5 Physical Science 10th Edition

Tillery Solutions Manual

Full download at link:

Solution Manual: https://testbankpack.com/p/solution-manual-for-

physical-science-10th-edition-tillery-007351389x-9780073513898/

Test Bank: https://testbankpack.com/p/test-bank-for-physical-science-

10th-edition-tillery-007351389x-9780073513898/

Wave Motion and Sound

Contents

5.1 Forces and Elastic Materials

Forces and Vibrations
Describing Vibrations
5.2 Waves
Kinds of Mechanical Waves
Waves in Air
5.3 Describing Waves
5.4 Sound Waves
Sound Waves in Air and Hearing
Medium Required
A Closer Look: Hearing Problems
Velocity of Sound in Air
Refraction and Reflection
Refraction
Reflection
Interference
Constructive and Destructive
Beats
5.5 Energy of Waves
How Loud Is That Sound?
Resonance
5.6 Sources of Sounds
67
© 2014 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in any
manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
 Vibrating Strings
Science and Society: Laser Bug
Sounds from Moving Sources
People Behind the Science: Johann Christian Doppler
Case Study: Doppler Radar

Overview

Sound is an ideal way to present velocity, frequency, and wavelength as well as other
measurable characteristics of all types of waves. Some attributes of sound are subjective.
The same holds true of electromagnetic waves and others but to a lesser extent. Experience
and training provide recognition of the variance present in sound waves, such as pitch,
loudness, and quality. With proper demonstrations, you can determine the subjectivity of
these measures and ascertain which students are musically inclined or trained.
The chapter begins with vibrations and the characteristics of vibrations, and then
logically proceeds to the waves, or disturbances, that are produced by these vibrations.
Characteristic wave terms are introduced, and then used to explore some of the more
interesting sound phenomena to which students can relate. Students are familiar with echoes
but many have no conception of their cause. It is subjective if a listener hears a reverberation
or an echo. There are many methods by which various musical sounds are produced. All
sources of musical sounds are represented in the chapter, along with some theory behind
some musical notes. The Doppler effect applies to all waves, but it is easier to discuss and to
demonstrate with sound. Any constant sound that is in motion relative to the listener will
produce the effect. Light also undergoes the Doppler effect, and this application is discussed
in other chapters.

Suggestions

1. To illustrate how vibrating matter creates sound, place one end of a ruler, metal strip, or
meter stick on the edge of a desk. Hold the end down securely and pluck the opposite
end. Practice will enable you to determine proper adjustments. Students should also
relate the frequency of the sound produced to the length and rate of the vibrating object.
The vibrations of a struck tuning fork are difficult to observe. They can be illustrated by
holding a vibrating tuning fork in one hand and a sheet of paper in the other, lightly
touching the vibrating end against the paper. A dramatic (and somewhat humorous)
illustration is obtained by plunging a vibrating tuning fork into a beaker of water.
2. Vibrate your arm up and down as you hold a piece of chalk against the chalkboard,
walking along the length of the board. Point out that the wave trace obtained is a graph
of the vibration and not in itself a wave. Compare the wave traces obtained with more

68
© 2014 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in any
manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
 rapid vibration (greater frequency) and more energy (greater amplitude). Ask if anyone
hears your vibrating arm, which leads to a discussion of audible waves.
3. A twenty-foot long or so one-inch diameter helical spring is ideal to demonstrate both
longitudinal and transverse waves. Shaking the coil from side to side produces a
transverse wave, while holding the spring taut and releasing a group of bunched-up coils
produces longitudinal waves. The motion of a string tied to the center part clearly shows
the characteristic disturbances produced by these two kinds of waves. The coil can also
be used later to illustrate standing waves at several different frequencies.
4. A “trick” demonstration involving forced vibrations maintains interest and helps teach
the basic wave terms. State that you will illustrate what happens to a sound wave when
it is inside a container. Strike a tuning fork and hold it in one hand with the rod end near
the tabletop but covered by your hand. Tell the class that you are going to grasp a wave
by its crest, and then drops it into a beaker (or some other container). Act as if you are
grasping a crest with your thumb and finger near the end of the vibrating tuning fork,
then act as if you drop the wave into the container. The trick here is to touch the base of
the rod firmly (but quietly) to the tabletop as you “release the wave” over the beaker
with your other hand. With a little practice, it will seem as if there is an increase in
loudness as you “drop” the wave. You may need to do this several times before
someone catches on. You now have the class's undivided attention as you explain the
concept of forced vibrations—that the tuning fork touched to the table starts the whole
table vibrating. This is an ideal place to reinforce the conservation of energy concept.
Compare the time that the whole table vibrates (with a louder sound) with the time that
the tuning fork only vibrates (with a softer sound).
5. A signal generator can be used to illustrate the frequency ranges that students of various
ages are able to hear. Two signal generators can be used to illustrate the beat concept.
Hooking the generators to an oscilloscope provides a visual representation of what they
are hearing.
6. Additional demonstrations:
(a) Do the classic demonstration showing that the transmission of sound requires a
medium. Place an electric bell inside a vacuum pump bell jar, evacuating the jar as the
bell rings. Note the bell hammer continues vibrating as the sound level dies out. Stop
the pump and restore air to the jar to hear the bell again.
(b) Use citizen band radios or mobile telephones to measure the speed of sound over a
distance. One student signals the beginning of a sound over the radio or telephone and a
student at the other end starts a stopwatch at the signal, stopping it when the sound is
heard. The signal used will depend on what is available locally. Measure the distance
and make the correction for temperature.
(c) Use a commercial demonstration device that varies the height of a flame with the
frequencies of sounds.

69
© 2014 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in any
manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
 (d) Demonstrate resonance with commercial resonator boxes fitted with identical
frequency sounding bars or tuning forks.
(e) Demonstrate beats with commercial resonator boxes fitted with tuning forks that are
1 Hz apart in frequency.
(f) Ask the class to close their eyes, and then drop a previously hidden metal drill bit.
Ask the class to open their eyes as you hold up the bit and a board, asking which you
dropped. Explain the concept of natural frequency.

For Class Discussions

1. How can astronauts talk to one another on the Moon, where there is no air?
a. Air is not needed if one is standing with heavy boots on something solid.
b. By radio transmissions.
c. By staying inside a pressurized space suit.
d. This is impossible; they could not talk.

2. An airplane moves over your location at a speed greater than the speed of sound, so you
should hear
a. nothing since the plane was moving faster than sound.
b. nothing, then a sonic boom, followed by the distant sound of engines.
c. a sonic boom only at the instant the plane breaks the sound barrier, then silence.
d. two sharp sonic booms, followed by silence.

3. Does a high frequency sound travel faster than a low frequency sound?
a. Yes.
b. No.
c. Sometimes it does, depending on the conditions.

4. What happens if a source is moving toward you at a high rate of speed?

a. The sound will be traveling faster than from a stationary source.
b. The sound will be moving faster only in the direction of travel.
c. A higher frequency will be heard by you only.
d. A higher frequency will be heard by all observers in all directions.

5. What happens if you are moving at a high rate of speed with a sound source? You will
hear
a. a higher frequency than people you are approaching.
b. the same frequency as people you are approaching.
70
© 2014 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in any
manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
 c. a frequency that is the same as from the source when it is not moving.

6. During a track and field meet, the time difference between seeing the smoke from a
starter's gun and hearing the “bang” would be less
a. on a warmer day.
b. on a cooler day.
c. if a more powerful shell is used.
d. if a less powerful shell is used.

7. At the same temperature, the gas that would carry a sound with the greatest velocity
would be
a. oxygen.
b. hydrogen.
c. carbon dioxide.
d. The velocity would be the same in each gas.

8. As you go up a mountain the air becomes less dense, and with everything else constant,
the overall velocity of sound
a. increases steadily with increasing altitude.
b. decreases steadily with increasing altitude.
c. increases slowly at first, then rapidly with increasing altitude.
d. does not change.

Answers: 1b, 2b, 3b, 4c, 5c, 6a, 7b, 8d.

Answers to Questions for Thought

1. A wave is a disturbance that moves through a medium such as a solid or the air.
2. No, because there is no force acting on the air to return it to its original position after the
wave has dislocated it.
3. Loosen. Since the beat frequency depends upon the difference between the two
frequencies, you wish to go in the direction of fewer beats per second.
4. There is no medium such as air to transmit sound on the moon.
5. The condition where the frequency of an external force matches the frequency of an
object is resonance.
6. Gas molecules have a greater kinetic energy and move faster in warm air than in cold air.
These molecules are able to transfer an impulse from one molecule to the next faster.

71
© 2014 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in any
manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
Another document from Scribd.com that is
random and unrelated content:
The Project Gutenberg eBook of Egy naplopó tünődései
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of
the Project Gutenberg License included with this ebook or online at
www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will
have to check the laws of the country where you are located before using
this eBook.

Title: Egy naplopó tünődései

Author: Jerome K. Jerome

Translator: Emma Karinthy

Frigyes Karinthy

Release date: October 25, 2022 [eBook #69231]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Világirodalom, 1920

Credits: Albert László from page images generously made available by

the Hungarian Electronic Library

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY

NAPLOPÓ TÜNŐDÉSEI ***
 Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 173. oldalon található.
 JEROME K. JEROME

EGY NAPLOPÓ TÜNŐDÉSEI

ANGOLBÓL FORDITOTTÁK

KARINTHY FRIGYES
ÉS

KARINTHY EMMA

1920
„VILÁGIRODALOM“ KIADÁSA BUDAPEST.
MINDEN JOG FENTARTVA.
 Hogy szánjuk el magunkat gyorsan?

– No mit tanácsol hát. Melyiket válasszam? Vegyem a vöröset?

Csakhogy a vörössel nem hordhatom majd a „fantaisie“ kalapom.
– Hát tessék a szürkét venni.
– Persze, hogy a szürkét veszem. Még hozzá sokkal célszerübb is.
– Az anyaga nagyszerü.
– Én is azt hiszem. Meg, tudja, ez olyan helyes szürke. Nem olyan
közönséges. Habár hát, ami azt illeti, biztos, hogy a szürke nem valami
érdekes.
– Na igen; nyugodt, egyszerü dolog.
– Tudja, hogy én valami egész különöset érzek, ha pirosat látok?
Kedves, meleg egy dolog a piros. Vörösben mintha mindig jó melege
lenne az embernek, még ha különben fázik is. Ugy-e tudja, hogy értem?
– Van benne valami; akkor tessék a pirosat venni, asszonyom. Az
még hozzá jól is áll mindenkinek; mert mégis… piros!
– Á; csak nem gondolja komolyan?
– Már tudniillik, ha jó szinben van az ember.
– Igaz, persze; a piros szinnek megvan az árnyoldala; jó szinben kell,
hogy legyen hozzá az ember. Épp azért aztán ugy alapjábanvéve
biztosabb a szürke.
– Hát akkor a szürkét, asszonyom.
– Igen. Azt hiszem, jobb. Nem igaz?
– Én is nagyon szivesen viselem.
– Meg tartós is. Majd diszitem izével… jaj! Csak nem vágta még le?
 – Épp akarom.
– Várjon egy pillanatig. Hadd látom csak még egyszer azt a vöröset!
Tudja, lelkem, az jutott hirtelenében eszembe: hogy bájos volna
csincsillával.
– Avval bizony csinos volna.
– Mert csincsillám az véletlenül van.
– Persze; akkor tessék a vöröset. Mért ne venné a vöröset?
– Viselhetném ehhez a kalaphoz.
– Ehhez?
– Más nincs. Igaz; ez persze a másikhoz állna jól, a szürkéhez. Hm;
ejnye; én azt hiszem, mégis csak majd a szürkét fogom venni. Hiába no;
biztos, szolid szin a szürke.
– Nyolc métert tetszett mondani…
– Annyi elég lesz, mert kibővitem majd izé – hogy is hivjákkal…
Egy pillanatig csak, kedvesem. Mert tudja, ha a szürkét veszem, akkor
igazán nem tudom, mit hordjak majd a fekete kabátomhoz.
– Az nem illik a szürkéhez?
– Ugyan… szürke; feketéhez; hogy volna olyan csinos, mint a
piroshoz?
– Akkor én a pirosat venném. Kegyed biztosan legjobban tudja.
– Hát ami azt illeti, a magam részéről én jobb szeretem a szürkét.
Hanem mikor mindenfélére muszáj az embernek gondolni, meg aztán az
is, hogy… Te jó Isten! csak nem ennyi az idő?
– Nem ennyi; ez tiz percet késik. A mi óráink kicsit mindig későbbre
járnak.
– Nekünk meg egynegyed egykor Madame Jannawaynél kellett volna
lennünk! Uristen, de soká tart ez a vásárlás! Mikor is kezdtük?…
– Lehetett ugy tizenegy.
 – Féltizenegy. Most jut eszembe, hogy annyi volt, mert hisz
megbeszéltük otthon, hogy pont féltizkor kezdjük. Két teljes óra késés!
– És mégse mentünk valami sokra, hm?
– Á; egyáltalán nem csináltunk semmit. Pedig mennyi dolgom volna!
És Madame Jannawayhez okvetlen el muszáj mennem! Nincs ott az
erszényem? Nem; hisz itt van nálam.
– Még nem határozott, asszonyom, melyiket választja. Szürke, vagy
piros?
– Nem tudom, hol áll a fejem; biz Isten nem tudom, mit akarok. Egy
perccel előbb már egész biztos voltam és most tessék… Megvan!
Emlékszem! A piros. Csakis a piros. Vagyis hát dehogy! nem a pirosra
gondoltam; a szürkét akartam mondani.
– Pedig utoljára a pirosat emlitette asszonyom; emlékszik?
– Azt… azt! hisz igaza van. Micsoda kin is a vásárlás. Tudja, hogy
néha egész elvesztem az eszem?
– Ha a pirosra határozta magát…
– Arra hát: mit csináljon az ember. Mit gondol? Tudniillik azt
szeretném tudni, hogy talán van valami más árnyalat ebben a vörösben…
Mert ez olyan undok vörös…
A boltos figyelmezteti, hogy látta már a vöröset valamennyit. Épp ez
az árnyalat, amit a többi közül kiválasztott. Ez tetszett olyan igen
nagyon.
– Persze, persze! – sóhajt a hölgy olyan hangon, mint akiről levettek
valamennyi földi terhet a világon. – Hisz ha mondja, akkor ugy is lesz;
akkor ez az. Már én ugyse birom tovább… Egész délelőttömet
elpocsékoltam miatta…
Ott kinn három elvitázhatatlan érvvel bebizonyitja saját magának,
hogy nem a vöröset kellett volna választania. Négy megfelebbezhetetlen
ürügyet hoz fel. Amellett, mért kellett volna mégis inkább a szürkét. Töri
a fejét, vajjon visszavennék-e. Majd bemegy és megkéri a főnököt. De
istenem a barátnője, aki villásreggelire várja!
 – Ezért utálom a vásárlást; – állapitja meg. – Mert arra az embernek
sohsincs ideje, hogy igazában gondolkodjék…
És elhatározza, hogy ebbe a boltba soha életébe be nem teszi a lábát.
Kacagunk rajt’; de hát annyival fölényesebbek vagyunk?
Fensőbbséges barátom: nem álltál-e huzamos ideig ruhatárad kellős
közepén határozatlanul; melyikben imponálsz majd jobban neki? Tán
ebbe az egyszerü, durvaszövetü saccoba, amelyik jól domboritja ki
széles, férfias vállad? Mégis nem jobb lesz-e az a testhezálló fekete?
Utóvégre jobban illik komoly ember külsejéhez; aki mondjuk ugy a
huszonkilencedik év táján ballag. Hanem hátha a lovaglóöltöny jobb még
ennél is? Azt mondta az édes a multkor is: – ejnye, de fess legény Jones
azokba a magasszáru csizmákba; jól fest rajt a breeches is. De azt a
mindenségit! a lábunk talán mégis csak különb a Jones-énál! Ostoba
dolog, hogy olyan bőre szabják ma a lovaglónadrágot. Ugyan mirevaló a
divatnak az az irányzata, hogy mindjobban elrejteni igyekszik a férfi-
lábszárt? Az asszonyok mindkevésbbé kezdik szégyelni a saját lábukat;
hát a férfi mért cselekszi épp az ellenkezőjét? Mért is váltak
lehetetlenekké nagyapáink selyemharisnyái, szoros térdnadrágjai? Ugy
látszik, mi szerényebbek lettünk, vagy – leromlottunk és a titkolózás
tanácsos.
Én például a magam részéről soha meg nem értettem, soha fel nem
birtam fogni, mért szerelmesek belénk a nők. Valószinüleg igazi, mély,
benső értékünk vonzza őket; alighanem rendkivüli érdemeink. Mert a
külsőnk, az ugyan soha! Tán a lábtyüink, nehéz kabátjaink, mellényeink,
kürtös kalapjaink? Hogyisne! – ilyen adjusztálás mellett kizárólag
jellembeli erőnk lehet az, ami felkelti lelkesedésüket.
Micsoda pompás soruk lehetett elődeinknek, azt különösen akkor
fedeztem fel, mikor álarcosbálon maszk voltam. Képtelen volnék
megmondani, hogy mit ábrázoltam; nem is igen bánom, akármi volt,
csak arra emlékszem, hogy mellben, meg ugy körülbelül azon a tájon
rendkivül szük; a kalap háromszor akkora, mint kellett. Én
gyermekkoromban dijat nyertem a magasabb számtani müveletekből,
egyszer nyertem dijat történelemből is. Nem sokszor, de nyertem.
Egyszer meg valamelyik irodalmi kritikus – már meghalt – a könyvemet
dicsérte meg. Tudom, volt egynémely alkalom, mikor viselkedésem,
tetteim derék emberek helyeslését, helybenhagyását vivták ki. De soha,
soha ebben az életben még büszkébb nem voltam; sajátmagammal
elégedettebb, mint azon az estén, mikor begomboltam az utolsó gombot.
Végigszemléltem saját Énemet a tükörben. Álom volt; igazán álom. Nem
az egyetlen vagyok, aki ilyesfélekép vélekedett felőlem. Biz isten
ragyogó, pompás álom voltam. Piros alap; teli mindenütt
aranyhimzéssel, de mindenütt, ahol aranyhimzésnek egyáltalán hely
jutott. Ahol már nem volt aranyhimzésnek hely, ottan rojtok függtek;
bojtok, zsinórok. Arany gombok fogtak körül, puha, arannyal áttört
selyem simogatott, fölöttem fehér lószőr tollbokréta imbolygott. Nem
emlékszem, hogy rendes helyére volt-e minden gombolva. Hanem
valahogy mégis csak rámvettem és jó lehetett, mert jól festettem. Jól
néztem ki. Sikerem óriási volt: az emberiség női felének eredeti
természete ez alkalommal nyilatkozott ki előttem először teljes
őszinteségében. Olyan lányok, akik eddig hidegek voltak és
távoltartották magukat tőlem, most körülfogtak, hizelkedtek. Az
érdeklődésemet félénken felkelteni igyekeztek. Azok a lányok, akikre
rámosolyogtam, elveszitették a fejüket; kijöttek a sodrukból. Más lányok
pedig, akiket elfelejtettek bemutatni, egész gonoszakká váltak és durvák
lettek azokhoz, akiket bemutattak. Egyikkel egy táncközt álltam végig (a
jelmezkölcsönző ugyanis figyelmeztetett, hogy leülni nem lesz jó benne)
azt a szegény gyereket még ma is sajnálom. Olyan derék fiu udvarolt
neki: egy gyapjunagykereskedőnek a fia; egész biztosan érzem, hogy
kitünő férj vált volna belőle. De az a szerencsétlen sörösüvegnek öltözve
jelent meg.
Mégis jó talán, hogy elmultak azok a régi divatok. Ha egy egész hetet
töltök abban a viseletben, a természetes szerénységem adja meg az árát.
Azon csodálkozom, hogy a mi szürke napjainkban nincsenek jobban
divatban az álarcosbálok. Hisz benne van a gyerekes ösztön
valamennyiünkben; szeretünk „kiöltözni“; „hadd higyjék“. Unalmas, ha
mindig sajátmagunk vagyunk. Valamelyik délután teázó társaságnak
voltam szereplője; felvetették a kérdést: – Ha arra kerülne sor,
cserélnénk-e másvalakivel? szegény ember a milliomossal; nevelőnő a
hercegnővel, – de nemcsak külső viszonyokban, környezetben, hanem
egészségben, vérmérsékletben is. Cserélnénk-e szivet, velőt, lelket? Ugy,
hogy az eredeti énünk egyetlen részecskéje se maradna meg, csak az
emlékező tehetségünk. Általánossá vált a vélemény: nem! csak az egyik
hölgynek volt eltérő a nézete.
– Ő dehogyis cserélne, nem tenné meg semmiért, kedvesem! – veti
ellen még annak is egy barátnője. Csak hiszi, hogy megtenné.
 – Biz megtenném én; erősködik az első hölgy. – Nagyon meguntam
magamat. Biz Isten még talán kegyed is lennék egy darabig
változatosság okáért.
Fiatalkoromban azt a kérdést tettem fel magamnak: – Miféle emberré
legyek? Ha tizenkilencéves az ember, tesz fel ilyen kérdéseket magának.
Harminckilencéves korunkban sóhajtunk: Bár ne ilyen emberré alkotott
volna a sors!
Akkortájt midenféle jótanácsoknak voltam szorgalmas olvasója,
amikkel jóakaratulag oktatják ki a fiatalságot. Azt vettem ki belőlük,
hogy egyéni választásom szerint lehetek Sir Lancelot, Herr
Teuffelsdröckh, vagy akár Jágó. Hogy vigan, avagy szomoruan járjam
majd az élet utját, azt fontolgattam, latolgattam. Mintákat könyvekből
szedtem elő. Akkortájt népszerü volt még Byron; sokan voltunk, akik azt
határoztuk el, hogy ködösek leszünk, homályos fiatal emberek; olyanok,
akik megunták a világot és a magányt keresik. Elhatároztam: én ezekkel
tartok.
Egy álló hónapig alig mosolyogtam s ha tettem, fáradt, keserü volt a
mosoly: tört sziv takarója. Legalább ilyennek akartam. Üresfejü
megfigyelőim aztán teljesen félreértettek.
– Ó, nagyon jól tudom én, hogy milyen, – mondták és rokonszenvvel
pillantottak rám, – rám is gyakran rám jön. Az időjárás gyors változása,
– magyarázzák és brandyt erőszakolnak belém, vagy söröket ajánlanak.
Méltán sértődik meg a fiatalember, ha titkos bubánatát hallgatás
mögé akarja rejteni és közönséges népek rászólnak: – No, hogy áll a bál
a nyavalyával? – vagy ha méltóságteljes fájdalmát azok, akik állitólag
jobban értenek hozzá, egyszerüen ugy intézik el, hogy „Megint rágyött.“
Egyéb, gyakorlati akadályokba is ütközik az a fiatalember, aki a
Byron-féle rendszert választja. Rendkivül, természetfölöttien gonosznak
kell lennie. De sajnos, a való élet helytelen nyelvtan-könyvébe, ahol
utolsónak áll a jövő, a mult pedig nem a „végzett mult“-ból, hanem a
„jelentő mód“ jelenjéből alakul; lehetetlen ilyen rettentő gazembernek
lenni mérsékelt jövedelem mellett. Még a legeslegegyszerübb leány
bukása is pénzbe kerül. A szerelem utvesztőiben az ember nem kér
„forma pauperis“-t, meg akkor nem is lenne a mód hamisithatatlan
Byron-módszer.
 „Kehelybe fuljon az emlékezet“ nem hangzik rosszul; hanem a
kehelyben bizony brandynak kell lenni; igazán jó brandy pedig nem
olcsó. Jó erősen kortyolni az ó tokajiból, vagy Astiból igazán poétikus
ötlet; hanem ha a korty elég hosszu arra, hogy belefulladjon valami, biz
az csak negyedes világos sör lehet, vagy valamelyes könnyü pálinka,
meg hasonló árfolyamu keverék: igy aztán elvész a bünnek minden
himpora.
Az is lehetséges – ugy gondolom, hogy szent meggyőződése élt
bennem annak, hogy a Bün, még a legbájosabb is – csuf, kemény dolog.
Kerüli a nappali világosságot, bár – csinositórongy és festékképp
cirádája az irodalomnak. Rosszagu viselet marad azért; rátapad néha
talán a jó ember testére is, ha az akarata nem elég kemény, erős; hanem
kerülni kell azt minden igyekezeteddel, ha testi-lelki jóléted akarod.
Akárhogy is van, meguntam a sötét fiatalembert; még mialatt
kételkedtem, uj könyvre akadtam véletlenül, Annak a hőse bolondos,
jókedvü fickó; Tom Jerry unokatestvére. Verekedésekben vesz részt;
szinésznőkkel flirtel; csöngetyüket szakit le és utcai lámpásokat oltogat
el; rengeteg tréfát üz fegyelmetlenebb természetü éjjeli őrökkel.
Mindezekért igen kedvelte őt a könyvbéli hölgy. Ugyan mért ne
flirtelhetnék én is szinésznőkkel; miért ne oltogathatnám ki magam is az
utcai lámpásokat? Mért ne babrálhatnák ki én is a rendőrökkel; mért ne
szerethetnének engem is az asszonyok? Londonban megváltozott az élet,
mióta a hős élte világát; de megmaradt sok minden és örök az asszonyi
sziv. Ha párviadalokat nem is vinak többé, vannak még boxoló-
versenyek Whitechapel sötét pincéiben. Kakasviadalok rég kimultak; de
hát nincsenek sötét oduk odalenn a folyó mentén? husz fillérért
terrierekkel küzködő patkányokat lát ott a gentleman; ott igazán
sportsman-nek érzi magát. Való igaz, hogy azt a visszás tarthatatlan, el
nem fojtható jókedvet, a mi a hősömet ilyen helyeken körülvette, nem
sikerült fellelnem; inkább gin; dohány- és sörszag volt ott található; meg
a rendőrségtől való örökös huzódozás. Lényegében mégis ugyanaz
maradt s másnap eseményképen szavaival kiálthattam fel: „Mely különös
lények. De mintha ördög ülne agyamon! Huj! Járom a bolondját!“
Hanem hát a rendelkezésemre álló eszközök hiányos volta
megakadályozott abban, hogy legalább ezen az uton továbbhaladhassak.
(Bő táplálékot nyujthat a bölcsészelmének a bevételeknek a jellemre
gyakorolt ilyetén befolyása.) Még az ötödrendü „boxoló-verseny“-ek, a
Rotherhithe-közi patkány vérengzések is sokba kerülnek, ha véletlenül
azon uriember, vagy, ki pillanatnyilag egyetlen gallérral rendelkezik.
Kifelé mégis rangjához méltóan kell megjelennie. Lámpavasra mászni,
gázokat oltogatni ki, bizonnyal nem kerül semmibe, hacsak tetten nem
érnek. Csakhogy hiányzik belőlük a változatosság. De meg a modern
londoni lámpavas se egészen alkalmas erre a sportra. Soha életemben
nem találkoztam semmivel, amibe keservesebb lett volna
belekapaszkodni; amin kevesebb a „göcs“. A kapaszkodó szempontjából
hátránya továbbá a dolognak a megengedett piszok-mennyiség tulságos
lerakódása. Mikor körülbelül a harmadik állomásnál vagy, mind
határozottabb ellenszenv támad benned a „vig derü“ iránt; árnikára, meg
fürdőre vágyol.
Még a rendőrrel való tréfán se te mulatsz egyedül. Lehet különben,
hogy én nem csináltam elég okosan. Most, hogy visszapillantok ez
eseményekre, ugy rémlik, Covent-Garden és Great Marlborough-street
környéke ilyen természetü sportra rosszul van berendezve. Ami a sisakot
illeti, akármelyik kövér rendőr pompás kisérleti tárgy. Mig a fejvédőjével
vesződik, a legfurcsább kérdéseket intézheted hozzá; mire a feje takaró
nélkül van, már láttávolon kivül lehetsz. Hanem olyan helyen kellemes
csak az ilyen játék, ahol nem áll minden négyzetméternyi területen két-
három rendőr. Mert ha másik kettő is tiz perc óta figyel már téged és a
fejleményeket a szomszéd sarkon, semmi igaz örömöd nem leled a
helyzetben. Mihelyt Great Titchfield Street-et és Oxford-Market-et
kétszer keresztülinaltad, rájösz, hogy heccet sohse jó tovább fejleszteni
egy bizonyos pontnál; annál tudniillik, mikor abban a veszedelemben
forog, hogy unalmassá válik. Most már hazamenni volna jó, vagy a
barátaidat kellene felkeresni. A „Törvény, Rend“ ezalatt felszaporodott
öt-hat főre; épp kezdenek mulatni az eseten. S mialatt Hanover-Street-et
szeled, elképzeled a másnap reggeli jelenetet a biróságon; azzal
vádolnak, hogy részeg voltál és rendzavarást követtél el. Hiu dolog
részedről aztán, ha elmagyarázni igyekszel a birónak (később pedig a
hozzátartozóidnak) hogy egyszerüen azon voltál, hogy hasonlits
valakihez, aki könyvben fordul elő; az is épp ilyesféle dolgokat vitt
véghez és igen kedvelték ezek miatt. Meg kell majd fizetned a köteles
negyven shillingeket; mikor legközelebb Mayfieldéket akarod
meglátogatni, a lányok nem lesznek odahaza és Mrs Mayfield –
elsőrendü, kedves hölgy, ki anyás indulattal viseltetett irántad mindig –
komolyan kiván majd beszélni veled; becsületszavad veszi, hogy
ilyesmit nem teszel többet.
 Hála ifjuságodnak és erős természetednek, lerázod magadról a
Notting-Hill-i vizsgálat kellemetlenségeit és, hogy kelletlen
találkozásokat elkerülj, Camden-Town és Islingtonon keresztül térsz
vissza Bloomsburybe; alig pár órás körut.
Sportok felé hajló irányzatokat a Sors egy ujjmutatása következtében
kerültem el. Egy bizonyos vasárnap reggel eredménye; jelentéktelen
házacska vizcsatornájáról van szó; a Soho egyik mellékutcácskája:
„Szembe szálltam a Sorssal: férfi férfi ellen.“ „Csak még innen kerüljek
ki“, – gondolom, ilyesféle kitételeket használtam – akkor aztán én többet
nem „sport“-olok. A Sors, ugy látszik, belement az üzletbe és én
kimásztam a csávából. Igaz; komplikált dolog volt a kijutás; egy
villámháritó és három gázlámpa fizette meg az árát; továbbá egy
sovereign, amit a vizvezetékes embernek kellett adni száraz ulster
kölcsönzéséért. Mikor végre biztonságban ültem a szobámban és leltárat
vettem fel magamról – vagyis arról, ami megmaradt belőlem – csak
afölött elmélkedhettem, hogy a sors ezt különbül is kicsinálhatta volna.
Attól kezdve nem kelt több vágy bennem, hogy eltérjek a közfelfogástól;
hajlani kezdtem az egész egyszerü élet felé.
Ennek megfelelőleg ujra valamely alakitandó jellemet kerestem;
találtam is olyat, amelyik elég jól megfelelt. Azidőtájt hősként kezdett
szerepelni a német professzor. Hosszu hajat viselt, különben igen
rendetlen volt; hanem a szive acélból való; alkalomadtán aranyból. A
könyvben leirt emberek nagyrésze nem találta volna érdekesnek; se a
külsejét, se a tört angolságu társalgását, se azt, hogy mindig a halott
anyját és a kis Liza hugát emlegette. De hát azoknak fogalmuk sincs a
szivről. A professzor legfőbb foglalkozása egy béna kutya volt. Állatias
tömeg üldözése elől mentette meg; ha nem beszélt éppen rettentő
angolsággal, akkor a kutyáját becézte.
A specialitása szökött lovak megfékezése volt; meg hogy ilyen
alkalmakkor megmentse a hősnő életét. A tört angol nyelv a kutyával
összevetve, ellenállhatatlanná tették őt előttem.
Békés, szeretetreméltó lény volt; elhatároztam, hogy kipróbálom.
Német professzorrá persze nem válhattam; hanemhát a hajamat
megnöveszthettem én s az általános kijelentések dacára, hogy ne tegyem;
különösen kisfiuk véleménye volt, hogy világért se. Abbeli
igyekezetemet azonban, hogy béna kutyát leljek, nem koronázta siker.
Seven-Dial-ban egy egyszemü pecér – mint utolsó segélyforráshoz
menekültem hozzá – ajánlkozott, hogy öt shillingért megbénitja
valamelyiket. Az inditványt azonban elvetettem. Egy éjjel igen csunyán
festő vak dög mellett haladtam el. Nem volt béna, de erősen maródinak
tetszett s mivel éreztem, hogy nem rablok meg senkit valamely értékes
tulajdonától, hazacsábitottam és ápolni kezdtem. Ugy tetszik, tulontul jól
ápoltam. Olyan egészséges lett a végin, hogy egyáltalában semmit se
lehetett kezdeni vele. Rosszulnevelt dög volt és ahoz már tulöreg, hogy
tanuljon. A szomszédság átkává vált. A sportot olyan alakban szerette,
ha az csirkék megfojthatásában nyilvánult; vagy kilopkodta a nyulakat a
vadkereskedő boltjából. Változatosság kedvéért macskákat nyuzott és
kisgyerekeket ijesztgetett, a lábikráikba harapott. Voltak pillanatok,
mikor én magam szivesen vállalkoztam arra, hogy megbénitom, ha csak
meg birom fogni. Semmi hasznom se volt a vele való bajlódásból –
igazán semmi. Ahelyett, hogy a népek bámultak volna, hogy visszaadtam
őt az életnek, bolondnak kereszteltek és kijelentették, ha én meg nem
fojtom, hát majd ők megmutatják. Egész megrontotta a jellememet – már
ugy értem, annak az időszaknak általam kipróbálandó jellemét. Mert
milyen nehéz aranyszivü fiatalembert ábrázolni, ha aztán nyilt utca során
látják, mint vágsz köveket saját kutyád után. Pedig kő volt az egyetlen
nyelv, amit megértett, csak az volt valamelyes befolyással rá.
Másrészt megvadult lovak ritka volta akadályozta meg
igyekezetemet. A mi kerületünk lovai nem olyanféle lovak. Egyszer –
egyetlenegyszer adódott csak alkalom ilynemü próbára. Jó alkalom volt
pedig; annyiból, hogy a ló nem olyan igen nagyon vadult meg. Tényleg;
nem tudom biztosan, vajjon ő maga tudatában volt-e a ténynek, hogy
megvadult. Kisült később, hogy – mert az volt a szokása, hogy ottkinn
várja meg a kocsist a Rózsa meg Korona előtt – ugy vélte, már kivárta a
rendes időporciót és saját számlájára hazakocogott. Tehetett ugy hét
mértföldet egy óra alatt; a gyeplőt kényelmesen huzta maga után. Olyan
kezdő féle volt. Én hát készültem a legrosszabbra. Hanem épp a kritikus
percben egész csomó hivatalos rendőr lökött félre és fékezett helyettem.
Nem volt okom szánakozni az eseten; kiderült, hogy egy kopasz
kereskedelmi utazót mentettem volna csak meg; rettenetes részeg volt;
égre-földre káromkodott és a levegőbe boxolt, ugy verte szét a tömeget.
Valamelyik nagyon magas lakás ablakából egyszer megfigyeltem
három embert, mikor megvadult lovat akartak lefékezni. Mind a három
határozott léptekkel az uttest közepe felé haladt és elfoglalta a helyét. Az
ablakom tulmagasan volt ahoz, hogy az arcokat lássam; de a tartásuk
hősies, halálig menő elszántságot tükrözött. Az első, mikor a ló feléje
vágtatott, kitárt karral várta. Meg se mozdult addig, mig a ló ugy tizenöt
méternyire nem volt. Mikor aztán az állat határozottan folytatni akarta
vad vágtatását, a jó ember egyebet ugylátszik mégse tehetett, minthogy
visszavonuljon a sarokkő irányába s látható szomorusággal pillantson a
ló után; minthogy igy szólván magához: – Ugy, no hát jó, ha ilyen
makacs vagy, akkor semmi közöm hozzád.
A második, kire igy rászakadt volna a katasztrófa, percnyi habozás
nélkül egy mellékutcába fordult és eltünt. A harmadik a helyén maradt és
a mikor a ló elhaladt mellette, ráugatott. Nem hallottam, mit mondott.
Legkevésbbé se kételkedem, hogy kitünő tanácsot adott; de az állat
nyilvánvalóan tulizgult volt ahoz, hogy odafüleljen. Később az első és a
harmadik ember találkoztak és rokonszenvesen megtárgyalták az ügyet.
Ugy véltem, sajnálkoztak a megvadult lovak csökönyösségén
általánosságban és azt remélték, hogy nem sérült meg senki.
Nem emlékszem, milyen jellemeket alakitottam még azidőtájt. Csak
azt tudom, hogy az egyik jellem, ami rengeteg bajt okozott, egyenes,
tisztességes, becsületes, nyiltszivü, szókimondó fiatalemberé volt, ki
mindig megmondja, amit gondol.
Csak egyetlen esetre emlékszem, mikor valakinek igaz sikere volt
abban, hogy kimondta, amit gondolt. Az asztalra csapott nyitott
tenyerével, ugy jelentette ki:
– Azt akarja, hogy hizelegjek, – hogy csomó hazugsággal
lekenyerezzem, he? Biz olyasmit én nem teszek; biz olyat nem tesz Jim
Compton. De ha érdekli az igaz véleményem, hát kimondom: az a
gyerek ott a zongoránál a legcsodásabb alkotó, kit valaha hallottam. Nem
mondom, hogy lángész, de hallottam én Lisztet és Metzlert és mind a
félbolondokat s biz ez itten jobban tetszik nekem, Isten engem. Igenis ez
a véleményem. Csak ugy beszélek, a hogy birok, és nem tehetek róla, ha
tán sérti a fülit.
– Ó, milyen kellemes, – mondják a szülők, – olyan emberrel
találkozni, aki nem fél kimondani a véleményét. Ugyan mért nem
vagyunk valamennyien szókimondók?
Az utolsó alakitandó jellem, – ugy véltem – könnyen válhatik
tökéletessé. Bámult és körülrajongott fiatalemberé volt, kinek hatalmas
varázsa abból a tényből fakad, hogy mindig – sajátmaga. Mások
pózoltak, szinészkedtek. Ez itten sohse igyekezett másra, minthogy a
saját, egyszerü lénye legyen.
Gondoltam: leszek én is a saját, egyszerü lényem. Hanem akkor
felmerült a kérdés: Milyen is a saját, egyszerü lényem?
Ezt a problémát kellett először megoldani; nem oldottam meg máig
se. Mi is vagyok? előkelő ur, ki mocsoktalan lélekkel, emelt fejjel halad
utján; megvet minden aljasságot és türelmetlen minden kicsinyesség
iránt? Aljasan gondolkodó, kismerszü ember vagyok-e; – olyan, kit a
mocsoktalan lélek és emelt fej mélyen megvet; ki ferde uton halad
nyomoru vége felé; ki csóvál az erős előtt s fél minden fájdalomtól?
Azonban nem akarom a füled szomoritani kedves olvasóm, nem akarom
lerántani a leplet, kimondván, hogy rendesen milyen megvetendő
teremtmény ez a nyomoruságos Én. Tán meg se értenél. Csak
csodálkoznál ama leleplezésen, hogy az emberiségnek ilyen
semmirekellő példányai a kortársaid. Legjobb, kedves uram, vagy
asszonyom, ha ismeretlenek maradnak e gonoszok. Nem akarlak tudással
keseriteni.
Filozófus vagyok, egyformán köszöntöm a mennydörgést s örülök a
napsugárnak. Csak itt-ott, ha a dolgok nem egészen ugy mennek, mint
kivánnám – ha ostoba, gonosz emberek továbbra is ostobán, gonoszul
akarnak cselekedni ama látszattal, hogy engem utánoznak békémben,
boldogságomban – csak ilyenkor dühöngök, csak ilyenkor háborodom
még fel.
Mint Heine mondja: lovag vagyok én is; a szent Grál lovagja, az
igazság bajnoka, asszonyok hódolója, férfiak tisztelője; azon igyekvő,
hogy életem a nagy Hadur szolgálatának szenteljem.
S lám a másik pillanatban már az ellenség soraiban látom magam,
fekete lobogó alatt küzdök. (Mennyire zavarhatja az ellenséges
generálisokat az, hogy valamennyi katonájuk mindkét táborbeli
szökevény.) Mi egyebek az asszonyok, mint a férfiak játékszerei! Ne
egyem több édességet s ne igyam több habzó italt, mert erényes
maradsz? Mi egyéb a férfi, mint éhes kutya; egymást falják a csekélyke
kiszabott koncért? Fald fel a többieket; máskép téged falnak fel. Nem
rakétás hazugság az Igazság?
Szeretek minden élő dolgot. Szegény nőtestvérem, ki nehéz terhet
hordasz magányos utadon; fáradt arcodról lecsókolnám a könnyet: lábad
körül a sötétséget szerelmemmel világitanám be. Türelmes fivérem, ki
lihegsz, amint körös-körül járod a kitaposott utat, mint szegény, félvak
nyomtatóló, buzditód száraz táplálék a jászolban; mellédállanék;
levenném kissé a kötelet fájó válladról. Együtt taposnánk tovább;
egymás felé hajtanánk a fejünket; emlékeznél s elmondanád a réteket,
hol valamikor játszottál; elmondanád a gyönyörü versenyeket, mikor
küzdöttél és győztél. Hát ti, kis, görcsös semmiházik, piszkos kis
arcotokból csodálkozó szemetek mered elő; a karjaimba vennélek és
tündérmeséket mesélnék nektek. A csodák édes országába vándorolnánk;
itthagynánk egyidőre az öreg, szomoru világot; hercegekké és
hercegnőkké válnátok és tudnátok, mi a szerelem.
De sokszor valami önző, mohó ember jön el s ül itt az én ruháimban.
Csupa savanyu az élete; azon vesződik, hogy szerezzen több pénzt – több
élelmet; több ruhát; több örömöt. Annyira el van foglalva azokkal a
dolgokkal, amire szüksége van, hogy nincs ideje, hogy mások bajaival
foglalkozzék. Ugy véli, ő a mindenség közepe. Ha hallod, ugy tetszik,
azért teremtették és alkották meg a világot, hogy mire ő eljön, örömét
lelje benne. Jobbra-balra lök; gondtalanul kapaszkodik, hogy ezer vágyát
kielégitse; ha elesik, ha téved, az Eget káromolja igaztalanságáért;
embert, asszonyt szidalmaz, hogy az utjába került. Ilyenkor csöppet se
kedves ember. Azt állitja, hogy ő Én; hogy én érzelgős bolond vagyok;
hogy elrontom dolgait. Néha-néha szabadulok tőle, de visszatér ám
mindig; olykor ő szabadul meg tőlem s én leszek ő. Egész összezavar.
Néha el se hiszem, hogy én vagyok – én.
 Milyen hátrányos, ha nem azt kapjuk, amit
kértünk.

Régen volt, nagyon régen, – akkor, mikor te, kedves olvasóm, meg
én még fiatalok voltunk. Tündérek lakoztak még a rózsák kelyhében s
éjjelenkint mákvirágok hajladoztak angyalok lába nyomán. Élt valamikor
egy nagyon jó, bölcs ember. Vagyis hát élhetett volna, mert abban az
időben, a melyikről beszélek, épp haldoklott. Ahogy ottan várja a halál
hivó szózatát, visszapillant az életére, a mint messzire elnyulik mögötte.
Hogy hemzsegett ez az élet a balgaságoktól, őrültségektől; mennyi
keserü könnyet okozott sajátmagának, de meg másoknak is! Mennyivel
vidámabb, szebb lett volna az élet utja, hogy bölcsebb, okosabb; ha
tisztábban lát!
– Jó Isten! – sóhajtott az öreg, – élhetném csak át még egyszer az
életet a mostani tapasztalataimmal.
Mikor kimondta, érezte, hogy valami Jelenlevő közeledik felé; azt
hitte, az a Valaki, kire vár; felült az ágyában s elhaló hangon rebegi felé:
„Kész vagyok“.
De gyöngéden fektette vissza valamely láthatatlan kéz; egy hang
szólalt meg: Várj még, életet adok, nem halált osztok. Meghallgatták a
kivánságodat. Átélheted az életed még egyszer; a mult tapasztalata
vezetőül veled marad. Láss hozzá, hogy jól használd föl. Majd eljövök
megint.
Álom telepedett a szemére; mire felébredt, kicsi gyermek volt
megint; anyja karjában fekvő. Csak az agyvelejében volt meg annak az
életnek a mása, mit már átélt.
Élt hát mégegyszer; szeretett, dolgozott. Másodszor feküdt már a
halálos ágyán, mint elhasznált, öreg ember; mögötte elmaradt az élet. Ott
állott az angyal az ágya előtt; megszólalt a hang:
 – No, most hát meg vagy elégedve?
– Most meg, – felel az öreg gentleman. – Had jöjjön a halál.
– No és birtál jól élni? – kérdi az angyal.
– Istenem, – felel az öregember, – hisz a tapasztalatom csak azokra a
kitaposott utakra tanitott ki, amelyeken a földi utas ismeretlen országok
felé halad. Bölcs voltam és mégis csak balgaság gyümölcseit arattam. A
tudás igen gyakran visszatartott a javamtól. Régi hibáimat elkerültem,
hogy ujakba essem, amiket nem ismertem. Aztán uj csapásokon régi
tévutakra kerültem. Ha elkerülhettem a szomoruságot, az örömöt
veszitettem el. Hol boldogságot szakitottam, kitéptem avval együtt a
fájdalom virágát is. Hadd menjek hát most már, hadd tanuljak ujat.
Micsoda angyal is lehetett az, hogy ilyen ajándékot ád szegény
embernek; még több bajt, szomoruságot osztogat. Lehet, hogy az
itéletem nem elég tárgyilagos ilyen nem mindennapi körülményekkel
szemben, de ugy vélem, ha én is abban az időben élek és angyal keresne
föl engem is, ajándékot osztó; kiadni akaró, amit csak a lelkem kiván,
mit becsvágyam álmodott valaha, vagy más ilyesmivel akar meglepni: én
ugyan nagyon röviden elbánok vele.
– „Csak szedd fel a sátorfád és vidd innen az ajándékos bugyrodat, –
mondanám, (lehet, hogy kemény visszautasitás, de hát igy éreztem
volna) aztán állj tovább. Nem kell nekem semmi a te boltodból. Nem kell
énnékem a természetfölötti segitséged ahoz, hogy bajba keveredjek. Ami
bajra, bánatra szükségem van, megkapom én azt itten lent bőviben; nincs
semmi értelme a látogatásodnak. Hordd el innen a kis játékaidat – nem
tudom, hogy micsodásak, de eleget tudok már ahoz, hogy ne akarjak
többet tudni, – eredj velük másik bolondhoz. Nem vagyok minden lében
kanál. Semmi kifogásom valami ártatlan találóskérdés-játék ellen; ha
énrám magamra is kerül aztán a sor. Hanem ha fizetni énnekem kell
mindig s földi boldogságom a zálog; és pedig meghosszabbitott földi lét,
– biz nem játszom én akkor. Lám, a Midás király esete; szépen
kibabráltatok avval is; ugy tettetek, mintha nem értenétek őt;
kicsavartátok szegény öreg fickó szavait, mintha ügyvédek lettetek volna
Old Bailey-ban, kik tanun akarnak kifogni! Bizony Isten, szégyelem
magam miattatok és meg is mondom a véleményemet; lejöttök ide,
bolondot csináltok a balgaságaitokkal a sejtelemnélküli halandókból;
mintha nem volna elég bajunk itten anélkül is. Ott van az a másik eset a
szegény paraszt házaspárral, akiknek megigértétek, hogy teljesititek a
három kivánságát; csuf csinyt tettetek azokkal is; egy kalács lett volna a
vége és még azt se kapták meg. Ugy látszik, ti ezt elmésnek találtátok.
Biz Isten kár, hogy nem találtok magatoknak odafönn egyebet, a mivel
az időt agyonüthetnétek. Hát hordd el csak innét ezt a fajta mannát
máshová; boldogits mást vele. Nekem meg vannak a magam
tündérmeséi; elolvastam én az én mitológiámat; nekem nem kell a ti
malasztotok. Nem is fogok élni soha vele. Ha malasztra lesz szükségem,
megelégszem majd avval a rendes adaggal, amit idelenn szoktak
osztogatni. Tudod, mit gondolok; olyan hamisitott márka; manna, mit
semmi emberi teremtmény mannának nem nevezne, ha csak nem
mondják neki, hogy az; olyan, ami nem hasonlit semmi mannához;
senkise érzi annak, hisz a valóságban nem is manna. Csak olyan manna,
amire más gondolja azt, hogy áldás, mi pedig nem azt tartjuk róla. Hát
megvan ennek az áldásnak is a hátránya, de a tieteknél azért mégis csak
jobb, mindenesetre hamarabb tul esünk az ilyenen. Nekem nem kell
semmi áron a ti malasztotok, mannátok. Ha itthagyod valamelyiket,
egyszerüen utánadvágom.“
Biztos vagyok benne, ilyenféle hangnemben válaszoltam volna annak
az angyalnak: érzem, nekem jót tett volna. Már ki kell valakinek mondni
a véleményét, mert amig ezek a tündérek, angyalok igy bolonditanak
bennünket, senkinek egy nyugodt pillanata sincs. Alig mertük a
gyerekeket kiereszteni az ajtón. Sohse tudta az ember, hogy micsoda
rossz, mondvacsinált ügyes tréfával akarja kijátszani odaki valami
ilyesféle tündér őket. Szegény gyerek nem tudja és azt hiszi, olyat
kinálnak neki, amit érdemes elfogadni. Csak azon csodálkozom, hogy
valamelyik ilyen angyalt nem hengergették már meg kátrányban és
tollban.
Nem tudom, a Hamupipőke szerencséje is olyan kielégitő volt-e,
mint a hogy velünk elhitetni akarták. A piszkos konyha, nyomoru kamra
után micsoda gyönyörüség volt a palota – az első évben; tán az első
kettőben. Hát a herceg! Milyen szerelmes, milyen gáláns, be gyöngéd –
az első évben; tán az első kettőben. Hát aztán? Istenem, herceg volt;
nagy udvartartás közepette nőtt fel; annak a légköre házias erények
kifejlesztésére nem alkalmas; a nőcske pedig – Hamupipőke volt. Még
maga a házasság is kicsit elhamarkodott. Istenem jó, szerető kis
asszonyka; de talán mégiscsak tulságosan a perc befolyása alatt
cselekedtünk, fenséges hercegem. Bájos, édes kicsi lába volt; a
szivünkbe táncolta bele magát. Mint ragyogott, imbolygott azokban a kis
tündér-papucsokban. Olyan volt azon az estén a gőgös udvari hölgyek
között, mint liliom a tulipánok közt. Oly édes volt: olyan friss, olyan
más, mint azok, kiket nagyon jól ismertünk. S ő is milyen boldognak
tetszett, mikor remegő kis kezét a miénkbe tette. Micsoda lehetőségek
azok mögött a lesütött szempillák mögött. Olyan szerelmes hangulatban
voltunk mi magunk is azon az estén; muzsikát éreztünk a lábunkban: a
szemünket betöltötte a fény. Hogy még jobban ingereljen, a kicsike olyan
gyorsan és hirtelen tünik el, mint ahogy jött. Ki lehet? Honnan jön?
Micsoda titok veszi körül? Drága álom csak; kisértő szellem, kit nem
látunk soha többé; sose ragadhatjuk többé vágyó karjainkba? Örökké
éhes maradjon a szivünk; csak emléke kisértsen? Dehogy! Hisz testet
öltött alak ő; és asszony! Itt a drága kis papucsa; csókra teremtve. S
olyan kicsi, hogy a férfi a mellénye alatt viselheti. Volt asszonynak
valaha – de még tán tündérnek, angyalnak is – ilyen drága kis lába?
Keresd át az egész királyságot; fel kell lelned! Az istenek meghallgatták
az imádságukat; lám, itt maradt a kezünkben a rejtély kulcsa. „Még ha
nem is egészen olyan lesz, mint a minőnek láttuk. Még ha nem is olyan
rangbeli, hogy majd beleillik a királyi házunkba?“ Lord kancellár, vén
mormogó, eredj a fenébe! Vak! Asszony, kinek ilyen papucsa van, lehet-
e egyéb, mint legmagasabb rangbéli? Egyszerü hercegek vagyunk mi
csak; még felettünk is annyira áll, mint amennyivel az ég csillagai
fényesebbek, mint a te öreg szemeid. Hallottad a parancsot; keresd,
kutasd át az egész országot; kelettől nyugatig, északtól délig. Meglásd,
hogy felleled, mert rosszul jársz máskép. Még ha a disznópásztor lánya
is, királynőnkké tesszük meg – ha elfogad bennünket és királyságunkat.
Istenem, nem volt valami bölcs üzlet; magától értetődik, bizony nem.
Dehát fiatalok voltunk, és a hercegek is csak emberek. Szegény gyerek;
hisz mit tehetett a neveléséről, vagyis inkább annak hiányáról.
Szegényke, még csoda, hogy nem lett tudatlanabb, mint a milyen. Hisz
hogy bántak vele? Mennyire elhanyagolták, hogy megdolgoztatták?
Konyhában, szolgálók és csirkék közt töltött élet nem segiti elő a
szellemi müvelődést. Ki tehet hát róla, ha a kicsike félénk és valamelyest
korlátolt; mi bizony nem tehetünk róla, nagylelkü, jószivü hercegek.
Meg olyan érzelmes kis nő. Hát a családja elég nehéz ügy, az igaz; hisz a
papa nem épp a legrosszabb fajtából való, bár prózai kicsit, ha házi
dolgokról van szó. Kicsit a flaskót is jobban szereti a kelleténél. A
mama, meg az a két csuf, rossznevelésü lány; ezek igazán csak baj a
kastélyban. De hát mit tehetünk? már a rokonaink; éreztetik is velünk
kellőképp. Istenem, hisz tudtuk előre; rosszabbul is elsülhetett volna. És
aztán az asszonyka legalább – hálistennek – nem féltékeny.
 Eljön hát az este, mikor szegény kis Hamupipőke egyedül ül a szép
kastély termében. Az udvarlók hazamentek szép kocsijukon. A lord
kancellár már ajánlotta magát. Az aranybotos, meg a sok inas már
lefeküdtek. Az udvarhölgyek „Jó éjt“ mondottak és eltüntek az ajtaik
mögött; nevetgéltek, suttogtak egymás között. Tizenkettőt üt az óra;
aztán egyet, kettőt; még mindig nem hallatszanak a lépcsőn ismerős
léptek. Valamikor mindjárt azután hangzottak, hogy az udvarhölgyek
„jóéjt“ mondtak; akkor azok se nevetgéltek, suttogtak még ilyen
csunyán.
Végre nyilik az ajtó és megjelenik a herceg; nem örül tulságosan
annak, hogy még ébren találja Hamupipőkét. – „Ejnye; ugy sajnálom,
hogy elkéstem, angyalom; – államügyek tartottak vissza. A külügy
nagyon bonyolult, kedvesem. Ebben a percben hagytam ott a
tanácstermet.“
S szegény kis Hamupipőke, mig a herceg alszik, kisirja szegény,
szomoru kis szivét a gyönyörü, királyi vánkoson. Királyi csipke veszi
körül és a királyi ház nevének kezdőbetüi a párnákon. „Ugyan minek is
vett feleségül? Sokkal boldogabb maradtam volna a konyhában. Sokszor
féltem ugyan, de hisz mindig ott volt a kedves, derék öreg macska; néha
meg, ha anya és a lányok nem voltak odahaza, apám sokszor felkuszott a
konyhalépcsőn és bevitt a szobába; olyan jól mulattunk olyankor; csupa
hurkát ettünk vacsorára. Szegény öreg apus; alig is látom mostanság.
Meg aztán ha elkészültem a munkámmal, milyen kedves volt, ott ülni a
tüz előtt; álmodhattam azokról a nagyszerü dolgokról, mik majd egyszer
történnek velem. Minden álmomban hercegnővé lettem; palotában
laktam mindig; hanem egész más volt, nem ilyen. Ó, mint utálom ezt a
nyomorult palotát, hol valamennyien rajtam vigyorognak; tudom, hogy
vigyorognak, akárhogy hajlonganak is; akármilyen udvariasnak is tettetik
magukat. Én nem vagyok olyan okos, helyes, mint ők. Utálom ezeket a
szemtelenpofáju asszonyokat, kik mindig körülöttem vannak. Az a
legrosszabb egy ilyen palotában; akárki bejöhet és vigyoroghat. Ó,
utálok mindent és mindenkit. Kedves jó nagymama; gyere értem; vigyél
el innen. Vigyél vissza az én jó régi konyhámba. Add vissza régi, elnyütt
ruhám. Hadd táncoljak megint a piszkavassal; hadd legyek boldog
megint; hadd álmodjak.“
Szegény kis Hamupipőke; talán jobb, ha a nagyanya kevésbbé
igyekszik a javadra; valami derék földbirtokoshoz mentél volna
feleségül. Az sohse látta volna, hogy nem vagy pompás, ragyogó;
szeretett volna, csak azért, mert kedves vagy, meg csinos. Királyságod
csak majorság lett volna. Ott a házi kötelességeket, miket olyan nehezen
tanultál meg, legalább jól felhasználhatod. Ragyogtál volna ahelyett,
hogy elhomályositsanak; apus esténként ellátogatott volna hozzátok,
hogy elszivja a pipáját s szabaduljon a házi ügyes-bajos dolgától; igazi
királyné vagy akkor.
Csakhogy, édesem, tudod, akkor se lettél volna elégedett. No igen-
igen, a mostani tapasztalatoddal! Most már tudod, hogy királynéknak,
szegény kis szolgálóknak egyaránt megvannak a maguk bajai; de e
tapasztalat nélkül? A tükörbe pillantottál volna, ha egyedül vagy; csinos
kezeid, lábaid szemlélted volna. Csinos arcod rögtön árnyék vonja be.
„Hát igen;“ mondogattad volna magadnak, „John aranyos ember; derék
fiu és én igazán nagyon szeretem. Persze, persze. Csakhogy“ – s régi
álmok elevenednének meg, melyeket ott álmodtál, az alacsony boltozatu
konyhában, a pislákoló tüz előtt; – elégedetlen lennél, a milyen
elégedetlen most vagy, csak épp másfélekép. Biz az lennél, Hamupipőke,
bár határozottan rázod aranyfürtös fejed. Meg is mondom néked, mért.
Mert asszony vagy, azért s valamennyiünk közös sorsa, – asszonyé,
emberé, – hogy mindig azt akarjuk, az kell, a mi nincs, ha pedig megvan,
rájövünk, hogy nem ez az, a mi kellett volna. Ez az élet törvénye,
kedvesem. Hát azt véled, amikor ott feküdtél a konyhában a földön és
könnyeid a hamuba folytak, hogy te vagy az egyedüli asszony, kinek a
könnyei a földet áztatják abban a percben? Édes hercegnőm, ha látatlanul
csuszhatnál keresztül a városon és betekintenél az elfüggönyözött
ablakon, rájönnél, hogy az egész nagy világ se egyéb, mint siró
gyerekekkel teli, nagy gyerekszoba s senki, aki megvigasztalja őket.
Eltörött a baba; ha megnyomjuk, nem gagyogja már édesen a
kérdésünkre: – Szeretlek; csókolj meg; – néma a dob, a dobverő; nincs
már fülsiketitő lárma a gyerektanyán. A teáscsésze-skatulyára keményen
ráléptünk; nincs több vig uzsona a háromlábu teásasztalka mellett. Nem
fujja már a nagy trombita azt a nótát, a mit ugy szerettünk hallani; a
gyerek-ágyu felpukkant és megégette az ujjunkat. Sohse busulj, kicsi
ember, kicsi asszony; majd holnap megpróbáljuk összeragasztani.
S aztán meg látod, édes Hamupipőke, gyönyörü palotában lakol
mégis; van ékszered, gyönyörü ruháid, meg – No csak hadd; ne haragudj
én rám. Hát nem álmodtál ezekről a dolgokról csakugy, mint a
szerelemről? No lásd; hát legyél becsületes. Hisz mindig hercegről volt
szó, nem igaz? Vagy hát legalább is kitünő partieról; csinos, elegáns
fiuról, ki olyan előkelően hajlodozott feléd a vöröslő parázsról. Sohse
volt az a nemes ifju kereskedelmi utazó, sohse müvelt hivatalnok, ki
három fontot keresett hetenkint. – Pedig hát vannak egész bájos
kereskedelmi utazók, nem igaz? Vannak igen kellemes hivatalnokok,
nagyon szerény jövedelmekkel. Értelmes embernek, asszonynak, kik
egyebet az egymás szerelménél nem akarnak, teljesen elegendők. Ugyan
miért is volt mégis mindig csak herceg, Hamupipőke? A palotának,
libériás szolgáknak, ékszernek és pompás öltönynek semmi része se volt
az álomban?
Csak emberi voltál, Hamupipőke, ez az egész. A szokott padlás-
szobácskában didergő müvész, amint Hirről álmodik! Azt hiszed, nem
ugy véli, hogy eljön a Hir szerelmes karjaiba, ahogyan Jupiter jött
Danaehez? Hát azt hiszed, ő nem álmodik jó ebédekről és vastag
szivarokról, szőrmegallérról és brilliánstüről? S mindezeket
megvásárolhatja, ha csak szerelmes karjai nem hiába epedik a Hir
látogatását?
Valamelyik kép nagyon divatos mostanság. Sok kirakat-ablakban
láthatod a városban, Hamupipőke. A cime: „A szerelem álma“, szép
fiatal lánykát ábrázol; kicsit rendetlen ágyban alszik. Az alvó
szempontjából azt reméli a néző, mivel némileg fedetlen, hogy az éjjel
igen meleg és hogy nincs a szobában légvonat. Az égből hatalmas
napsugár-létra vezet a szoba közepére; ezen a létrán egymás hegyin-
hátán szép kövér kis Cupido-k, angyalkák; valamennyinél valamely
szerelmi zálog. A kis koboldok ketteje ékszeres tarsoly tartalmát üriti a
padlóra. Másik négy óvatosan gyönyörü ruhát emel (konfekciósmunka;
igy hivják, azt hiszem) kicsit kivágott, de az uszály pótolja, a mi
egyebütt hiányzik. Mások kalapos-skatulyákat cepelnek, mikből divatos,
igéző kalapkák kandikálnak ki. Egyesek – alighanem áruházakat
jelképeznek – egész selymeket huznak maguk után. A cipészek Cupidói
se hiányzanak; bájos cipellőket lóbálnak. Vannak harisnyák,
harisnyakötők; még kevésbbé megnevezhető árukról se feledkeztek meg.
Tükrök; tizenkétgombos keztyük, illatszeres üvegcsék és zsebkendők;
hajtük és gyönyörüszép napernyők; a Szerelem istene teletöltötte velük
küldöncei karjait. Praktikus, modern Szerelem-istene; halad az időkkel.
Érzi az ember, mennyire más ez a modern Szerelem temploma; maga a
szerelem istene ugyan járatos lehet a bevásárlásokban; Venus, az anyja, a
kosztüm-osztályon gyakorol alighanem felügyeletet. Olympiai Whiteley
ez a modern Eroos; nem felejt el semmit; im ott látom a kép hátterén
valamelyik kis Cupido-t, a mint zsinóron kövér szivet rángat.
 Birnál jótanácsot adni, Hamupipőke, annak az alvó gyermeknek? Azt
mondanád: – Ébredj csak az ilyenféle álomból. Egész zálogház összes
kincsei se tesznek boldoggá. Álmodj szerelemről, ha ugy tetszik; az szép,
bölcs álom: még ha örökké álom marad is. Ezek a gyöngyök,
divatkelmék – hát te, annyi évszázad örökösnője, – még mindig olyan
gyengeszivü vagy, mint valami szegény kis vad leány? Alig lennél több,
mint az őskori majom? Aranyad eladod az első alkusznak, ki ilyen áruval
kecsegtet? Tán azt hiszed, Burlington Arcade a menyország kapuja?
Az ám; én, könyvek irója, beszélhetnék igy magam is a fiatal
gyerkőcnek, ki megunta a magas széket a hivatalban; irodalmi karriérről
álmodik; hirhez, vagyonhoz vezetőről. „Azt hiszed, gyerek, hogy azon az
uton hamarabb eléred a boldogságot, mint a másikon? Azt hiszed,
hetilapokban leadott párbeszédeiddel nagyon meg leszel elégedve, ha az
első tucaton tuladtál!? Ugy véled, az áradozó nőszemélynek, aki
elolvasta valamennyi könyved és nem érti, hogy lehet ilyen okos valaki,
valamin nagyon örülni fogsz a tizedik találkozás után? Azt hiszed, az
ujság mindig teli lesz géniuszod bámulatával? Oldalakat ir
megvesztegető külső megjelenésedről „Kiválóságaink“ rovat alatt? Nem
emlékszel a kedvezőtlen birálatokra? kesernyés mondatokra? Örökös
félelemre! nehogy centiméternyire is eltérj a lanyha pocsolyától, a mit
„közizlés“-nek hivnak. Mihez egész életedben ragaszkodnod kell?
Ragaszkodnod biz éppugy, mint minden bünösnek unalmas
taposómalmához? Hát azt hiszed, ott nem küzködsz majd egyéb
reménnyel, vággyal, csak hogy ki ne dőlj? Inkább alkoss otthont, gyerek,
az asszonynak, aki szeret; gyüjts egy-két barátot magad köré; dolgozz,
gondolkozz; alkoss; boldog lész akkor. Kerüld el a vásárt, a melyiket
jobb hijján „Müvészet világá“-nak hivnak. Hadd küzdjön annak minden
bohóca, tekergője egymással a tömeg rivalgásáért, garasáért. Ne törődj
zajával, ágyuival, olcsó láng az. Jer velem; a nyári éjjel ott illatozik a
domb másik oldalán; csönddel, csillaggal teli.“
Te, Hamupipőke, meg én, gyakorlott népség vagyunk; jótanácsokat
tudunk adni; de mit gondolsz, meghallgatnak?
Azt mondanák:
– Ó; az én hercegem nem olyan ám, mint a tiéd. Az bizony szeretne
engem örökké; különben is rendkivül alkalmas vagyok arra, hogy
palotában éljek. Van hozzá képességem; ösztönöm. Egész biztos, hogy
hercegnőnek születtem. Köszönöm jóakaratu tanácsod, Hamupipőke;
hanem tudod, mi kettőnk közt némely különbség van ám.
Ilyen választ kapnál, Hamupipőke; Én hozzám meg igy szólna fiatal
barátom: – Igaz; hisz megértem én az ön ellenszenvét az irodalmi
pályával szemben az önét megértem; csakhogy, lám, nem egészen
egyforma a két eset. Én tudniillik nem találnék annyi nehézséget, ha fenn
akarnám tartani a poziciómat. Én ugyan nem félnék attól, hogy
elolvassam, a mit a kritika énrólam tart. Hát persze; mig felfelé igyekszik
az ember, addig rengeteg nehézséggel találkozik; de odafönn a tetőfokon
van hely elég. Hát köszönöm a jótanácsot; Isten vele.
Meg aztán, édes Hamupipőkém, nem is éreznők át olyan teljes
mértékben magunk se a jótanácsunk helyes voltát. Ismerjük már pályánk
valamennyi giz-gazát; hiányzana az, akármennyire ismerjük is hiu
természetét. Ismered a palotát, Hamupipőke, a kis aranykoronával
együtt; én meg ismerem jól a kikiáltó-sipkámat; ismerem a nevetést, a mi
onnan felel a nagy tömegből, ha a csöngettyümet rázom. Kell nekünk
mindez. Ez az egész, mit ég, föld adhat. Vigasztalja a szivet, lelket, és
hát büszkék is vagyunk, sokat akarunk; nem hagyjuk magunkat elküldeni
üres kézzel. Adjatok csak meg mindent; majd elégedettek leszünk. Mert
látod, Hamupipőke, neked mégis meg voltak a szép napjaid. Van némely
szegény kutya, kinek nem voltak még soha ilyenek se. Ne bosszankodj.
Legalább ismerted a boldogságot. Paradicsom volt a palota addig a
néhány hónapig; téged fontak át a herceg karjai; ajkai a te ajkadon; ezt el
nem vehetik tőled az istenek se.
Nem tarthat örökké a kalács, ha olyan mohón esünk neki. Eljön a
nap, mikor – éhesen – az utolsó morzsát is felcsipkedjük. Ott ülünk az
üres asztalra meredve; nincs már ünnep Hamupipőke; csak a bőjtöléstől
való félelem.
Naiv mese; szegényes kis vallomás, mit az emberiség saját magának
tesz, mikor utvezető erkölcsül feltalálja Hamupipőke meséjét: – Légy
csak jó, kislány. Légy türelmes, bármilyen rossz a sorsod. Légy kedves,
szives, ugy viseld kemény kereszted, – majd eljön a nap; feleségül vesz a
herceg és lesz kocsid, paripád. Légy derék, erős kisfiu. Dolgozz, ahogy
csak birsz és várj türelemmel; Isten segitségével gazdag leszel majd
nagyon; visszatérsz London városába; aztán feleségül veszed a gazdád
leányát.
 Ha akarnánk, kedves olvasóm, te, meg én, a valóságnak jobban
megfelelő leckére tanithatnánk a gyerekeket. Tudjuk, de mennyire
tudjuk, hogy valamennyi erények utja se vezet gazdasághoz; sőt inkább
ellenkezőleg; másképp hogy magyarázhatók meg csekély jövedelmeink?
De mit gondolsz; helyes dolog volna-e, ha ugy egyszerüen
megmondanók nekik az igazat? Hogy a becsületesség a legdrágább
luxus, amiben csak ember pompázhat, – hogy az erény, ha nagyon
ragaszkodunk hozzá, rendesen külvárosi szomoru, kicsi házhoz vezet. Az
is lehet, hogy nagyon bölcs a világ; hogy igy van jól berendezve.
Ismerek egy igen intelligens, egészen fiatal hölgyet. Tud irni,
olvasni; mindenben igen ügyes; de különösen jól vitatkozik. Olybá
veszem, mint az általános, közepes emberiséget a Sors-sal szemben; az
alábbi beszélgetést hallgattam ki a multkor közte és egy idősebb nő közt,
a ki elég kedves, hogy őt néha a világ bölcsességeire kioktassa:
– Máma reggel jó voltam; nem igaz, dada?
– Elég jó voltál; – nem voltál rossz hozzád képest.
– Hát mit gondolsz; elvisz a papa máma este a cirkuszba?
– Elvisz, ha jó maradsz. Ha délután nem leszel rossz.
Szünet.
– Hétfőn jó voltam; emlékszel rá, dada.
– Hétfőn elég jó voltál.
– Azt mondtad, dada, hogy nagyon jó voltam.
– No, jó; hát nem voltál rossz.
– És ugy volt, hogy elmegyek a Báb-szinházba és mégse vittek el.
– No, igen; mert a nénéd véletlenül épp akkor jött föl; aztán a papád
nem birt ülőhelyet szerezni. Szegény nénike; egyáltalán nem ment volna
szinházba, ha csak akkor nem.
– Ó, szegény, nem mehetett volna?
– Nem bizony.
Ujabb szünet.
 – Gondolod, ma is feljön hirtelen?
– Ó dehogy; nem hinném, hogy feljönne, minek jönne fel?
– Én is azt hiszem, hogy nem jön. Tudod ugy szeretnék máma este a
szinházba menni. Mert látod, dada, ha ma se mennék, elmenne már tőle a
kedvem egészen.
Hát talán bölcs dolog a világtól, hogy szinházat igér nekünk. Hiszünk
is benne eleinte. Csakhogy később, attól félek, valamennyiünknek
elmegy a kedve.