátráltatnál!” „Még túl
kicsi vagy ehhez. Menj játszani!” „Tűnjetek el a konyhából,
amikor a vacsorát készítem!”
Az érzelemmentes szülő olyan, mint dr. Spock a Star Trekben.
Kizárólag a racionális nyelvet használva sohasem tudja majd
megtölteni gyermeke szeretettartályát. Azért nem képes rá, mert
a gyermekek spontán módon és ösztönösen reagálnak: gyermek
és felnőtt így nem egy nyelven beszél.
A verbális abúzusnak van passzív formája is: amikor a
gyermekkel sohasem kiabálnak vagy veszekszenek – de nem is
dicsérik. Nem kap biztatást, megerősítést, a szülő nem tud vele
együtt örülni. Egyik nőpáciensünk életének családjában töltött
húsz éve alatt sohasem hallotta, hogy apja akárcsak egyszer is
kiejtette volna a nevét.
Saját praxisunkban döbbenettel érzékeljük, hogy klienseink
jelentős része ezt meséli: „A mi családunkban sohasem érintettük,
sohasem öleltük meg egymást.” Akár passzív szexuális abúzusnak
is tekinthetjük azt a helyzetet, amikor ugyan nincs kifogásolható
érintés szülő és gyermeke között, de semmiféle, egyébként
helyénvaló, és a gyermek fejlődése szempontjából
nélkülözhetetlen kontaktusra sem kerül sor. Sem ölelésre, sem
ölbe ültetésre, sem birkózásra, de még összebújásra sem. Itt még
szó sincs szexualitásról – az érintés az, ami egyszerűen kimarad a
gyermek életéből.
A passzív abúzus egyik formája a szülők közötti szeretetadás
hiánya. A szülők szexuális életének súlyos zavara például – bár
nyíltan nem jelentkezik – rejtetten eljuthat a gyermek tudatáig.
„Mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben köztük, de hogy
mi, azt sosem tudtam. Nem én lehettem az oka.” Akármennyire
tudatosítja magában a gyermek, hogy nincs köze a problémához,
mégsem maradhat ki belőle. Szexuális nevelésének jelentős
intuitív komponense az a szavakba nem foglalt érzés, hogy anyja
és apja szexuálisan összhangban vannak-e egymással vagy sem.
A gyermeket károsító érzelmi hatások körében szólhatunk
még a kényszeres viselkedésű vagy maximalista szülőkről is. Ha a
gyermek hetente végignézi, ahogy a mama fogkefével suvikszolja
a fürdőszobai csempét, vagy a papa háromnaponként fűnyíróval
igazítja a gyepet, már maga ez a modell is lehet káros hatású –
még akkor is, ha a szülő nem erőlteti annak követését. A krónikus
depresszióban szenvedő, túlságosan szabálykövető vagy
formaságokhoz ragaszkodó szülő szintén negatív modellként hat.
Ezekben a családokban a gyermek kedvesség, szeretet és
elfogadás helyett csupán elhidegülést, elidegenedést „lát”, és
leginkább képmutatást, színlelést tanul.
A felületesen „normálisnak” minősített gyermekkor kifejezés
semmit sem mond el arról, ami a családban ténylegesen történik.
A gyerekek nem méricskélik külső eszközökkel otthoni életüket.
Számukra saját családjuk fekteti le a normákat. Bármiben nőnek
is fel, számukra az a „normális”, az a minta.
Egyik páciensünk így fogalmazott: „Nálunk apám mindig az
étel fölé tartotta a kezét, úgy áldotta meg. Nem kezdhettünk hozzá
az evéshez, amíg ezt meg nem tette. Amikor a menyasszonyom
családjában az asztali ima közben mindenki megfogta egymás
kezét – egyszerűen elképedtem. Tudom, hogy ez csupán egyetlen
apróság, de ekkor értettem meg, hogy ami normális, az relatív.”
 A „normális” kifejezést ezek szerint akár el is felejthetjük.
Maradnak azonban a kérdések, melyek által valamennyien
végiggondolhatjuk saját gyermekkorunkat. Vajon
gyermekkorunkban a szüleink megöleltek-e minket és egymást? Fel
tudunk-e idézni olyan konkrét esetet, amikor valamilyen
problémánkkal egyik szülőnkhöz fordultunk, s meg is hallgatott
bennünket? Ölbe vettek-e, ringattak-e minket annak idején?
Rendszeresen elmondhattuk-e otthon, hogy mi történt aznap az
iskolában? Voltunk-e együtt gyermekek számára érdekes helyeken?
Voltak-e közös tevékenységeink, elfoglaltságaink? Más szóval, ha
most visszatekintünk a múltba, úgy érezzük-e, hogy szüleink
érzelmileg elérhetők voltak számunkra? Ha egyes emlékeink
rendkívül homályosak vagy egyszerűen nem léteznek, ezt
jegyezzük fel egy papírra, és haladjunk tovább az olvasással!

ÉRZELMI INCESZTUS[5]
Sajátságosan, nem szakmai értelemben használjuk ezt a
kifejezést. Még keressük a legjobb szót arra a jelenségre, amit –
jobb híján – érzelmi incesztusnak nevezünk. Tisztában vagyunk
azzal is, hogy az incesztus (vérfertőzés) szónak egyértelműen
negatív jelentése van – és ez tágabb értelemben a mi
szóhasználatunkra is igaz. Az érzelmi vagy emocionális
incesztusnak a szexualitáshoz önmagában véve semmi köze, bár
megjegyezzük, hogy extrém esetekben éppenséggel szexuális
incesztus is társulhat vele. Egyfajta extrém szerepzavarról van itt
szó.
 Az incesztus eredeti értelemben aktív szexuális abúzust jelent,
amikor is a gyermek az egyik szülő számára egyfajta
felnőttpótlékká, szexuális pótszerré válik. Az érzelmi incesztus
ebben az értelemben hasonló: a gyermek az egyik házastárs
helyébe lép, érzelmi síkon szülőként viselkedik. E jelenség a
passzív abúzustól egyrészt abban tér el, hogy még nehezebben
határozható meg, másrészt a tagadás itt sokkal erőteljesebb. Az
„érzelmi incesztus” jóllehet erős kifejezés, arra int bennünket,
hogy kíséreljük meg felismerni a családi szerepek effajta
eltorzulását – amely egyébként meglehetősen gyakori.
E probléma megjelenését világosan jelezheti, ha a szülőben –
általában nem tudatosan – a következő gondolat merül föl: „Nem
sokat foglalkozom a házastársammal, de itt van nekem a gyerek,
akiért az életemet is odaadnám.” E kijelentés mögöttes jelentése a
következő lehet: „A házastársamtól nem kapom meg azt a
szeretetet, amelyre vágyom, hiszen mindkettőnk tartalékai
kiürültek. Van azonban valaki más, aki szeret engem.” A szülő
ilyenkor „félembernek” érzi magát, szenvedésében gyermekéhez
fordul, nála akar „feltöltődni”.
A jelenséget jól példázza Stephanie esete is. Édesanyja, aki
krónikus depresszióban szenvedett, sem anyai, sem pedig
feleségszerepét nem tudta ellátni. Egész nap csak aludt,
pongyolában vánszorgott és tablettákat szedett. Nyolcéves
korában Stephanie már a reggelijét is egymaga készítette, s az
iskolából hazatérve első dolga az volt, hogy megnézze anyját,
hátha kell neki segíteni. Amikor pedig ezzel elkészült, nekilátott
ebédet főzni.
 Praktikus okok vezettek tehát odáig, hogy a családban
Stephanie gyakorlatilag anyaként kezdett működni. Anélkül, hogy
ezt felismerte volna, a papa erősen függő viszonyba került tőle,
nemcsak a háztartási tennivalók, hanem az érzelmi támasz miatt
is.
Stephanie szeretettartalékai tehát rohamosan csökkentek.
Mindkét szülő egyre csak kapott és kapott tőle – kiszivattyúzták
lelkéből azt az éltető „üzemanyagot”, amelyre neki magának lett
volna a legnagyobb szüksége.
Az érzelmi incesztus extrém eseteiben – amikor a
természetellenes kötődés túl szorossá válik – sajnálatosan
szexuális érintkezés is bekövetkezhet. Ez azonban elkerülhető –
csak a legerősebben eltorzult, legrombolóbb esetekben jelenik
meg.
Korábban azt kérdeztük: „Szüleink érzelmileg elérhetők voltak-e
számunkra?” Most pedig megfordítjuk a kérdést: „Gyakran
voltunk-e érzelmileg elérhetők a szüleink számára, amikor
problémáik voltak? Nem szeretnénk ezzel a kérdéssel senkit sem
hibáztatni. Előfordul azonban, hogy egy-egy gyermek – akár
szándéka ellenére, vagy a körülmények váratlan alakulása miatt –
valamelyik (vagy mindkét) szülőjének érzelmi támaszává válik.

ELRENDEZETLEN ÜGYEKRŐL
A család többgenerációs hatásai hasonlatosak ahhoz az
ágytakaróhoz, amelyről egy páciensünk mesélt nekünk egyszer.
Ebben a családban a hímzett szövetdarabokból összeállított
„patchwork” takaró az 1800-as évek óta nemzedékről
nemzedékre öröklődik, miközben minden nemzedék hozzátold
néhány kockát. Hasonlóképpen hagyományozódnak át a szülői
kívánságok és meggyőződések a felnőttekről a gyermekekre –
beleértve az elrendezetlen ügyeket, „elvarratlan szálakat” is.
Arthur Miller ma már klasszikus színműve, Az ügynök halála
is egy ilyen helyzetet mutat be. Willy Loman házaló ügynök nem
vitte sokra – fiai révén azonban sikeressé válhat. A fiúk így aztán
apjuk életének továbbélésére kapnak rejtett „utasítást”. Biff, az
egyik fiú drámai erővel törekszik ellenállni a neki szánt sorsnak –
ebből pedig súlyos problémák adódnak.
Az apáknak vagy anyáknak általában vannak olyan álmaik,
vágyaik és más elképzeléseik, melyeket életükben nem tudtak
megvalósítani, megoldani vagy elrendezni – egyszóval,
amelyekkel kapcsolatban örökké elégedetlenek voltak és
maradtak. Előfordulhat például, hogy az apa házasságában
fizikailag és szexuálisan is kielégületlen, és ha visszatekint saját
életére, mérhetetlen üresség- és hiányérzet vesz rajta erőt. Emiatt
a feleségével – sőt a nőkkel általában is – ingerülten viselkedhet.
Ha azonban önmagában nem képes e dolgok rendezésére – ami
önerőből és Isten segítsége nélkül feltehetően nem megoldható –,
a frusztrációt akaratlanul is tovább fogja adni saját
gyermekeinek. Az ügynök halála – szerkezete és nyelvezete
folytán egyaránt – klasszikus mű, az amerikai drámairodalom
egyik remeke. Egyúttal viszont jól illusztrálja sok-sok család
megvalósítatlan álmát, a mélyen gyökerező vágyat a siker után.
Az apának nem sikerült – a fia talán elérheti. A gyerek sikerét –
másodlagosan – a szülő akár sajátjaként is megélheti.
 Hasonló témát mutat be a Fordulópont című film is, melynek
cselekménye két balett-táncosnő pályáját rajzolja meg. Az Anne
Bancroft által alakított egyik főszereplő a színpadot választja, és
híres akar lenni. Shirley MacLaine karaktere viszont az anyaság
mellett dönt, és kilép a társulatból. Tőle származik ez a keserű
mondat is: „Téged tizenhatszor tapsoltak vissza, én pedig terhes
lettem.” Később, Shirley lánya – akinek Anne a mestere – a hírnév
küszöbére érkezik. Ezzel Shirley és Anne számára egyaránt
megnyílik a lehetőség arra, hogy beteljesítsék, ami félbemaradt –
egyiknek a korábban nem ismert anyaság, másiknak a sohasem
élvezett világhír válik elérhetőbbé.
A rejtett abúzus e formája a klinikai munkában is gyakran a
felszínre bukkan. Egyik kliensünk, Peter például krónikus, súlyos
depressziótól szenvedett. Élettörténetében nehéz volt megtalálni
az okokat: mindig is pap akart lenni, és fényesen haladt
szemináriumi tanulmányaival. Istentől kapott elhívást a
szolgálatra, s minden simán ment – akkor hát honnan származott
ez a súlyos depresszió? Pszichológiai kezelésébe idővel más
családtagok is bevonódtak, mígnem apja végül bevallotta: „Én
magam is pap akartam lenni… Nagyon szerettem volna bekerülni
a szemináriumba. Jelentkeztem, de nem vettek fel.” Rendkívül
megalázó volt számára ez a sikertelensége, így feleségével együtt
hétpecsétes családi titokként őrizték. A fiú azonban
gyermekkorától ráérzett a kimondatlan, elrendezetlen ügyre.
Felnőttként végül rájött, hogy nem Isten szánta őt a papi
hivatásra, hanem az apja múltjában rejtőző „kísértet” hangját
hallotta. Amikor ezt megtudta és kilépett a szemináriumból, a
depresszió nyomban el is tűnt. Későbbi éveiben diakónusként
szolgált a helybéli egyházközösségnél – úgy tűnt számára, mintha
ez lett volna Isten eredeti szándéka is az életével.
Az elrendezetlen ügyek problémája többnyire az élet középső
szakaszában bukkan fel. Különösen férfiaknál, de nőknél is
gyakran előfordul, hogy életük korai, legtermékenyebb éveit
valamiféle konkrét cél hajszolásával töltik – legyen az a pénz, a
siker vagy a család. Aztán egyszer csak egy alapos önvizsgálat
után rájönnek: „Semmi örömöm sincs ebben az egészben. Az
életem sivár, minden hiábavaló.” A kényszeres cselekvést
fenntartó erő ilyenkor azonnal megszűnhet. „Miért csinálom?
Miért vagyok ebben a taposómalomban?” Egy fél élet válsága
kerül ilyenkor új megvilágításba. Az egyén rádöbben, hogy élete
valaki más megoldatlan ügyeinek rendezésére épül.
A nemzedékről nemzedékre öröklődő hatások a párválasztást
is befolyásolhatják. A férfigyűlölő – ezen belül az apára is
neheztelő – anyák, vagy a nőkhöz negatívan viszonyuló – az anyát
is elutasító – apák hiába törekednek érzéseik elrejtésére,
gyermekük előtt ez nem maradhat titokban. Néha ez az ok állhat
annak hátterében is, hogy a családban élő fiatal a külső szemlélők
által egyszerűen „borzalmasnak” minősített párt választ. A család
ilyenkor azon tűnődik: „Hová tette ez a gyerek az eszét!?” A
választás hátterében sokszor az apa és az anya eredendő
sértettsége bújik meg. A felnövekvő fiatal – tudtán kívül – azon
szülői elképzelés szellemében rendezi a saját életét, hogy a másik
nem tagjaival való kapcsolatnak olyannak kell lennie, mint
amilyen mintát a saját családjában látott – mintegy külsővé teszi
(externalizálja) az apa és anya közti (általa belső mintává tett,
azaz internalizált) küzdelmeket.
 A keresztény hitben élők számára ennél a kérdésnél fontos
további megfontolnivalók is adódnak: akkor cselekszünk Isten
akarata szerint, ha nem szüleink beteljesületlen álmai vezérelnek
vagy gátolnak bennünket fejlődésünkben.

NEGATÍV EGZISZTENCIÁLIS ÜZENETEK

Az abúzus ötödik, s talán legrejtettebb formáját azon nyílt és
burkolt üzenetek alkotják, amelyeket egy-egy gyermek önmagára
és a környezetére vonatkozóan kap a szüleitől. Ki vagyok én? Meg
lehet-e bízni bárkiben is? Milyen az élet? Ki az az Isten? Mennyit
érek én? – ezen alapkérdésekre adott válaszok, kimondva vagy
kimondatlanul, alapjaiban alakíthatják életszemléletünket.
Ezen üzenetek egyes formái akár verbális abúzus jellegűek is
lehetnek. Ez történik például olyan esetekben, amikor az anya a
gyerek viselkedését nem egyszerűen helyteleníti, hanem dühében
így fogalmaz: „Bár meg se születtél volna! Rossz vagy!” A
gyereknek pedig nincs független viszonyítási alapja, amelynek
révén az ilyen kijelentéseket felülbírálhatná; úgy érzi, hogy ha a
mama ezt mondta, akkor biztosan így is van. Nem tud
racionálisan védekezni, képtelen eljutni addig a pontig, hogy
„Szegény mama. Nyilván van valami tőlem független, személyes
problémája.” A gyerek szemében minden kijelentés őrá
vonatkozik, személyesen érinti. A világ számára legfontosabb
emberétől kész tényként fogadja el az önértékelésére akár
végzetes csapást mérő üzeneteket is.
A gyermek ösztönös radarja felülmúlhatatlan: még a
szupermodern érzékelőberendezéseknél is kifinomultabb. A
szavak jelentését, azok minden árnyalatával együtt, már akkor
felfoghatja, amikor a szülők észre sem veszik, hogy ő is jelen van.
Egy nem várt gyermek például világosan tudja, hogy nem örültek
neki – annak ellenére, hogy a szülők verbálisan biztosíthatják
szeretetükről.
Az autokratikus, tekintélyelvű és rideg család
kodependenciához vezet. Ha a szülő nézőpontja az egyedüli
érvényes és megengedhető – abúzus állhat elő. Súlyos
következményekkel jár, ha családjában a gyermek nem tehet fel
kérdéseket, nem kísérletezhet önállóan, vagy nem fejezheti ki a
véleményét.
A gyermekek fokozatosan hagyják el a szülői házat. Először
csak gondolatban, majd érzelmileg és végül fizikailag is – mígnem
kirepülnek a fészekből! Ez természetesen rendjén is van így. Az a
merev szemléletű szülő viszont, aki egy életen át elvárná, hogy a
gyermeke úgy gondolkodjon és érezzen, ahogyan ezt ő szeretné –
hasonlóképpen kudarcra van ítélve, mint az a vulkanológus, aki a
lávaömlés irányát szeretné megváltoztatni. Jól tudjuk: minél
inkább szeretnénk befolyásolni a láva mozgását, annál nagyobb
lesz a pusztítás.
Egészséges tekintély vagy önkényeskedés? Erős lelki-szellemi
irányítás vagy merev szűklátókörűség? Hol a határ? Ha a múltba
tekintünk, nem mindig bontakozik ki tisztán előttünk – s még
kevésbé véljük látni azt, hogy a családunk ezen határok melyik
oldalán helyezkedik el.
Az abúzus formái általában együtt fordulnak elő – nem pedig
egymástól függetlenül. Egyik formájuk akár elő is idézheti a
másikat. Erről számolnak be konzultációnkon megjelenő
klienseink, valamint a „Minirth–Meier Klinika” című
rádióműsorunkba betelefonálók.

HIÁNYZÓ EMLÉKEK
Terápiás tapasztalataink azt is világosan mutatják, hogy az
abúzushoz a gyermekkorral kapcsolatos emlékezetkiesések
(amnéziák) is társulhatnak. Egyik kliensünk, Charles hetedik-
nyolcadik osztályos korából gyakorlatilag semmire sem emlékszik
– még az iskolájára sem. Ebben a két esztendőben – mint kiderült
– szexuálisan zaklatták. Jennifer tízéves korából csak annyit
tudott felidézni, hogy apja pereskedett – minden egyébre képtelen
volt visszaemlékezni.
A gyermekkori emlékek hiánya általában erős szeretetvággyal
és más tünetekkel is társul. Korábbi példánk szereplője, az
étkezési zavarokkal küzdő és tévéfüggő Ann is rendkívül nehezen
jutott el odáig, hogy fel tudja idézni: gyermekkorában
elhanyagolták érzelmileg. Azt állította, hogy a szülei csak jót
akartak neki, jó emberek voltak. Apja részéről nem volt
szándékos, ami történt – annyira szerette őt, hogy keményen és
sokat dolgozott érte, a kor mércéi szerint csodálatra méltó
családfő és családfenntartó volt. Édesanyja – ahogyan ő jellemezte
– szellemileg nyitott, esztétikára fogékony szülőként abban
vergődött, hogy tehetségét nem tudta kibontani. Mindkét szülő, és
maga Ann is meg volt győződve arról, hogy a gyermeknevelés
körül minden a legnagyobb rendben zajlott.
Ann felépüléséhez elengedhetetlennek bizonyult a gyerekkor
realitásaira való rádöbbenés – sokan, akik ezt nem teszik meg,
tartósan képtelenek maradnak a szeretetre.
De hogyan következhetett Ann tévézési szenvedélye, étkezési
rögeszméje, plasztikai műtétekhez való vonzódása a passzív
abúzusból? A következőkben arra a kérdésre adunk választ,
miként formálódnak a család hatásai a jelen problémáivá.
 5. Ismétlési
kényszer[6]

I tt az ideje tehát, hogy megtudjuk, miként is szabadult meg John

és Gladys Jordan a múlt őket nyugtalanító „kísérteteitől”.
Az első interjú után eltelt néhány hét a következő ülésig,
melyre nem túl nagy lelkesedéssel érkeztek. Úgy ültek velünk,
ahogy az első találkozáson. John idegesen fészkelődött a székén,
Gladys pedig az ujjait gyűrögette. Feszült, elgyötört arca miatt
idősebbnek látszott a koránál.
Mi kezdtük a beszélgetést.
– Legutóbb, amikor itt jártak, az ön apjáról beszélgettünk,
Gladys, s arról, amit a családjában tapasztalt, hogy apja sohasem
hallgatta meg önt, s nem állt rendelkezésére, mikor szüksége volt
rá. Úgy emlékszem, a múlt ülésen felmerült, hogy az apja
nemtörődömségét, tompultságát… esetleg rávetíthette a férjére,
Johnra is. Úgy érezte, a férfiaknál ez természetes, másra nem is
lehet számítani – a férje azonban, amint látjuk, nem ilyen!
Gondolkozott azóta azon, amit mondtunk?
– Hát, igen – válaszolta Gladys, megnyalva ajkát. – Őszintén
szólva nem értem, amit akkor mondott nekem. Apám semmiben
sem hasonlított Johnra. John nem dohányzik, nem iszik, és jó
keresztény – ellentétben az apámmal. Az egyetlen hasonlóság
köztük talán az lehet, hogy egyikük sem képes rám figyelni.
Mintha nem is hallanának. Doktor úr, talán maga sem érti, miről
akarok beszélni önnek?!
Minthogy azonban a terapeuták épp arra vannak kiképezve,
hogy mindent pontosan halljanak és értsenek, tudtuk: ez a
mondat is sokat elárul Gladys problémájáról.
Aztán Johnhoz fordultunk.
– John, az ön apja szélsőségesen kritikus és elutasító volt. Úgy
véljük, emiatt vált ön bizonyos értelemben túlérzékennyé – hogy
esetleg azt is kritikának hallja, amit nem annak szántak.
John feszengett a székén.
– Maga könnyen beszél! Nem magának kell Gladysszel élnie!
– Ha jól értem, Mr. Jordan, nem ért egyet.
– Elfogadnám én szívesen, amit mondanak, de ha nem így
állnak a dolgok! Ismeri azokat a vicceket a házsártos feleségekről!
Hát az én feleségem is éppen ilyen… azzal a különbséggel, hogy a
helyzetnek fele sem tréfa!
– Ebben egyetértünk.
Ha egy pártatlan, külső szemlélő a szoba sarkából
belehallgatott volna a Jordan házaspár egyetlenegy szóváltásába,
azonnal egyetértett volna velünk abban, hogy ők ketten nem úgy
látják egymást, mint amilyenek valójában. Mindkettőjük számára
torzult a valóság percepciója. De vajon miért?

AZ ISMÉTLÉSI KÉNYSZER LEHETSÉGES

HÁTTERÉRŐL

Az otthonkeresés ösztöne
 Sheila Bumford a szerzője annak az általunk kedvelt
állatmesének, melynek címe: Hihetetlen utazás. Noha kitalált
történetről van szó, valós esetekből született anekdotákon alapul.
Egy család hosszú nyaralásuk idejére házi kedvenceiket
idegenekre bízta. A két kutya és társuk, a macska nem tudott
tovább ellenállni azon vágyának, hogy végre hazatérhessen.
Elindultak tehát együtt Kanadán keresztül, nyugat felé csaknem
ötszáz kilométernyi veszélyen, kellemetlenségen,
megpróbáltatáson át. Érezték: haza kell jutniuk.
Hasonlóképpen tesznek a lazacivadékok is, és sok-sok évvel
azután, hogy elhagyták a patakot, amelyben a világra jöttek, végül
hazatérnek. Megismerik a helyet – azonos mellékágba térnek
vissza, azonos homokpadhoz. S végül ugyanazon homokpad
fölött, ahol életük elkezdődött, elhelyezik ikráikat, majd
elpusztulnak.
Csodálkozunk. Hitetlenül állunk a madarak és más állatfajok
rejtélyes hazatérési képessége előtt, nem sejtve, hogy az Ember, a
Nagy Vándor szintén rendelkezik hazatérési ösztönnel, noha
merőben más indítékokkal.
John is csóválta a fejét, amikor ezt említettük.
– Hazatérési ösztön? Felejtse el! Gladys akkor is képes
eltévedni, amikor csak a szomszédba megy bevásárolni!
– Ugyan, ha én nem volnék melletted a térképpel, és nem
kalauzolnálak, Dallasba sem találnál el – replikázott az asszony.
– Hiszen most is Dallasban vagyunk – sóhajtott John, s Gladys
nem állhatta meg, hogy az utolsó szó jogán kijelentse:
– Tudom.
 Az ember hazatérési ösztöne nem földrajzi jellegű – mi a
tudatunkban levő „tájakat” keressük. Nem fizikai értelemben
kutatjuk föl születésünk és gyermekkorunk helyszínét, hanem
megpróbáljuk rekonstruálni az akkori körülményeket – mostani
életünkben. Amint ezt Thomas Wolfe amerikai regényíró
megfogalmazza: „Az ember nem tud újra hazatérni.”
De nem is kell fizikailag hazatérnünk. Az otthont teremtjük
újra, és hozzuk közelebb magunkhoz. Mindnyájunkban ősi vágy
él arra, hogy újraalkossuk eredeti családunk történetét, még
akkor is, ha az fájdalmas volt, vagy akár romboló. Rendkívül
meglepő dologról van szó – amely a kodependensek esetében
életük különösképpen markáns meghatározója. A család
újraalkotását fokozza náluk az erős bűntudat, valamint a mágikus
gondolkodás – életük két sajátos jellemzője.
Szakemberek szerint döntéseink körülbelül húsz százaléka
származik a racionális, tudatos, logikus gondolkodásból. A többi
valahonnan mélyebbről fakad. A kodependensek lelkében
például a „villámsújtotta” tájakról.

Mágikus gondolkodás
A mágikus gondolkodást – vagy más néven vágyteljesítő
gondolkodást – ismét egy példával szemléltetjük. Louise szülei
alkoholisták voltak. A családot a nála két évvel idősebb bátyja
tartotta össze, neki pedig csak egy vágya volt: elkerülni az
otthonából. Az iskolában jól tanult, átugrotta a nyolcadik osztályt,
egy évvel korábban letette a záróvizsgát, és azonnal beiratkozott
egy ápolónőképzőbe, ahol osztályelső lett.
 A Szt. József Kórház négyéves képzésébe való bekapcsolódása
után másodévesen Louise már a mi klinikánk kliense volt.
Fásultan ült az ágya melletti széken. Nagy-nagy fáradtság,
kimerültség sugárzott róla. Sötétbarna haját hátul lófarokba
kötötte, amitől sovány arca még csontosabbnak tűnt. Százhetven
centiméter magas volt, de súlya alig negyvenöt kiló. Keze hosszú
és finom, tekintete szúrós.
– Minirth doktor – kezdte –, nem hiszem, hogy nekem itt volna
a helyem. De ezt ön is rögtön kitalálhatta volna.
– Örülök, hogy ilyen őszinte velem, Louise. A nyíltsága nagyon
meggyorsítja majd a terápiát.
Frank Minirth a lány ágyától kényelmes távolságra helyezte el
a székét.
– Hogy érzi magát?
Az átható tekintet egy pillanatig elidőzött az orvoson, azután a
környező tárgyakat kezdte pásztázni.
– Tényleg kíváncsi rá?
– Hallgatom.
– Négy nap alatt másfél kilót szedtem fel. Ha a főnővér ott bent
nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy idejöjjek, talán már meg is
haltam volna.
– Felvételkor 43,5 kiló volt a testsúlya. Ez ön szerint mennyire
közelíti meg az ideálist?
– Közel van hozzá. Tűrhető, de az ideális eléréséhez leadnék
még ötöt – mosolyodott el szomorúan. – Azt mondják, mindig az
utolsó öt kiló a legnehezebb.
– Az ápolóképzőben biztosan tanult már az anorexiáról.
 Tekintete megállt egy pillanatra, és egy kis elevenség csillant
meg benne.
– Hát persze, hogy tudom, mi az anorexia! – vágta Minirth
szemébe, nem kevés éllel. – Csakhogy a főnővér téved, nálam más
a helyzet. Én csak ellenőrzöm a súlyomat. Tartom magam. Ez
mind rendjén való, ez nem betegség! A főnővér téved! –
ismételgette a vállát rángatva. – De amíg el nem végzik velem az
összes vizsgálatot, és meg nem mondják neki, hogy téved, nem
tudok hazamenni.
– A főnővér ma felhívott. Megdicsérte az ön igyekezetét.
Elhivatott, odaadó munkaerőnek ismerte meg önt. Elmondta
nekem, hogy minden vágya másokon segíteni.
– Ez így is van, doktor úr.
Dr. Minirth egy percig némán figyelte a lányt.
– Louise! Miért akar maga ápolónő lenni? De komolyan.
A lány tekintete nyomban üressé vált. Egy pillanatra még
belenézett Frank Minirth arcába, aztán lesütötte a szemét. A fejét
is lehajtotta kissé.
– Hogy eljöhessek otthonról. Tudja, mi volt az anyám meg az
apám? Nagy piások! Az apám hat hónappal a záróvizsgám előtt
veszítette el a munkáját, anyám meg sohasem dolgozott. Pénz –
hát az nem volt, egy penny se. Nehéz ám bekerülni a Szt. József
nővérképzőbe, de ha már ott van az ember, akkor adnak
kollégiumot, étkezést és némi zsebpénzt. A hadseregen kívül ez
volt az egyetlen lehetőség, hogy továbbtanuljak. Úgy gondoltam,
hogy itt gyorsabban előrejuthatnék.
– A szülei biztosan büszkék magára.
 – Apám igen. Anyám pedig ki van borulva. Azt mondja, otthon
kellene maradnom és a helybéli főiskolára járnom.
– És ez aggasztja önt?
– Bármit tettem egész életemben, ő mindig mindentől ki volt
borulva. Otthon akart látni, hogy vezessem a háztartást. Neki csak
ez a lényeg. Úgy képzeltem, hogy ha majd nővér leszek, eleget
fogok keresni, és fogadni tudok majd mellé egy házvezetőnőt.
Akkor talán minden oké lenne. Nem vagyok rá képes, hogy a
háztartást vezessem, és mellette még az iskolában is teljesíteni
tudjak!
– És mit csinál még az iskolán kívül, Louise?
– Semmit. Apám mondogatta, hogy kosárlabdáznom kellene,
de a százhetven centimmel nem vagyok elég magas hozzá.
Előrehajolt, vértelen ajkai feszes, keskeny vonallá húzódtak.
Mély lélegzetet vett.
– Tudja, anyám vitte bele apámat az ivásba. Apám elmondta.
Ha anyám ezt nem tette volna – csodálatos ember lehetne.
Louise és dr. Minirth rövid idő alatt összeszedte az elveszett
gyermekkor darabkáit: mindkét szülő alkoholista – s így
érzelmileg elérhetetlen. A lány nyilvánvalóan „érzelmi incesztus”
áldozata: korához képest nehéz munkát vállal, ráadásul az anyja
állandóan kritizálja. A szeretethiány miatt pedig elakadt a benne
élő gyermek lelki fejlődése.
A gyermekek sajátosan látják a világot. Az újszülött például
tökéletesen egocentrikus. Éhes, rosszul érzi magát, tehát kér, és
ha kell, akkor bömböl is. Aztán jön az étel, a melegség, valami
kellemes. Kérek, és kapok. Etetnek és gondoznak, önmagamért –
éli meg ilyenkor. S minden jó, természetes. Még Isten is
számításba vette az önszeretetet, hiszen a Szentírásban ez áll:
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”
Ahogy a csecsemő növekszik, a világa tágul, látóhatára
szélesedik. Már helyet kap benne az önzetlenség, a másokért
cselekvés is. Függetlenül azonban attól, hogy képesek vagyunk
önzetlen emberekké válni, rejtve megmarad bennünk az a vágy,
hogy a világ körülöttünk forogjon. Galilei nézőpontváltása többről
is szólt, mint a csillagok és bolygók helyzetéről. Azt a kérdést is
feszegette, hogy az Én – tágabb értelemben az egész emberiség –
minden dolgok centrumában létezik-e, vagy sem. Az
egocentrizmus a sejtjeinkbe ivódott.
A gyermek megéli, hogy a világot befolyásolni tudja, mint
ahogy azt is, hogy ha mégsem sikerül, csak az ő hibája lehet. Érzi,
ha úgy gondolkodik és viselkedik, ahogy azt elvárják, ezzel elnyeri
a számára legfontosabbak – például az apa – figyelmét, törődését.
Mindeközben eszébe sem jut, hogy szüleinek olyan gondjai is
lehetnek, melyek messze meghaladják ismeretei határát. Egyetlen
érzelmi köteléke a szülőkhöz fűzi: s ebből logikusan következik
számára, hogy a szülők is csak hozzá kötődhetnek, máshoz nem.
Bármit is érezzen édesanyja vagy édesapja, a gyermek úgy véli,
ennek ő lehet az oka. „Ha anyám szomorú, csak miattam lehet.”
„Ha nem volnék rossz, akkor a papa biztosan nem inna olyan
sokat.” Ha a szülők válni készülnek, a gyermek abban a
hiszemben él, hogy rosszasága miatt jutottak idáig; ha apja
munkamániás, talán azt gondolja, nem szerez örömöt apjának,
azért marad távol.
A valóság azonban más. A gyermeknek szinte semmi sem áll
hatalmában – senki, még a család kutyája sem engedelmeskedik
neki; s mindezek ellenére él benne a kontroll utáni ősi, mitikus
vágy, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan azt szeretné. Csak a
vágyak birodalmában és a valóság torzítása árán képes a
kontrollra.
A világ csak a megfigyelő tudatában létezik, s elemei csak
annyira fontosak, amennyire őt magát érintik. A káprázat a
csecsemőkor végére sem múlik el teljesen. Akkor is megmarad,
amikor az egykori gyermek belátja: a világ messze túlnyúlik
ismereteinek határán. Ha én ezt csinálom, akkor az fog történni.”
Ez a mágikus gondolkodás mintája, és a kodependenseket is ez
jellemezi.
A képes újságok címlapjain és a divatfotókon gyönyörű,
formás, karcsú termetű, magas, vékony nőket látunk. A divatos
ruhákat is főként a karcsú termetűeknek tervezik. „Fitnesz!
Semmi háj!” – lehetne kultúránk szlogenje. Louise is mágikusan
hisz benne: „Ha le tudok fogyni, akkor boldog leszek, és mindenki
szeretni fog.” S ezzel együtt: „Meggyőződésem, hogy ha nagyon
igyekszem, ártalmatlanná tudom tenni a múltat.” Ebben
reménykedik: „A mama végül csak fog bennem találni valami
szeretnivalót – de ehhez szeretetreméltóvá és sikeressé kellene
válnom.” És a legveszélyesebb, legrettenetesebb gondolat: „A
papa jellemét és sorsát mások alakították: az enyémmel sem lehet
ez másként.” A mágikus gondolkodás Louise egész életét áthatja.
Az előzőekkel együtt jár, s a helyzetet tovább súlyosbítja a
bűntudat érzése. Ha hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy
bizonyos cselekedeteink csodás fordulatot hoznak, ám a tervünk
mégsem sikerül, érthető módon elkezdjük magunkat vádolni. Mi
is történik ilyenkor valójában? Bármennyire is igyekszik a
gyermek, a családi krízisek nem szoktak jól végződni. A válás
mindenképpen bekövetkezik, a munkamániás apa csak nem jön
korábban haza, az alkoholista szülő pedig tovább iszik. A gyermek
mágikus gondolkodása kudarcot vall, és feléled a bűntudat. „Ha
csak egy kicsit jobban igyekeztem volna, elérhettem volna.
Kudarcot vallottam.” „Miattam veszekednek! Biztosan tudom,
hiszen amit egymás fejéhez vagdosnak, velem kapcsolatos…
Minden az én hibám.”

Alaptalan bűntudat
A valóság ezzel szemben az, hogy egyetlen ember – vagy
gyermek – sem képes megteremteni vagy tönkretenni egy másik
ember boldogságát. Érzelmi szinten a gyermeknek alig van
befolyása a szüleire, főként ha azok kodependensek, ahogyan az a
krízisben levő pároknál általában lenni szokott. A logika
szabályai itt nem érvényesek, mert érzelmekről van szó.
A bűntudat Beryl Mason zűrzavaros párkapcsolataiban is nagy
hajtóerő volt, a félelmetes apa szexuális támadását ugyanis úgy
élte meg, mint saját viselkedésének a következményét. Mégis, mi
egyéb oka lenne mindannak a szörnyűségnek, ami vele történt,
ha nem ő maga? Lelke mélyén átérezte, hogy borzalmas dolog
történt – azt azonban már nem fogta fel, hogy ezért nem ő, hanem
csak és kizárólag az apja felelős. Ebben a fejlődési időszakban
alakulhattak ki benne felnőtt, erkölcsi értékei, s a trauma miatt
képtelen volt a maga valóságában felfogni azt, ami történt.
Fantáziák törtek rá: „Csak az én hibám lehet!”
A bűntudat természetesen lehet megalapozott és őszinte – akár
a kisgyermeknél is. Mindnyájan követünk el rosszaságokat, és
magától értetődően meg is bánjuk azokat. A hibás bűntudati
mechanizmusok azonban rejtetten működnek, belülről
emésztenek és őrölnek, továbbá nem nyilvánvalóak, és ritkán
sejthetők. Végül – miután évekig, észrevétlenül és feloldhatatlanul
lappangtak – felszínre törnek, és beláthatatlan
következményekkel járnak.
Beryl Mason még felnőttkorában sem tudott túllépni
gyermekkora „beszennyeződésén”. Bűntudatáért oly módon
„vezekelt”, hogy újra és újra megbüntette magát. Mindig olyan
férfiakat választott, akiket legbelső énjének ítélete szerint
„megérdemelt”, s akik végül ugyanolyan gyalázatos módon
bántak vele, mint a saját apja.

Ismétlési kényszer
A mágikus gondolkodás és az alaptalan bűntudat könnyen
összekapcsolható az eredeti családi helyzet újrateremtésének
belső szükségletével mint törekvéssel. Ha a gyerekkori család
terhelt volt, a kapcsolódó emlékek pedig kínosak, a gyermekként
megélt szenvedések később nagy eséllyel ismétlődni fognak – és
ennek több oka is van.
Az első ok: A kliensek úgy vélik, az eredeti családi helyzet
ismétlődése alkalmat ad a rendezésre, a fájdalom enyhülésére. Ez
egy mágikus gondolkodási mechanizmus.
A társfüggő személyt erős belső szükséglet hajtja a múlt
megjavítására és az újrakezdésre. Bizonyos mértékig egyébként
mindannyian ezt tesszük, amikor átéljük a vágyat: „Ha
újrakezdhetném…” A hibákból tanulni alapvetően hasznos dolog,
de a kodependenseknél másról is szó van. Belső, ellenállhatatlan
kényszer hajtja őket a problémák – az eredeti problémák, az
eredeti fájdalmak – megszüntetésére. Úgy érzik, elkerülhetetlenül
meg kell tenniük. Kényszert éreznek rá.
A második ok: A kodependens megélheti a származási család
szörnyű történetéért való felelősséget – és tudattalanul
bűnhődést, vezeklést mérhet magára. Ezáltal a szenvedésre –
utólagosan – „rászolgálhat”. Számtalan alkalom adódik munkánk
során, amikor a kliens élettörténetét elemezve nyilvánvalóvá
válik: ő maga sodorja bele saját magát újra és újra szenvedést
okozó, kellemetlen helyzetekbe. Ezt azonban idő előtt nem
szoktuk tudatosítani – hagyjuk, hogy egyedül jusson el ennek
felismerésére.
A kodependens – ok nélküli bűntudata mellett – valóságosan is
szenved a saját függéseitől. Mozgathatja az érzelmi fájdalom
ereje, és kényszeresen gúzsba kötheti. A gyötrelem rendkívül erős
kötőanyag lehet, s benne van a kapaszkodó is. A szenvedéstől
terhelt család realitása otthonos – újrateremtődik tehát az otthon,
egy látszatcsalád.
Mindebből már következik a harmadik ok is: A szenvedés
mélyén ott az ismerős érzés, a vágyódás a biztonság után.
A kodependens származási családja a valóságban minden
bizonnyal nem adhatott biztonságot. Apró gyermekként azonban
ez volt az egyedüli ismerős hely, az egyetlen menedék. Felnőttként
– másoknál intenzívebben – továbbra is a biztonság- és az
otthonkeresés hajtja. S mindezt végiggondolva nyilvánvalóan már
látjuk, miért kerülnek a diszfunkcionális családok gyermekei újra
meg újra rosszul működő házasságokba. A gyermekként megélt
kapcsolat – legyen az fájdalmas, nyomorúságos vagy életveszélyes
– egyúttal ismerős is. Ez az „otthonosság” egy lehetőség, hogy
rendezzék múltjuk tragédiáját. A történet ismétlődik: újrajátsszák,
bár százszor, újra és újra megesküsznek rá, hogy nem tűrik el
többé.
John Jordant arról kérdeztük egyszer, hogy miben hasonlít
egymásra édesapja és Gladys. John gonosz mosollyal válaszolt:
– Mindketten a vécékagylón vágják le lábukról a körmöt! –
mondta rosszindulatúan.
– Talán mondhatna valami fontosabbat is, John!
John elkomorodott.
– A szemmel látható dolgokon túl? Abban, hogy mindketten
dilisek és kötözködők. Ó, és Gladys éppen úgy vezeti a háztartást,
mint az apám. Érti?! Pontosan úgy. Az összes párna felverve, az
összes redőny portalanítva, a vitrin összes csecsebecséje
szabályosan a helyén. Apám a lelki dolgokban volt éppen ilyen…
aztán másban is, egyre erősebben. Mindent a lehető
legpontosabban… Nem, ezt még sohasem gondoltam végig… Ha
eltekintünk a nyilvánvaló testi különbségektől, akkor tényleg van
egy sor hasonlóság is közöttük.
– Gladys, miben hasonlít egymásra John és az ön apja?
– Mindketten zárkózottak, távolságtartók… És nem szánnak
rám időt. Egyiküknek sem jutott rám egyetlen perce sem. Nem is
vesznek észre. Csak egy bútordarab vagyok… egy háztartási
robot, amelyhez nem lehet szólni…
A gyermekkori család újbóli létrehozásának és
„megjavításának” szükséglete mérhetetlen erővel határozza meg
a kodependens személyek életét. Ha a házastárs és a szülő
hasonlóságára utaló jelek nem is nyilvánvalóak – ahogyan ezeket
John felsorolta, és amit Gladys említett a figyelmetlenséggel
kapcsolatban –, akkor is hatnak, és tudattalan reakciókat váltanak
ki. Szörnyű csapda. A házastárssal való kapcsolat működtetésében
a kodependensnek sokszor az az illúziója, hogy ha tökéletesen
teljesít, ezzel elnyeri azt az érzést, hogy a származási családban
történteket is helyre tudja – vagy tudná – igazítani.
Zaklató, de egyúttal szembesítő és kijózanító kérdésként
tehetnénk fel pácienseinknek: „Mégis, kivel kötött ön házasságot?
A saját apjával vagy az anyjával?” A kodependens, mint gyermek-
felnőtt, sokszor az ellenkező nemű szülőhöz érzelmi síkon
hasonló személlyel, vagy a bántalmazó személy modelljével köt
házasságot – újrateremtve a korábban történt funkcionális
zavarokat. Gladys Jordan is ezt tette. Előfordul az is, hogy az
azonos nemű szülő mintájára választ, például amikor egy férfi
olyan nőt vesz feleségül, aki „újrateremti” apakapcsolatának
zavarait – ahogyan ezt John Jordannél is láthattuk.
A kodependens személynek a múlt rekonstruálására irányuló
törekvését megismerve most már az is nyilvánvaló, miért volt oly
nehéz Jordanéknak, hogy észrevegyék azt a kézenfekvő
megoldást, melynek reményében felkerestek bennünket. Az első
szóra felidéződtek ugyanis a két házastárs származási
családjának kínzó gyötrelmei, melyek vakságukat okozták.
Először tehát a múltjukkal kellett foglalkoznunk, s csak ezt
követően koncentrálhattunk a jelenükre. Lépésről lépésre
vezettük rá őket arra, mit is rejt korábbi életük; tanúi voltunk a
szenvedésük felett érzett egészséges dühüknek, majd a
veszteségeik feletti bánatuknak. A felépülés e „megtisztulási
folyamat” jól megérdemelt gyümölcse volt.
 Talán már mindannyiunk számára nyilvánvaló, mennyire
meghatározhatja jelenünket a múlt számos problémája. A
kodependens személy életét is ez teszi zavarttá.

FIGYELMEZTETÉS
Már-már örülhetnénk is, hogy sikerrel jártunk. Leszoktattuk
kliensünket az italról, belépett a Névtelen Alkoholisták
szervezetébe, s most remekül érzi magát. Mindnyájan boldogok
lehetnénk. De lássuk csak, mi történik a családban! Mindenki
feszült és ideges, állandósultak a harcok. A gyerekek ellenségesek,
gyanakvóak, kimerültek. Végül hat hónappal azután, hogy
képzeletbeli kliensünk lemondott az ivásról, felesége nem bírja
tovább: elköltözik. (Gyakori esetről van szó férfiaknál és nőknél
egyaránt az alkoholizálás és más szerek kapcsán is.)
Tanácsadásunkon általában fel szoktuk hívni klienseink
figyelmét, hogy a tünetmentesség első éve rendszerint pokoli.
Három-kilenc hónappal a kényszeres viselkedés megszűnése után
a család nemritkán az egyik válságból a másikba zuhan. A cél
elérése felett érzett boldogságot felváltják a veszekedések, a
feszültségek. Ha azonban a család képes megküzdeni az egyéves
állóháborúval – a felépülés érzése valóban katartikus lehet.
Amikor az Al-Anon szakemberei és a pszichiáterek felismerték
a kodependencia első eseteit, kezdetben a társ kodependens
viselkedéséért az alkoholizáló személyt „okolták” és tették
felelőssé. Ma már ezt másképpen látjuk: e zavar ugyanannyira ok,
mint következmény; s ha el akarjuk dönteni, melyik inkább,
szabályos tyúk-tojás problémával kerülünk szembe.
 A házastárs választása nem a véletlen műve. Házasságunkba
„csomagokkal” érkezünk; és ez így van az „alkoholista
házasságokban” is, ahol az egyik félnek szüksége van az italra, a
másiknak pedig – nem tudatos szinten – szüksége van a társa
függésére. A dolgot ennél is tovább bonyolítja, hogy a szerfüggő
személynek egyúttal szüksége van egy olyan társra is, aki képes a
vele való „együtt függésre”. Képzeletbeli példánk kijózanodott
kliense így nemes egyszerűséggel romba döntötte a teljes családi
rendszer törékeny vázát, amikor abbahagyta az ivást – és a
családnak szó szerint újra kellett alakulnia.
Az alkohol, a depresszió és az egyéb kényszerek olyan
tünetcsoportot alkotnak, amely egy-egy családban csak a felszínt
jelenti – ez a mi tortánk legfelső rétege. A mélyebb rétegekben –
például az emberi kapcsolatoknál – már nem lehet magát a szert
hibáztatni. Itt a családtagoknak egymással kell kapcsolatba
lépniük – és a szerfogyasztás abbahagyása után mindent, de
mindent elölről kell kezdeni. Ha tehát a családban ezek a belső
viszonyok is képesek átrendeződni, ez már az igazi gyógyulás jele.
Itt is jó analógiának bizonyul a korábbi patchwork-terítőnk. A
sok-sok tarka rongydarab kusza kavalkádját új, harmonikus
egésszé kell összeillesztenünk. Ez azonban nagyon sok időt és
munkát igényel.
Az ismétlési kényszer ciklikus jellegű, azonos zavarok
jelentkeznek újra meg újra, melyekben a kodependens személy
szinte a végtelenségig képes vergődni.
Harmadik rész
Háttértényezők

6. A függés hólabdaeffektusa

7. Tagadás

8. Düh
 6. A függés
hólabdaeffektusa

A z életem egy végtelen, ismétlődő körforgás”, „újra meg újra

ugyanazokat a köröket teszem”, „Istenem, könyörgöm, állítsd
meg ezt a szédítő körhintát! Ki akarok szállni!”
A kör életünk vissza-visszatérő motívuma. Az élet körei:
gazdasági, történelmi ciklusok, a természet rendje, a víz
körforgása; életciklus, gépek működése, kerékpár, tricikli,
csigalépcső… Circulus vitiosus, ördögi körök.
Az ismétlődés és a fejlődés örök ellentmondásának
természetfilozófiai kérdéseit dolgozza fel népszerűsítő – könyv
terjedelmű – tanulmányában Stephen J. Gond is. A természet
körforgásának rendezettsége – állítja – az emberek számára
vonzó, figyelemfelkeltő. Akár kellemes, akár fájdalmas, mégis
egyfajta rendszer: a bekövetkezés biztonságát adja.
A kodependens ember is egy örök körforgás rabja – sőt, más
személyek romboló köreivel is szoros kölcsönhatásban él. A
társfüggést problémaciklusok éltetik, tartják fenn és súlyosbítják
– fel kell tehát ismernünk, és meg kell szakítanunk őket.
A kodependenciát fenntartó, az előzőkben már említett
háttértényezők közül az egyik legmarkánsabb és legkárosítóbb – a
függés ciklusa.
Képzeljünk el egy gyermeket a téli dombtetőn, amint éppen
egy nagy, jeges hógolyót gyúrogat. Játszik, elgurítja a
legegyenletesebb, legtisztább lejtőn – ott, ahol nem fékezi
semmilyen akadály. A domboldal hosszú, a gombóc sebessége
egyre nő, félúton már megállíthatatlan veszedelemként tarol,
mígnem a lejtő alján már lavina méretű – a halál hólabdája.
A kodependenciát a terapeuták eleinte csak következménynek;
az alkoholistával vagy más függéstől szenvedőkkel élő
hozzátartozók sajátos szindrómájának tekintették. Ma már
tudjuk, hogy bármi idézi is elő, kialakulásának pillanatától
önfenntartó és öngerjesztő jellegű, sőt, még rugalmasabbá válni
sem képes. Ehhez ugyanis nem elég az okok azonosítása és
kezelése, határozott változtatási lépéseket is tenni kell. Fel kell
tehát számolnunk a működésben tartó addikciós komponenseket.

4. ábra: A szerfüggés ciklusa

A függés ciklusának működése

 Az alkohol- és drogfüggőket kezelő terapeuták klasszikus
modellje e rendellenesség ciklikus – rendszerint spirális –
modelljét vázolja fel. A probléma ott indul, hogy az egyénnek
valamilyen fájdalma, alacsony önértékelése, bűntudata,
kielégületlen szükséglete van, és feszült, vagy egyszerűen csak
rettenetesen sivárnak éli meg az életét. Alkohol- és
drogfogyasztásban talál enyhülést, melynek azonban –
természetes módon – kellemetlen következményei is vannak,
beleértve a bűntudatot, józan állapotban pedig a felerősödő
fájdalmat. S ha már enyhülésre talált – újra és újra menedéket
keres, miközben egyre súlyosabb árat fizet érte. Depresszió lép
fel, egészségkárosodás jelentkezik, már-már a munkahelyét is
elveszti vagy szétesik a család. Egyre fokozódik a szégyen, a
bűntudat, a lelkifurdalás, egyre nagyobb és nagyobb a nyomás –
az enyhülés keresése már okká válik, s többé nem következmény.
A ciklus további fájdalmas hatás nélkül, „önjáró módon” is
beindul.

A spirálhatás
Valamikor régen az Egyesült Államokban divatos játék volt a
Slinky (megközelítő fordításban: „csúszómászóka”). A Slinky nem
más, mint egy cilinderrugó alakúra föltekercselt, lapított acéldrót.
Ahogy ez a rugó kibomlik és újra összetekeredik, a Slinky nevű
bábu „lemászik” a lépcsőn vagy „lecsúszik” a sima lejtőn. Merész
„ugrással” veti le magát az asztalról, majd a padlón néhány gyors
dobbantással stabilizálja testhelyzetét, végül csendesen elfekszik,
ismét hengerré tekeredve.
 Ehhez a Slinky nevű játékhoz hasonlít leginkább a szerfüggés
ciklusa. Többszintű ciklusokból épül fel, s első szintjét maguk a
fájdalmak jelentik. Ettől kezdődik a függést előidéző (addiktív)
hatás (alkohol, drog, munkamánia stb.) a második szinten –
melytől a harmadik szinten átmeneti enyhülés következik, a
negyedik szinten pedig kellemetlen mellékhatások alakulnak ki:
szégyen, bűntudat, másnaposság. A növekvő fájdalom további
csillapításra vár – folytatódik tehát a spirálhatás. A ciklus
időtartama változó: hetente, naponta vagy évente ismétlődhet.
A ciklus további sajátossága, hogy egyre súlyosbodik: az idő
múlásával egyre erősebb az addiktív hatás: az érintett személy
örvénybe kerül. Nemcsak a második, harmadik és negyedik szint
irányába, hanem az egyre szédítőbb mélység felé is halad tehát –
ördögi körforgásban. A szerfüggő személy gyakorlatilag teljesen
elveszti az irányítást – a további lefolyást leginkább a szer jellege
szabja meg: a sör esetében lassabb, az opiátfüggőknél pedig jóval
gyorsabb.
A klasszikus modell szerint a szenvedést csökkentő szer nem
csak egy spirális ösvény egyetlen lépése. A probléma egy idő után
már önálló életet kezd élni, és önjáróvá válik. Akár fiziológiai,
akár „csupán” lélektani a függés, a személy számára mindenképp
keserves szenvedéssel jár.

A KODEPENDENS VISELKEDÉS BŰVÖS

KÖRE
Mit tesz tehát a „józan”, mégis társfüggő házastárs, amíg a
partnere a szerfüggés ciklusának rabja? Erről ez idáig még nem
ejtettünk szót. Ő is hasonló utat jár be – némiképp eltérő
elemekkel. Az első lépés itt nem más, mint a szenvedés: saját
életének stresszein túl be kell látnia: alkoholista partnerrel él
együtt.
A társ azonban más, kevésbé felismerhető „addiktív ágenssel”,
függést előidéző tényezővel „kábítja magát”, és ez akár önmaga
előtt is rejtve maradhat. A kodependens fél „fájdalomcsillapítója”
maga a mártíromság érzése is lehet – olyan szerep ez, mely
időnként mindnyájunkat a hatalmába kerít. Hasonló enyhülést
adhat a tagadás, mely eufória és önbizalom forrása lehet. A
tagadás olyan általános gyógyír, amely által a szerrel nem élő
partner akár a függő megmentőjeként láthatja önmagát, olyan
személyként, aki áldozatot vállal a családjáért. Az
„örömtablettának” sokféle, nehezen megragadható formája lehet.
A ciklusban említett fájdalmas következmények a társnál is
megjelennek. A partner megmentő, önmagát létfontosságúvá
emelő szerepe, „mentőakciója” ugyanis – különös módon – a
szerfüggést még tovább táplálja, intenzívebbé teszi és
elmélyítheti. Ha ugyanis a szerhasználó minden alól felmentést
nyer – saját viselkedésének következményeivel sem kell
szembenéznie. Nem kényszerül meglátni saját szerfüggésének
visszataszító mivoltát – „őrangyala” készségesen eltakarítja az
összes szennyet. A mártírszerepben élő társ tehát szenved, tűr és
tagad – tagadja még a saját haragját is.
Okkal merül fel tehát: ha az őszinte érzelemkifejezés
hatástalaníthatná vagy mérsékelné a társfüggést, ha ettől
csökkenne a szenvedés is – miért tagad a társ, és miért veszi fel
ezt a szerepet? A válasz egyszerű. Alapvető és mély emberi
szükségletünk az érzéseink fel- és elismerése; ha nem veszünk
tudomást róluk, elvesztik érvényüket. Minél keményebben tartja
magát a feleség, annál kevésbé elégülhetnek ki a valódi
szükségletei: például a szeretetvágya. Az „alkoholista
házasságokba” kerülők szeretettartalékai már a kapcsolat
kezdetén is hiányosak voltak, nincs miből adniuk egymásnak. A
megerősítést másból kapják – pótmegoldásként használva a
mártírszerep siker-, hasznosság- és önbizalomélményét.
A Minirth–Meier Klinika tapasztalata szerint ezek a romboló
szerepformák még a keresztény házasságokban is meglehetősen
gyakran fordulnak elő. A szerfüggéstől nem szenvedő partner
ilyenkor valódi mártírszerepbe kerül. „Nagy kálváriát járok be a
részeges férjemmel… Nincs az a hívő ember, aki többet
szenvedett volna, mint én!” Felületes megközelítésben mindez jó
szándékú és önfeláldozó hozzáállásnak tűnik, a valóságban
azonban a mártírszerep már-már droghatással bír. A függő
szenvedélyét a társadalom megvetéssel fogadja, a társét viszont
respektálja. A függő jellemgyenge – a társ szilárd jellemű. Sokan
fogadják el ezt a tévképzetet – világi és egyházi berkekben
egyaránt. A valóság azonban sajnos más. A mártírszerepben
tetszelgő asszony sokkal gyengébb jellem, mint a férje – s minden
bizonnyal hasonló függés, kényszeres kötődés rabságában
szenved.
Kliensünknek, Howard Weissnek jól menő vegytisztító
üzlethálózata van. Weiss úr maga a megtestesült Amerikai Álom.
Elegáns öltönyének modern szabása már első benyomásra tudatja
velünk, hogy rendkívül sikeres emberről van szó. Magas termetű,
egyenes tartású, megjelenése tiszteletet parancsoló, mégis, őszes
halántékát leszámítva éppolyan fiatalos, mintha most végezte
volna a főiskolát. Rendelőnkben azonban már láttuk mindennek
az árnyoldalát is, amikor feltárta előttünk élete nagy titkát.
– A feleségem alkoholista. Ez így nem mehet tovább!
Keresztény család vagyunk… meg kell őt mentenem ebből!
Terápiára lenne szükségem – mondta.
– Weiss úr, ön mit tud a pszichoterápiáról? Mennyire
tájékozott?
– Nem sokat tudok róla. Az egyik barátom felesége
gyógyszerfüggő – ő mesélt a terápiáról valamennyit.
– Nálunk a terápia úgy működik – tájékoztattuk –, hogy a
szerfüggők számára fontos hozzátartozók, például ön mint férj, a
gyermekek, a közeli barátok, esetleg a felettes, a rokonok, a
tanárok – egyszerre lépnek kapcsolatba az érintettel, és
konfrontálódnak vele. Ez körülbelül úgy zajlik, hogy az érintettet
környezete csoportosan keresi fel, hogy kifejezésre juttassák
szeretetüket és törődésüket, majd megkérik az illetőt, hogy
fogadja el a segítségüket. Mindenekelőtt azonban egy felkészítő
tréningen kell részt venniük.
– Értem. Ezt a barátom is említette. De ettől a feleségem – hogy
is mondjam – nem fog majd reménytelenségbe, elkeseredésbe
zuhanni? Hogy lehetne ezt kivédeni?
– Amikor az érintett mélypontra kerül, akkor a változásra is
nagyobb esély van, s a barátok számára is megközelíthetőbbé
válik. A függő szempontjából természetesen ez meglehetősen
kellemetlen állapot. Éppen ezért mindenekelőtt bátorságra lesz
szükségük.
– Értem. Azt hiszem, éppen itt az ideje a változásnak.
 – Nagyszerű. Akkor meséljen valamit a feleségéről!
A külső szemlélő számára meglehetősen egyszerű a kép: egy
aggódó férj, aki segítséget kér szenvedélybeteg felesége számára.
De a kifelé mutatott maszk mögött egészen más rejtőzött. A
terápiás ülések során egyre inkább valami egészen más tárult fel
– olyasmi, aminek létezésére még maga Howard Weiss sem
gondolt soha.
Howard hétről hétre halasztgatta a terápiát. „Nem hiszem,
hogy a feleségem már fel van rá készülve.” „Nem, ezen a héten
lehetetlen. Valami közbejött.” „Influenzás szegény… nem is tud
figyelni, annyira beteg.” Ő maga azonban hétről hétre eljött a
rendelőbe, és elpanaszolta nehéz helyzetét.
– Nem fogja elhinni, mit tett a héten a feleségem. Hat órán át
holtrészegen hevert a padlón. Lassan már képtelenség szót érteni
vele.
Megértettük őt, és visszajeleztük.
– Remek. Ez egyre egyértelműbben árulkodik arról, hogy bele
kell vágni, el kell kezdeni minél előbb. Segítenünk kell rajta!
Aztán újabb és újabb kifogások érkeztek Howard részéről. Mr.
Weiss ugyanis társfüggő volt – a felesége alkoholizálásának rabja.
Olyannyira fontos volt számára saját szenvedése és
mártírszerepe, hogy egyszerűen képtelen volt kilépni belőle. Ha
részeges felesége egyszer csak abbahagyta volna az ivást, ezzel
saját szerepének összeomlását is tapasztalta volna. (Ennek
dinamikájáról bővebben is szó lesz a következő fejezetben.)
Ahogy egyre jobban megismertük Mr. Weiss terhelt családi
hátterét, a dinamikai kép is egyre inkább kirajzolódott. Howard
nagyanyja és anyja is alkoholista volt – akárcsak a felesége. A
lelke mélyén szívből gyűlölte a nőket – ahogyan a feleségét is.
Látszatra kudarcos házasságában az egész világnak meg tudta
mutatni a haragját – méghozzá mások által is elfogadható
köntösbe öltöztetve. Valamiféle szadisztikus elégtételérzéssel
töltötte el, ahogy látta feleségét belemerülni a nyomorúságba és a
szenvedésbe. Az asszony lezüllésének ténye az egész világ előtt
bizonyította haragja jogosságát. Lelkének rejtett – általa nem
ismert – zuga éppen sérelme dédelgetésétől erősödött meg. A
felszínen persze ő is segíteni akart. Ez azonban csak látszat volt,
valójában – tudattalanul és rejtetten – örült annak a büntetésnek,
melyet – szerinte – a nő nagyon is megérdemelt. Ahogyan hétről
hétre ecsetelgette társa lezüllését, ez a rejtett kielégülési forma
egyre világosabbá vált. A világ előtt tisztességes, istenfélő,
önfeláldozó férj volt, a valóságban azonban mereven kötődött a
saját függési ciklusához – hasonlóképpen, mint az asszony.
A függés ciklusa sokféle kényszeres viselkedés hátterében
megtalálható, lehet az akár szerfogyasztás, étkezési zavar vagy
másféle probléma. Változatos lehet a kiindulás pontja is. Egyik
páciensünk, Cathy Leland esetében az alaptünet a munkamánia
volt. Ő is szeretethiányban nőtt fel: édesanyja nyugtatófüggőként
élt, elfoglalt apja pedig nem sokat törődött vele. Esetében a
haszontalanság, csökkentértékűség érzése indította be a
kényszeres viselkedést, a munkába indulás azonos volt számára a
„belövéssel”. Egyre keményebben akart teljesíteni, egyre többet és
többet dolgozott, akkor érezte jól magát, ha teljesítette napi tervét,
és kipipálhatta a noteszében szereplő ügyes-bajos teendők hosszú
listáját. A munka, a törekvés alapvetően jó, dicséretes dolog –
vélte Cathy –, ebből nem lehet semmi baj! Minden reggel hétkor
indult dolgozni, este kilenc óránál előbb pedig nem érkezett haza.
Hetente egyszer uszodába járt, de imádságra – mellyel korábban
napi fél órát töltött – a főiskola óta már nem volt ideje.
Otthonában a bűntudat gyötörte – munkahelyén azonban
pótolhatatlanná vált. Férje, akivel tizenegy hónapja élt
házasságban, egyre hanyagoltabbnak érezte magát. Cathy
elismert nő volt, nagyra értékelték – házassága azonban krízisbe
került.

A BŐVÍTETT CIKLUS
A függés ciklusának egyik jellemző változatát – Howard Weiss
példáján – már felvázoltuk. Howard gyötrelmei többszintűek
voltak. Elhanyagolt gyermekénjének rég eltemetett fájdalmai
nagyon mélyről fakadtak, felesége függésétől pedig a jelenben
szenvedett. Az asszony szenvedésének látványa azonban gyógyír
volt a régi fájdalomra, s igazolta a régi gyűlölet jogosságát. A
következmények nyilvánvalóak: a feleség egyre mélyebbre
süllyedt alkohol rabságában, a férj pedig – rejtetten – egyre
jobban és jobban érezte magát.
Előbbi modellünkhöz immár hozzátehetjük a tagadás
mechanizmusát is – egy újabb, közismert szakaszt a szerfüggés
körforgásában. Mindnyájan ismerünk olyan iszákost, aki nem
ismeri el, hogy túl sokat iszik, és olyan dohányost, aki
elbagatellizálja az egészségére leselkedő veszélyeket. Ahhoz, hogy
vissza tudjon térni a szer fogyasztásához, a függő szükségszerűen
lekicsinyli a veszélyt – tagadja a következmények súlyosságát, a
szer vagy a kényszeres viselkedés addiktív jellegét. Howard is
tagadott: nem ismerte el, hogy élvezi felesége szenvedését – ami
egyébként is riasztó gondolat lehet bármely kultúrember
számára. Rendszeresen tagadta gyermekkora szenvedéseit,
ugyanakkor természetesnek vélte, hogy ezt teszi. Az egyetlen
dolog, amit nem tagadott, felesége állapotának súlyossága volt –
az ő szenvedésére éppen felesége problémája adott igazolást és
enyhülést.
A huzamos szerfogyasztás következményeit azonban már nem
lehet bagatellizálni. Tüdőrák, májzsugor, társadalmi
kirekesztődés. Elfordulás Istentől. Az érzelmi következmények
rendkívül kétségbeejtőek lehetnek – a szerfüggés problémája a
kutatási adatok szerint az érintetten kívül legalább négy további
hozzátartozó érzelmi életét károsítja. A következményeket az
Egyesült Államokban hirdetések is világossá teszik: egy
északnyugat-amerikai rehabilitációs kórház hatásos rádió- és
tévéreklámsorozata ismerős, egyszerű jelenetek útján hívja fel
figyelmünket az ittas vezetés veszélyeire, vagy az italozásból
fakadó családi drámákra és a segítségkérés lehetőségeire.
A következmények és a szenvedéscsillapítás mint állomás közé
a függés ciklusának újabb szakaszaként iktathatjuk be a
szégyenérzést. A függő személy – racionális énjével – felfogja,
hogy tévúton jár. Érzelmi zűrzavarában viszont ezt éli meg:
„Teljes erőből az ellenkező irányba törekszem – a körforgás mégis
oda visz, ahová nem akarok menni. Nem tudom tartani a
kontrollt. Ha erősebb volnék, ha nem volnék ilyen gyenge jellem,
meg tudnám tartani magam. Én vagyok a hibás, csakis én,
nyilvánvalóan túl önző és túl lusta vagyok ahhoz, hogy
összeszedjem magam.”
 Howard Weiss szégyene is több forrásból táplálkozott.
Szégyellte a felesége egyre súlyosbodó betegségét – még akkor is,
ha egyébként megvetette a nőket. Szégyellte, hogy egyre inkább
elveszíti a kontrollt, azt kérdezve magától: „Hogyan engedhet meg
magának ilyesmit egy igazi férfi?” A szégyen és a bűntudat oly
mértékig összekeveredhet az eredeti fájdalommal, hogy utólag
már szinte lehetetlen azokat megkülönböztetni. Szakemberként
azonban értenünk kell, hogy ez az érzelmi teher többletként
rakódik a függés problémájára. Fel kell tehát ismernünk, és
enyhítenünk, nem pedig félremagyaráznunk, elaltatnunk vagy a
szőnyeg alá söpörnünk. A gyógyulás csak ezután következhet be.
A televíziózás korai időszakában – amikor a műsorszerkesztők
régi westernfilmekkel töltötték ki az üres adásidőt – estéről estére
látható volt, amint John Wayne, Ken Maynard és mások
filmjeiben postakocsik robogtak át a képen. A jó megfigyelő
számára azonban feltűnt egy apróság. A postakocsik kerekei
visszafelé forogtak. A westernfilmek furcsa járművei hasonlóak a
kodependens személyek mély problémáihoz. A tagadás
mechanizmusa azt az illúziót kelti, hogy a személy hátrafelé halad
egy olyan úton, melyen valójában a vesztébe rohan. S ha a pár két
tagja együtt tagad, az illúzió még élethűbbé válik.
A gyermekkori szenvedések, abúzusok fájdalma – mint az
egyre duzzadó hólabda – újabb függési ciklusok forrása lehet, és
újabb személyeket vonhat a hatása alá. Az együtt függés
problémája hozzáadódik a szerfüggés rabságához – s ilyenkor
már ketten vagy többen haladnak együtt a pusztulás felé.
Staton Peele és Archie Brodsky Love and Addiction (Szerelem
és függés) című – általunk korszakalkotónak tartott – műve az
1960-as években született. A szerzők arra vállalkoztak, hogy
összehasonlítsák a szerelem és a heroin mámorát. Számos
hasonlóságot találtak: a szenvedély és a heroin által megélt
extázis rokon érzés, s a szakítás fájdalma olyan, mint a
heroinelvonás – állítják. A romantikus szerelem hívei számára ez
a felismerés kijózanító, sőt kiábrándító.
A kodependencia példáján azonban mi is látjuk, hogy ez
valóban így van. A személyes kapcsolat alakulása valóban a
szerfüggés ciklusának pályáját követheti, ami abban is
megnyilvánul, hogy az önbizalomhiány vagy a csökkentértékűség
a közeli hozzátartozóhoz való túl szoros kötődéshez vezet. Ennek
következménye egy olyan instabil kapcsolat lesz, amely mindkét
fél számára „fojtogató”, s ennek természetes velejárója az erős
konfliktusveszély. (Hiszen ha valaki „fojtogat” bennünket, azt
eltaszítjuk magunktól!) Olyan ez, mintha két ember folyamatosan
víz alá nyomná egymást, és összeakaszkodva, kétségbeesetten
levegőért küzdene. A felőrlő konfliktusok ellen egyetlen gyógyír a
még szorosabb összekapaszkodás – miközben a pár egyre
kétségbeesettebben halad tovább: lefelé a lejtőn.

BEAVATKOZÁSI PONTOK
A függés ciklusa rendkívül megbetegítő, öngerjesztő folyamat.
Megszakítani csak akkor lehet, ha több ponton egyszerre vesszük
fel vele a harcot. Az alkoholista, aki abbahagyja az ivást, de a
ciklus más elemeire – a szenvedésre, a bűntudatra, a negatív
következményekre – nem figyel, szinte arra van ítélve, hogy
visszaessen. Klinikánk átfogó, komplex tízszakaszos
programjában ezért a változás érdekében minden lehetséges
intervenciós pontra kiterjed a figyelmünk.
Utalva az első példánkra: Jordanék számára a változás nem
csupán azt jelenti, hogy megtanulhatnak figyelni egymásra. Ez
még csak a probléma tüneti, felszíni rétege. A mélyebb szintek
orvoslásában, a „szelektív süketség” következményeinek
semlegesítésében, valamint boldogtalan házasságuk szégyenének
elviselésében is segítségre van szükségük.
Hasonlóképpen járnak el a Névtelen Alkoholisták
szervezetében is. A tizenkét lépéses program a függés ciklusának
egyszerre több pontját érinti. A negyedik és ötödik lépésben
például lelkiismeret-vizsgálat történik – s speciális eljárások
sorozatát alkalmazzák a szégyen és a bűntudat felszámolására. A
nyolcadik és kilencedik pontban pedig ezek a sérült emberek lelki
és szociális rehabilitációjukhoz kaphatnak gyakorlati útmutatást.
A veszteségek – munkahely elvesztése, szeretet elvesztése,
anyagi kár, érzelmi sebződés – elviselése érdekében számos
fontos lépésre van tehát szükség. Mindenekelőtt magát a
szerfüggést kell leállítani, vagy legalábbis annyira mérsékelni,
hogy az újabb következmények a régieket már ne
súlyosbíthassák. Ezután következhet a függés összes
következményének számba vétele – megszüntetvén a tagadást, és
tudatosítva az addikció „árát”, illetve az általa okozott
veszteségeket. A bánat érzése megtisztulást hoz magával. Ennek
hiányában a ciklus sohasem szűnik meg – feldolgozatlansága
pedig a visszaesés veszélyével járhat együtt.
Cathy Lelandról a korábbi példánkban megtudhattuk:
munkamániája már-már a házasságát veszélyeztette. Hogyan is
segítettünk neki tehát? Némiképpen már a tanácsadáson is
enyhíteni tudtuk a fájdalmát és az értéktelenségérzését.
Szeretettartalékainak hiánya azonban ennél mélyebb szintet
érintett – fájdalmainak kezeléséhez sokkal több időre és lelki
munkára volt szükség. A ciklust a függést okozó tényező pontján
szakítottuk meg, jelentősen csökkentett munkatempót javasolva.
Bűntudatának jelentős része abból származott, hogy sem
vőlegényével, sem pedig Istennel való kapcsolatára nem jutott
ideje. Itt tehát a közös tevékenységek támogatása volt a megoldás
– ami gyors sikerélményeket hozott. Az Istennel való kapcsolat
megújulása szintén pozitív élményeket adott, sőt, Cathy új
tevékenységbe fogott: megtanult akvarellt festeni. Ezt követően a
változás stabilizálását szeretnénk elérni – reméljük, festési
szenvedélyétől már nem válik függővé.
Azt szokták mondani: mindenkinek van valami szenvedélye. S
ha így van: mi ezzel a probléma? – kérdezik sokan. Számos
serdülő szülei boldogok lennének, ha az ő gyermekük is
munkamániás volna – Cathyhez hasonlóan (vagy legalább néha-
néha kivinnék a szemetet!). Ha azonban valaki nem tud meglenni
a rekesz sör vagy a feldobottságérzést biztosító gyógyszer nélkül,
ez már komoly, súlyos problémák jele lehet. Azok számára,
akiknek az életében vannak olyan dolgok, melyek nélkül képtelen
élni, segítséget jelenthet, ha végiggondolják az alábbi
szempontokat:

Nézze meg hitelkártyáját! Van-e a hitelkeret határát súroló

tartozása? Fel kellett-e valaha emelnie hitelkeretét? Hányszor költ
el nagyobb összeget havonta? Próbáljon pártatlan, külső
személyként rátekinteni kiadásaira! Tudja-e kontrollálni a
vásárlási vágyát?

Mennyit dolgozik naponta? Mennyit túlórázik? Túlóráinak

száma vajon kiteszi-e kötelező munkaideje egynegyedét? (Például
ha hetente negyven óra a kötelező munkaideje, akkor tölt-e
legalább tíz további órát munkával?) Vajon önszántából túlórázik-
e, vagy elvárják öntől? Szokott-e hetente legalább háromszor vagy
többször munkát hazavinni?
Gondoljon vissza a legutóbbi öt olyan alkalomra, amikor
választania kellett valamilyen munkával kapcsolatos teendője
vagy azonos időtartamú más tevékenység között! Mire esett
gyakrabban a választása? S ha azt mondanák önnek, hogy öt éven
belül nyugdíjba mehet, elkezdene-e azon gondolkodni, hogy
lehetne a visszavonulást későbbre halasztani? Ha igen sokszor
dönt a munka mellett, érdemes fontolóra vennie: tudja-e még
kontrollálni ahhoz kapcsolódó szokásait!

Vannak-e titkos szenvedélyei? Például olyanok, amelyek az

önhöz közelállókat megdöbbentenék? Érez-e időről időre
ellenállhatatlan vágyat például szexmagazinok, erotikus videók,
gyerekeket ábrázoló szexuális képek, erőszakos cselekményeket
tartalmazó filmek és felvételek nézegetésére, prostituáltak
szolgálatainak igénybevételére, vagy más, esetleg törvénybe
ütköző cselekedetekre? – Hogy csak néhány hasonló dolgot
említsünk. (A szexuális függőségek a társasági élet kedvelt
humoros témái – pedig korántsem mulatságosak!)
 Szokott-e jelentéktelen (munkához vagy családi élethez
nem kapcsolódó) ügyekről beszélgetni bármelyik közeli
hozzátartozójával – legalább naponta kétszer? Az elmúlt hét
folyamán veszekedtek-e háromnál többször? Mi történik, ha
három napig nem találkoznak? S ha egy hétig nem látja az illetőt,
érez-e erős szorongást? Kifejezte-e valaha közeli hozzátartozója,
hogy kevesebb időt szeretne önnel tölteni, nagyobb szabadságot
igényelne, másokkal is szívesen találkozna, vagy öntől független
elfoglaltságokat is szeretne? Ha valamelyik közeli hozzátartozója
a mai napon meghalna, hogyan reagálna? Mint a kérdésekből is
érzékelhető, nagyon nehéz határvonalat húzni az egészséges
kötődés és az érzelmi függés között. Ha próbál tárgyilagosan,
racionálisan, őszintén tekinteni kapcsolatára – mit érez? Milyen
szorosnak éli azt meg?

Van-e esetleg másféle függés az életében? Dührohamok,

plasztikai műtétek, televízió, közösségi tevékenység,
szerencsejáték, számítógépes játékok, kártyázás, társasjáték,
testépítés, diéta, testkontroll. Nem viszi-e esetleg túlzásba
bármelyiket? A függésnek egyszerre több tárgya is lehet – ha az
egyikről tudunk is, a másik még rejtve maradhat.
Vizsgáljuk meg mindezek következményeit! Gondoljuk végig
az ezekhez társuló fájdalmat, tárjuk fel forrásaikat! Rajzoljuk fel
ciklusukat annak minden szakaszával együtt!

FIGYELMEZTETÉS
 Az önmegfigyelésnek ezen a pontján fel kell hívnunk a
figyelmet arra, hogy amennyiben valaki szerfüggő, az illetőnek
kétségtelenül orvosi kezelésre van szüksége. Önerőből csak súlyos
egészségi kockázatok árán tud bárki megszabadulni
problémájától. Az elvonási tünetegyüttes akár végzetes is lehet.
Ilyen esetben feltétlenül kórházi vagy szakrendelés keretében
történő kivizsgálásra van szükség.
Könyvünk további fejezeteiben szándékunk szerint az
önmegfigyelés további mélységei felé haladunk – lehet, hogy már
van tapasztalatunk ezen a téren, de az sem kizárt, hogy még
nincs. Az út múltunkba vezet, s feltehetően fájdalmakat is rejt
magában. A következő oldalakon arra buzdítunk majd, hogy
olyan érzéseinkkel és késztetéseinkkel foglalkozzunk, melyekkel
kifejezetten nehéz, kellemetlen szembesülnünk. S ha egy bizonyos
ponton túl bárki érzi majd, hogy ez már meghaladja teherbírását,
arra bátorítjuk, keresse szakember segítségét. Óva intünk attól,
hogy ilyenkor bárki tovább próbálkozzon – lássuk be: segítséggel
jobban fog menni! Szándékunk csupán annyi, hogy segítsünk
szembenézni a problémákkal, és megoldást találni azokra – akár
egyedül, akár támogatással.
A kodependencia nem végzetes probléma, hiszen nem
szükségszerűen örökítjük gyermekeinkre. Van lehetőségünk
elfordulni a szenvedéstől, és választhatjuk a szeretetet. A mély
sebek feltárásáért és begyógyulásáért azonban komoly árat kell
fizetni. Fájdalom nélkül nincs változás. Emberi kapcsolataink
feltérképezése és áttekintése nem egyszerű feladat, de bőségesen
megtérülhet.
 Meg kell tehát tanulnunk az önvizsgálatot, az introspekciót. Ez
az első lépés. A második lépésben meg kell értenünk belső
történéseinket, kapcsolataink működését. Csak ezután
indulhatunk el a változás felé, amely már a valódi gyógyulás, s
csak ezt követően pillanthatjuk meg a fényt az alagút végén.
 7. Tagadás

G loria Reiner férje, Gary valóban különleges ember volt, vagy

legalábbis annak tartotta magát. Minthogy saját elmondása
szerint rendkívül érzékeny ember volt, igényelte barátainak – és
barátnőinek – állandó közelségét.
Gloria pedig az eszével próbálta nem látni, ami körülötte
történt. Elfojtotta a szíve mélyéről feltörő sértettséget és
féltékenységet.
– Bocsáss meg, drágám! Igazad van… Dühös voltam, birtokolni
akartalak… Nagyszerű ember vagy!
Gary szelíden válaszolt neki:
– A féltékenység, mint a szépség, azon múlik, aki érzi.
Pál apostol Titusznak írt levelében is ezt írja: „A tisztának
minden tiszta”. „Őrizd meg hát a tisztaságodat – rosszra ne
gondolj!”
„Ha haragusztok is, ne vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti
haragotokkal, helyet sem adjatok az ördögnek.” (Pál apostol levele
az Efezusiakhoz 4,26)
Reinerék nagyon szigorú vallási szabályokat követő
felekezethez tartoztak. Gloriát – előkelő hölgyként – szigorúan
nevelték, elvárva tőle, hogy érzelmeit mindig megfelelően
kontrollálja. Ő pedig maximalista volt, és – mint minden mást –
ezt az elvárást is törekedett tökéletesen teljesíteni. Egy ideig
sikerült is neki – a férje mellett sokat kellett tűrnie –, végül nem
bírta tovább. Súlyos depresszió miatt került kórházunkba, több
száz kilométerre az otthonától.
Egy héttel azután, hogy kórházba került, felhívta a férjét. A
kagylót egy nő vette fel – egyik ismerőse a gyülekezetből. Az első
pillanatban éktelen haragra gerjedt, majd gyorsan el is fojtotta
érzéseit. „Nem. Meg kell értenem Garyt. Értelmesen kell
viselkednem! Hiszen ő nem tenne semmi rosszat… Nem
helyénvaló a dühöngésem!”
Nekünk is ezt próbálta elmagyarázni, bizonygatta, hogy
minden rendben van. Mi viszont megpróbáltuk meggyőzni ennek
ellenkezőjéről, és hogy a haragja nemcsak természetes, hanem
jogos is. Akár megcsalta őt a férje, akár nem, annyi biztos, hogy
nem törődött felesége igényeivel, és hagyta őt őrlődni.
Gloriát csoportterápiába vontuk. A csoportterápia egyik
funkciója, hogy egyfajta családpótlékot nyújtson, helyettesítve a
gyermekkori diszfunkcionális családot – ami a kodependencia
problémáján is segíthet. A csoport védelmező és gondoskodó
baráti körré válik, biztonságot nyújtva a mindenkiben ott lakozó
belső, elhagyott gyermeknek. A terápiás csoportok legmeglepőbb
tulajdonsága egyébként, hogy míg a tagok saját problémájuk iránt
meglehetős vaksággal viseltetnek, mások gondjait rövid idő alatt
világosan át tudják látni.
Olyan ez, mint az egyik ismert amerikai vicc. Két hal
körbejárja a hajóroncsokat, bebarangolják a hínárerdőket,
lemerülnek a tengerfenékre, a víz felszínén cikáznak, míg végül
egyikük megkérdezi: „Mégis, mit keresünk?” Mire a másik: „Azt
hallottam, hogy idelenn valahol víz is van.”
 A társfüggő személy is több száz méter mélységben jár – már
mindenki világosan látja, mi történt vele. Ő maga, a szenvedő
azonban képtelen észrevenni.
A terápiás csoport egyik leghangosabb tagja Joe volt, aki
kényszeres evés és kényszeres vásárlás problémájával került
hozzánk. Kajánul nevetett:
– Gloria, drágám, te nemcsak egyszerűen tagadsz, hanem még
a tagadást is letagadod!
– Nem igaz! – csattant fel Gloria, ezzel is bizonyítva Joe
állításának helyességét.
A csoport ekkor – Joe-val az élen – összefogott Gloria ellen.
Közös erővel próbálták áttörni a lány „páncélját”, és közelebb
juttatni a felismeréshez. Gloria azonban másnap újra védekezett:
– Nem Garyről van itt szó. Az én érzelmeimmel van baj.
A tagadás mélyen gyökerezik, ereje félelmetes és veszedelmes.

A TAGADÁS
A függő személy a külső szemlélőből óhatatlanul is előhív egy
egyszerű kérdést: „Mégis, miért teszi? Hiszen oly nyilvánvalóak a
következmények!” A válasz nem más, mint a tagadás. A
szerfüggés – ahogy minden más függés is – csak akkor állhat fenn
tartósan, ha tagadjuk.
Mágikus gondolkodással az élet dolgai jobbnak vagy kevésbé
ártalmasnak tűnnek, mint a valóság, s ezáltal a maguktól értetődő
következmények is meghamisíthatók, látszólag ártalmatlanná
tehetők. Ha azonban a tagadás akár kis időre is abbamarad,
feltárul a függés ciklusa a maga igazi, félelmetes valóságában.
 A kodependens személy még a függőnél is gyakrabban nyúl
ehhez az eszközhöz. A függők ugyanis elsősorban a szerrel vagy a
saját kényszerükkel kapcsolatban használják, a kodependens
viszont nemcsak a saját baját, de a másik félét is negligálja. „Nem
olyan súlyos a problémája, mint amilyennek látszik. Talán javul
is… Nekem pedig nincs semmi bajom.”
A diszfunkcionális családban felnövekvő, később társfüggővé
váló személyek már igen korán rájönnek, hogy a tagadás
mennyire hatásos eszköz. Jó példa erre Claudia Blacknek – a
kodependencia egyik fiatal áldozatának – esete. Kicsi gyermek
volt még – tán hároméves –, amikor egy reggel arra ébredt, hogy
részeges apja félig eszméletlenül hever a ház előtti kisudvarban.
Claudia rémülten rohant anyjához:
– Mama! A papa odakint fekszik! Valami baja van!
A mama erre hűvösen ezt válaszolta:
– Kicsikém, nincs semmi baj. A papa csak kempingezik.
Claudia bólogatott és egyetértett. Már kisgyermekként
megtanulta tagadni a szörnyű helyzetek realitását, s kimondani:
„Nem, a dolgok nem is olyan kínosak és rettenetesek, mint
amilyennek látszanak. Tulajdonképpen mégiscsak rendben van
minden.”
Gloria Reiner is ezt tette, bár akut depressziója miatt már
kórházi kezelés alatt állt.

INTERVENCIÓ
Az intervenció, a beavatkozás lényege nem más, mint a
szerfüggő ráébresztése szenvedélybetegségének realitására.
 Mint már említettük, a módszer lényege az, hogy a
szenvedélybeteghez közel álló személyek felkészítő tréningen
vesznek részt, majd együtt szembesítik kliensünket problémája
tényével és lényegével. Ekkor nem minősítünk, nem ítélkezünk, és
nem hasonlítgatunk – tényeket állítunk. A csoport dátumokat,
helyszíneket sorol fel abban a reményben, hogy ezáltal sikerül
áttörni a tagadás kőfalát. Ez a legnagyobb akadály és ez a
legnagyobb kihívás is.
A beavatkozás lényege tehát a tudatosság, mi több, a
kényszerű tudatosítás. Mondhatnánk, a kliens számára szerettei
ablakot nyitnak, hogy rálásson problémájára, és irányt mutatnak
az attól való megszabadulás felé. A jelképes ablak néha akár
magától is kinyílhat – egy-egy tragikusan negatív következmény,
például a munkahely elvesztése, autóbaleset vagy más sérülés
hatására –, amitől a szenvedélybeteg tudata pár órányi vagy pár
napnyi időn át ismét hozzáférhetővé válik. A tagadás bástyája
azonban hamar újjáépül: az ablak, ahogy kinyílt, csakhamar be is
zárul. Éppen ezért ha krízis lép fel, gyorsan kell cselekedni.
Előző fejezetünkben szó volt már Louise-ról, anorexiás
kliensünkről. Az ő esetében felettese kemény ultimátummal állt
elő: „Vagy kezelteted magad, vagy ide többé nem jöhetsz.” S mert
Louise számára rendkívül fontos volt a nővérképző – hiszen ott
kapott elfogadást és elismerést –, főnöke kényszerítő elvárása
roppant hatásosnak bizonyult. A nagyvállalatok vezetői is egyre
inkább felismerik, hogy egy-egy hasonló lépés gyakran kiváló
eszköz lehet, ellentétben az alkoholisták elbocsátásának régi
gyakorlatával.
 Saját tapasztalatunk, hogy az alkalmas időben megkísérelt
beavatkozásnak a kodependens házastárs komoly hátráltatója
lehet, mint ahogyan ezt Howard Weissnél is láttuk. Hogy miért? A
társfüggők szinte végtelen találékonysággal használják a maguk
mágikus gondolkodását – akárcsak Howard vagy éppen Gloria
Reiner. Mindketten fékezték fájdalmukat, és tagadtak, mert nem
tudtak szembesülni a valósággal, miközben az észszerűtlenben, a
lehetetlenben, a szebb jövőben bíztak. Kodependensként
mindketten arra használták a tagadást, hogy fenntartsák saját
ciklusukat – a házastársuktól való függés bűvkörében élve. A
kodependensek problémája tehát nemcsak az, hogy függő
személlyel élnek együtt, hanem ők maguk is súlyos lelki terhektől
szenvednek, ami a házasság működését csak tovább bonyolítja.
A ciklus körforgása rendkívül fájdalmas, s ugyanakkor
irracionális módon ismerős és megnyugtató is. Gloria és Howard
egyaránt belebonyolódott a saját ördögi körébe, és még csak el
sem tudtak képzelni egy kevésbé gyötrelmes életet. S jóllehet
Gloria férjén, illetve Howard feleségén lehetett volna segíteni –
például a hozzátartozók közösségét bevonva –, csoportterápia
nélkül mégsem érhettünk volna célt. Hogy miért kezeljük
kodependens klienseinket? Pontosan azért, mert náluk kevesebb
a „megnyíló ablak”, problémájuk láthatatlanabb és mások
szemében kevésbé romboló, mégis, az ő függési ciklusuk éppoly
berögzült és éppoly káros, mint a házastársuké.
A kodependens mágikus gondolkodásának további jellemzője
az az öntudatlan meggyőződés, hogy a személy valamiféleképpen
felelős mindazon rosszért, ami másokkal történik. Ezt a jelenséget
akár sajátságos kompetenciabeállítódásként is szemlélhetjük. A
lelke mélyén Gloria meg volt győződve, hogy valójában csakis ő
tehet férje kicsapongásáról, s ha csak egy kicsit is jobb feleség,
szerető és/vagy ember volna, bizonyára nem jutott volna idáig.
Úgy érezte, mindezért végső soron meg is érdemli a sors
büntetését. S bár egy társfüggő szinte soha nem gondolja végig
mindezt, az ilyen és hasonló gondolatok gyakran lelhetők fel a
lelkük mélyében – ha úgy tetszik, úgy is, mint egy életstratégia
tudattalan részei. Gloria a tagadásával azt a látszatot tartotta
fenn, hogy „csupán” egy régi vétkéről – s a jól megérdemelt
büntetéséről van szó. A tagadás rendkívül erős, többrétegű fal,
melyet a kodependens idővel már igen egyszerűen tud használni.

A TAGADÁS MÁS FORMÁI

A tagadás nemcsak a szerfüggés és a társfüggés jellemzője –
inkább arról van szó, hogy ezeknél a klienseknél a
legmarkánsabb, és már-már rögeszmés, illetve kényszerszerű. Az
egészségügyben dolgozók egyéb formáival is gyakran találkoznak
– például a rákbetegeknél, akik sokáig halogatják az orvoshoz
fordulást, attól félve, hogy „kiderülhet valami komoly”. Ilyen
problémát figyeltünk meg Dolores nevű ifjú nőbetegünknél is, aki
változatos, de nem egyértelműen diagnosztizálható szervi
tünetekkel jelentkezett nálunk. Állapota már-már súlyossá vált,
ezért a belgyógyászunk teljes kivizsgálást rendelt el.
– Jó hírem van az ön számára, Miss Ramos – jelentette végül. –
Az ön problémája egyszerűen kezelhető, azonban figyelnie kell az
étkezésére, és gyógyszereket kell szednie. Ha mindezt megteszi,
teljes értékű, boldog életet élhet. Önnek cukorbetegsége van.
 – Maga egy sarlatán! – vágott vissza Dolores.
A következő évben egyik orvost a másik után kereste fel a
problémájával – legalább fél tucat belgyógyásszal vizsgáltatta meg
magát. Mindenhol azonos diagnózis született – cukorbeteg volt.
De nem szedett gyógyszert, mert nem hitte el a diagnózist. Csak
várt, hogy egyszer valami mást, valami jobbat mondanak majd
neki. Aztán meghalt, s a boncolási jegyzőkönyv a halál okaként a
cukorbetegséget jelölte meg. Pedig a valódi ok más volt: a tagadás.

BEHÓDOLÁS
A tagadás és a mágikus gondolkodás egy további vonatkozását
is ismerjük: az asszonyi engedelmesség azon formáját, melyet
leginkább egyes rendkívül konzervatív vallási felekezeteknél
tapasztalunk. Kay Marshall Strom In the Name of Submission (A
behódolás nevében) című kiváló könyvében rendkívül világos,
szókimondó stílusban írja le az egyik legkegyetlenebb abúzust: a
feleségverést. S noha a kodependenciát nem nevezi nevén,
egyértelműen rávilágít annak okaira, és világosan leírja az ilyen
jellegű házasságnak a gyermekekre gyakorolt hatását.
A keresztény feleségek jelentős része azt tanulja, hogy a férj a
családfő, akinek ugyanúgy engedelmeskedni kell, mint
Krisztusnak, az egyházfőnek. Ez még önmagában nem is baj,
hiszen a Szentírás útbaigazítást ad a sikeres házassághoz, s a
házasság valóban nehezen működik, ha egyszerre két domináns
fél alkotja. Probléma lehet azonban, ha a bántalmazó férj – aki
agresszív magatartása mintáját a saját családjából hozza – a
Biblia alapján próbálja igazolni viselkedését.
 A Szentírással egyébként sem nehéz visszaélni. Elég föllapozni
Pál apostol Korinthusiaknak írt első levelét, melyben (7,4) az áll:
„A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje”. A
folytatásban természetesen a nő oldala is megjelenik – ez
azonban a brutális férjet már kevéssé érdekli. Ugyanebben a
részletben a 10. vers azt parancsolja, hogy „az asszony ne váljon
el a férjétől”. Mégis, milyen kevés szenvedő nő jut el a következő
mondatig: „Ha azonban elválik…” Pál apostol a maga korában
vélhetően nem gondolt az extrém esetekre.
Strom a könyvében bölcsen jegyzi meg, hogy a feleségverő
férfi szinte sohasem változik – kivéve azt az esetet, amikor a
változást az asszony saját viselkedésével kényszeríti ki, ehhez
azonban drasztikus ellenlépéseket kell tennie. Ha valóban meg
akar szabadulni az embertelen bánásmódtól, nincs más
választása, mint ultimátumot adni, és kezeltetni a férjét („Csak
akkor térek vissza, ha terápiára jársz!”). S vajon sérülnek-e a
gyermekek egy olyan kapcsolatban, melyben a feleséget
bántalmazzák? A válasz igen, kivétel nélkül, minden esetben!
Ami pedig a Bibliát illeti – Pál apostol a feleségnek valóban
engedelmességet parancsol, s hasonlóképpen szólít fel egymás
iránti engedelmességre minden hívő embert – szinte
ugyanazokkal a szavakkal (Efezus 5,22). Ezzel együtt arra inti a
férjeket, hogy feleségüket védelmezni és önfeláldozóan szeretni is
kell (5,25). A fegyelem kérdésében Pál apostol dicsérően említi a
népét megfenyítő Istent (Zsidók 12,7), ez azonban korántsem
jelenti azt, hogy a férjek isteni szerepkörbe emelhetnék magukat
feleségük mellett. S bár a Biblia szerint a feleség legfőbb
kötelessége az, hogy kedves legyen férjéhez (I. Korinthus 7,32–35);
azonos szövegrész a férj számára is ugyanezen elvárást
fogalmazza meg.
A szigorú vallási tradíciók szerint élőket a hitük – a Szentírás
téves értelmezése – sokszor abban is korlátozza, hogy válásra
szánják el magukat. Ez a szemlélet a nőket akár félelemmel és
szenvedéssel megterhelt kötelékbe kényszerítheti, így akár a válás
és elköltözés gondolatától is elborzadhatnak. Az ilyen keresztény
feleség leginkább a rettenetes tagadásban és önmegtagadásban
találhat menedéket. S ha már egyszer a saját kodependenciájának
terhével lépett a házasságba (hasonlóképpen, mint Beryl Mason,
aki vonzotta magához a bántalmazókat), mindehhez hamis
bűntudatérzés és mágikus gondolkodás is társul. Az önvád pedig
kapóra jön a durva férjnek, hisz áldozatára háríthatja a történtek
teljes felelősségét. „Vedd észre, drágám! Te kényszerítesz rá, hogy
durva legyek. Te provokálod ki, hogy megüsselek! Ha szófogadó
volnál, nem kellene megfenyítenem téged!”
A társfüggő nő pedig hisz neki. Meg van győződve arról is,
hogy ő a felelős más gondolataiért és – akár gaztetteiért is.
Megfelelő önbecsülés hiányában gyakran fogad el szemrehányást
– gyakorlatilag bármiért. „Te vagy az oka annak, hogy iszom! Ez a
te bűnöd!” – mondja a férj, s ő mindezt elhiszi.

TAGADÁS, ÖNCSALÁS – SZEMBEN A

VALÓSÁGGAL
Klinikánkon rendkívül gyakran tapasztaljuk a mágikus
gondolkodás és a tagadás számos jellegzetes megnyilvánulását. A
következőkben az érdeklődő olvasó kedvéért idézünk néhány
jellegzetes példát:
„Nem olyan súlyos ez az egész, mint amilyennek látszik.” –
Tényleg nem. Szinte biztos, hogy súlyosabb. A tagadás megszépíti
a szomorú helyzetet, és reményt kelt a reménytelenségben.
„Ezt mind miattam teszi.” (Dühöng, iszik, stb.) – Valóban igaz,
hogy mindkét fél hozzájárul a konfliktushoz, az egyik fél azonban
a teljes felelősséget átadja partnerének, s ha nem kap tiltakozó
választ, máris minden lelkifurdalás nélkül belemerülhet a saját
szerfüggésébe vagy egyéb kényszeres cselekvésbe. A kodependens
– akár hiszi, akár nem – társának felmentésével súlyosbítja a
problémát.
„Ha tökéletesebb volnék, vagy jobban igyekeznék, máris
minden rendben volna.” – A túlzott alkalmazkodás hátráltatja, a
felelősség átadása viszont inkább segíti a probléma rendeződését.
Egy ponton túl a további igyekezetnek semmi értelme.
„Hamarosan minden jóra fordul!” – Vannak ugyan, akik
valóban megváltoznak, de rendkívül ritka a spontán felépülés.
Ennél jóval gyakoribb eset, hogy csak mágikus gondolkodásról,
azaz öncsalásról van szó. S ha a szerfüggőnél javulás következik
be, a kodependencia fennmaradása mellett továbbra is kezelésre
van szükség.
„Ez valami kisebb probléma, ő nem szenvedélybeteg!” –
Minden problémának különböző súlyossági fokozatai lehetnek.
Ha azonban a szer átveszi a kontrollt egy adott személy élete
felett, nem lehet másról szó, csak szenvedélybetegségről. Ilyenkor
az a megoldás, ha cselekedni kezdünk, különösképpen, ha a
probléma már az egészségi állapotot is veszélyezteti. Ez már a
végső jele annak, hogy valóban komoly zavarról van szó.
„Nekem semmi bajom. Akinek problémája van, az a társam.” –
Nos, a függés mindig egy családot vagy legalábbis több személyt
érint.
„Ő már csak ilyen!” – Ha a házastárs rideg, közömbös vagy
kegyetlen, s ezáltal a család is boldogtalanná válik, megérett az
idő a változásra, és meg kell tenni a szükséges lépéseket.
„Az én életem már csődbe jutott. Nem segít itt már semmi.” – A
hasonlóan elkeseredett kliensek figyelmébe ajánljuk: Péter
háromszor tagadta meg az Urat. Dávid szörnyű bűnt követett el.
Mégis mindketten ismét elnyerték az Úr szeretetét. Ez nem
lehetetlen!
„Majd kilábalunk a magunk erejéből. Nincs szükségünk
segítségre.” – Valóban, a változáshoz nélkülözhetetlen, hogy
erőfeszítést tudjunk tenni, és ez bizonyos fokig hatékony is lehet.
Időről időre azonban mindnyájan segítségre szorulunk.
Sajnálatos módon a függés problémájából való szabadulásnál
minden előrelépésre egy-egy visszalépés is jut. S ha nem teszünk
aktív lépéseket a megoldás érdekében, ha nem veszünk igénybe
segítséget, akár egyetlen visszaesés is súlyos következményekkel
járhat.
„Bárhogy alakuljon is az életem, ez Isten akarata.” – Imádkozni
is azért szoktunk, hogy kapcsolatot teremtsünk Istennel. Ha tehát
nem tudnánk változtatni, miért is imádkoznánk? Vajon miért járt
volna körbe Józsué hét napon át Jerikó falai körül? (Józsué könyve
6. rész) És miért fürdött volna meg Naámán hétszer a Jordán
folyóban? (Királyok II. könyve 5,10) Miért harcoltak és haltak
volna meg az amerikaiak, akik a szabad választásokért adták
életüket? Miért is kellene egészségesen táplálkozni és kerülni a
dohányzást? A végzet nem ott vár bennünket, ahol látni véljük.
„Ön nem érti a helyzetemet!” – Ez a tagadás tipikus
megnyilatkozása, mely a legnehezebben leküzdhető, s a
legveszedelmesebb beállítódás. A tagadás leküzdése nélkül pedig
nincs valódi gyógyulás! A tagadás lényegét tekintve nem más,
mint a beismerés ellentéte. A szív sötét zugaiban megbúvó
veszedelem, mert „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki
tudná kiismerni?!” (Jeremiás könyve 17,9) Gyakran fel sem
ismerjük, hány falat építünk magunk köré belőle. A tagadással
gyakran baráti segítséggel lehet felhagyni, tekintve, hogy a
családtagok akár hasonló kényszerekben is vergődhetnek, mint
az érintett. Arra van tehát szükség, hogy olyanoknak lássuk
helyzetünket és emberi kapcsolatainkat, amilyenek azok
valójában.
A függés ciklusában a tagadás utáni következő lépés a düh. Ezt
a problémát járjuk körül a következő fejezetben. A düh érzése
fájdalmas, megterhelő, sokszor letaglózó – de gyógyító is lehet!
 8. Düh

B rad Darren leginkább egy színészhez hasonlít: ragyogó

kékszemű, mint Paul Newman, izmos testű, mint Harrison
Ford, és olyan kölyökképű, mint Robert Redford, mosolya pedig
oly vakító és káprázatos, hogy leginkább a Parlamentben
felállított karácsonyfákra emlékeztetett bennünket. Mindezeken
túl jómódú is volt: egy elegáns negyedben, szép második emeleti
lakásban élt.
Joan Trask is született szépség: varázslatos mélybarna szem,
alakja oly csinos, mint Jane Fondáé, s akire rámosolygott,
mindjárt elfelejtette a világ minden nyomorúságát. Szintén jól
szituált volt: hitelmentes, saját négyszobás lakásban lakott az
előkelő North Enden.
Brad és Joan első látásra egymásba szerettek. Akár azon
nyomban össze is házasodhattak volna, ha nem tartja vissza őket
az óvatosság és bizonyos anyagi ügyeik – s persze még egyikük
sem akarta feladni a szabadságát. Mindketten rövid idő alatt
építettek karriert, s a házasságkötés komoly lépése előtt még
munkahelyi helyzetük megszilárdítását tervezték.
A látszólag tökéletes kapcsolat azonban kissé hullámzott,
amire végső soron számítani is lehetett. Ez volt a családi
mintájuk. Brad szülei folyamatos veszekedésekben éltek, annak
ellenére, hogy látszatra működött a házasságuk. A mindennapos
nézeteltérések tehát Brad számára a dolgok természetes
rendjének tűntek. Joanéknál sem volt ez másként – édesapja
kokainfüggő volt, anyja pedig szigorú erkölcsű nőként folyamatos
harcban állt vele.
Brad és Joan konfliktusokban éltek tehát. Egy különösen
fájdalmas hullámvölgyük után Joan engesztelésként egy drága
szobakerékpárral ajándékozta meg társát. Valóságos technikai
csoda volt: digitális teljesítménykijelző, pulzusszámláló és
vérnyomásmérő, sőt egyes funkcióival evezőmozdulatokat is
lehetett végezni. Brad rajongott a gépért, s úgy érezte: ezáltal is
megerősödött a kapcsolata Joannel. Mivel azonban
legénylakásban élt, melyben a szobakerékpárt nem tudta
elhelyezni, társa sokkal tágasabb lakásában tartotta. A
következőkben a pár életének néhány epizódját mutatjuk be.
Augusztus 2. Viharos veszekedések után mindketten
megesküdtek, hogy soha többé be nem teszik a lábukat a másik
lakásába. Brad hazavitte a szobabiciklit – nagy erőlködéssel, mert
még a liftbe sem fért be.
Augusztus 5. Joan mély lelkifurdalástól gyötörve bocsánatért
esedezve érkezett Brad lakásába – aki tárt karokkal fogadta. A
kerékpárt kettesben cipelték, amikor újra átszállították a nőhöz.
Augusztus 13. Brad szemtanúja volt Joan és egyik üzlettársa
beszélgetésének, amitől dühbe gurult, s vad veszekedés
következett. Aztán hazavitte a kondigépet.
Augusztus 14. Brad higgadtan újragondolta a történteket, majd
felhívta Joant. A nő megbocsátott neki, és Brad máris ebédelni
indult hozzá. A szobakerékpárt is magával vitte.
Szeptember 1. Joan haragos lett, mert úgy érezte, Brad
parancsolgat neki a saját lakásában. Veszekedés következett –
végül Brad és a kondigép is elköltözött.
Szeptember 6. Újabb kibékülésre került sor. Brad
kerékpárjának már hiányzott két gumitalpa, és az evezőrészei is
kilazultak. Visszaköltözés közben a gép leesett a lépcsőn, ami még
tovább rontotta állapotát.
Szeptember 17. Brad megdöbbentő ötlettel állt elő: plasztikai
műtétre készül, kiigazíttatja orrát és állát. Barátait is meglepte a
hír, Joan a tőle megszokott szókimondással reagált: szélsőségesen
önkritikus ökörnek nevezve a férfit. A viharvert szobakerékpár –
és Brad – máris visszatért a második emeleti öröklakásba.
Brad és Joan nem regényhősök, nem kitalált figurák, hanem a
klienseink, élő személyek. Kezelőorvosaikként mindnyájan
ámulva követtük a kondikerékpár hányattatását. Sikertörténetről
mindmáig nem számolhatunk be: Brad és Joan, a két
szépreményű fiatal vezető még nem kötött békét egymással.
Mindketten meg vannak róla győződve, hogy az agresszív
marakodás is az élet része – a lehető legtermészetesebb dolog. A
szülők – hasonlóképpen sikeres, érzékeny emberekként – egész
életükben ugyanezt tették. Máig sem látják be dühük romboló
hatását, s nem veszik észre azt sem, hogy egyre hevesebb, egyre
ellenségesebb viszályok között élnek.

ELFOJTOTT DÜH
Brad és Joan azonban – másokhoz képest – mégiscsak
szerencsések. Az ő haragjuk nyilvánvaló: annak ellenére is
elismerik létezését, hogy tagadják a hatalmát. A Minirth–Meier
Klinikán mind klinikai, mind pedig magánpraxisunkban azt
tapasztaltuk, hogy minden kodependens kapcsolatban, mindkét
fél részéről hatalmas erejű düh gyülemlik fel. S ha ezt a partnerek
nem ismerik be, és nem ismerik el – így vagy úgy –, elemi erővel
törhet felszínre. A düh ereje tönkreteheti más emberi érzéseinket,
mi több, akár az egészségünket is.
A kodependens kapcsolatban élők tehát a haragjukat is
tagadhatják. Ennek pedig megvan az ára: az indulat elfojtódik és
depresszió formájában tör utat magának. A lehangoltság egyik fő
oka az önmagunk felé fordított düh lehet – noha természetesen
nem az egyetlen tényezője. A tagadott harag megnyilvánulásai
igen változatosak, ilyenek például a passzív-agresszív reakciók.
Ékes példájuk, amikor a háztartásvezetésben kiváló
„mintafeleség” ismétlődően kiégeti férje ingét vasalás közben,
vagy a férj állandóan felsérti ujját az autó olajcseréjénél. Hasonló
reakciót látunk, amikor egy fiát magához láncoló anyának a
gyermeke állandóan balesetet szenved – akár éveken keresztül,
öntudatlanul is. Ezeknek a cselekedeteknek a hátterében
állandósult harag, bosszúság és fájdalom húzódik meg. Az érintett
nem ismeri el, amit érez – az indulatok öntudatlanul, tettekben
manifesztálódnak – amitől a feszültség átmenetileg csökken.
A rejtett düh gyakori következménye lehet a szexuális
diszfunkció is. Ahogy ezt egy középkorú nőbetegünk
megfogalmazta: „Intim együttlét? Az nálunk már tíz éve nincs.
Szeretem és tisztelem a férjemet, de egyszerűen képtelen vagyok
vele szexuális együttlétre. Lehet, hogy ez tényleg probléma, és azt
hiszem, valóban depressziós vagyok, de hát értse meg, nincs itt
semmiféle düh!”
 A haragját letagadó embert szorongás gyötörheti, például
apróságok miatt is pánikba eshet. A rohamok után az érintettek
gyakran így fogalmaznak: „Azt hittem, meghalok! Elfogott a
félelem, olyan indulataim voltak, amelyek létezéséről nem is
tudtam.” Így vagy úgy, a felgyülemlett düh utat tör magának.

A DÜH OKAI
Mérgelődni időnként mindenki szokott, ez teljesen normális
dolog. Az elgyengítő depresszió, az önveszélyes cselekedetek, a
szexuális zavarok, a szorongásos rohamok és más problémák
esetén azonban joggal kérdezhetjük: mégis, mi van mindezek
hátterében? Ezekben az esetekben nem a hétköznapi, bosszantó
apróságokból származó dühről van szó, hanem egészen másról.

Elveszett gyermekkor
A korábbiakban már szóltunk arról, hogy a kodependens
kapcsolatokban élők a legtöbb esetben szeretethiányban,
szeretettartalékok nélkül nőnek fel. Hozzá kell azonban tennünk:
nem csak erről van szó. Szeretet helyett jókora adag elfojtott,
kimondatlan indulatot is hordoznak magukban. Az a szomorú
érzés és meggyőződés munkál bennük, hogy becsapták,
kijátszották őket, a származási családjuk megfosztotta őket
valamitől. S bár veszteségeiket csak ritka esetben tudják szavakba
önteni – azok folyamatosan ott dolgoznak a lelkük mélyén.
Amennyiben pedig gyermekéveikben bántalmazást is
elszenvedtek, az indulatok sokszorosára duzzadhatnak.
Identitászavar
A kodependensekre a személyes identitásérzés zavartsága is
jellemző. S ha az alacsony önbecsülés labilis identitással társul,
megfogalmazódhat bennük, hogy valami hiányzik. Hogyan s mitől
válhatnék erős személyiséggé? – kísérti őket szüntelen a súlyos
kérdés. Nincs válasz, de a feszültségből düh lesz.

Hiányérzet
Mint már korábban említettük, egy-egy kodependens személy
a maga hiányos szeretettartalékaival hozzá hasonló, szeretetet
nélkülöző emberekhez vonzódik. Amikor házasságot köt,
kimondatlanul is az az elvárás munkál benne, hogy „két félember
egy egészet fog alkotni”, illetve „együtt majd megtöltjük egymás
szeretettartályát”. Ez azonban illúzió, olyan elvárás, amely
teljesíthetetlen. Amikor a pár erre ráébred, mindketten – immár
fokozott mértékben – becsapottságot, elutasítottságot éreznek, s
ebből fakadóan dühöt, amitől tovább fogyatkozik egyébként is
kevéske szeretettartalékuk.
A nem kodependens párok önálló döntés alapján,
önszántukból kötnek házasságot, melyben nincs semmi kényszer
– megszentelt, kölcsönös kötelék az övék. Személyiségük szilárd
határokkal bír, egybekelésük nem jelent önfeladást. Ezáltal válik
lehetővé a kölcsönös megértés és elégedettség. Kapcsolatukat úgy
ábrázolhatjuk, mint két érintkező, teljes körből összeálló,
egyértelműen kivehető nyolcast. A kodependenseknek – ezzel
ellentétben – nincsenek világos énhatáraik, személyes identitásuk
nem körvonalazódott, ami leginkább szaggatott vonalakból álló
körökkel ábrázolható. Személyiségük a közös alakzatnak nem a
felét adja, hanem a két alakzat együtt egy elmosódott formát
alakít ki. Együtt kérdezik tehát: végül is ki vagyok én? Életük már-
már kibogozhatatlan egymásba fonódásában mindketten
kiteljesedésre vágynak, arra, hogy a másik „beburkolása” által ők
maguk is kiegészülhessenek. Ez azonban – ezen a módon
legalábbis – lehetetlen. Ami hiányzott önálló életükből, azt a
társuktól várják – ketten együtt azonban hasonlóképpen nem
teljesek. Eközben mindkettőjükben folyamatosan ott bujkál a
megbántottság, elhanyagoltság érzése, s ez állandó, kölcsönös
sértettség forrása.
Aztán, ahogy a két ember egyre jobban egybefonódik,
törésponthoz jutnak. Beindulnak bennük az énvédő
mechanizmusok, és harcolni kezdenek a társ túlzott, folyamatos,
„bekebelező” közelsége ellen. Kirobban belőlük a kiáltás: „Hagyjál
lélegzethez jutni!” – hol hangosan, hol pedig csak a tudat alatt.
Eközben dühük óriási erejű. Hasonló élményeket magunk is
megélhettünk, amikor gyermekkorunkban a „kicsi a rakás, nagyot
kíván” játék során társaink hatalmas súllyal nehezedtek ránk,
vagy amikor – szintén játék közben – társaink a víz alá nyomtak
bennünket. A másik személy túlzott közelsége borzalmas – a szó
szoros értelmében fojtogató – érzés.
Fulladásos élmények kapcsán egyébként más esetekben is
előfordulhat dühös érzés. Egyszer egy Roger nevű ismerősünket
Kaliforniában, Huntinton Beach-nél a hullámtörő gáton túlra
sodorta el az ár – szerencsére a vízi mentők még időben
beavatkoztak, s így életben maradt. Felépülése idején mesélt
nekünk arról az érzésről, amelyet akkor élt át, amikor rájött: túl
messze van a parttól, és már nem tud visszaúszni. „Először
pánikba estem – azt hiszem, ez természetes. Imádkoznom kellett
volna, de nem jutott eszembe. Ehelyett inkább dühbe gurultam.
Nem tudnám megmondani, kire voltam mérges, talán
önmagamra. Csak azt tudom, hogy ott volt ez a szörnyű harag,
hogy eltévedtem, dühös voltam az egész világra, nem is tudtam
igazán, hogy mire. Addig dühöngtem, amíg csak el nem
veszítettem az eszméletemet.”
A beszorítottság, a fulladásérzés dühöt hív elő – amit a
kodependenseknél megsokszorozhat az a gyermekkorból hozott
indulatmennyiség is, amely a szeretetlenség, becsapottság,
elhagyottság érzésének következményeiből fakad. Mindehhez
hozzáadódik a hiányos szeretettartalék, a kényszeresség és a
függőség tünetei, illetve a tagadás. Könnyű tehát megérteni, hogy
a kimondatlan düh miért ássa alá boldogságérzetünket, és hogyan
foszthat meg bennünket a választás lehetőségétől.
Brad és Joan is tagadta, hogy pusztító „méregtartályok” uralják
életüket, s e belátás hiánya akadályozta a változást.
Van-e rá remény, hogy valaha is sikerül rendbe hozni ezeket az
„összekuszálódott” házasságokat? Igen, van! Ennek azonban az a
feltétele, hogy – segítséggel – el tudjunk jutni a mélyben megbúvó
haraghoz. Aki ezt vállalja, annak elemi erejű, fájdalmas
élményben lesz része, amely pusztítóbb lehet, mint maga a harag
– hiszen mély érzéseinkkel, ha egyszer előtörnek, előfordulhat,
hogy rendkívül nehéz lesz megfelelően bánni.
Egyelőre annyi is elég, ha felismerjük: a kodependens személy
lelke mélyén mérhetetlen mennyiségű rejtett – tudattalan – düh
terhét cipeli. A későbbiekben – amikor már lesznek
segédeszközeink a dühvel való megbirkózáshoz – megkérünk
mindenkit, hogy elevenítsék fel mérgező érzéseiket. Az élmény
ilyenkor váratlan, zavarba ejtő, meglepő – és rettenetesen
fájdalmas lehet. Ez azonban már a gyógyulás fájdalma, amely
önmagunk újrateremtése felé vezet.
A düh kérdésére tehát még visszatérünk. A következőkben azt
tekintjük át, miként befolyásolja kapcsolatainkat a kodependencia
problémája.
 Negyedik rész
Társfüggőség
az interperszonális
kapcsolatokban

9. Társfüggőség vagy egészséges kapcsolat?

10. Társfüggőség vagy kölcsönösség?

11. A jól működő kapcsolatokról

12. Mindennapi szerepeink

 9. Társfüggőség vagy
egészséges kapcsolat?

H áromszáz évvel ezelőtt Susanna Wesley

gyermeket szült, akik közül csak tízen érték meg a
tizenkilenc

felnőttkort. Az asszony otthon tanította őket latin és görög

nyelvre, valamint teológiát is oktatott nekik. Gyakran még ágyban
fekvő betegként is megszervezte az oktatásukat. Férje, Samuel
Wesley könnyelmű, költekező ember volt, gyakran előfordult,
hogy akár hónapokra is magára hagyta feleségét a mocsárvidéken
levő kis angol faluban, minden gondjával-bajával: a háztartással
és a gyermekekkel, az adósságokkal és a kis parókiájukkal.
Susanna merev, katonás házirendet tartott. Középső
fiúgyermekére, Johnra[7] ez a komoly módszeresség olyan erős
inspiráló hatást gyakorolt, hogy később, felnőttkorában vallási
mozgalmát – a metodizmust és a metodista egyházat – is erről
nevezte el. Wesley asszony legkisebb fia, Charles[8] is híres lett. A
mi történetünk azonban Emiliáról szól.
Emilia Wesley-t, a legidősebb lányt a teljes hitközség
szépségéről, talpraesettségéről és megbízhatóságáról ismerte.
Karcsú, magas termete fejedelmi eleganciát kölcsönzött neki az
emberek között. Azt rebesgették róla, hogy túl nagyra tartotta
magát. Egyrészről igazodott ahhoz, hogy a vikárius lánya, s ezért
mindenkivel barátságosan viselkedett. Másrészről pedig tiszta
életű volt, s húszévesen még udvarlója sem akadt.
 Emilia igen fiatal korától kénytelen anyja segítségére lenni –
Susanna már nem bírta el a rá nehezedő gondok súlyát. Sok
teendője volt a háztartás, valamint testvéreinek latin-, görög- és
teológiatanítása körül annak ellenére is, hogy abban az időben
egy nő még nem sok hasznát tudta venni az efféle műveltségnek.
Apja pazarló természete miatt nem telt neki rendes ruhára – a
család minden fillérje kenyérre vagy az apa meggazdagodási
ügyeskedéseire ment el. Szép ruha nélkül a munkáját gyengébben
fizették, nevelőnőként vagy gondozóként pedig nem tudták
alkalmazni. Mivel azonban otthon szerzett tudásának
mindenképpen szerette volna hasznát venni, leányiskolát
alapított a szomszédos Gainsborough nevű településen.
Emilia negyvennégy éves volt, mikor egy Robert Harper nevű
úriember megkérte a kezét. Nem volt szerelmes, de vonzónak
találta a férfit, és már torkig volt az örökös robotolással – szeretett
volna megpihenni. Ő maga is törődésre vágyott, hiszen örökösen
csak másokról gondoskodott. Így tehát férjhez ment, nem tudván,
hogy hozzá hasonlóan Rob Harper is igencsak fáradt már, s éppen
őmellette vágyik nyugalomra lelni. Röviddel közös gyermekük
születése után Rob elhagyta őket, s magával vitte a pénzüket is,
hátrahagyva egy sor adósságot. Emilia gyermeke beteges volt,
apja távozása után röviddel meg is halt.

A CSALÁDI TRAUMA ISMÉTLŐDÉSE

Emilia Wesley Harper háromszáz éves történetéhez hasonló
esetekről napjainkban is gyakran hallhatunk, legfeljebb a
részletek különböznek. Az alkoholista családban felnőtt lányok
szilárd elhatározással vallják: soha többé nem akarnak olyan
szörnyűségeket átélni, mint a saját családjukban. A valóság
azonban az, hogy rendkívül gyakran választanak alkoholista
társat, és az esetek egy részében ők maguk is alkoholfüggővé
válnak – annak ellenére is, hogy tudatos szinten, világosan látják
ennek veszélyeit. Hasonlóképpen működik ez azoknál a férfiaknál
is, akiknek gyermekkorukban a szüleik elváltak: nem találják
boldogságukat a szerelemben, kapcsolataik újra meg újra
megszakadhatnak. Szociális munkások egész sora támasztotta alá
tényekkel ezt a szembetűnő jelenséget: a diszfunkcionális
családban nevelkedett gyermekek felnőttkorukban hasonlóképpen
diszfunkcionális kapcsolatokba kerülnek – aminek az egyik oka
legalábbis a kodependencia lehet. Hasonló témát dolgoz fel Claudia
Black is It Will Never Happen to Me (Velem ez soha nem történhet
meg!) című könyvében.
De miért is? Aki saját bőrén tapasztalta meg az alkoholfüggés
vagy más kényszeres viselkedés hatását, világosan tudhatja, mire
kellene figyelnie, hogy másképpen élhessen. Arról lenne tehát szó,
hogy klienseink nem veszik észre a nyilvánvaló, árulkodó jeleket?
Szakemberekként sűrűn tapasztalunk egy szomorú, s
ugyanakkor érdekes jelenséget: a súlyosan kodependens
személyek, amikor veszélyjelzést látnak partnerüknél, szinte
„behunyják a szemüket”, s amikor mindenki más már menekülne,
ők még mindig képtelenek – vagy tudattalanul nem is hajlandók –
észrevenni a valóság nyilvánvaló tényeit.
A kodependenciát nagyon nehéz mérni, sőt, szinte lehetetlen
(bár súlyossági fokait szakmai körökben számokkal szokás
jelezni). Könyvünkben most erre a célra egy képzeletbeli kis
hőmérőt fogunk használni. Beláthatjuk: nincs olyan ember, aki
teljesen függetlenül tudna élni a múlt kísérteteitől – tehát a
higanyszál senkinél sem mutatna nullát. Olyan ember sincs, aki
tökéletesen a múlt rabságában élne – tehát a száz fokig sem
ugorhat a jelzés. Az emberek nagy többsége valahol a skála alsó
harmadában helyezkedik el – mondhatnánk, a gyermekkori
család az átlagember életének bizonyos részeit minden esetben
károsítja, de emellett a családok jelentős része jól és egészségesen
működhet.

AZ EGÉSZSÉGES CSALÁD
Milyen tehát az egészséges család? Tapasztalataink szerint
nagyon változatos. Klinikánk klienseinek tapasztalatait
törekedtünk rendszerbe foglalni a következő néhány
kritériumban:

Józan életű, kiegyensúlyozott szülők. A családot nem érinti

depresszió, elmebetegség, szélsőséges stressz az élet
egészével vagy annak valamely területével kapcsolatban.
Az esetleges korábbi veszteségek, depressziós epizódok
hatása ezekben a családokban már „feldolgozott”.
Szenvedélybetegség, kényszeres tünetek teljes hiánya –
beleértve a munkamániát, a dühöngési rohamokat, a
vásárlási mániát, az evési zavarokat.
Érett személyiségű szülők, akik életükkel elégedettek,
problémamegoldó készségük megfelelő.
 A szülőket megfelelő önértékelés és jó közérzet jellemzi.
A család kiegyensúlyozott kapcsolatban van Istennel, és a
transzcendens tapasztalat is fontos része az életüknek.
A házasság iránti elkötelezettség és a házasság boldog
megélése.

A múltjuktól megszabadult, nem annak fogságában élő

emberek általában ilyen családból származnak, s ők maguk is
képesek hasonlót létrehozni.

A KODEPENDENS CSALÁD
A kodependens család jellemzői a korábbiakkal ellentétben a
következők:

Egyik vagy mindkét szülő mentálisan kiegyensúlyozatlan,

túlterhelt, frusztrált vagy világszemlélete irreális. Amikor e
problémáktól csak az egyik szülő szenved, a házastárs
fokozottan és kizárólagosan a partner gondjára koncentrál,
ami jelentősen leköti.
A családot szenvedélybetegség érinti – legyen az alkohol,
drog, munkamánia, agresszív magatartás vagy bármi más,
ami bizonyos, mások számára problémát nem okozó
dolgokhoz vagy cselekvésekhez való kényszeres kötődést
jelent.
A szülők lelki éretlensége. Gyakran gyermekeiktől kapnak
megerősítést, tanácsot, segítséget.
 A szülők énképe negatív, irreális.
Az Istennel való kapcsolat kiegyensúlyozatlan; egyik vagy
mindkét szülő „ateista” (tehát nem hisz semmiben) vagy
agnosztikus gondolkodású (tehát a világ
megismerhetetlenségét vallja). Esetenként a bigott, merev
vallásosság is megjelenhet problémaként, egyfajta
perfekcionista viszonyulás („Isten akkor fogadja el az
embert, ha viselkedése, külső megjelenése, gondolatai
kifogástalanok”) vagy kizárólagosság formájában (az adott
család úgy véli, ők ismerik az Istennel való kapcsolat
egyedüli helyes módját).
Elvált vagy különélő, illetve konfliktusokkal küzdő szülők.
A családban a gyűlölet és a rosszindulat légköre uralkodik,
ami a házassággal vagy az élettel szembeni negatív
viszonyulással társul. Ide sorolhatók azok a szülők is, akik
csak a gyermek kedvéért élnek egymás mellett.

Emilia Wesley Harpernél – évszázadok távlatából – világosan

tapasztalhatjuk a kodependencia veszélyjelzéseit. Családjában
pótanyaszerepet tölt be, felnőttszerepbe kényszerül – ezt
korábban érzelmi incesztusnak neveztük. Édesapja nem törődik
vele. Anyja merev és szigorú, erős fegyelmet tart, ami
nagycsaládban akár bizonyos fokig helyénvaló is lehet. Emiliának
azonban nincsen valódi gyermekkora, korán kényszerül
felelősséget vállalni. Felnőttkorában nincs lehetősége használni a
tudását, annak ellenére sem, hogy istenadta tehetsége van.
Mindezt tetézi a család nyomorúságos anyagi helyzete, előrejutási
képtelensége. Mindeközben apjára is neheztel – arra a férfira, aki
cserbenhagyja őket, s képtelen egyensúlyban tartani a családját.
Tréfásan azt is mondhatnánk, hogy a kodependencia skáláján
magas értéket elért személy akár száz emberből is szinte
tévedhetetlenül képes kiválasztani azt az egyet, akit hozzá
hasonlóan magas érték jellemez. Így történik ez Emiliánál is. Az a
férfi, akit választ, törekvő, jómódú, megbízható személy
benyomását kelti – annak a férfimodellnek a szöges ellentéte, akit
apjában elutasított. Emilia úgy véli: Robert Harper sosem
hagyhatja el őt. Nem akarja megismételni anyja hibáját, hiszen
ismeri a szegénységből és az elesettségből fakadó mélységes
szenvedést. Robertben rendelkezik minden tulajdonsággal, amire
vágyik, de ugyanakkor – és ezt Emilia nem veszi észre – sok olyan
jellemzője is akad, melyektől éppen menekülni akart. A
csalhatatlan „radar” Emiliát éppen ezekhez vonzotta.
Hogyan is zajlik tehát ez a folyamat? Képzeljünk el egy párt –
Henryt és Henriettát. Henry szeretethiányban nő fel,
következésképp kodependencia-mutatója igen magas lesz. Amikor
társat keres, mindezt nem tudja magáról, csak éppen valami nagy
hiányt, űrt érez a lelke mélyén. Amikor találkozik Henriettával –
egy rokonlélekkel –, a nő kodependenciájának mértéke
valószínűleg hasonló lesz az övéhez. (Az egymásra találás nem
tudatos döntés következménye.) Henry, amikor elhagyja
származási családját, határozottan megfogadja: „Arra fogok
törekedni, hogy másként éljek – én nem leszek olyan, mint az
anyám vagy az apám.” Aztán választ, s tudattalan „radarja”
olyanhoz vonzza, akivel megismételheti korábbi családja
működési mechanizmusát.
 Az udvarlás időszakában Henry és Henrietta ezt a belső űrt
általában még nem ismeri fel – sőt, akár álcázhatják is egymás
előtt. Saját illúzióikat látják a partnerben: „Itt van az az ember,
aki megadja nekem mindazt a szeretetet, amire vágyom.” A
házassági szerződés rejtett tárgya pedig: „Te majd elhozod nekem
a teljességet. Valami hiányzik a lelkemből, érzem. Talán a szeretet
az – és te, az én igaz szerelmem, majd bőséggel kárpótolsz
engem.”
Minél üresebb valakinek a szeretettartálya, tapasztalataink
szerint annál magasabbra értékelheti – idealizálhatja – a
romantikus szerelmet. Annál erősebben hihet a hollywoodi
álomban, hogy egyszer majd egy ismeretlennel való találkozástól
minden megváltozik. A kapcsolat első időszaka ezeknél a
szerelmeknél érzelmektől túlcsorduló és heves – már ez az apró
jel is az üres szeretettartalékokról árulkodhat. Az első látásra
kialakuló intenzív kötődés nem a lelki egyensúlyt mutatja; a
tartósan jól működő kapcsolatokat inkább a gyengédség, a
romantika, vagy más finomabb érzelmek, illetve a kapcsolat
biztonsága jellemzi. Keresztényeknél Isten akaratának megélése
is erősítheti az egymás iránti elkötelezettség biztos – és egészséges
– tudatát.
Henry reménye tehát irreális, és kudarc a következménye: „Én
is félember vagyok, te is ez vagy. Együtt egy egészet alkotunk. Én
megadom neked a teljességet, te pedig nekem.” Henry és
Henrietta pedig végül ebben a kapcsolatban rosszabb helyzetbe
kerül, mint amilyenben a találkozásuk előtt voltak. Szeretetre
vágyó, s vágyukat elrejtő gyermekekként találkoznak, s ahogy
jobban megismerik egymást, mindketten rájönnek, hogy társuk
belülről éppolyan űrtől szenved, amilyentől ők maguk.
Kiábrándulnak; még erősebbé válik bennük a sóvárgás, s az
elkeseredettség, hogy kapcsolatuk nem oldotta meg életük nagy
problémáját. Mindeközben pedig egyre erősödhetnek társuk
iránti indulataik.
Abban az esetben azonban, ha Henrietta esetleg nem
kodependens, ezt a kapcsolatot előbb-utóbb fojtogatóként,
„kiüresítőként” fogja megélni. S ha már az udvarlás időszakában
ezt tapasztalja, még a házasság előtt szakítani fog Henryvel.
Csoportterápiák alkalmával ennél a kérdésnél szívesen
használunk egy autós példát: ha valakinek elfogy az üzemanyaga
az autósztrádán, és olyan autóssal találkozik, akinek szintén
kevés üzemanyaga van, a kevés benzin kétfelé osztva már
egyikük továbbhaladásához sem lesz elegendő.
A kodependens párok sokszorosan egymáshoz láncolva élnek
– egymás iránti érzelmeik gyakran rendkívül erősek, kitartók és
intenzívek. Társadalmunk egyébként az ilyen szerelmet
esetenként hajlamos idealizálni. Gondoljunk csak a népszerű
slágerek, filmek, tévéjátékok motívumaira:

A szerelmes számára a partner jelenti a világmindenséget.

Az idealizált időszak elmúlása egyenlő a kapcsolat
megromlásával.
Az igazi szerelem lehengerlő és félreismerhetetlenül bódító
– ha nincs így, akkor az nem is lehet szerelem.
A fizikai vonzalom a lényeg. („Gyönyörű vagy!”)
 Az igazi szerelem mindent legyőz és kontrollálhatatlan.
(„Nem tudlak nem szeretni!”)

Vessük most ezt össze a kodependencia sajátosságaival!

A kodependens énképe irreális, ezért hajlamos rá, hogy
másokkal kialakított kapcsolatába teljesen belebonyolódjon,
másokban feloldódni vágyjon. Saját énhatárait nem érzékeli
világosan, „nem tudom pontosan, ki is vagyok”. Különösképpen
jellemző ez a kötődési mód szerelmi viszonyaira.

Minthogy a kodependensek szeretettartalékai

meglehetősen hiányosak, a szeretetfogalmuk is
kialakulatlan – összetévesztik a szeretethiánnyal, a fizikai
vonzalommal, az egyszerű ragaszkodással vagy a valakibe
való teljes belehabarodással.
A kodependensek függésre való hajlama olyan mértékű,
hogy a kényszerek személyközi kapcsolataikban is
megmutatkoznak. A másik személyének „megszállottjává”
válnak – gyakorlatilag képtelenek őt elengedni.

A médiákhoz és rohanó világunkhoz egyaránt kapcsolódó

probléma, hogy örömérzést hajszoló kultúránkban a
kodependens szerelem könnyebben „mutatható be”, mint a
valódi, hiszen utóbbi kevésbé szívfacsaró és izgalmas, kevésbé
romantikus és érzelmes – nem feltűnő és nem is produkál heves
konfliktusokat –, ellentétben a kodependens kapcsolatokkal.
A valódi szerelem csendes, türelmes és tartós. Mi pedig
türelmetlenek vagyunk. Ha egyszer majd harmincezer év múltán
az akkori antropológusok kiássák kultúránk romjait, a bemutatott
tárgyak között a következő feliratok lesznek olvashatók:
Gyorsfénykép. Gyorsétkezde. Federal Express gyorskézbesítő
szolgálat (garantáltan 24 órán belül). Pénzátutalási gyorsszolgálat.
Nonstop pénzautomaták. „Nincs idő a fájdalomra.” S akkori
embertársaink majd csodálkozva kérdezik maradványaink felett:
Mire volt jó ez a türelmetlenség?
Nemrégiben a Szovjetunióban élő amerikai újságírók arról
nyilatkoztak, hogy az ottani bürokratikus kultúra, s a korábbi
évtizedek élelmiszerért való sorbanállásai a várakozást az
oroszok életének szerves részévé tették. Az amerikaiak azonban
nem tudnak várni; már olyannyira elveszítették ezt a
képességüket, hogy a fiatalok bizonyos százaléka számára még a
hosszú főiskolai évek sem kellőképpen vonzóak – ellentétben a
drogokkal, melyek azonnali örömöt hoznak. A szerelemben is
születnek hasonló, tévútra vezető tanácsok. Egy nemrégen
publikált népszerű könyv például egyenesen kimondja, hogy ha a
partner egy éven belül nem nyilatkozik szándékairól, akkor nem
árt megválni tőle.
A romantikus szerelem tehát nem minden – a tartós kapcsolati
egyensúly viszont nagy kincs lehet. A mi kultúránkban gyakran
feledésbe merül, hogy számos sikeres házasságot még ma is
házasságközvetítők szerveznek meg. Japánban például az ottani
házasságoknak mintegy negyven százaléka köttetik közvetítőkön
keresztül. A sikeres házasság tehát egyértelműen nem a
romantikus szerelem függvénye, és az is tévképzet, hogy a sikeres
kapcsolatok konfliktusmentesek lehetnek. A nézeteltérések
azonban – sok esetben legalábbis – kezelhetők.
 A kodependencia legnagyobb veszélye tehát a kiábrándultság,
amely szükségképpen kapcsolati konfliktusokhoz vezet. A
kodependens pár olyan, mint a jégtáncosok, akik az örök
boldogság reményében boldogan korcsolyáznak a tó felszínén. A
tó mélye azonban sötét és kiismerhetetlen, a magunkkal hozott
titkos – íratlan, kimondatlan – szerződések, kötelékek, vállalások
sokaságával. S a szépséges felszín, a látszat előbb-utóbb beszakad
– hisz egyetlen jégréteg sem bírja örök időkig, ha jön a meleg. A
mélységben rejlő problémák egyszer csak váratlanul
felbukkannak, s a pár sértődések és kiábrándulások sötét
tengerébe zuhan. „Teljes szívemből szerettem ezt a nőt, de most
egyszerűen nem ismerek rá!” „Ez már nem az a férfi, akihez
feleségül mentem. Ő egy idegen! Teljesen megváltozott!” –
fogalmaznak gyakran pácienseink már a házasságkötés után fél
évvel szakrendelésünkön.
Így járt két kliensünk is, Ralph és Darcy Welles, egy szinte
„mesebeli” házaspár. Darcy gyönyörű nő, mint egy filmcsillag, és
okos is – Oxfordban végzett; Ralph pedig negyvenes úriember, aki
második feleségeként választotta őt – kinézetre ő sem látszott
többnek egy főiskolai éveit taposó daliás diáknál. Jó modorú
úriember volt, stílusából kitűnt, hogy elit társaságból való,
coloradói farmján viszont tökéletesen át tudott változni
nemezkalapos, kockás inges nomád legénnyé.
Egy év sem telt el a házasságkötésüktől számítva, amikor
tanácsadásunkra jelentkeztek, s néhány találkozás után „titkos
szerződéseik”, „csomagjaik” is nyilvánvalóvá váltak. Ralph Welles
titokban azt remélte, hogy egy ragyogó nő férje lehet, Darcy
viszont abban reménykedett, hogy férje mellett biztonságban,
kényelemben élhet. S míg a férj csodálatosnál csodálatosabb
alsóneműkkel lepte meg feleségét, a feleség kényelmes, laza
öltözéket viselt. Hohó! – protestált Ralph lelkében a férfiasság: Mi
lett az én szépséges kisasszonykámból?!
Dallasi gazdaságukat azonban ebben az időben hanyatlás
fenyegette. Anyagi helyzetük egyre romlott, és Darcy titkos vágyai
az anyagi jólétről egyre inkább semmivé foszlottak. Aztán egy
napon Ralph rossz hírrel tért haza: a házasságkötés idején még
dúsgazdag, stabil háttérrel rendelkező férfi a csőd szélén állt. A
romantikus felszín tehát „beomlott”, és kártyavárként omlott
össze minden.
S vajon Darcy és Ralph a felszín alatt is ismerték-e egymást?
Megértettek-e valamit egymás rejtett elvárásaiból? Igen, ez végül
sikerült nekik. Fel kellett adniuk romantikus álmaikat, és mélyebb
alapokra helyezni szerelmüket. Ralph belátta: „Nekem egy tündér
kellett, álmaim kis hableánya. Amit kaptam: egy takaros feleség.
Számomra pedig ez – végső soron – nagy áldás. Elégedett vagyok.”
Darcy szintén elismerte: „Azt hittem, amikor férjhez mentem,
olyan pénzeszsákra akadtam, amilyenről minden lány álmodik.
Helyette egy férfit kaptam, aki megtesz értem mindent, amit csak
tud. Áldom a sorsot, hiszen manapság oly sok senkiházi férfival
lehet találkozni.”
Az őszinte, elkötelezett házaspárok – akár Ralph és Darcy –
képesek kompromisszumot kötni, akár feladva korábbi
igényeiket, hiszen végül is jó okuk van az együtt maradásra.
Természetes, hogy időről időre minden házaspárnak felül kell
vizsgálnia a házasságával kapcsolatos elvárásait – és ez jól is van
így. A kodependenseknél azonban a rejtett vágyak jóval kevésbé
egyértelműek, a felszíni okok és indokok hátterében pedig sokkal
mélyebb a belső zűrzavar. Az ő esetükben a zavart kötődés, illetve
a problémamegoldás hiányosságai jelenthetik a legnagyobb
gondot, és mindezzel mélységében kell foglalkozni. A változásnak
személyiségükben – bennük – kell megtörténnie, nem pedig a
felszínen, éspedig saját, erős ellenállásuk ellenében. A lelkük
mélyén ugyanis gyakran szenvedéseik folytatásáért küzdenek –
ismétlik a múltat, újrajátsszák azt, mert helyre akarják hozni.
A következő fejezetben a társfüggőség és az egészséges
kapcsolatok közötti további különbségekre hívjuk fel a figyelmet.
 10. Társfüggőség
vagy kölcsönösség?

L ássunk néhány népszerű slágermotívumot!

„Szerelmessé tettél, bár nem akartam; szomorúvá tettél –
vajon tudod-e? Boldoggá tettél – az örömöt hoztad el… Sírok
érted… A csókodért meghalok…”
„Te vagy a fény az éjszakában! Kérlek, hagyd meg nekem ezt a
fényt!”
„Csak az kell, hogy szerethesselek!”
„Te vagy a mindenem!”
Slágerek, nóták, népszerű, semmitmondó dalocskák, fikciók –
gyakran mutatják be a kodependencia sajátosságait. Mi tehát a
különbség a kodependencia és ellentéte, a kölcsönös függés
között? Hol a határ? Mit tekintünk egészségesnek, mit
kényszeresnek? A következőkben ezen kérdések mérlegeléséhez
mutatunk be tíz lényeges szempontot.
Annak eldöntése, hogy valaki kodependens-e, sohasem
egyértelmű, mert több fokozat van. Ezért használjuk a korábban
már bemutatott skálánkat.
Azt javasoljuk tehát: mérlegeljük mindannyian kapcsolatainkat!
Nézzük meg, melyik végponthoz esnek közelebb! Vajon a
zavarokhoz, avagy a lelki egészséghez?
KÉNYSZERŰ VAGY VÁLASZTOTT?
Torvill és Dean, a tehetséges műkorcsolyázó páros száguld a
jégen. Karjukat, lábukat – sőt, még a nyakukat is – időről időre
egymás testébe fonják. Néha úgy tűnik, mintha nem is két, hanem
csupán egyetlen embert látnánk. Aztán egyszer csak hirtelen
elválnak útjaik. Tökéletes a szinkron közöttük – csigavonalak,
hurkok, ismétlődő találkozások, szinte elválaszthatatlan
egységben vannak. Torvill és Dean azonban minderre nem lenne
képes, ha folyamatosan és szorosan kapaszkodnának egymásba.
Nem tudnának szétválni, pörögni, manőverezni – esetleg csak az
orrukat nyomhatnák egymáséhoz.
A kodependens kapcsolat kényszerei hasonló, láthatatlan
kötelékek. Az álláspontok mereven rögzültek, az egyik fél
legkisebb mozdulata is azonnali reakciót vált ki. Minden szóra és
minden gondolatra vigyázni kell, állandóan mérlegelve a társ
elképzelt reakcióját. Talán már mindannyian hallottuk: „Ne
beszéljünk erről – ez csak felidegesíti őt!” „Ne ismerd be, hogy ez
fáj neked! Úgyis csak kinevet majd!” „Ha elárulom az
érzelmeimet, akkor mások azt hihetik, valami nincs rendben
köztünk.” „Nem merek tenni semmit, mert félek, hogyan reagál.”
A tudatosan választott kapcsolatokat viszont kölcsönös függés
jellemzi. Itt is él az egymás iránti vágyakozás, de ez már nem
tapadás, nem felfokozott, csimpaszkodó szeretet. A szeretet – akár
a házastárs, akár a gyermek, akár a szülő vagy egy barát esetében
– választás kérdése. Akár a korcsolyázóknál, ha a helyzet – vagy a
koreográfia – úgy kívánja, a partnerek önállóan is bemutathatnak
szép és eredeti köröket. Mindketten eltávolodhatnak, majd
visszatérhetnek egymáshoz, anélkül, hogy a kapcsolatot
veszélyeztetnék.
Ezekben a kapcsolatokban a társak így gondolkodhatnak: „Azt
fogom tenni, ami a legjobban szolgálja közös érdekeinket, s ha a
párom reakciójával problémám lesz, akkor majd megbeszéljük.”
A „nem tudok nélküled élni” frázis meglehetős túlzás: „Ostobaság!
Persze hogy tudok élni nélküled, ha muszáj. De mert nagyon
szeretlek, azt választom, hogy veled éljek.” A választás szabadsága
megszépíti és gazdagítja a kapcsolatot.
A szeretet tehát választás kérdése!

VESZÉLYEZTETETT VAGY SZILÁRD

IDENTITÁS?
„Nő vagyok!” – harsogja lelkesen Helen Reddy amerikai
énekesnő. Ez a személyes identitása, mellyel a „Ki vagyok én?”,
„Minek látom magam?” kérdésre ad választ. Robert Burns skót
költő viszont ezt írja: „Ó, bárcsak megadná nekünk Isten a
képességet, hogy a mások szemével láthassuk magunkat!”
A kodependens kapcsolatokban titokban az a reménység él,
hogy a szoros közelségben a saját identitás is egyre világosabban
körvonalazódik, a labilis énhatárok – a másik fél által – folytonos
vonallá épülnek, s mindkét személy partnere segítségével szert
tehet egy stabilabb énképre. A stabilitás azonban mindkettőjükből
hiányzik, s így egymásnak sem tudnak adni önmagukból.
Egymás kiegészítése helyett egészen más történik. Mindketten
nagyon figyelnek a másik fél elvárásaira, szükségleteire, és
előrejelzik – előrevetítik – azokat. Már azelőtt alkalmazkodnak,
mielőtt megismernék magát a helyzetet – az alapján, amit
partnerükről tudnak vagy legalábbis feltételeznek. Az énképnek
rendkívül jelentős része függ a másik személytől, ezért a
kapcsolatról mindkét fél azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy
tökéletes, s minden a legnagyobb rendben van. Ha pedig bárki
kísérletet tesz egy váratlan, szokatlan lépésre – ez már fenyegető,
szorongást gerjeszt, hiszen veszélyezteti vele a másik fél
identitását. A kodependensnél megfigyelhető kényszeresség a
kapcsolatot még magánál az életnél is fontosabbá,
ellenállhatatlanabbá teszi. A pár két tagja elsősorban a társhoz, és
nem az élethelyzethez alkalmazkodik. S mivel az identitás csupán
„kölcsönzött” – a társ távolodásával akár az is odaveszhet.
A kodependens viszonyban levők identitáshelyzete hasonló
tehát a sziámi ikrekéhez. Ha a sebész művi úton szétválasztja
őket, egyik – vagy akár mindkettő – belehalhat. Akkor sem bírják
azonban soká, ha együtt maradnak. Az érzelmi függésben élők
meg vannak róla győződne: nem élhetnének a társuk nélkül. Vele
azonban hasonlóképpen boldogtalanok.
A kölcsönös függésen alapuló kapcsolat viszont nem
egybefonódott és nem is csimpaszkodó. S ahogy a két ember
fejlődik és halad az élete útján, kapcsolatuk is újabb és újabb
távlatokat nyit. Identitásuk mindeközben teljes és szilárd –
ahogyan mindig is az volt –, s ezért kapcsolatuk nem
szükségszerű, hanem mindkettőjük által szabadon választott,
megengedi az emberi lehetőségek és adottságok teljes skálájának
kibontakozását.
Nekünk, keresztényeknek, az együtt fejlődésre különösen jó
esélyeink vannak. Isten mindnyájunkkal törődik külön-külön is,
ismeri személyiségünket a születésünk előtti időszaktól, sőt az
identitásunkat is ő erősíti meg. Az őszinte hit lehetővé teszi, hogy
Isten és Jézus identitásából annyit merítsünk, amennyire csak
szükségünk van – hitünk egyúttal erre is ösztönöz bennünket.
Keresztény létünkhöz hozzátartozik az értékesség és a
teljesség. Ez mind bennünk van, s nem függ a másokkal
kialakított kapcsolattól. Személyiségünk így belülről is
biztonságban van, s ha keresztényként baráti, családi vagy
másféle kapcsolatokat alakítunk ki, kényszer nélkül adunk
egymásnak, s kapunk is egymástól. Ha pedig a kapcsolataink halál
vagy más nehézség miatt – szándékunk ellenére – megszakadnak,
az élet akkor is haladhat tovább. Hitünk nem véd meg minket a
gyásztól és a fájdalomtól, Krisztus követőiként azonban
önmagunkat sosem veszíthetjük el.

AZ ERŐ ILLÚZIÓJA VAGY A VALÓSÁGRA

ÉPÜLŐ ERŐ?
„Az a ló a legerősebb, amelyik heti hat napot is képes dolgozni”
– magyarázta Margaret. „Sokkal többet tud teljesíteni, mint az,
amelyik egész évben szabadon él a karámban. És az a
leggyengébb, amelyik az istállóban marad. Fontos a gyakorlás, az
aktivitás. Kívül és belül egyaránt. Én most keményen dolgozom az
érzelmeimmel, és egyre erősebb vagyok. Sokkal erősebb, mintha –
teszem azt – Pete nem volna ilyen.”
Margaret helyzetét bármelyik serdülőkorú lány
megirigyelhetné. Még a harmincat sem töltötte be, de már egy
hatalmas méntelep tulajdonosa Forth Worth határában.
Korábban rodeóversenyekre és lovasbemutatókra járt, akkor
lovagolt, amikor kedve tartotta, és még csutakolnia sem kellett a
méneket. Férje, Pete azonban alkoholbeteg lett – minden délután
sörrel indít, és estéről estére félájultra issza magát.
Margaret hátravetette dús fekete haját, és a már mindent
tudók egykedvűségével megrántotta a vállát.
– Lehetne rosszabb is Pete-tel! Lehetne például gonosz vagy
agresszív, amikor részeg… járhatna kocsmáról kocsmára… De ő
nem tesz ilyet… Otthon iszik. És még a munkáját is megtartotta.
Ráadásul azt sem felejthetem el, hogy amikor évekkel ezelőtt
belefogtam ebbe a vállalkozásba, tényleg sokat segített nekem.
Pete ma is bízik bennem. Még ma is ő a támaszom.
– Ön tényleg azt hiszi, hogy egy ilyen ember, mint Pete,
erősebbé teheti?
– Én vagyok erre az élő bizonyíték!
Gyakran tapasztaljuk, hogy egy kodependens meg van
győződve róla, hogy saját erejét – s identitásának jó részét –
valójában egy másik személynek vagy kapcsolatnak köszönheti,
gyakorlatilag a társától nyerheti. „Ha elhúzódsz tőlem, ha kevésbé
szeretsz, akkor gyenge leszek. Elvesztem az életerőm, sőt, bele is
pusztulhatok… egyszerűen megszűnök létezni.”
A valóság azonban tragikus mértékig másként fest. Hiába
gondolja a kodependens fél, hogy képtelen életben maradni társa
nélkül – éppen a hozzá való tartozás erőfeszítése szívja el
energiájának java részét! Rengeteg energiát igényel ugyanis a düh
elfojtása vagy kiürítése, a másik szeretettartályából való
feltöltődés kísérlete és az örökös tagadás – és itt még nem
szóltunk a konfliktusokban generálódó szorongásokról, a
szégyenről, a társ leértékeléséről, az anyagi vagy gyermeknevelési
nézeteltérésekről.
A valóságos erő érzése egészen más. Egyik barátunknak,
Billnek faháza van Colorado államban, melyet önállóan tervezett
és épített. Nem egyszerű fakunyhóról van szó – kétszintes nappali
szoba, emeleti hálószobák, külső balkon. Bill csodálatos, ívelt
lépcsőt is alkotott, éspedig hajlított, szépen erezett amerikai
nyárfából. Már csak egy-két apró javítanivaló maradt a házán.
Hatalmas, terméskőből rakott kandallója mellett állva például
észrevette: az emeleti erkélyív valósággal kileng, amikor a
gyermekei dübörögnek a lépcsőn, és az erkély padlója is egyre
inkább megereszkedni látszott.
Megállt egyszer a ház előtt az egyik szomszéd, Joe Ramirez.
– Bill – dörmögte a maga vidékiesen elnyújtott
hanghordozásával –, mondok én neked valamit. Hántolj le egy
néhány jó erős szálfát, és erősítsd meg a balkont oszlopokkal!
Támaszd alá a balkonodat, mert ha egyszer felmászik rá a
macska, a súlya alatt ledől az egész műved.
– Egy „A”-támasz kellene talán?
– Dehogyis! Két oszlop is elég, csak ne támaszd őket
egymásnak! Külön-külön jobban tartanak. Megtartják neked akár
az egész világot!
Szilárdan, egyenesen. Együtt, de mégis külön-külön. Két
önállóan létező „egyén” támogatja egymást. Ebben van az igazi
erő.

VIHAROS ÉRZELMEK VAGY EGYENSÚLY?

 Brad és Joan szobabiciklije ide-oda vándorol: vad fellángolások
és elhidegülések váltják egymást. A kodependens kapcsolatokban
gyakori a dráma – hiszen a pár érzelmi szélsőségek között
ingadozik.
George Gamow csillagász (1904–1968) a magfizika
virágkorában vált híressé, amikor a világegyetem energiájáról és
kiterjedéséről szerzett ismereteink még egészen frissek voltak. A
tudós az életet négydimenziós tér-idő folyamatként ábrázolta,
melyen életvonalunk változó pozícióit mindig a véletlen és a
szükségszerű események határozzák meg. Az ilyen „világvonalak”
szerinte állandóan metszik egymást, új pontokat hoznak létre, és
folyamatosan eltávolodnak, mert állandó kölcsönhatásban állnak.
Találó hasonlat, klinikánkon gyakorlatként mi is használjuk.
Klienseinket néha arra kérjük: ábrázolják egymással párhuzamos
vonalakkal házassági, szülői vagy baráti kapcsolataikat. A társak
nem mindig azonos távolságban élnek – ahogyan a vasúti
sínpárok sem azonosan haladnak együtt. A kodependensek
sínpárjában sok a kilengés: széttartás, kereszteződés…
Egyik házaspárunk, Robert és Edna, nyolc éven át éltek
viharok közepette. Nagy veszekedések, kibékülések, esetenként
verekedések váltották egymást életükben. Időről időre
megpróbáltak külön lakni, távolságot tartani egymástól, de
huszonnégy óránál tovább sosem bírták. Kapcsolatukban
sokféleképpen vergődtek, tengődtek, ám alapvető problémáikra
nem volt megoldásuk. Segítség nélkül nem boldogultak.
Egy egészséges kapcsolatban a két fél identitása önálló, s ezzel
együtt a kapcsolat mégis szoros marad. A párhuzamos vonalak
közti távolság növekszik, majd csökken az élet különböző
időszakaiban bekövetkező változatos hatások, egyéni és közös
tevékenységek mellett – mint karrier, gyereknevelés, tanulás,
hobbi, egyházi és azon kívüli aktivitások – a legboldogabb
időszakok, például a gyermekszületés erős közelségével.

BIRTOKLÁSI VÁGY VAGY BIZALOM ÉS

ELKÖTELEZŐDÉS?
Brad és Joan valószínűleg jóval kevesebbet hurcolta volna az
elhíresült szobakerékpárt, ha nem gyötörte volna őket a
féltékenység, Brad hajlamos volt ugyanis rögtön a legrosszabbra
gondolni, amint feltűnt egy rivális-jelölt társa munkahelyén. Joan
rendkívül vonzó nő volt. Ki is tudhatna ellenállni neki?
A féltékenység a kodependens kapcsolatok gyakori jellemzője.
Alapja nem más, mint a bizonytalanság, nemcsak az élettel
kapcsolatban, de azon túl is – már-már a paranoia fokáig. Brad
csak az első árulkodó jelre várt, egyetlen apró bizonyítékra, hogy
megtudja: Joannek van valakije! A nő viszont éppen ez ellen
védekezett – a férfiuralom legapróbb megnyilvánulására is
tiltakozni kezdett.
A valódi elkötelezettség bizalomra épül – bár természetesen az
egészséges kapcsolatban is felbukkanhat a kétség. A társ iránti
bizalom nem vakság vagy együgyűség – természetesen amellett,
hogy a félrelépés egyértelmű jeleit nem hagyhatjuk figyelmen
kívül. A bizalom érzése egyensúllyal jár, és a párnak ettől lesz
kellemes, nyugodt közérzete.
SZŰK LÁTÓKÖR VAGY SOKRÉTŰ
TÁMOGATÁS?
Florence Nightingale-t (1820–1910) leginkább a krími
háborúból ismerhetjük. Ő volt ugyanis, aki ebben az időszakban
kialakította és elfogadtatta a sebesültek korszerű ápolását – szinte
egyedül. Azt viszont már csak kevesen tudják róla, hogy ő
használta elsőként a mi kördiagramjainkhoz hasonló statisztikai
ábrákat is – „kakastaréjként” emlegetve őket. A szemléletes
adatok segítségével egyébként egészségügyi reformokról győzte
meg a korabeli megfáradt, közönyös brit hadvezetést.
Rajzoljuk most meg mi is „életünk tortáját” – a különböző
személyes szerepekre fordított időnk, energiáink
figyelembevételével! A tortaszeletek egyike legyen a házasság, a
többivel ábrázoljuk szülői szerepünket, munkánkat, keresztény
közösségünkkel és a barátainkkal való kapcsolatunkat, a pihenést
és a hobbit! Az egészséges személyiség sok szeletből áll, s bár ezek
különböző méretűek, egy ötgyermekes anya például sokkal
nagyobb „tortát” rajzol, mint egy szörfbajnok – az egész általában
többé-kevésbé kiegyensúlyozott képet mutat.
A kodependens „tortáján” azonban az érzelmi energiák
elosztásának kisebb-nagyobb aránytalanságait látjuk. Például
annyira megszállottja lehet egyik-másik kapcsolatának, és oly sok
időt fordít egy bizonyos személy problémáira, hogy a kedvéért
akár össze is zsugoríthatja az összes többi tortaszeletét, és nem
marad energiája a többire.
A szerfüggők családjában az egészséges szülő elvben tudna a
gyermekről gondoskodni. Ez azonban, ahogyan már a
tortapéldával is szemléltettük, egyszerűen nem így működik. A
kodependens a függő problémáiba merül, folyamatosan
próbálván megoldást találni. Sértődött, megbántva érzi magát,
bűntudata van. Így aztán csaknem mindegy, hogy mennyire
szeretik a gyermeket a diszfunkcionális családban élő szülők –
„tortájukból” neki bizony csak vékonyka szelet juthat. A
kodependens kapcsolatok különösen rosszindulatú típusai előbb
a párkapcsolaton kívüli barátságokra, később pedig az egyházon
belüli kapcsolatokra is rombolóan hatnak. Az összes energia és
figyelem a kapcsolaton belüli megoldási próbálkozásokra és az
érzelmi szenvedésre fordítódik.
Szemléletes példa lehet az orvosbiológia területéről a
daganatok esete. A tumor önmagában még nem feltétlenül
rosszindulatú jelenség. Ahogyan azonban egyre növekszik, és a
gazdaszervezet energiáit saját növekedésére használja fel,
kiszorítja onnan az egészséges szöveteket. S bár önmagában a
daganattal még tudnánk együtt élni – ha lennének egészséges
szöveteink –, kiszorító hatásánál fogva életveszélyessé válik. A
kodependenst is afféle „érzelmi daganat” támadja meg,
eltorzítván az egészséges viszonyokat és tevékenységeket, a
kiegyensúlyozottság, a belső gazdagság lehetőségeit.
A sokoldalú támogatás kifejezést az egyoldalúság, a szűk
látókör ellentéteként használtuk. A „több lábon állás” ugyanis
megtarthat bennünket. Analógiaként most képzeljünk el egy
takaros, egylábú asztalt! Ha esetleg megsérül a lába, könnyen
felborulhat – ellentétben egy olyan masszív, erős, négy hajlított
lábú asztallal, amelyet egy láb hiánya csak gyengít, de nem tesz
használhatatlanná. Ha egy embert megfosztunk élete egyetlen,
mindennél fontosabb támasztékától, bizonyosan összeomlik, de
legalábbis úgy fogja majd érezni, hogy ez történt. Ha viszont „több
lábon áll”, vagyis több szilárd kapcsolatot ápol, lehet, hogy
szenved majd, de az élete nem törik derékba.

TŐZSDESZINDRÓMA VAGY STABIL

ÖNÉRTÉKELÉS?
A tőzsdén – az élet változó hatásai miatt – a részvényárak
folyamatosan változnak, csökkennek, majd nőnek. Elegendőek
ehhez az inflációs félelmek, vagy akár egy-egy elnöki bejelentés.
Ha azonban kapcsolatainkban történik ugyanez, ha egymás
hangulati barométere szerint ingadozunk, ez már kevésbé
természetes helyzet. „Ha fel van dobva a másik, akkor én is.” „Ha
szomorú, akkor én is magam alatt vagyok.” „Ha boldogtalan,
akkor én is boldogtalan leszek.” „Akármi történik a
partneremmel, az engem is magával sodor.”
Ezt a jelenséget – egészen egyszerűen – tőzsdeszindrómának
nevezzük. Sűrűn találkozunk olyan páciensekkel, akik oly
szorosan kötődnek mások életéhez és sorsához, hogy szeretteik
rossz hangulata rövid idő alatt akár a teljes napjukat is
tönkreteheti. Ezek az emberek sohasem cselekszenek, csupán
reagálnak. Ez pedig sokkal kimerítőbb, mintha a saját lelkük
vezetné őket, folyamatosan a másikra hangolódva veszik át annak
minden rezdülését, sőt rigolyáját, s eközben pontosan kell
olvasniuk az illető megannyi jelzését. A legrosszabb, hogy mindez
automatikusan történik. A folyamat közben egyik fél sem ura
saját érzelmeinek.
 Ha egészséges mértékű kölcsönös függésben élünk, nem sodor
el bennünket mások boldogtalansága vagy bánata. Ettől még
érzékenyek és figyelmesek lehetünk! Függőség nélkül viszont
sokkal erősebben tudunk másokat támogatni és gondoskodni
róluk. Az egészséges, interdependens viszony kulcsa a pozitív
önértékelés: egyfajta belső biztonságérzet.

ISMÉTLÉSI KÉNYSZER VAGY NYITOTTSÁG

A JÖVŐRE?
John és Gladys példája – talán még emlékszünk a jelenetre,
amikor nem egymást, hanem múltjuk „szellemeit” hallották –
remekül szemlélteti az ismétlési kényszer jelenségét. A
gyermekkor megoldatlanságai – különösképpen az elhanyagolás,
a rossz bánásmód – a felnőtté vált egyént arra kényszerítik, mi
több, kárhoztatják, hogy múltját újraalkossa, megismételje. Olyan
ez, mintha egy régi színdarabot próbálna valaki újra és újra
megrendezni, eleve kudarcra ítélt megoldási kísérleteket tenni,
miközben mindezt és a vele történteket folyamatosan tagadja. Az
ismétlési kényszer korlátozza a választás szabadságát, s közben a
tagadott problémák súlyát felfokozza. Keresztényeknél mindezt
tovább terheli az Istennel való kapcsolat megélésére való
képesség csökkenése – életük vezetőjévé ugyanis a kényszer válik.
A kényszerektől való megszabadulás lehetőségére szép példát
mutat Pál apostol élete, aki farizeusok gyermekeként nevelkedett,
s élete kezdetét tekintve keresve sem lehetett volna nála
szigorúbb és merevebb szemléletű farizeust találni. Vallási
neveltetéséből fakadó „vakságát” Isten segítségével mégis le tudta
győzni, érzékennyé és nyitottá vált mindazon kalandos utak és
helyek iránt, melyek felé Isten vezette őt. Erre azonban csak
akkor nyílt módja, amikor felszámolta múltjának nehéz
örökségét.
Az egészséges, kölcsönösen függő kapcsolatokat a jövő iránti
nyitottság jellemzi. A múltnak vége, megtörtént, lezárult. A
kapcsolat azonban szabadon fejlődik tovább – szerves, dinamikus
jelenségegyüttesként. Egyre mélyül, akár egy barátság, egy
szeretetre épülő testvéri kötődés. Így történhet meg az is, hogy a
házasságkötés után egy, két vagy tíz évvel a kapcsolat egyre jobbá
válhat. A házasság megújítása mindazonáltal terápiás keretek
között is lehetséges – akár évente vagy félévente is
bekapcsolódhat egy-egy pár a házasságát megerősítő
programokba a kapcsolat felfrissítése vagy némi közös elmélyülés
céljával. „Együttgondolkodásuk” azonban csak akkor lehet
sikeres, ha nyitottak a változás iránt, s ha a múlt kényszereitől
már megszabadultak.

BIRTOKLÁSI VÁGY VAGY ELFOGADÁS?

A diszfunkcionális családokban központi kérdés a hatalom, a
kontroll. A maximalista, kritikus, merev szabályokat követő
szülők például hajlamosak rendkívül erős fegyelmet tartani az
otthonukban. A másik véglet viszont, amikor a szerfüggő szülő
életvitele miatt teljes káosz áll be: senki nem képes kontrollálni
semmit, és nem lehet tudni, mi lesz a következő lépés. Az is
előfordul, hogy egyszerre mindkét típusú kontrollzavar fennáll:
ha az egyik szülő megbízhatatlan és elveszíti önkontrollját, akkor
a másik szülő az ellenkező szélsőségbe eshet.
A származási családban tapasztalt kontrollproblémák
felnőttkorban is érzékennyé tehetnek az uralkodás, a hatalom
kérdéseire – még abban az esetben is, amikor a családban a zavar
egyetlen gyengén működő, fájdalmas pontra koncentrálódik. A
szükséglet – így vagy úgy – utat tör magának. Klienseinktől
gyakran halljuk: „Találkozásunk első napjától kezdve harcolunk
egymással, de sejtelmem sincs, hogy ki a győztes és ki a vesztes.”
A függés körforgásába, mint látjuk, számos tényező
kapcsolódik be, egyebek között a kontroll. A függő,
szenvedélybeteg ember a hangulatát elsősorban kémiai
anyagokkal szabályozza; a dühöngő maximális uralomra tör; az
anorexiás serdülő gyakran szinte elsorvad a szülői szigor súlya
alatt, s így már csak az evés területén rendelkezhet némi
szabadsággal (ezért természetesen nem is lehet rávenni arra,
hogy akár egy falatot is magához vegyen).
A befolyásolás elfogadása nem gyengeség és nem jellemhiba –
egyszerűen az egészséges alkalmazkodásról van szó. Az
egészséges személyiség nem törekszik maximális kontroll
megvalósítására – nincs rá szüksége –, és mégis, kevésbé
feltűnően, de hatékonyan képes kézben tartani a körülötte zajló
eseményeket.
Az alkalmazkodásra való készség és mások befolyásának
elfogadása minden kapcsolatban természetes dolognak számít. A
munkahelyen például a vezető kiosztja a feladatokat, de onnantól
kezdve már nem tartja rajta a szemét mindenen. A felelősséget
viszont törekszik a lehető legnagyobb eredményességgel
átruházni. Más helyzetben, például otthon, az édesanyát nem
zavarja, ha gyermekei felfordulást csinálnak, vagy ehetetlen
dolgot készítenek a konyhában, amikor főzni tanulnak. S ha a
hatéves gyermek első autómosását szívvel-lélekkel végzi,
nagyapjának még a foltos autó látványa is nagy örömet szerezhet.
A házasságban a férj rendszerint nagyobb fizikai erővel bír, s
ezt a fölényét akár ki is használhatná, hogy feleségét és
gyermekeit engedelmességre kényszerítse. Ezt azonban csak
akkor teszi, ha kodependens – kiegyensúlyozott kapcsolatokban
nem él vissza az erejével. Hasonlóképpen, a feleség
kirekeszthetné hálószobájából a férjét, engedelmességet
követelve tőle, ám egy kiegyensúlyozott nő másféle eszközöket
használ.
A keresztények számára az engedelmesség legszebb példáját
Krisztus mutatta be, aki többször is bizonyította, hogy hatalma
van az emberek és a természet felett. Démonok, betegségek és
viharok engedelmeskedtek akaratának. Tízezer angyal siethetett
volna segítségére, amikor a keresztfán szenvedett. Ő mégis önként
vetette alá magát a fájdalomnak. Értünk tette, alázattal, hogy
teljesítse Isten akaratát.

FÉLELEM AZ ELHAGYÁSTÓL VAGY

BIZALOM ÉS HIT AZ ÉLETBEN?
Az apának egyszer csak elege lesz családja és gyermekei
eltartásából, ezért otthagyja őket, s egy vándormotoros
közösséghez csatlakozik. Az anya belefárad háziasszonyi
teendőibe, ezért terheit válláról levetve elköltözik, s kétszáz
mérföld távolságra új életet kezd. Két ember, aki cserbenhagyta a
családját.
Marie fullasztónak érzi kapcsolatát Ralph-fal, ezért egyre
ritkábban találkozik vele: már csak hetente egyszer akarja látni.
Nem érzi, hogy cserbenhagyta volna a barátját – Ralph azonban
ezt éli meg. Pedig ami történik, valóban nem tekinthető
elhagyásnak, csak a kodependensek szempontjából. Ha tehát a
partner, egészséges ösztöneitől vezérelve valamelyest eltávolodik,
lazít az együttlét kötelékén, ez az ő számukra máris az
eltaszítottsággal, a „lelki halállal” egyenértékű. Tudattalanjukban
egy belső hang ezt suttogja: Ha elhagynak, túl sokat veszítesz, sőt
talán bele is pusztulsz. Egyik kliensünk, Robin Norwood találóan
fogalmazott: „Az elhagyástól való félelmében bármit megtesz az
ember.” S bár ezt általában a nők szívszorítóbban tudják
kifejezni, az elhagyástól való félelem – rejtettebb formában – a
férfiakat is éppúgy kínozhatja.
Robert Heim – akit már korábban is említettünk – magas,
széles vállú fiatalember, szinte tökéletesen izmos, kigyúrt testtel.
Első látásra úgy hat ránk, mint egy szelíd óriás, de mint később
kiderült, ez csak a felszín volt. Azért kereste fel rendelőnket, mert
rendszeresen megverte a feleségét.
– Felfogtam, hogy ez így nem mehet tovább! Kezdettől ez van. S
megértem, ha Edna nem bírja. Én sem bírom. Ennek véget kell
vetni!
Egy nappal Robert terápiás ülése után Edna elköltözött.
Egyedüllétre volt szüksége, „hogy egy kicsit tisztábban lásson”,
mondta otthon.
 Aztán egy újabb nappal később Robert telefonált – alig tudott
beszélni a rémülettől. A látszólag keménykötésű, erősnek tűnő
férfi egyszerűen nem tudott magán uralkodni, mert felmerült a
válás lehetősége. Elhagyták őt.
Edna és Ralph terápiája nehezen haladt. Nem tették fel a
kérdést: „Hogyan tudnánk a kapcsolatot új, egészséges alapokra
helyezni? Hogy tudnánk változtatni?” Az ő törekvésük teljesen
más volt: drámájukba a terapeutát is be akarták vonni – egy már
létező kapcsolati működésbe, harmadik szereplőként. A fájdalmas
változáshoz nem volt erejük, csak meglevő, ingatag viszonyuk
stabilizálását várták. Erre pedig nekünk sincs csodaszerünk.
Az elhagyástól való félelem ellentéte nem más, mint a bizalom.
A legszilárdabb bizalom pedig Istenhez kapcsolódik. Egyedül neki
hihetjük el, ha azt ígéri: „Sohasem foglak téged cserbenhagyni”.
Egyedül ő az, akire fenntartás nélkül támaszkodhatunk.
De valahogyan az emberekben is bíznunk kellene! – vetheti fel
bárki joggal. Mégis hogyan? Kapcsolataink közül leginkább a
szüleinkkel és a házastársunkkal való viszonyunk jelent
biztonságot! A magunk részéről ezzel egyetértünk. Bíznunk kell
hozzátartozóinkban, és ehhez a hitünk is alapot teremthet. A
kérdés azok számára a legnehezebb, akik a hozzájuk legközelebb
állóktól szenvedtek el fájdalmas sebeket.
A bizalom helyreállítása – mi ezt valljuk – elsősorban Isten
segítségével történhet. Általa tanulhatunk meg – akár tragikus
események után is – újra mások közelségébe kerülni, és számítani
rájuk. A kodependencia problémájával küzdők azonban néha
erre a lehetőségre sem nyitottak: „Nem ért engem” – mondják.
„Nekem akkor is tudnom kell, hogy abban az emberben, aki
fontos számomra, bízhatok-e vagy sem!” A bizalom törékeny és
nehezen teremthető újra – különösképpen igaz ez a kodependens
kapcsolatokra.
Könyvünk következő fejezetében arra összpontosítunk: Mit is
tehetünk a kodependencia ellen?
 11. A jól működő
kapcsolatokról

A z előző fejezetben már említettük, hogy a függésnek és a

társfüggésnek nem a teljes függetlenség, hanem a kölcsönös
függés (interdependencia) az ellentéte, ami sok irányban nyitott
kapcsolati hálót jelent.

A KAPCSOLATKERÉK
Az egészséges házasságban – kölcsönös függésben – két önálló
személyiség tartozik egymáshoz. A jól működő kapcsolatokban
élők a világ és Isten felé is nyitottak – marad további tér a
fejlődésre, a sok-sok kedvező változásra. A függés és függetlenség
mérlege e kapcsolatoknál egyensúlyban van. Képzeljünk el egy
kört, és helyezzük el a tökéletes egyensúlyt a legfelső pontjára! Az
óramutató járásával megegyező irányban haladva a kapcsolat
működésében egyre nagyobb hangsúlyt kap a függőség. Az
ellenkező irányban pedig egyre fokozódik a függetlenség. Mindkét
esetben felborul az egyensúly.
A kapcsolati mérlegnek a függés felé való mozdulását egyes
társadalmi csoportok és szervezetek nagyra értékelik. Ezt
hangsúlyozhatja például egy-egy olyan cég, amely sokat ad a
lojalitásra, s ezért alkalmazottait – sőt ügyvezető igazgatóit –
egyaránt alárendelt helyzetbe kényszeríti. A házasságban az ilyen
viszonyokat egyszerűen függőségi kapcsolatoknak nevezzük.
 A párkapcsolatokban a függő helyzet akár a szerencsétlen
körülményekből is adódhat. Például kialakíthatja egyik vagy
másik partner súlyos betegsége vagy munkaképtelensége, esetleg
a lustaság vagy a belenyugvás is lehet az oka. Esetenként egyes
kulturális csoportokban a tekintélyszemélyek is azt sugallhatják,
hogy a feleségnek el kell fogadnia a társ minden szeszélyét, és alá
kell rendelődnie az „ura” akaratának (a fordított helyzet már
jóval ritkább).
Hasonló helyzetet – függőségi viszonyt – eredményez a
szerfüggés is. S ahogy egyre mélyül az egybefonódottság, a pár
társfüggővé, azaz kodependenssé válhat.

A KODEPENDENS MŰKÖDÉS
MEGSZÜNTETÉSE
Egészséges kapcsolatokban, amennyiben erősödik a függés –
például egy-egy betegség esetén –, a pár nagy erőfeszítéssel tud
küzdeni azért, hogy egyszer újra visszajusson a kölcsönösség
állapotába. Egyik kollégánk, Ron, szívinfarktusa idején hónapokig
ágyban kényszerült feküdni, ami feleségével szemben
kiszolgáltatottá tette. Az asszony nemcsak Ron fizikai
szükségleteiről volt kénytelen gondoskodni, de egyik napról a
másikra a különböző családi funkcióit is át kellett vennie
olyanokat is, melyeket Ron a házasságkötés óta egymaga látott el.
Kezelte a pénzügyeket, olajcserére vitte az autót, sőt, megjavította
az eldugult lefolyót – hiszen Ron képtelen lett volna merev, ferde
testtartást felvenni a szereléshez.
 Aztán, ahogy a férj kezdett talpra állni és egyre
türelmetlenebbül várta javulását, lassan-lassan visszatért régi
teendőihez is. Előbb csak a nem megterhelő házimunkákat kezdte
ellátni, melyeket azelőtt a felesége végzett – így próbálván
megváltoztatni a terhek elosztását. Ron megromlott egészsége
miatt a korábbi szereposztás lehetetlenné vált – csakhamar
kialakult azonban egy új, kielégítőbb egyensúly. Ron tudatosan és
tudattalanul is úgy viselkedett, hogy a kapcsolat „óramutatóját a
függetlenség felé forgassa vissza”, elsősorban lelkileg és
szellemileg, de fizikailag is.
Mi történik azonban akkor, ha a függés fokozatosan tovább
erősödik, s a házaspár egyensúlya egyre erősebben tolódik ebbe
az irányba? A probléma egyre súlyosabbá válik, a „támaszként”
működő erősebb partner – öntudatlanul – erős lelki terheltségnek
van kitéve. A tartósan felborult egyensúlynál már mindkét félnek
támaszkodnia kell – mégpedig a partnerére. A korábbi fejezetben
említett „A”-támasz helyzete ez: a valaha jól tartó, párhuzamos
oszlopok kodependenssé válnak. A házasság egyensúlya ilyen
esetekben már akár egy kisebb mozdulattól is vészjóslóan
felborulhat.

FÜGGETLENSÉG
„Valahogy eltávolodtunk egymástól.” „Én én vagyok, ő meg ő –
de már nem vagyunk mi soha többé.” „Mintha nem is ismernénk
egymást. Két külön világban élünk, melyek immár egyetlen
ponton sem érintkeznek” – gyakran hallani klinikánkon ehhez
hasonló beszámolókat.
 Az egymástól való eltávolodás az egyre erősödő
függetlenséggel kezdődik, amely egy kritikus ponton túl már
elidegenedettséggé és ellenségességgé válik. A különbségek a
házasságot már nem gazdagítják, hanem szétfeszítik, és arra is
fény derülhet, hogy a párt elválasztó ellentétek már kezdettől
fogva létezhettek rejtetten. Mi több, ezek mentségként,
magyarázatként, s ha kell, akár fegyverként is bevethetők. A célok
már-már csak egymás ellenében valósíthatók meg, az ellentétek
immár kibékíthetetlenek, a sértődöttség és a csalódottság érzése
rendkívül mély – és az esetek többségében engesztelhetetlen düh
is jelentkezik.
Klienseink gyakran döbbennek meg azon, hogy nemcsak az
extrém függés, hanem a szélsőséges függetlenség is súlyos –
romboló – kodependenciával végződhet. Erre láthatunk példát
Tom és Judith esetében.

KÉTIRÁNYÚ ELMOZDULÁS
Tom Chambers nevű kliensünk munkamániás.
Ingatlanközvetítőként dolgozik, ami meglehetősen stresszes
elfoglaltság. Tom – főként problémája súlyosabb időszakaiban –
bárkinek, bármikor, bármilyen ingatlant hajlandó volt
megmutatni. Ha tudomást szerzett róla, hogy az egyik ügyfele
ebédnél szeret üzletet kötni, máris kéznél volt a hitelkártyája, és
vendéglőbe vitte; ha pedig az ügyfélnek reggel volt ilyen
hajlandósága, akkor az üzleti reggelihez igazította napját.
Reggeltől estig rendelkezésére állt a vevőknek és az eladóknak. Jól
is ment neki az üzlet: amikor a második BMW-jét vásárolta,
készpénzzel fizetett.
Ezenközben a felesége, Judith zokszó nélkül vállalt minden
feladatot: irányította a háztartást, a pénzügyeket, az életstílusuk
fenntartásához szükséges összes „kellékről” gondoskodott,
valamint szervezte közös gyermekeik életét – amiből a férj,
elfoglaltságai miatt, egyre inkább kimaradni kényszerült.
Tom és Judith észre sem vették, hogy egyre jobban függenek
egymástól. Tom nem fordíthatott volna ennyi időt és energiát a
munkájára, ha Judith nem vállalta volna magára az élet egyéb
tennivalóit, a szervezést. Idővel még a Tom szüleivel való
kapcsolattartást is átvette. Ugyanakkor anyagi helyzetük és a
társadalmi presztízs miatt az is nyilvánvaló volt: Judith erősen
függött Tomtól.
Egy idő után viszont szinte tökéletesen függetlenné váltak
egymástól. Tomnak semmi része sem maradt az otthoni ügyekben
– Judith pedig végképp nem vonódott be Tom munkájába. Vagyis,
miközben egyrészről teljesen egymáshoz igazodtak, mindennapi
életük körei szinte egyáltalán nem érintkeztek. S ahogyan ezt az
életmódot megszokták, idegenné, érzelmileg elérhetetlenné
váltak egymás számára. Tom eltávolodása és nemtörődömsége
Judith-ot fokozódó haraggal töltötte el, s egymás iránt érzett
dühük kis idő múlva nyílt ellenségeskedéssé fajult.
A Chambers házaspáréhoz hasonló kapcsolati elakadás igen
jellemző azon párokra, akiknél egyik vagy mindkét fél
szenvedélybeteg vagy egyéb függőségben szenved – Tomhoz
hasonlóan például munkamániában. A kapcsolatkeréknek
számos tragikus pontja és sok, viszonylag torz egyensúlypontja
van. A párok végül csendes kétségbeesésbe vagy passzivitásba
merülhetnek. „Túlélni mindent, mindhalálig!”
Elizabeth Metrano olasz származású nagyapja New Jersey
egyik szegénynegyedében nőtt fel. S bár iskolai végzettségét
tekintve csak a nyolc osztályig jutott, a sors kegyes volt hozzá, és
sok millió dolláros vagyonra tett szert, így a város egyik gazdag
negyedébe költözhetett. Elizabeth tőle örökölte találékonyságát,
ambiciózusságát. Szereti maga körül a pezsgő életet. Egyik
nagybátyja, Joe Taglioni kezdeményezésére huszonkilenc
nagynénjével és nagybátyjával, valamint ötvenhárom
unokatestvérével évente szerveznek óriási, hangos és vidám
családi összejövetelt, amihez rendszerint kibérelik a kerületük
vásárterét.
Caleb Johansen huszonkét hónapos korában már egyedül,
segítség nélkül lovagolt. Egy montanai farmon született és
nevelkedett. Számára az igazi boldogság az volt, ha egy remek
paripa hátán egy kényelmes nyeregben fürkészhette farmja
látóhatárát. „Három ember, az már tömeg” – vallja Caleb, és így is
érzi.
Beth és Caleb a Déli Metodista Egyetemen találkoztak, és rövid
időn belül egybekeltek. Házasságuknak barátaik nem jósoltak
hosszú jövőt. A Délidő[9] és a Keresztapa találkozása? –
tréfálkoztak a hátuk mögött. A házaspár azonban meghazudtolta
őket: Elizabeth ambiciózussága és Caleb józan észjárása
megteremte nekik a boldogság gyümölcsét. Kényelmes életük volt:
szép házuk a Highland Parkban, tízholdas birtokuk Grapevine-
ban, egy víztározó mellett. Elizabeth tanácsadóként dolgozott a
Highland Park-i iskolaigazgatóságnál, Caleb pedig egy nagy
szolgáltató vállalkozásnál helyezkedett el. Mindketten aktívan
részt vettek az egyházközség életében is: fontos szolgálatot láttak
el a belvárosi szegények gondozásában, s néha lovagolni vagy
csónakázni vittek közülük egy-egy csapat gyereket. Egy idő után
mégis idegenné váltak egymás számára.
Beth és Caleb is elkötelezett hívők voltak, így a válást
mindketten ellenezték. Házasságukat azonban mindennapos
veszekedések és hatalmi harcok gyengítették. Segítségre volt
szükségük, és jó érzékkel, éppen időben fordultak hozzánk.
Rendelésünkön – a legtöbb házaspárhoz hasonlóan – ők is
kritikával illették egymás minden megnyilvánulását. Például
ahogy a lovakkal bánik a másik, vagy kifogásolták egymás
kapcsolattartási szokásait, elmarasztalták egymást a szombat
délelőtti lustálkodásért, és mindketten egymás szemére vetették,
hogy a másik „mindennél fontosabbnak gondolja saját magát”.
– Egy héten csak háromszor ebédel velünk! – panaszolta
Elizabeth. A többi időt ki tudja, hol és mivel tölti. Én korán kelek,
és fél nyolckor már elmegyek dolgozni. De mire én felkelek, ő már
rég elindult a munkahelyére. Ha pedig egy estét véletlenül mégis
otthon tölt, azt biztosan arra a napra szervezi, amikor nekem
iskolai értekezletem van. Még soha egyetlen szennyes ruhát sem
tett be a mosógépbe, a szárítóról nem is beszélve!
– Elizabeth-től több is kitelne! Úgy, mint a nővéremtől – fakadt
ki Caleb. – Három gyermeke van, és könyvvizsgálóként is jól
keres. Mindemellett a háztartást is ellátja, s a fél világgal is
kapcsolatban áll. Háziasszony és feleség is egyben! Persze
Elizabeth még nem anya, rendben van, de akkor is feleség! És
ahol én nevelkedtem, ott a nő kötelessége vezetni a háztartást. A
Bibliában is ez áll a Példabeszédek könyvében.
Ahogy ott ültek a rendelésünkön, az elegáns külső ellenére
megviseltnek, fáradtnak tűntek. Szavaikból és hangsúlyukból
nyugtalanságot, türelmetlenséget éreztünk, s mindemellett
Caleben a nemtörődömség, Elizabeth-en pedig a feszültség jeleit
láttuk. Beszédük alapján is különbözőek voltak – Caleb vidékies
tájszólása éles ellentétben áll Elizabeth New Jersey-i
orrhangjaival –, annyira különbözőek, hogy egy pillanatra
magunk is megértettük, miért gondolták a barátaik, hogy nem
lesz hosszú jövőjük.
A következőkben – a már korábban bemutatott szempontok
szerint – elemezzük a Johanson házaspár helyzetét. Az ő
példájukon keresztül pedig mi magunk is mérlegelhetjük családi
és baráti kapcsolatainkat, illetve azokat, amelyek fontosak
számunkra. Mit tanácsolnánk a házaspárnak? Vajon kinek kellene
megváltoznia? Elizabeth-nek, Calebnek vagy mindkettőjüknek? S
hogyan? Miként állíthatnánk helyre a békét, s érhetnénk el, hogy
kapcsolatukkal elégedettek legyenek?
Kész receptjeink nincsenek. Javasolni szoktunk azonban
néhány olyan lépést, amelyek általában segítséget jelentenek a
pároknak problémáik rendezésében. A konkrét javaslat és a
lépések sorrendje leginkább attól függ, hogy mi okozza a zavart. A
cél azonban mindig ugyanaz: a kapcsolatkerék jobb egyensúlya.

A FÜGGETLENSÉG TÚLSÚLYA
 A függetlenség irányába sodródott, elhidegült házaspároknak
a következő négy fontos lépést szoktuk javasolni:

Először: ismerjék el a probléma létezését – önmaguk és

társuk előtt is! A tagadás ugyanis még az enyhe esetekre is
jellemző lehet. „Ez már csak így van, ha az ember olyan
régóta él házasságban, mint mi!” „Csak nem várja tőlünk,
hogy olyan lelkesek legyünk, mint a házasságunk
kezdetén?!” „Felnőttünk, megszoktuk egymást.
Természetesen nem olyan szoros már a kapcsolatunk.”
„Minden rendben van. Így normális” – hangzanak a
kifogások.
Másodszor: készítsenek közös időleltárt! Hová, hogyan,
milyen körülmények között mennek el együtt? Mikor,
mennyi időt töltenek kettesben, s ha ez nem sikerül, annak
mi az oka? A pár két tagja ezt előbb külön-külön készíti el,
majd a terapeuták előtt közösen beszéljék meg!
Harmadszor – s ehhez a lépéshez már feltétlenül
szakember (terapeuta, lelkész vagy egy jó barát) szükséges
– a házaspárnak vállalnia kell bizonyos új és közös
tevékenységeket. Egyezségük, megállapodásuk lényege,
hogy több időt töltenek majd együtt, s mindketten
törekszenek a kapcsolatban érintkezési pontokat, közös
aktivitásokat találni, és csökkentik a kettőjük közötti
távolságot. Az újonnan vállalt kötelezettségek bármilyen
formát ölthetnek, s általában minden házaspárnál
különböző jellegűek. Megvalósításuknak azonban szinte
 mindig az a feltétele, hogy csökkentsék az egyéb, külső
kötelezettségekre fordított időt és energiát.
Negyedszer: a házaspárnak vállalnia kell fejlődésük
nyomon követését, s általában azt, hogy arról a
szakembernek is beszámolnak. Nincs ugyanis értelme
bármit vállalni, ha az csakhamar feledésbe merül. Ha a
házaspár hajlandó számot adni egy megbízható harmadik
félnek arról, hogy hol tart, szinte biztos, hogy az ígéreteket
be is tudják majd tartani. A konzultációinkat látogató
házaspárok esetenként önállóan is követik saját
haladásukat, aminek elsősorban az a jó oldala, hogy így
sikeresebben kiküszöbölhetők a zavaró tényezők, és ők
maguk is világosan érzékelik fejlődésüket.

KIEGYENSÚLYOZÁS A FÜGGETLENSÉG
IRÁNYÁBA
A függés felé sodródó házaspároknak egészen másféle
segítségre van szükségük. Hiszen ha ők még több időt töltenének
együtt, az a problémájukat csak súlyosbíthatná!

Az első lépés az ő esetükben is a probléma fel- és

elismerése. A függő helyzetet néha rendkívül nehéz belátni,
különösképpen akkor, amikor ez a kiszolgáltatottság
jóformán elkerülhetetlen, mint ahogyan ezt a krónikus
betegségeknél vagy a munkanélküliségnél megfigyelhetjük.
 A második lépés a problémaleltár elkészítése, különös
tekintettel arra, hogy a pár hol sértette egymás határait.
(Például mikor vállaltak – feleslegesen – felelősséget a
társuk helyett, vagy mikor akaszkodtak rá a partnerükre?)

Ilyenkor nagy segítségünkre van, ha figyelemmel vagyunk a

függő fél teherbírására. Egy banális példával élve, az agysérülés
okozta bénulásban szenvedő feleségnek nehézséget okozhat a
cipő felhúzása – a kifordult lábujjai miatt. Azonban ugyanez az
asszony a zokniját képes felvenni, és a cipőfűzőjét is egyedül
kötheti meg. Ha a segítő „túlteljesíti” a szerepét, és abban is segít,
amit az asszony önállóan el tudna végezni, ezáltal megsérti az
objektív körülmények miatt fennálló szükségszerű határokat,
csakúgy, mint például az a házastárs, aki semmiségekért is lépten-
nyomon telefonál a partner munkahelyére.
A siker titka nem más, mint a határok helyreállítása annak
érdekében, hogy a dependencia ne tudjon tovább mélyülni.

A harmadik lépést írásban is rögzíteni kell. Mindkét fél

papírra vetheti az általa érvényesnek tekintett határokat –
azt a területet, amelyre igényt tartana. Nem kell hozzá
magyarázatot fűznie, de a listának teljesnek kell lennie.
A negyedik lépésnél – szintén írásban – fel kell sorolni,
hogy a partnerek miről hajlandók lemondani a
szükségszerű távolodás érdekében. „Ezennel felsorolom,
hogy mi az, amiben a kapcsolatunkat tudnám támogatni
azáltal, hogy távolodom tőled, és nem avatkozom az
életedbe.”
 Ötödik lépésként mindkét felet segítjük abban, hogy
felelősséget vállalhasson saját magáért, és
hatékonyabban tartsa kézben az életét – annak érdekében,
hogy társa ne kényszerüljön újabb beavatkozásra.
Hangsúlyozzuk: a kérés mindkét félre vonatkozik. Így is
megfogalmazható: „Úgy fogok magamról gondoskodni,
hogy neked ne kelljen átlépned a határaimat.”
S végül – talán ez a legfontosabb – mindkét felet megkérjük,
hogy gondosan vegyék számba külső kapcsolataikat,
beleértve a nem közösen végzett tevékenységekből
adódókat is. A „kapcsolat börtönében élőket” arra
buzdítjuk, találjanak maguknak „külön” szabadidőt és
támogató csoportot: barátságokat, egyházi tevékenységet,
vagy az érdeklődésüknek megfelelő más elfoglaltságot.
Ezenközben természetesen nem adhatják fel a házasság
iránti elkötelezettségüket. Az eredmény: egészséges
elmozdulás a függetlenség, s ily módon a kapcsolati
egyensúly irányába.

A kapcsolatkerék-analógia nem csak a házasságra érvényes. A

felnőtt korú gyermekekkel, a barátokkal való kontaktus, de akár a
munkahelyi, a gyülekezeti, iskolai és egyéb emberi viszonyok
felülvizsgálata is rendkívül hasznos lehet. A beavatkozás
természetesen akkor a legeredményesebb, ha a kapcsolati
egyensúly megbillenése még friss, és nem csúszott el teljesen az
elhidegülés vagy a kodependencia irányába.
Tom és Judith Chambers is lassanként próbál előrehaladni a
kapcsolat egészséges működése felé. Mindketten nagyon
meggyötörtek, kimerültek – nehezen haladnak, és még igen
hosszú út áll előttük.
Johansenék esete egy kicsit más: már-már veszedelmesen
ellenségesek egymással, de rendkívül elszántak és áldozatkészek.
Az első lépésnél rögtön nehézségük támadt, mert amikor
megkértük őket napi elfoglaltságaik felsorolására és fontossági
sorrendbe rendezésére, a listájukon egyetlen „mellékes”
tevékenység sem maradt – csökönyösen ragaszkodtak
valamennyihez. Ezt követően azonban önként elhatározták, hogy
egy éven át megpróbálnak azokra a dolgokra figyelni, amelyek
valóban fontosak mindkettőjüknek. Elizabeth erre az időre
feladta az iskolaszékben betöltött feladatát, Caleb pedig egy
klubelnökségtől vált meg. Kialakították a hétvégék rendjét:
havonta két hétvége a gyermekekkel, és egy hétvége kettesben. Ez
különösen jó ötletnek bizonyult, hiszen a közös időtöltés gyorsan
gyógyította a kapcsolatukat. A további ülésekre újabbnál újabb
időbeosztásokkal, és a háztartási teendők újraosztásával érkeztek.
Áttekintették egymás erényeit, gyengeségeit – otthoni és
gyülekezeti közegben egyaránt megpróbálták a különbségek
pozitív oldalát látni. Ezáltal, látszólagos ellentéteikből kiindulva,
lényegében gazdag erőforráshoz juthattak. Megállapodásaik
csoportterápiás keretben születtek – ami a változáshoz elégnek
bizonyult, tekintve, hogy Johansenék kapcsolata szerencsés
módon még nem volt végveszélyben. Johansenék tehát képesek
voltak feltöltődni, és kapcsolatuk is újra megerősödött. A köztük
levő különbségek értékké alakultak.
Elizabeth és Caleb már a következő évet tervezi. Speciális
nevelési igényű serdülőknek szerveznek lovastábort: Caleb
gondoskodik a lovakról, Beth pedig vállalja az üzleti oldalt. A
párterápia tanulságait itt is alkalmazzák: a tábor idején akár négy
hétvégét is töltenek majd közös lovaglással.
 12. Mindennapi szerepeink

S ean McCurdy rendkívül jó beszédkészséggel rendelkezett – a

szép szavak örökös bajnoka. Perth Amboyben (New Yersey,
USA) született – ekkor még John volt a neve –, de 21 évesen
törvényesen is felvette nevének kelta változatát. Retorikai
készségét folyamatosan és tudatosan fejlesztette, de afféle
„őstehetsége” is volt ezen a téren: már gyermekkorában több
újságot, cukorkát és monogramos papírt-írószert sózott el jó
pénzért egymaga, mint hasonló ambíciójú pajtásai. Csodálatosnak
tűnő tetteket vitt véghez: a zenekarra egyenruhát, a könyvtárba új
könyveket „bűvölt”, utazásokat szervezett. A középiskolai
suliújságban reklámfelületet alakított ki, a korábbi egylapos,
stencilezett hírlevelet nyolcoldalas, szép színes fotókkal, képekkel
megjelenő hetilappá fejlesztette – szinte segítség nélkül.
John – azaz Sean – mégis pályaválasztási tanácsadóhoz fordult
problémájával. Üzletkötői karrierje ugyanis – huszonhetedik
születésnapja után rövid idővel – derékba törni látszott. S amikor
kérdeztük, mi történt, csak rázta rézvörös, torzonborz fejét:
– Teljesen kikészültem! Nem bírom tovább! Semmilyen
munkát nem tudok pár hónapnál tovább ellátni! Fél év volt a
leghosszabb idő. Ez olyan, mintha szétesne minden. Egyszerűen
nem értem, mit rontottam el. És ez újra meg újra megismétlődik
velem!
– Mit szokott eladni? – kérdeztük.
 – Mindent, ami egy áruházban megtalálható – kivéve a
számítógépet, mert ahhoz túl sokat kellene tanulnom. Cipőt,
használt és új autót, élelmiszer-feldolgozó gépeket. Mindent. Még
bababútort is. Azt nagyon élveztem, tudja, a bababútort
kifejezetten szerettem eladni.
– Mégis, mi történt, miért hagyta abba?
– Dehogy hagytam abba! Elbocsátottak. Legutóbb a
nagyáruház gyermekosztályáról. Egyébként alapbért plusz
jutalékot fizettek. Két országos márkát is árultunk gyerekágyból,
járókából, és az áruháznak még saját terméke is volt. Az országos
típusokon kerestünk a legtöbbet, mert azok néha az ár
negyedével is drágábbak. Persze miközben bemutattuk őket, egy
szót sem mondhattunk a belső áruk minőségéről. Jó kis feladat
volt! De megoldottam. A márkás áru hetven százalékát én adtam
el, és az osztályon az eladási mutatók százhat százalékkal
növekedtek a négy hónap alatt, amíg ott dolgoztam.
– Mégis elbocsátották?
– Méghozzá a közvetlen főnököm, aki korábban a jutalékon
felül még prémiumcsekket is ígért. Az első hónapban lassan
haladtam, mert új voltam, de a másodikban már túlléptem a
határt – a csekken azonban csak egy nevetséges összeg szerepelt.
A harmadik hónapban igazán nagy forgalmam volt – csekknek
azonban a nyomát sem láttam. Aztán három hetet adtam a
főnökömnek, hogy beváltsa ígéretét. Nem történt semmi. Írásban
tettem panaszt ellene, aztán… Nos, elbocsátottak.
– Mit mondott a főnöke? Miért küldte el?
– Azt mondta, hogy nem tud ilyen hozzáállású emberrel
dolgozni.
 – És a jutalomcsekk miért maradt el?
– Azt mondta, elfelejtette. Mit is mondhatott volna? Azt, hogy
„maga túl sokat ad el”? És hogy „nem vagyok hajlandó teljesíteni
az ígéretemet?!”
– Hát ez valóban szerencsétlen eset. És előtte hol dolgozott?
– Egy belvárosi autószalonban. Az is nagyon tetszett, sikeres
eladó voltam, már kezdtem volna belejönni.
– Akkor miért hagyta ott?
– Az üzletvezető folyton a nyakamon lógott. De soha egy jó
szava nem volt hozzám. Csak olyasféle szemrehányó
megjegyzések, mint „Miért hagyta ezt a házaspárt vásárlás nélkül
elmenni?! Ennek az öregnek a fekete modellt kellett volna
megmutatni, nem pedig a sárgát!”
– Szóval innen is elküldték?
– Szó sincs róla. Otthagytam őket – egy nagy veszekedés után.
Mert az valóban igaz, hogy az eladó a pénzért dolgozik, az igazi
titok azonban az, hogy emberszámba is kell vennie az ügyfelet. A
vásárló fizet, tehát a legjobbat érdemli, és csak tőlem függ, hogy
azt megkapja-e vagy sem. Az említett üzletvezető pedig sem a
vevőkkel, sem a beosztottakkal nem törődött. Ilyen körülmények
közt pedig én nem tudok dolgozni.
„Ilyen körülmények között én nem tudok dolgozni.” Jegyezzük
meg ezt a kulcsmondatot! Vagy az előzőt: „Azt mondta, hogy nem
tud ilyen hozzáállású emberrel dolgozni.”
Ahogy Sean McCurdy előadta állásváltoztatásainak kalandos
történetét – tizenhárom munkahely az utóbbi négy év alatt –,
határozott, életszerű kép rajzolódott ki róla bennünk.
 A történet a felszínen elég egyértelmű – sőt, végső soron
gyakran találkozhatunk hasonlóval. Sean, az okos és karizmatikus
eladó nehézség nélkül képes állást találni. Aztán pár hét vagy
hónap elteltével a főnöke elkövet valamiféle szörnyű
igazságtalanságot. Az összetűzés elkerülhetetlen, Sean pedig kilép
vagy elbocsátják – és így vándorol munkahelyről munkahelyre. A
felszín alatt azonban ott húzódott egész élettörténete, ami idő
múltán elvezette őt a megoldásig.
Négyesztendős volt, amikor apja elhagyta a családot, ő pedig
egyedül maradt az édesanyjával. Lelke legmélyén óriási dühöt
érzett apja iránt, ami a későbbiekben kiterjedt minden férfi
tekintélyre. Sohasem foglalkozott ezzel – fel sem ismerte magában
–, mégis minden alkalommal olyan főnökkel hozta össze a sorsa,
akinek óriási elvárásai voltak vele szemben. Ő maga
szeretetteljes, tökéletes, igazságos apafigurára vágyott – ezt
diktálta kodependens belső szükséglete, hogy „kijavítsa a múltat”.
A felettesek pedig mindezt – valós személyek lévén – nem tudták
nyújtani. Képtelenek voltak megfelelni Sean ideáljának, ami
viszont éktelen dühöt váltott ki belőle. Javíthatatlan múlt, üres
szeretettartály, a tökéletes apa hiánya. Újabb és újabb fájdalmas
csalódások, melyek okáról Sean mit sem sejtett.
Sean apafiguraként működő főnökeiben mi magunk nem
találtunk rosszindulatú vonásokat. Sean sem gyűlölte őket
kezdetben, csupán egy olyan szerepet játszott, amelyről nem
tudott, s azt anélkül tette, hogy a működését megértette volna. A
józan eszével talán megérthette volna: egy munkahely jóval
többet jelent számára, mint csupán kereseti lehetőséget. A lelke
mélyén egy családi köteléket – egy apa-fiú viszonyt – igyekezett
létesíteni.
Sean helyzete nem egyedi: hasonló jelenségekkel szinte bárki
életében találkozhatunk. A kodependens személyek azonban igen
végletesen viselkednek. A korábbi példánkból már ismert Gladys
Jordan, akárcsak férje, John, szintén házasságukban élték újra az
édesapjukkal való konfliktusterhes kapcsolatukat, aminek
következtében viszonyuk krízisbe került. Sean helyzete még ennél
is kritikusabb volt: egy olyan kapcsolati mintát rekonstruált,
amelyet sohasem élt meg, tönkretéve ezzel munkahelyi
viszonyait, s ugyanakkor csődöt mondott abban is, hogy önerőből
legyen úrrá a múltból fakadó hiányérzetén.

AZ INTERPERSZONÁLIS KAPCSOLATOK
SOKSZÍNŰSÉGÉRŐL
Személyes életünk kapcsolati hálóink bonyolult szövedéke. E
kapcsolatrendszerben a kodependencia feltűnő elváltozások
forrása lehet, elsősorban pedig szerepeink torzulását idézheti elő.
A kodependens személyek – akár egy rendező vagy egy drámaíró
– láthatatlan mögöttes kapcsolatrendszert működtethetnek. A
munkáltatókkal szinte észrevétlenül „apai” vagy „anyai”
relációba keveredhetnek, a lelkészekkel és orvosokkal szintén
„gyermeki” viszonyrendszert alakíthatnak ki. Ezáltal – tudattalan
szinten – egyik hétköznapi szerepünk felcserélődhet egy egészen
másikkal.
A személyközi kapcsolatokban betöltött szerepeink szintén
igen sokrétűek lehetnek: szülő-gyermek (a szerepviszonynak akár
mindkét oldalát megtapasztalhatjuk), férj-feleség, főnök-beosztott,
tanár-diák, edző-sportoló, orvos-páciens, pap-hívő, nővér-húg,
nővér-fivér, báty-öcs – hogy csak néhányat említsünk –, s akkor
még nem is vettük figyelembe a testvérek születési sorrendjét, és
az egyéb szerepkombinációkat.
A diszfunkcionális családban felnövekvő személy –
tudattalanul – hajlamos megváltoztatni saját életének reális
szereposztását, s a rendelkezésére álló személyekkel eljátszatja
egykori családjának drámáját, szenvedését. Mindezt pedig azért
teszi, hogy a problémát „megismételve”, utólagosan lehetősége
nyíljon az átélés szintjén korrigálni azt, ami rosszul alakult
korábbi életében.
Az effajta szerepváltás legnagyobb terhei a lelkipásztorokra és
a női terapeutákra hárulnak. A pap tekintélyszemély, Isten követe
(akinek személyében akár az Urat is tisztelhetjük), s ebből
fakadóan a kodependens személyek rávetíthetik a szülők iránti
egykori elvárásaikat. Férfiak és nők egész sora várhatja tőlük,
hogy apaként, sőt akár pótházastársként működjenek az
életükben. Ha a lelkész énhatárai túlságosan is gyengék, könnyen
azt érezheti, hogy e kapcsolatokban ismeretlen területre sodródik
– ami végső soron igaz is. (Némiképp eltérő, de jellegében hasonló
lelki zavarról beszélhetünk akkor is, amikor a gyülekezeti tag
világfájdalmas dühöngéssel, az egyház működésével kapcsolatos
kifogások özönével fordul lelkipásztorához – abban a szilárd
hitben, hogy kifogásai jogosak, helyénvalóak, és indulataival a
gyülekezete javát szolgálja.)
Egy százfős gyülekezetben az egészséges, szeretetteljes
keresztények száma körülbelül nyolcvan lehet. A maradék húsz
százaléknál azonban érzelmi zavarokkal kell számolni. Ha a lelki
problémákkal nem tudunk megfelelően foglalkozni, akkor
könnyen előfordulhat, hogy a lelkészre változatos elvárások
vetülnek rá: félistennek, gonosztevőnek, vagy egyszerre
mindkettőnek tekinthetik. A segítő hivatásban dolgozók
valósággal vonzzák a kodependenseket, ezért is szükséges
világosan felismerni és érteni a probléma működését – mások
példáján és esetlegesen önmagunkban is –, amit elsősorban
szilárd énhatárok birtokában érhetünk el. A szakemberek
részéről – időről időre – szintén segítség bevonására lehet
szükség, hogy ráláthassanak a saját működésükre. A
lelkigondozóknak pedig különösen azzal kapcsolatban kell
vigyázniuk, hogy saját belső „radarjuk” ne ragadja el őket oly
mértékig, hogy mindenki számára pótszülőkké akarjanak válni.
Ha így tesznek, ez minden bizonnyal számos probléma forrása
lesz!
Belső dinamikai folyamataink rendkívül erősek lehetnek. Ezt
már a pszichoanalízis jeles képviselői is felismerték, amikor
kliensüket arra kérték, üljön látóterükön kívül, és elkerülték vele
a szemkontaktust. A mai pszichoterapeuták már személyesebb
kapcsolatot alakítanak ki kliensükkel, s ezeknek a kapcsolatoknak
a korlátai világosak és egyértelműek. A lelkipásztorok helyzete
azonban más. Őket a hívők bármikor és bármivel felkereshetik,
megsokszorozva ezzel a potenciális problémák számát.

A KODEPENDENCIA HATÁSA A CSALÁDI

SZEREPEKRE
 Az emberi szerepeknek számos további változatát ismerjük.
Sharon Wegsheider elsőként különböztette meg a családban
kialakuló szerepformákat: a hőst, a bűnbakot, a tréfamestert, az
elveszett gyermeket, a közreműködőket. A diszfunkcionális
családban élőknél az alább felsorolt szerepek merev
elhárításokként is működnek, melyek által az élet terhei
elviselhetőbbé válnak. E megváltozott szerepeket elsőként az
alkoholisták családjában azonosították, a későbbiekben pedig
több más diszfunkcionális családban is kimutatták őket –
beleértve a felnőttkapcsolatok bizonyos formáit. Azok a szerepek,
amelyek a gyermekkorban még betöltötték a feszültséget
csökkentő funkciójukat, a felnőttkor megváltozott
kapcsolatrendszerében gyakorta működésképtelennek
bizonyulnak. Rögzültségük pedig tönkreteheti a család
boldogságát, sőt az Istennel való kapcsolat békességét is.
Lássuk röviden ezeket a diszfunkcionális szerepeket!
A HŐS – A hős azt is rendbe hozza, s egyben tartja, amit mások
elrontottak vagy hagytak tönkremenni. Főz, mos, gondoskodik a
nála kisebb gyermekekről, akár a saját munkaképtelen vagy
alkoholista szülei helyett is. Teszi ezt akkor is, ha nem kap érte
dicséretet. Általában a család környezetében élők ismerik fel (és
ismerik el), hogy megbízható, lelkiismeretes, érett személyiséggel
rendelkező ügyes gyerek (amilyen Emilia Wesley is volt). Az
iskolában jó jegyeket szerez, s tanárai szülőpótlékként
funkcionálhatnak az életében. Ha apját és anyját nem tudja
boldoggá tenni, de tanárának sikerül megfelelnie, szeretettartálya
már nem is olyan üres. A tanár dicsér, a tanár elismer. „Jól van, jó
és hű szolgám…” (Máté 25,21)
 A BŰNBAK – A bűnbakszerep lényegében a hős ellentéte, úgy is
szokták nevezni: fekete bárány. A bűnbak olyan gyermek, aki –
bármilyen kedves szót is hall a szüleitől – a lelke mélyén tudja: őt
nem szeretik. A gyermekek hajlamosak más hibáit is magukra
vállalni – nem is beszélve arról, hogy a negatív figyelem is
törődésnek számít.
Az Édentől keletre című filmben James Dean szinte tökéletes
bűnbakot alakít: olyan nyughatatlan, nonkonform fiút, aki
folyamatosan jót akar tenni, de a környezete félreérti, miközben
minden megnyilvánulását állandóan összehasonlítják testvére
„kifogástalan” viselkedésével. Az Ok nélkül lázadók című mozi
ezzel ellentétes, mégis azonos helyzetet dolgoz fel. A szokatlan
viselkedésű, szabad szellemű fiatal főszereplőt a maradi,
érzéketlen felnőttek bűnözőnek tekintik. Mindkét filmben közös,
hogy a főszereplő valójában egy kedves, de félreértett, és „nem jó
helyre született” ember. Egy-egy ilyen helyzet a valóságban is
gyakran előfordul.
A TRÉFAMESTER – A tréfamester valójában a család bohóca,
állandóan csak viccel. Nevet a problémákon, tréfálkozik a
szenvedés számlájára, így harcolja ki a neki járó figyelmet. Mókás
stílusával néhány percre el tudja feledtetni az emberekkel – és
önmagával is – az élet árnyoldalait. S bár mások számára a
feszültséget akár könnyebbé, elviselhetőbbé is teheti, a lelke
mélyén bizony szomorúbb, mint családja bármelyik tagja.
A szenvedő bohóc figuráját egyebek között több operamű is
megjeleníti. Ilyen például Pagliacci; vagy a balett műfajából
Petruska, illetve az amerikai televíziózás ismert figurája: Morton
Downey – akinek a fia nyíltan is vállalja
kodependenciaproblémáit. A komikusok körében egyébként –
hasonlóan más előadóművészekhez – a szenvedélybetegség is
gyakori. Saját klienseink közül jó példa erre Beryl Mason.
AZ ELVESZETT GYERMEK – Klasszikus westernfilmek és romantikus
regények hőse. Magányosan él, szűkszavú, de amire törekszik, azt
biztosan eléri. A hős rendkívüli tetteket visz véghez, a tréfamester
bolondozik, az elhanyagolt gyermek pedig egyszerűen csak
észrevétlen. Elvan egymagában, egyedül játszik, nem szereti a
társaságot. Állandóan és rendíthetetlenül tud alkalmazkodni,
örökös jó gyerek, aki mindent eltűr.
S most, hogy számba vettük a családi szerepek fontosabb
típusait, máris megfogalmazódhat bennünk egy újabb kérdés:
„Miért baj az, ha egy gyermek hősies, tréfálkozó vagy
alkalmazkodó?” Érthető, hogy a bűnbak szerepe nem túl
szerencsés – na de a többiekkel mégis mi a probléma? Hiszen
viselkedésük kifogástalan, jól tanulnak, humorosak. Valóban így
van. Nem is viselkedésük okozza a problémát. Ezekben az
esetekben az identitás mélyebb rétegeinek zavaráról van szó. Az
ezekben a szerepekben élő gyermekeknek – s még inkább a
felnőtteknek – ugyanis éretlen, gyenge a személyiségük. S legyen
bármilyen elbűvölő a viselkedésük, a felszín alatt valójában
rendkívül boldogtalanok. S ahogy növekszenek, majd idősödnek,
belső szenvedésük mit sem enyhül.
A hős, a tréfamester, a bűnbak és az elveszett gyermek szerepe
időszakonként váltakozhat is. A főnővér által a kórházunkba
küldött anorexiás Louise például egyszerre két szerepet játszott.
Hős volt, amikor az iskolában remekelt, illetve rendben tartotta
kaotikus otthonát. Amikor azonban eldöntötte, hogy ápolónő lesz,
ezzel anyja szemében csakhamar bűnbakká vált, hiszen
elhanyagolta családi kötelességeit.

SZEREPEK A DISZFUNKCIONÁLIS
CSALÁDOKBAN
A diszfunkcionális – és kisebb mértékben a jól működő –
családokban több más, az előbbiektől lényegesen eltérő szerep is
előfordulhat.

KÖZREMŰKÖDŐK
Ha nem léteznének közreműködők (a kodependens által
befolyásolt más családtagok), akkor a családi problémák sem
maradhatnának fent tartósan. Ezek azonban minden olyan
családban előfordulnak, ahol a kodependencia problémája
fennáll. Elsőként alkoholisták családjában figyelték meg őket, ahol
az egyik – bármilyen nemű – szülő alkoholizál, a másik szülő
pedig más kényszeres tünetben szenved, vagy éppen „csak”
társfüggő.
De hogyan lehetséges, hogy a problémától legjobban
meggyötört, szenvedő, az italozás befejezéséért naponta
rimánkodó feleség és anya bármilyen módon közreműködjön a
káros szenvedély fennmaradásában? Sajnos ennek ezernyi rejtett
módja lehetséges. Titkolhatja például férje italozását, s így az
érintettnek nem kell szembesülni mások ítélkezésével. „A családi
problémák csak ránk tartoznak.” „Nem is olyan súlyos a helyzet!”
„Törődjön mindenki a maga dolgával!” – védekeznek sokan. Ha a
férj másnaposan fekszik otthon, felesége betegséget hazudhat ura
főnökének; kihozhatja a rendőrségi fogdából; s végül konkrét és
átvitt értelemben is eltakaríthatja az összes szennyest társa
életéből.
Az ilyen család problémáiban a gyermekek is aktív
közreműködőkké válnak – függetlenül attól, hogy milyen családi
szerepeket vállalnak magukra. Naivitásuknak köszönhetően a
gyermekek akár bűntudatot is érezhetnek, a szerfüggő helyett
felelősséget vállalhatnak tetteiért. Hallgatnak a problémákról a
környezetük előtt, miközben alkalmazkodnak az alkoholista
családtaghoz – s ilyformán meg is könnyítik neki, hogy ezt az
életet folytathassa. A gyerekeknek ugyanis nincs más választásuk:
egyetlen családjuk van.
Sok esetben egyébként – vélik a terapeuták – a függő személy
házastársának is csak igen kicsi a mozgástere, tekintve hogy
kodependencia problémáját már a házasságba is magával vitte,
ami párválasztásának módját is előrejelzi.
A kodependensek családtagjai – anya és gyermekek – úgy
belemerülhetnek családtagjuk életébe és problémáiba, hogy akár
el is veszíthetik önállóságukat vagy szabad akaratukat. Valójában
arról van szó, hogy az egész család beteg, nemcsak a
diszfunkcionális családtag. A közreműködők viselkedésükkel
fenntartják a probléma működését, de hatalmuk van annak
megszüntetésére is.
A KÖZREMŰKÖDŐ JÁRULÉKOS
SZEREPKÉSZLETE
A korábbi fejezetekben már volt szó személyiségünk
rétegeiről. Hasonlóképpen rétegződnek egymásra a kodependens
személy által játszott szerepek, mint a desszertkehelyben
egymásra simuló különböző színű zselatinrétegek. Amíg azonban
ez az édesség szemgyönyörködtető és ínycsiklandozó, a
kodependens személy „rétegei” igen terhelőek.
Az alapot az olyan univerzális szerepek jelentik, mint az anya-
leány vagy a nővér-húg. A hős és a többi, korábban felsorolt
szerep alkotja a következő réteget. Ezek még akár egészségesek is
lehetnek, kivéve, ha túlságosan szélsőségesek. A legfelső réteg
sajátos szerepei viszont kodependens jellegűek, mint például a
stresszhez való ösztönszerű alkalmazkodási módok és
viselkedések, melyek a konkrét helyzetek szerint is változhatnak:
úgymint békéltető, mártír, megmentő, üldöző és áldozat.
Az egészséges család – ellentétben a kodependenssel –
maximálisan kétrétegű: csak az alapréteget, illetve a kevésbé
szélsőséges szereprétegeket tartalmazza.
A BÉKÉLTETŐ – A békéltető szerepet már egy egészen kicsi
gyermek is elvállalhatja – például azáltal, hogy amint valami
rosszul alakul, máris ott terem, hogy változtasson rajta.
Humorizálhat, hősként viselkedhet, megtanulhatja, hogyan lehet
kiengesztelni az egyik vagy a másik családtagot. Jó előre felismer
minden veszélyjelzést, hogy aztán lecsendesítse a családi viharok
közelgő hullámait, s olykor-olykor még a kegyes hazugság
eszközével is élhet.
 A MÁRTÍR – A mártír számára semmilyen áldozat nem számít túl
drágának: mindent megtesz, csak hogy enyhítsen családja nehéz
helyzetén. Nem sajnál erre sem időt, sem energiát, még a saját
boldogságát is képes feláldozni. „Még többet! Még többet adni!” –
ez lebeg folyamatosan a szeme előtt. Ő az, aki nagy
erőfeszítéseket tesz, hogy a szenvedélybeteg lemondjon az italról
vagy a drogról, s akár a legvégsőkig képes elmenni, hogy jóra
forduljon a család sorsa, azaz olyan legyen, amilyennek ő
szeretné látni. Erőfeszítése azonban szinte reménytelen: kiégés
vagy összeomlás vár rá. Viselkedésével ugyanis képtelen
megváltoztatni a szenvedélybeteg kóros szokásait, sokkal inkább
konzerválja a problémát.
A MEGMENTŐ – A megmentő folyamatosan a kiutat keresi a
család számára a nehéz helyzetből: másodállást vállal, hogy
szabaduljon az anyagi gondoktól, ügyvédet fogad, gondoskodik a
családból elmenekült tizenéves költségeiről. Egyszóval mindent
megtesz, amire mások csak kevéssé hajlandók. Első pillantásra
meglehetősen hasonlóan viselkedik, mint a mártír, azonban
egészen más okból teszi mindezt. Nem áldozatot szeretne hozni,
bármi áron, hanem arra törekszik, hogy úrrá legyen a családot
fenyegető problémán, káoszon. „Gyerünk! Oldjuk meg! Legyünk
rajta túl minél előbb!”
AZ ÜLDÖZŐ – Az üldöző szerep egészen más, mint az előbb
felsoroltak. Folyamatosan hibáztat, felelőssé tesz, azt harsogva:
„Te vagy a hibás! Ez mind-mind csak miattad van!” Mindenkiről
jól tudja, mit csinál rosszul, vagy hogy lehetne tökéletesebb.
Viselkedése zavaró, kellemetlen, agresszív – nem könnyű együtt
élni vele.
 AZ ÁLDOZAT – Az áldozatszerepbe kerülő személy boldogtalan,
szenvedését a családi gondok okozzák. Sajnálatra méltónak érzi
magát, folyamatosan hangsúlyozza, hogy egészen mást érdemelt
volna. A felfokozott önsajnálat állapotában él, de ez nem mindig
tükrözi reális helyzetét. Az agresszivitás valódi áldozatai nehéz
sorsukat csak igen ritkán teszik közszemlére.
A négy felsorolt kodependens szerep együttesen alkotja a
„közreműködők” csoportját. Egy-egy családban egyszerre több
személy is hasonló, gyorsan változó szerepekben élhet. A hirtelen,
szinte észrevétlen szerepváltások a tanácsadó dolgát is jelentősen
megnehezítik.
Irene – akinek Walt nevű férje alkoholbeteg volt – nem
önmaga, hanem férje miatt jelentkezett kezelésre. A felsorolt
szerepek nála is világosan kibontakoztak.
– Felhívott Betty, és elmondta, hogy Walt hol van. Még most is
ott iszogatna, a városi kocsmában. Múlt éjjel a szó szoros
értelmében az utcáról kellett őt felszednem. (Megmentő)
– Hol is lennének már a gyermekeim, ha nem tartanám össze a
családot?! A nevelőotthonban. A nővérem biztos, hogy nem venné
magához őket. Az anyám sem ért meg. Nem nagyon akarja látni
őket, főképpen Billyt. Így aztán minden rám marad. (Mártír)
– Ez mind Walt miatt van, ez mind az ő hibája. Ígérget,
fogadkozik, aztán az első pohárka után kész van… vége
mindennek! Én meg csak hiszek neki, egyre csak hiszek… én
hülye! Állítólag szeret. Hát akkor meg hogy teheti ezt velem?
(Üldöző és áldozat egyszerre)
– Én nem ezt érdemlem! Nem is tudják elképzelni, milyen
szörnyű gyerekkorom volt! Már réges-régen összeroppanhattam
volna a szenvedéstől. És megfizettem már mindenért. De miért
mindig én?! (Áldozat)
– Felkerestem az iskolában a tanárt, hogy megmentsem a
gyereket a bukástól. A gyerek meg, mint az apja, magának keresi
a bajt. Ha nem fognám őt olyan szigorúan, már rég a fiatalkorú
vádlottak padján ülhetne! (Megmentő)
– Nem bírom tovább. Fogalmuk sincs, milyen nyomás alatt
élek! (Áldozat)
A diszfunkcionális szerepek gubancos szövevényét legalább
annyira nehéz kibogozni, mint egy-egy bonyolult szerkezetű
fehérjemolekula kémiai komponenseit elkülöníteni. A
legképtelenebb pontokon fonódik egymásba áldozat, mártír,
megmentő, üldöző, közreműködő, hős, békéltető, elveszett
gyermek, bűnbak, tréfamester – egy család megannyi rögzült
túlélési módja. Ezek a szerepek azonban nemcsak a családban,
hanem a munkahelyen vagy a baráti viszonyokban is
„kipróbálhatók” – azzal a különbséggel, hogy utóbbi közegekben
már működésképtelenek. Ennek pedig az a fő oka, hogy a tágabb
közösségben mások a szabályok és a körülmények, sőt, egészséges
emberek társaságában ez a szerepegyüttes már nem tud
működésbe lépni.

HIVATÁSOS (MEG)MENTŐK
Gary Ellisnek nagyszerű foglalkozása volt mentőtisztként, és
rendkívül élvezte. Amikor karambolhoz riasztották a Mercer
Roadra, ő annak rendje és módja szerint villogva, szirénázva el is
indult. Egyik beosztottja, Melinda Bennet altiszt feladata volt a
vezetés, ő maga pedig parancsnokként a műszerekkel
foglalkozott, amíg odaértek. Az utak királyának érezhette magát,
hiszen mindenki kitért előlük menet közben. A baleset helyszínén
aztán rövid idő alatt el is láttak egy fiatal, valószínűleg nyak- vagy
gerincsérülést szenvedett nőt annak a szupermodern
nyaktámasznak és hátmerevítőnek a segítségével, melyek – mint
korszerű berendezések – vásárlásáról Gary rendszeresen
meggyőzte a főnökeit, törekedvén lépést tartani a technikai
fejlődéssel. Nem volt éppen szálfa termetű, de az emelőt könnyen
kezelte, és mire a tűzoltók kiérkeztek, már ki is szabadította a
nála alacsonyabb Melindával a középkorú sofőrt az autóroncsból.
Három év mentőorvosi és egy év mentőtiszti szolgálat után
Gary már sok rettenetes látványnak volt szemtanúja. Számtalan
rémtörténetet tudott volna mesélni. Tudta, hogy mikor kell a
szabályzat szerint eljárnia, és mikor rögtönözhet, hozzászokott a
vérhez és a halálhoz. Még évek múltán is rendkívül jó érzéssel
töltötte el az az élménye, hogy egyszer egy újszülött életét
menthette meg. Kiváló munkaerő volt, de mindennek ellenére két
év után otthagyta munkáját – akárcsak a kerület huszonnyolc
másik mentőse.
Az Egészségügyi Minisztériumban is érzékelték, hogy a
mentősök fluktuációja rendkívül magas. Kérdőívvel igyekeztek
utánajárni, miként lehetne motiválni őket a pályán maradásra.
Esetleg rövidebb munkaidővel? Nagyobb fizetéssel? Több
elismeréssel? A mentősök képzési költségei rendkívül magasak.
Hogyan térülhetne meg jobban iskoláztatásuk?
A pályaelhagyás okára nem derült fény, hiszen az mélyebben
gyökerezett.
 Mi magunk a segítő foglalkozásúak két típusát különböztetjük
meg, tekintet nélkül arra, hogy pontosan milyen szakmában
dolgoznak az érintettek: az egészségügyben, a bűnüldözésben
vagy az igazságszolgáltatásban, az egyházi pasztorációban,
pszichológusként vagy szociális munkásként. Az egyik
szakembertípust a lelkiismerete és/vagy Isten vezeti hivatása
megválasztásában, a másik típus pedig a kodependencia
problémájából fakadóan válik segítővé. Ha az első csoportba
tartozókat fenyegeti a pályaelhagyás, ennek okai kérdőívben is
megjeleníthetők: kimerítő a szolgálati időbeosztás, kevés a fizetés,
túl sok a kudarcélmény, kevés a siker. Jó csapatmunka esetén
azonban e csoport tagjai akár hosszú éveken át kitarthatnak.
A második csoportba tartozókat viszont lényegesen jobban
fenyegeti a kiégés veszélye – nem beszélve arról, hogy a
környezetüket is. Ebben az esetben az úgynevezett
megmentőszindrómával találkozunk. Garyre is ez volt a jellemző.
A segítő foglalkozásúak között – sajnálatosan – elég sok
szakember van, aki gyermekkorában diszfunkcionális családban
nőtt fel, majd később, felnőttként is rendkívül vonzónak találja
mások megmentését. Ez a szerepválasztás kezdetben csak
figyelemelterelés, menekülés az önzés vagy csak a saját
szükségleteivel való törődés elől. Később pedig a másokért végzett
munka, a másokért való küzdelem szokássá válik, elfedvén a saját
problémák sokaságát, feledtetvén az üres szeretettartalékokat, a
tagadást, a szenvedést. A szeretethiány és a személyes problémák
sora azonban nem szűnik meg, a háttérben eltemetve ott munkál,
s tovább mérgez.
 A megmentő tevékenység kielégíti a szinte ellenállhatatlan
erejű ismétlési kényszer késztetését. Hasonlóképpen történik
ahhoz, ahogyan azt Sean, az apa-fiú kapcsolatban vergődő eladó
esetében is láttuk. A megmentő újabbnál újabb szerepeket teremt
magának, hogy gyermekkori családját valamiképpen „utólag”
megjeleníthesse. S eléri a sikert, hiszen mások mentésében – akár
minden egyes alkalommal – hatékony lehet. A belső, titkos
mentőakcióról azonban mindez nem szól: ezen a téren ő is eleve
kudarcra ítélt.
Amikor a megmentő akcióba lép, áttételesen önmagát is
megszabadítja a saját múltjától. Nemcsak a baleseti sérültet
ápolja, hanem a benne lakozó elhagyatott gyermeket is. Nemcsak
a kliens életét hozza rendbe, hanem öngyógyítást végez,
utólagosan önmagát is megsegíti. Talán megdöbbenéssel
állapítjuk meg: „De hiszen ez nem észszerű!” Valóban nem az!
Érzelmi döntésről van szó, amit a tudattalanunk működési
logikája diktál.
A megmentő szerepben élő a szeretettartalékaival
kapcsolatban is reménykedik: „Ha szeretetet adok, akkor tőled is
kapok majd.” A segítő kapcsolatban ez – ideig-óráig – valóban
teljesülhet, azonban a fennmaradó időben az adott személy lelke
üresen tátong. Tudat alatt nemcsak azt reméli, hogy
gondoskodáshoz jut, hanem meg van győződve arról is, hogy
ezáltal a múlt hibái – szinte automatikusan – megoldódnak.
Várakozása azonban nem több, mint illúzió, hiszen a mélyen
legbelül élő elhanyagolt gyermeket nem sikerülhet
„megjavítania”, csak azt, ami a felszínen, a mások életében
megoldható. A segítő fájdalma és keserűsége egyre fokozódhat, és
kiégés veszélye fenyegeti. „Ez a munka már nem az, amire
számítottam” – jelenti ki ilyenkor. S ha megkérdezzük: „Neked
nem elég, hogy életeket mentesz?” – a válasza így szól: „Nem elég,
sosem elég… és mindig lelkifurdalás gyötör.”
A kiégéstől veszélyeztetett, megmentőszerepben élő
szakember tehát nagyon szenved. Kudarcok között és bűntudattól
gyötörten él, s mindezt tudat alatt éppen ő okozza önmagának. S
mindennek hátterében legbelső fájdalma áll, melyre egész segítő
tevékenysége épül, kezdetben csak figyelemelterelő manőverként,
majd élethivatásként. Ha a pályán való előrehaladása során sem
tud szembesülni múltja gyötrelmeivel, csak újabbnál újabb
kudarcok várnak rá, melyek mindig visszatérnek – egyre
súlyosabb formában. Hogy önmagát mentse, másokat ment meg,
miközben legbelső énje tovább követelődzik: még többet akar,
még keményebben kell próbálkoznia. Az egyetlen kiút tehát saját
életünk problémáinak feltárása és rendezése!
A problémakör jelentőségét világosan jelzi, hogy ezekben a
segítő szakmákban (egészségügy, bűnüldözés, igazságszolgáltatás,
pszichoterápiás ellátás) rendkívül magas válási aránnyal
találkozunk. A házasság és a család boldogsága az e területen
dolgozóknál (is) éppannyira a lelki egyensúlytól függ, mint a
szakmai karrier.
A kiégés problémája a misszió területén dolgozókat sem
kíméli. A külföldi küldetésből visszatérők arcáról gyakorta
messziről feltűnik a fáradtság, a kimerültség. Ha azonban
önismeretre serkentik őket, azonnal kész a válasz: „De hiszen az
önzés bűn!” Pedig a keresztény szolgálat lényege egyáltalán nem
a „Tagadd meg önmagad!” vagy a saját szükségletekről való
lemondás. Az önfeladás hirdetőire a kodependencia terhelődik, s
könnyű belátni, hogy a mások kizárólagos szolgálatának ezen
mértéke nem más, mint rögeszme. Talán érdemes a pozitív
példák sorában felidézni Jézus esetét, aki amikor elvonult a
pusztába, egy nélkülöző tömeget hagyott maga mögött. Felismerte
ugyanis, hogy az Atyával való együttléthez magányra van
szüksége, és azt is tudta, hogy akkor adhat szeretettartalékaiból,
ha előbb feltöltődik. Ez pedig nemcsak rá, hanem ránk is
érvényes.
Munkamániás volt Gary Ellis is. Hetente negyven órát
dolgozott mentőtisztként, és e tevékenységétől már otthon sem
tudott szabadulni. Szakfolyóiratokat bújt, katalógusokat
nézegetett, és munkaidőn kívül is a mentődobozával
foglalatoskodott. Semmi más nem érdekelte, csak a szakmája, ami
rabságban tartotta. Kiégése hamar bekövetkezett, s bár azóta
semmit nem tudunk róla, feltehetően új szenvedélyt talált.
Sokszor előfordul ugyanis, hogy a kodependens személy egyik
tevékenységét feladva más „díszletek” között folytatja történetét,
egyfajta spirálhatásban. Lelke mélyén pedig továbbra is ott
munkál a keserűség, a kiégés legerősebb gyökere, rongálva az
emberekhez és Istenhez fűződő viszonyát.

ÉS ÖN – MILYEN SZEREPEKET JÁTSZIK?

Most, hogy immár sokféle szereppel megismerkedtünk, ismét
alkalmunk van saját életünkön elgondolkodni. Szánjunk rá együtt
néhány percet, hogy azonosítsuk saját életünk szerepeit! Milyen
családi szerepeink voltak gyermekkorunkban? Ki volt a hős a
családunkban? Volt-e olyan, aki egyszerre több szerepet is
játszott? Hogyan váltogatta azokat? Ne feledjük, a gyermekkori
kodependens szerepek felnőttkorunkban már nem
működőképesek! És milyen a kapcsolatunk Istennel? Vizsgáljuk
meg ezt is közelebbről!

ISTEN ÉS A NAPSZEMÜVEG
Miben különbözik tehát a kodependens és nem kodependens
személyek kapcsolata Istennel? Gondoljuk végig ezt is együtt,
mindannak ismeretében, amiről az eddigiekben szóltunk!
John és Gladys Jordan, valamint Sean McCurdy
diszfunkcionális apakapcsolatban nőttek fel, s így az a veszély
fenyegeti őket, hogy egykori érzéseiket Istenre – egy
apafiguraként megélt személyre – is kiterjesztik. Isten tökéletes,
hiányosságok nélküli Atya, ám John, Gladys és Sean mégsem tudja
őt ilyennek látni – családjuk, s elsősorban apakapcsolatuk torz
szemüvegén át szemlélve.
Gladys – emlékezzünk vissza! – egy hanyag, nemtörődöm apa
mellett nőtt fel, s ezt a belső képét férjére, Johnra is rávetítette,
annak ellenére, hogy John nem volt figyelmetlen. Könnyű belátni,
hogy édesapja tökéletlenségét Gladys könnyen kivetítheti Istenre
is, egyetértvén azokkal, akik úgy vélik: Istennel nem lehet
bensőséges kapcsolatot kialakítani. Hitének elsősorban saját
tapasztalata szab gátat. Hasonlóképpen történik ez Johnnal is, aki
egy tekintélyelvű apa fia. Őt viszont az a veszély fenyegeti, hogy
Istent merev szabályok felállítójának fogja tekinteni – egyfajta
dogmatizmusban él majd, a megbocsátás és a kegyelem
lehetőségét figyelmen kívül hagyva, s szem elől tévesztve az
evangélium lényeges pontjait.
Gladys egy elérhetetlen, távoli istenképpel rendelkezik majd,
John pedig egy „égi rendőrtisztet” lát majd benne, aki szigorúan
figyeli valamennyi botlását.
Sean viszont tökéletes apát keres, akit valóban meg is
találhatna Isten személyében. Kivéve azokat a helyzeteket,
amikor fájdalmas veszteségek érik – ekkor ugyanis azt
gondolhatja Istenről, hogy elhagyta őt, ezért bizalmára méltatlan,
akárcsak egykor az édesapja.
Képzeletbeli tortánk példájával élve az alsó rétegek
hiányosságai eltorzítják személyközi kapcsolatainkat – beleértve
az Istenhez fűződő viszonyunkat is.
De valójában milyen lehet Isten? Talán közelebb jutunk a
megértéshez, ha elképzelünk egy jókora szépen csiszolt
briliánskövet. Ennek a csillogó ékszernek minden apró
lapocskáját más-más szögben csiszolják a többihez képest, s ezek
mindegyike az élek mentén csaknem merőleges szöget zár be a
szomszédosakkal. Ha most gondolatban lassan elforgatjuk a
követ, azt látnánk, hogy mindig más-más oldalán csillan meg a
fény. A briliánst ötvennyolc lapocska határolja, s ha ennél
kevesebb lenne, nem ragyogna úgy, hanem tompa fényű és
homályos maradna. Szépségéhez az is hozzájárul, hogy a kő alsó
csúcsa hegyesszöget zár be.
Isten, a gyémánthoz hasonlóan, ezerarcú. Egyes
megnyilvánulásai szinte azonosak, s ugyanabból a síkból
érkeznek. Más rezdülései viszont – ha az Egésztől elkülönítve
vizsgáljuk őket – egymással akár ellentétesnek is tűnhetnek. „A
szeretet Istene” és „a bosszú Istene” látszólag
összeegyeztethetetlen fogalmak. Ha azonban nézőpontot váltunk,
egyiket és a másikat is megérthetjük. Isten végtelensége még egy
csiszolt gyémántnál is jóval bonyolultabb, s nincs ember, aki őt
egyszerre, a maga teljességében, a maga csodálatos valóságában
megérthetné.
De nem is ez a célunk. Ha szeretettartalékaink egészségesek és
épek, Isten személye csillogó fénnyel ragyoghat bennünk. Ha
azonban szeretet nélkül növünk fel – kodependensként –,
bizonyos megnyilvánulásaival szemben akár tökéletesen vakok
maradhatunk, csupán néhány tompa fényű részlet juthat nekünk
a lényéből.
Terapeutaként és segítőként természetesen nem a mi dolgunk
eldönteni, hogy miként kell értelmezni a Szentírást. A Biblia, Isten
igéje minden emberhez szól. S hogy kihez miképpen? Ez már
minden ember legbelső, személyes ügye. Mi azt hangsúlyozzuk – s
azon munkálkodunk –, hogy minden kliensünk objektíven és
tökéletesen megértse Isten neki szánt mondandóját, a
kodependencia kötelékei és az abból fakadó előítéletek torzítása
nélkül.
Pszichológiai szempontból viszont mindig igen érdekes, hogy
két Bibliát olvasó személy közül saját érzelmi beállítódása mellett
ki-ki hogyan értelmezi a Szentírás azonos részletét. Nincs két
ember, aki teljes mértékben azonos módon értelmezne egy adott
szakaszt, s ez teljesen természetes jelenség. A beáramló
információt tudatunk mélyebb rétegei alaposan megszűrik, ez a
mechanizmus pedig az üres szeretettartállyal rendelkező, lelke
mélyén keserűséget őrző személyeknél torz és hiányos. A
kodependencia nemcsak az emberi kapcsolatokat, hanem a
Szentírás ás Krisztus szeretetről szóló tanításainak felfogását és
értelmezését is befolyásolja.
A kodependencia szűrője úgy működik, akár egy polarizáló
szemüveg. Legegyszerűbb fajtája, a napszemüveg mérsékli a
külvilágból érkező fény erejét, miután szelektíven feltartóztatja, s
a beesés szögétől függetlenül csökkenti a rajta keresztülhaladó
sugarak jelentős részét. A kodependens saját kielégítetlen
szükségletei, valamint a nem gondoskodó e világi apával és
anyával kapcsolatban szerzett tapasztalatai miatt az egész
világgal szemben olyan feloldatlan haragot érez, amely a
valóságból csupán egyetlen kis részletet engedi látni.
Hasonlóképpen történt ez John és Gladys esetében is, akik még
Istent, az egyedüli tökéletes lényt is édesapjuk tökéletlenségével
„ruházták fel”, kényszert érezvén családi helyzetük
újrateremtésére. Kísérteteik hangja elnyomta Isten hangját, s
ezáltal őt is korlátozott, emberi fogalmakkal próbálták
megragadni. Az Istenhez való viszonyuk csakúgy kodependens
volt, mint a házastárs iránti. A kodependens személy a mély, fel
nem oldott düh miatt a vele rosszul bánó szülő iránt a sodró
erejű, természetes gyermeki szeretet mellett félelmet és gyűlöletet
is érez. Elkeseredetten törekszik helyrehozni gyermekkorának
hibáit, megváltoztatni a szomorú végkifejletet, elnyerni a
szülő(k)től az olyannyira óhajtott elismerést és gondoskodást. Ez a
drámai szeretet/gyűlölet ambivalencia bizony nagyon mélyen
gyökerezik, s a lelki dimenziókban vulkánként törhet a felszínre.
Rebecca esete jó példa az említett problémákra. Azzal a
napjainkban már különösnek számító problémával jelentkezett
rendelésünkön, hogy megszállta az ördög. Mi azonban gondos
vizsgálódás után sem találtunk bizonyítékot állítására. Amit
azonban jól érzékeltünk a lelkében, az a szeretet-gyűlölet
ambivalencia volt.
Rebecca apja merev életszemléletű, maximalista fogorvos és
katonatiszt volt. A család kétévenként új helyre költözött,
általában másik államba, másik megyébe. Rebecca sohasem
tudott ugyanabban az iskolában két teljes évet elvégezni. Az volt a
szerepe, hogy alkalmazkodjon apja elvárásaihoz, miközben nem
tudta kimutatni az iránt érzett haragját, fájdalmát és
csalódottságát amiatt, hogy képtelen „gyökeret ereszteni”.
Sok év elteltével lelkének „látható” felével már ragaszkodott
Istenhez. Elkötelezett, hívő kereszténnyé vált, ugyanakkor
lelkének rejtett felét feloldatlan düh és neheztelés töltötte be. Az
apjával való kapcsolat negatív oldalát óhatatlanul is rávetítette az
Istennel való kapcsolatára, csakúgy, mint a benne élő szeretetet. S
mert oly felfoghatatlan volt számára, hogy netán neheztelhetne
Istenre, inkább azt feltételezte, hogy amit érez, az a démonok
külső hatásának, gonosz erejének a következménye.
Miközben végigvezettük őt a kodependencia könyvünkben
ismertetett stádiumain, segítettünk neki rejtett sérelmei
felismerésében és feldolgozásában is. Rebecca feltárta előttünk
saját sértettségét, amit le is tudott győzni, s azon nyomban
„megszabadult” démonaitól is.
Összefoglalva: a kodependensek Istennel való kapcsolatára két
tipikus torzulás lehet jellemző. Az egyik, hogy a személy Isten
valóságából csupán keveset tud felfogni, ami nem elegendő
számára, hogy lényéről – az isteni ítéletről, a bűnbocsánatról, az
agapéról, a feltétel nélküli szeretetről – teljes képet nyerjen.
Azonos módon torzult, beszűkült alapon építi ki továbbá emberi
kapcsolatait is.
A másik torzulás – amely jóval gyakoribb –, hogy a személy
bizonyos viselkedési módok szigorú, merev gyakorlása útján
törekszik elnyerni Isten kegyét. Ilyen működés lehet például az
evészavar, vagy a merev normakövetés, illetve más hasonló
cselekvések. A legtöbb esetben e problémák hátterében a
szeretethiány érzése áll, különösképpen a feltétel nélküli szeretet
átélésének lehetősége hiányos; melyet egyébként a Krisztus általi
megváltásba vetett hit útján élhetünk át a legteljesebben. Ezeknek
az embereknek a lelkében a frusztráció szorítja ki az Istenben
bízó szeretetet és az elégedettséget.
A klinikánkon kezelt keresztény kliensek gyakran rendkívül
tájékozottak a Szentírásban. A terápiás ülések véget nem érő
teológiai vitákká fajulhatnak, a beszélgetések során akár
„idézetek párbajára” is sor kerülhet. Egyik kliensünk, Edith – aki
egy egyházi iskolában tanít – elutasító apa mellett nőtt fel, s
később elutasító férjjel kötött házasságot. Gyógykezelésének első
heteiben heves vitákat folytatott a Bibliáról, s hiába jeleztük neki,
hogy Isten kegyelmének személyes megélésével még volnának
teendői, ő máris bombázott bennünket a Szentírásból idézett
viszontválaszokkal.
A szeretettartalék nélkül élő, bár intellektuálisan rendkívül
kifinomult keresztények Isten utáni vágyakozása ezáltal inkább
reménytelen vállalkozás, mint izgalmas felfedezésekkel járó
keresés lehet. Az ilyen emberek ugyanis a kontrollált értelem és
intellektus határain túl, érzelmi szempontból érzik rosszul
magukat a világban. S ha az alkalmatlanság és értéktelenség
érzése már ilyen mélyen gyökerezik életükben, Isten személye
érzelmileg nem hozzáférhető, nem megbocsátó és nem szerető,
hanem inkább elérhetetlen, a Biblia sorai pedig élet nélküli, üres
szavakká válnak. Ha Isten kegyelmét csak a teljes tökéletesség,
önfeláldozás vagy önmagunk feladása függvényében látjuk
elérhetőnek, ez arra vall, hogy lelkünk mélyén magunk is
kételkedünk saját értékességünkben, s akár keserű ítélettel is
viszonyulhatunk önmagunkhoz.
Jézus egyik közismert példabeszédében fontosnak vélte
hangsúlyozni a szerető és gondoskodó apa személyét a szilárd
családokban. „Ugyan ki az közöttetek, aki ha kenyeret kér a fia,
követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti
gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek,
mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik
kérik tőle?” (Máté 7,9–11) Az e világi család annak a mennyei
családnak az előképe, melynek élén ott a mindentudó és
mindenkiről gondoskodó Isten.
A kodependencia jelenségére, amit szakkifejezéssel akár
kielégítetlen narcisztikus szükségletként is jellemezhetünk, már a
Biblia is utal. Isten igéje már négyezer éve hangsúlyozza a szülői
felelősséget. A szilárd, szeretetteljes, stabil család nem más, mint
az Isten által adott út vagy kapu a boldogság, a hosszú,
kiegyensúlyozott élet felé, az egymás iránti szeretet és a mennyei
Atya megértéséhez.
A kodependencia kezelése tehát nemcsak saját érdekünkben,
hanem gyermekeink jólléte miatt is rendkívül fontos feladat. A
teli szeretettartály a boldogság, valamint Isten ismeretének
egyértelmű feltétele. Ahhoz pedig, hogy egy szülő képes legyen
betölteni gyermeke érzelmi szükségleteit, fontos saját
kapcsolatainak egészsége. A következő nemzedék sorsa a mi
kezünkben van, amit a Szentírás is megerősít.
Isten teljessége felfoghatatlan. A Szentírás azonban számos
dimenzióban, sok szempontból mutatja meg őt nekünk. Ő akkor is
megért, amikor normákat állít elénk, és megköveteli az azokhoz
való alkalmazkodást. Tökéletesen szeret, tévedhetetlenül vezet, s
mindenek fölött uralkodik. A mi feladatunk viszont, hogy minél
jobban megértsük őt. János evangéliumában így fogalmaz Jézus:
„Többé nem mondalak titeket szolgáknak… Titeket azonban
barátaimnak mondalak…” (János 15,15) Ha az ember legjobb
barátja Isten, akkor közelről és mélyen megismerheti őt –
pontosan úgy, ahogyan erre szüksége van.
 Ötödik rész
A változás tíz
szakasza

13. Kapcsolataink megismerése

14. Kitörés a függés körforgásából

15. Elszakadás és leválás

16. Veszteség és gyász

17. Személyiségünk megújulása – új önpercepciók

18. Új élmények és „szülőre találás”

19. Követés és az elért eredmények megőrzése

 13. Kapcsolataink
megismerése

G ondolatban megérkezünk a Minirth–Meier

Autónkat a mélygarázs félhomályában hagyjuk, s belépünk
Klinikára.

ebbe az oszlopokon álló, kétemeletes üveg- és téglaépületbe.

Kiszállunk a liftből a földszinti hallban, a recepciónál, ahol
mindig nagy a nyüzsgés. Kényelmes, ízléses bútorok fogadnak
bennünket, s akár kényelembe is helyezkedhetnénk egy szép
legyezőpálma szomszédságában. Mégsem tesszük ezt most,
hanem inkább körülnézünk. Aki ide érkezik, már felismerte:
segítségre szorul. Tanácsadásra fog járni. Zavartan topog, mert ez
valahogy nem természetes állapot. Az az érzés szorongathat
bennünket a klinikára érkezve: ezt egyedül is meg kellett volna
tudni oldani. Vajon feltétlenül egy idegennek kell kiteregetnünk
házasságunk szennyes dolgait?
És mégis, aki eljut hozzánk, általában kitart. Amíg várakozik,
leginkább úgy viselkedik, mintha csak a fogorvosi váróban ülne,
nem pedig a pszichiátriai klinikán. Kitart, mert élete egy
romhalmaz, mert a dolgai rosszul mennek; kitart, mert
csődhelyzetben, érzelmi káoszban érzi magát, családját és a
tágabb környezetét.
A Minirth–Meier Klinikán egy tíz szakaszból álló terápiás
modellt alkalmazunk. Ennek segítségével klienseink
visszatekinthetnek a múltba – gyermekkorukba, ahonnan a
probléma gyökerei erednek. Kezelési módszereink nem
helyettesítik a Névtelen Alkoholisták, az Al-Anon és más hasonló
csoportok programjait, bár kétségtelen, bizonyos lépéseknél
hasonlóságot mutatnak azokhoz. Ebben a részben az egyes
terápiás szakaszokat vesszük sorra.
Mindezek előtt fontos megjegyeznünk: a kapcsolati zavar nem
állandó állapot, hanem ellenkezőleg, egy folyamat. A legtöbb
ember csak enyhén érintett benne, s ezért akár már egy önsegítő
könyv segítségével is változtathat életvitelén – megtanulhat
boldogabban, produktívabban élni. Mások viszont olyan súlyos
helyzetbe jutnak, hogy szakember segítségére van szükségük.
Erre különösen akkor van szükség, ha valaki – bármelyikünk –
már-már úgy érzi, társfüggősége egész életét uralja. Ismételten
felhívjuk a figyelmet arra, hogy a társfüggőség – mint a szerfüggés
többi formája – valójában krónikus és progresszív folyamat.
Szerabúzus, étkezési zavarok és egyéb problémák
kapcsolódhatnak hozzá mint súlyos következmények.

A VÁLTOZÁS HULLÁMVASÚTJA
Képzeletben most üljünk be együtt egy régi, favázas
hullámvasútba, a modernebb „kígyóvasutak” ősébe, amely még
ma is működik néhány vidámparkban. Az utolsó kocsiba szállunk
be, a sípjelre megfeszül a lánc, a szerelvény megrándul, és
kezdődik a szerelvény lassú felvontatása az állványzat tetejére.
(Eközben van alkalmunk azon is elgondolkodni, hogy az ölünkbe
fektetett kis vasrúd valójában milyen funkciót tölthet be.) Lassan-
lassan, csaknem az örökkévalóságig haladunk a mélység szélén, s
még korántsem vagyunk rá felkészülve, hogy hamarosan a
mélybe zuhanjunk. S akkor, hirtelen, megindulunk lefelé. Aztán a
fejünk újra az ég felé fordul, gyomrunk pedig lefelé tart, és egy
lendülettel újra fel, a következő dombra, és ismét le… Mígnem
egyre lassabban vesszük be a hegyeket és a völgyeket, csökken az
irányváltások sebessége, magunk mögött hagyjuk a vad zuhanást,
s a szerelvény lassan-lassan elgurul a végállomásig. Még döccen
egy utolsót, utána megáll.
A változás útja is nagyjából hasonló. „Bele kell merülni a
fájdalomba”, szokták mondani laikusok és szakemberek is.
Képzelt hullámvasutunkon a rossz érzéseket a lefelé robogás
szakaszaival illusztrálhatjuk. A hullámvasút alsó szakasza az
érzelmek mélypontját, a legmélyebb fájdalmakat jelenti. (5. ábra)
Van azonban egy különbség a mi terápiás, képzeletbeli
hullámvasutunk és a valódi között. A miénkben a páciens nem a
hullámvasút legmagasabb pontjáról (vagyis a szenvedésmentes
állapotból) indul, hanem egy alacsonyabbról. Ahol a fájdalom
már létezik, adott. A változás útjának első öt stádiuma pedig
látszatra rossz iránynak tűnhet, hiszen egyre mélyebben vezet
befelé: a fájdalomba.
A klasszikus hullámvasútnál nem alkalmaznak más külső
meghajtó energiát, csak a láncvontatást, azt is csupán az
induláskor. Amikor ugyanis a lánc felhúzta a szerelvényt az első
hegy tetejére – a legmagasabb pontra –, végig a gravitáció és a
tehetetlenségi erő mozgatja a járművet. Minél magasabb és
meredekebb az első hegy, annál több kinetikus energia jut az út
befutására (a következő hegyek ezért mindig alacsonyabbak; a
szerelvény gyorsan veszít energiájából, egyrészt a sínek és a
kerekek súrlódása, másrészt a következő magaslatokra való
felfutás következtében).
A mi változási modellünkben is az első lejtő adja meg a
haladás impulzusát, azaz a felépülés és a gyógyulás lendületét. A
későbbiekben vannak még hullámhegyek és akadályok, azonban
már egyikük sem olyan magas, mint az első volt. Immár a saját
energia is növekedhet, s így a kliens képessé válik arra, hogy egy
újabb magaslatra akár egyedül is feljusson.

ELSŐ SZAKASZ:
PROBLÉMAFELTÁRÁS
Életünk „régészeti feltárása” érdekes vállalkozás. E könyv
olvasása közben bizonyára több emlék, érzés, gondolat bukkan fel
valamennyiünk életéből. Ezek között igyekszünk most rendet
tenni. Mindebben a régészek precizitását követjük: a függőleges
és a vízszintes szekciók, illetve rétegek mentén pontosan
azonosítunk minden leletet, tekintet nélkül azok jelentőségére. Az
archeológusok ma már homokozólapáttal, puha ecsettel és
fogpiszkálóval dolgoznak. Az elemzők évekkel később is pontosan
tudják, hogy az egyes darabok hol és hogyan kerültek elő. Törött
korsók, elnyűtt saruk és fémdarabkák – tízezer év hulladéka
rendeződik precíz sorokba a régésztábor zsúfolt sátrainak
csaknem végeláthatatlan deszkaasztalain.
Mi magunk sem csupán a látványos, „kiállítható” darabokért
ásunk le. Azokra a jelentéktelennek tűnő apróságokra is
kíváncsiak vagyunk, amelyek kulcsszerepet játszhatnak a múlt
megértésében. Miközben „régészsátrunkat” megtöltjük a múlt és
a jelen részleteivel és kényszereivel, két fontos kérdés vezérel
bennünket: „Melyek a jelenlegi élet függési elemei?”, illetve
„Melyek a gyermekkor terhelő eseményei?”

5. ábra: A gyógyulás hullámvasútjának tíz szakasza

Természetesen azt senki sem meri bevallani, hogy

szenvedélyek rabja, hiszen „ez csak valaki mással történhet meg”,
velünk nem. Rákérdezünk tehát klienseinknél, melyek jelenlegi
életvitelük leginkább idő- és energiaigényes elfoglaltságai. Talán a
televízió, a munka vagy a társ? Esetleg valamilyen titkolt
cselekedet – szexuális kicsapongás, jogi vagy erkölcsi szempontból
kifogásolható szokás? Soha nem ítélkezünk, a klienst nem
minősítjük „jónak” vagy „rossznak”, egyszerűen csak
azonosítunk, felismerünk, megnevezünk. Rákérdezünk továbbá a
gyermekkor eseményeire, különösképpen a nagy érzelmi terhet
jelentőkre, például a szülők elvesztésére, a halálra, válásra, a
szülő érzelmi elérhetetlenségére – bármire. Erre a második vagy
harmadik beszélgetésen kerülhet sor. Feltárjuk, milyen
viszonyban van a kliens kortársaival, szomszédaival, a szüleivel
és a testvéreivel – sőt, még a kedvenc háziállataival is.
Gyermekkorában mitől rettegett, s minek örült? Fel tudja-e idézni,
hogyan történt a családban a szeretet kinyilvánítása és a
fegyelmezés?
Az első szakasz befejező részeként kliensünknek az lesz a
feladata, hogy összefüggően elmondja saját élettörténetét.
Bárkinek – a házastársának, egy barátjának vagy egy önsegítő
csoportnak –, aki közel áll hozzá, bár kodependens kapcsolatban
ez nem mindig javasolható. Vagy akár Istennek is, aki mindig kész
meghallgatni bennünket, s a változásban is segíthet. (Még a nem
vallásos meggyőződésű szakemberek közül is sokan elismerik az
istenhit gyógyító erejét!)
A hívőknek azt is javasoljuk, kérjék meg Istent, hogy
szabadítsa meg őket a kodependencia terhétől. A (le)tagadás és a
bagatellizálás „művészetét” bizonyos mértékig mindenki
gyakorolja, de a kodependens személy teljes érzelmi élete ezen
alapul. A torzítások akadályozzák az éleslátást – csak Isten
nyithatja fel a szemünket, hogy jól láthassuk önmagunkat.
Most bárki velünk tarthat, akinek van kedve elmondani
élettörténetét valakinek, aki meghallgatja (legyen az pszichológus,
mentálhigiénikus, tanácsadó vagy akár lelkész), s kész ugyanezt
megtenni Isten felé is. Történetünk elmesélése már önmagában
gyógyító lehet.
 Hogy ezt jobban megértsük, vessünk egy pillantást arra, mi
történik az alkoholista családokban! A családi élet meghatározó
érzése a szégyen, egy szégyellnivaló közös titok tartja össze őket.
Valami szörnyű dologban különböznek másoktól, amiért a világ
elítélheti őket – még akkor is, ha az árulkodó jelek kifelé nem
mutatkoznak. A harmóniának az ilyen családban nyoma sincs,
ijesztően felborul az összhang, s minden egyes családtag
felelősséget érez azért, hogy ide jutottak.
A diszfunkcionális családban felnövő gyermek általában soha
nem panaszkodik. Egyszerűen szégyelli magát azért, ami a
családjában történik. A család pedig általában nem is
„engedélyezi”, hogy problémájával külső segítséghez forduljon.
Ha pedig már felnőttként valaha mégis beszámol terheltségéről
bárkinek, bizonyos részleteket továbbra is elhallgathat. A
problémás családban nevelkedett felnőtt már azzal is
bátorságáról tesz bizonyságot, ha egyszer csak ledönti a tagadás
falát, s mesélni kezd. Első lépésben ilyen módon válik gyógyító
eszközzé az élettörténet elmondása.
Példaként hadd idézzük itt Jézus és egy asszony történetét
János evangéliumának 4. fejezetéből! Dél körül egy samáriai
asszony érkezett Sikárban a kúthoz, hogy vizet húzzon. Jézus inni
kért tőle. Az asszony rákérdezett: miért tőle kér vizet az idegen,
hiszen a samáriaiak és a zsidók nem érintkezhetnek. Jézus
válaszként az „élő vizet” ajánlja fel neki. Az asszony újabb
kérdésekkel áll elő. Végül Jézus azt kéri tőle, hívja oda a férjét, az
asszony pedig megvallja, neki nincs férje. Mire Jézus: „Jól
mondod, hogy férjed nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz,
nem férjed: ebben igazat mondtál.” (4,18) Az asszony meglepődik,
s a beszélgetés szellemi dimenzióban zajlik tovább – ott, ahol
Jézus mindvégig mozog.
A Biblia ezen részletében – ahogyan ezt a pácienseink is
felismerik – Jézus nem ad tanácsot, s nem ítélkezik. Lényegében
csupán annyit közöl az asszonnyal: Mindent tudok rólad,
ismerem az életed történetét, s azzal együtt elfogadlak. Ez a
hozzáállás nagyszerű példája az igazi támogatásnak.
Tanácsadóként az imádságot a terápia valamennyi
szakaszában csak javasolni tudjuk; klienseink rendszeresen
választják azt az utat is, hogy egy-egy napjuk történetét levélben
vagy naplószerűen Istennek címezve írják le. („Édes Istenem, ma
azt szeretném elmondani neked…”) Az ilyen levelek vagy
feljegyzéssorozatok több szempontból is hasznosak. Papírra vetett
formában az ember a szó szoros értelmében láthatja a
gondolatait. Ugyanakkor ez az imádkozásnak is az egyik módja.
Nem mellékes természetesen, hogy ez a fajta kapcsolat
feltehetően közelebb hozza hozzánk Isten személyét is, akitől a
közelmúltban esetleg eltávolodhattunk. S végül, ha naplót írunk,
pontosan követhetjük, milyen irányba haladunk, meddig
jutottunk.

MÁSODIK SZAKASZ:
A KAPCSOLATOK TÖRTÉNETÉNEK
ÁTTEKINTÉSE
A múlt üledékéből előásott értékes leleteink természetesen
még rendezésre várnak. Ennek óriási jelentősége van, és nem is
olyan nehéz feladat. Mintha osztályoznánk őket, s minden egyes
darab kapna egy-egy katalógusszámot vagy címkét. Egyesekre
közülük már nem lesz szükség, félretehetjük, ki is dobhatjuk vagy
visszatemethetjük őket. A leletek többsége azonban nagy
figyelmet és tiszteletet érdemel, mert rendkívül fontos,
kulcsszerepet tölt majd be egy régen homályba veszett kultúra
megértésében.
Ebben a második szakaszban arra kérjük a pácienseinket,
hogy gondosan és alaposan próbálják áttekinteni emberi
kapcsolataik történetét. Ne feledkezzenek el múltjuk vagy jelenük
egyetlen olyan személyéről sem, aki nagy hatással volt az
életükre, vagy valamilyen oknál fogva emlékezetes maradt
számukra.

A TÁVOLI ROKONOK
A szűkebb vagy nukleáris családot – a szülőket és a
gyermekeket együtt – tekintjük életünk legmeghatározóbb
közösségének. A kiterjedt család – a közeli és távoli rokonokat is
beleértve – azonban ennél jóval bonyolultabb
szeretetkapcsolatok, sőt ellenszenvi kapcsolatok együttese. A
család hatásait egy egész életen át magunkkal hordozzuk.
Szüleinkkel és testvéreinkkel egy meghatározott kapcsolati mintát
alakítunk ki, amely még akkor is mélyen bennünk él, amikor a
szeretteink esetleg már nincsenek velünk.
A házasság az alkotás, a teremtés egysége a társadalomban.
Mindnyájan nukleáris családba születünk, kivéve az intézetben
nevelkedő vagy szülőjét elvesztett csecsemőket. A szülőkből és
gyermekekből álló szűkebb közösséghez csatlakoznak a rokonok
közé (szaknyelven: kiterjedt családba) tartozó nagynénik,
nagybácsik, sógorok, nagyszülők és az egyéb, tágabb közösségek,
mint a munkahelyi kollégák, a „keresztény testvérek”, a barátok, a
lakóközösség. A rokoni szerepek akár átfedésben is állhatnak
(például a sógornő egyúttal keresztanya is lehet), illetve egy-egy
személy egyidejűleg több családi viszonyrendszerben is
megjelenhet (például az elvált pároknál).
A kodependencia nemcsak egyetlen, hanem gyakorlatilag
minden létező kapcsolatban változást, torzulást okoz. A
klinikánkra jelentkezők gyakran így érvelnek: „Én csak ezzel az
egy kapcsolattal akarok foglalkozni. Ha a dolgok egy kicsit jobban
állnának a feleségemmel (férjemmel vagy éppen a
gyermekemmel), ha ő hajlandó lenne megváltozni, akkor minden
jóra fordulna.” Ez azonban nem így működik. A család bármely
tagjában végbemenő változás a rendszer összes többi tagjára, a
teljes kapcsolati hálóra hat. A család egy nagy egységként
kezelhető, ami a zavaró hatásokat is érinti.
A mélyen kodependens viselkedésminták is efféle felszín alatti,
rejtett veszélyek, melyek egész életünkben meghatározzák
fejlődésünk irányát. Akár a hajókormányosoknak a régi időkben,
jól kell tudnunk lavírozni közöttük, ismervén nemcsak a folyó
sodrását, de a víz mélyét is, beleértve az összes gázlót, sziklát,
homokzátonyt.
Gondoljuk végig, hány emberhez fűztek bennünket életünk során
érzelmi kötelékek! A változás folyamatában fontos lesz ezen
kapcsolatok egyenkénti felidézése, átgondolása, s ha szükséges, a
megbocsátás. Ezt még az állami gondozott gyermekként
nevelkedett személyeknél is javasoljuk, akiknek ismeretlen
szüleikkel, illetve az életükben megélt más, családpótló
kapcsolatokkal kell békét kötniük a kezelésük során.
A kliensek hajlamosak rá, hogy egyes viszonyaikat – például
rövid életű házasságaikat – bagatellizálják, s figyelmen kívül
hagyják a fontos kötelékek felsorolásakor. „Ez egy szörnyű
házasság volt – szokták panaszolni –, nem is akarok gondolni rá.
Mellesleg csak hat hétig tartott. Már túl vagyok rajta. Nem hiszem,
hogy fontos meghatározó ügynek lehetne tekinteni.” Ha azonban
alaposabban megvizsgáljuk őket, máris rádöbbenhetünk: a
kodependencia problémája még ezekben a rövid együttélésekben
is jelentkezik.
Marian Wals intelligens és csinos nő volt, szakmájának
elismert művelője. Amikor rendelésünkön jelentkezett, éppen
elbocsátás előtt állt, de tudtuk, hogy végső soron bármelyik cég
szívesen alkalmazná. Megfigyeltük azonban azt is, hogy hosszabb-
rövidebb idő elteltével mindegyik munkahelyéről elküldték –
pedig mindig igyekezett jól dolgozni, sokat teljesíteni. Feltűnő
volt, hogy mintha valamiképpen „szabotálná” a munkát, és
emellett a gyülekezetekben is rendszeresen támadtak
konfliktusai. Négy év leforgása alatt három felekezetet váltott –
különböző okokból. Azt állította – információink szerint
alaptalanul –, hogy a válása miatt kifogásolták a gyülekezetben
való részvételét.
Marian apai incesztus áldozata volt, s ily módon hatalmas
mennyiségű rejtett dühöt, sérelmet hordozott az apjával szemben,
ami az általa látogatott közösségek mindegyikében – család,
munkahely, egyház – éreztette hatását. Valamennyi munkahelyén
férfi felettes irányítása alatt dolgozott, s akárhányszor lépett
alkalmazotti viszonyba, vegyes érzelmekkel viszonyult hozzájuk.
Mintha csak gyermekkori családjába lépett volna be újra és újra.
Gyűlölte az apját, s főnökei minduntalan apafigurává váltak.
Mariannal rövid ideig tudtunk foglalkozni, a múltjában történt
rombolás ugyanis olyan mértékű volt, hogy a központunkban
nem tudta feldolgozni a traumáit. Olyan erős fájdalmat és dühöt
fojtott el magában, hogy valahányszor az azzal való
szembenézésre ösztönöztük, mindig depresszióba esett.
Átirányítottuk tehát egy lakóhelyéhez közeli másik intézménybe.
Évekig eltarthat, mire képessé válik a munkahelyén és a
gyülekezetében is új kapcsolati mintákat működtetni – vagy akár
házasságot kötni.

KAPCSOLATLELTÁR
Irányítsuk tehát a figyelmünket emberi kapcsolatainkra!
Eközben azonban nem ítélkezhetünk, s egyelőre ne különítsük el
a lényegeset a lényegtelentől! A kínos emlékeket is próbáljuk meg
felidézni! Lelkiismeretes és alapos munkát kell végeznünk, mint a
leltárkészítő „régésznek”: mindez kulcstényezője lesz személyes
„kirakójátékunknak”. Egyes klienseinknél a „leltár” rövid idő
alatt, gyorsan elkészül, melyben bizonyos kapcsolatok jelentősége
kiemelkedhet, míg másoknál sokkal hosszabb ideig is eltarthat ez
a feladat. A terápiás folyamat kezdetén a tünetek kapcsán a segítő
aktív erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy minél alaposabban
megismerje a lényegesnek bizonyult kapcsolatok mintáit.
 Jerri Aynest gyermekkorában gyakran verte az édesapja.
Huszonkilenc éves korában a súlya már 88,5 kiló volt, és hét
férfival volt szoros érzelmi kapcsolata – akik közül valamennyien
meglehetősen rosszul bántak vele. Az első interjú idején egy kék
folt éktelenkedett a szeme alatt – de már az is haladás volt nála,
hogy nem tagadta le, ami történt, hanem bevallotta, hogy bántotta
a barátja.
Az élettörténetét két ülésen át mesélte. A harmadik ülésen
viszont – időrendbe állítva – felsorolta azon férfiak nevét, akik
érzelmi szempontból fontosak voltak számára az életében. Arra is
megkértük egyúttal, hogy minden név mellé írja oda, hogy milyen
módon bánt vele az illető, ő maga mit adott ebben a kapcsolatban,
valamint mit talált különösen vonzónak az illetőben. Jerri két
hétig mérlegelt és tűnődött, míg elfogadhatónak találta a listáját,
majd egy hosszabb beszélgetés keretében áttekintettük vele az
összes nevet.
– Larry? Másodikosok voltunk a középiskolában. Nálunk
maradt éjszakára is, s én jól éreztem magam vele. Együtt
csináltuk meg a leckét, és együtt nyaltuk a tejszínhabos
gyümölcsfagyit. Ő volt az egyetlen, aki nem akart bántani engem.
De aztán el kellett költöznie. Az apja katonatiszt volt. Elvesztettük
a kapcsolatot, ugye értik.
– Larry tehát sohasem bántotta önt.
– Soha nem emelt rám kezet. Nem is veszekedett velem sokat.
– Amikor fagyizni mentek, ki fizetett?
– Ő. És mindig a legnagyobb adagot kérte mindkettőnknek,
ami csak kapható volt.
 – Kinek volt több haszna az együtt tanulásból, önnek vagy
neki?
– Neki. Ezt be is írtam a „hogyan támogatta ön” rubrikába.
Nem volt valami sikeres az iskolában.
– A leckekészítésen kívül még máskor is találkoztak?
– Nem, nem nagyon. – Jerrinek ezen néhány pillanatig el
kellett gondolkodnia.
– Ez az ember mit jelentett az ön számára érzelmileg? Mit tett
önért? Volt valami, amit csak önért tett meg?
Jerri összevonta a szemöldökét.
– Ugyan már! Gondoljon csak bele: én voltam az iskolában a
dagadt csaj. Velem nem randevúztak, nekem nem udvaroltak,
csak piszkáltak. Larry hajlandó volt velem mutatkozni, és én
beértem ennyivel. Maga nem tudja, hogy milyen az, ha valaki az
osztály dagadéka!
– A múlt héten az aktív és a passzív abúzus fajtáiról
beszélgettünk. Mit gondol, Larry hogyan látta önt?
– Ezt nem értem.
– Larry kihasználta önt… Elvette, amire szüksége volt, és
cserébe semmit sem adott. Amikor pedig megvendégelte önt, nem
törődött az alakjával. Jókora adag kalóriadús édességgel traktálta,
de érzelmileg nem sokat nyújtott önnek. Mi jut eszébe erről?
– Passzív abúzus. Nem igaz?
Mint ahogy az gyakran megtörténik, a lista áttekintése Jerrinél
is meghökkentő felfedezésekhez, beismerésekhez vezetett.
Markáns, visszatérő mintákat lehetett nála megfigyelni.
Dave Johnson apja alkoholista volt. A családi terheket az anyja
gyakran csak nyugtatók segítségével tudta elviselni. Dave pedig –
hétéves korától kezdve – mindazt igyekezett megoldani, amire
apja és anyja már-már képtelen volt. Amikor megismertük, hat
évvel az után, hogy elhagyta a szülői házat, már diplomával
rendelkező, megbízható munkaerő volt: megnyerő kinézetű,
kócos, sötétszőke fiatalember.
A negyedik komolyabb kapcsolatában élt – előző három
barátnője elhagyta, bár ő közös jövőt tervezett mindhárom
esetben. S végül most Sue, legutóbbi barátnője is elutasította. Mi
lehet a baj vele? Miért nem tudja megteremteni álmai vágyott
családját?
Dave a terápia során eleinte semmi hasonlóságot nem látott
két legutóbbi barátnője, Sue és Annie között.
– Sue? Ő nagyon művelt. Kifinomult. Hét évig balettre járt –
mosolygott. – Látnia kellene a mozgását! Annie viszont nem volt
művelt. Sportos, minden elegancia nélkül. Akár súlyemelők
reklámfilmjében is szerepelhetett volna – a balettet pedig
kimondottan nevetségesnek találta.
– És a külső megjelenésre?
– Semmi hasonlóság. Sem a hajszínben, sem a testalkatban,
sem a mozgásban.
– Személyiségükben?
– Sue zárkózott. Csendes. Egyáltalán nem beszédes. Annie
nagyon extrovertált, aztán egy ponton túl – ha már nem csak a
felszínre vagyok kíváncsi – falakba ütközöm. Nagyon vigyáz a
belső világára.
– Mondhatnánk azt is, hogy mindkét nőnek komoly nehézséget
okozott önnel bizalmas viszonyt kiépíteni?
 – Hát, ezzel egyetértek – bólintott Dave. – Igen. Meg merem
kockáztatni, hogy ez volt az egyetlen közös nevező.
– És milyenek voltak a többiek?
Rövidesen megvilágosodott minden. Azok a nők, akikhez Dave
vonzódott, sok tekintetben ugyan élesen különböztek, de
mindegyikükben volt egy fontos közös vonás: képtelenek voltak
bensőséges érzelmi kapcsolatot teremteni. Máris felfigyelhetünk
tehát az ismétlési kényszer jelenségére. Dave alkoholista apja és
tablettákon élő anyja érzelmi síkon egyaránt elérhetetlen volt
számára gyermekkorában – ő pedig az általa megtapasztalt
érzelmi vákuumot újra és újra létrehozta. A vonzónak talált nők
valamennyi esetben hozzá hasonlóan kodependens működésűek
voltak – a közös probléma folytán könnyűszerrel megtalálták
egymást.
Kapcsolatleltárunk elkészítésével akár önállóan is
dolgozhatunk lelki fejlődésünkön. Ugyanakkor a leltározást egy
bizalmas baráttal, a lelkipásztorral vagy egy tanácsadóval is
elvégezhetjük, s így az összegzésnek még nagyobb haszna lehet.
Legfőképpen mégis Istennel érdemes megosztani a
problémákat. Ő valamennyiünknél jobban emlékszik a velünk
történtekre. Kapcsolataink visszatérő motívumainak
megismerése felbecsülhetetlen értékkel bír, hiszen a
befejezetlenségek által gerjesztett ismétlési kényszer – ahogy
Dave Johnsonnál is – valamennyi emberi kapcsolatunkban vissza-
visszatérhet. S az ismétlődő minták egymásutánja a múlt
kísérteteihez is visszavezethet bennünket, akik, ha szembenézünk
velük, végül elnémulnak.
 14. Kitörés a függés
körforgásából

HARMADIK SZAKASZ:
A FÜGGŐ VISELKEDÉS KONTROLLJA
A srác tudta magáról, hogy alkoholista. Nyíltan beismerte. De
hát megéri-e a ráfordítást, a sok áldozatot a kezelés? – vívódott.
Aztán vállalta.
– Rendben! Javasolnék maguknak egy üzletet. Ha hat hónap
alatt segítenek megérteni, miért iszom, akkor abbahagyom!
– Sajnáljuk! Ilyen feltételek mellett nem tudunk foglalkozni
önnel. Ha ön a kezelés alatt is folytatni akarja az ivást, ezzel
tönkreteszi valamennyi eredményünket!
Minden komolyabb szenvedélybetegség, kényszeres vagy
rögeszmés viselkedés súlyos torzulásokkal jár. Napi huszonnégy
órán keresztül a nehéz gyermekkor élményeiből és
tapasztalataiból származó hipnotikus üzenetek egész sora
bombázza a tudatot – ha úgy tetszik, mintha megbabonáznák
áldozataikat. A belső hangok az anorexiásnak ezt sugallják: „Még
mindig nem vagy elég sovány!” A szerfüggőnek: „Te egy senki
vagy! Innod kell még egyet, vagy baj lesz.” A munkamániásnak:
„Bizonyíts, újra és újra!”
 A szakember dolga pedig ilyenkor leginkább az önhipnotikus
bűvölet, a ciklikus csapda megtörése. A hipnózis olyan technika,
amely segítségével transzállapotba kerülünk – egy kicsit
hasonlóan ahhoz, ahogyan a népszerű rajzfilmekben bemutatják.
Az ismétlődő ingerek – például ingalengés – valóban hipnotikus
hatást válthatnak ki, akárcsak a szerfüggés körforgása.
Azoknak a pácienseknek, akik kodependens viselkedésmintái
között az alkoholizmus is megjelenik – legalábbis ideiglenesen –,
absztinensekké kell válniuk. Más pácienseinknek el kell hagyniuk
kóros étkezési szokásaikat, szexuális kilengéseiket vagy egyéb
más problémás viselkedéseiket. Ehhez gyakran kórházi kezelésre
és detoxikálásra is szükség van. Pszichoterápia keretében csak
akkor tudunk együttműködni és haladást elérni, ha a kliens ezt
vállalja. A háttérben sokszor kodependens kapcsolatról is szó van,
amely éppoly pusztító és fájdalmas, mint maga a
szenvedélybetegség. Ettől függetlenül azonban minden esetben
ragaszkodunk az anyag fogyasztásáról való lemondáshoz. Ha a
kliens alkudozik – ahogy a fenti példában tette –, az
együttműködés feltételei a szakember részéről egyszerűen nem
adottak.
Brad és Joan, a „meghurcolt” szobakerékpár tulajdonosai
esetében a terápia során csökkent a társfüggés. Brad – becsületére
legyen mondva – tavaly már három hónapig meg tudta állni, hogy
ne találkozzon Joannel. E három hónap alatt ragyogó fejlődést ért
el mind az egyéni, mind pedig a csoportterápiában. Aztán egy
napon Joan újra telefonált. Brad pedig – mint az absztinenciát
felrúgó alkoholista – máris visszatért régi életéhez. Nagy
veszekedések, nagy kibékülések követték egymást. A következő
hat hétben Brad látványosan szomorúbbá vált, és külső
megjelenésén is feltűntek önmaga elhanyagolásának jelei.
A kodependenciától való megszabadulás természetesen
nemcsak a házasok, hanem a házasulandók számára is nyitott
lehetőség, azzal a különbséggel, hogy ők szinte sohasem
jelentkeznek párterápiára. Megjegyzendő, hogy amennyiben
jelentkeznének, valószínűleg sokat tehetnének későbbi
problémáik megelőzése érdekében
Brad és Joan esete abban is egyedi volt, hogy a terápiában
krízisekkel terhelt kapcsolatuk megszakításának gondolatát is
felvetettük – hiszen még nem voltak házasok. Ha azonban a pár
már túl van a házasságkötésen, az elválás is jóval nehezebb, mint
náluk. A házaspároknak sohasem egy mechanikus receptet
ajánlunk, hanem minden esetben egyedi stratégiát vagy módszert
alkalmazunk a páciensek egyedi helyzetére szabottan. Mindig
jelezzük azonban, hogy mit látunk problémának: „Nagyon
szívesen vállaljuk az önökkel való együttműködést. Kapcsolatuk
azonban jelenleg kodependens, úgy véljük, inkább kényszerből,
semmint önálló, szabad választás alapján szeretik egymást.
Függnek egymástól, ami a pszichoterápiás előrehaladást is
jelentősen hátráltatja. Ha már most ilyen szoros kötelékben élnek,
mi lesz később? Változásra van szükség, máskülönben ez az út
további csalódásokhoz vezet, a kapcsolatuk pedig lelkileg is
terméketlen marad.”
A függés ciklusát vagy körforgását meg kell szüntetni.
Mindenáron! A kitörés pedig a gyakorlatban is sokféle formát
ölthet. Célunk nem más, mint bizonyos határok elfogadtatása,
amelyek által a házaspár teljes szeretetben, de egymástól
nagyobb távolságban élhet, ugyanabban a kapcsolatban. E
távolság kijelölése nélkül nincs változás.

A HATÁROK KIJELÖLÉSE
A Brad és Joanhoz hasonló klienseknél, amikor egy-egy
házaspár a szó szoros értelmében fizikailag és lelkileg is
minduntalan egymás torkának esik, gyakran javasoljuk, hogy egy
ideig próbáljanak meg egymástól eltávolodva, külön élni. A fizikai
bántalmazás legveszedelmesebb eseteiben is ez az első lépés. Ezt
azonban soha nem a jogi válás előkészületeként javasoljuk,
inkább azért, hogy a két személy világosabban el tudja különíteni
egymástól saját határait.
A kodependencia azonban akkor is romboló hatású, ha nem
jár együtt fizikai bántalmazással. Egymás hibáztatása és a
vádaskodás akár olyan intenzív is lehet, hogy szükségessé válnak
az együttműködés strukturált keretei, s ezen belül a pár két
tagjának meg kell tanulnia az egymástól való eltávolodást. Ezzel
együtt mindkét felet arra ösztönözzük, hogy egymástól
függetlenül vegyenek részt belső „tortájuk” alsó rétegeinek
feltárásában és megszilárdításában. Ezen a ponton sincs
univerzális megoldás, a konkrét helyzetekre vonatkozóan teszünk
javaslatokat, például házaspárok esetében a következőket
tanácsoljuk:
Rövid különköltözés. Ez a stratégia enyhülést hoz, ha a pár
ragaszkodása erős, viselkedésük azonban rendkívül agresszív.
Javasolhatjuk azt is, hogy egy lakáson belül egy ideig kerüljék
egymást, hogy ezáltal elegendő idejük legyen a felépülésre. Ha a
lakáson belüli elkülönülés esetleg nem hoz megoldást – például
azért, mert az egyik fél gyakorlatilag „üldözi” a másikat a
követeléseivel –, a probléma felszámolása felé csak akkor tudunk
tovább haladni, ha valamelyikőjük ideiglenesen elköltözik.
Természetesen hosszú, intenzív lelki munka után majd újra
elérkezhet az együttélés ideje.
A szexuális kapcsolat ideiglenes felfüggesztése. A szexuális
kapcsolatnak igen nagy ereje van. Kevés olyan dolog van, ami
ennél jobban képes összetartani egy házasságot. A házaspárok
azonban a szexet akár a zsarolás eszközeként vagy manipulációs
lehetőségként is használhatják, s ezért gyakran a szexuális
absztinencia lehet az egyetlen célravezető megoldás. A szextől
való tartózkodás egyúttal kiváló alkalom is lehet a helyzet
átgondolására.
A közös időtöltés korlátozása. „Egy-egy órát még kibírunk
együtt, aztán egyre feszültebbé válunk egymás társaságában.”
„Három napig békében tudunk maradni, aztán vége az
egyensúlynak.” „Észre sem vettem, hogy a férjem mennyire
csendes – egészen addig, amíg egyszer három egész napon át nem
kellett egyfolytában összezárva lennünk az autóban vezetés
közben.”
Az egymással „összefonódott”, harcban álló feleknek gyakran
tanácsoljuk, hogy forduljanak a kapcsolaton kívüli elfoglaltságok
felé, ezáltal korlátozva az egymással való érintkezést. Akár arra is
megkérhetjük őket, hogy naponta ne töltsenek együtt többet
bizonyos mennyiségű időnél. Ilyen módon a kliensek esetenként
még a munkanapjaikat is átalakítják, hogy elkerüljék az
egymással való érintkezést – különösképpen akkor, ha
mindketten fáradtak vagy kimerültek.
A fizikai és a verbális agresszió korlátozása. Ha a
kapcsolatban agresszióra kerül sor, akkor a másik felet kérjük,
hogy azonnal távozzon el! Ezt tanácsoljuk abban az esetben is,
amikor meglehetősen nagy a veszélye annak, hogy a felek
bántalmazzák vagy megfélemlítik egymást. A távozással egyúttal
a függés körforgását is megszakíthatjuk.
A zsarnokoskodás megszüntetése. Ha az egyik házastárs
vádaskodik, ha állandóan szemrehányást tesz vagy büntet – ez
nem más, mint zsarnoki attitűd, függetlenül attól, hogy a
szemrehányás tartalma igaz-e vagy sem. A kodependens
rögzültségeket azáltal is felszámolhatjuk, ha megszüntetjük
ezeket a kritikus kommunikációs mintákat. Egyik erősen
önelégült páciensünk például állandóan azt vetette felesége
szemére, hogy a hibái miként teszik tönkre házasságukat. Nagy
nehézséget okozott neki már az is, amikor egyszerűen arra
kértük: próbáljon meg hallgatni!
A külső kapcsolatok megszüntetése. A párterápiának akkor
van értelme, ha sikerét és előrehaladását nem akadályozza egy
másik, külső kapcsolat megléte. Az együttműködés érdekében
tehát a klienseinktől ezeknek a viszonyoknak a radikális
felszámolását várjuk el.
A kényszerek kontrollja. A változás legelső szakaszánál
tudomásul kell vennünk, hogy a két fél lépései együttesen
határozzák meg a kapcsolat alakulását, és szinte mindig
foglalkozni kell azzal a problémával is, hogy a párdinamikára
miként hat maga a kényszer.
 Tanácsadásunkon egyéni és páros munkamódban is
dolgozunk. A kezdeti több közös beszélgetés után a kodependens
párok gyakran egyéni alkalmakra, külön-külön is járnak hozzánk
– akár fél évig is. Ezután újra páros, kapcsolatot erősítő alkalmak
következnek. Nincs mindazonáltal olyan „receptünk”, amely
minden pár számára egyaránt használható volna. Brad és Joan
esetében a tartós eltávolodás bizonyult hatásosnak; Johnnál és
Gladysnél a múltból fakadó meggyőződések megismerése és a
kommunikáció megindítása hozta meg a változást – inkább
közelségre, mint távolságra volt szükségük.
A képes hetilapok tanácsadói rovatában
kodependenciaproblémák sokaságára találhatunk. Gyakran
olvashatunk például ilyen és hasonló leveleket fiatal hölgyek
tollából:

Kedves Ann!
Pár hónappal ezelőtt egy nagy veszekedés közben a
barátom megütött. Rögtön bűnösnek érezte magát, és nem
győzött bocsánatot kérni. Megígérte, hogy ez soha többé
nem fordul elő. A múlt héten azonban minden
megismétlődött. Ann, ez a fiú egyébként csodálatos ember,
nagyon szeretem, de mindenki azt mondja, hogy szakítsak
vele. Mit tegyek?
„Biloxiban sebesültem meg” jeligéjű olvasó

Kedves Abby!
A férjemnek viszonya van a titkárnőjével. Felvetette,
hogy párterápiára kellene járnunk, de én teljesen magam
 alatt vagyok. Nem én csaltam meg! Azt viszont tudom, hogy
ők még mindig találkozgatnak. Én nem szeretnék
párterápiára menni a férjem félrelépése miatt. Mégis, mit
tegyek?
„Megcsaltak Birminghamben” jeligéjű olvasó

Gondoljuk át magunkban – a párkapcsolatokról e könyvben

bemutatott gondolatokra építve –, mit tanácsolnánk ennek a két
hölgynek! Mindezt akár röviden, tömören le is írhatjuk.

ÚJÉVI FOGADALOM VAGY TARTÓS

VÁLTOZÁS?
December 31. éjjel 11 óra 55 perc. Szilárd elhatározások ideje:
„Lecsökkentem a kalóriafogyasztásomat… nem eszek édességet…
mindennap tornázni fogok… hetente egyszer konditerembe
járok…” Aztán január 2-án fitneszbérletet vásárolunk, de 11-én
már négy szelet süteményt eszünk. Áprilisra pedig mindennap
fogyasztunk édességet, és hetekig a konditerem felé sem nézünk.
Az újévi fogadalmak rövid életűek. A határok kijelölése, a függés
leállítása, a kényszerek korlátozása – megannyi szép, papírra
vetett változtatási szándék. A valóságban azonban az ígéretek
közülük sok betarthatatlan, végrehajthatatlan. Ez az a pont, ahol
Isten segítségére is szükség van, mert nélküle a függő viselkedés
megszüntetése még erős elszántság mellett is kudarcra lehet
ítélve.
Az alkoholista, az agresszív házasfél vagy a munkamániás
esetében teljesen nyilvánvaló, hogy a kényszeres viselkedést
azonnal meg kell szüntetni. Az állandóan veszekedő
házaspároknál pedig – minél gyorsabban – határokat kell szabni.
De mi a helyzet az ismétlési kényszer olyan eseteivel, mint Sean
történetében?
Sean kapcsolatleltárából kiderült, hogy öntudatlanul is
„apapótléknak” tekintette feletteseit. Nála – és a hasonló
esetekben – a változtatást apró lépésekben lehet elkezdeni. Sean
egyébként három dologra szánta rá magát. Elhatározta, hogy
mindennap imádkozik, hogy tisztán láthassa életét, s legyen ereje
megfelelően cselekedni. Az első néhány hétben még
emlékeztetnie kellett magát kis cédulák kiragasztásával, és
őszintén, szívből jövően is nehezen tudott imádkozni, mivel –
saját megfogalmazása szerint – sohasem volt vallásos típus. A
másik terület, amelyen változást kezdeményezett, a főnökével
való kapcsolata volt. Valahányszor beszélgettek, Sean így szólt
önmagához legbelül: „Ez az ember nem hibátlan! Nekem pedig
nincs jogom elvárni tőle bármit is – türelmesnek kell lennem a
hiányosságaival szemben!” Ekkor Sean már nem a főnökeit
akarta „lecserélni”. Ő maga akart változni. S végül Sean gyakorta
felülvizsgálta a főnökéhez és a munkatársaihoz való viszonyát, s
erősen igyekezett odafigyelni arra is, hogy a napi események
hátterében hol derülhet fény korábbi beidegződéseire, a saját
életével kapcsolatos problémáikra.
Mi magunk mire jutottunk kapcsolataink leltározása közben?
Ha felismertük a függő viselkedés jeleit vagy kényszeres
megnyilvánulásokat értünk tetten, vajon hogyan tudnánk azokat
kontroll alatt tartani?
 A következő fejezetben egy fájdalmas, de szükségszerű lépés
következik: a búcsúzás és az elszakadás.
 15. Elszakadás
és leválás

P atricia kistermetű, bájos, vékony lány volt. Szőke haja a ködös,

borús délutánon is szépen csillogott, ahogy a temetőben a
sírkövek között téblábolt. A sofőr, aki elhozta, egy ideig még
elnézte őt a sárga taxijára támaszkodva.

MARIAN HOLT
JAMES SZERETETT FELESÉGE
PATRICIA ÉDESANYJA
NYUGODJÉK BÉKÉBEN!

A frissen hantolt sír feliratának nagyobb részét virágok

takarták el.
– Itt vagyok, anyám, megjöttem – sóhajtott mélyen. – Őszintén
szólva nem is tudom, mit keresek itt. De elhatároztam, hát
megteszem. Van néhány dolog, amiről soha nem beszéltem neked
a halálod előtt. Így hát most mondom el. – A keskeny vállak
megrándultak, s a lány alig észrevehetően elmosolyodott. – Jobb
későn, mint soha, nem igaz?
Enyhe, nyirkos szellő támadt, s megcirógatta a sírt borító
virágok kókadt szirmait.
– Először is, sohasem mondtam el neked, milyen sokat jelentett
számomra a szereteted. Ez volt a legnagyszerűbb dolog, amit
tőled kaptam. Mindig rendíthetetlenül gondoskodtál a papáról és
rólam. Nekünk adtad az egész életedet. Nagyon hálás vagyok a
sok áldozatért, amit értünk hoztál! De azért, jaj, voltak nagyon
rossz dolgok is. Például az örökös tisztálkodás. Amikor
kicsikoromban naponta kétszer-háromszor is megfürdettél,
bizony a sírás kerülgetett. Aztán megszoktam. A középiskolás
években reggel és este is elküldtél zuhanyozni, akkorra már
belenyugodtam, jobban mondva belefásultam. Tudod, jó lett
volna, ha nem szőkítteted a hajamat nyolcéves koromtól.
„Egérszürke, piszkos barna” – mondogattad rá. Azon
gondolkodom, hogy most végre visszafestem a hajam az eredeti
színére, hadd nőjön csak úgy, természetesen. Biztos vagyok
benne, hogy nagyon dühös lennél rám ezért, ha még
megtehetnéd. Tudod, itt állok előtted huszonhat évesen, és ez a
legelső alkalom, hogy egyáltalán gondolni merek olyasmire, ami
neked nem tetszene. Kidobtam a körömkefét is, bizony! Nem
tudhattad, mert sohasem árultam el, mennyire utáltam, hogy
minden étkezés előtt körmöt kellett sikálnom. Utáltam az egész
tisztaság- és rendmániádat, különösen akkor, amikor láttam, hogy
a többi gyerek milyen jót játszik a homokozóban fülig koszosan.
Irigykedtem rájuk! Ha esett az eső, én ki sem mehettem. És azok a
beöntések, amiket akkor adtál nekem, amikor nem tudtam az
előírt időben produkálni a vécén! Tizennégy éves voltam, mama,
de még mindig meg kellett neked mutatnom reggelente a
székletemet! Tudom, hogy szeretetből tetted, de én olyan
szerencsétlennek éreztem magam ettől! – mondta Patricia,
hangjában fájdalmas indulattal.
 – Nagyon zavart ez a te „szerető gondoskodásod”, mert ettől
mindvégig olyan nyomorult voltam! Úgy leblokkoltad még a
gondolataimat is, hogy magam sem tudtam, milyen boldogtalan
vagyok! Csak azt éreztem, hogy mindig fáj a hasam meg a fejem,
te meg folyton azzal szekáltál, hogy ne légy piszkos, ne légy
piszkos! Mama, én… – sóhajtotta, majd a szél egy kis időre
elnémította a szavát. Aztán újra összeszedte a gondolatait.
– Szeretlek mama, mindig is szerettelek. De azt gyűlölöm, amit
velem tettél! Most már mindegy, de éppen azért vagyok itt, hogy
elmondjam neked mindezt, és még azt is, hogy oly sok év után
most végre nekiláttam elrendezni az életemet. Úgy mondják:
anorexiás vagyok, és nem tudom irányítani ezt a dolgot. De most
már legalább rá tudom venni magam, hogy néha egyek egy
keveset. Tiszta vagyok: nincs több kokain. Elmentem a
csoportterápiára, a főnököm ezért azt mondta, hogy mégsem fog
kirúgni, legalábbis egy ideig türelemmel lesz irántam. Szóval
végre kezd alakulni az életem. És azért is jöttem, hogy
elbúcsúzzam. Ezt sem engedted volna meg nekem azelőtt, mielőtt
felfedezték nálad a rákot. Nem engedted volna egyikünknek sem,
hogy ilyenről beszéljen. Tényleg azt hitted, hogy azt is le tudod
győzni? Vagy ez is csak annyi volt, mint a középiskolában, amikor
bele voltam zúgva a fiúkba, és majd megszakadt a szívem?!
Mindent magamban kellett tartanom, mert te az egészet
hülyeségnek tekintetted! Úgy tűnt, neked minden érzés hülyeség.
Nagyon sajnállak, mama… elég üres lehetett az életed. De én most
már meg tudom tenni, úgy értem, képes vagyok megélni az
érzéseket. Így hát… Isten veled, mama. Szeretlek. Tényleg. És még
valami. Ez egy olyan, hogy is mondjam, szimbólum, tudod? Az
anorexia, arra is azt mondtad, hogy hülyeség, de én majdnem
belehaltam, pár héttel az után, hogy elhagytál bennünket. S ez a
kis csomag azt szimbolizálja, hogy búcsút mondtam ennek az
evési problémának. Egyszer s mindenkorra.
A lány még szipogott kicsit, elsuttogott egy búcsúmondatot, s
letette csomagocskáját a sírkő mellé. Aztán visszaballagott a
várakozó taxihoz, és beült a hátsó ülésre. Ahogy elindultak, ismét
rátört a zokogás.
A csomagban egy szelet sütemény volt.

NEGYEDIK SZAKASZ:
ELSZAKADÁS ÉS LEVÁLÁS
A kodependenciától való szabadulás egyik legfontosabb lépése
igen egyszerűen hangzik: búcsút kell mondani. Ez pedig a
terápiában két különböző lépéssorból álló folyamat. Először is,
végérvényesen el kell szakadnunk a gyermekkori családtól –
búcsút mondva édesanyánknak és édesapánknak. Másodszor:
meg kell szabadulnunk a hamis biztonságot ígérő
szimbólumoktól.
Az amerikai kultúrában a gyermekek függő helyzete általában
a serdülőkor végén vagy a fiatal felnőtt kor elején szűnik meg. A
gyerekek általában ekkorra befejezik tanulmányaikat, és saját
család alapítására készülnek. Mindez pedig távolról sem
egyszerű. A függetlenségnek ugyanis – akár a lépcsőnek – több
szintje és fokozata van. A gyerekek elhagyják a szülői házat, de
ezzel együtt anyagi szempontból akár függő helyzetben is
maradhatnak, mint például a kollégisták.
 Kapcsolati szempontból a függetlenné válás akkor következik
be, amikor a gyerek saját baráti kört alakít ki. A barátok
természetesen a szülőkkel is jó kapcsolatban állhatnak, de a
gyermek már „saját jogán” választja őket. A szakmai függetlenség
abban áll, hogy a gyerekek már saját maguk tervezik karrierjüket,
s nem a szülők céljaival azonosulnak. Mindeközben kialakítják
saját hitüket és normarendszerüket, melyek nem feltétlenül a
szülők hatásának következményei. Természetesen a teljes
függetlenség érdekében e lépéseket nem egyszerre, hanem
egymás után szükséges megtenni.
Húszas éveik közepén – néha már harmincas éveik elején – a
gyerekek megteszik ezen a téren a végső lépést. Az otthonuktól
érzelmileg is elszakadnak, s visszavonhatatlanul elhagyják a
szülői házat. Általában szükségük van pár év önálló életre, hogy
megfelelő önbizalmat szerezzenek, melyre építve rászánhatják
magukat erre a végső és megterhelő elválásra. A „nagy ugráshoz”
sok erőre és komoly bátorságra van szükségük.
A végső elszakadás következetes véghezvitelének azonban
számos előnye van. A gyermek véglegesen kilép a szülői ház
árnyékából, s önálló felnőtté válik, egyúttal esélyt is kapva arra,
hogy önálló életet teremtsen. Mindez hosszú távú – mondhatni
örökre szóló – pozitívumokkal jár.
Carl G. Jung neves pszichiáter az élet második felének
történéseit elemezve leírta, hogy az emberek többsége Isten
mélyebb, spirituális felfedezéséhez csak negyvenes éveiben
kezdhet hozzá – ennek a feltétele pedig nem más, mint az apáról
és az anyáról való érzelmi leválás.
KODEPENDENCIA VAGY LELKI
EGÉSZSÉG?
Életünk szükségszerű velejárója, hogy ahogyan a családba
léptünk, úgy egyszer le is váljunk róla. A csecsemő bizonyos
értelemben már születésekor megkezdi az otthon elhagyását.
Függetlensége napról napra nő. Az első kapaszkodás nélküli
lépések, a világ fokozatos felfedezése, a játékautóval való
elindulás, az iskola első osztályának megkezdése, a jogosítvány
megszerzése mind-mind e folyamat megannyi apró lépése.
A kodependens személyeknél azonban ez a folyamat csak
részben zajlik le. Általában elakadnak a fentebb említett
szakaszok valamelyikében, anélkül, hogy végigjárnák a
függetlenedés útját. Az életközépi válság tipikusan olyan helyzet,
amikor segítségért fordulnak hozzánk. Azt a látszatot keltik, hogy
elköltöztek otthonukból, külön térben élnek, diplomát is
szereznek, talán már a saját családjukkal laknak, és alakul a
karrierjük… Mégis, az életük derekára felépített identitásuk
repedezni kezd. A probléma lényege nem más, mint az érzelmi
leválás hiánya: nem mondták ki életük fontos, meghatározó
búcsúszavait a szüleiknek.
A búcsúzásnak két alapvető formája van. A szeretetteljes
búcsúzás körülbelül így hangzik: „Isten veletek, én most elindulok
a saját utamon. Ettől még gyakran láthatjuk egymást, s a szeretet
sem szűnik meg közöttünk.” S van keserű búcsúzás is: „Isten
veletek, ti vérszívók! Tűnjetek el az életemből mindörökre!” A
szülőktől való természetes elválásban azonban nincs semmi
véglegesség, hiszen lényege nem a teljes elszakadás, hanem az
önállóság kinyilvánítása. Ez olyan békés elköszönés, amelyet
természetes módon teszünk meg, amikor útra kelünk önálló
életünk felé: „Én még mindig a gyereketek vagyok, de egyre
jobban el vagyok foglalva a magam dolgaival. Amikor eljövök
meglátogatni benneteket, azt már mint vendég teszem.” Ez a fajta
kedves búcsú akkor is megvalósítható, amikor a szülő még él, de
akkor is, ha már meghalt.
Az érzelmi függetlenség jelzései nem mindig egyértelműek.
Sőt, ami az egyik ember esetében szükségszerű, az a másiknál
akár a túlzott másokba kapaszkodásról is szólhat. Lisa például
minden reggel kilenc óra tájban felhívja idős, beteg édesanyját. Ez
indokolt biztonsági intézkedés. Ha ugyanis a mama nem veszi föl
a telefont, Lisa máris autóba vágja magát, hogy megnézze, nem
lett-e rosszul, nem esett-e el valahol a lakásban. Ellenpéldaként
Brad – szobabiciklis ismerősünk – esetét említhetjük, akinek
szüksége van rá, hogy az anyjával napi kapcsolatban legyen, s
rendszeresen felhívja még akkor is, ha makkegészséges.

MIT JELENT A LEVÁLÁS?

A kodependens felnőttek terápiája során együtt
végiggondoljuk a származási családjukkal kialakított
kapcsolatukat. E viszonyban gyakran találkozhatunk a szülők
folyamatos, a függést fenntartó anyagi támogatásának
jelenségével. Egyik szombat délelőtti terápiás csoportunk húszas
és harmincas éveikben járó fiatal felnőttekből állt – szinte
mindegyiküket támogatták még anyagilag a szüleik. Egy másik
tipikus probléma, hogy ha el is hagyják a szülői fészket és
házasságot kötnek, krízishelyzetekben többnyire hazaköltöznek, s
nem a megoldást keresik a konfliktusra.
A Bill Cosby show régebbi adásainak egyikében egy Claire
nevű asszony azon töprengett, vállaljon-e még egy gyermeket.
Anyja határozottan ellenezte a dolgot: „Túl öregek lesztek.” „Úgy
érted, amikor majd elköltöznek tőlünk? – kérdezte Claire. „Nem,
hanem amikor majd visszaköltöznek hozzátok saját
gyerekeikkel.” Vagyis számított rá, hogy unokái sikertelen
házasság esetén visszatérnek a szülői házba.
A szülőktől való függés lényegében az érzelmi búcsúval szűnik
meg. A Bradéhez hasonló kényszeres telefonálgatás
megszüntetése utat nyithat a változásnak. Mi tehát azt
tanácsoltuk Bradnek, csökkentse telefonálgatásainak és
levélírásainak gyakoriságát – nem annyira a tünetek megszűnése,
hanem inkább a függési ciklus megszakítása érdekében.
Sophia – egy negyvenes évei vége felé járó nő – konfliktusoktól
terhelt válási időszakában keresett fel bennünket. Szülei már
kilencven év felett jártak, mégis függött tőlük érzelmi
szempontból. Naponta telefonált, és gyakran írt is nekik, mert a
lelke mélyén azt érezte, egy napot sem élhet anélkül, hogy érezné
a támogatásukat. Problémájának megoldása érdekében tehát a
család mindkét nemzedékével kapcsolatba léptünk, ők pedig
ígéretet tettek rá, hogy ritkítják az egymásnak való telefonálást, és
meghatározták az elfogadhatónak tartott postaköltséget is. S bár a
függő viselkedés megszűnt, Sophiának a mai napig dolgoznia kell
lelki szempontból a leváláson.
A szülőktől való elszakadás problémájáról egy másik
kliensünk, Kim Park így nyilatkozott: „Az apám hat évvel ezelőtt
beszüntette velem az érintkezést, s én sem kerestem vele a
kapcsolatot. Szóval ez nem az én problémám. A szülőkről való
leválásom réges-régen megtörtént, befejezett tény.”
Kim azonban tévedett – helyzete nem különbözött azokétól,
akiknek lelki szempontból még nem sikerült eltávolodni
szüleiktől. Ha lázadóként „köszön el” valaki otthonról, ez nagy
bizonyossággal jelzi, hogy az érzelmi kötelék még mindig
meglehetősen erős. Kim annak ellenére is, hogy elutasították,
valójában szoros kötöttségben él a családjával.
Mindazonáltal távol áll tőlünk, hogy azt állítsuk, a családtól
való elhidegülésig kellene eljutnunk. A túl szoros kapcsolat és a
nagy távolság közötti „aranyközépút”, az egészséges egyensúly
megteremtése volna a cél.

A BÚCSÚZÁS
Mit tehetünk azonban akkor, ha annak idején elmulasztottuk
bejelenteni a végérvényes érzelmi leválást? Ezt utólag is lehet
pótolni – a legegyszerűbben úgy, hogy elbeszélgetünk szüleinkkel
életünk korábbi fontos eseményeiről és fejezeteiről, majd pedig a
szó szoros értelmében kimondjuk a búcsú szavait. Vannak
azonban esetek, amikor minderre már nincs mód, például azért,
mert egyik vagy mindkét szülő meghalt, hatalmas földrajzi
távolságban lakik, vagy – Kim helyzetéhez hasonlóan – elutasító.
Ilyen esetekben a terapeuták gyakran használják az
úgynevezett „üres szék” technikát. Ennek lényege, hogy a kliens
elképzeli: a hiányzó családtag az üres széken ül, és úgy beszél
hozzá. Mesélhet neki mindazokról a szenvedésekről és
örömökről, büszkeségekről és csalódásokról, amelyek vele
kapcsolatban érték. Ilyen módon egyszerre több családtaggal is
„kontaktus teremthető”.
Patricia Holt – a fejezetünk elején bemutatott fiatal lány – az
édesanyjától annak sírja mellett búcsúzott el. Ez a technika
rendkívül felszabadító: a lelki-szellemi megtisztulás élményét
eredményezi. További módszer lehet a levélírás, például a
verbális kifejezőkészség tekintetében gyengébb klienseknél, akik
viszont kiválóan tudnak írni. A levél szükség esetén a szülőkhöz is
eljuttatható. Mi magunk két levél megírását szoktuk javasolni. Az
egyik formáját tekintve szabályos, azonban soha, semmilyen
körülmények között nem adható postára. A pácienst arra
biztatjuk, hogy ebben a lehető legkifejezőbben s
legszókimondóbban fogalmazza meg gondolatait, öntse ki érzéseit
– a szeretetet, az érzékenységet, a dühöt, a keserűséget, a
csodálatot, a csalódást, szóval maradéktalanul mindent. Már
maga az írás folyamata is felszabadítja azokat az érzéseket és
emlékeket, amelyek nélkülözhetetlenek a változáshoz.
A második levél udvariasabb, visszafogottabb és kevésbé
szókimondó. Ha azonban ebben is felszínre tör az elfojtott
keserűség, akkor természetesen nem lehet mentes a kemény
szavaktól. A cél azonban az, hogy a levél végleges sorsától
függetlenül eljuttatható legyen a címzettnek.
Ha valaki örökbe fogadott gyermek volt, akkor is választhatja
a levélírást, hogy így mondjon búcsút valamennyi biológiai és
örökbefogadó, élő vagy meghalt szülőjének.
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon tiszteli-e apját és
anyját az a kliens, aki levelében kemény szavakkal illeti – akár
szemrehányóan – egyik vagy mindkét szülőjét? Válaszként
elmondhatjuk, hogy soha semmilyen körülmények között nem
biztatjuk klienseinket arra, hogy szüleikkel tiszteletlenül
viselkedjenek. Ezt a tízparancsolat is tiltja, s ezenkívül mindkét fél
számára megalázó volna. Nincs tehát szó sem sértegetésről, sem
becsmérlésről. Inkább arról, hogy kliensünk kifejezhesse
érzelmeit, felsorolhassa sérelmeit, ugyanakkor megköszönhessen
mindent, amit őszintén jónak élt meg, s amiért valóban hálás.
A legnagyobb megbecsülés, amelyben valaki a szüleit
részesítheti, ha olyan emberré tud válni, amilyenné Isten
szándéka szerint válnia kell. Egyetlen jobb módszer sincs erre,
mint a velünk született készségek teljes kibontakoztatása. Ha
pedig a fejlődést lezáratlan emocionális kérdések hátráltatják,
akkor ezeket az érzelmi terheket le kell tenni. Mindehhez pedig
szeretetre és határozottságra egyaránt szükség van. Az otthontól
való érzelmi elszakadásról a Biblia is beszél: „Ezért a férfi
elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy
testté.” (1Mózes 2,24) Azáltal, hogy szeretetteljes búcsút mondunk
anyánknak és apánknak, egyúttal bensőségesebb viszonyba
kerülünk többi embertársunkkal – sőt Istennel is.
Az otthon elhagyásának azonban van egy rendkívül paradox
mozzanata. A szakítás épp azoknak – a kodependenseknek – megy
a legnehezebben, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá, hogy
végre maguk mögött tudják múltjuk terheit. Az elválások és
kapcsolatváltások még az egészséges családban felnövekvő
gyermeket is megterhelhetik. Az első nap az iskolában, az
érettségi utáni ballagás vagy a házasságkötés mind-mind nagyon
szép esemény, de fájdalom és szomorúság is társulhat hozzá. S ha
valakinek traumatikus gyermekkora volt, szinte lehetetlen
megfelelően búcsúzni.
A kodependencia által érintett klienseink is érzékelik ezt.
– De hiszen ennek, amit mond, semmi értelme! Nagyon
fájdalmas dolgok történtek az életemben. De akkor miért is
kötődöm ennyire a gyermekkori családomhoz? Látszatra könnyű
lenne egyszerűen otthagyni ezt az egészet!
Az ismétlési kényszer visz rá bennünket, hogy újra és újra
gyermekkori családunk modelljét keressük, éspedig annak
megjavítása rejtett szándékával. Az az érzés hajt bennünket efelé,
hogy valami elrendezetlen, hogy ezzel még „dolgunk van”. A
kodependens személyekben rendkívül sok düh és keserűség
gyűlik fel, és bűntudat is gyötörheti őket. Ha pedig a düh
eltemetve marad, a megoldatlan gyermekkori helyzet
elszakíthatatlan kötelékeként akár egy egész életen keresztül
„láncra fűzhet” bárkit.
Harold Walker, a negyvenes évei végén járó tőzsdeügynök
élete jó példa volt az elfojtott düh következményeire. Ezeket az
érzéseit egyúttal folyamatosan tagadta is. A tanácsadáson
többször is kijelentette, hogy neki semmi baja az alkoholista
anyjával és azt sem ismerte el, hogy bármiért neheztelne a
feleségére vagy a családjára. Az utóbbi húsz évben azonban a
család több ízben is csődközelbe került nemegyszer úgy kellett
visszavásárolni az autóit vagy a lakásait. A felesége sok-sok
bizonytalanság után – amikor Harold már a gyermekei pénzéhez
is hozzányúlt – rászánta magát a válásra. A külső szemlélők,
ahogyan mi is, világosan érzékelhették, hogy lelkében rettenetes
indulatok tombolnak feleségével és gyermekeivel szemben. Félő
volt az is, hogy amíg mindezt nem dolgozza fel, a családot újra és
újra a nyomor szélére döntheti.
A kodependenciától való megszabadulás negyedik
szakaszában egy további lépésre, a hamis biztonság
szimbólumaitól – más néven a hamis ideáloktól – való
elbúcsúzásra is szükség van. Ez pedig egy végleges döntés
meghozatalát jelenti. A hamis biztonság szimbóluma lehet
minden olyan dolog az életben, amit túlságosan nagyra tartunk,
amihez már-már értelmetlenül ragaszkodunk. A tőlük való
megszabadulás pedig nem azt jelenti, hogy egyszer s
mindenkorra teljesen száműzzük őket az életünkből, hanem
csupán annyit, hogy felhagyunk ezen dolgok vagy tevékenységek
bálványozásával.
Patricia Holt mentálisan és szimbolikusan is elbúcsúzott,
amikor az édesanyja sírján hagyta a süteményt. Anorexiásként
rögeszmésen foglalkoztatta az evés, az ételek, melyek fogyasztását
kényszeresen igyekezett kontrollálni. Az étkezés gondolata és
tevékenysége „fojtogatta” őt, a lelkét, az életét, az egészségét.
Dallasban a gazdagság és a befolyásosság központi kérdés.
Néhány kliensünk életében a hatalom és a pénz mértéktelen
hajszolása – tehát az, hogy már-már egész életükön a pénz
uralkodott – volt a hamis biztonság szimbóluma. Felépülési
folyamatuk részeként változtatniuk kellett világszemléletükön,
eljutva addig a gondolatig, hogy „El tudom fogadni a pénz
nyújtotta jómódot, de le is tudok mondani róla”. Az olajválságok
és a gazdasági krízisek idején az anyagiak elvesztése akár életeket
törhetett derékba, de ma már nem mindig élet-halál kérdése.
 A bálványimádás a Bibliában is előforduló motívum. Jézus
egyszer felszólított egy gazdag ifjút arra, hogy a pénzt, a
gazdagságot tekintse másodlagosnak az életében (Máté, 19,6–22).
Tanácsot osztogatni nagyon könnyű – mások életével
kapcsolatban mindig is tudni véljük, hogy kinek mit kellene
tennie. Teljesen más azonban a gyakorlati megvalósítás, a
cselekvés. A hamis biztonság szimbólumairól való lemondást a
terápia során azáltal tudjuk segíteni, hogy a klienseket egyrészt
elvezetjük annak belátására, hogy valóban mértéktelen a
hozzájuk való ragaszkodásuk, másrészről törekszünk elérni, hogy
az illető elköteleződjön amellett, hogy valamit tegyen a túlzott
ragaszkodás ellenében.
Hasznos lehet, ha ezt a kérdést meg tudjuk beszélni egy
megbízható barátunkkal, a lelkigondozónkkal vagy végső esetben
– akár gondolatban, akár hangosan is – önmagunkkal.
Vállalásunkról beszéljünk Istennel is!
A szülőktől (nevelőszülőktől, gondozóktól) és a hamis
biztonság szimbólumaitól való tudatos elbúcsúzás egyúttal azt is
jelenti, hogy a lelkünkben egy űr keletkezik, amelyet be kell
tölteni. Erre pedig Isten a legalkalmasabb személy.
Gyermekkorunkban úgy tekintettünk szüleinkre, mintha
mindenhatók volnának. Amikor lelkileg leválunk róluk, egyúttal
azt is belátjuk, hogy hatalmuk véges, s elszenvedett sérelmeinket
egyetlen emberi lény sem képes begyógyítani – erre ugyanis már
nem elegendőek az erőforrásaink.
Hamis biztonságot akár egy-egy kapcsolat is nyújthat – legyen
az illető szülőfigura vagy éppen házastárs –, tehát a kétféle leválás
és elszakadás szorosan összefügghet. Joan és Brad esetében
például a kiszámítható veszekedések és konfliktusok, azaz a
negatív kapcsolat egyfajta kapaszkodót is jelentett: a
megszokásokat pedig nagyon nehéz volt felszámolni.
Klienseinkkel rendszerint – formális vagy informális –
szerződést kötünk a terápia előrehaladása érdekében. A fejlődés
követése nagyon fontos, hiszen ezzel határpontokat jelölünk ki, s
így egy segítő, támogató személy is nyomon kíséri utunkat. Ha a
felsoroltak közül bármely feladat megvalósítására készülnénk,
érdemes egyezséget kötni egy segítővel, elköteleződni amellett,
amit vállaltunk, és azt meg is valósítani!
Mostanra nagy valószínűséggel végigjárták velünk a
problémafeltárás, a kapcsolatleltár, illetve a függés feletti kontroll
szakaszait, s eljutottak a leváláshoz. Valószínűleg mindeközben
fájdalmas emlékeik is felidéződtek.
– Szóval ez volna a terápia? – kérdezheti bárki.
– Csak a kezdete! – válaszoljuk. Az általunk „ígért” érzelmi
hullámvasút ezzel még nem ért véget. Reméljük azonban, hogy
immár jobban érzékelik problémáikat, és készen állnak arra,
hogy akár fájdalmak árán is tovább haladjanak lelki fejlődésük
útján. A negyedik szakasz nehézségei ugyanis az ötödik lépésben
még tovább fokozódnak. Ennek a lépésnek a lényege éppen az,
hogy eljuttasson a „mélypontig”. Bármelyikünkkel az történhet
tehát, ami általában a terápia során szokott: a páciens előbb
rosszabbul érezheti magát, s csak utána jobban!
 16. Veszteség
és gyász

I smertünk egy gyermeket, aki minden héten, amikor a

vasárnapi iskolában elmondta a Szentírásból kívülről
megtanult verset, ezzel kezdte: „Jézus könnyekre fakadt.” (János
11,35) Ennyi az egész vers: egy remekmű. Amikor Jézus barátja,
Lázár megbetegedett, annak testvérei, Mária és Márta üzentek
neki, sietve jöjjön Bethániába, és segítsen rajta. Jézus azonban
késve érkezett, s Lázár meghalt. Nem gondatlanságból
késlekedett, hanem azért, mert tudta: Isten akaratának
megfelelően még aznap együtt vacsorázhat a feltámadt Lázárral.
Mégis, amikor belépett a házba, együttérzése őszinte könnyekre
indította. Fájdalma megdöbbentette a jelenlévőket, akik fizetett
siratók hamis jajszavaihoz voltak hozzászokva.
Amikor veszteség ér bennünket, bánatot, fájdalmat érzünk.
Veszteséget azonban nemcsak haláleset, hanem más fájdalmas
esemény kapcsán is átélhetünk. A fájdalom az élet szerves része.

ÖTÖDIK SZAKASZ:
GYÁSZ
A gyász folyamatát Elizabeth Kübler-Ross terapeuta
tanulmányozta elsőként. Ez a jelenség események és érzések
spontán egymásutánját jelenti, melynek szakaszait valamennyi
érintett átéli: (1) sokk és tagadás; (2) düh; (3) depresszió; (4)
alkudozás és mágikus hit; s végül (5) elfogadás. Könyvünkben e
szakaszok egymásutánjába ötödikként egy további lépést, a
bánatot/szomorúságot is beiktattuk, s így a hatodik szakaszba
kerül az elfogadás.
A teljesen „átlagosan” zajló gyászfolyamaton bárki segítség
nélkül is végig tud menni. A kodependensek azonban hajlamosak
rá, hogy egy-egy szakaszban hosszabban időzzenek, sőt, akár meg
is rekedjenek. Ahhoz, hogy a gyászfolyamaton sikeresen
túljuthassunk, segítő szakemberre vagy más közvetítőre – például
önsegítő könyvre – lehet szükségük. Ugyanis újra kell élnünk azon
szakaszok élményeit, amelyekben megrekedtünk, amíg az
akadály elhárul az útból.

A BÁNAT HOZADÉKA
Meg kell élnünk tehát a gyász érzelmi mélységeit. Meg kell
gyászolnunk mindazokat a veszteségeinket, amelyek
gyermekkorunk traumái közül tudatosulnak bennünk. Fontos
átéreznünk minden lényeges részlet fájdalmát, beleengednünk
magunkat a szomorúságba – éppen saját kényszereink és
rögeszméink miatt. És bármilyen furcsán hangzik, meg kell
gyászolnunk magát a gyógyulást is, hiszen a függéstől való
megszabadulás teret, időt szabadít fel az életünkben. El kell
ismernünk, hogy az addiktív viselkedés egykor rendkívül sokat
jelentett nekünk.
 John és Gladys Jordan is megtanulták elnémítani „a múltjukból
suttogó kísértetek hangját”, s ennek köszönhetően rendkívül
sokat javult a házasságuk. A kodependens viselkedés feladásával
náluk is együtt járt a bánat, hiszen a felhalmozódott düh és a
kommunikációhiány hosszú időn keresztül szerves része volt az
életüknek. Mindez kényelmes volt számukra, ismerősnek és
megszokottnak hatott, de tudatosult bennük az is, hogy életük
felén át képtelenek voltak szeretni egymást. Ezt is meg kellett
gyászolniuk, s ez nagyon mély keserűséget váltott ki belőlük.
Vannak úgynevezett másodlagos veszteségek is. Alkoholista
klienseinket például arra szoktuk kérni, hogy készítsék el az
italozás következtében előállt veszteségeik pontos listáját:
elbocsátás, szétszakadt család, bevont jogosítvány. Ez az eljárás
minden kényszeres viselkedésre jól alkalmazható. A
munkamániás elgyászolhatja azt az időt, amitől megfosztotta a
családját, s amit már sohasem pótolhat. A kényszeres evő elhízott
teste miatt szomorkodhat. Sean McCurdy pedig azért gyászolhat,
mert rögeszméi folytán értékes karrierlehetőségektől fosztotta
meg saját magát.

A VESZTESÉGEK ELEMZÉSE
Ha tehát feltárjuk az életvezetésből fakadó veszteségeket,
akkor azokat meg is kell gyászolnunk. De hát honnan tudjuk, mit
vesztettünk? Nem becsüljük-e túl a sérelmeket és a veszteségeket,
ott is hibát találva, ahol szó sincs ilyesmiről? („A mamám nem
dolgozott cukrászként, így aztán a finom sütik kimaradtak az
életemből.” – Ez talán mégsem jogos így.) Fontos tudni, hogy a
kodependens személyeknek nagy gyakorlatuk van a tagadásban
és a bagatellizálásban, ezért inkább alábecsülik a szenvedésüket,
mintsem túlhangsúlyoznák. Inkább idealizálják a múltat,
mintsem sötét színben tüntetnék fel. Erre még azok is
hajlamosak, akik rendkívül súlyos – például szexuális – abúzuson
estek át.
A veszteségek elemzése sohasem objektív, s mindig egyedi
jellegű, hasonlóan ahhoz, ahogy egy apró emléktárgy is
képviselhet jelentősebb értéket, mint egy nagyobb összeg. A
veszteség pontosan az, amit annak érzünk – és ez teljesen
független mások értékelésétől. Általánosságban mégis tudjuk,
hogy négy-öt olyan veszteségtípus van, amely törvényszerűen
bánattal és fájdalommal jár. Ezek közül egyik a gyermekkori
szenvedések miatt érzett szomorúság, a másik a szülőknek
mondott búcsú fájdalma – mint tudjuk, a kodependensek esetén
erre az eseményre megkésve kerülhet sor. Minél később zajlik le a
szülőkről való leválás, annál nehezebben viselhetők a
veszteségek. A harmadik csoportba tartozik a szerfüggéstől és az
egyéb szenvedélyektől való szabadulás, illetve az egyes elhárító
mechanizmusoktól való megválás kellemetlensége. S végül, a
negyedik csoportban találhatók a kodependenciaprobléma
melléktermékei, melyekre már az előbb kitértünk. Kórházi
környezetben gyakran találkozunk azzal, hogy a bánat és a lelki
élet fejlődését jelző felismerések egyszerre jelentkeznek. Gyakran
lehetünk szemtanúi drámai jeleneteknek, melyek során a
kliensek önfeltárása el- és kimossa a régi sebek összes fájdalmát.
Walter Morgan egykori lelkész magas, sovány, ritkuló őszes
hajú, mogorva ábrázatú férfi volt. Szigorú, érzelmek tekintetében
távolságtartó, maximalista apa mellett nőtt fel, akit viszont
mérhetetlenül csodált. A későbbiekben maga is maximalistává
vált, arra törekedve, hogy lelkipásztorként a lehetetlent is
teljesítse. Úgy érezte, mindenki rendelkezésére kell állnia, és
olyan tökéletesnek kell lennie Isten előtt, hogy elnyerje a
szeretetét – azaz egy idealizált apa jóindulatát. Az idők múltán
azonban minden összeomlott – Walter kénytelen volt rájönni:
teljesíthetetlen célokat tűzött ki. S amikor a kezelés során
megértette, hogy mi játszódott le az életében, ez a nyugodt,
jámbor férfiú egyszerűen leroskadt és sírva fakadt. A feltörő
fájdalom hangjait három szoba távolságából is hallani lehetett.

A GYÁSZFOLYAMAT
Walter „megtisztító” (katartikus) fájdalma a gyász általános
lépései szerint haladt, melyeket a könyv olvasása során vagy
pszichoterápiás keretben akár az olvasó is megtapasztalhat.
1. Sokk és tagadás. A veszteségre adott első reakciónk nem
más, mint a sokkhatás. Aki pedig elakad ebben az állapotban,
annak életét krónikus sokkhatás jellemzi.
Olyan ez, mint amit a középiskolában az élő szervezet
sejtjeiről tanultunk. A sejtmagot és a sejt szervecskéit félig
áteresztő hártya veszi körül, melyen keresztül anyagcsere folyik:
oxigén, széndioxid és tápanyagok felvételére, valamint
salakanyagok kiválasztására kerül sor. A sejt tehát egy pulzáló
eleven egység. Csakúgy, mint az egészséges család, melyhez a
barátok és ismerősök szabadon kapcsolódhatnak, anélkül, hogy a
sejt alapegységei, a családot alkotó tagok épségét megsértenék.
Egy idő után pedig a sejtfalon keresztül kikerülhet egy-egy olyan
rész is, amely a későbbiekben önálló sejtté formálódik: az egyik
családtag leválik, független életet kezd folytatni.
A diszfunkcionális család működése egészen más. Ha az anya
vagy az apa szerfüggő, a sejt egyik alkotóeleme folyamatos
stresszhatást produkál. A többiek mindezt aktívan igyekeznek
elkerülni, ugyanakkor a saját védelmük érdekében csigaházba
húzódnak vagy falakkal veszik körül magukat. Sem egymással,
sem pedig a külvilággal nem képesek aktív kölcsönhatásban állni.
Walter Morgan szülei nem voltak diagnosztizált
szenvedélybetegek, azonban az apa rendszeres érzelmi
abúzusnak tette ki gyermekét – dühöngött, üvöltözött vele. E
hatás elviselésére Walter falakat emelt maga köré, édesanyja
pedig úgy védekezett, hogy fiát választotta „támaszaként”, amit az
érzelmi incesztus egyik formájának tekinthetünk. Walter végül
annyi védőburkot növesztett maga köré, hogy mindenki
zárkózottnak, befelé fordulónak ismerte. A valóságban azonban
nem ez volt az alaptermészete, csak éppen „be volt tokosodva”.
Az ilyen „zárt” családban nemcsak az otthon elhagyása – az
elköltözés – bizonyul igen nehéznek, hanem az is megterhelő,
hogy a kilépő tagok érzelmi terheket cipelnek magukkal. Nem
tudnak például megválni attól a védelmező „csigaháztól”, amely a
családon kívül már egyre inkább akadályt jelent. A rögeszmés és
kényszeres viselkedések, az érzelmi ridegség jegyei, a lelkesedés
hiánya – mind-mind annak a jele, hogy az érintett feltehetően
diszfunkcionális családból származik. Walter például Mr.
Spockhoz hasonlított a Star Trekből: udvariasan, szabatosan,
kifogástalan retorikával beszélt, és mindenkor törekedett
elkerülni a düh vagy a sérelmek nyílt kimutatását.
Gyakran fordul elő, hogy a kodependens személyek
egyszerűen nem emlékeznek az őket érő traumatikus hatásokra.
Szelektív emlékezetüket a tagadás egyik formájának is
tekinthetjük – hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a színpadi
hipnotizőrök poszthipnotikus szuggesztióként „előírják”, hogy
alanyuk ne emlékezzen semmire, ami a mutatvány közben történt
vele. Különösképpen igaz ez a szexuális abúzus esetére. A
bántalmazó apa például ezt mondhatja: „Az apák ilyen módon is
szeretik a lányukat. Ez természetes dolog. Ne mondd el senkinek,
mert akkor a papa bajba kerülhet!” Vagy egyenesen megköveteli:
„Ne beszélj róla senkinek! Ez így van rendjén.” A gyermek-lányt
az üzenet egy megváltozott tudatállapotban éri, amikor pszichéje
rendkívül sebezhető. Maga az üzenet tartalma mélyen belerögzül
– a helyzetben rejlő ellentmondás azonban nem regisztrálódik a
lelkében.
A gyászfolyamatban való továbbhaladás megkívánja, hogy
klienseinket át tudjuk segíteni a múlt dermesztő sokkhatásán. A
beavatkozások kezdeti négy szakasza elsősorban a tagadás
áttörésére irányul, tekintve, hogy a tagadás és a sokkhatás együtt
járnak. Hasonlóképpen történik ez, mint a szervezetünk
fiziológiai működésében. Váratlan, fenyegető hatás esetén testünk
az élet megmentése érdekében sokkos állapotba kerül, s ettől
intenzív változások következnek be. Egyes véredények
elzáródnak, mások megnyílnak, a szív és a tüdő gyorsan
alkalmazkodik, az adrenalinszint megemelkedik, a bőr védekező
reakciókat indít, illetve szervezetünk egyéb alkalmazkodási
módokat is kialakít. Az „óvintézkedések” a vérveszteséget a
minimumra csökkentik, és gondoskodnak arról is, hogy agyunk
kellő mennyiségű oxigénhez juthasson ahhoz, hogy életben
tudjon maradni és tovább működhessen. A traumás sokkhatás
tartós fennmaradása azonban már önmagában is életveszélyes
állapot, s így, ha nem sikerül enyhíteni (az áldozatnak az agyi
vérellátás szempontjából kedvezőbb elhelyezésével, a
testhőmérséklet szabályozásával, oxigén belélegeztetésével,
intravénás oldatok és bizonyos gyógyszerek adagolásával), akkor
a páciens meghalhat, méghozzá nem is az elszenvedett, primer
sérülések, hanem az azokra adott testi vészreakciók
következtében.
A diszfunkcionális családban nevelkedő gyermek hasonló,
paratraumás sokkállapotot vesz fel a túlélés érdekében. A trauma
keletkezése idején az emlékezet kiesése a szó szoros értelmében
életmentő hatású. Amint azonban a gyermek kilép a való életbe,
azonos védekezési módszerek már veszélyesek lehetnek a túlélés
szempontjából. Ha valaki még felnőttkorában is a sokk
állapotában van, akkor annak áldozatául eshet valamennyi
bensőséges kapcsolata, gyakran a házassága is, és – szinte minden
esetben – a kiegyensúlyozottsága. Továbbá a traumatikus állapot
fennmaradása meggátolhatja az Istennel való kapcsolatfelvételt
is.
A sokk és a tagadás hétköznapi szóhasználatunkban is
gyakran együtt jár: „Még hogy én sokkos állapotban volnék? No,
ezt már tényleg nem hiszem el!” A tagadás Jill és Jerry Braley
esetében is jellemző volt. Amikor a 2. fejezetben megismert
multimilliomos család hozzánk került, rendkívül kemény
„csigahéjakat” kellett lebontanunk, hasonlóképpen, mint ezt
Walter Morgan lelkész esetében tettük. Walter homályosan
sejtette, hogy problémája van, főként abból, hogy a Szentírásban
ugyan olvasott Isten feltétel nélküli szeretetéről, de azt nehezen
tudta a saját életére alkalmazni. Braley-ék viszont nem tudták
elfogadni, hogy az érzelmi „fagy” állapotában vannak. Jillt
zavarták a saját indulatai, de többnyire tudott velük bánni, férje,
Jerry pedig barátságos és közvetlen volt. Bill, a fiuk viszont
problémákkal küszködött annak ellenére is, hogy törekedett
sikeres üzletember, jó férj és jó apa lenni.
A Braley-ékkel történt beszélgetések során tehát finoman
„kitapogattuk” énvédelmük „repedéseit”.
– Jerry, amikor gyermekkorában a lakóhelye miatt szégyellte
magát, ezt hogyan rendezte el magában?
– Már mondtam. Amikor valaki hazavitt, két sarokkal előbb
szálltam ki. Az iskolatársaim közül sokan még ma is azt hiszik,
hogy a Mulholland Streeten laktam.
– Ezt mutatta „kifelé”. És belül, önben, mi játszódott le?
– Nem tudom, hogy foglalkoztam-e valaha is ezzel.
– Mire gondolt, amikor átadta Maude mamának a saját
keresetét?
Jerry elgondolkodott egy picit, igyekezvén a régmúltba
tekinteni.
– Azt hiszem, valami büszkeségfélét éreztem. Hogy milyen
rendes fickó vagyok. Ugye érti? Hogy már megint éppen a kellő
időben léptem közbe. De szomorú is voltam. Mint családtagtól, azt
várták, hogy segítsek, s én ezt sohasem kérdőjeleztem meg.
Szükségük volt rá.
 – Jill, mit érzett, amikor az apja üvöltözött, s ön igazából nem is
tudta, hogy mivel érdemelte azt ki?
– Idővel hozzászoktam.
– Hát ez az! De most gondoljon bele abba, hogy ön akkor egy
kisgyerek volt! Nem tudta még, hogy mi a jó és mi a rossz, s ezt
senki sem tette egyértelművé. Amit tett, az olykor helyes volt,
máskor meg ugyanazért dührohamot kapott az apja. Ez joggal
rémíthette meg, hiszen arra gondolhatott, hogy nem tudja a
világot befolyásolni a saját viselkedésével. Ez milyen érzéseket
válthat ki a gyerekekből?
– Egyeseknél bizonyára zavarodottságot és félelmet, azt
hiszem.
– S önnél miért nem?
– Én hozzászoktam. Alkalmazkodtam.
– És hogyan?
– Hát, azt hiszem… – jajdult fel, s szinte látni lehetett, amint
emelkednek Jill lelkének falai. Idővel aztán benne magában is
tudatosult „csigahéjának” létezése. Jerry, a férje a szülők hatására
szintén letagadta valódi érzéseit, és ez olyan volt, mintha
egyszerűen elhitette volna magával, hogy a fekete szín fehér.
A tanácsadáson sokan mondják ezt: „A legtöbb gyerek valóban
úgy reagál, ahogy mondják, de én más voltam.” S ez igaz is.
Mindenki más. De – bizonyos szempontból – nem
„másmilyenként” kezdték. A „csigahéj” vagy énvédő páncél
létrehozásának lényege a természetes gyermeki reakciók helyett
más, kompenzáló viselkedések kidolgozása.
Lehet, hogy az olvasónak is voltak olyan reakciói
gyermekkorában, amelyek eltértek a többi gyermekétől – ami
annak jele lehet, hogy védőpáncélra volt szüksége. Képzelje magát
kisgyermeknek! Tételezzük fel, hogy még nem ismeri a világot, s
nem tudja, milyen reakciókat várnak öntől a különböző dolgokra,
és spontán, elemi módon viszonyul az eseményekhez! Ha
mindazokra a terhelő hatásokra, amelyek a családja részéről érték,
most kellene reagálnia – gondolkodjon el rajta, hogyan tenné?
Tudnunk kell azt is, hogy szinte mindenkinek van bizonyos
vastagságú védőpáncélja. Amiben a kodependens személyek
különböznek a többiektől, egyszerűen annyi, hogy a „falak”
túlságosan megvastagodtak.
2. Düh. A sokkot és a tagadást szinte spontán módon követi a
düh. Ez a mindennapi életben is könnyen ellenőrizhető. Ha most
képzeletben odaszaladna valakihez, s az illető lábára lépne, az
adott személy először is felkiáltana: „Mi…?!” A következő
mondatában hitetlenkedne: „Hát ez nem lehet igaz!” Mindezt még
azelőtt teszi, hogy az öklét rázva megtorolná a rajta esett
sérelmet. Ez a természetes sorrend a veszteség megélésének
szakaszainál is.
A düh az emberek egy részének élvezetet okoz, mások viszont
képtelenek kifejezésre juttatni azt, ha haragszanak valakire. A
tökéletességre törekvő, megfelelni vágyó kodependens személyek
– például Walter Morgan – egész életükben egyebet sem tesznek,
mint mások kedvéért leplezik érzelmeiket. Ezzel a
viselkedésmintával az emberek roppant nehezen engedik meg
maguknak, hogy „méregbe guruljanak” – mintha az a parancs
ivódott volna mélyen a pszichéjükbe, hogy „semmilyen
körülmények között nem kapsz engedélyt arra, hogy dühös légy!”
 Tudják, hogyan kell a nyomóskútból vizet pumpálni?
Emlékezzenek a régi, öntöttvasból készült udvari vagy tanyákon,
farmokon található kutakra! Az első percekben a kart általában
„üresben” nyomkodjuk fel s le, majd lassan megindul belőle a
friss hideg víz, végül pedig már zuhatagszerűen ömlik. Van
azonban néhány olyan kút is, amelynél nem ilyen egyszerű a
helyzet – nem elég „felpumpálni”, hanem hogy vizet nyerhessük
belőle, előbb szabályosan bele kell önteni egy vödörnyi vizet. A
példa analógiája a kórházunkban egy „dühöngőszoba”, amely tele
van bokszzsákokkal, kesztyűkkel, husángokkal, párnákkal és más
hasonló holmikkal. Előfordul, hogy a klienseinket ebbe a szobába
vezetjük be, hogy kipróbálják, milyen érzés mérgesnek lenni.
Azoknál, akiknek a negatív érzései mélyen el vannak fojtva, az
indulatok felszabadítása hasonló a kút „felöntéséhez”. A düh
számukra olyannyira idegen érzés, hogy nemritkán a
terapeutának kell elmagyaráznia, hogy miről is van szó. A
felszabadult testmozgás, például a homokzsák püfölése, a le-föl
ugrálás vagy a fallabdázás visszavezetheti őket abba az állapotba,
amelyben ezekre az alapvető érzésekre is lehet reflektálni.
Jerry feleségének, Jillnek semmiféle segítségre sem volt
szüksége ahhoz, hogy a dühét levezesse. Walter Jordan a
„tombolószobában” felszínre tudta hozni a dühét. Jerry Braley a
segítségünkkel nagyszerű felfedezésre jutott. Az egyetemi félév
utolsó hetében történt, hogy elhajtott a Los Angeles-i University
College mellett, ahol a diáktársaságok roncsautókat állítottak ki,
melyeken egy-egy sikeres záróvizsga után bárki kitölthette a
dühét – ami a diákszövetségeknek sikeres pénzgyűjtési akció volt,
a hallgatóknak pedig kiváló „biztonsági szelep”. Hasonlóképpen
volt ez Jerrynél is. Közönyösnek ható, alapvetően emberszerető
kliensünk egy százdollárost ejtett a gyűjtődobozba, s máris
nekilátott egy 1972-es Toyota püfölésének.
Távol áll tőlünk, hogy mindenkinek ezt a feszültséglevezető
módszert javasoljuk. Csupán azt állítjuk, hogy ha az olvasó esetleg
még sohasem gurult méregbe – vagy nagyon ritkán teszi –, akkor
azok közé tartozhat, akik hajlamosak elfojtani haragjukat. Ez az
érzés azonban valahol jelen van, mint a gőz a kuktafazékban, s
időről időre érdemes megnyitni a szelepet, hogy kiengedje.
Pácienseink mindenféle módszert kieszeltek már, melyeket ön is
kipróbálhat. Egyesek a düh fizikai megjelenítésével kísérleteznek.
Mások egyszerűen a düh állapotába „hergelik” magukat. Egyik
hölgykliensünk elég riasztó módon tanult meg „ráérezni” az
indulataira. A klinikáról hazafelé tartva észrevett egy kisfiút, aki
szándékosan eltaposott egy bogarat. Ez a kegyetlenség
felbőszítette. S ahogy elkezdte szidni a fiúcskát (afféle
„utógyújtásként”, mert a gyerek egyből futásnak eredt), a gát
átszakadt. Páciensünk hangosan zokogva botorkált vissza a
klinikára, s az elkövetkező két órát azzal töltötte, hogy
látványosan levezette régóta elfojtott haragját.
Ha az olvasó is talál bármiféle eszközt, amellyel le tudja vezetni
elfojtott indulatait, arra buzdítjuk, fogadja el, és alkalmazza! Itt
nem arról van szó, hogy önből „dühöngő őrültet” akarnánk
csinálni, inkább arról, hogy felszínre hozzon és kezelni tudjon olyan
mély, negatív érzelmi hatásokat, amelyek – ha rejtetten maradnak –
érzelmi problémák forrásai lehetnek.
A düh a fájdalmak és veszteségek kezelésére természetes,
egészséges, Isten által adott emocionális mechanizmus. Pál
apostol ezt írta az Efezusiaknak: „Ha haragusztok is, ne
vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti haragotokkal!” (4,26) Vagyis:
csak akkor léphetünk túl indulatainkon, ha képesek vagyunk
velük kapcsolatba kerülni. Könyvünkkel nem felkorbácsolni
kívánjuk az olvasóban a sok negatív érzést, inkább az a
törekvésünk, hogy lassanként felszínre hozzuk őket, s az érzelmi
mérgeket egyszer s mindenkorra kitakarítsuk. Valami olyasmit
teszünk tehát a terápiás munkánk során, mint a gennyes sebek
megtisztítása.
Ma már meggyőző bizonyítékok támasztják alá, hogy a lelkünk
mélyén rejlő elfojtott düh akár a test immunrendszerét is
károsíthatja. Rákbetegek jelentős hányadáról mutatták például ki,
hogy a hétköznapi gondokon kívül egy sor mélységes sérelmet,
bánatot hordoznak lelkükben. Ebből természetesen még nem
következik, hogy az eltemetett érzések okoznák magát a
betegséget, az azonban bizonyos, hogy keletkezéséhez
hozzájárulhattak a lelki problémák.
3. Depresszió. Azért is túl kell lépnünk a düh érzésén, mert
ellenkező esetben a depresszió veszélyének tesszük ki magunkat.
A lehangoltság akár egy életen át is tarthat – ilyen körülmények
között pedig a változás szinte lehetetlen. A fájdalom tehát
kifejezésre juttatható kifelé – dühként –, illetve elnyomható, s így
depresszió vagy szenvedélybetegség formájában nyilvánulhat
meg.
A depresszió azonban nemcsak a befelé irányuló fájdalomból
és dühből eredhet, hanem a teljes gyászfolyamatnak is a
velejárója. A gyász érzéséhez ok nélküli bűntudat társulhat,
amely általában szintén nem más, mint befelé – önmagunk felé –
fordított düh.
A bánat és gyász folyamatát kísérő depresszió csak időleges, és
önmagától megszűnik. Átmenetileg ez egy mélypont lehet, amely
érzelmi szempontból valóban terheltebb a gyász előtti problémás
időszakhoz képest, azonban nem a végállomás, csupán egy
útszakasz.
Walter Morgan elfojtott dühe a kezdeti kitörés után még
napokon át fel-felbukkant, mígnem egy teljes héten át tartó mély,
depressziós állapotba került. Ezután azonban – másokhoz
hasonlóan – önmagától is úrrá lett a problémáin. John Jordan
beszámolt arról, hogy amikor Gladysszel mindketten
szembesültek veszteségeikkel, a teljes életük merő melankólia
volt, melyben azonban jól lépést tudtak tartani egymással. A
kodependencia problémáin való túllépés a házaspároknál igen
eltérő tempóban is történhet – ez teljesen természetes jelenség.
A depresszió érzésénél való elakadás a gyászfolyamat
szakaszainak újraélésével szüntethető meg – gyakran többszöri
próbálkozásokkal és újrakezdésekkel. Egy-két hasonló visszatérés
után a továbbhaladás esélyei jelentősen javulnak.
4. Alkudozás és mágia. Az alkudozásnak és a mágikus
gondolkodásnak igen sok formája van, köztük feltűnőek és alig
felismerhetőek. Elizabeth Kübler-Ross felfigyelt rá, hogy a
rákbetegek esetenként alkudozásba kezdenek radiológusaikkal,
azt remélvén, hogy az intenzívebb vagy tartósabb sugárkezelés
garantálja majd a gyógyulást. Tudni kell azonban, hogy ennek a
valóságban nem sok értelme van, hiszen a kétszeres dózis az
egyszereshez képest általában nem hoz sikeresebb javulást, sőt
akár ártalmas is lehet. A beteget ilyenkor a mágikus gondolkodás
keríti hatalmába, s kérésének már nem sok köze van a logikához.
Ilyenkor – tudatosan vagy öntudatlanul – életesélyeinek
javítására törekszik.
A betegek hasonlóképpen alkudozhatnak Istennel vagy
Jézussal is. „Ha Szentszellemed kisegít engem ebből a helyzetből,
megígérem, hogy…” Bizonyos értelemben ez is gyerekes
megnyilvánulás, mivel azonban gyermeki énünk mindhalálig
bennünk él, érthető, hogy a mágikus gondolkodás jellemzőitől
sem vagyunk képesek teljesen megszabadulni.
Gyakran tapasztaljuk a gyermek- és serdülőkorukban
veszteséget elszenvedett kodependens klienseknél, hogy „titkos
szerződést” kötnek önmagukkal. Így történt ez Marlene esetében
is.
Marlene apját egyszer közszeméremsértésért ítélték el, egy
másik alkalommal pedig rendőrségi razzia fogta el őt a
prostituáltak egyik búvóhelyén. Az osztályában mindez
közbeszéddé vált: „Képzeld, mi lehet ezeknél otthon!” –
mondogatták. Az otthoni élet mégsem volt ennyire drámai.
Marlene apja sohasem bántalmazta szexuálisan a lányát, hiszen
az ő számára Marlene „kislány” volt, a prostituáltak pedig a
szeretői. Mindössze annyi jele volt szexuális aberrációjának, hogy
zuhanyozás előtt és után meztelenül járkált a házban, s az egyik
szobában bezárkózva pornográf magazinokat nézegetett. Mindez
azonban igen rossz fényt vetett Marlene-re az iskolában, ami
kimeríti a passzív abúzus kritériumát.
Amikor Marlene felnőtt, egy tudatos és egy nem tudatos
fogadalmat tett magában. A tudatos az volt, hogy véletlenül sem
választ magának szexmániás társat, hogy saját gyermeke ne
válhasson nevetségessé, s ne szenvedjen apja kicsapongásai miatt.
A tudattalan, nem felismert szerződés viszont így szólt: „Tőlem a
szex mindig távol fog állni!” Amikor a tanácsadásunkon
jelentkeztek, férjével már öt éve házasságban éltek, s négy és fél
éve küzdöttek szexuális problémákkal. A férj már-már eljutott a
tűréshatáráig, s ultimátumot adott: ha nem sikerül rendezni a
problémát, felbontja a házasságukat.
Marlene – sok más serdülőhöz hasonlóan – olyan erős
bűntudatot érzett a szülei körül uralkodó zűrzavar miatt, hogy
bonyolult alkudozásba bocsátkozott önmagával és Istennel.
Könyvünkben már említettük, hogy a gyermekek akár a tőlük
teljesen független körülményekért is hajlamosak önmagukat
okolni, és mágikus egyezkedésekkel kísérleteznek – csak azért,
hogy megszabadítsák családjukat a szenvedésektől. A
tanácsadáson Marlene is eljutott a veszteségek feldolgozásának
ötödik szakaszáig: a szomorúságig. Itt azonban újra erőt vett rajta
az alkudozás: „Szabadíts meg engem mindettől, Uram – és akkor
jó feleség leszek.” Kibúvót keresett a szenvedés alól, akár azon az
áron is, hogy más cselekedeteivel – például a ház rendben
tartásával – váltsa ki szexualitásának vállalását. Sok-sok
beszélgetés után jutott el arra a pontra, hogy felszámolta ezt a
„különalkut”, s át tudta magát adni női szerepének.
A rituális viselkedések egész sora mutathatja, hogy a
kodependensek – legalábbis részlegesen – bezárkózhatnak a
mágikus alkudozás stádiumba. Sam, korábbi kórházi páciensünk
naponta 60-70 alkalommal mosott kezet, így a szappantól végül
kesztyűszerű réteg képződött a kezén. Mágikus gondolata ez volt:
„Ha elégszer kezet tudok mosni, akkor ezzel a varázslattal
lemoshatom a problémáimat, s minden rendben lesz.”
(Mellékesen jegyezzük meg, hogy a kényszeres kézmosók
általában férfiak, míg az étkezési rendellenességek – anorexia,
bulimia – inkább a nőkre jellemzőek. Ennek nem tudjuk a pontos
okát, azt azonban igen, hogy mindkét zavarnál megtalálhatók a
mágikus gondolkodás egyes jegyei. „Csak azt kellene elérnem,
hogy…” Az anorexiás meggyőződéssel hiszi, hogy csak le kell
adnia pár kilót, s a világ vagy egyes emberek azonnal elkezdik
szeretni. Ez azonban nem következik be, tehát újabb célt tűz ki: a
még alacsonyabb testsúlyt. „Most aztán már biztosan sikerülni
fog!”)
Gyermekkorban a mágikus gondolkodás természetes,
„megszokott” dolognak számít. A gyermekek olyannyira
énközpontúak, hogy akár a természeti jelenségeket is a saját
viselkedésük következményének láthatják. Például ha egy kisfiú
fordítva veszi fel a cipőjét, és közben dörög az ég, a két tapasztalat
könnyen összekapcsolódhat, s az a hit alakulhat ki, hogy a kettő
összefügg egymással. Sok felnőtt is megőrzi a mágikus
gondolkodásra való hajlamát, amire jó példa a szerencsejátékok
népszerűsége. „Ez a szerencsét hozó kalapom. Ez a
szerencseszámom. Ha a középső sáv letakarása előtt háromszor
tapsolok, akkor az én zsetonomnak lesz a legnagyobb nyerési
esélye. Bizony így van! Egyszer már bejött.”
A kodependens személyt e tekintetben is szélsőségek jellemzik.
Előfordul, hogy állandóan önmagával van elfoglalva, hogy
kiderítse, miért nem működik a mágiája. A szexmániás,
nőcsábász férfi felesége például felteheti a kérdést: „Mit követek
el, ami őt ilyen viselkedésre készteti? Mit tehetnék, hogy
abbahagyja? Ha én ezt teszem… akkor ő majd biztosan
abbahagyja… ennek be kell válnia!” A feleségét bántalmazó férj
hasonlóképpen gondolkodik, csak éppen fordított előjellel. „Te
kényszerítesz arra, hogy megüsselek.” „Nem csinálnám ezt, ha te
nem…”
A mágikus alkuktól való búcsú a lelki érettség elengedhetetlen
feltétele. Fel kell vele hagynunk, és tudatosítanunk kell azt is,
hogy bizonyos dolgok sohasem álltak hatalmunkban. Ezen a
ponton nagy hatású szimbolikus aktus a szülői házból való
kiköltözés, a gyermekkort magunk mögött hagyva. Egyúttal rá kell
jönnünk, hogy a világot – bizonyos értelemben – nem tudjuk
megváltoztatni.
Egyesen talán most azt kérdezik: Mégis, mi marad, ha az
emberi lét kiszolgáltatott helyzetében már a mágiáról is le kell
mondanunk? Ebben a tökéletlen világban, ahol oly sok a fájdalom
és a veszteség, hiányosságaink kezelésének egyetlen megfelelő
módja a bánat és a gyász. Ha tehát erre képessé válunk, s nem
idegen tőlünk, akár rítusként végig is kísérheti az életünket.
„Elgyászolhatjuk” nagy veszteségeinket és apró bosszúságainkat.
Ezáltal tanulhatunk meg túllépni mindennapi szenvedéseinken.
A kodependensek fájdalomra való reagálási készsége gyakran
megtörik, s ha a folyamat bármely szakaszban elakad, akkor a
gyász nem tud végbemenni, nem tudunk eljutni a megbocsátásig,
az elfogadásig és a szabadulásig. A gyász útjában álló akadályok
eltávolításához már az is elegendő lehet, ha felismerjük a
valóságot, például azt, hogy éveken keresztül a tagadás
rabságában éltünk.
 Kapcsolatainak áttekintése során Marlene is felismerte a
szexmániás apa által terhelt gyermekkorának torzításait, s az
ebből következő öntudatlan alkudozását. „Tőlem a szex mindig
távol fog állni” – ezzel döntötte el, hogy megakadályozza a
további szégyent és szenvedést. Az alku érvénytelenítéséhez
ténylegesen le kellett válnia szüleiről, búcsút kellett mondania az
otthonának. Ezt követően szabad út nyílt a bánat előtt,
elgyászolhatta gyermek- és felnőttéveinek gyötrelmeit.
S végül az alkudozás gyakran közvetlenül a terapeutával
folyik. A kliensek így keseregnek: „Nincs valami egyszerűbb
megoldás?” Tapasztalatunk szerint ilyenkor igazából nem egy
valóban könnyebb útra vágynak, hanem az előttük álló lelki
munkát érzik túl nehéznek. Egyik páciensünk a fogorvosi
kezeléshez hasonlította a terápiát: egyáltalán nem kellemes dolog,
de még mindig jobb annál, mint ami akkor következik be, ha felé
sem nézünk a fogorvosnak.
5. Bánat, szomorúság. A veszteségek meggyászolásának
ötödik szakasza a szomorúság időszaka. Walter Morgan, a már
említett lelkész a terápia ezen szakaszában vigasztalhatatlanul
siratta mindazt, amit elveszített. A bánat azonban nála is
„gyógyhatású volt”, bár általában kisebb, kontrollálhatóbb
„adagokban” – több nap vagy több hét, súlyos kodependenseknél
több év alatt szokott felszínre jönni. A szomorúság megélésének
legegyszerűbb módja nem más, mint a sírás.
A szomorúság szakaszának kezdete jól felismerhető. Amikor
pedig egyszer csak véget ér, az már maga a gyógyulás.
6. Elfogadás. A veszteségek meggyászolásának utolsó lépése
az elfogadás, ami egyúttal megbocsátást és a lelki feszültségek
feloldódását is jelenti. A Szentírás ezt tökéletesen fejezi ki:
beköszönt az a lelki béke, amely már-már meghaladja az ember
felfogóképességét. Képzelt hullámvasutunk ekkor ismét a
„hegytetőre” ér.
Legyünk tudatában annak, hogy ami ebben a folyamatban
lejátszódik, az ugyan nem mond ellent a logika szabályainak, de
nem is azok szerint történik – inkább paralogikus vagy
pszichologikai. A lélek legbelsőbb működései túljutnak a
racionalitáson és a józan észen. A változás folyamata megkívánja,
hogy a logika területéről belépjünk az érzelmek sötét szentélyébe
– innen származnak a gondolataink, teljesen függetlenül attól,
hogy mennyire tekintjük magunkat racionálisnak.
Pácienseinknek sokszor igen nehezére esik ez a váltás, pedig
éppen korábbi nézőpontjuk feladása által válnak képessé a
túllépésre.
Bessie Barnett is megdöbbent azon, hogy e szakaszban mi
játszódott le benne.
– Megbocsátás? Most már értem, hogy az mi lehet. Az önök
útmutatása szerint végigjutottam a gyász folyamatán… azt
mondták, remekül haladtam, s én el is hiszem mindezt. Már
sokkal jobb a közérzetem. Látom, hogyan kell elkerülni azokat a
hibákat, amelyeket azelőtt rendszeresen elkövettem. A logikus,
racionális énem viszont máris tiltakozik, kiáll amellett, hogy azok
az emberek a múltamban, ők bizony nem érdemelnek
megbocsátást. Ha csak arról lett volna szó, hogy félreértésből
cselekedtek ilyen alávaló módon, akkor természetesen meg
tudnék bocsátani. De nem erről van szó! Nagyon is tudták, mit
cselekszenek! Nagyon is jól tudták, hogy milyen szenvedést
okoztak nekem!
Bessie súlyosan diszfunkcionális családból származott. Apja
négy gyermeket nemzett, de egyiküket sem szerette, rendszeresen
verte és a barátai előtt szidalmazta őket. Arra a kérdésre, hogy
hány gyermeke van, általában ezt válaszolta: „Annyi, mint a
szemét, nem is tudom! Három vagy négy, valami ilyesmi.” Nem
hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy Bessie és testvérei
tudomására hozza: mindnyájan teljesen feleslegesek a számára.
Anyja kényszerből ment férjhez, mivel akkoriban a „megesett”
lánynak nem volt más választása. Korábban country- vagy blues-
énekesnői karrierről álmodott – aztán Bessie-nek és húgainak
érkezése derékba törte a tervezett jövőjét. Örökös csalódottságát
és keserűségét nem tudta, s nem is akarta leplezni lányai előtt.
Mindezekkel a terhekkel aztán Bessie maga is kodependens
házassági kapcsolatba csöppent. Harminchárom évet élt le egy
zsugori férjjel, akitől hetente összesen tíz dollár költőpénzt kapott,
és aki mindemellett abban a hitben élt, hogy nagylelkű vele.
Amikor meghalt, a számlájukon óriási pénzösszeg volt – Bessie
azonban már-már az öngyilkosság szélére került. A terápia az
utolsó szalmaszál volt az életében. Így történt, hogy a gyászában
elakadt Bessie a terápia idején egyszer csak keresztbe fonta a
karját, és szikrázó szemmel jelentette ki:
– Lehet, hogy egyszer majd el tudom felejteni őket. De soha,
semmiképpen sem tudok megbocsátani nekik!
Erről a pontról csak akkor lesz képes kimozdulni, ha logikus
gondolkodását alá tudja rendelni az akaratának, hogy megtegye a
végső lépést a gyógyulás felé.
 Talán most többen arra gondolnak: Hát ez nekem sem megy
jobban, mint Bessie-nek! Ne feledjük, az emberiség logikába vetett
bizalma – antropológiai és történelmi értelemben egyaránt –
viszonylag új keletű tudati beállítódás. Nem vonjuk kétségbe, hogy
már a görögök óta ismerjük a logika axiómáit és a matematikát, s
mindez napjainkig a tudományos világkép alapját alkotja. Az
emberiség jelentős tömegei azonban a hétköznapi élet során
mégsem a racionalitás szabályai szerint cselekszenek – így volt ez
még azokban a kultúrákban is, amelyekben a tudósok magas
szintre fejlesztették a logika tudományát, mint például az arab
világban, a majáknál, az aztékoknál és Európában a reneszánsz
idején, amikor a tudomány felvirágzott. Csak a francia forradalom
óta eltelt pár évszázadban vált a ráció és a logika a nyugati
civilizáció működésének egyik legfőbb meghatározójává.
Márpedig ha ez így van, akkor mi az, amit a logika kiszorít? Az
érzelmeket, a szív „gondolatait”. Ha társadalmunkban elhangzik a
mondat, hogy a „szívem legmélyén úgy érzem…”, akár gyerekes
komolytalanságnak is tekinthetjük. Arra tanítottak bennünket,
hogy az eszünkre hallgassunk, ne pedig a szívünkre. A
fájdalomban elvárhatóvá vált a méltóságteljes viselkedés, ha
pedig erre nem vagyunk képesek – például azáltal, hogy
gyászunkban merünk sírni –, környezetünk visszajelzi, hogy meg
kell próbálnunk tartani magunkat, annak ellenére is, hogy
teljesen természetes, lélektisztító reakcióról volna szó. Az is
előfordul, hogy a környezet, ha már végképp kellemetlennek
találja a gyászoló támogatását, egyszerűen hátat fordít neki.
Egészen más volt azonban a gyászolóktól elvárt viselkedés
mintegy kétszáz évvel ezelőtt, amikor a látványos érzelmi
reakciókat természetesnek tekintették. Ebben az időben, ha az
özvegy nem adta jelét érzelmeknek, kétségbe vonták, hogy
valóban szerette-e a házastársát.
A racionalitás és az érzelemmentes logika „diadala” viszonylag
új keletű kulturális jelenség – s ha minden körülmények között
csak ezt használjuk, akkor az akár a pszichoterápiás változás
folyamatát is akadályozhatja.
Bessie-nek a megbocsátás ellen a felszínen nagyon is logikus
érvei voltak. Valóban, egyáltalán nem logikus megbocsátani
azoknak, akik szándékosan okoztak nekünk fájdalmat,
ellentétben azzal az esettel, amikor tudjuk, hogy a bajt nem rossz
szándék, hanem tudatlanság okozta. Két akadályt is le kellett
küzdenie tehát: de mindenekelőtt a racionális gondolkodást.
– Nem tudom, hogyan tegyem! – mondta. – Ötvenkét éves
vagyok. Kinőttem az emancipáció korából, amely azt
hangsúlyozza: nem szabad az érzelmekre hagyatkozni. Mégsem
tudom elfelejteni, hogy ebben nőttem fel, és folyton ezt hallottam:
Legyen eszed! Ez nem észszerű! Ne hagyd, hogy a szíved
diktáljon, mert akkor rossz férjet választasz! S most mindettől
hogyan szabaduljak meg?
– Említette már nekünk, hogy hisz Istenben. Hisz a Bibliában
is?
– Hát persze!
– Isten azt mondta, hogy a számító ész nem az őhozzá vezető
út… Krisztus előtt vagy ezer esztendővel Isten már
figyelmeztetett: „Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad
eszére támaszkodj!” (Példabeszédek 3,5) Maga Jézus pedig így
intett: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok
nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek
országába.” (Máté 18,3) S vajon mekkora szerepe van a logikának
a kisgyermek gondolkodásában? Az ész a gondolkodás felső
szintje, az alsóbb pedig a szív mélysége. Az ember olyan, mint a
tölgyfából készült politúrozott bútor: a politúr szép, értékes és
tetszetős, de a tölgyfa adja a szerkezet erejét és szilárdságát.
Bessie felhördült, miközben felcsillant a szeme:
– Már csak az hiányzik, hogy fafejűnek nevezzen!
De már mosolygott.
Klinikai gyakorlatunk során naponta hallunk szó szerint
„megbocsáthatatlan” sérelmekről és atrocitásokról. Az apák
leírhatatlan dolgokat művelnek a lányaikkal. Az anyák és a
feleségek gátlástalanul zúdítják környezetükre indulataikat,
rengeteg lelki szenvedést és pusztítást okozva. Sok szülő
tudatosan lekezeli egyébként tehetséges gyermekét, ha az nem
felel meg az ő hamis elvárásainak. A nők és férfiak olyan gyakran
gyűlölködnek egymással! Bántalmazzák a szeretteiket fizikai és
lelki értelemben egyaránt!
Bizony, esendő emberek – „emberiek” vagyunk. Sem az ész, de
még talán a szív sem elég erős ahhoz, hogy megbocsásson
bizonyos dolgokat – emberi mércénkkel. El kell mégis jutni az
igazi és őszinte megbocsátásig, a múlttal való megbékélésig. Ez
pedig első pillantásra már önmagában is megterhelő
követelmény.
Félre tudja-e Bessie tenni a logikát, hogy kapcsolatba
léphessen az érzéseivel? Képes-e megbocsátani a szíve mélyén,
függetlenül attól, hogy elbizakodott józan esze mit sugall? Igen.
Ahogyan mindenki más, ahogyan mi is képesek vagyunk rá. Mert
annak képessége, hogy ne az eszünkre, hanem a szívünkre
hallgassunk, mindannyiunkban megvan. Előfordul azonban, hogy a
működtetéséhez szakértő segítsége szükséges – Istené s talán
néhány emberé egyaránt. A végső megbocsátás képessége Istentől
nyerhető el. A segítő embertárs legfeljebb a hozzá vezető utat
tudja megmutatni.
A gyász folyamatának végső szakaszában van egy olyan
veszély is, amely különösképpen a keresztényeket fenyegeti – ez
pedig a teljes érzelmi azonosulás nélküli megbocsátás. Akkor
következik be ilyesmi, amikor a keresztény ember teljes
őszinteséggel kijelenti: „Most már értem a múltat, és felfogom,
hogy mi történt” (a folyamat első lépése). „Istenre bízom az
ítélkezést, én pedig megbocsátok” (a folyamat utolsó lépése). „Hát
így. Készen van!” Megfigyelhető, hogy az első lépéstől az utolsóig
való ugrás inkább ügyes kitérés az érzelmek megélése elől,
semhogy megújulást hozna. A fájdalom és a szenvedés ugyanis
kimaradt, a bajok gyökeréhez a gyászban nem sikerült közelebb
kerülni. A mélyben a sebek tovább élnek.
A gyászfolyamat belénk kódolt, programozott, amiből
egyértelműen sejthetjük, hogy Istentől való módszer a
veszteségek, az érzelmi zűrzavar és fájdalom kezelésére. Ha pedig
gyógyító hatását nem engedjük érvényesülni, a megbocsátásban –
még teljes őszinteség mellett is – lesz némi érzelmi
tisztességtelenség. Még ha ki is mondjuk, hogy megbocsátottunk,
lelkünk mélyén megmarad az elfojtott düh és a sértettség. Ezáltal
pedig nem tudjuk kibontani a megbocsátás teljes emberi
lehetőségét.
 Bessie számára a másik akadály az érzelmi integritás volt. A
változás tíz szakaszából az első négyen gyors ütemben áthaladt,
tudatosította a történteket és az érzelmeit, majd érzelmileg
elszakadt gyermekkori családjától. Ezek voltak az érzelmi
integritást megalapozó lépések, amelyek nyomán – akár
megbocsát, akár nem – tiszta szívvel, illetve érzelmeinek teljes
súlyával vállalhatja majd a saját reakcióit.
Amikor egyesek – és különösen a keresztények – ahhoz
ragaszkodnak, hogy a lelki-spirituális dimenzió a fizikai,
emocionális és más dimenziók kizárását jelenti, tévedésben és
öncsalásban vannak, hiszen önmaguk több részét is megtagadják.
Mindez pedig azzal is együtt jár, hogy csak énjük egyik részével
bocsátanak meg, a többivel nem. Isten integrált egésznek
teremtett bennünket, s ezért azt várja tőlünk, hogy ilyen integrált
egészként is cselekedjünk. „Maga pedig a békesség Istene
szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket,
elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk
Jézus Krisztus eljövetelére.” (1Thesszalonika 5,23) Gondoljunk
csak arra, hogy érzelmeink mennyire befolyásolják testi
állapotunkat! A stressztől változik a vérnyomásunk, a félelemtől
és a nyugtalanságtól zavar támadhat az anyagcserénkben, az
elfojtott düh és a keserűség csökkenti a fertőzésekkel, sőt egyes
daganatokkal szembeni ellenálló képességünket. Hasonlóképpen
érzelmeink hatással vannak a spirituális dimenziók megélésére –
egészen odáig, hogy istenképünknek is kodependens színezetet
adnak.
Személyiségünk egyes dimenzióinak sokszoros összefüggése
miatt tehát nagyon fontos megalapozni az érzelmi integritást.
Erre építkezve képessé válunk a valódi megbocsátásra, amely a
lélek legmélyebb rétegeiben is érezteti a hatását, s kiárad lényünk
egészéből.
John és Gladys Jordan is kénytelenek voltak megbocsátani
életük számos szereplőjének – mindjárt egymással kezdve a
folyamatot.
John – aki üzletkötőként is mindig jól szervezett volt – névsort
készített. A tetejére Gladyst írta, az aljára pedig saját magát. A
második és harmadik helyen édesapját és édesanyját tüntette fel,
mindezt kapcsolat-noteszéből nevek tucatjával egészítette ki.
Látható volt, hogy sokan okoztak neki veszteséget, ő azonban
azok névsorát is elkészítette, akik segítették, s ezen emberek
mindegyikéért külön köszönetet mondott Istennek.
Gladys nem John módszerét követte. Nem készített listát.
Gondolatban foglalkozott mindenkivel, aki eszébe jutott, s éppen
akkor, amikor az illető eszébe jutott. Mindenkivel kapcsolatban
külön-külön imádkozott Istenhez, aztán pedig feljegyzéseket
készített, nekik címezve. Ezek némelyike kétoldalas levél lett. De a
legtöbb egyszerűen csak ennyiből állt: „Kedves X, megbocsátok
neked a …-ért. Szeretettel, Gladys Hayes Jordan.” Végül egy
dossziéba tette valamennyit, hiszen ha postázta volna őket, azzal
több kárt okozott volna, mint hasznot. Az egyetlen levél, amit
elküldött, az a Johnnak szóló háromoldalas volt, amelyben
biztosította őt szeretetéről. John könnyekre fakadt, amikor
elolvasta.
Végül Bessie sem listát, sem feljegyzéseket nem készített, sőt
azt is bevallotta, hogy nehezen tud imádkozni.
 – Segítsenek! – kért bennünket. – Hogy tehetném meg azt,
amire képtelen vagyok?
– Ön elég erős ahhoz, hogy fölemeljen ötven kilót, de az
unokája már csak huszonötöt bír el. Fel tud emelni ez a gyerek
ötven kilót az ön segítségével?
– Hát persze! – mondta elkerekedett szemekkel. – De miért is?
– Isten elbírja a megbocsátás bármekkora súlyát. S amire ön
már nem képes, miért is ne bízná azt őrá?
– Tessék?
– „Enyém a bosszúállás és a megtorlás – mondja az Úr.”
(5Mózes 32,35) Ugye ismeri ezeket a sorokat?
– Én nem akarok bosszút állni. Csak éppen nehezen tudok
megbocsátani.
– A megbocsátást általában az a remény akadályozza –
bármilyen homályos legyen is –, hogy egyszer majd
megfizethetünk mindazoknak, akik rosszul bántak velünk.
– Hát igen. Ha belegondolok, ez valóban így van.
– Isten nem kívánja, hogy ön ezzel foglalkozzon. Ez az ő dolga.
Egyetért ezzel?
– Igen.
– Akkor most olvassuk el együtt a 4. zsoltár 5. és 6. versét!
Bessie felütötte a Bibliáját, aztán a megfelelő helyre lapozott:
– „Ha felindultok is, ne vétkezzetek!” – olvasta fennhangon, s
hümmögve ráncolta össze a szemöldökét. – „Igaz áldozattal
áldozzatok, és bízzatok az Úrban!” – eresztette le a hangját, majd
becsukta a könyvet.
– Áldozathozatal. Lemondás – szűrte le a tanulságot csöndben,
miközben nézegette a Bibliája borítóját. Aztán a rá oly jellemző
szelíd mosoly jelent meg az arcán.
– Áldozat? – szólalt meg végre. – Isten ugye egyetlen
bárányának lemészárolását sem kívánja tőlem?
– Nem.
– Csak a haragomat?
– Meg a keserűségét és a gyűlöletét.
Bessie gyűlölete kétségtelenül nagyon szívós volt – nem
lehetett csak úgy egyszerűen feláldozni. Sokat küzdött vele, de
végül ő kerekedett felül – egyenként elképzelve bántalmazóit,
majd azt, ahogyan ő és Isten együtt kiemelik az illetőt a dühéből.
Végül pedig ugyanazzal a teljes érzelmi integritással bocsátott
meg, amellyel azelőtt azt mondta, hogy „képtelen vagyok rá”.
Talán ez a megoldás mindannyiunknál beválhat. Próbáljuk meg
elképzelni, ahogyan Istennel együtt munkálkodunk a megbocsátás
feladatán! Más megoldásokat is kitalálhatunk: találkozhatunk az
érintettel képzeletben, írhatunk kettőnk történetéről, vagy
folytathatunk párbeszédet Istennel az illetőről. Legszégyenletesebb
fájdalmaink mélységeiben és legnehezebben megharcolt
megbocsátásainkban nincs más támaszunk, egyedül Isten.
A megbocsátással együtt jár az elfogadás érzése és a fájdalmak
megszűnése is. Bizonyos értelemben a három fogalom nem is
választható el egymástól. A tényeket elfogadni annyit jelent, mint
belátni, hogy azok megtörténtek a maguk valóságában – hatásuk
azonban visszafordítható. A terápia lényege szintén ez: a hatások
visszafordítása és feldolgozása.
A gyászfolyamat sokféleképpen befejeződhet. Például egy-egy
új elhatározással, vagy a magunknak leszűrt tanulságok
megfogalmazásával – úgy, ahogyan ez a regényekben is történik.
Ezen a ponton azonban még nem értünk a folyamat végére.
Mostantól azonban már a jó irányba kell haladnunk, a fejlődés
felé. A változás hatodik szakaszától a tizedik felé tartva a
következőkben elhatározásunkat és megoldásunkat alkalmazni is
fogjuk.
Bessie végül képes volt elfogadni a tényeket, és felszabadult a
veszteségekből. Kiegyezett a múltjával, ami többé nem tartotta
fogva. Megfordult tehát az eddig megtett úton, a jó irányba, s
készen állt arra, hogy továbbhaladjon a hatodik szakasz felé.
 17. Személyiségünk
megújulása
– új önpercepciók

J ames Portland harminchárom évesen is igazi „régi vágású”

órásmesternek tűnt. Azért választotta ezt a fárasztó, nagy
türelmet igénylő mesterséget, mert az ő nemzedékében senki más
nem értett a régi óraszerkezetek javításának kihalófélben lévő
művészetéhez. Nagyon
élvezte, amikor egy-egy ütött-kopott szerkezetnek vissza tudta
adni hajdani tökéletességét, s a legtöbb szerkezetet úgy be tudta
állítani, hogy hetenként legfeljebb hét percet késsen vagy siessen.
Legfőképpen a Seth Tohomas márkájú állóórák és a kakukkos
órák vonzották, melyeknek nagy szakértője volt.
Megismerkedésünk alkalmával Claire, James Portland felesége
kijelentette, hogy a kakukkos órák mindent elárulnak az
életükről. Úgy érezte, férje egyszerűen meghibbant. Követelőző,
maximalista rendmániás volt, aki, valahányszor Claire elfelejtette
letörölni az ajtókeret tetejéről a port, szabályos dührohamot
kapott. A kezdetben csak Jamesszel folytatott terápia hatására
azonban rövid idő alatt javulás következett be, ami Claire-t is arra
ösztönözte, hogy vállalkozzon a kezelésre a saját problémájával.
HATODIK SZAKASZ:
ÚJ ÖNPERCEPCIÓK
„Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli
helyeken bolyong, nyugalmat keresve, de nem talál. Akkor így
szól: Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem. Amikor odaér,
gazdátlanul, kiseperve és felékesítve találja azt. Akkor elmegy,
vesz maga mellé másik hét magánál is gonoszabb lelket;
bemennek, és ott laknak, és annak az embernek az utóbbi
állapota rosszabb lesz az előbbinél.” (Máté 12,43–45)
A fenti bibliai idézetet köznapi szavakkal akár úgy is
megfogalmazhatnánk: A természet irtózik az ürességtől. Latinul:
„Natura abhorrent vacuum”.
A változás folyamatának első öt szakaszában a kliens
érintkezésbe kerül a saját érzéseivel. E szakaszok utat nyitnak a
megtisztulás és a megújulás felé. A 6–10. szakaszban viszont még
eltávolítunk egy sor káros maradványt, s a korábbi ártalmas
gondolatok és képzetek által hagyott űrt be kell töltenünk. Ha ezt
nem tesszük – tehát nem számoljuk fel a belső vákuumot –, akkor
helyére szinte biztosan újabb negatív gondolatok és attitűdök
kerülnek.
Reméljük, mindannyian tudatosítottuk, hogy az eddigi
utazásunk során tapasztalt negatív élmények nem azonosak
velünk, azaz legbelső énünkkel. Most pedig azzal a kérdéssel
nézünk szembe: kik is vagyunk valójában.

KI VAGYOK ÉN?
 James, az órásmester a rendelőnkben is elmélyülten
tanulmányozta az egyik polcon ketyegő órát.
– Ez egy komoly, antik darab. Szétszedés nélkül nem tudom
megmondani, mikor készült, de az biztos, hogy 1863 előtt. Nézzék
majd meg, hogy a hátoldalán ott van-e a Plymouth Hollow
cégjelzés! Ez a cég 1863-ban Thomansonra változtatta a nevét.
– És hogy működik? – kérdeztük.
James mosolygott.
– Fel kell húzni a rugóját. Ez a rugó persze rögtön le is akar
tekeredni. A gépszerkezet azonban ezt megakadályozza –
egyszerre csak egy-egy ankernyi elmozdulást tesz lehetővé. A
letekeredések által lehet az időt mérni, amit állíthatunk
gyorsabbra vagy lassabbra.
– És ön, James? Ön hogyan működik?
– Hasonlóan.
James leült és mosolygott. Új, megváltozott mosoly volt az
arcán. Az első találkozáshoz képest, amikor igen mogorvának
láttuk, óriási volt a különbség.
– Csakhogy én is elromlottam. A gépszerkezetem nem állt
kapcsolatban a meghajtóegységgel. A rugóm összevissza járt,
erőteljesen, de szabálytalanul mozgott. Most pedig, életemben
először, végre összeraktam magam. Immár szabályosabban
működöm belülről. Csodálatos érzés!
– Örülünk, hogy így érzi. És most mit gondol, mi következik?
– Minden bizonnyal a finom beállítások, amíg csak pontosan
nem kezdek járni.
– Mégis mit gondol, hogyan?
– Azt már nem tudom. Ezért vagyok itt.
 – Azt mondja, jól érzi magát. Hogy érez önmagával
kapcsolatban?
– Hát, ezt sem tudom.
Könyvünknek ebben a fejezetében az olvasót is arra
bátorítjuk, tegye fel a kérdést: ki ön valójában? Azt reméljük,
hogy választ is talál erre a kérdésre – úgynevezett egzisztenciális
üzenetet – saját lényegével, létével kapcsolatban. Nem elsősorban
filozófiai, mint inkább saját életének valóságában érvényes
választ.
Az, aki diszfunkcionális családban nő fel, elkerülhetetlenül egy
sor negatív, torz önminősítést hordoz a lelkében:

„Engem nem szeret senki.”

„Nem érdemlem meg, hogy szeressenek. Isten szeretetére
sem vagyok méltó.”
„Szenvedést, fájdalmat okozok másoknak.”
„Nem vagyok méltó az üdvösségre és a kegyelemre – sem
saját családomban, sem Isten országában.”
„Keményen kell dolgoznom azért, hogy rászolgáljak mások
– vagy akár Isten – elfogadására.”
„Nem érdemlem meg a sikert, amelyben részem van.”

Ennek a negatív önértékelésnek a forrása a diszfunkcionális

család.
Korábban már érintettük a negatív énképnek e sajátosságait,
ideje azonban, hogy mindezeket rendszerezett formában is
áttekintsük, ahogyan klienseinket is rendszeresen arra kérjük
ilyenkor: vizsgálják meg önmagukat a régi és az új tapasztalataik
fényében.
Régi önpercepciók. Klienseink listát készítenek régi
önészleléseikről. A cél egyszerű, ám megvalósítása általában igen
nehezen megy. Ha esetleg az olvasó is velünk szeretne tartani, arra
kérjük, vegyen elő papírt, ceruzát! Az első lap tetejére írja fel: „A
férfiak”, a másodikra: „A nők”, majd „Az Isten”, „Minden ember” és
„A család…” Aztán amikor alkalma adódik rá, üljön le, és fejezze be
ezeket a mondatokat – vessen papírra mindent, ami csak eszébe jut!
Írjon le mindent, válogatás nélkül!
Ezt a módszert nevezik szabad asszociációnak, vagy – az üzleti
életben – ötletrohamnak. Nincsenek képtelen vagy rossz ötletek –
minden fontos, ami az emlékezetében felbukkan.
Ilyen és hasonló listák születnek:

A nők…
tisztességtelenek
gonoszak
csinosak
fölényeskedők

A férfiak…
semmirekellők
képtelenek bárkit is meghallgatni
önteltek
gondoskodást igényelnek
védelmezik a nőt
 Ahogy egyre bővülnek listáink, látni fogjuk, hogy valójában nem
arról szólnak, hogy milyenek a nők és a férfiak, hanem arról is,
amilyenek saját magunk vagyunk. Csakhamar felszínre bukkannak
önértékelésünk torzult, negatív pontjai. Ha például Istenről először
az jut bárkinek eszébe, hogy „ítélkező”, „szigorú” és
„megbízhatatlan”, akkor ez is sokat elárulhat az illető negatív
világképéről. A listákkal fényt deríthetünk olyan régi, mély
keserűségekre is, amelyek megoldása esetleg további komoly
erőfeszítéseket igényelhet.
James Portland listája például így festett:

A jó apák…
sokat követelnek gyerekeiktől
pedánsak
szigorúak
mindig igazuk van (még akkor is, ha valójában nincs)

Jamesben egészen addig nem tudatosult saját ridegsége és

szigora, amíg fel nem olvasta nekünk, amit írt.
Jerry Braley pedig a következőket írta:

Az élet…
egy játék
arra való, hogy élvezzük
megjutalmaz, ha dolgozol
üres
keserű
 néha nehezen elviselhető

Sorai szembesítették azzal, hogy az anyagi javakkal nem tudja

betölteni belső ürességét, a boldogságot máshol kell keresnie.

KI SZERETNÉK LENNI?
Most pedig egy vidámabb feladat következik. Készítsünk egy
másik listát! Milyen új – pozitív, egészséges – tulajdonságokkal
tudnánk önmagunkat leírni? Jellemezzük most pozitív jegyekkel
önmagunkat, Istent, az univerzumot, a másik nemet, s mindent és
mindenkit, aki eszünkbe jut!
A kodependensek ezen a ponton is elakadnak, hiszen nem
szoktak hozzá ahhoz, hogy pozitív jellemzők alapján
gondolkodjanak önmagukról és másokról. Gyakran előfordulhat
velük, hogy csak mások példájából tudnak erőt meríteni ehhez. A
klinikánkon kezelt klienseinket rendszerint arra kérjük, szoba- és
emelettársaiktól kérjenek ötleteket. „Ezen a hétvégén szobáról
szobára járva gyűjtsenek jellemzéseket, pozitív tulajdonságokat
saját magukról! Beszélgessenek egymással, és foglalják össze egy
listán mindazokat az erősségeket, melyeket mások látnak
önökben!”
A következő hét kezdetén a kliensek körében nagy a
boldogság. „Ez nagyszerű! Tíz embertől tíz különböző jó
tulajdonságot gyűjtöttem önmagammal kapcsolatban!” A negatív
önértékelésűek számára óriási ajándék, s ugyanakkor
megdöbbentő is, ha másoktól megerősítéshez jutnak.
 Pozitív minősítések ragyogó gyűjteményét kínálja a
Szentírásban a Zsoltárok könyve is, annak bizonyítékaként, hogy
Dávid király és Izrael népe még a legnehezebb időkben is méltó
volt Isten szeretetére. Az 57. zsoltár például az apósa, Saul elől
elmenekülő Dávid történetét idézi, akit Isten kivételével mindenki
magára hagy. Próbáljuk meg úgy elolvasni a 18. és a 139. zsoltárt,
mintha az személyesen nekünk szólna! Ezáltal is átérezhetjük saját
értékességünket.
Értékeink felfedezése. Azoknak, akik súlyosan
diszfunkcionális családban nőttek fel, óriási szükségük van az
értékesség érzésére és tudatára. Sokak számára már a szabadság
természetesnek ható élménye is katartikus lehet, olyan
mértékben befolyásolta eddigi életüket a negatív környezet
hatása. Értékeink felfedezésének folyamatában rendkívül fontos
lépés, hogy a régi hiedelmek helyébe újak kerüljenek.
A rendkívül kritikus és követelőző Jill Braley így fogalmazta
meg egyik régi, fájdalmas hiedelmét: „Ha nem lépek közbe,
tönkremegy az az ember, akit szeretek.” Gondolatának átalakított
változataként ezt javasoltuk: „A szeretteim nélkülem is jól
elboldogulnak.” Ő maga pedig ezt tette hozzá: „Ha tönkre is megy
az, akit szeretek, továbbra is szeretni fogom.” Nagyszerű, új
változás jele volt az, ahogy Jill képessé vált a szemléletváltásra.
John Jordan édesapja tulajdonságai közül három pozitív jegyet
emelt ki, az összes többit pedig egyetlen szóval – a toleráns
kifejezéssel – helyettesítette. Elhatározta egyúttal, hogy
követelőzés és maximalizmus helyett ő maga is a toleranciát
próbálja majd gyakorolni.
 Nemcsak az énkép és a másokról alkotott kép, hanem az
életszemlélet tekintetében is változásra van szükség. Egyes
kodependensek – főként a szenvedélybetegek – ugyanis évekig a
lassú öngyilkosság útját járják, s ezt általában ők maguk is
felismerik. Az életről alkotott képük átalakítása az egyensúly
irányában befolyásolhatja őket: „Jogom van az élethez – az szent
és az enyém.”
Louise, az anorexiás ápolónőjelölt nagyon nehezen tudta
elfogadni, hogy ötvenkilenc kilójával is úgy fogják majd szeretni,
ahogyan negyveneggyel. Az eszével mindent megértett – a szíve
azonban ragaszkodott régi önértékeléséhez. A korábbi, belső
elhatározások ugyanis nem ezen a tudatossági szinten születtek,
hanem jóval mélyebben, a lélek azon zugaiban, melyeket csak
Isten ismer. Mint sokaknak, Louise-nak is a hitére volt szüksége
ahhoz, hogy képessé váljon másképpen látni önmagát.
A kodependens személyek azzal kapcsolatban is tévhitben
élhetnek, hogy a boldogság elérhető-e. Sokan egész életüket azzal
töltik, hogy mások boldogságáért dolgoznak, miközben ők maguk
észre sem veszik, hogy joguk van boldognak lenni, sőt, ezt akár
célként is kitűzhetik a maguk számára. Ezzel a kérdéssel
foglalkozik a Happiness is a Choice (A boldogság választható) című
könyvünk. A terápia során a klienseknek lehetőségük nyílik arra,
hogy felismerjék: joguk van bensőséges emberi kapcsolatokra –
nemcsak egyirányú és az egymás világába való agresszív
beavatkozásra, hanem valódi összhangra és szeretetre is.
„Nekem is részem lehet egy bensőséges kapcsolatban! Csak
meg kell találnom azt, akivel létrehozhatom.”
 „Örömteli szexuális életet élhetek!” Ennek felismerésével
klienseink felhagyhatnak a szexualitás elutasításával.
„Megélhetem végre a haragot és a bánatot is.” Bármi is legyen
az élet új stressz- és krízishelyzeteinek tárgya – apró bosszúság
vagy súlyos veszteség –, klienseink a terápia végére megtanulják
érzéseiket elfogadni és megélni. Mindezek vadonatúj
tapasztalatok lehetnek számukra, s ha önértékelésük a helyére
kerül, a gyász és a bánat reakciói is természetesebbé, sőt
elviselhetőbbé válhatnak.
Vannak olyan elkötelezett – túlságosan szerény – keresztény
klienseink is, akiknek egyenesen arra van szükségük, hogy
engedélyezzék önmaguk számára a sikert. Nagyon sok olyan
pácienssel találkozunk, akik önsorsrontó életminták szerint élnek
– abból a feltételezésből kiindulva, hogy „Sőt azt is mondom
nektek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a
gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Máté 19,24)
Végezetül a terápiának ebben a szakaszában szükség van arra
is, hogy klienseink újragondolják Istenhez való viszonyukat.
Korábban ugyanis – mint említettük – ez a kapcsolat is a
kodependencia jegyeit hordozta magán.
Bessie Bannett a következőképpen gondolkodott Istenhez való
viszonyáról:

Az Isten…
a szeretet szó emberi értelmében: nem szeret bennünket
bünteti erkölcsi hibáinkat
kétezer évnyi távolságban van tőlem
 kitalált személy
kinevet bennünket

– Ez az istenkép nem egészen egyezik meg azokéval, akiket ön

ismer és tisztel. Mit gondol erről? Kinek lehet itt igaza? –
kérdeztük tőle.
– Ha az őszinte véleményemre kíváncsi, akkor szerintem
nekem.
– Gondolkozzon csak! Az ön által Istennek tulajdonított
jellemzők közül hány illik az ön édesapjára is?
Bessie régi vágású, kemény, szilárd jellemű háziasszony volt,
aki csak nagyon ritkán ragadtatta magát érzelemkitörésekre.
Most mégis könnyekre fakadt, ahogy megvilágosodott előtte az
igazság. Nem szólt egy szót sem, de a könnyei mindent elárultak.
Aztán pár perc szünet után visszanyerte önuralmát.
– Ugye az Atya valójában semmiben sem hasonlít az apámhoz?
– Semmiben! Nos, akkor készítsünk egy listát az ezekkel
ellentétes tulajdonságokról!

Az Isten…
az emberi értelmet meghaladó módon szeret bennünket
megbocsátó a ballépéseinkkel szemben
életünk része
segít, amikor szükségünk van rá
együtt érző
 Bessie a saját erejéből sohasem tudott volna megbocsátani a
szüleinek, s a róluk kialakult torz belső mintája abban is
meggátolta, hogy Istenhez fordulhasson a problémáival. Amikor
azonban ezt belátta, már tiszta szívvel és tiszta tudattal
fordulhatott a Szentíráshoz. Ez azonban nem ment könnyen és
gyorsan. Először is meg kellett ismerkednie az igazi Istennel –
annak ellenére, hogy már gyermekkora óta kereszténynek
vallotta magát. Két héttel az írásbeli gyakorlat után a hite
megerősödött. Megtapasztalta Isten könyörületességét és
kegyelmét, s személyes kapcsolatba tudott vele lépni.
James Portland is arra vágyott, hogy jobban megismerje a
benne, saját magában működő rendkívül bonyolult
fogaskerekeket.
– Ezek a jellemzők az én új tulajdonságaim – mondta eleinte
töprengve, kétkedéssel. – Tudom s elismerem, hogy ahogyan
régen gondolkodtam, az már nem működik. De hogyan győzzem
meg magam mélyen, legbelül, hogy elhiggyem őket?
– Emlékszik még arra a listára az apja tulajdonságairól?
– Itt van nálam.
Azzal James előkapott egy mappát és belelapozott.
– Sokat követelő, pedáns, szigorú, és mindig igaza van (akkor
is, ha valójában nincs).
– Nos, James, ez az apa egy boldog gyermek boldog édesapja?
– Azt nem mondhatnám. Inkább egy hatékony apa.
– Ha az apa és a gyermek is szenved, mégis mire alapozza,
hogy ez az apa hatékony?
– Nem hiszem, talán mégsem az. A gyerek megtanulhatja, hogy
hogyan viselkedjen, de csak úgy, ahogyan egy robotot szoktak
programozni.
– A robotok pedig nem éreznek.
– Igaza van. Valóban boldogtalan voltam az apám mellett.
Haragos és szomorú. Önök azt mondják, hogy bármit is teszünk,
nem tudunk megszabadulni emberi természetünktől. Azt hiszem,
egy hatékony apának tekintettel kell lennie erre – jól kell kezelnie
az emberi dolgokat.
– Ezt nagyszerűen megfogalmazta!
– Ha tehát ezeknek a jellemvonásoknak az ellentétét is
felsorolom, használhatom-e azt új énképem kialakításához? Nem
vagyok biztos benne, hogy azzal tetszeni fogok magamnak. Elnéző
legyek tehát ahelyett, hogy sokat követelnék? De mi lesz akkor, ha
teljesen ellustulnak a gyerekeim? Abba már bele sem merek
gondolni, hogy akkor mi lesz, ha a pedáns helyett hanyaggá válok!
– Egyik listáját sem kell szigorúan alkalmaznia. Nagyszerű
dolog, ha valaki pedáns, amikor viszont emiatt másoknak kell
szenvedniük, ez annak jele, hogy túlzásba esett. Sokat követelni
néha hasznos és helyénvaló is lehet, de nem várhatunk el
tökéletességet – sem a felnőttektől, sem a gyerekektől.
– Akkor hát mégsem kell teljesen feladnom régi énképemet!
Csak változtatnom kell rajta.
– Igen. És a régi önészleléseket az újakkal ötvözheti. A mi
Istenünk készséggel segít, hisz ő maga „erős vár” (46. zsoltár), s
ugyanakkor „emésztő tűz” is (Pál apostol zsidókhoz írt levelében).
Isten képére és hasonlatosságára teremtve ön is komplex
személyiség.
– Rengeteg fogaskerekem van! – dobolt az ujjaival James a
homlokán, mosolyogva. – Akkor majd emlékeztetem magam
napközben, hogy ne kiabáljak Claire-rel és a gyerekekkel.
– Régi önpercepciói segítség nélkül is fölmerülnek majd az
emlékezetében. Új szokásait, gondolatait és viselkedését azonban
erősítenie kell, s nem árt gyakran emlékezetébe idéznie őket.
– Ami az antik órákat illeti – tűnődött James –, minél
érintetlenebb egy régi szerkezet, minél kevesebb alkatrészét
cserélték, annál többet ér.
– Mint a régi viccben: „Ez itt George Washington baltája, a
nyelét hatszor, a fejét kétszer cserélték”?
– Pontosan! Meg kell próbálni megjavítani a régit. Ha azonban
eljön az idő, s a régi alkatrészek már semmire sem jók, akkor meg
kell válni tőlük, mert különben nem működik tovább a szerkezet.
A problémás elemeket ki kell cserélni, a többit megtisztogatni. Az
önpercepciók is egy bonyolult szerkezetnek tűnnek.
– De ugye megéri foglalkozni vele, James?
– Megéri! Az én mesterségem abból áll, hogy régi órákat keltek
új életre. Éppen itt az ideje, hogy ugyanezt tegyem önmagammal.
Bessie Barnett példájából is látjuk, hogy a változás szakaszain
nem tudunk folyamatos ütemben és egységesen kijelölhető
irányban haladni. Annak ellenére is, hogy a folyamatnak van
kezdete és vége, előfordul, hogy egyesek visszalépnek egy-egy
korábbi szakaszba. Bessie például – Istenhez való megújult
viszonyából építkezve – a hatodik szakaszból visszatért az
ötödikbe, s ezúttal őszintén megbocsátott a szüleinek. Hozzá
hasonlóan a többszörösen bántalmazott kliensek esetében néha
arra is szükség van, hogy valamennyi abúzussal kapcsolatban
külön gyászmunkát folytassanak, a fizikai és a szexuális
bántalmazás ugyanis egyenként különálló sebeket ejt. Emiatt az
új önpercepciók kialakulására a kliens életének különböző
témáival kapcsolatban többször is eljut.
 18. Új élmények és
„szülőre találás”

K épzeljük bele magunkat egy hétéves gyermek bőrébe, aki

boldogan újságolja egyik nála idősebb barátjának, hogy
születésnapjára megkapta élete első biciklijét! Kérése, hogy barátja
most rögtön magyarázza el neki telefonon, hogy kell biciklizni.
A barát minden tőle telhetőt megtehet: elmagyarázhatja, hogy
tartsuk a lábunkat a pedálon, s hogy milyen magasra célszerű az
ülést beállítani. Azt is elmondhatja, hogy melyik fékfogantyú
melyik kereket fékezi. Még akár a gravitáció elméletét is
elmagyarázhatja – mégsem tud segíteni. Szépen föl kell ülni arra a
biciklire, s el kell kezdeni a tanulást!
Vagy nézzünk egy extrémebb példát! Tegyük föl, hogy az
olvasó a kötéltáncot akarja megtanulni, s a telefon másik végén
lévő barátja egyáltalán nem ért hozzá! Ilyenkor hol találhat
segítséget?
Az önpercepciók gyakorlati alkalmazása nélkül a terápiás
változás egyszerűen nem ér semmit. Ezeket a percepciókat a
gyakorlatban is alkalmazni kell. A kliens azonban nehéz
helyzetben van: amit tennie kell, az kívül esik eddigi tapasztalatai
körén. Hogyan induljon tehát el biztonságosan azzal a
képzeletbeli biciklivel? Hogyan táncoljon a kötélen, ha ezt
korábban sosem tette?
HETEDIK SZAKASZ:
ÚJ ÉLMÉNYEK
A számítógép-kezelői tanfolyamokon egyértelmű és világos
instrukciókat kapunk. A kémia-, biológia- és fizikaórákon
gyakorlatokat, demonstrációkat is látunk. Bármennyit
olvashatunk azonban a vegyelemzésről, kémiai reakciókról,
kísérletekről a rugókkal és az emelőkkel – amíg a laboratóriumba
nem lépünk be, mindez puszta elmélet marad. S amikor a
kémiaórák már a feledés homályába vesztek, s a képleteket sem
tudjuk már felidézni – a hidrogén-szulfid szagának emléke akár
egy életen át is az orrunkban marad.
A hetedik változási szakaszban megpróbáljuk az életben is
alkalmazni a változás folyamatának pozitív következményeit,
például a hatodik szakaszban kialakított új elhatározásokat.
Felülünk tehát képzeletbeli kerékpárunkra, s fellépünk a
fantáziabeli kötélre. Valószínűleg szerzünk majd sérüléseket is, de
még így is megéri a próbálkozás. Mindezzel együtt bizakodunk is,
és megtapasztaljuk, hogy választhatjuk a szeretetet. S az a
reményünk, hogy Isten segítségével mindezen biztonságban
túljuthatunk.
Klienseink ezt a nagy utat általában lépésről lépésre teszik
meg – nem is kérjük tőlük, hogy egyszerre kerekedjenek felül az
összes félelmükön. A fóbiák – például a szőrös állatoktól való
kóros félelem – esetében például a folyamat azzal kezdődik, hogy
a terapeuta csak beszélget kliensével. Mesél neki a szőrös
állatokról, arról, hogy milyen érzés megérinteni őket, esetleg
állatképeket is nézegetnek együtt. Aztán egy szép napon az állatok
egyre közelebb és közelebb kerülnek a terápiás helyiségben. A
következő lépésben a kliens már megsimogat egy cicát, s átérzi:
félelmeinek nem volt valós alapja.
Hasonló lépéseket teszünk az énpercepciók alkalmazásánál is.
Lépésről lépésre jutunk közelebb az új énképhez és a megújult
élethez.
Lena Wallace-t egy bulvárlap újságcikke tette híressé. Férje
brutálisan agyonverte egyetlen gyermeküket, az ő nevelt fiát.
Amikor a férj börtönbe került, Lena elkezdte a főiskolát, mi pedig
ezalatt a kodependencia miatt kezeltük klinikánkon.
Lena csinos, magas, elegáns, kékesfekete, csillogó hajú, kreol
bőrű nő volt. Rendkívül ügyesen irányította élete számos
területét, de volt egy nagy hiányossága: sehogyan sem tudott
megbízni másokban.
Származási családjáról megtudtuk, hogy apja elhagyta Lena
anyját. Lenát is elhagyta az első férje, aki később Washingtonban,
az utcán halt meg nyomorban. Második férje viszont brutálisan
agresszív volt, megölte a fogadott fiát.
Lena segítségünkkel meggyászolta a veszteségeit, és
megbocsátott szeretteinek. Új világképének része lett, hogy:
„Egyes emberek megbízhatók.” Az értelmével már tudta, hogy ki
kell építenie magában a mások iránti bizalmat, ám a szívével erre
még mindig képtelen volt.
Tanácsadásunkon azt javasoltuk Lenának, tegye lehetővé
mások számára, hogy segítsenek neki. Bizonyos értelemben akkor
lesz lehetősége arra, hogy megbízzon másokban, ha sebezhetővé
válik. Megerősítő élményekre lesz tehát szüksége ahhoz, hogy a
szívét is meggyőzze. Így tudja majd próbára tenni új világképe
működőképességét.
Lena terápiás csoportjának egy másik tagja, Joe is hasonló
problémával küzdött. Mi több, ő nyíltan be is vallotta magáról:
„Jobban kellene bíznom az emberekben.”
– Bízzál bennünk annyira, hogy mesélni tudj nekünk
mindenről: a mély bizonytalanságérzéseidről és azokról a
félelmeidről, amelyekről még senkinek sem mertél szólni! –
mondta neki a csoport többi tagja.
Joe néhány pillanatig habozott, majd beleegyezett.
– Hát jó. Próbáljuk meg!
Megosztotta néhány fontos kétségét önmagával kapcsolatban,
köztük azt a félelmét, hogy csak a legelőnytelenebb külsejű
hölgyekre tud jó benyomást tenni.
Amikor aztán Lena látta, hogy Joe félelmeit a csoport tiszteli, s
nem neveti ki, elhatározta, hogy ő is megpróbálja. Beszélt mély
kétségeiről, azokról is, melyeket korábban a pszichológusán kívül
mással képtelen volt megosztani.
Egy terápiás csoport olyan dolgokra is rá tud mutatni,
amelyekre önmagukban egyesek képtelenek ráébredni. Pál
apostol útmutatására alapozva („intsétek egymást mindennap”)
kórházunkban a hét minden napján csoportfoglalkozást tartunk.
A csoport nemcsak „megértő füllel és szívvel” hallgatja meg
tagjait, hanem a konkrét problémák megoldásában is segít,
nyomon követhetővé teszi az új elgondolások, önpercepciós
módok működését és visszajelzést ad a fejlődésről.
A TÁMOGATÓ CSOPORTOK JELENTŐSÉGE
A lelki problémák sokszor akár önerőből vagy kis segítséggel is
megoldhatók. A támogató csoportok értéke azonban óriási lehet a
lelki fejlődés szempontjából. A támogató csoport, mint korábban
említettük, „családpótló”, azonban a családtól eltérően a tagok
hasonló szükségletei alapján áll össze. Ahogyan tehát a résztvevő
elkezdi mélyebben megismerni csoportját – a csoport pedig őt –,
fokozatosan képessé válhat új viselkedésminták kialakítására, s
ezen belül egészséges kockázatvállalásra. A támogató csoport
megérti és elfogadja az egyéni szenvedést, s tagjai mellett áll a
változás folyamatában.
Ebben a védett közösségben a résztvevők általában arról
számolnak be, mekkora örömöt szerzett nekik, hogy képesek
voltak saját „páncéljukat” sérülések nélkül levetni mások előtt,
felvállalva sebezhető és emberi lényüket. Nagy felismerés a
számukra, hogy a világ nem olyan kíméletlen, mint amilyen
egykor saját családjuk volt.
A szoros belső kapcsolatokat ápoló – például a keresztény –
közösségek tagjai hasonlóképpen segíthetik egymást. E célra
továbbá kiválóak a szerfüggők számára induló „névtelen”
csoportok – a Névtelen Alkoholisták, a Névtelen Adósok, az Al-
Anon, az Alateen stb. Az Emotions Anonymous pedig egy
levelezés útján működő támogató csoport, amely még földrajzilag
vagy fizikailag elszigetelt személyek számára is rendelkezésre áll.
A támogató csoportot keresők azonban két akadállyal is
találkoznak: mindenekelőtt a saját kodependens „radarjukkal”,
amely vonzza a hasonló problémákkal küzdőket, s ilyen módon
alkalmat ad az egészségtelen kötődési minták
továbbműködtetésére. Ez azért is veszélyes, mert a támogató
csoportokba többnyire lelkileg terhelt emberek kapcsolódnak be.
A másik probléma viszont, hogy a segítő pályák némelyikén is
tevékenykednek kodependens szakemberek, akik saját
megoldatlan problémáik terhét viszik a segítő kapcsolatba. S
ahogy ezek az emberek a saját kóros mintáik szerint működnek
vagy viselkednek valójában inkább további terheket tesznek
klienseinkre, mintsem könnyítenének az életükön.

EGÉSZSÉGES HATÁROK KIÉPÍTÉSE

A változáshoz vezető út szükségszerű lépésének tartjuk a
kapcsolatokban az új határok kiépítését – beleértve azokat a
kapcsolatokat is, amelyek korábban kodependens jellegűek
voltak. Ennek nemcsak akkor kell megtörténnie, ha a pár
jelentkezik terápiára, hanem akkor is, ha csak az egyik fél – a
másiknak viszont számos további megoldatlan problémája
maradt.
A határok újraformálása a környezettel akár ütközéseket is
eredményezhet, ezek azonban vállalhatók, a megpróbáltatások
pedig bőségesen megtérülnek.
A kodependens (pár)kapcsolatok átalakulásának egyik
legfontosabb pontja, hogy újra fel kell tudnunk ismerni mindazt,
amire szükségünk van – tudjunk kérni, valamint hasonlóképpen
figyeljünk a partner szükségleteire, s tudjunk neki adni. A
kodependens viszonyokban ez a kölcsönösség ugyanis nagyon
gyengén működhet, sokkal inkább a sértettség, a sértődés
uralkodik, a felek már-már elővételezik, hogy elutasításban lesz
részük, mígnem végül kérni is elfelejtenek. Az ilyen
párkapcsolatban az a meggyőződés munkál: „Sohasem kapom
meg azt, amit szeretnék, akkor miért alkalmatlankodjam?”, és
ennek következménye az állandó sértődöttség.
Annak az új élménynek a kialakulásához, hogy „Néha, amikor
szükségem van valamire, megkapom, amit szeretnék”, két olyan
partnerre, társra – kliensre – van szükségünk, akik készek
egymástól kérdezni: „Mire van szükséged?”, illetőleg „Mit
szeretnél kapni?”
Gladys Jordan nagyon nehezen tanult meg újra megbízni a
férjében – egyszerűen nem tudta elhinni, hogy John meghallgatja.
A szokásosan működő kapcsolati minta náluk a következő volt:

Gladys kér valamit Johntól.

John elmondja, hogy miképpen tud – vagy miképpen nem
tud – eleget tenni ennek a kérésnek.
Aztán John kér.
Gladys válaszol.

A párterápia során többször is megmutattuk a párnak, hogy

miképpen lehet jobban odafigyelni egymásra.
Először is Gladys megfogalmazott John számára egy kérést.
– John, azt szeretném, ha hetente kétszer otthon lennél velem,
hogy együtt tudjunk vacsorázni, és szeretném, ha a vasárnapot is
együtt töltenénk.
Megkérdeztük Johnt: – Hogyan értelmezi ön ezt a kérést?
Talál-e benne rejtett üzenetet, kritikát?
 – Gladys azt gondolja, sokkal szívesebben vagyok bárhol, mint
otthon. Azt hiszi, hogy az az otthon, amelyet teremtettem a
számunkra, nem elég jó nekem ahhoz, hogy ott tartózkodjam.
Ezután ellenőriztük, valóban ez volt-e Gladys rejtett
mondanivalója.
– Nem! Ez egyáltalán nem jutott eszembe! A John által
teremtett otthon igazán nagyszerű – viszont sokkal jobb lenne, ha
olykor több időt töltene velem! Akkor az otthonunkat is jobban
értékelném.
Ezután megkértük Johnt, hogy fogalmazza meg saját
szavaival, amit Gladys kért tőle.
– A követelését? – kérdezett vissza.
– Mindent, amit csak hallott!
– Ez nagyon nehéz – mondta John, de megpróbálkozott. –
Lássuk csak! Gladys azt kéri, hogy töltsek otthon hetente két
estén, vasárnap pedig legyek egész nap otthon, gondolom,
templomba azért még elmehetek. S azt mondja, hogy az
otthonunk csodálatos, csak én hiányzom belőle.
Megkérdeztük Gladyst: – Ez az, amit ön kért és mondott?
– Igen. Hogy John néha töltsön időt otthon is, és ne csak
dolgozzon állandóan!
S végül Johnt arra ösztönöztük, mondja el, hogyan próbál
majd eleget tenni ennek a kérésnek.
– Majd így szervezem az estéket. Minden héten másik kettőt
töltök otthon, az jó lesz, nem? Lehet, hogy egyik héten a szerda és
csütörtök estét, a másikon pedig a kedd és szerda estét.
– Ha ez így működni fog – válaszolta Gladys –, akkor az maga
lesz a földi csoda!
 – Ha jól működik – válaszolta John –, akkor vállalom, hogy én
rendelem meg mindig a vacsorát!
Amikor már volt személyes tapasztalatuk arról, hogy mit
tehetnének ahelyett, hogy nem hallgatják meg egymást, elkezdtek
egyre jobban a másikra figyelni. S pontosan erre volt szükség a
már említett „múltbéli kísértetek” elhallgattatásához!
A kodependens személyek terápiájának végső célja
ugyanakkor a bizalom nemcsak egyetlen, hanem több
kapcsolatban való megerősítése és kiépítése. Képessé kell válniuk
arra, hogy segítséget kérjenek, s azt el is fogadják – az egyháztól, a
lakókörnyezetüktől, a távoli rokonoktól stb. Ehhez pedig nagyon
sok bizalomra és reménységre van szükség. Hasonlóképpen az
Istennel való kapcsolat felé is nyitniuk kell, annál is inkább, mert
sokszor ez a rejtett meggyőződés munkál bennük: „Félek kérni,
mert attól tartok, az Úr úgysem hallgat meg engem.”
John és Gladys a terápia során végül rendkívül hatékony
együttműködést és kölcsönös bizalmat tudott kiépíteni. Ez
azonban a hétköznapokban gyakran nem ilyen egyszerű. Ha
például valaki – egy férj vagy egy feleség – szeretne változtatni
kapcsolatán, s akár a kapcsolat határainak átrendezésére is
vállalkozik, valószínűleg nehéz dolga lesz. Azzal fog találkozni,
hogy partnere a változásnak feltehetően nem abban a
szakaszában jár, amelyikben ő maga.
Példának okáért említsük azt az esetet, amikor a feleség a
családi szereposztásnak megfelelően egyáltalán nem vesz részt az
anyagi kérdésekkel kapcsolatos döntésekben, semmit nem tud a
család pénzügyi helyzetéről, de ezen a területen is igényelné az
aktívabb részvételt. Ezzel együtt azt is szeretné elérni, hogy
férjének egyenrangú partnere lehessen a házasságban, s szeretne
megszabadulni az alárendeltségtől. A család aktívan gyakorolja a
vallást, de a férj a Bibliát ideológiaként használja saját uralkodó
szerepének alátámasztására. A múlt tapasztalatai alapján
várható, hogy nem lesz különösebben nyitott a változásra.
A beszélgetést a feleség kezdi a következőképpen:
– Szeretnék részt venni a család pénzügyeinek irányításában.
Szeretném, ha ebben partnerek lennénk – tudod, az okokat már
korábban elmondtam. Azt várom tőled, hogy ne kérd tőlem
számon az összes kiadásomat, miközben én semmit nem tudok
anyagi helyzetünkről.
– Tudod jól, hogy nekem kell vezetni a családot, ezt írja elő a
Biblia, s te is ugyanolyan jól ismered az ezzel kapcsolatos
megfelelő részeket.
– A Bibliában viszont sok más példa is van. Priscilla, Dorcas,
Lydia, és a Példabeszédek 31. fejezetében szereplő feleség.
Beszélhetnénk arról az asszonyról is, aki anyagilag támogatta
Jézust és a tanítványait. Ezekről még egy szót sem ejtettünk ez
idáig!
– Emlékezz csak vissza: egyetlenegyszer engedtem meg, hogy
saját hitelkártyád legyen, s akkor is mi történt! Majdnem csődbe
jutottunk.
– Az már régen volt. Azóta megváltoztam, ma már jobban
tudom irányítani az életemet, és nagyobb a felelősségérzetem.
Szeretnék tőled kérni még egy lehetőséget.
A példánkban szereplő feleségnek van esélye változtatni. Nem
követel, nem konfrontálódik – egyszerűen csak kijelöli az új
határokat, s közben megőrzi személyisége integritását. Az
újrarendeződés természetesen kezdetben veszélyesnek tűnhet
egy olyan férj és férfi számára, aki azt szokta meg, hogy teljes
kontrollt gyakorol a házasság valamennyi területén. A kitartó, s
érzelmileg érett lépések azonban végül meghozzák gyümölcsüket.
De hogyan lehet kivédeni azt a – kodependenseknél gyakori –
problémát, amikor a házastársak a partnert hibáztatják saját
depressziójukért: „Azért vagyok depressziós, mert depresszióssá
teszel!” Bár ez a fajta személyiségkeveredés egy kodependens
számára természetes – az érett személyiség számára távolról sem
az! Az egészséges határokkal rendelkező személy teljes
meggyőződéssel kijelentheti: „Együtt érzek veled a depressziód
miatt, s azért is, hogy fájdalmat okoztam neked. Sajnálom. Tovább
azonban nem vállalhatom érte a felelősséget. Szeretetet és
támogatást tudok neked nyújtani, de az érzéseidért nem én
vagyok a felelős. Azokkal neked kell elszámolni.”
A szeretet választás kérdésévé vált, s többé nem követelmény.

NYOLCADIK SZAKASZ:
„SZÜLŐRE TALÁLÁS”
Van azonban még valami, amire a kodependens
kapcsolatokban élő felnőttek gyermeki énrészének nagy szüksége
van: egy „pótszülőre” vagy „szülőhelyettesre”. A pótszülő
általában olyan gondoskodó és támogató személy, aki az egyén
életében mint vezető vesz részt. Ez lehet bármelyik családtag, a
támogató vagy terápiás csoport, gyülekezet, terapeuta, lelkész,
illetve más segítő. A pótszülő feladatát a személy(ek) mellett vagy
helyett maga az egyén és Isten is betöltheti.
A TÁMOGATÓ SZEMÉLY MINT
„SZÜLŐHELYETTES”
A kodependenciából kilábaló személynek addig lesz szüksége
egy „nevelőszülőként” működő másik személyre, amíg kifejleszti
magában saját szülőénjét, s amíg szilárdabb kapcsolatot épít ki
Istennel. A változás megszilárdítása érdekében az első teendő
tehát nem más, mint e támogató személy kiválasztása. A Névtelen
Alkoholisták és a hasonló csoportok mentoráló rendszert
alkalmaznak. A mentor szülőhelyettesként működik, felügyeli a
változást és irányt mutat. Afféle „vigyázó tekintettel” követi a
kliens életét, anyagi támogatást azonban nem nyújt. A mentor
általában korábban már végigjárta ezt az utat, s ezért „tudja,
merre kell menni”.
Vajon az olvasó életében, amennyiben szükséges, van-e ilyen
szülőhelyettesként működő személy?
A mentor vagy szülőhelyettes funkciója tehát:

Támogatás, segítés, meghallgatás – egy nem hivatásos

tanácsadói szerepben.
Baráti segítség – amire mindig szükség van.
Napi szintű kapcsolat vállalása – még a látszólag
legjelentéktelenebb témák megbeszélése is rendszeres
kontaktust jelenthet, s ez a változás egyik kulcsa is.
Feltétel nélküli szeretet, ítélkezéstől mentes elfogadás.
Ennek a követelménynek egy családtag csak nagyon ritkán
 tud megfelelni, sokkal alkalmasabb lehet valaki, aki
pártatlan.
Szelíd, de határozott visszatartó erő, aki közbelép, ha a
kliens a problémák ismétlődése felé haladna. Ahhoz
azonban, hogy mindez működhessen, valódi, kölcsönös
szeretetre van szükség.
Segítőtárs és megbízható személy a problémákon való
végighaladás tíz szakaszában, a lezáratlan ügyek
elrendezésében és a szenvedések időszakában.
A kodependens kapcsolaton kívül álló, egészséges
„harmadik” szemlélő. A szülőhelyettesítő – egészséges
figyelemelterelés révén – akár a partnertől távolító hatást is
kifejthet.

Gyakran előfordul, hogy a szülőhelyettes egy olyan személy, aki

hasonló problémából lábalt ki, mint támogatottja. Szükséges
azonban, hogy személyiségfejlődése tekintetében jóval a kliens előtt
járjon, valamint ajánlatos, hogy vele azonos nemű legyen.
Brad, a szobabiciklis fiatalember is képtelen volt megbízni
másokban, aminek hátterében az állt, hogy édesapja úgy bánt
vele, mint egy szigorú edző. Büntető rendszabályokkal nevelte a
fiát, akiből egyetemi (s talán olimpiai) birkózóbajnokot szeretett
volna faragni, s rendszeresen kritizálta a barátnőit. Brad
változása a mai napig kérdéses. A lelke mélyén gyakran és
kegyetlenül bünteti önmagát, életében jó és rossz választások
követik egymást. Mostanában egy támogató csoportba jár, és
szerencsére nemcsak egy, hanem két mentora is van – két ifjú
hölgy személyében. Ezek a kapcsolatok ugyan nem intim
jellegűek, de Brad labilis érzelmi állapota miatt némiképp
bonyolultak és nehézkesek.
A szülőhelyettesekkel kapcsolatban igen fontos szempont,
hogy semmiképpen se álljon fenn az aktív vagy passzív érzelmi
abúzus veszélye. A bántalmazást elszenvedők már könnyen
felismerik ennek árulkodó jeleit. Ha a kliens a segítő kapcsolatban
az abúzus bármely jellegzetességét is tetten éri, törekednie kell
saját határainak egyértelmű és gyors kijelölésére. A
szülőhelyettesítők betölthetik azt a bizonyos belső űrt, s
valamelyest a szeretettartályt is feltölthetik. Mindemellett
erősíthetik a változtatásra irányuló elhatározást és motivációt.

AZ ÉN MINT SZÜLŐHELYETTES
A második szülőhelyettes nem más, mint maga a kliens. Aki
diszfunkcionális családban nőtt fel, tudja, miképpen válhatna
önmaga „mérgező” szülőjévé, s ehhez milyen viselkedésmintákat
kellene alkalmaznia – például kritikát, elutasítást, parancsok
osztogatását. Az azonban már jóval nehezebb kérdés, hogy „jó”
szülőként a régi értékítéleteket miképpen tudnánk új, pozitív
mintákra cserélni. A változás elősegítése érdekében néhány
páciensünk a szó szoros értelmében beszélget önmagával – belső
szülőénje és belső gyermekénje folytat párbeszédet. Ha pedig a
belső szülő esetleg régi negatív hangján szólalna meg, a
gyermekrész máris figyelmezteti, hogy ezt ne tegye.

ISTEN – A MI ATYÁNK
 A végső, mindenekfelett álló szülőt – Istent – Atyának
nevezzük. S ahogy ezt korábban már említettük, a jól működő
családnak is az az egyik legfőbb feladata, hogy a családtagokat
felkészítse arra, hogy Isten népének Krisztushoz hasonló tagjaivá
válhassanak.
Ahhoz, hogy valaki végérvényesen kilépjen gyermekkori
családjából, Istent valódi szülőként kell elfogadnia. S ha eközben
tekintetbe vesszük, hogy Isten tökéletesen megfelel valamennyi
szülőhelyettessel szemben támasztott elvárásnak, még inkább
érthetővé válik szerepe a változás folyamatában. Feltétel nélküli
szeretete és elfogadása által a lehető legjobb baráttá és
tanácsadóvá válhat. Az egyéb szülőhelyettesek
szeretettartályunkat csupán egy adott szintig tudják feltölteni – ő
viszont csordultig.
Szinte meglepő, hogy a Szentírás hány esetben fogalmaz meg
„szülői” tanácsokat. Példaként említhetjük Mózes V. könyvének 5.,
vagy Pál apostolnak az Efezusiakhoz írt levelének 5. és 6. részét.
Ezekben a részekben mintha Isten személyesen hozzánk szólna –
akár a saját nevünket is behelyettesíthetjük a szövegbe. A vele
való kapcsolat másik módja természetesen az imádság – egy-egy
adott probléma vagy szükséglet kapcsán is fordulhatunk hozzá.
Végül javasoljuk olyan könyvek olvasását, melyek kifejezetten
Isten szülői tulajdonságaival foglalkoznak, mint például Charles
L. Whitfield, Healing the Child Within (A belső gyermek
gyógyítása); Overfield Beach, F. L., Health Communications, 1987;
Denis Wholey, Becoming Your Own Parent (Belső szülőképünk
tudatos alakítása), New York: Doubleday, 1988 és más
olvasmányok.
 A magasabb rendű Szülő befogadása, megismerése és
önmagunkban való megerősítése után többé már nem lesz
szükség „pótszülőre” – ahogyan Sean McCurdy számára is ez volt
a változás legjelentősebb lépése.
 19. Követés és az elért
eredmények megőrzése

J ohn Jordan hanyagul süppedt bele székébe, s szórakozottan

vakargatta az állát.
– Úgy tűnik, nagyon könnyű lenne visszacsúszni korábbi
állapotunkba. Gladys és én harminc éven át hadban álltunk
egymással. Ez meglehetősen hosszú, mondhatni túl hosszú idő.
Sok rossz szokásunk alakult ki ennyi idő alatt.
– Úgy van! Az egymásra figyelés egészen új tapasztalat
önöknek. Az is előfordulhat, hogy egy ideig még nem megy majd
olyan magától értetődően, mint régi, bevált módszereik.
– Fogadni mernék – bólintott John kaján mosollyal –, hogy van
még a számunkra néhány jó tanácsuk.
– Természetesen van! Előbb azonban mesélje el nekünk,
hogyan építene fel egy középkategóriás, átlagos családi házat,
mondjuk Plano elővárosában!
– Legelőször néhány jogi dolgot kell elintézni:
megbizonyosodni a telek tulajdonjogáról, ellenőrizni, hogy nem
terheli-e jelzálog. Engem sohasem tudnak becsapni, mert
előzetesen minden fontos dolgot ellenőrzök. Ami pedig magát az
építkezést illeti, először kiöntjük a betont.
– Az alapot.
– Az alapot, persze. A többi már gyerekjáték – vonta meg a
vállát. – A váz, a közfalak, a tetőszerkezet és a gerendák, a
deszkaborítás… majd a villanyszerelés, a vízvezetékek és minden
egyéb belül, hogy jól nézzen ki.
– S miután fölépítette a házat, többé már nem is foglalkozik
vele? Megkapja a pénzét és elköszön?
– Nem, dehogy! – nézett ránk kissé zavartan John. – Van a
közelemben több olyan épület is, amelyeknek én magam voltam a
kivitelezője, s nagyon büszke vagyok rájuk. Sőt, néha kis kitérőt is
teszek csak azért, hogy megnézzem őket, s lássam, minden
rendben van-e velük, milyen kertet alakítottak ki az ott élők, s
karban tartják-e az épületet. Az ember nem búcsúzhat el örökre
attól, amit ő maga alkotott. Egyszerűen nem lehet azt mondani,
hogy felépült, készen van, ennyi volt, el is felejthetjük. Aztán meg,
ha bármilyen probléma felmerül utólag, rögtön intézkedem. Csak
aztán mondhatom nyugodt lelkiismerettel, hogy az én házam
rendben van.
– Nos, pontosan így kell majd vigyázniuk mindkettőjüknek „új”
házasságukra. Ellenőrizzék tehát időről időre, hogy minden
rendben van-e vele, s bizonyosodjanak meg róla, hogy esetleg
nem hanyagolták-e el az „állagmegóvást”!

KILENCEDIK SZAKASZ:
A KAPCSOLATOK ELLENŐRZÉSE
A következő szakaszban újra külső személy vagy személyek
segítségét kell igénybe vennünk, ami lehet egy támogató csoport,
egy szülőhelyettes vagy akár egy bizalmas barát is, aki ez idáig
nem kapcsolódott be „változási folyamatunkba”. E szakasz célja a
megelőzés: újabb veszélyek esetén még azelőtt be kell
avatkoznunk, hogy a probléma súlyossá válna.

ELÉRHETŐ KAPCSOLATOK
A könyv olvasása közben az olvasó valószínűleg már szert tett
némi gyakorlatra kapcsolatai leltározásában. Ezúttal csak a
jelenleg elérhető személyek listájára koncentrálunk – ellentétben
a korábbi kapcsolatfeltárással. Az utolsó lépésben összeállítandó
listának tartalmaznia kell minden baráti vagy ismerősi
kapcsolatot, a viszony jellegének megjelölésével együtt.
Ennek kettős haszna van. Felbukkanhatnak a felsorolásban
kodependens minták, s ezáltal még időben elkerülhetővé válnak a
gyötrelmes viszonyok szokásos csapdái. Minderre pedig még igen
nagy szükség van a változásnak ezen a pontján. Az új egyensúly
ugyanis rendkívül törékeny és sebezhető. A legfontosabb segítő
egy olyan megbízható személy lehet, aki – külső, pártatlan
szereplőként – vállalja az ellenőrzés és követés feladatát.
Az öncsalás, a tagadás, s a többi régi védekezési mechanizmus
ugyanis még mindig ott bujkál a kliens személyiségének rejtett
rétegeiben. Aki hosszú évig rutinosan használta őket, az nem tud
tőlük egyik pillanatról a másikra megszabadulni. Még Dávid, Isten
legkedvesebbje sem volt képes észrevenni, hogy milyen rettenetes
bűnt követett el Betsabé és annak férje ellen. Dávid bölcs
tanácsadója, Nátán próféta azonban elmondott neki egy
példabeszédet a bárányt elrabló gazdag emberről, amit e súlyos
szavakkal fejezett be: „Te vagy az az ember!” Dávid csak ebben a
pillanatban ébredt rá, hogy „Vétkeztem az Úr ellen!” (II. Sámuel
11–12.)

A TANÁCSADÓ
A változás követése és ellenőrzése úgy működik, hogy a
tanácsadó időről időre megkapja a barátok és ismerősök megújult
listáját. E feladatának Brad – szobabiciklis ismerősünk – is
rendszeresen eleget tesz tanácsadója, Jake jelenlétében. A listáján
pedig nemrég megjelent egy új név: Susie.
– Ő ki? – kérdezte Jake.
– A belvárosban dolgozik egy csemegeüzletben. Épp most
szakított agresszív barátjával. Rettenetes kapcsolatban éltek.
– Akkor vele vigyáznod kell, barátom – figyelmeztette Jake
Bradet. – Susie könnyen lehet az „új Joan”. Neked pedig most
óvakodnod kell az „áldozatmentéstől”. Ennek a lánynak vigaszra
és támogatásra van szüksége, ez igaz, de nem tőled. Jobban
teszed, ha nem mélyedsz bele túlságosan a vele való barátságba.
Várj még egy fél évet, s meglátjuk, milyen változások lesznek az
életedben.

VEZÉRELVEK
A Névtelen Alkoholisták csoportjaiban a mentorok ünnepélyes
kérést intéznek a gondjaikra bízott személyekhez. – A gyógyulás
első évében arra koncentrálj, hogy józan maradj, hogy lelkileg és
érzelmileg fejlődj! Nagyon nehéz időszak van mögötted, s még ma
sem könnyű a helyzeted. Ne terheld magad! Ne létesíts új
párkapcsolatot!
Hasonló tanácsot kapnak esetenként az elvált vagy
megözvegyült emberek is – hiszen köztudott, hogy közülük sokan
csak „bánatukban” házasodnak újra.
A jó szándékú külső szereplő e folyamatban nagy segítség
lehet – hiszen pártatlanul, „madártávlatból” képes átlátni a
felépült személy kapcsolatainak teljes térképét. Természetesen a
jó szándékú barát fontos funkciója az is, hogy érzelmi támaszt
nyújtson.
A kapcsolatok időszakos „leltározása” tehát az egyén
érdekében, a további kodependens kapcsolatok elkerülése végett
történik.
Hasznos és ajánlatos leszögezni, hogy miféle kapcsolatok
kerülendők a felépülés időszakában. Mindenekelőtt azokkal
legyünk óvatosak, akik érzelmileg vagy morálisan
megközelíthetetlenek: például házassági kötelékben élnek,
nemrég váltak el, vagy nehezen tudnak elszakadni a múltjuktól.
Nem ajánlatos továbbá azokhoz kötődni, akik nyilvánvalóan
valaki más iránt mutatnak érdeklődést – ami az emberek
többsége számára egyébként is nyilvánvaló. Figyelmet kell
fordítanunk egyúttal az abúzus első jeleire. A kapcsolat kezdetén
ugyanis tipikus, hogy mindkét fél a legszebb oldalát igyekszik
mutatni, s ha agresszió jeleit vesszük észre, az mindenképpen
veszélyt jelez a jövő szempontjából. Az egykor
kodependenciaproblémákkal küzdők számára a sorstársakkal
szervezett csoporttalálkozók hasonlóképpen kockázati tényezők.
 A megadott irányelvek nemcsak az egyedülállókra, de az
özvegyekre is érvényesek, azzal a módosítással, hogy a halálesetet
vagy válást követő 3–12 hónapban a kliens sebezhetősége
rendkívüli módon megnő. Olyan erős a szeretet és a támogatás
utáni vágy, hogy a kodependensek szinte azonnal hajlamosak új
kapcsolatba kezdeni. Az érzelmi stabilizálódást inkább a hosszú
gyászidő hozhatja meg, mint az azonnali kapcsolat.
Azon kodependenciából gyógyult személyek esetén, akik
házasságban élnek, elsősorban a párkapcsolat működésének
nyomon követésére van szükség a következő szempontok
tekintetbe vételével:
Hatalom, tekintély és kontroll. Különösen a pénzügyek terén.
Vajon a kapcsolat kölcsönös-e? Működik-e a hatalom megosztása?
A partnerek elégedettek-e saját szerepükkel?
Szükségletek. Úgy érzik-e a házastársak, hogy saját igényeik
megfelelően kielégülhetnek?
Szexuális kapcsolat. Működik-e a szexualitás? A partnerek
elégedettek-e – mennyiségi és minőségi szempontból? Előfordult-e
olyan eset az elmúlt időszakban, amikor a szexualitást hatalmi
harcok befolyásolták, esetleg jelentkeztek-e az intim szférában is
a kodependencia tünetei? A partnerek tudnak-e beszélni arról, ha
változásra van szükségük?
Tőzsdeszindróma. Vajon a partnerek nem váltak-e túlságosan
függővé a másik fél érzelmi állapotától?
S végül, néhány általános javaslat a kodependenciából
felépültek számára, melyek elsősorban az aktuális kapcsolat
informális minőségének mérésére használhatók.
 Tilos a fizikai és a verbális abúzus!
Viselkedjünk morális mércék szerint – beleértve az
őszinteséget, s azt, hogy ne várjunk el másoktól erkölcsi
normákba ütköző viselkedést! (Például ne hallgassuk el
mások hibáit, és óvakodjunk attól, hogy „falazzunk” negatív
viselkedésükhöz!)
Óvakodjunk a káros szerektől!
Éljünk törvénytisztelő módon – hiszen minél súlyosabb a
kodependencia, annál inkább találkozunk a társadalmi
normák megsértésével!
Ne vállaljunk mártírszerepet, óvakodjunk az önfeladástól!
Az alacsony önértékelésű kodependens személyeket
gyakran kihasználják – ezt ne tűrjük el, csak ha tudatosan
vállaltuk a szolgálatot!

A felépülés időszakában jó példa számunkra Jézus Krisztus

személye. „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – mondja Jézus,
ami nem azt jelenti, hogy „szeresd felebarátodat – önmagad
helyett!”, és azt sem, hogy „tegyél meg bármit a felebarátodért az
ő érdekében – akár szükséges, akár nem!” A feltétel nélküli
szeretet szabad elhatározásból fakadó döntés kérdése.
Ebben az időszakban Gladys Jordan életében is volt egy
kritikus szakasz. Olyan önfeláldozóan vigyázott mások
gyermekeire, hogy a szomszédok végül már különféle apróságok
ürügyén is hajlamosak voltak igénybe venni a segítségét. „El kell
szaladnom a boltba.” „Ha nem tudok egy kicsit elszabadulni,
megőrülök!” „Fel kell mosnom a konyhát, mielőtt a férjem hazaér,
és a gyerekek mindent összejárkálnak.” „Visszaviszem a tálat a
barátnőmnek, aki ágyban fekszik, s a gyerekeim csak zavarnák.”
Gladys egy ideig nem bánta mindezt, míg végül
ellentmondásba keveredett önmagával.
„Elvárható tőled, hogy segíts a szomszédoknak? Igen. De talán
mégis jobb lenne, ha a nővérednek segítenél!” „Ez a nő kihasznál
engem.” „Nem, a kérései mégis jogosak.” Érvei és ellenérvei
folyamatosan gyötörték lelkiismeretét – így hát tanácsadásunktól
remélt megoldást.
– Ön szolgálatból vállalja a gyermekfelügyeletet, vagy azért,
mert fél, hogy a szomszédasszonya megsértődik, ha elutasítja
kérését? Sürgős szükség van arra, amit tesz, vagy egyszerűen csak
a másik fél kényelméről van szó? Vajon volna-e a
szomszédasszonyának más lehetősége is, vagy ön az egyedüli,
akire a városban számíthat? – soroltuk kérdéseinket.
Gladys pedig felismerte, hogy tart mások véleményétől. S
egyúttal arra is rájött, hogy szomszédja egyéb kényelmes
megoldást is választhatott volna – pénzért és ingyen egyaránt –,
tehát nem volt rászorulva a segítségére. Meghívta hát egy
beszélgetésre, és elmondta, hogy csak a rendkívüli esetekben
tudja kisegíteni, s hetente mindössze néhány órában – viszont a
szomszédasszony megválaszthatja, hogy segítségét mikor szeretné
igénybe venni. Egy ideig még eltartott, amíg az asszony
tudomásul vette az új helyzetet. Aztán már önállóan is kezdett
boldogulni, Gladysnek pedig sokkal nagyobb örömet okozott és
kevésbé volt megterhelő az egyes alkalmak vállalása.
A változás folyamatának utolsó szakasza az elért eredmények
fenntartása és megőrzése.
TIZEDIK SZAKASZ:
AZ ELÉRT EREDMÉNYEK MEGŐRZÉSE
John Jordan limonádét kortyolgatva üldögélt a belső udvarban
a szíriai gyöngyfüzérfa alatt. Feltűrt ingujjából kidagadó felkarja
vastagabb volt, mint a kis fa törzse. Amikor John és Gladys először
keresett föl bennünket, székeiket csaknem kétméternyire
helyezték el egymástól – most pedig a házaspár karjai gyengéden
egymásba fonódtak. Gladys tíz évvel tűnt fiatalabbnak, mint
korábban. John ujját felemelve hangsúlyozta:
– A leltár nagyon bevált! Amióta javasolták, egyéb
kapcsolataimban is kipróbáltam. Például a földmunkásaimmal, a
vízszerelőkkel és a tetőfedőkkel – egyszóval minden
alvállalkozóval. Kisvállalkozó vagyok, szükségem is van ilyesmire.
Tudja, hogy régebben hányat rúgtam ki közülük, mert
elégedetlenkedőnek, zsörtölődőnek és örökké kritikusnak
tartottam őket?
– Sokat?
– Kis híján mindenkit. Akiket pedig megtartottam, azok sajnos
elég buták voltak. Mostanában pedig meghallgatom őket. Nem
egyszerű, de kifizetődő.
– És ön hogy van, Gladys? Nagyon jól néz ki.
– Sokkal jobban érzem magam mostanában, szinte minden
tekintetben.
– Ezek szerint a régi szokásait is lassan felszámolja, s
meghallgatja Johnt, és érti is, amit mond?
– Nyitva tartjuk a szemünket és a fülünket – mosolygott John. –
És vigyázunk egymásra.
ÁLLAPOTMEGÓVÁS – AUTÓKNÁL
Kliensünk, Pico Martinez szombat esténként egy T-Bird
márkájú kék autóval furikázik, vasárnap délutánonként pedig egy
piros-sárga-narancsszínű CJ5-ös dzsippel kirándul gyermekeivel a
hegyekbe. Csillogó fekete Roadrunnerjével naponta munkába
megy. Három kocsi egy személynek? Pico vidáman felnevetett:
– Végül is egy hétnek hét napja van, nem? Négy nap még így is
gyalogolhatok!
Pico tizenkét évesen már szerelőként dolgozott, tizenöt éves
korában abbahagyta az iskolát, majd tizennyolc évesen elkezdett
esti tagozaton tanulni. Aztán elvégezte a középiskolát,
gépészmérnöknek készült, miközben elismert szerelőként
dolgozott, így tartva el a családját. Manapság már nem
egyszerűen csak javítja a kocsikat – tervezi is őket.
Pico szinte a végtelenségig – de húsz percig mindenképpen –
képes az autókról beszélni.
– Az autóknál a legtöbb baj abból adódik, ha elhanyagoljuk
őket. Ezek finom szerkezetek, megérdemlik, hogy mindennap
gondozzák őket.
– Mindennap?
– Bizony! Ahányszor csak kigurul vele az ember a garázsból,
érdemes megnézni, nincs-e a kerekek belső részén szivárgásra
utaló sár- vagy nedvességfolt. Én fehérre mázoltam a
garázspadlót, úgyhogy minden meglátszik. Ellenőriznünk kell a
hűtőfolyadékot, hogy nincs-e kilyukadva a hűtőtartály, de még az
ablaktisztításhoz használt folyadék szintjére is érdemes egy
pillantást vetni. Legjobb egy automatikus ellenőrzőlista, olyan,
amilyen a pilótáknak is van.
– Tényleg megéri a fáradságot mindez?
– Feltétlenül, hiszen a bajt szeretnénk megelőzni. És arról még
nem beszéltem, hogy háromhavonta ajánlatos olajat, szűrőt,
karburátort és légszűrőt cserélni. Praktikus, ha van a
kesztyűtartóban egy kis notesz, amelybe fel tudjuk jegyezni,
mikor esedékes a következő olajcsere, mikor kell beállítani a
kerekeket, vagy ellenőrizni a fékbetétet – egyszóval minden
fontos adatnak bele kell kerülnie.
S valóban, Pico autójával szinte sosincs baj, s azt állítja, ez nem
a szerencsén múlik.
A kodependencia problémájától szabadultak számára
rendkívül fontos, hogy kialakítsák magukban az új állapot
fenntartásának filozófiáját. Ehhez különböző szintű és súlyosságú
problémák esetén más-más módszerekre van szükség. Az
enyhébb zavaroknál csak apró korrekciókat, míg a nehéz
helyzetekből kilábalt klienseknél akár állandó kontrollt is fontos
alkalmazni. Az ember – az autóhoz hasonlóan – bonyolult,
gyakori javítást és utána igazítást igénylő szerkezet. S ha az olvasó
is megszabadult a társfüggés zavaró problémájától, kössön
magával szigorú karbantartási szerződést!
Az elért eredmények megőrzését háromféleképpen tudjuk
elérni: mindennapos rutinellenőrzéssel, támogató csoportok
igénybevételével, s szükség esetén újabb terápia vállalásával.

MINDENNAPOS TEENDŐK
 Jó állapotunk fenntartásáért mindenekelőtt napi
lelkigyakorlattal tehetünk a legtöbbet. Az imádság, a meditáció és
a tanulás – az elmélyedés csendes időszakai – segítségünkre
lehetnek abban, hogy rendszeresen tegyünk életünk mederben
tartásáért. Sokat jelenthet, ha megpróbáljuk megérteni a Biblia
nekünk szóló személyes üzenetét. S mint már említettük, Isten
szülőként való elfogadása a kodependencia esetén kifejezetten
hatékony.
A napi elmélyülés során időben felismerhetjük az újonnan
bontakozó káros szokásokat, melyek elkerülésében a támogató
csoport vagy egy tanácsadó hasonlóképpen napi támogatást képes
nyújtani.

IDŐSZAKOS ÁLLAPOTKÖVETÉS
Kapcsolatainkról háromhavonta ajánlatos alapos leltárt
készítenünk, s azt – a korábbi kapcsolatleltárokkal összevetve –
átgondolni. Észrevettünk-e valami javulást, netán visszafejlődést?
Egyes problémák esetén különböző kapcsolati minták
érdemelhetnek figyelmet. Sean McCurdynek például
folyamatosan figyelemmel kell kísérnie a feletteseihez való
viszonyát, s mivel már tisztában van vele, korábban hogyan
sodródott konfliktusokba, ezáltal megelőzheti a történtek
megismétlődését. Sean már egy teljes éve dolgozik munkahelyén
értékesítési vezetőként.
Jerry Braley igyekszik meggyőzni fiát, hogy járjon terápiára, s
lehet, hogy Bill hajlandó is lesz erre, hiszen komoly megerősítést
jelent számára az életminőség-javulás, amit szülei, Jerry és Jill
életében tapasztal. Az elért eredményeik megőrzése érdekében
Braley-ék havonta többször is járnak egy támogató csoportba, az
Emotions Anonymous összejöveteleire. Részben ennek
köszönhető, hogy sikerült úrrá lenniük Jill kitörésein és evési
zavarain.

TÁMOGATÓ CSOPORTOK
A „támogató csoport” elnevezés idegenül hangzik. Olyan
képzetet kelt, mintha „lelkileg beteg, gyenge emberek
közösségéről” volna szó. A következő részben elfogulatlanul és
objektíven próbáljuk meg ismertetni, mi történik egy támogató
csoportban.
A tagok számára kezdettől biztosított a névtelenség. A
vezetéknevét senki sem használja. „Sam vagyok” – így szól egy
bemutatkozás, s ennél több személyes információt nem is lehet
megtudni egymásról.
A csoportfoglalkozásokon a székeket általában körben
helyezik el, s mindenki ott foglal helyet, ahol szeretne. A légkör
közvetlen, barátságos, bátorító. A csoport tagjai számos
megpróbáltatáson vannak túl, s nagy – szenvedésekkel és
sikerekkel vegyes – küzdelmekben volt részük. A beszélgetések
általában élénkítő hatásúak, de senkinek sem kötelező
megszólalni. Bárki a háttérben maradhat, minden önkéntes
alapon működik. S bármikor lehet távozni.
A jelenlévők a gyógyulásról és az ahhoz kapcsolódó
megpróbáltatásokról beszélgetnek. Elmondják, hogyan
alkalmazzák a saját csoportjuk „tizenkét lépését” (vagy éppen tíz
szakaszát). Ezek az információk, részletek hasznosak lehetnek, a
jelenlevők megélhetik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal.
Egyes összejöveteleket inkább, másokat kevésbé tartanak
értékesnek és hasznosnak, de a csoporttagok megélik annak
biztos tudatát, hogy segítséget kapnak.
A hosszú távú javulás és a függéstől mentes állapot fenntartása
érdekében a támogató csoportban való részvétel felbecsülhetetlen
értékű.
A B. Függelékben felsoroljuk azokat a magyar szervezeteket és
támogató csoportokat, melyekhez bárki fordulhat függőséggel
kapcsolatos problémáival.

ISMÉTELT VÉGIGHALADÁS
A problémák felszámolásának korábban bemutatott útját
klienseink általában többször is végigjárják – például azáltal,
hogy időről időre áttekintik kapcsolatrendszereiket, s esetleg új
problémákra bukkannak. Problémáink szükségessé teszik régi
fájdalmaink felelevenítését, veszteségeink ismételt átgondolását,
megzavarva már-már rendezettnek hitt életünket. A nehézségek
időszakában könnyűszerrel bekövetkezhet a kodependens
viselkedésbe való visszacsúszás, ismételten szükség lehet a
gyásszal kapcsolatos érzések átélésére, vagy éppen az
egzisztenciális üzenetek időszakos „belső” felülvizsgálatára. Lelki
életünk folyamatos karbantartást igényel, hogy ne ismétlődjenek
életünkben a régi, „kóros” megoldások.
Bessie Barnett gyermekkori emlékei újra és újra felszínre
törnek – minden őszinte megbocsátás, elhatározás és elfogadás
ellenére. Lelkiállapotának szinten tartása érdekében Bessie
ilyenkor emlékezteti magát arra a belső „munkamegosztásra”,
amelyet Istennel „alakított ki” – amit nem bír el egyedül, azt
együtt sikerülhet. Bessie feladata a megbocsátás, de az
igazságszolgáltatás és a büntetés már nem rá tartozik.

ISTEN ÉS A FELÉPÜLÉS
Tehát van felépülés – akkor is, ha a saját erőnkre
támaszkodunk. Tapasztalatunk szerint azonban sokat jelent, ha
segítségül hívunk egy sajátunkat meghaladó erőt. A
kodependencia többgenerációs jelenség, s az érintetteknek el kell
szakítaniuk azokat a kötelékeket, amelyek a múlthoz, s annak
minden felgyülemlett romboló hatásához láncolják őket. Súlyos
addikció esetén már a test is a lélek ellen fordul – megváltozik
biokémiája. Új és új kényszeres tevékenységek, negatív
gondolkodási minták bukkanhatnak fel, amelyek akadályozhatják
a másokkal és a Mindenhatóval kialakított kapcsolatot.
A Névtelen Alkoholisták és más segítő közösségek számára
komoly problémát jelent Isten és a spiritualitás elutasítása a
segítségre szorulók részéről. Mint azonban ezt Pál apostol írja a
Rómaiaknak címzett levelében: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi
erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy
kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk
kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (8,26) Az AA alapítói éppen
ezért Istent „egy nálunk hatalmasabb erő” vagy a „saját
meggyőződésünk szerinti Isten” kifejezésekkel jellemzik. S bár a
megfogalmazás nem feltétlenül felel meg a bibliai
kinyilatkoztatásnak, lehetőséget ad arra, hogy a rászorulók –
tekintet nélkül hitükre és lelkiállapotukra – igénybe vehessék
Isten segítségét.
A felépülés eredménye spirituális fejlődés nélkül törékeny
maradhat. A függő viselkedés, a kényszeres tünetek és rögeszmék
kialakulásának egyik alapját éppen a spirituális hiányosságok
képezik. A Névtelen Alkoholisták Nagykönyvéből idézve: „Nem
gyógyultunk ki az alkoholizmusból. Egyetlen nap haladékot
kaptunk, amelynek folytatása attól függ, mihez kezdünk a
lelkünkkel.”

ISTEN ÉS ÖN
Sean McCurdynek szerető apára volt szüksége. Louise üres
szeretettartályának feltöltésére vágyott, amit emberi forrásból
nem remélhetett. Johnnak és Gladysnek pedig egy jó közvetítőre,
egy megbízható harmadik személyre volt szüksége. Bessie Barnett
életéből az a bizonyosság hiányzott, hogy gyermekkori
szenvedéseit elismerik, s azokért igazságszolgáltatásban részesül.
Walter Morgan egykori lelkész felismerte, hogy a szenvedés óriási
terhét cipeli magával. Ezeknek az embereknek a szükségleteit
maradéktalanul Isten tudja betölteni. Ő minden szükségünkben
segítségünkre lehet, és Jézus megváltó szenvedése által támogat
bennünket az élet nehézségeiben. Úgy szoktuk mondani: „Fogjunk
hozzá és fohászkodjunk Hozzá!” Ha azonban ezt az elvet Ézsaiás
próféta figyelmeztetésével – „De akik az Úrban bíznak, erejük
megújul” (40,31) – összhangban alkalmazzuk, akkor azt látjuk,
hogy a hit korántsem passzivitás, hanem építő, aktív
dependencia. Az Istenbe vetett bizalom természetesen nem saját
felelősségünk elhárítását jelenti, illetve azt, hogy nem kell
helyesen cselekednünk.

Lelki-spirituális fejlődés
W. C. Fields tette híressé a következő mondást: „Mindenkinek
hinnie kell valamiben. Azt hiszem, iszom még egy pohárkával.” Ez
a mondat – akár tréfának tekintjük, akár komolyan vesszük –
lehangolóan árulkodik a szenvedélybetegek reményvesztett
világáról. Természetesen elismerjük, hogy a hitrendszerekbe való
kapaszkodás egyetemes emberi vonás, s jellemző a függőkre is. Az
Istenben való hitet azonban nem lehet bármiféle
hiedelemrendszerrel helyettesíteni.
Könyvünkben megismertettük a kodependencia működési
mechanizmusát és veszélyeit, illetve végigjártuk a változás tíz
szakaszból álló útját. Feltártuk a kontroll kérdésének központi
szerepét a kodependensek életvezetésében, és rámutattunk arra,
hogy a szeretetkapcsolat a kontrollt háttérbe szorítva lehetővé
teszi a szabad elhatározásból fakadó választást. Érintettük
továbbá a lelki-spirituális fejlődés négy mérföldkövét.
Mindenekelőtt azonosítottuk a kényszeres viselkedésmódok egyes
formáit. A kodependenciát úgy határoztuk meg, mint más
emberekhez, viselkedésformákhoz vagy dolgokhoz való
kényszeres kötődést (lényegében függést). Második lépésben
rámutattunk a függés hatalmára, és bemutattuk a felszámolására
irányuló lehetőségeket. Ennél a lépésnél az érdeklődő vagy a
kliens már önmaga próbál kontrollt gyakorolni, és önismeretre
törekszik – ami eleinte rendkívül sok megpróbáltatással jár.
Harmadik lépés a kapcsolatok áttekintése (leltározása), valamint
a mások felé való megnyílás, ami egyúttal sebezhetővé is tesz. A
kontroll gyakorlásában a kapcsolatok jelentenek megerősítést –
beleértve az Istennel való kapcsolatot is. Negyedik lépésben ez
utóbbi, az Istennel való kapcsolat megerősítését látjuk
szükségesnek. A spirituális önátadást és a feltétel nélküli bizalmat
ugyanis a lelki fejlődés fontos állomásának tekintjük. A különféle
szekuláris pszichológiai iskolák megállnak a harmadik
mérföldkőnél. Nézetünk szerint a teljes gyógyulást a negyedik
lépés hozza el. A kodependenciából való szabadulás ugyanis
olyan gyermeki kapcsolatminta helyreállását igényli, amelyet a
származási család terheltsége mellett a barátokkal és
ismerősökkel való kapcsolatrendszerben már nem lehet
megoldani. Isten az Ábrahámmal kötött szövetségben, majd Jézus
Krisztus által kinyilvánított akaratának megfelelően
gyermekeinek tekint bennünket, s a kodependencia esetében ez
rendkívül sokat jelent.

Spirituális önátadás
– Fogalmam sincs, hogyan vessem alá magam Isten akaratának
– biggyesztette le ajkát egyik kliensünk, Lena.
– Mi okozza a nehézséget? – kérdeztük.
– Nem tudom. Talán a tudatlanságom. Egyszerűen nem tudom,
hogy mit kell tennem. S lehet az is, hogy nem tudok bízni. Talán,
ha egyszer láthatnám őt, ha elérhetném és megérinthetném…
– Mint Mrs. Horner?
– Kicsoda?
 – Mrs. Horner, az egyik legrégebbi páciensünk. Tizenöt éves
kora óta vak. Sohasem látta a férjét és a gyermekeit.
– Jaj, de borzasztó!
– Bizonyos értelemben igen. Mrs. Horner mégis nagyon szereti
a családját, és végső soron jól van. Gyakran tapasztaljuk, hogy
már azelőtt megérzi, mit fognak tenni a gyermekei, mielőtt
azoknak egyáltalán megfordulna a fejében.
– Értem, mire céloz – bólintott Lena. – Nincs szükségünk a
látásunkra ahhoz, hogy megteremtődjön a kapcsolat. Mégis,
hogyan kezdjek hát hozzá?
– Bízott-e valaha is Jézus Krisztusban, vagy elfogadta-e őt
személyes megváltójának?
– Már évekkel ezelőtt. De nem hiszem, hogy ez ugyanaz.
– Nem, valóban nem az. Ez csupán a kiindulópont, nem pedig
a cél. Nézzük hát, mire van szüksége!
– Pénzre, hatalomra, hírnévre – sorolta mosolyogva, majd
elkomorul. – Természetesen csak vicceltem. Leginkább egy
barátra volna szükségem.
– János evangéliumának 15. fejezetében Jézus úgy fogalmaz:
„Titeket barátaimnak mondalak.” Majd később hozzáteszi: „Nem
ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket…” –
Vártunk egy pillanatot, hogy Lenának legyen ideje eltűnődni ezen.
Majd megkérdeztük:
– Mi másra van még szüksége?
– Egy apára. Helyreállító – szülőhelyettes – programjuk
minden bizonnyal engem is Isten felé akar fordítani, hiszen őt
tekintik mindenekfelett való Atyának. Az eszemmel mindezt
értem. De csak azzal. A szívem viszont még mindig árva.
 – Egyszer keresse ki egy bibliai szójegyzékben az apa-atya
szavakat, s nézze meg, milyen gyakran vonatkoznak Istenre!
János evangélistánál ezek a szavak több mint százszor fordulnak
elő. Ha figyelmesen olvassa a Szentírást, az igazság beköltözik a
szívébe, s megtalálja az Apát – legbelül.
– Vagyis ő gondoskodik rólam. De mit neveznek spirituális
önátadásnak?
– Amikor arra kérte az Atyát, hogy segítsen legyőzni a függést,
meghallgatta önt?
– Nagyon sokat próbálkoztam azelőtt a magam erejére
támaszkodva, de sohasem sikerült leküzdenem a szenvedélyemet.
Isten nélkül ez biztosan nem ment volna.
– S amikor a kapcsolatleltár összeállításánál fordult hozzá, mi
történt?
– Érdekes volt – olyan dolgokat sikerült felidéznem, amelyekre
nem is gondoltam volna. Nem tagadhatom, ez is isteni segítség
volt.
– Igen, erről van szó!
– Miről?
– Ha elfogadja Isten barátságát és szeretetét, akkor
személyiségének jelentős részét át tudja adni, alá tudja rendelni
neki. Ezt tette akkor is, amikor arra kérte, segítsen
megszabadulnia a függéstől. Arról van szó, hogy életünk
különböző részeit – egyiket a másik után – egyenként Isten
vezetésére bízzuk. Egyébként, Lena, már sokkal előrébb tart ezen
az úton, mint ahogy gondolná!
– Sokkal előrébb, mint gondolnám?! – ragyogott fel Lena arca.
– Hat hónappal ezelőtt még semmiben és senkiben nem tudtam
bízni. Még abban sem, hogy a főnökömtől megkapom a fizetési
csekket, ezért azt inkább az irodában kértem el. Valóban, olyan
mértékben tudok bízni Istenben, amennyire korábban még
önmagamban sem.
– Ön ezek szerint úgy él, ahogy Pál apostolnak a Filippiekhez
írt levelében olvasható: „mert Isten az, aki munkálja bennetek
mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.”
(2,13) A bizalom és az önátadás együtt jár.
– Várjunk csak! – Lena gyorsan belelapozott a Bibliájába. –
Nekem is van egy idézetem: „Mindenre van erőm a Krisztusban,
aki megerősít engem.” (4,13) Ez a kedvenc versem a Filippi
levélből.
– Látja, ez az önátadás!
A súlyos kodependens – akárcsak az alkoholista – a
problémájától sohasem fog teljesen megszabadulni. Féken tudja
viszont tartani, és ebben nagy segítséget jelent az Istennel való
kapcsolat. A legfontosabb döntések – a szerelem, az életmód és a
szeretet szabad elhatározásból történő választása – túl vannak az
értelem határain. A spirituális önátadás lényege, hogy fenntartás
nélkül, egész lényünkkel tudjunk bízni Istenben, és
szeretettartályunk feltöltését tőle és az általa megnyitott, immár
egészséges emberi kapcsolatokon keresztül várjuk, s fogadjuk el.
Ezt tanácsoltuk Lenának is. Az olvasónak pedig arra is
felhívjuk a figyelmét, hogy Isten ügyének szolgálata, az aktív
önfejlesztés, valamint a kreatív problémamegoldó szemlélet
hasonlóképpen fontos a fejlődéshez. Nem feltétlenül mások
elismeréséért, hanem Isten dicsőségére. Azt tapasztaljuk, hogy az
Istennel való kapcsolat fokozottan lehetővé teszi az élet élvezetét
és az életöröm megtalálását. Isten szeretete, ellentétében a
kodependens kapcsolattal, nem fojtogató, hanem körülölel.
„Megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket”
– mondja Jézus János evangéliumában (8,32). Szabadság! Az öröm
szabadsága, a választás szabadsága, a szeretet szabadsága!
Válasszuk mindannyian a szeretetet!
 A. FÜGGELÉK
Személyes
nézőpont

A kodependencia nem egyszerűen elméleti fogalom.

Gyökere, hogy mi emberek családi mintáink és más hajlamaink
folytán könnyen áldozatául esünk az öncsalásnak és az elhárító
mechanizmusoknak. A kodependens kapcsolatban megtévesztő
játszmák folynak, melyeknek időről időre a hit is áldozatul esik.
„A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje” (I.
Korinthus 7,4) – ahogy korábban említettük ennek az igének a
félreértelmezését.
A lelki egészség és az egészséges kapcsolatok összhangban
vannak Isten akaratával – a kodependencia viszont romboló és
egészségtelen. Pál apostol így fogalmaz: „Egymás terhét
hordozzátok” (Galata 6,2–5), de figyelmeztet, hogy a személyes
felelősséghez hozzátartozik, hogy ki-ki a maga terhét is viselje.
A kodependens kapcsolatok felszámolásának
leghatékonyabb eszköze, ha személyes kapcsolatot létesítünk
Krisztussal. Ezt egyszerűen úgy tehetjük meg, ha felismerjük:
„mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének”
(Róma 3,23), illetve „a bűn zsoldja a halál” (Róma 6,23). A bűn
büntetését már megfizette helyettünk valaki más – Krisztus, a
maga halálával (Róma 5,8). Éppen ezért életünk értelmet
nyerhet, és képesek lehetünk legyőzni a bűnt – sőt, modernebb
értelmezésben a függő viselkedést –, és Isten gyermekeivé
lehetünk (János 1,12).
Ilyen módon képessé válunk arra, hogy egészséges emberi
kapcsolatokat létesítsünk, mégpedig annak a kapcsolatnak
köszönhetően, amely bennünket Krisztusban összeköt.

Dr. Frank Minirth

a Minirth–Meier Klinika vezetője
 B. FÜGGELÉK
Hova fordulhatunk
segítségért?

I. TÁMOGATÓ SZERVEZETEK ÉS
CSOPORTOK

Telefonszolgálatok:

Budapesti Lelki Elsősegély Telefonszolgálat

Tel.: (1) 2121-027, 2121-028

Drog Stop Budapest Egyesület

Segélyvonal (0–24 óráig): (1) 2673-344, 80-505-678

Drogambulancia, Debrecen
Tel.: (52) 349-920

Drogambulancia, Pécs
Tel.: (72) 332-083
Gyöngyház Egyesület, Pécs
Tel.: (72) 224-099

Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda, Salgótarján

Lelkisegély mindennap 18–06 óra között: (32) 411-777

Kék Vonal Gyermek- és Ifjúsági Telefonszolgálat, Budapest

Tel.: (1) 116-111

Saját Úton Alapítvány, Tinédzser Ügyelet, Budapest

Tel.: (1) 1562-476, 2149-373

Városi Mentálhigiénés Műhely, Szekszárd

Tel.: (74) 511-721

Kórházi ellátás:

Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Kórház II. Ideg-Toxicológiai

osztály
Toxicológiai részleg
3501 Miskolc, Szentpéteri kapu 72–76.
Levélcím: 3501 Miskolc Pf: 188
Tel.: (46) 321-211/5294

Erzsébet Kórház, Klinikai Toxikológia

1077 Budapest, Alsóerdősor u. 7.
Tel.: (1) 3215-215, 3223-450
Erzsébet Kórház, Krízisintervenciós Osztály
1077 Budapest, Alsóerdősor u. 7.
Tel.: (1) 3215-215, (1) 3223-450, (1) 322-1896

Flór Ferenc Kórház, Pszichiátriai Osztály

2143 Kistarcsa, Semmelweis tér 1.
Tel.: (28) 507-600 / 320

Sántha Kálmán Kórház Addiktológiai Gondozó

4400 Nyíregyháza, Sóstói u. 62.
Tel.: (42) 403-266

Markhoth Ferenc Kórház-rendelőintézet

Pszichiátriai és Addiktológiai Osztály
3300 Eger, Baktai út 38.
Tel.: (36) 411-963

Merényi Gusztáv Kórház, Addiktológiai Részleg

1097 Budapest, Gyáli út 17–19.
Tel.: (1) 347-3800

Munkaterápiás Intézet, II. sz. Addiktológiai-mentálhigiénés

Osztály
2013 Pomáz, SARA Otthon
Tel.: (26) 525-634
Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztály
1135 Budapest, Lehel u. 59.
Tel.: (1) 451-2680

Petz Aladár Megyei Kórház, III. Pszichiátriai és Mentálhigiénés

Osztály
9023 Győr, Vasvári Pál u. 2–4.
Tel.: (96) 507-950/1340

Semmelweis Kórház Pszichiátriai Osztály

3529 Miskolc, Csabai kapu 9.
Tel.: (46) 555-666/1186

Segély Helyett Esély Alapítvány

1223 Budapest, Jókai M. u. 21–23.
Tel.: (1) 2268-433

Drogambulanciák, Rév-ambulanciák:

Alkohol-Drogsegély Ambulancia
8200 Veszprém, Pápai u. 37/b
Tel.: (88) 421-857 (üzenetrögzítő); Fax: (88) 421-857

Bugát Pál Kórház, Támasz és Drogambulancia

3200 Gyöngyös, Erzsébet királyné út. 10.
Tel.: (37) 312-491/402 mellék
Drogambulancia Debrecen
4024 Debrecen, Varga u. 1.
Tel./Fax: (52) 349-920
E-mail: [email protected]

7621 Pécs, Dr. Majorossy Imre u. 10.

Tel.: (72) 315-083; Fax: (72) 332-600
Zöld szám: (80) 332-600 ingyenes a megye területén

Semmelweis Kórház
3529 Miskolc, Csabai kapu 9–11.
Tel./Fax: (46) 555-666 / 1177, 1415, 1416, 1417

8900 Zalaegerszeg, Kossuth u. 46–48.

Tel./Fax: (92) 314-826

Drogmegelőzési Módszertani Központ és Ambulancia

1015 Budapest, Batthyány u. 49/b
Tel.: Az ambulancia közvetlen száma: (1) 3850-383;
Tel./Fax: (1) 213-8292

Emberbarát Alapítvány Mentálhigiénés Központ,

Drogambulancia
1101 Budapest, Gyöngyike u. 4.
Tel.: (1) 261-8457
Dr. Farkasinszky Terézia Ifjúsági Drog-Centrum
6726 Szeged, Fésű u. 4.
Tel.: (62) 436-353; Fax: (62) 436-355

Kék Pont Drogkonzultációs Központ

1095 Budapest, Gát utca 25. I/8.
Tel./Fax: (1) 215-7833
E-mail: [email protected]
Web: http://www.c3.hu/~kekpont

Magyar Karitász, Rév Ambulancia

1115 Budapest, Bartók B. út 96.
Tel./Fax: (1) 4664-455, 3614-252

Nyírő Gyula Kórház Drogambulanciája

1135 Budapest, Jász u. 14.
Tel.: (1) 452-9460

RÉV Ambulancia
9700 Szombathely, Wesselényi u. 24.
Tel.: (94) 336-946

RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat

3300 Eger, Kolozsvári u. 49.
Tel.: (36) 321-577
Székesfehérvári Egyházmegyei Karitász Rév Szenvedélybeteg-
segítő Szolgálat
8000 Székesfehérvár, Móri u. 20.
Tel./Fax: (22) 340-841

Segély Helyett Esély Alapítvány

1223 Budapest, Jókai M. u. 21–23.
Tel.: (1) 2268-433

TÁMASZ Krízis és Drogambulancia

9023 Győr, Szigethy Attila u. 109.
Tel.: (96) 411-807

Egyházi intézmények, szervezetek:

Forrás Lerlki Segítők Egyesülete

4024 Debrecen, Kishegyesi u. 36.
Tel.: (52) 492-757

Magyar Karitász, Rév Ambulancia

1115 Budapest, Bartók B. út 96.
Tel./Fax: (1) 4664-455, 3614-252

Magyarországi Református Egyház, Kallódó Ifjúságot Mentő

Misszió, Ráckeresztúri Rehabilitációs Otthona
2465 Ráckeresztúr, Rákóczi F. u. 45.
Tel.: (25) 522-100

Református Iszákosmentő Misszió

1151 Budapest, Alag u. 3.
Tel./Fax: (1) 3077-160

RÉV Ambulancia
9700 Szombathely, Wesselényi u. 24.
Tel.: (94) 336-946

RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat

3300 Eger, Kolozsvári u. 49.
Tel.: (36) 321-577

Székesfehérvári Egyházmegyei Karitász Rév Szenvedélybeteg-

segítő Szolgálat
8000 Székesfehérvár, Móri u. 20.
Tel./Fax: (22) 340-841

Válaszút - Református Evangélizációs és Diakóniai Közösség,

Utcamunka csoport
1122 Budapest, Csaba u. 3.
Tel.: 06 (1) 224-0122

Rehabilitációs otthonok:
Baranya megyei Kerpel-Fronius Ödön Gyermekkórház,
Narkomán Fiatalokat Foglalkoztató Munkaterápiás Otthon,
Keszü
7668 Keszü, Petőfi S. u. 36.
Tel.: (72) 461-078

Emberbarát Alapítvány Alkohol-Drogrehabilitációs Intézete

1105 Budapest, Cserkesz u. 7–9.
Tel.: (1) 431-9792; Fax: (1) 4319-796

Dr. Farkasinszky Terézia Ifjúsági Drog-Centrum (rehabilitációs

otthon)
6726 Szeged, Fésű u. 4.
Tel.: (62) 436-353

Hajnalcsillag Rehabilitációs Otthon

2330 Dunaharaszti, Vörösmarty u. 17–19.
Tel./Fax: (24) 531-185, (24) 531-183, (24) 260-102

Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Támogató Alapítvány

Rehabilitációs Otthon
7696 Hidas, Kossuth u. 62. (Zsibrik – Tolna megye)
Tel./Fax: (72) 457-040 (iroda)

Leo Amici Alapítvány

7300 Komló, Bajcsy-Zs. u. 30.
Tel.: (72) 482-903

Magyarországi Református Egyház, Kallódó Ifjúságot Mentő

Misszió, Ráckeresztúri Drogterápiás Otthona
2465 Ráckeresztúr, Rákóczi F. u. 45.
Tel.: (25) 572-100

MBE Gondviselés Háza Iszákos Mentő Misszió

Baja IV. ker. Tanya 86.
Levélcím: 6525 Hercegszántó, Tél u. 3.
Tel.: (79) 354-682

Szülői és hozzátartozói csoportok Drogmegelőzési Módszertani

Központ
és Ambulancia
1113 Budapest, Karolina u. 19–21.
Tel.: Az ambulancia közvetlen száma: 3850-383;
Tel./Fax: (1) 3666-627; 2093-926

Forrás Lelki Segítők Egyesülete. Szenvedélybetegek Nappali

Ellátása
4031 Debrecen, Angyalföld tér 11.
Tel.: (52) 428-004; Fax: (52) 348-867

Forrás Lelki Segítők Egyesülete

4024 Debrecen, Kishegyesi u. 36.
Tel.: (52) 492-757

MÁTRIX Egyesület, Szenvedélybetegek Hozzátartozóinak

Egyesülete
1135 Budapest, Lehel u. 59.
Tel.: 20-218-5333

Névtelen Családok Csoportja

1061 Budapest, Hegedű u. 7.
Tel.: (1) 322-7811

Önkontroll Egyesület
1132 Budapest, Váci u. 50. , onkontroll.ini.hu
(Angyalföldi Ifjúsági Iroda Vízöntő Pinceklubja)
Önkontroll Klub, 1133 Budapest, Hollán E. u. 40.
[email protected], Tel.: 20-396-4635

RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat

3300 Eger, Kolozsvári u. 49.
Tel.: (36) 518-328

Szem Alapítvány
7100 Szekszárd, Csaba u. 16.
Tel./Fax.: (74) 313-824

Sziget Droginformációs Alapítvány

1074 Budapest, Rottenbiller u. 10. , droginfo.hu
Tel./Fax: (1) 3225-572

Magyar Családterápiás Egyesület

Székhely: 1068 Budapest, Benczúr u. 6. II/12.
Tel.: (1) 328 0738; Tel./Fax: (1) 327 0737
[email protected]
II. DROGGAL KAPCSOLATOS
ADDIKTOLÓGIA PROBLÉMÁK ESETÉN
FELKERESHETŐ GONDOZÓK ÉS
RENDELŐINTÉZETEK MEGYÉNKÉNT
CSOPORTOSÍTVA

Név Ir. Város Cím Telefon

sz.
Baranya megye
Addiktológiai Ambulancia 7623 Pécs Szendrey 72-315-083
J. u. 6.
Bács-Kiskun megye
Megyei Kórház Pszichiátriai 6000 Kecskemét Izsáki út 76-519-858
Osztály TÁMASZ 5.
Drogambulancia
Borsod-Abaúj-Zemplén megye
Semmelweis Kórház- 3501 Miskolc Csabai 46-431-310
Rendelőintézet kapu 9–11.
Drogambulanciája
Budapest
Nyírő Gyula Kórház 1135 Budapest Jász u. 465-2015
Drogambulanciája 84–88.
Emberbarát Alapítvány 1105 Budapest Cserkesz 431-9792
Alkohol-Drog u. 7–9.
Rehabilitációs Intézete
OAI Drogmegelőzési 1015 Budapest Batthyány 212-0209
Módszertani Központ és u. 49/B 213-8292
Ambulancia 214-0264
Szent Imre Kórház II. 1223 Budapest Jókai M. 226-8433
Pszichiátriai Rehabilitációs u. 21–23.
Osztály Drogambulanciája
Kék Pont Drogkonzultációs 1094 Budapest Balázs 215-7833
Központ és Ambulancia Béla u. 21.
Magyar Karitász RÉV 1115 Budapest Bartók 361-4252
Szenvedélybeteg-Segítő Béla u.
Szolgálat 96.
Csongrád megye
Dr. Farkasinszky Terézia 6726 Szeged Fésű u. 4. 62-436-353
Ifjúsági Drog-Centrum
Győr-Moson-Sopron megye
Petz Aladár Megyei Kórház 9023 Győr Szigeti A. 96-411-807
TÁMASZ Krízis-Drog u. 109.
Szakambulancia
Hajdú-Bihar megye
Kenézi Gyula Kórház 4024 Debrecen Bartók B. 52-511-777
Rendelőintézet út 2–26. /1951
Addiktológiai Szakgondozó
Heves megye
Bugát Pá Kh. Addiktológiai 3300 Gyöngyös Erzsébet 37-312-491
Gondozó és K.-né u.
Drogambulancia 10.
Nógrád megye
Dr. Kenessey A. Kórház 2660 Balassagyarmat Rákóczi 35-505-000
Addiktológiai Gondozó u. 125– 35-505-002
127.
Somogy megye
„Tükör” Smogy Megyei 7400 Kaposvár Béke u. 82-511-634
Addiktológiai Ambulancia 47.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye
Józsa András Kh. 4412 Nyíregyháza Bocskai 42-599-700
Addiktológiai Gondozó u. 73. 42-599-800
/251
Veszprém megye
Alkohol-Drogsegély 8200 Veszprém Egyetem 88-401-660
Ambulancia u. 19.
Zala megye
Zala Megyei Kórház 8900 Zalaegerszeg Kossuth 92-311-570
Drogambulancia u. 46–48.
TÁMASZ Gondozók

Név Ir. Város Cím Telefon

sz.
Baranya megye
TÁMASZ Alapítvány 7626 Pécs Dugovics u. 72-512-582
Nappali Centrum 26. 20-388-2216
TÁMASZ Addiktológiai 7901 Szigetvár Szent István 73-500-512
Gondozó ltp. 7.
Komlói Családsegítő 7300 Komló Kossuth L. 72-581-308
Szolgálat TÁMASZ u. 103.
Gondozó
Mentálhigiénés Gondozó 7800 Siklós Baross G. u. 72-352-411
(TÁMASZ) 6.
Bács-Kiskun megye
Megyei Kórház 6000 Kecskemét Izsáki u. 5. 76-519-858
Addiktológiai Gondozó
Szakambulancia
Békés megye
Réthy Pál Kh-Ri. 5600 Békéscsaba Gyulai u. 18. 66-441-
Alkohológiai és 411/480
Pszichoszomatikus
Gondozó
Borsod-Abaúj-Zemplén megye
Városi Rendelőintézet 3950 Sárospatak Komeniusz 47-513-110
Addiktológiai TÁMASZ u. 20.
Gondozó
Megyei Kh. Pszichiátriai 3980 Sátoraljaújhely Mártírok u. 47-525-
és Alkohológiai Gondozó 9. 300/4201
Városi Rendelőintézet 3400 Mezőkövesd Mátyás K. u. 49-411-444
Pszichiátriai és 75.
Addiktológiai Gondozó
Budapest
Szent János Kh. 1028 Budapest Pozsonyi u. 376-5322
Pesthidegkúti 10–12.
Pszichiátriai Osztály
Addiktológiai
Szakgondozó (TÁMASZ II.
Ker)
Újpesti Kórház 1043 Budapest Nyár u. 40– 369-0606
Mentálhigiéniai Gondozó 42.
Intézet Addiktológiai
Gondozó (TÁMASZ)
Péterfy Kórház V. Ker. 1077 Budapest Alsó erdősor 321-5215
TÁMASZ Gondozó u. 7. /135, 160
Erzsébet Kórház RI 1077 Budapest Alsó erdősor 321-5215
Alkoholgondozó VI. Ker. u. 7. /135, 160
TÁMASZ Gondozó
Péterfy Kórház VII. Ker. 1077 Budapest Alsó erdősor 321-5215
TÁMASZ Gondozó u. 7. /135, 160
Józsefvárosi 1084 Budapest Korányi S. u. 323-2500
Egészségügyi Szolgálat 3/a
TÁMASZ Gondozó Intézet
IX. Kerület TÁMASZ 1097 Budapest Gyáli u. 17– 280-
Gondozó Merényi Kórház 19. 4411/1250
Szent László Kórház 1097 Budapest Albert F. u. 455-8100
Pszichiátriai és TÁMASZ 5–7.
Gondozó
Bajcsy-Zsilinszky Kórh. 1102 Budapest Liget u. 10. 260-6676
RI. Alkoholgondozó
(TÁMASZ)
OAI TÁMASZ Közp. Modell 1102 Budapest Liget u. 10. 262-5465
Ambulancia
Szent Imre Kórház RI. 1115 Budapest Tétényi út 464-8463
Pszichiátria 12–16.
Magyar Testnevelési 1123 Budapest Alkotás u. 487-9200
Egyetem TÁMASZ 44.
Nyírő Gyula Kórház 1135 Budapest Lehel u. 59. 451-2680
Addiktológiai Osztály
(TÁMASZ)
OAI XIII Ker. TÁMASZ 1135 Budapest Jász u. 84- 465-2015
Gondozó 88.
Uzsoki ui. Kórház 1146 Budapest Hermina u. 220-6776
TÁMASZ és Krízis 7. /153
Ambulancia
Észak-Pesti Kórház XV. 1151 Budapest Fő u. 71. 307-7469
Ker. Addiktológiai
Gondozó (Támasz)
Budapest XVI. Ker. 1165 Budapest Baross G. u. 401-0435
TÁMASZ Gondozó 51.
Budapest XVII. Ker. 1173 Budapest Pesti út 80. 257-0261
TÁMASZ Addiktológiai
Szakgondozó
Jahn Ferenc Dél-Pesti 1204 Budapest Köves u. 1. 289-6200
Kórház XX. Ker. TÁMASZ
Gondozó
Szent Imre Kórház- 1221 Budapest Városház 226-8797
Rendelőintézet tér 1.
Pszichiátriai Gondozó és
Addiktológia
Jahn Ferenc Kórház 1204 Budapest Bártfa u. 24. 289-6200
Krízis TÁMASZ Gondozó
Csongrád megye
Erzsébet Kórház RI 6800 Hódmező- Dr. Imre J. 62-532-222
Pszichiátriai és vásárhely u. 2.
Addiktológiai Gondozó
(TÁMASZ )
Csongrád Megyei Önk. 6601 Szentes Sima Ferenc 63-313-244
Területi Kórh. TÁMASZ u. 44–58. /104
Gondozó
Fejér megye
Szent György Kórház 8000 Székesfehérvár Szekfű Gy. 22-535-500
Pszichiátriai és u. 7.
Addiktológiai Gondozó
(TÁMASZ)
Győr-Moson-Sopron megye
Petz Aladár Megyei 9002 Győr Vasvári P. 96-507-950
Kórház 2–4. /1340
Szociálpszichiátriai
Gondozó II.
Petz Aladár Megyei 9023 Győr Szigethy A. 96-411-807
Oktató Kórház u. 109.
Szociálpszichiátriai
Gondozó (TÁMASZ)
Hajdú-Bihar megye
Területi Kórház 4101 Berettyóújfalu Orbán B. tér 54-507-555
Berettyóújfalu TÁMASZ 1.
Ambulancia
Heves megye
Bugát Pál Kórház- 3200 Gyöngyös Dózsa Gy. út 37-312-491
Rendelőintézet 20–22. /360
Addiktológiai TÁMASZ
Gondozó és
Drogambulancia
Jász-Nagykun-Szolnok megye
Hetényi Géza Kórház 5004 Szolnok Tószegi út 56-503-706
Rendelőintézet II. 21.
Pszichiátriai Osztály
TÁMASZ Gondozó
Komárom-Esztergom megye
Városi Kórház 2890 Tata Hősök tere 34-586-724
rendelőintézet 2. 34-586-725
Pszichiátriai és
Addiktológiai TÁMASZ
Gondozó
Nógrád megye
Dr. Kenessey Albert 2660 Balassa- Rákóczi út 35-505-001
Kórház Rendelőintézet gyarmat 125–127.
Addiktológiai Gondozó
(TÁMASZ)
Pest megye
Mentáhigiénés Központ 2000 Szentendre Szabadkai 26-312-024
Pszichiátriai és u. 9.
Addiktológiai Gondozó
(TÁMASZ)
OPNI-OAI Budakeszi 2092 Budakeszi Fő u. 98. 23-457-275
TÁMASZ Modell
Ambulancia
Somogy megye
Városi Kórház 7500 Nagyatád Bajcsy-Zs. 82-504-400
Rendelőintézet u. 1.
Pszichiátriai és
Addiktológiai Gondozó
(TÁMASZ)
Siófok Város Kórház 8600 Siófok Semmelweis 84-501-772
Pszichiátriai és u. 1. 84-501-754
Addiktológiai Gondozó
(TÁMASZ)
Barcs Város Önk. 7570 Barcs Kálmán I. u. 82-565-479
Járóbetegellátó Int. 10.
Pszichiátriai és
Addiktológiai Gondozó
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye
Jósa András Megyei 4412 Nyíregyháza Sóstói u. 62. 42-599-700
Kórház Ri. Addiktológiai 42-599-800
Gondozó /231, 232
Sántha Kálmán 4320 Nagykálló Szabadság 42-563-800
Szakkórház, tér 13.
Addiktológiai TÁMASZ
Gondozó
Tolna megye
Felnőtt Pszichiátriai és 7200 Dombóvár Kórház u. 74-465-516
Addiktológiai Gondozó 39–41.
TÁMASZ Gondozó 9700 Szombathely 11-es 94-311-260
Huszárok u. /275
 138.
Veszprém megye
Cholnoky F. Kórház Ri. 8200 Veszprém Koma Kút 88-556-410
Pszichiátriai és tér 1.
Addiktológiai Gondozó
Zala megye
Megyei Mentálhigiénés 8900 Zalaegerszeg Kossuth u. 92-501-500
Központ Addiktológiai 46–48. /2287
Szakrendelés
Kanizsai Dorottya Kórház 8800 Nagykanizsa Szekeres J. 93-502-000
u. 2–8.
Drogvonalak

Budapest
DrogStop (80) 505-678
Drogfree (1) 2151-397
Kék Vonal (1) 116-111
Sziget D.A. (1) 3225-572
Debrecen
(80) 505-088
Miskolc
(46) 431-310
Pécs
Drog Krízis (80) 200-430
Drogambulancia (80) 332-600
Székesfehérvár
(22) 340-062
 JEGYZETEK

1 Pszichológiai szaknyelven így nevezzük a klienssel való első

találkozást, illetőleg az ehhez kapcsolódó vizsgálatot. (A
szerk.)
2 A kodependencia bizonyos esetekben a társfüggőség
magyar kifejezésnek feleltethető meg, melyet könyvünk
magyar kiadásában akkor használunk e probléma
megjelölésére, ha annak központi eleme a kapcsolattól való
függés, nem pedig valamilyen szenvedélybetegség. (A
szerk.)
3 A kényszer kifejezés e könyvben való használata nem áll
összhangban a kényszerbetegség pszichodiagnosztikai
értelemben használt jelentésével. (A szerk.)
4 Pszichoanalitikus szakkifejezés a támogató, szeretetteljes
viszonyra. (A szerk.)
5 A családterápiás szakirodalomban ennek a kifejezésnek a
parentifikáció szó feleltethető meg. (A szerk.)
6 Pszichoanalitikus szakkifejezés arra a jelenségre, hogy a
gyermekkorban történt traumatikus eseményeket adott
személy későbbi életében – környezetével való
kapcsolatában – megismételheti. (A szerk.)
7 John Wesley (1703–1791) anglikán lelkész, a metodista
egyház és az angol megújulási mozgalom megalapítója. A
metodista egyházak ma világszerte mintegy 70 millió tagot
számlálnak. (A szerk.)
8 Charles Wesley (1707-1788) 1735-ben követte apját és
bátyját a metodista egyházba, s a metodista mozgalom
vezető tagja lett. Sok népszerű himnusz írója. Ő alapította a
brytoni Wesley-kápolnát is. (A szerk.)
9 High Noon (1952), amerikai westernfilm. A rendező, Fred
Zinnemann kedvenc filmje, s egyben a hidegháborús
korszak, sőt az egész westerntörténet egyik fő műve, Grace
Kelly és Gary Cooper főszereplésével. (A szerk.)
 TARTALOM

Köszönetnyilvánítás

Első rész – A kodependencia

1. Nemzedékek nehéz öröksége
2. A kodependencia működése
Második rész – A kodependencia okai
3. Kielégítetlen érzelmi szükségletek
4. Elveszett gyermekkor
5. Ismétlési kényszer6
Harmadik rész – Háttértényezők
6. A függés hólabdaeffektusa
7. Tagadás
8. Düh
Negyedik rész – Társfüggőség az interperszonális
kapcsolatokban
9. Társfüggőség vagy egészséges kapcsolat?
10. Társfüggőség vagy kölcsönösség?
11. A jól működő kapcsolatokról
12. Mindennapi szerepeink
Ötödik rész – A változás tíz szakasza
13. Kapcsolataink megismerése
14. Kitörés a függés körforgásából
15. Elszakadás és leválás
16. Veszteség és gyász
17. Személyiségünk megújulása – új önpercepciók
18. Új élmények és „szülőre találás”
19. Követés és az elért eredmények megőrzése

A. FÜGGELÉK: Személyes nézőpont

B. FÜGGELÉK: Hova fordulhatunk segítségért?
Jegyzetek
 Kiadja a Harmat Kiadó
1113 Budapest, Karolina út 62.,
Tel.: (1) 466-9896
E-mail: [email protected]
Internet: www.harmat.hu

Felelős kiadó: Herjeczki Kornél

Műszaki vezető: Bernhardt Péter
Borítótervező: Lente István
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

ISBN 978 963 288 505 6

Felhasznált betűtípus:
Barlow – SIL Open Font License
Capsuula – Henrich Fichna Font License
Catamaran – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0