ROMSICS IGNÁC

TRIANON OKAI

A szembenézés narratívái a magyar történeti gondolkodásban

The Causes of Trianon.

The Conflicting Narratives in Hungarian Historical Thinking

As a result of the Trianon Peace Treaty which marked the end of World War I, the Kingdom
of Hungary lost more than two thirds of her territory and almost two thirds of her population. In
addition to the ethnic minorities, 3.3 million Hungarians found themselves outside the new borders,
too. About half of these Hungarians lived in neighbouring territories along the new borders. Hun-
gary did not have to go through such a catastrophe since the Ottoman conquest in the 16th century.
Every politically conscious Hungarian was aware of the catastrophic consequences of the decision
of the peace conference in Paris. However, no social consensus was born about the causes, neither
then, nor during the time passed. The unexpected and great shock gave way, and gives way even
today, to the proliferation of different irrational explanations, which are sometimes fairytale-like,
sometimes devolve responsibility and designate scapegoats. Political rivals characteristically
blamed and blame the other party for the decision. Some historians could and can not escape the
influence of these phenomena. Hungarian historiography, however, produced a multifactorial and
rational explanation scheme during the past decades, too, which meets academic criteria in every
respect. The majority of todayʼs Hungarian historians, although with different extent and emphases,
designate four important factors. These are chronologically as follows, (1) 19th century movements
of ethnic groups and Hungarian nationality politics; (2) the irredentism of the neighbouring
countries and of the political emigrés during the war; (3) the territorial promises of the victorious
great powers during the war, and their real or perceived strategic interests; (4) the internal situation
in Hungary, the weakness of the governmentʼs power. Ignác Romsics presents the different views in
chronological order, beginning with Cécile Tormayʼs extremely subjective ʻdiaryʼ in 1920 (Bujdo-
sókönyv) and finishing with Attila Csernokʼs equally one-sided but leftist historical-political essay
in 2008 (A komáromi pontonhíd). Between these two works the author describes the viewpoints of
Gyula Szekfű, Sándor Pethő, Oszkár Jászi, Endre Bajcsy-Zsilinszky, Erzsébet Andics, Péter Hanák,
Mária Ormos, Ferenc Fejtő, Géza Jeszenszky and Ernő Raffay, among others.
Ignác Romsics: member of the Hungarian Academy of Sciences, main research area: political
history between the two world wars, Trianon Peace Treaty. E-mail: [email protected]
Keywords: Trianon Peace Treaty, Hungarian historiography

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés értelmében a Magyar Király-

ság elveszítette területének több mint kétharmadát és lakosságának közel kétharmadát.
A nemzetiségi lakosság mellett az ország határain kívülre került 3,3 millió magyar is,
akiknek mintegy fele összefüggő területeken az új határok mentén élt. Ilyen veszteség
Magyarországot a XVI. századi török hódítás óta nem érte. A párizsi békekonferencia
döntésének katasztrofális következményeivel minden politikailag tájékozott magyar em-
ber tisztában volt. Annak okairól azonban sem akkor, sem azóta nem alakult ki társadalmi
konszenzus. A nem várt és hatalmas sokk miatt sokáig burjánoztak, sőt újabban ismét
burjánoznak a különböző irracionális – olykor meseszerű, máskor felelősség áthárító és

HK 127. (2014) 3. 663–691.

664 Romsics Ignác

bűnbakokat kijelölő – magyarázatok. Ezek hatása alól a történészek egy része sem tud-
ta/tudja kivonni magát. Az elmúlt évtizedek során a magyar történetírás ugyanakkor egy
olyan többtényezős, racionális magyarázó sémát is kidolgozott, amely minden szempont-
ból megfelel a tudományosság kritériumainak. Írásunk célja e közel száz esztendős gon-
dolkodási folyamat nyomon követése a különböző interpretációs ajánlatok bemutatásán
keresztül.

A bűnbakkeresés és felelősségáthárítás narratívái az 1920-as években

A konzervatív és jobboldali radikális értelmezések

Az 1918–19-es forradalmakat közvetlenül követő évek diskurzusát a hatalomra ke-

rült konzervatív és jobboldali radikális erők reprezentánsainak értelmezései dominálták.
Ezek közül három jellegzetes, nagy hatású és már 1920-ban megjelent munkát emelünk
ki: Tormay Cécile naplóként prezentált visszaemlékezését (Bujdosó könyv), Bangha Béla
politikai programadását (Magyarország újjáépítése és a kereszténység) bevezető történeti
visszatekintését, valamint Szekfű Gyula nagy ívű történetpolitikai eszmefuttatását (Há-
rom nemzedék).
Tormay Cecile (1876–1937) a korszak ismert és sikeres írónője, valamint lapszerkesz-
tője volt, aki 1919 januárjában létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű
konzervatív-nemzeti beállítottságú szervezetet, s ettől kezdve politikai téren is számotte-
vő tevékenységet fejtett ki. 1919. november 16-án egyike volt azon közéleti személyisé-
geknek, akik a Parlament előtt üdvözölték a Nemzeti Hadsereg élén Budapestre érkezett
Horthy Miklóst. Naplószerűen tagolt könyve, melynek első kötete 1920-ban, a második
pedig 1921-ben jelent meg, 1918. október 31-ével kezdődik és 1919. augusztus 8-ával zá-
rul. Vagyis az 1918–19-es forradalmak korával foglalkozik, melyet a magyar történelem
mélypontjának és Trianon egyetlen megnevezett okának tart. A világháborút – indította
elbeszélését Tormay – Magyarország valójában nem veszítette el, mert hiszen állította,
„a fegyverek nem bírtak legyőzni” bennünket. Október végén „még mindent meg lehetett
volna menteni, csak ököl kellett volna, amely az asztalra csap”. Ilyen ökle azonban csak
egyetlen magyar politikusnak volt: Tisza Istvánnak. Őt viszont már az első napokban
megölték, s azok, akik a helyébe léptek, nem a nemzet megmentésére, hanem romba dön-
tésére szövetkeztek. Linder Béla ezért ereszti szélnek a még intakt hadsereget, majd írja
alá a padovai fegyverszünetnél kedvezőtlenebb belgrádi katonai egyezményt, amelynek
értelmében „Oda kell adnunk a Szamostól a Maros–Tisza vonaláig, a Duna folyásától a
horvát szlavón határig azt, ami ezer év óta a mienk”.1 Jászi Oszkár, az „oláh irredenta régi

1
Az Osztrák–Magyar Monarchia és az antant hatalmak képviselői által 1918. november 3-án aláírt padovai
fegyverszüneti egyezmény csak az 1915-ös londoni szerződésben foglaltak szerinti olasz–osztrák és olasz–hor-
vát demarkációs vonalat rögzítette. A leendő határokról ebben több szó nem esett. Azt viszont tartalmazta,
hogy a szövetséges és társult hatalmak szabadon mozoghatnak Ausztria–Magyarország egész területén, és
hogy hadseregeik – a rend fenntartása, valamint katonai hadműveletek folytatása érdekében – bármely stra-
tégiai pontot megszállhatják. A balkáni francia haderő főparancsnoka és a Károlyi-kormány által november
13-án aláírt belgrádi katona konvenció ezzel szemben délen és keleten is demarkációs vonalat állapított meg.
Az ettől délre és keletre eső bácskai, bánsági és erdélyi területekről a magyar haderőt, amelynek jövőbeli nagy-
ságát 8 hadosztályban állapították meg, ki kellett vonni. A rend fenntartása a helyükbe lépő francia, szerb és

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 665

cinkosa”, aki „gyűlöl mindent, ami magyar” „Aradon ezért tékozolja el az oláhok javára
a mienket” november 12–14-ei tárgyalásai során; a magyar kormány ezért biztosít külön-
vonatokat az elszakadást kimondó december 1-jei gyulafehérvári gyűlésre igyekvő román
delegátusoknak; Pogány József, a Katonatanács vezetője ezért hiúsítja meg az érsekújvári
ellenállást 1919 elején; s Károlyi Mihály, „Magyarország úgynevezett miniszterelnöke”
ezért „ígéri meg rablásra induló kis szomszédjainknak, hogy ha jönnek, bántódásuk nem
lesz, fegyvert nem szegezünk ellenük”.
Trianon felelősei tehát az őszirózsás forradalom vezetői, akik Tormay szerint túlnyo-
mórészt zsidók voltak. „A kormányban ma kimondottan három – ténylegesen öt zsidó
miniszter ül. […] Javarészt zsidók a Nemzeti Tanács tagjai is. Zsidó a városparancsnok,
a katonatanács kormánybiztosa, a munkástanács vezetősége; kizárólagosan zsidók Káro-
lyi Mihály tanácsadói” – olvashatjuk. Ráadásul olyan zsidók, akik számára „ország sincs,
haza sincs”, és akik „azt akarják, hogy nekünk se legyen”. „És ezer év óta először történik,
hogy Magyarország sorsának intézéséből mindenütt, a Kárpátok alatt és Erdélyen, a Dél-
vidéken, a Dunántúlon, a véghetetlen rónán és minden tenyérnyi kis helyen ki van tiltva
a magyar. Megosztoztak az országunkon a csehek, oláhok, szerbek és a zsidók.” Maga
Károlyi szánalmas, sőt „imbecillis pojácaként”, az őt körülvevők bábjaként jelenik meg a
regényes „napló” lapjain, akiből a radikális sajtó, illetve a „szabadkőművesek, a szocia-
listák, a feministák és a galileisták” csináltak „prófétát” már a háború alatt, és akit ennek
alapján a „tömegek megtévesztően honmentőnek tartottak”. Pedig a valóságban „áruló”
volt, akit feltehetően nem véletlenül, hanem hírszerzési feladatokkal engedtek haza Pá-
rizsból 1914 nyarán, a háború kirobbanása után a francia hatóságok.
Bár a „patkányforradalmat” követő kommün szembefordult az idegen hadseregekkel,
Tormaynak természetesen a Tanácsköztársaságról sem volt egyetlen jó szava sem. Sőt,
nyíltan kimondta, hogy a Vörös Hadsereg győzelménél az „oláh seregek győzelme” is
jobb. Előbbi ugyanis „halált jelent a nemzetnek”, az utóbbi viszont csak „megaláztatást”,
amelyből „talpra lehet állni”.2
Bangha Béla (1880–1940) jezsuita szerzetes a katolikus sajtó újjászervezőjeként és fel-
lendítőjeként, valamint a baloldali mozgalmak elszánt bírálójaként vált ismertté a háború
előtti és alatti években. 1920-ban két kiadást is megért politikai programjához, melynek
lényege Magyarország keresztény és nemzeti szellemű újjáépítése volt, Trianon okaival is
foglalkozott. Az összeomlásért Tormayhoz hasonlóan ő is felelőssé tette az 1918 őszén ha-
talomra jutott „keresztényellenes és nemzetgyilkos idegen áramlatokat”. Az írónőtől elté-
rően ugyanakkor úgy látta, hogy a „katasztrófa” okai jóval messzebbre nyúlnak vissza, s a
„nemzet nem roskadt volna így le, nem lett volna liberális szabadrablók és sajtóbérencek,
szocialista agitátorok és országfosztók áldozatává, ha benső erőiben rég meg nem torpan,
ha értelmileg és erkölcsileg meg nem gyöngül s el nem veszti belső ellenálló képességét.”
A bajok, amelyek a bukás felé sodorták az országot, Bangha szerint az 1840-es évek-
ben s különösen a kiegyezés után kezdődtek, amikor a hagyományos és jól bevált nemzeti
intézményeket vezetőink áldozatul dobták „külföldi mintáknak és a pillanat divatos elő-

román katonaság feladata lett, együttműködve a polgári magyar közigazgatással, amely a helyén maradhatott.
A demarkációs vonalak nem végleges, hanem ideiglenes határvonalat jelentettek. A végleges határvonalak
kijelölése a munkáját 1919 januárjában megkezdő párizsi békekonferenciára várt.
2
Tormay 2003. 36., 39., 48., 55., 96., 104., 112–113.,145., 183., 194–195., 201., 272., 465. o.

HK 127. (2014) 3.
666 Romsics Ignác

ítéleteinek”. A „közszabadságok kiterjesztéseʼ, a „liberális jelszavak”, a „zsidók recepci-

ója”, az „elzsidósodott szabadkőművesség gyors elterjedése” és a „plutokrata-szabadkő-
műves-pánszemita uralom alá került sajtó Magyarország szellemi ábrázatát úgyszólván
egy-két éven belül kicserélték, a nemzet gondolkodását és érzésvilágát a speciálisan sze-
mita ízű logika és morál felé terelték”. A magyar közélet ugyanakkor fel sem ismerte „a
bomlasztó kórságokat, amelyek a nemzet testén rágódtak”. „Arisztokráciánk, vezetőink,
politikusaink nagy része mintha vak és siket lett volna e veszedelmekkel szemben: örökké
izgett-mozgott, száz egérszülő hegyet mozgatott, szakadatlanul szónokolt és szerepelt s a
lényeges kérdést mindig, mintegy varázsálomban járva, mintegy megbűvölve egy átkos
babonától, messze elkerülte.” Így aztán „sorsunk előre meg volt pecsételve”; az „ország-
nak el kellett vesznie”. A kérdés csupán az volt, hogy „felülről vagy alulról buktatják-e
meg a magyarságot”. Felülről, demokratikus díszletek között „a bankokrácia mindenható-
vá fejlődése útján”, avagy alulról: „a szocialista mozgalmak által, melyekben a proletárok
ismét csak kulisszák és sakkfigurák”, s a „szemita kalandoruralom a lényeg”. 1918. októ-
ber 31-én végül „egyszerre indították meg a döntő támadást, a látszatra még mindig adva
annyit, hogy egy a gyermekiességig naiv magyar csoportot is felhasználtak átmenetileg
cégérül”. „A plutokrata szabadkőművességet képviselő radikális párt s a szociáldemokra-
ták versengéséből végre is az utóbbiak kerültek ki győztesül, s ezek is vitték az országot
oda, ahová jutott.”3
Bangha összeesküvés-elméletbe ágyazott, újkonzervatív ihletésű modernitás-kri-
tikáját, melynek antiliberális és antiszemita toposzai a korszak jobboldali sajtójának és
közbeszédjének is sztereotip vezérmotívumai közé tartoztak, Szekfű Gyula (1883–1955)
történész-levéltáros látta el konzervatív ideológiai preferenciáktól ugyancsak nem mentes
történelmi háttérrel. Először 1920 nyarán megjelent, majd 1942-ig még hatszor kiadott
sikerkönyvének tézise szerint a két forradalom – melyeknek „gyökértelenségét” persze
maga is hangoztatta, és vezetőit Tormay Cecile stílusára emlékeztetve „pojácáknak” ne-
vezte – „nem ok, hanem csak tünet volt”. Vagyis: „jelenség és következmény”, mint ahogy
„a mérges daganat is csak jelensége és következése a vér megromlásának”. Ahhoz ugyan-
is, hogy „Károlyi Mihály és hívei úrrá lehessenek a magyarságon és beletaszíthassák azt
az orosz bolsevizmus barbárságába”, a „kórnak mélyen bele kellett ennie magát a nemzet-
test szöveteibe”. 4
A nemzeti-romantikus történelemszemlélet bírálatával magának már korábban hírne-
vet szerzett Szekfű a reformkorig követte nyomon az összeomláshoz vezető okokat. Az
1820 és 1920 közötti száz esztendő, vagyis az egymást követő három utolsó nemzedék
küzdelmeit olyan hanyatlástörténetként mutatta be, amelynek hátterében döntően a ma-
gyarok és nem magyarok, valamint a Bécs és Budapest közötti ellentét állt. A mű tragikus
„főhőse” a keresztény és patrióta értékekkel felruházott, s ekként eszményivé stilizált és
időtlenített normává emelt Széchenyi István, akinek két vezéreszméje volt: „Ne bántsuk
a nemzetiségi kérdést, és ne nyúljunk a közjogi viszonyhoz, mely Ausztriával összekap-
csol.” Politikus társainak túlnyomó többsége, a „keleties”, illetve „kismagyar” liberális
reformnemesség azonban – úgymond – éppen ezeket a tanácsait nem fogadta meg. Ku-
ruckodó nacionalista ábrándjaiktól és ősi szenvedélyeiktől vezérelve, az ország több mint

3
Bangha 1920. 5–21. o. Az idézett részeket közli: Trianon 2003. 344–350. o.
4
Szekfű 1920. 9–12. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 667

felét kitevő nemzetiségi lakosságot akár erőszakos eszközök árán is magyarosítani, Bécs
főhatalmát pedig gyöngíteni akarták. Ez vezetett az utolsó száz esztendő első nagy „ka-
tasztrófájához”: az 1848–49-es forradalom és szabadságharc által előidézett „példátlanul
nagy nemzeti összeomláshoz”.
Ez a megrázó élmény késztette az első nemzedék Széchenyi nyomdokain haladó leg-
jobbjait – Andrássy Gyulát, Deák Ferencet, Kemény Zsigmondot és Eötvös Józsefet – az
1867-es kiegyezés megkötésére, amely „négyszáz éves közjogi történetünknek a tetőpont-
ja” volt. Ugyanők alkották meg az 1868-as nemzetiségi törvényt, amelyben „mi magyarok
felajánltunk és megadtunk mindent, amit csak méltányosság és akkori műveltségünkön
uralkodó liberalizmus szerint kellett, sőt lehetett megadnunk”. A második nemzedék,
amely az 1860-as évektől az 1890-es évekig irányította Magyarországot, azonban ismét
letért a Széchenyi és követői által kijelölt helyes útról. A hanyatlás ezért tovább folytató-
dott. Néhányan a „kuruc álmok fényes istenségének”, az „ellenállhatatlan ékesszólással”
és „geniális felelőtlenséggel” agitáló és izgató Kossuthnak az útmutatását követve, Bécs-
csel szemben frondeurködtek, mások „Széchenyi termékeny ideái helyett a doktrinér libe-
ralizmus jelszavai után” nyúltak, s közben elmulasztották a potenciálisan nagy veszélyt
jelentő zsidó bevándorlás szabályozását.
1890 után a hanyatlás gyorsuló ütemben folytatódott. A romlás tényezői a következők
voltak: az időközben határozottan magyarellenes jelleget öltött nemzetiségi törekvések
érvényesülésének ellenintézkedések nélküli tudomásulvétele; a Bécs és Budapest között
kiélesedett terméketlen és romboló közjogi viszály, amely csúcspontját az 1905–1906-
os alkotmányos válság idején érte el; az erőtlenségét délibábok kergetésével kompenzá-
ló magyar imperializmus nagyra növése (Rákosi Jenő, turanizmus és a harmincmilliós
magyarság vágyképe); a föld- és parasztkérdés elhanyagolása; a részben asszimilálatlan
zsidóság kulturális expanziója és „hatalmának” uralkodóvá válása „a magyar lelkeken”;
s végül a szociáldemokráciával és a polgári radikalizmussal azonosított „gyökérte-
len”, „antikeresztény”, „doktrinér” és „internacionalista” politikai destrukció terjedése.
A történész láttatásában ezek a „devianciák” jelentették a bukáshoz vezető út utolsó előtti
stációit.
Szekfű feltételezte, hogy a társadalmi és szellemi téren immár általános hanyatlást
ekkor még meg lehetett volna állítani. A liberalizmussal, dekadenciával és az ezeket
hordozó társadalmi csoportokkal szemben a „vidék erkölcsét”, illetve a „romlatlan, de
már romlásnak indult vidéki néposztályokat” kellett volna szembeállítani. Ehhez viszont
„konzervatív pártalakulás, agrárkeresztény programm, a kisemberek, köztük a parasztság
öntudatossá tétele, erkölcsi művelése lett volna szükséges”. Az ennek érdekében fellépő
törekvések közül Szekfű háromra utalt elismerően: az 1883-ban megalakult Istóczy-féle
Országos Antiszemita Pártra, amely a zsidó bevándorlás leállítását és a „zsidó befolyás
ellensúlyozását” követelte „politikai, társadalmi s közgazdasági téren” egyaránt; az 1894-
re megszerveződött Katolikus Néppártra, amely elsősorban egyház- és oktatáspolitikai
síkon fordult szembe a liberalizmussal; s végül az agrárius mozgalomra, amely többek
között a tőzsdei spekulációk, valamint a termelő és a vevő közé ékelődött kereskedelem
ellen lépett fel. Ezek voltak azok a jobboldali, újkonzervatív politikai törekvések, melyek
a „nemzeti illúziókkal szövetkezett budapesti liberalizmus ellen irányultak”, s amelyek-
től szerencsés esetben, ha nem maradtak volna „gyönge kezdetek, tapogatózó kísérletek”,
a hanyatlás megállítását és a „katasztrófa” elkerülését remélni lehetett volna.

HK 127. (2014) 3.
668 Romsics Ignác

A mélypontot, ahová a magyarság a XX. század elejére jutott, Szekfű Ady Endre éle-
tével és költészetével példázta. Azzal az Adyéval, aki – bár a „fajtáján elhatalmasodó
bajokat érzékelte”, és ezeknek Berzsenyiéhez és Kölcseyéhez fogható felelősségérzettel
hangot is adott – végeredményben „azon pártok érdekkörébe tolatott, melyek a fennálló
viszonyokat szétzülleszteni törekedtek, de asszimilálatlan voltuk miatt nem lévén egyenes
útjuk a magyar lélekhez, Adyt a »fajmagyart« használták szócső gyanánt felforgató ideáik
terjesztésére”.
Ady ellenpólusa Szekfű szemében Tisza István volt, akinek „egy darabból öntött egyé-
nisége sikerrel állott ellent a kór támadásainak”, és akinek „veleszületett nemes lelki tu-
lajdonai ősi frissességben maradtak meg a romlott világgal érintkezése közben is”. Az
összeomlást – részben azért, mert túl későn érkezett, legfőképpen pedig azért, mert korá-
nak gyermekeként maga is a liberalizmus rabja volt – mindazonáltal ő sem akadályozhatta
meg. A végzetnek – mivel „liberális elvekből, jól tudjuk, lehetetlenség tömör, vízálló, szél-
lel és zivatarral dacoló töltést emelni” – ezért elkerülhetetlenül be kellett következni.5
A nemzetiségi törekvések, a túlzott liberalizmus és a magyar kormánypolitika ha-
tározatlansága mellett – jóval kisebb terjedelemben – Szekfű még egy olyan tényezővel
foglalkozott, amely nézete szerint hozzájárult a történelmi magyar állam bukásához: a
szomszédos kisállamok irredentizmusával és a csehek nemzetépítő programjával. A XIX.
század utolsó harmadától – állapította meg – „nem kevesebb, mint három imperialisztikus
gépezet működött, megkenve szilárd akarat, erőszak és kész hazugságok minden olajával;
cseh, oláh és szerb egyesületek százai vitték szét a tömegekbe az imperialisztikus gondo-
latot, cseh és oláh bankok és pénzintézetek készítették elő a nagy harcot, sőt az imperialis-
ta katonaság is készen volt, kiképezve ártatlan testgyakorló egyesületekben. Mindez pedig
határainkon ment végbe, azon kimondott és mindenütt hevesen átérzett, áhított céllal,
hogy az új impériumok területe Magyarország véres testéből lesz kiszakítható”.6
A három 1920-as értelmezés jelentős mértékben különbözött. Tormay kizárólag 1918–
19-el, Bangha és Szekfű pedig döntően a háború előtti évtizedek fejleményeivel magya-
rázták az ország darabokra hullását. Eltért stílusuk is. Tormay szenvedélyesen gyűlölködő
és a személyesség illúzióját keltő narrációjához képest Bangha indulatosan, de személyte-
lenül, Szekfű pedig higgadt és távolságtartó módon közölte érveit. A lényegben azonban
egyezett véleményük: mindhárman belső okokkal indokolták a történteket, s e belső okok
közül a bűnbakká tett zsidóság és szövetségeseik „destruktív” törekvéseinek tulajdoní-
tották a legnagyobb jelentőséget. Bangha és Szekfű szerint ehhez járult a dualizmuskori
politikai elit erélytelensége, amely nem akart vagy nem tudott gátat vetni a magyar nem-
zeteszmét aláásó irányzatoknak.

A baloldali diskurzus

A két forradalom vezetői és hívei az 1920-as évek elején nem voltak abban a hely-
zetben, hogy a konzervatív és jobboldali radikális szerzők széles körökben népszerűsí-
tett „leleplezéseivel” hatékonyan szembeszállhattak volna. Külföldön megjelent, s az or-
szágba becsempészett emlékirataikban és politikai pamfletjeikben azonban módszeresen

5
Szekfű 1922. 191., 260., 285., 304., 307., 317., 322., 352., 377., 480., 484., 492–493., 504–507., 511–522. o.
6
Uo. 427. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 669

igyekeztek elhárítani magukról a Trianon miatt nekik tulajdonított felelősséget. Egyik

legsúlyosabb vádpontnak a hadsereg szétzüllesztését tartották, amelynek valótlanságát a
frontokon már hatalomra jutásuk előtt kialakult zűrzavarral, az uralkodó feltétel nélküli
megadást elrendelő október 30-ai döntésével, valamint az ezredek többségének vegyes et-
nikai összetételével támasztottak alá.7 A balkáni francia haderő előnyomulása és Franchet
dʼEsperey kifejezett kívánsága miatt elkerülhetetlennek tartották a belgrádi katonai kon-
venció megkötését is, amelynek az előírásait egyébként utólag kifejezetten előnyösnek
gondolták. „Ha az ántánt a fegyverszüneti szerződés pontjait betartotta volna – írta pél-
dául a Károlyi-kormány Tanácsköztársasággal semmiféle közösséget nem vállaló egyik
szociáldemokrata tagja, Garami Ernő (1876–1935) – akkor minden későbbi katasztrófa,
amely Magyarországra rászakadt, elmaradt volna.”8 Jászi Oszkár (1875–1957), Károlyi
bizalmasa és kormányának nemzetiségügyi minisztere ugyanakkor arra emlékeztetett,
hogy a románokkal folytatott aradi tárgyalásainak platformját, vagyis Erdély kantonális
autonómiákká szervezését indulása előtt „bemutatta Erdély legexponáltabb sovinisztái-
nak”, köztük Bethlen Istvánnak és Apáthy Istvánnak, s figyelembe véve a körülményeket,
azzal ők is egyetértettek. „Sem a Nemzeti Tanácsban, sem az erdélyi magyar feudális urak
közül – írta 1921-es visszatekintésében – nem akadt senki, aki előterjesztésem lényegét
kifogásolta volna, vagy aki egy más, járhatóbb és kevesebb áldozatokat követelő utat lett
volna képes megjelölni.”9
Károlyi Mihályt, akit politikai ellenfelei tehetségtelen és az eseményekkel sodródó
pojácának láttattak, az oktobrista memoárokban olyan tragikus hősként jelent meg, aki a
reménytelen helyzetben mindössze kármentésre vállalkozhatott. Ha – feltételezte például
Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke a testület egyik ülésén még 1918 őszén – Károlyi
pár hónappal vagy akár csak „néhány hát előtt” kormányt alakíthatott volna, akkor „Ma-
gyarország ma nem állana itt fegyvertelenül és kiszolgáltatva, hanem mint méltó és tisztelt
ellenfél, aki képes volna tisztességes békefeltételeket biztosítani magának”. Károlyiról kü-
lönösen Jászi írt elismerően – felmentve minden vádpont alól, felruházva a legnemesebb
jellemvonásokkal és ily módon a legnagyobb magyar államférfiak közé emelve.10
A baloldali diskurzus tehát minden felelősség alól felmentette az 1918–19-es vezető-
ket, a konzervatív rendszer 1918 előtti szociáldemokrata és polgári radikális kritikusaival
szemben megfogalmazott vádpontokkal pedig érdemben nem is foglalkozott. A háború
alatti és előtti „korhadt” és „reakciós” társadalmi-politikai rend, valamint a problémák
adekvát kezelésére képtelen kormánypolitika felelősségét viszont annál inkább hangsú-
lyozta. A bukás ódiuma ebben a megközelítésben kizárólag a régi rend képviselőire hárult.
Ennek rögzítésével vezette be 1923-ban megjelent emlékiratát Böhm Vilmos (1880–1949),
a Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa, aki szerint a „henye, tudatlan és konzervatív”
magyar vezető réteg, a „haladás és a kultúra kerékkötője” kegyetlenül elnyomta az ország
lakosságának többségét adó nemzetiségeket. „A közigazgatás és jogszolgáltatás nyelve a
magyar volt. A tisztviselők a magyar dzsentri köréből kerültek ki. Az iskolákban tűzzel-
vassal magyarosítottak, vagy pedig egyáltalában nem adtak iskolát a többi nemzeteknek.

7
A baloldali emlékirat-irodalom elemzésére részletesebben lásd: Romsics Gergely 2004. 72–89. o.
8
Garami 1922. 44. o.
9
Jászi 1989. 184. o.
10
Uo. 112–115. és 183. o.

HK 127. (2014) 3.
670 Romsics Ignác

[…] Így kergetik szerencsétlen végzete felé a természeti kincsekben gazdag országot.
A nem-magyarok gazdasági, kulturális és politikai elnyomatása az ország lakosságának
felét kitevő nemzetek elszakadó törekvéseit éleszti, megteremti az ország szétdarabolá-
sának előföltételeit.” A nemzetiségi lakosság elidegenítése mellett a „magyar agrárura-
lom” felelős a háború kirobbantásáért is, amennyiben önző vámpolitikájával „saját zsír-
jába akarta fullasztani a szerencsétlen Balkán-népeket”. S ily módon „aláaknázza egész
Európát, előkészíti a világháborút”. Történelemi bűneit a magyar elit 1919-ben azzal te-
tézte, hogy a románokkal harcoló Vörös Hadsereg támadási terveit kiszolgáltatta a fran-
ciáknak, s az antant hatalmakhoz eljuttatott jegyzékeiben „inkább a román megszállást
választotta, mint a magyar proletariátus uralmát”. Horthy Miklós, Teleki Pál, Bethlen
István, Julier Ferenc és társaik ezzel kimerítették a hazaárulás fogalmát, és a „hazaáruló
48-as muszkavezető mágnások” „méltó utódaivá” váltak. „Alföldi magyar anyák, akik a
hazáért a Tisza mellett halálba kergetett magyar fiaitokat siratjátok, gondoljatok a kiolt-
hatatlan gyűlölet, harag és megvetés átkával hazánk megrontóira: a hazaáruló Horthykra,
Bethlenekre, Telekiekre és Julierekre!”11
A történelmi magyar elit kizárólagos felelősségét hangoztatta Ormos Ede (1873–1944)
szociáldemokrata újságíró, a Tanácsköztársaság egyik propagandistája is 1921-ben, Bécs-
ben megjelentetett, kismonográfia méretű történetpolitikai pamfletjében. Ormos nem vi-
tatta, hogy a katasztrófa közvetlen okának „a világháborúban való bukásunk” tekintendő.
Ez azonban nem volt más, mint „az ősi bűnökért sújtó ítélet szentesítése”. Az ősi bűnök
elkövetői azonban nem a „zsidók”, a „szabadkőművesek” és az egyéb „nemzetellenes
erők”, hanem azok az „ezer év óta dühöngő úri haramiák” voltak, akiknek „népellenes
és soviniszta politikája” olyan gyűlöletessé tette szemükben a magyar uralmat, hogy azt
1918-ban „a legbecsületesebben ígért demokrácia, nemzetiségi jogegyenlőség és önkor-
mányzat sem tudta számukra kívánatossá tenni”.
A „rablógyilkos, úri magyar uralom” Ormos szerint Szent Istvánnal kezdődött, aki
„levert mindenkit, aki útjában volt”, s az országba került különböző népfajok összeolvasz-
tása helyett azok elkülönítésére törekedett. S ez folytatódott évszázadokon át. Az Árpád
házi királyok uralkodása alatt, akiket „nemzeti királyoknak” hívunk, „semmi sem történt
a magyar faj, a magyar nyelv védelmére”. Ellenkezőleg: „A királyi hatalom az egyházi és
világi oligarchia erősödésével szemben újabb meg újabb idegen telepítésekben keresett
támogatást”. Az erkölcstelenségekbe süllyedt és erőszakosan hittérítő katolikus főpapok
és a kizárólag vagyonuk gyarapítását szem előtt tartó világi főurak látóköréből ugyancsak
hiányzott a nemzeti szempont; ők is szívesebben telepítettek birtokaikra „szerényebb igé-
nyű románokat”, szerbeket és ruszinokat, mint „önérzetesebb és nagyobb igényű magyar
jobbágyokat”. Ez az önző politika vezetett Mohácshoz és a Mohács utáni széthúzáshoz,
amikor az ország lakosságának etnikai összetétele végérvényesen a nem magyarok javára
billent.
A nem magyarok tömegeinek asszimilálása, amire változó módszerekkel ugyan, de a
XIX. századi magyar politika folyamatosan törekedett, a nacionalizmusok korában tör-
vényszerűen kudarcra ítéltetett. Megoldást egyedül az „idejekorán uralomra jutó teljes
demokrácia és nemzeti jogegyenlőség” hozhatott volna, amelyet azonban a magyar ve-

11
Böhm 1923. 14–17. és 456–459. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 671

zető réteg az utolsó utáni pillanatig megakadályozott. Ehelyett fokozta a „nemzetiségi

üldözést”, amellyel csak „érlelte és siettette a régi Magyarország nemzetiségeinek elsza-
kadását s ezzel Magyarország földarabolását”. A nemzetiségi elnyomás a háború alatt
már „valóságos emberirtássá” fajult. „A nemzetiségi katonákat, ha nem vallották magukat
magyarnak, ütötték-verték; emberséges tisztek kioktatták a legénységet, hogy a pléhgal-
léros atyaúristenek kérdésére, ha egy szót sem tudnak magyarul, akkor is azt feleljék:
»Magyar vagyok!«. Majd nagykegyesen megengedték az ilyen választ: »Magyar–tót,
magyar–román, magyar–szerb vagyok!«. Az ún. kombinált ezredekben összegyűjtötték
s a legveszedelmesebb helyekre küldték a »megbízhatatlan« nemzetiségi katonákat. Er-
délyből egy ilyen főként románokból álló hadosztályt a Piavénél frontáttörésre dobtak.
Húszezer emberből alig maradt életben ötezer. Lehet-e csodálkozni, hogy ilyen háború
után, amint lehetett, elszakadtak a nemzetiségek a magyar hazától? […] Lehet-e csodálni,
hogy évszázadokon át elnyomott, a világháború előtt nemzeti öntudatukban már megerő-
södött s ezzel szemben még inkább üldözött nemzetiségek fölszabadulva a Habsburgok
és a magyar soviniszta uralkodó osztály nyomása alól, az októberi forradalom demokrata
kormánya helyett is inkább csatlakoztak önálló nemzeti államaikban élő fajrokonaikhoz,
hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak az idegen uralom alól.”
Ormos megközelítésében a világháború kirobbantásáért is ugyanez az „úri politika”,
illetve „rendi osztályuralom” volt felelős. Mert igaz ugyan, hogy „a világ kapitalizmusá-
ban küzdő érdekellentétek szórták el a világháború viharmagvait; de a közvetlen előkészí-
tést a Szerbiát megfojtani akaró magyar agrárfeudalizmus végezte, és a tűzcsóvát a robba-
nó anyagra a szerb ultimátummal dobták bele. Ebben pedig ha van személyes érdem – és
van bizony – a hadi dicsősségekre pályázó osztrák tábornokok, a Conradok mellett nem
tagadhatjuk azt meg a magyar nemesi uralom utolsó »nagy« alakjától, a Habsburg-uralom
utolsó legerősebb oszlopától: Tisza Istvántól”. Mindent egybevetve: „Magyarország alap-
jában véve megérdemelte sorsát.”12
A munkához írott előszavában Jászi Oszkár egyértelművé tette: Ormos interpretáció-
ját ugyanúgy egyoldalúnak tartja, mint a „feudális-klerikális-nacionalista és dinasztikus
érdekkör” szempontjai szerint készült „állami történetírást”,, amely a „nemzeti katasztró-
fáért való minden felelősséget a két forradalomra […] hárít”. Ez utóbbi hiteltelenítésének
fontossága miatt mégis melegen üdvözölte a vállalkozást, s a „két szélsőséges ellentétből”
megalkotandó „igazságos szintézis” elkészítését egy „jobb, szabadabb és tárgyilagosabb
kor” feladatául szabta.13
Az 1920-as évek első felének jobb- és baloldali Trianon-diskurzusából két olyan törté-
nelemkép körvonalazódott, amelyek tartalmilag diametrálisan szemben álltak egymással.
Formailag viszont nagyon is hasonlítottak, mondhatjuk: egymás tükörképei voltak. Ha-
sonlóságuk abban állt, hogy mindkét megközelítés kizárólag belső okokra vezette visz-
sza a történteket, s ezeket prezentálva előszeretettel élt a politikai ellenfelet bűnbakká
stilizáló felelősségáthárítás mechanizmusaival. Azt a rosszat, amit az egyik fél szemé-
ben a „zsidók”, „szabadkőművesek” és Károlyi Mihály szimbolizáltak, a másikéban a
„reakciós régi rend”, a „földbirtokos oligarchák” és Tisza István személyesítették meg.

12
Ormos Ede 1921. 7–10., 17–18., 22–25., 113–121. o. – A munka bevezetését és befejezését közli: Trianon
2003. 355–359. o.
13
Uo. 3–5. o.

HK 127. (2014) 3.
672 Romsics Ignác

Egyedül Szekfű utalt rá, de ő is csak jelzésszerűen, hogy a trianoni döntés okai között a
szomszédos államok irredentizmusa és a csehek államalapító törekvései is szerepet ját-
szottak. A tágabb értelemben vett külpolitikai dimenzió, vagyis a győztes nagyhatalmak
érdekvezérelt politikája azonban nemcsak szerzőtársai, hanem az ő szempontjai közül is
hiányzott. Ezt a nyilvánvaló hiányosságot igyekezett pótolni Horváth Jenő (1881–1950)
diplomáciatörténész, egyetemi magántanár, aki elsőként vállalkozott a döntés nemzetközi
meghatározottságának vizsgálatára.

A nemzetközi dimenzió megjelenése

Horváth először 1924-ben ismertette a trianoni béke létrejöttének diplomáciai hátte-

rét, majd a későbbiekben még kétszer is visszatért rá. Először az 1928-as Igazságot Ma-
gyarországnak! című kötetben közölt terjedelmes tanulmányában, majd 1939-ben külön
kötetekben is (Felelősség a világháborúért és a békeszerződésekért és A trianoni béke-
szerződés megalkotása és a revízió útja). Ezekben és más munkáiban Horváth részletesen
foglalkozott a délszlávok és a románok háború előtti és alatti nemzetegyesítő törekvése-
ivel, valamint a fiatalabb cseh politikusok szeparatizmusával, mindenekelőtt Masaryk és
Beneš háború alatti aktivitásával. Megállapította, hogy „a magyar államhoz nem tartozott
csehek, szerbek és románok idegen földek szerzése végett a nyugati városokban propa-
gandaügynökségeket állítottak”, amelyek az antant hatalmakhoz eljuttatott javaslataikkal
„Ausztria–Magyarország felosztását célozták”. Javaslataik az 1919–20-as békeszerződé-
sekben öltöttek testet. Ez ellen a propagandatevékenység ellen a magyar kormányzat nem
védekezett. A kormányzati passzivitás jelentős részben azzal magyarázható, hogy a Ma-
gyar Királyság nem rendelkezett saját diplomáciai hálózattal, az osztrák kormányzat pedig
akadályozta „a magyar nemzeti érdekeket védő propagandát”. Hasonló súllyal estek latba
a háborús győzelem elérése érdekében Szerbiának, Olaszországnak és Romániának tett
1914-es, 1915-ös és 1916-os területi ígéretek, amelyek előre jelezték a központi hatalmak
veresége esetén várható hatalmas magyar területi veszteségeket. S mindehhez járultak a
győztes antant hatalmak távlatos stratégiai céljai, mindenekelőtt a Németország sakkban
tartása érdekében „a németek hátában álló szlávok támogatása”, valamint az osztrákok és
a magyarok gyengítése. A háború utáni belső fejleményekkel Horváth nem foglalkozott.
Azt azonban, hogy a padovai fegyverszünet alapján az integritás védhető lett volna, ha-
tározottan cáfolta. Azt ugyanis – mint írta – „Csehország, Szerbia és Románia már meg-
kötésekor sem tekintették véglegesnek, és a maguk részéről mindent megtettek, hogy azt
az ő fegyveres támogatásukat igénybe vett hatalmak se tekintsék véglegesnek és magukra
nézve kötelezőnek. Meg kell tehát állapítanunk azt, hogy a páduai szerződés a háborút ka-
tonailag nem fejezte be, mert a tisztán katonai jellegű fegyverszüneti egyezményt politikai
célok érdekében hatálytalanítani törekedtek, és mert az egyezményt követő megszállások
sem harcászati, hanem az annexiókat biztosító katonai előnyomulássá alakultak.” A már
akkor nyilvánosságra került közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek alapján Horváth cáfol-
ta azt a tévhitet is, miszerint Tisza István akarta volna a háborút. Kezdetben – mutatott rá
– Tisza volt az egyetlen, aki ellenezte, s csak később tette magáévá a kardcsörtető többségi
álláspontot.14

14
Horváth 1924. 3–5., 10., 21–22., 34. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 673

Horváth fenti megállapításait az elmúlt évtizedek kutatásai teljes mértékben alá-

támasztják. Nem igazolták viszont azt az állítását, mely szerint a párizsi döntések egy
része a döntnökök „tudatlanságával” lenne magyarázható. A békekonferencia mindenki
által kutatható s nagyrészt már közzé is tett jegyzőkönyveiből és egyéb dokumentumai-
ból világosan kitűnik, hogy a döntéseket előkészítő folyamatokban meghatározó szerepet
játszó szakértők jól ismerték a térség földrajzi, gazdasági, etnikai és egyéb viszonyait,
s magyar szempontból ésszerűtlennek és/vagy méltánytalannak minősíthető javaslataikat
nem tudatlanságból, hanem az etnikai igazságosság elvét felülíró stratégiai és egyéb meg-
fontolásoktól vezérelve tették meg. Ugyanilyen valótlanságnak vagy legalábbis nagyfokú
túlzásnak kell minősítenünk azt a széles körökben elterjedt feltevést, mely szerint a nem-
zetközi szabadkőművesség okozta volna Magyarország vesztét. Somogyi István gyöngyö-
si ügyvéd (1880–?), 1920–1922-ben kereszténypárti nemzetgyűlési képviselő, akit a forra-
dalmak alatt bántalmaztak, majd 1919 áprilisában börtönbe zártak, a szabadkőművesség
„igazi arcával” foglalkozó 1929-es munkájában ezzel kapcsolatban egyenesen azt állítot-
ta, hogy az 1917-es párizsi szabadkőműves kongresszus határozatainak „reánk vonatko-
zó része csaknem betűről-betűre került be a trianoni békeszerződésbe”. „Trianon tehát
a szabadkőmívesség munkája! A megcsonkított Magyarország a világszabadkőmívesség
bűne! Ez a Világszabadkőmívesség már 1917-ben elhatározta a történelmi Magyarország
felosztását, szétdarabolását, s a béketárgyaláson részvevő ügynökeinek nem volt szabad
ezeken változtatniok.”15 A kategorikus, ám forrásokkal alá nem támasztott állításokból
annyi az igazság, hogy a szövetséges és semleges országok szabadkőművesei 1917 júni-
usában valóban tartottak kongresszust Párizsban, s ezen tényleg bírálták a „nemzeteket
erőszakkal, mesterségesen összetartó” Osztrák–Magyar Monarchiát. Sőt, azt is kimond-
ták, hogy támogatják a „független Lengyelország visszaállítását”, „Csehország függet-
lenségét”, továbbá azt az „elvet”, hogy „valamennyi, ma a Habsburg-birodalom politikai
és adminisztratív szervezete által elnyomott nemzetiséget fel kell szabadítani, vagy egye-
síteni kell olyan államokban, amelyeket a fenti nemzetiségek népszavazás útját hoznak
létre”.16 A nemzeti elv háború utáni érvényesítése tehát kétségkívül összhangban állt a
szabadkőművesség szellemiségével és határozattá emelt törekvéseivel. Ennek kizárólagos
magyarázattá emelése azonban oly mértékben negligálja a Trianon felé mutató egyéb kül-
ső és belső tényezők ismert szerepét, hogy az egy komplex történelmi folyamat bűnbakki-
jelölő leegyszerűsítésénél többnek nem igen tartható.

Szintéziskísérletek az 1920-as években

Az 1920-as évek második felében két szintetizáló jellegű művel gazdagodott a Trianon
okaival érdemben foglalkozó irodalom: Pethő Sándor Világostól Trianonig című áttekin-
tésével a „magyarság újabb kori történetéről” és Jászi Oszkár oknyomozó monográfiájával
a Habsburg Monarchia felbomlásáról. Előbbi 1925-ben jelent meg Budapesten, az utóbbi
1929-ben Chicagóban (The Dissolution of the Habsburg Monarchy).
Pethő Sándor (1885–1940) történelemtanári végzettséggel és történelemtanári pra-
xissal rendelkező újságíró, 1913 és 1920 között a nemzeti radikális Új Nemzedék pub-

15
Dr. Somogyi 1929. 125–126. o.
16
Fejtő 1990. 318–332. o.

HK 127. (2014) 3.
674 Romsics Ignác

licistája, 1920-tól a nemzeti radikalizmust legitimizmussal színező Magyarság alapító

főmunkatársa volt. Bár perspektíváját alapvetően forradalom- és zsidóellenes ideológiai
preferenciái határozták meg, történészi iskolázottsága mérsékelte, nemzeti radikális és
legitimista kötődései pedig sajátos jegyekkel ruházták fel előítéletességét. Károlyi Mi-
hály az ő szemében nem „pojáca” és nem is „balek”, hanem „jóhiszemű utópista” volt,
akinek egyetlen bűne abban állt, hogy olyan történelmi feladatra vállalkozott, amelyre
„szellemi és erkölcsi gyarlóságai egyenesen diszkvalifikálták”. Ugyanezt állította Jásziról,
a „dogmatikus, vaskalapos emberről”, akit „tragikus csalódásai talán máig nem tudtak
kijózanítani könyvszagú ábrándjaiból”. Legnagyobb és legvégzetesebb tévedésük abban
állt, hogy „elmulasztották a fegyveres védekezést az ellenséges inváziók ellen”, mert azt
hitték, hogy „ha jogfenntartással és fellebbezéssel élnek, megakadályozzák azt, hogy a
tényből jogállapot váljék”. „Nem ismerték a diplomáciában a fait accompli hatalmát.”
A Tanácsköztársaságot ugyan maga is a „keleti zsidóság szellemiségéhez szabott” uralom-
ként értékelte, ám helytelenítette, hogy a „ghettocsőcselék lázadásáért” egyetemlegesen
a „magyarországi zsidóság” tétessék felelőssé. Másrészt – bárhogy is vélekedjünk róluk
– a forradalmak szerepe a történelmi Magyarország bukásában csak „másodrangúnak”
tarható – hangsúlyozta mintegy Szekfűt ismételve. „A forradalom csupán siettette ezt a
bomlási folyamatot. […] Az elsődleges elemeket a régi uralom belső korhadtságában és
tehetetlenségében, a korszerű reformoktól való irtózásban kell keresnünk.” Az ancien ré-
gime mulasztásaira és baklövéseire csak „rádupláztak azok az elemek, amelyek a nemzeti
tanácsban egyesültek”.
A hibák sorozata azzal kezdődött, hogy a „magyar politikai társadalom egyetemes el-
lenállást tanúsított a nemzetiségi törvény végrehajtásának kísérlete ellen”, és ugyanakkor
nem tulajdonított jelentőséget a magyar állameszmét fenyegető külső és belső veszélyek-
nek, mindenekelőtt az erdélyi és a regáti románság, valamint a „tót értelmiség” és az „új-
csehek” között kifejlődő kapcsolatrendszer irredenta dinamikájának. „Minél hevesebbé és
általánosabbá vált a magyar közvélemény ellenszegülése az Eötvös- és Deák-féle tradíci-
ókhoz való visszatéréssel szemben, annál inkább növekedett a nemzetiségi izgatások fe-
szítő ereje, felelőtlensége, irredenta-jellege.” Az ebből származó veszélyeket növelte a kül-
földi propaganda, amelynek olyan szószólói is támadtak, mint Lev Tolsztoj, Bjönstrejne
Björnson vagy Robert Seton-Watson. A Monarchia tehát „kül- és belpolitikai viszonylatai
szerint a szétesés felé haladt”, s az új korszak kihívásaira válaszoló reformok, amelyek
révén az Ottomán Birodalom sorsa esetleg elkerülhető lett volna, egyre késtek. A hábo-
rúban aztán a „lappangó nemzetiségi irredenták” mellett „sorompóba léptek az európai
nagyhatalmak”, és ezzel „a magyar állam sorsa megpecsételődött”. „A régi Magyarország
annyi megoldatlan kérdése nyomta a forradalmat, hogy embereit akkor is szétlapította
volna, ha azok eleven húsvérpolitikusok s nem könyvmolyok, fellengző irodalmárok vagy
agitátorok.”17
Az 1919 nyarától Bécsben, 1925-től pedig az Egyesült Államokban tartózkodó és eg-
zisztenciáját egyetemi tanárként biztosító Jászi három tényezőre vezette vissza a Habsburg
Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását. Ezek a következők vol-
tak: 1) a nemzetiségek öntudatra ébredése, akiknek a vezetői egyre világosabban látták,
hogy önállósulási céljaik elérése a Habsburg Birodalmon belül „hiú remény”, s megoldást

17
Pethő 1925. 129–138. és 202–230. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 675

csak a kiválás hozhat; 2) a környező országok irredentizmusa, amelyet a háború során

az antant hatalmak is felkaroltak; és 3) a világháború, amely katalizátori hatást gyako-
rolt a nemzetileg motivált belső ellentétekre, s ezzel „kulminációjává” vált „egy belső
dezintegrálódási folyamatnak”. A háború utáni átalakulást és ezen belül a történeti ma-
gyar állam felbomlását Jászi tehát egy olyan hosszútávú „belső fejlődés” eredményének
tartotta, amelyet a „külső, háborús komplikációk” legfeljebb csak siettettek és elősegítet-
tek, és amely alapvetően illeszkedett az államfejlődés általános európai modelljéhez: a kö-
zös nyelvet beszélő és közös kultúrában élő népek nemzetileg homogén vagy homogénebb
és független politikai közösségekké szerveződéséhez. A nemzeti államok kialakulását
mindazonáltal nem elkerülhetetlen szükségszerűségként, hanem a történelmi lehetőségek
egyikeként fogta fel. Ha a „Monarchia összes nemzetei – tért vissza régi, kedves ideájához
– önkormányzatot nyertek volna, és a birodalom fokozatosan a népek szabad konföderá-
ciójává alakult volna”, úgy „számos irredentát le lehetett volna csendesíteni a határokon
belül”. „Nem volt megírva a sors könyvében elkerülhetetlen végzetként, hogy a Monar-
chia délszlávjainak minden körülmények között Belgrád felé kell vonzódniuk, sem pedig
az, hogy az erdélyi románoknak szükségképpen a bukaresti központ felé kell tendálniuk.
Megfelelő körülmények között éppen az ellenkező tendencia lehetett volna az erősebb,
és a szerb királyság szerbjei vonzódhattak volna Zágráb felé a délszláv egység elérése
érdekében, vagy a román királyságban élő románok irányulhattak volna Erdély, mint az
egyesült román nemzetállam Piemontja felé.”18
A jobboldali diskurzusnak azzal a visszatérő feltevésével, hogy más politika esetén
még 1918–19-ben is el lehetett volna érni kedvezőbb határokat, ezúttal nem foglalkozott.
A „nemezis rohanó tankját, melyet nemzedékek megmérgezett politikája gördített a Kár-
pátok csúcsairól, lehetetlen volt megállítani” – írta 1921-ben, s ezt valószínűleg ekkor és a
későbbiekben is így gondolta.19

Trianon okai a népiségtörténet olvasatában az 1930-as években

A nemzetállami átalakulás feltartóztathatatlanságának s ennyiben Trianon elkerül-

hetetlenségének tézisét részletesebb formában a német népiségtörténet szempontjait
adaptáló magyar történetírók és politikai gondolkodók fejtették ki az 1930-as években.
Ennek egyik első szószólója Asztalos Miklós (1899–1986) könyvtáros és nemzetiségpoli-
tikai szakértő, az 1925-ben alakult Bartha Miklós Társaság elnöke volt. A magyarországi
nemzetiségi kérdés történetét ismertető 1934-es kismonográfiájában Asztalos feltételezte,
hogy semmiféle nemzetiségi politika „sem lett volna alkalmas arra, hogy a bekövetkezen-
dőket feltartóztassa”. „A nemzetiségek már tisztában voltak céljukkal, mely mindenütt az
volt, hogy az általuk lakott területen a saját nemzeti nyelvük érvényesüljön, s hogy teljes
tömegükben politikai jogokat nyerjenek.” A felbomlás tehát nem politikai hibák, hanem a
nemzetiségi lakosság politikai törekvéseinek hosszabb távon elkerülhetetlen következmé-
nye volt. Az egyetlen dolog, amit a magyar kormánypolitikának tennie lehetett és kellett
volna – hangsúlyozta Asztalos – a magyarság megerősítése, vagyis egy olyan preventív
nemzetvédelmi politika lett volna, amely telepítéssel és célzott állami támogatásokkal

18
Jászi 1982. 75., 478–479., 557. o.
19
Ormos Ede 1921. 3. o.

HK 127. (2014) 3.
676 Romsics Ignác

„megvédte volna a veszélyeztetett területek magyarságát”. „… nem a nemzetiségi politika

kapkodó és suta volta miatt kell elítélnünk a dualista kor magyar politikusait – hangsú-
lyozta –, hanem azért, hogy mit sem tettek a magyarság megerősítésére a nemzetiségileg
veszélyeztetett területen. A preventív nemzetiségi politika teljes hiánya miatt veszett el
oly könnyen az ország kétharmada, mint ahogyan elveszett.”20 Asztalossal egyidejűleg
Németh László (1901–1975) is hangot adott hasonló véleményének. Szekfű Gyulával vi-
tatkozva, egyik 1934-es írásában evidenciaként fogalmazta meg, hogy „A Habsburg-mo-
narchiát a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta
szét; mihelyt nemzetiségeinket ez a XIX. századi elv teljesen hatalmába kerítette, Ma-
gyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta
volna, mint a türelmetlenség”.21
Asztalossal és Németh Lászlóval egyezően értelmezte Trianon okait Szabó István
(1898–1969) levéltáros, 1943-tól a debreceni egyetem történészprofesszora is a magyaror-
szági magyar és nem magyar népek demográfiai és településtörténeti múltját szintetikus
igényel felvázoló 1941-es munkájában (A magyarság életrajza). „A magyarországi nem-
zetiségek nacionalizmusa is, mint minden nacionalizmus – írta –, saját politikai életforma
kiküzdésére törekedett, s ennek megfelelően igen hamar a nemzetiségi terület különálló
politikai szervezete és a terület saját népi önkormányzata lebegett előtte.” 1848–49-ben
ugyan még csak autonómiát követeltek, ám „minden igény mögött végső célként, kimond-
va vagy kimondatlanul, a teljes politikai hatalom kézbevétele rejlett: a nemzetiség állami
önállósága, illetőleg a nemzetiségnek az anyanép államába való térése, egyben tehát a
magyar állam felbontása.” Az asszimiláció, amelyben a magyar vezető réteg reményke-
dett, és amelyre iskolapolitikájával 1879-től törekedett, a kor magyarságának „nagy téve-
dése” volt. Bár a városi lakosság, a szórványok és a nyelvhatárok közelében élők körében
markáns jelei mutatkoztak a magyarosodásnak, „a magyarság és a nemzetiségi tömbök
népterületeinek érintkezési vonala az 1790-es évek óta lényegében nem mozdult”. Az ösz-
szefüggő, tömör nemzetiségi területek lakossága nem magyarosodott. Magyarország tehát
„e tekintetben eleve valószínűtlen és megoldhatatlan feladat előtt állt.”22
A népiségtörténet determinista szempontjai a korszak fiatal értelmiségére jelentős
hatást gyakoroltak. A közgondolkodás egészét azonban korántsem alakították át. Az
1920-as évek magyarázatainak különböző elemei egészen a korszak végéig hatottak, és
a közbeszédben, a napi sajtóban, a publicisztikai irodalomban újra és újra felszínre buk-
kantak. Ennek egyik jellegzetes példája Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886–1944) 1941-es
történetpolitikai eszmefuttatása (Helyünk és sorsuk Európában). Bajcsy szerint tévesek
azok a nézetek, amelyek szerint a „trianoni katasztrófa okainak keresésében Ádámig,
Éváig vagy Szent Istvánig, esetleg Mohácsig kell visszamennünk”, s amelyek szerint
„a trianoni bukás nagy történelmi erők összejátszásának lett volna elháríthatatlan kö-
vetkezménye”. Éppen ellenkezőleg: a nagy történelmi erők, ha érvényesülhettek volna,
„mind a Szent István-i magyar birodalom fönnmaradásáért és megerősödéséért, hivatásá-
nak nem megszűkítéséért, hanem kiszélesbüléséért dolgoznak vala”. Még az sem állítható,
hogy „18-ban menthetetlen lett volna Magyarország”. „Egy hatalmas szellem, egy nagy

20
Asztalos 1934. 41. és 86–87. o.
21
Németh 1989. 119. o.
22
Szabó 1941. 204., 219–220., 230. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 677

vezéri egyéniség, egy új kossuthi varázsló talán még az utolsó pillanatban is meg tudta
volna tenni a csodát: a lángész villámló és mennydörgő módján föl tudta volna rázni a
magyar történelmi lelkiismeretet, meg tudta volna értetni a halálosan fáradt nemzettel,
hogy nem érkezett el az ideje még a pihenésnek, a fegyver letételének, most kell igazán
marokra fogni a puskatust… Egy istenadta géniusz bizonnyal másként fogalmazta volna
meg szegény Tisza István ama bejelentését, hogy a háborút elvesztettük, olyasfélét kellett
volna mondania, hogy a központi hatalmak elvesztették ugyan a háborút, de Magyaror-
szág még nem, és meg kell védeni minden emberi erővel, a magyar birodalmi hivatás nem
semmisült meg, hanem csak új helyzetbe került, új szerephez jutott, új feladatok elé sod-
ródott. Egy istenküldötte nagy magyar vezérember egyetlen tigrisugrással vetette volna rá
magát a gyökeresen megváltozott helyzet adta zsákmányra: a nagy káoszra, ami itt elkö-
vetkezett, s villámgyorsan fogott volna össze a lengyel nemzettel és Olaszországgal, eset-
leg a horvátokkal és szerbekkel is. […] nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy 1918 ősze
még rengeteg lehetőséget kínált minden nagyszabású elgondolás, minden bátor cselekvés,
minden hősi kiállás és minden jól megokolt kész helyzet számára. És ha a nyomorúságos,
vánszorgó cseh betolakodók kész helyzetet teremthettek a Felvidéken, akkor a magyar
oroszlán megsebzetten és fáradtan is megmutathatta volna Európának, micsoda félelmetes
erők lakoznak benne. Hiszen még egy félévvel későbben is csak Clemenceau sürgönye
állította meg a magyar vörös csapatokat, s ha az akkori bolsevista rendszer megtalálja vala
a maga nemzeti és katonai fékező és átértékelő mesterét, s új lendületet tud vala adni a
magyar támadásnak: a magyar hadakat cseh erők Prágáig sem állíthatták volna meg. Hát
még 1918 őszén, mikor egymillió emberünk volt fegyverben, és az ősi határokat egyetlen
idegen katona sem lépte át…”
Károlyi Mihályt és társait tehát Bajcsy szerint is súlyos felelősség terhelte tétovasá-
gukért és a honvédelem elmulasztásáért, továbbá azért is, mert „gyámoltalanul és bűnös
kishitűséggel” átadták a hatalmat a kommunistáknak. Nem menthetők azonban fel Tisza
István és az 1880-as évek utáni más vezető magyar politikusok sem, akik érzéketlenek
voltak a magyarság millióinak szociális problémái iránt, s a német szövetséggel külpoli-
tikai téren is rossz irányba vezették az országot. A felelősséget tehát „meg kell osztani az
oktobristák és a háború előtti 67-es kormányok és kormányzati rendszerek, meg a háborús
kormányok sokféle balfogása és mulasztása között”. A magyar összeomlás igazi oka nem
a háborús vereség volt, az legfeljebb lökést adott a folyamatnak. „Mi elsősorban a magunk
évtizedes hibáinak és mulasztásainak súlya alatt roppantunk össze.”23
Bajcsy-Zsilinszky Endre sajátos és önellentmondástól nem mentes értelmezésének
fontos és a maga korában szinte egyedülálló vonásaként vehetjük számba, hogy Károlyi
és általában az 1918–19-es forradalmak bírálatát nem kapcsolta össze a korszakban oly
gyakori antiszemita toposzokkal és a tőrdöfés-elmélet más szokásos elemeivel. Ez annál
is inkább figyelemre méltó, mert az 1920-as években – a Szózat főmunkatársaként, majd
1922-től főszerkesztőjeként – ezek terjesztéséhez maga is érdemben hozzájárult.24
A második világháború utáni radikálisan új politikai helyzetet bevezető néhány éves
átmeneti periódusban ketten érintették a témát: Bibó István (1911–1979) és Andics Er-
zsébet (1902–1986). A népi mozgalomhoz kötődő és elkötelezetten demokrata Bibó a

23
Bajczy-Zsilinszky 2008. 65–72. o.
24
Vígh 1992. 56–69. o.

HK 127. (2014) 3.
678 Romsics Ignác

népiségtörténeti megközelítésnek megfelelően a kelet- és közép-európai nacionalizmu-

sok magától értetődő törekvésének tartotta, hogy „azok a nemzetek, melyeknek történeti
határa mellett nyelvrokonok éltek, vagy melyeknek már nem is voltak történelmi hatá-
rai, kitűzték az összes nyelvtársak egyesítésének programját; azok pedig, melyeknek tör-
téneti területén más nyelvűek éltek, kitűzték az egynyelvű nemzeti állam programját”.
A nemzetiségek szeparatizmus irányába fejlődő autonómiatörekvéseit, melyek 1848–49-
ben jelentkeztek először, a magyar vezetés folyamatosan elutasította. Az 1867 utáni magyar
politika azt gondolta, hogy ha „a különféle magyarországi nem magyar nyelvek közjogi
érvényesülését kicsinyes módon megakadályozza, ezzel biztosítja a történeti Magyaror-
szág fennmaradását”. A valóságban viszont ennek éppen a fordítottja történt. A már akkor
„teljesen különálló nemzeti tudattal” rendelkező horvátok, szerbek és románok mellett a
magyarsággal harmonikusabb szimbiózisban élő „északi területek szlovák és orosz lakos-
sága is végleg elszakadt a történeti Magyarország gondolatától”. „Ebben a helyzetben érte
Magyarországot az 1918. évi összeomlás, amikor hamarosan kiderült, hogy a történeti
Magyarország felszámolása elkerülhetetlen.”25 A felbomlást elkerülni – feltételezte Bibó
Jászi Oszkárhoz hasonlóan – csak egy nagyon radikális és a nemzetiségeket egyenjogúsító
demokratikus átalakulással lehetett volna – talán. Egy ilyen átalakulás azért lett volna
kétesélyes, mert „ugyanúgy jelenthette az asszimiláció lehetőségét, mint az elszakadás
veszélyének a felidézését”.26

A kommunista narratíva uralma

A Moszkvából hazatért kommunista Andics Erzsébet részben a marxizmus internacio-

nalizmusát és osztályszempontjait, részben a nemzetek önrendelkezési jogát hangoztató
leninizmus dogmáját alkalmazta a magyarországi helyzetre. A nemzetiségek önállósodási
törekvéseit ennek megfelelően „jogosnak”, a független nemzetállamok kialakulását pedig
a „történelmi fejlődés hatalmas eredményének” és „minden további haladás előfeltétel-
ének” minősítette. „Minden nemzetnek, kicsinek, nagynak – hangoztatta Marxra és En-
gelsre hivatkozva – egyaránt szuverén joga belső ügyeit a saját tetszése szerint önállóan
intézni. Egyetlen nemzetnek sincs joga más nemzetek ügyébe beavatkozni, azok függet-
lenségét korlátozni, szabadságát megnyirbálni.” „A nemzetiségi kérdés egyetlen gyökeres
megoldása a népek önrendelkezési jogának teljes elismerése.” A magyar vezető körök
XIX. századi törekvése magyarok és nem magyarok „erőszakos összetartására a magyar
szentistváni állam keretei között” éppen ezért „igazságtalan, reakciós, imperialista politi-
ka” volt. Ugyanis „nemcsak az imperializmus, ha más népek meghódítására törekszünk,
hanem az is, ha idegen népeket erőszakkal igyekszünk uralmunk alatt tartani.”
Az elszakadásra való jog persze – idézte Sztálint az eddigieknek némileg ellentmond-
va – azonban csak lehetőség, de nem „kötelesség”. A sztálini szovjet gyakorlatot álságos
módon mintaszerűként bemutatva, feltételezte, hogy demokratikus politika esetén a mo-
dern korban is fennmaradhatnak többnemzetiségű államok. A dualizmus kori magyar
sovinizmus és az ebből következő németbarátság azonban elkerülhetetlenül „katasztró-
fába sodorta Magyarországot”. „Az összeomlás, az ország feldarabolása, a trianoni béke

25
Bibó 1981. 207. és 211–213. o.
26
Bibó 1981. 269–270. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 679

tehát ostoba, reakciós nemzetiségi politikánknak volt egyenes és kikerülhetetlen követ-

kezménye. Legjobb fiaink pusztulását, rengeteg anyagai kárt, nemzeti megaláztatásun-
kat mind-mind elkerülhettük volna, ha nemzetiségeinkhez való viszonyunk terén nem
Tiszáék parancsszavát, hanem Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József eszméit
követtük volna.”
A magyarlakta határ menti területek mindazonáltal talán még 1919-ben is megment-
hetők lettek volna. A „magyar urak” azonban csak szavakban követelték a honvédelmet,
a valóságban hazaárulók voltak. A magyar területek védelme helyett ugyanis – elevení-
tette fel az 1920-as évek baloldali diskurzusának túláltalánosított vádját – „azokkal szö-
vetkeztek, akik Magyarország ellen törtek: az antant imperializmussal, sőt a románokkal
és a szerbekkel is; készek voltak akár az ördöggel is cimborálni, csak hogy visszakapják
földjeiket és gyáraikat”. Horthy, Bethlen Gömbös, Teleki Pál, Károlyi Gyula és a többiek,
amikor a Tanácshatalom bukása után az antanthatalmak és a román csapatok segítségé-
vel visszajöttek az országba, mintegy a zsebükben hozták az országot megcsonkító béke-
szerződést. „Ha egyszer magyar területekre aspiráló hatalmakkal szűrték össze a levet a
magyar nép forradalma ellen, ebből logikusan következett, hogy alá kellett írniuk a bé-
keszerződést is, amelyet ezek a hatalmak diktáltak. Valójában a magyar ellenforradalom
1920. június 4-én a trianoni békeszerződés aláírásával azt a váltót törlesztette, amellyel
1919 nyarán az antanthatalmaknak lekötötte magát. Amikor ezek a magyar nagybirtokos
és nagytőkés osztályt visszasegítették az ország élére, ezt épp azért tették, mert tudták,
hogy a végleges magyar határok kérdésében és általában a győztesek minden igényét il-
letően ezek az osztályok parírozni fognak. Így is történt. Erdéllyel, a Délvidékkel és a
Felvidékkel, Kolozsvárral, Araddal, Nagyváraddal, Kassával, Pozsonnyal, Szabadkával,
Újvidékkel stb. fizettettek a magyar ellenforradalmárok Romániának, Csehszlovákiának,
általában a győztes antanthatalmaknak azért, mert ezek visszasegítették őket ezerholdjaik
és bankjaik birtokába.”27
Az 1948–49-es kommunista hatalomátvételt követő évek hivatalos történelemszem-
léletét természetesen nem az 1949-ben félreállított Bibó, s nem is a debreceni egyete-
men elszigetelődött Szabó István vagy a mártírhalt halt Bajcsy-Zsilinszky Endre, hanem
Andics Erzsébet nézetei határozták meg. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy em-
lítettek és társaik munkáinak többsége tiltó listára és a könyvtárak zárt osztályaira ke-
rült, miközben Andics brosúráit számos kiadásban – a fent idézettet legalább négyben
– terjesztették. Ezzel magyarázható, hogy a magyar történelmi elitet egyedüli felelősként,
sőt osztályérdekei által vezérelt önző hazaárulóként prezentáló hamis interpretációjának
megállapításai a hazai történeti irodalomnak és a politikai publicisztikának ugyanolyan
toposzaivá váltak, mint Tormayé, Bangháé, Szekfűé és követőiké a Horthy-korszakban.
Jó példa erre az 1950-es években több kiadást megért és középiskolai, valamint egyetemi
tankönyvként egyaránt használt, első marxista szellemű magyar történeti szintézis, amely
az 1868-as nemzetiségi törvény és a dualizmus kori nemzetiségpolitika bírálata után így
magyarázta a történteket: „A magyar uralkodó osztályok meghálálták, hogy az antant
juttatta hatalomra őket és 1920. június 4-én aláírták Trianonban (Párizs mellett) a békét.
A súlyos feltételeket szabó imperialista békét annál is inkább elfogadták a magyar ural-

27
Andics 1949. 5., 14–15., 23–30. o.

HK 127. (2014) 3.
680 Romsics Ignác

kodó osztályok, hogy teljes erejükkel a belső forradalmi erők, a munkásosztály, a dolgozó
nép ellen fordulhassanak.”28
A horthysta emigráció köreiben megjelentetett munkákat ugyanakkor az ellenforra-
dalmi korszak jobboldali diskurzusának magyarázó sémái uralták. Ez utóbbinak frappáns
példája a magyarbarátságáról ismert, neves brit történész, C. A. Macartney Kállay Mik-
lós (1887–1967) miniszterelnök 1954-ben, New York-ban megjelent visszaemlékezéséhez
(Hungarian premier) írott előszavának egy mondatos verdiktje: „a Károlyi Mihály kezde-
ményezte baloldali forradalom vezetett Magyarország megcsonkításához.”29 Vagy Pethő
Sándor egykori újságírótársának, Milotay Istvánnak (1883–1963) először ugyancsak 1954-
ben, Insbruckban kiadott történeti összefoglalása, amelyben Trianon főfelelőse ugyancsak
az „önbizalmukat vesztett régi politikusokból” és „a pesti kávéházak söpredékéből” kor-
mányt alakító Károlyi Mihály, akinek az „ügynökei szétzüllesztették és lefegyverezték a
hazatérő magyar csapatokat”, miközben „az utódállamok csapatai […] egyszerre három
oldalról nyomultak be az országba”. Milotay szerint felelősség terheli azonban IV. Károlyt
is, aki kormányalakításra kérte fel Károlyit, ahelyett, hogy Tisza segítő keze után nyúlt
volna. Ugyanis „Magyarországon csak egy erős szívvel párosult erős kéz segíthetett s
ilyen csak egy volt, a Tisza István szíve és keze”.30 Ezeknek a nézeteknek a terjesztése
Magyarországon természetesen ahhoz hasonló, sőt a pluralizmus teljes hiánya miatt még
nagyobb akadályokba ütközött, mint az 1918–19-es emigráns forradalmároké a Horthy-
korszakban.
Andics Erzsébet új bűnbakokat kreáló propagandisztikus túláltalánosítása az 1970-es
évekig hatott. Az MSZMP KB Párttörténeti Intézete által gondozott magyar munkásmoz-
galom-történeti kézikönyv szerzője még az 1970-es második kiadásban is úgy fogalma-
zott, hogy az „imperialista hatalmak” 1920-as „diktátuma”, illetve a nemzetiségi terüle-
tek mellett magyarok lakta területek elcsatolása annak volt a „bére”, hogy „a román és a
csehszlovák hadsereg segített visszaállítani a tőkés-földbirtokos uralmat Magyarországon.
A magyar uralkodó osztályok ezt fizették meg a trianoni szerződés aláírásával.”31

Visszatérés a nemzetközi dimenziókhoz – a 70-80-as évtizedek történeti irodalma

A kádári liberalizmus körülményei között egyre szakszerűbbé váló történetírás más

képviselői ugyanakkor már az 1960-as években szakítottak ezzel a politikailag motivált
propagandisztikus szemlélettel. A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918–19-es
kapcsolatrendszerét vizsgáló 1965-ös szakmonográfiájában L. Nagy Zsuzsa (1930–2010) a
legkisebb mértékben sem követte Andics iránymutatását. Ehelyett tényszerűen ismertette
a trianoni döntés irányába mutató háború alatti titkos szerződéseket, amelyekre hivatkoz-
va az ország elszakadásra törekvő nem magyar népei sikerrel teremtettek kész helyzeteket
– függetlenül a békekonferencia döntéseitől. Nem tagadta, hogy a „pacifista” és „antant-
barát” Károlyi-kormány „nem tudott s nem is mert hatékonyan fellépni a nemzetiségek
ellen”. Döntő tényezőnek azonban nem ezt, hanem a nagyhatalmi érdekeket és politikát

28
Heckenast – Karácsonyi – Lukács – Spira 1951. 437. o.
29
Kállay 1991. 16. o.
30
Milotay 2002. 150–151. o.
31
A magyar forradalmi munkásmozgalom története 1970. 293. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 681

tartotta. Ezek voltak azok az okok, amelyek a Károlyi-kormányt „kül- és belpolitikailag

egyaránt lehetetlen helyzetbe sodorják,” amelyek „Magyarország helyzetét, fejlődésének
útját döntően befolyásolták”. És amelyek „az első világháború utáni új európai rendet
kialakították”.32
A dualizmus korának kutatójaként ismertté vált Hanák Péter (1921–1997) Jászi Osz-
kár és Bibó István téziseit újrafogalmazva, egyik 1971-es előadásban fejtette ki témánkra
vonatkozó nézeteit. Kijelentette, hogy a Monarchia és ezen belül Magyarország felbom-
lása is egy „hosszú folyamat végeredménye” volt. E folyamat dinamikáját alapvetően az
országon belüli és kívüli nacionalizmusok határozták meg, amelyekkel szemben sem az
osztrák, sem a magyar kormányok nem tudtak hatékony ellenstratégiát kidolgozni. Pe-
dig a felbomlásnak volt alternatívája: „a demokratikus integráció programja, amelyet a
szociáldemokrácia és a polgári radikalizmus képviselt”. Demokratikus reformokkal és
különbékével Hanák szerint a folyamat talán még a háború első felében is megfordítható
lett volna. 1917 végétől, 1918 elejétől azonban már nem. Addigra a legtöbb nemzetiségi
csoport vezetésében megerősödött a szeparatizmus, amelyet „az antant hatalmak befolyá-
sos körei is támogattak”. E támogatás mögött pedig nem ideális megfontolások, hanem
Németország meggyöngítésének a szándéka húzódott meg, amellyel egybevágtak a hábo-
rú alatt tett területi ígéreteik Szerbiának, Olaszországnak és Romániának. „A Monarchia,
illetve Magyarország szétbontásának alapkérdései tehát már jóval a párizsi békekonferen-
cia előtt, sőt már az összeomlás előtt eldőltek.” A döntéseket végeredményben ugyan a
győztes nagyhatalmak hozták, ám a felbomlás „egy régóta érlelődő történelmi folyamat”
végállomása volt.33 Ugyanezek a gondolatok jelentek meg abban az 1969-ben született, de
csak 1971-ben közreadott vitairatban, amely a 10 kötetesre tervezett új magyar történeti
szintézis 6., 7. és 8. kötetének az elvi alapvetéséül szolgált. A dualista Monarchia – olvas-
ható ebben – „felbomlásának történelmi tendenciáit kezdettől fogva magában hordta, jól-
lehet ezt is, mint minden történelmi folyamatot, csak tendenciaként foghatjuk fel, vagyis
úgy, hogy nem végzetszerű szükségszerűséggel, hanem emberi cselekvéseken keresztül
érvényesült”. Egyfelől hangsúlyozni kell tehát, hogy a „Monarchia felbomlását a háború
kimenetele, a győztes nagyhatalmak politikája […] keretében lehet csak megérteni”. Más-
felől viszont nem kevésbé fontos belátnunk, hogy „a fölbomlás nem csupán, nem is első-
sorban a külső körülmények erőszakolta megoldás volt, hanem a belső fejlődés logikus
következménye, illetve a belső fejlődés egyik variánsának logikus következménye”.34
Az 1980-as években elsősorban olyan munkák születtek, amelyek a trianoni döntés
külső okait vizsgálták. Ezek közül kiemelkedik Ormos Máriáé, aki a francia külügymi-
nisztérium addig jórészt ismeretlen iratanyaga alapján nyúlt a témához. Bár kifejezetten
Trianon okairól nem írt, a Monarchia felbomlásának értelmezése a történelmi Magyar-
ország végóráira is vonatkoztatható volt. A Hanák és társai által kifejtettekhez hasonlóan
maga is úgy vélte, hogy „A Monarchia két fő, egymást erősítő tényező hatására bomlott
fel: a belső feszítő tendenciák tetőzése és az ennek nemcsak megfelelő, de elő is segítő,
lendítő és ezt számos vonatkozásban gyakorlatilag is támogató nagyhatalmi törekvések
egybeestek. Nemcsak a nemzeti mozgalmak nyújtottak az antantnak lehetőséget a Mo-

32
L. Nagy 1965. 8., 24–25., 230. o.
33
Hanák 1975. 441–465. o.
34
Hanák – Lackó – Ránki 1971. 48–49. o.

HK 127. (2014) 3.
682 Romsics Ignác

narchia bomlasztására, de fordítva: az antant állásfoglalásai, politikai és katonai lépései

is szárnyakat adtak a nemzeti mozgalmaknak, s ezt a tendenciát végül is megfordítha-
tatlanná tették. E kétoldalú és gyakorlatilag egyetlen folyamattá egységesülő hullámzó
mozgás több szakaszban zajlott le, s különösen az antanthatalmak részéről kísérte több
megtorpanás, kitérés. […] A közvetlen katonai érdek az antant elé azt a kérdést állította,
hogy vajon Ausztria-Magyarország kikapcsolását a háborúból a nemzetiségek nyomása,
a belső felbomlasztás segítségével lehet-e gyorsabban elérni vagy azáltal, ha különbékét
kötnek. Az utóbbi lehetőség 1917 tavaszától 1918 tavaszáig nyitva állt.” A halálos ítélet
csak 1918 tavaszán mondatott ki. Ezt követően minden azon múlt, hogy ki győz. Azt,
hogy a Monarchiát ténylegesen is „a sírba lehessen fektetni”, a központi hatalmak hábo-
rús veresége tette lehetővé.35 Egyik 1985-ös előadásában Kosáry Domokos ugyanebben a
szellemben értelmezte a történelmi Magyarország „fölszámolását”. Az „első ok – írta – az
volt, hogy az országon belül kiéleződtek a nemzeti ellentétek, a második pedig az, hogy
ezeket a nemzeti ellentéteket az első világháború végén felhasználta a győztes hatalmak
politikája.”36
1986-ban közzétett monográfiájában Jeszenszky Géza (1941) Magyarország angliai
presztizsének háború előtti és alatti elvesztését tárta fel főleg brit levéltári és egyéb anya-
gok alapján. Gazdagon dokumentálta, hogy a Wickham Steed, R. W. Seton-Watson és
társaik, valamint a monarchiabeli emigránsokból álló csoport magyarellenes propagandá-
ja érdemben befolyásolta a békekonferencia döntnökeit. Ennek abszolutizálásától ugyan-
akkor óvott. Határozottan elutasította azt a két háború között terjedő önfelmentő mítoszt,
mely szerint a háborút nem is a csatatereken, hanem „a nyugat-európai közvéleményben
veszítettük el”. A trianoni békeszerződést – szögezte le – „nem ördögi, gonosz machiná-
ciók idézték elő, hanem a hazai és a nemzetközi események, valamint a történelem aligha
feltartóztatható folyamatai”.37
A népiségtörténet és mások determinista, a dezintegratív belső tendenciák feltartóztat-
hatatlanságát hangsúlyozó szemléletével szemben a késői Kádár-korszak történészei tehát
két tényezőnek tulajdonítottak meghatározó szerepet: a belső nemzetiségi ellentéteknek
és a háború alatti és utáni nagyhatalmi politikának. A forradalmi kormányok 1945 előtt
ugyancsak sokak által hangoztatott felelősségét a rendkívül szűk mozgásterére hivatkozva
tagadták, a horthysta elit Andics és követői által sulykolt „hazaárulását” pedig fel sem ve-
tették. Az egyik 1988-as kerekasztal-beszélgetés résztvevőjeként Ormos Mária mellett ezt
az álláspontot képviselte Litván György és L. Nagy Zsuzsa is. Bár a „békeszerződés gyö-
kerei – szögezte le a nemzetiségi mozgalmakra célozva ezúttal is Ormos – messzire nyúl-
nak vissza”, a felbomlás nem szükségszerűség, hanem csak „lehetőség” volt, amely csak
1918 tavaszán-nyarán, a különbéke-kísérletek kudarca és az orosz szövetséges eltűnése
után vált bizonyossággá. Az addigi keleti szövetséges különbékéje a központi hatalmakkal
felértékelte a nyugati szövetségesek szemében „a közép-európai terrénumot”, s a Német-
országgal szövetséges Monarchia helyett velük szövetséges nemzetállamok létrehozását
vélte előnyösebbnek. Litván György szerint ugyancsak „1918 elején dőlt el” véglegesen a
Monarchia sorsa. A döntés a győztes nagyhatalmak fővárosaiban született meg, amelyet

35
Ormos Mária 1983. 13–14. o.
36
Kosáry 1989. 15. o.
37
Jeszenszky 1986. 9–13. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 683

a forradalmi és ellenforradalmi kormányok politikája érdemben nem befolyásolhatott.

A „határok ilyetén való megvonását” tehát – szögezte le L. Nagy Zsuzsa – „nem a demok-
ratikus vagy a kommunista forradalom »bűnei« okozták”.38
A magyarországi történészektől némileg eltérően, a Párizsban élő Fejtő Ferenc viszont
kizárólag a háborús vereség és a nagyhatalmi érdekek döntő jelentőségét hangsúlyozta
franciául 1988-ban, magyar fordításban 1990-ben megjelent könyvében. Azt persze Fej-
tő sem tagadta, hogy a Monarchián és így a történelmi Magyarországon belül is létez-
tek „állami függetlenségre törekvő belső erők”. Ezek a centrifugális törekvések azonban
– vélte – „nem vezethettek volna belülről kiinduló bomlásra, ha a szeparatista törekvése-
ket (amelyekről sem azt nem lehet bizonyítani, hogy egységesek voltak, sem azt, hogy a
lakosság többségét képviselték) nem támogatták, bátorították volna az antant »döntésho-
zói«”. „Közép-Európa sorsát nem Közép-Európa népei döntötték el, amelyeket senki sem
kérdezett meg, hanem a Károly király és császár békejavaslatait a priori elutasító nyugati
államférfiak, azok között is különösképp Clemenceau, aki az Osztrák–Magyar Monar-
chiában csupán a reakciós, klerikális, antidemokratikus, agresszív, a németek segédereje
szerepére ítélt zsarnokság megtestesülését, a népek börtönét látta.” A Monarchia ezért
nem „felbomlott”, mint általában olvasható, hanem „erőnek erejével szétbomlasztották”.
Az antant hatalmak mellett a Monarchia-ellenes erők között említette Fejtő a nemzetközi
szabadkőművességet is, amely – mint már utaltunk rá – az általa feltárt dokumentumok
szerint 1917-től törekedett a nemzeti elv érvényesítésére, és ennek keretében a Monarchia
nemzetállamokká alakítására.39

A rendszerváltás utáni Trianon diskurzus

Trianon okainak magyarázata a történeti irodalomban

A rendszerváltást követő években a Trianon iránti érdeklődés megélénkült. A történé-

szek közül ez sokakat indított a kérdéskörrel való valamilyen szintű szembenézésre. Bár
a trianoni békeszerződéssel kutatási szinten nem foglalkozott, annak okairól több alka-
lommal markáns véleményt nyilvánított Tőkéczki László (1951). Először 1991-ben, ami-
kor Fejtő könyvére reflektálva egyetértően jelentette ki, hogy 1918–19-ben nem „szétesés,
hanem szétverés következett be”. Nem igaz – indokolta álláspontját –, hogy „a dualizmus
és benne a történelmi Magyarország nem volt képes társadalmi-nemzetiségi problémái
megoldására”. A cseh nemzet többsége például „csak a végső, már eldöntött háborús stá-
diumban állt a függetlenég mellé”; a „trializmusért hadakozó horvátok” a végsőkig kitar-
tottak; a „mérsékelt szociáldemokrácia pedig nemzeti különbségek nélkül a birodalom,
illetve Magyarország mellett állt”.40 A trianoni békeszerződés aláírásának 80. évfordulója
alkalmából közzétett publicisztikájában még kategorikusabban fogalmazott. „Trianonnak
– írta ekkor – nincs mélyen gyökerező előtörténete, bár természetesen vannak az utólagos
igazolásokhoz tartozó történelmi elemek. Valójában Trianont az első világháború utolsó
két évének nagyhatalmi érdekeiből s a korábban adott antantígéretek beváltásából koty-

38
Trianon a történelemben és a történelmi tudatban 1988. 229–237. o.
39
Fejtő 1990. 17–27., 323–324. és 361. o.
40
Tőkéczki 1999. 78. o.

HK 127. (2014) 3.
684 Romsics Ignác

vasztották össze olyan emberek, akik nagy részének fogalma sem volt a térség történel-
méről és valóságáról.”41
1990-ben megjelent dokumentumkötetének bevezetőjében Raffay Ernő (1948), aki
1987-ben az 1918–19-es erdélyi impériumváltásról jelentetett meg jól dokumentált mo-
nográfiát (Erdély 1918–1919-ben), sokkal differenciáltabb álláspontot fejtett ki. A trianoni
döntés távolabbi okai véleménye szerint három tényezőben keresendők: a „nagyhatalmak,
különösen Franciaország magyarellenességében és érdekeiben,” az „irredenta mozgalmak
törekvéseiben” s végül „a magyar nemzetiségi és külpolitika tévedéseiben”. Ezekhez já-
rult a háborúban elszenvedett katonai vereség, mint közvetlen ok. Raffay felfogásának
a fentieken túl két fontos jellemzője volt. A dualizmuskori magyar nemzetiségpolitika
nagy hibájának a tipikus baloldali megközelítésektől eltérően nem a szűkkeblűséget, ha-
nem éppen ellenkezőleg, az „engedékenységet”, valamint a népiségtörténet álláspontjához
hasonlóan azt tartotta, hogy az „nem párosult a magyar nemzeti érdekek következetes
védelmével”, és ugyanakkor „lebecsülte” a nemzetiségi mozgalmakban „rejlő elszakadási
törekvések lehetőségének veszélyét”. A másik: elismerően írt Károlyi Mihályról, méltá-
nyolva, hogy előbb a diplomácia, majd a „fegyveres honvédelem” eszközeit is bevetve
törekedett Magyarország egységének és önállóságának a megőrzésére.42
Raffaytól és különösen Tőkéczkitől eltérően egyik 2005-ös tanulmányában Jeszensz-
ky Géza úgy vélte, hogy a „történelmi Magyar Királyság 1918–21 közötti fölosztásának
gyökere” egészen a „mohácsi csatavesztésig” nyúlik vissza. A magyar népesség vérvesz-
tesége, valamint a részben spontán, részben szervezett betelepítések következtében a la-
kosság etnikai összetétele radikálisan megváltozott. Ez volt a társadalmi alapja a XIX.
századi nemzetiségi törekvéseknek, amelyek az etnikai alapú területi autonómia köve-
telésében csúcsosodtak ki, s amelytől az „akkori magyar társadalom – a történeti jog
mellett a lakosság kevert jellegére hivatkozva – elzárkózott”. A magyarok és nem magya-
rok közötti elmérgesedett viszony okozta, hogy 1918-ra az autonómia-törekvések szepa-
ratizmussá fokozódtak. Erre, vagyis a Monarchia nemzetiségi területeinek elszakítására
törekedett a román és szerb kormánypolitika, valamint a cseh és a délszláv emigráció
is. Utóbbiak „szisztematikus meggyőző kampányt” folytattak a Monarchia fölosztása és
helyén nemzeti államok létrehozása érdekében. Hangsúlyozta Jeszenszky a nagyhatalmi
érdekérvényesítés fontos szerepét is. Utalt rá, hogy a háború alatti területi ígéretek „már
a földarabolás irányába mutattak”, s arra is, hogy Wilson 1918 elején meghirdetett önren-
delkezési programja összecsengett a szeparatista nemzetiségi törekvésekkel. Azt viszont
cáfolta, hogy Trianon oka a „döntéshozók tudatlansága vagy félrevezetettsége” lett volna.
Valójában arról volt szó, hogy az etnikai határok elvét „részrehajló, elfogult, politikai
számításból eredő eltorzított” módon alkalmazták. A leendő győztesek felosztás irányá-
ba mutató politikája 1918 tavaszára, az Oroszország kiválása következtében előállt hely-
zetben véglegesült. Negyedik tényezőként a Károlyi-kormány naivitását és ebből fakadó
tétlenségét említette. Azzal, hogy „a győztesek ígéreteiben és a majdani békekonferencia
méltányosságában bízó Károlyi-kormány nem látta sem értelmét, sem esélyét a fegyveres
ellenállásnak, ezért az antant által átadott jegyzékekben kiürítendőnek megjelölt ország-
részeket harc nélkül föladta”, „sajnos mi magyarok is hozzájárultunk saját balsorsunkhoz”

41
Tőkéczki 2000. 21. o.
42
Raffay 1990. 7–9. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 685

– állapította meg. A „Tanácsköztársaság budapesti kikiáltásának” viszont – tette hozzá

– „közvetlenül nem volt szerepe a – döntésekben”.43
Korábbi álláspontját fenntartva egyik 2005-ös írásában Ormos Mária Jeszenszkyhez
hasonlóan azt hangsúlyozta, hogy Trianon „sokrétű okságai viszonyai” közül két ténye-
ző vált meghatározóvá: „egy évszázadokkal korábban elindult hosszú folyamat és egy
másik, sokkal rövidebb, az első világháború kirobbanásával kezdetét vett, aktuális hatal-
mi elképzelések, valódi és vélt érdekek által meghatározott tendencia”. Előbbiek alatt a
kielégítetlen nemzetiségi törekvéseket és azt értette, hogy „Ausztria-Magyarország nem
volt képes a jellegének megfelelő belső szerkezeti átalakítás végrehajtására”. Utóbbi alatt
pedig a háború alatt felerősödött nemzetiségi szeparatizmust és irredentizmust, amelyek
megértésre találtak Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. „1918 késő tavaszától
kezdve a szövetségesek számos eszközzel elősegítették Ausztria-Magyarország és azon
belül Magyarország felbomlasztását.” Magyarország 1918-19-es belső gyengesége nem
szerepelt az okok között.44
Sajátos, a két világháború közötti jobboldali diskurzus egyes megállapításaira emlé-
keztető nézeteket fejtett ki egyik 2010-es cikkében a népi mozgalom kutatójaként ismert-
té vált Salamon Konrád. A „trianoni békediktátumhoz vezető útnak” véleménye szerint
ugyanis nem a nemzetiségi antagonizmus és nem is a nagyhatalmi akarat, hanem „a nem-
zeti megosztottság, majd az egymással a vörös-, illetve a fehérterror képében polgárhá-
borút vívó két táborra szakadtság volt az egyik legfontosabb meghatározója”. A Trianon
felé mutató másik tényezőnek véleménye szerint Magyarország „elkeserítően rossz” nem-
zetközi megítélése tekinthető az első világháború előtt. Ez a körülmény „bizonyíthatóan
hatott a majdani békeszerződést előkészítő nyugati szakértők tevékenységére”. Az ország
negatív megítélésének okai közt – mint írja – „ott találhatóak a XX. század elején tevé-
kenykedő magyar baloldali ellenzéknek a hazai állapotokat túlzottan elmaradottnak beál-
lító, a kisebbségekkel szembeni magyar elnyomást erősen felnagyító tanulmányai”. Hogy
milyen más okok vezettek még ehhez a rossz megítéléshez, arról – Jeszenszkytől eltérően
– a szerző nem írt.
A fenti tényezőkhöz járultak a két forradalom hibái. Először „Károlyi Mihály elvakult
pacifizmusa” és Linder Béla „teljes leszerelést hirdető ostoba katonapolitikája”, amelye-
ket betetőzött a kormány későbbi hadseregszervező munkáját akadályozó „szélsőballal”
szembeni erélytelenség, ami végül a kommunisták március 21-ei hatalomátvételébe tor-
kollott. Bár a Tanácsköztársaság vállalta a fegyveres harcot a románokkal és a csehekkel
szemben, a „vörös hadsereget létrehozó hatalom számára a honvédelem elavult szólam
volt”. „Ők nem a hazát, hanem a proletárforradalmat védték.” Másrészt „Magyarország
képviselői miattuk nem jelenhettek meg idejekorán Párizsban, ezért az elkerülhetetlennél
is súlyosabb békeszerződéssel sújtották a magyarságot”.45
E sorok írója először 1999-ben, a Habsburg Birodalmon belüli nacionalizmusokról írott
tanulmányában fogalmazta meg explicit módon is álláspontját. Ormoshoz és különösen
Jeszenszkyhez nagyon hasonlóan három tényező fontosságát hangsúlyozta: a „nemzetisé-
gek jogkiterjesztési, illetve önállósodási törekvéseit”; „a birodalom határai mentén a 19.

43
Jeszenszky 2005. 7–24. o.
44
Ormos Mária 2005.
45
Salamon 2010. 82–85. o.

HK 127. (2014) 3.
686 Romsics Ignác

században kialakult államok irredenta céljait”, valamint a „győztes nagyhatalmak straté-

giai érdekeit”. „Nem állítható – írta a szerző –, hogy e három tendencia összetalálkozása
elkerülhetetlen szükségszerűség volt, mint ahogy az sem, hogy merő véletlen.” Jászihoz,
Bibóhoz és Hanákhoz hasonlóan feltételezte, hogy a föderalizálás, illetve a demokratikus
hatalommegosztás egyéb eszközeinek az alkalmazása esetleg más irányt adhatott volna
az események folyásának.46 Újabb munkáiban – így például az először 2001-ben megje-
lent Trianon-könyvében és a békeszerződés aláírásának 70. évfordulója alkalmából írott
cikkében – e három tényezőt kiegészítette egy negyedikkel: a háborút követően kialakult
„kaotikus magyar viszonyokkal”. „Az a körülmény – olvasható 2010-es tanulmányában
– hogy a magyar békedelegáció csak 1920 januárjában tudott kiutazni Párizsba, s hogy a
magyar államterületek háromnegyedét román, cseh és szerb haderő tartotta megszállva,
[…] nem javította, hanem rontotta a magyar diplomaták tárgyalási pozícióit”. A Tanács-
köztársaság fegyveres harcainak kudarca alapján az aktív honvédelem lehetőségeit illető-
en ugyanakkor kételyeinek adott hangot.47
Összegezve a rendszerváltást követően kialakult Trianon-diskurzus okokkal kapcso-
latos magyarázatait megállapíthatjuk, hogy a magyar történészek többsége – igaz, nem
azonos mértékben és változó hangsúlyokkal – négy tényezőnek tulajdonít fontos szere-
pet. Időrendben haladva ezek a következők: 1) a XIX. századi nemzetiségi törekvések
és a magyar nemzetiségpolitika; 2) a szomszédos államok és a háború alatti nemzetiségi
emigráció irredentizmusa; 3) a győztes nagyhatalmak háború alatti területi ígéretei és
vélt vagy valós stratégiai érdekei; 4) a magyarországi belső helyzet. Ettől a többténye-
zős, komplex magyarázattól, amely a negyedik ponttól eltekintve egyezik az 1980-as évek
konszenzuálisnak tekinthető álláspontjával, ketten térnek el: Tőkéczki László, aki a hábo-
rú alatti nagyhatalmi politikát és Salamon Konrád, aki a „nemzeti megosztottságot”, a vi-
lágban kialakult rossz hírünket s különösen a forradalmak politikát okolja a történtekért.

A Trianonnal kapcsolatos történelmi ismeretterjesztés néhány példája

Trianon okairól persze nemcsak a történészek, hanem a közélet különböző rendű és

rangú emberei is markáns véleményt formálnak. Ezekkel a nem szakmai megközelítések-
kel, melyek nagyon gyakran a politikai jobb- és baloldal régi keletű előítéletes leegyszerű-
sítéseit fogalmazzák újra, részletesen nem kívánunk foglakozni. Trianon-legendák című
tanulmánykötetében Ablonczy Balázs ezt már egyébként is megtette.48 Két jelentős vissz-
hangot kiváltó, ideáltipikus alkotással, melyek sűrítetten tartalmazzák a történelmi igaz-
ságként prezentált féligazságokat, csúsztatásokat és valótlanságokat, azonban indokolt a
szembenézés. E két történelmi példabeszéd szerzői Koltay Gábor (1950) filmrendező és
Csernok Attila (1929) közgazdász. Deklarált célja mindkét szerzőnek ugyanaz: a trianoni
traumával való őszinte szembenézés igénye. A produktum, amit létrehoztak, azonban a
lehető legkevésbé felel meg ennek a célnak. Tudatosan vagy öntudatlanul – ennek latolga-
tásába nem bocsátkozunk – mindketten olyan szelektíven kezelték a múlt ismert tényeit, s
azokat olyan mértékben ruházták fel ideológiailag meghatározott jelentésekkel, hogy al-

46
Romsics 2004. 83–84. o.
47
Romsics 2012. 10. o. Vö.: Romsics 2007.
48
Ablonczy 2010.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 687

kotásaik sokkal inkább a történelmi propaganda, semmint a történelmi ismeretterjesztés

műfajába tartoznak.
Koltay filmjében szakértőkként Nemeskürty István (1925) és Raffay Ernő keresik
„Nagy-Magyarország keresztre feszítésének” okait. A századforduló éveire kialakult szö-
vetségi rendszerek ellentéteinek tárgyszerű ismertetése után Bangha Bélára és Szekfű Gyu-
lára jellemző módon mindketten a liberalizmusnak, pontosabban a liberalizmus Magyar-
országon kialakult „túlhajtott változatának” (Raffay), illetve „kozmopolita változatának”
(Nemeskürty) tulajdonítanak fontos szerepet. Ez a szellem volt az, fejti ki Nemeskürty,
amely „bizony a nemzeti öntudat elsorvadásához vezetett. Hát Károlyi Mihály és pártja
ennek volt a fő szószólója”. A liberalizmus és a liberálisok mellett Raffay – ugyancsak az
1920-as évek jobboldali diskurzusához hasonlóan – felelőssé teszi a szabadkőműveseket,
a szociáldemokratákat, a „marxista irányzatokat” és a polgári radikálisokat is, akiknek a
törekvései „a magyar nemzeti tudat szétzilálásához vezettek”. Azt, aki szembeszállhatott
volna az országra leselkedő veszélyekkel, az „egy igaz férfit” (Remenyik Sándor) „gondo-
san megszervezett akció keretében” meggyilkolják. A „gondos szervezettség” mibenlété-
ről (kik, mikor, hogyan?) többet nem tudunk meg, mint ahogy bizonyítás nélkül marad
Nemeskürty azon állítása is, hogy a frontokról hazatérő katonáktól nemcsak a fegyvereket
vették el, hanem „leköpik őket, letépik a rangjelzésüket, megrugdossák őket”. E politika
mögött – mint mondja – „egy nagyon jól szervezett földalatti működés nyomaira bukka-
nunk”. Nemeskürty nem mondja ki, hogy kik ennek az illegális tevékenységnek az aktorai,
ám a korábbiak alapján minden néző csak ugyanarra gondolhat: a liberálisok, a szabadkő-
művesekre, a szociáldemokraták és a polgári radikálisok, vagyis a politikai baloldal. A két
világháború közötti jobboldali diskurzus bűnbakjai közül egyedül a „zsidók” hiányoznak,
akiket a film szereplői nevesített formában egyetlen egyszer sem hoznak szóba.
1990-es szakmai álláspontjától eltávolodva Raffay azért is bírálatban részesíti Ká-
rolyit, mert az aláírta a belgrádi fegyverszünetet, miközben – állítja teljesen alaptalanul
– a pádovai fegyverszünet „kimondja Magyarország területi integritását”. Károlyi ezzel
a lépésével azt sugallta a románoknak, cseheknek, szerbeknek és a nagyhatalmaknak,
hogy „Magyarország kormánya tulajdonképpen nem is ragaszkodik olyan egyértelműen
a magyar államhatárokhoz”. Az 1980-as évek végén és 1990-ben Raffay még tudta, hogy
Károlyi „az antant által (szerinte) képviselt pacifizmusba vetett hittől a kiábrándulás ke-
serű stációin át 1919 elejére, mindenen felülemelkedve, immár államférfiúi magaslatról
szemlélve nemzete sorsát, eljutott az ország és a forradalom vívmányai fegyveres meg-
védéséhez”; hogy március 3-án a Székely Hadosztály előtt ezt a szándékét Szatmáron
be is jelentette; s hogy a március 20-ai Vix-jegyzékre adandó választ latolgatva Böhm,
Stromfeld és Tombor ezredes „felelősségteljesen állapították meg a fegyveres védekezés
reménytelenségét”.49 2004-re azonban – úgy látszik – elfelejtette vagy megváltoztatta ak-
kori álláspontját.
Az első forradalom hangoztatott felelősségéhez képest a másodikéról viszonylag ke-
vés szó esik a filmben. Kun Béla – ugyancsak Raffay szerint – egyszerűen folytatta, amit
Károlyi Mihály elkezdett.50

49
Raffay 1987. 299., 304. o.
50
Trianon. Koltay Gábor dokumentumfilmje. Korona film, 2004.

HK 127. (2014) 3.
688 Romsics Ignác

Koltaytól és alkotótársaitól eltérően Csernok Attila a politikai baloldal önostorozó

mítoszaihoz visszakanyarodva a történelmi magyar elitben találta meg Trianon elsődle-
ges felelőseit. „Nagy-Magyarországot” – visszhangozta Ormos Ede, Andics Erzsébet és
mások elfogult nézeteit – „nem az őszirózsás forradalom és nem Károlyi Mihály, hanem
évszázadok feudális, hűbéri rendszere, saját politikai elitje tette tönkre, robbantotta fel.”
A bajok elkezdődtek a 16. században, amikor a magyar nemesség előbb meggyengítette
az ország védelmi képességeit, majd behívta a török hadsereget. „Trianon bölcsőjét” tehát
a „XV–XVI. században Magyarországon, magyarok faragták”, s a későbbiekben, a XIX.
században „a magyar nemesség Ausztria-ellenes mozgalma, szabadságharca ringatta”.
„Mohácstól Trianonig hosszú évszázadok tévedésekkel, hibákkal, bűnökkel teli, keserves
útja vezetett”, melyekért a nemesi magyar vezető rétegnek kell viselnie az elsődleges fele-
lősséget. A Trianont közvetlenül megelőző két évtized „politikai vakságáért” és a háború-
ért azonban „Uraival együtt a korabeli magyarság nacionalista, soviniszta többségének” is
osztoznia kell a felelősségben.
A háború alatt egyszer, kétszer még felvillant a korrekció lehetősége. Ám „Magyaror-
szág politikai-katonai erejének sem elég esze, sem elég lelkiereje nem volt, hogy önállóan
keresse a menekülés útját”. Az ekkor elmulasztott lehetőségekért különösen nagy felelős-
ség terheli Tisza Istvánt, aki „a föderalizmusnak és a jogok demokratikus megosztásának
még a gondolatától is irtózott”. „Látókörének beszűkültségére jellemző, hogy még 1918
őszén sem hitte el, hogy geszti birtoka a békekötés után román fennhatóság alá került.
Pedig 1918 elején – a parlamenti többség vezéreként – akár döntő szava is lehetett volna.
Ő azonban a Monarchia végóráiban azon fáradozott, hogy szabotálja a jogok kiterjesz-
tésére vonatkozó uralkodói szándékot és a megegyezést a nemzetiségekkel. Az ő sze-
mélyes korlátain elbukott az utolsó utáni lehetőségünk is.” 1918 őszén már nem volt mit
tenni. „Tökéletesen mindegy, hogy Károlyi bízott vagy nem a »majdani békekonferencia
méltányosságá«-ban. Akkor már senki nem törődött a mi »bizalmunk«-kal, ott már nem
voltak alternatívák. A fronton az osztrák-magyar hadsereg alakulatai – legelőször a nem-
zetiségi ezredek – 1918 végén sorban megtagadták az engedelmességet, mindenki ment
haza. A flottát át kellett adni a horvátoknak. Ezek után milyen haderővel kellett volna
megállni a »Kárpátok bércein«? – tette fel a kérdést Jeszenszky Gézával vitatkozva. Más-
részt – folytatta költői kérdéseit – mennyivel lett volna jobb, ha Erdélyt és a Felvidéket
nem »harc nélkül«, hanem „véres harcok árán” adja fel? Ha előbb szétlöveti „Kolozsvárt,
Rozsnyót és Kassát”? „az ország kétharmadát nem az őszirózsás forradalom, nem a Ta-
nácsköztársaság, nem a franciák és nem a magyar baloldal »ármánykodása«, hanem – év-
századok történelmi kényszerűségei mellett – saját mulasztásaink, hibáink, sőt bűneink
miatt veszítettük el.”51
Az érzelmekre hatni kívánó szubjektivitás, a politikailag motivált egyoldalúság, vala-
mint a bűnbakkeresésbe torkolló önsajnálat és az önvád szerencsére nem kizárólagosan
uralják a Trianonnal kapcsolatos történelmi ismeretterjesztést. A pozitív ellenpéldák kö-
zül kiemelkedik a Szakály István rendezésében készült 2006-os Trianon szindróma című
film, amelyben a hozzáértő magyar szakértők szinte teljes köre mellett francia, amerikai,
cseh, szlovák és román történészek is kifejthették álláspontjukat. A döntés okainak és

51
Csernok 2008. 26–91. o.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 689

körülményeinek alapos körüljárásával és multiperspektivikus bemutatásával Szakály és

munkatársai – mindenekelőtt a narrátori és moderátori szerepben megjelenő Ablonczy
Balázs (1974) – hatásosan bizonyították: a legérzékenyebb történelmi témáról is lehet hig-
gadt hangvételű és érvelő jellegű ismeretterjesztő filmet készíteni. Sőt talán azt is, hogy ha
valóban szembe akarunk nézni Trianonnal és történelmünk más tragikus eseményeivel,
akkor csak így érdemes és csak így szabad. Az illúzióktól terhes önsajnálattól és a ma-
zochista önostorozástól egyaránt mentes reális önismeret ugyanis nemcsak az egyének,
hanem a nemzetek számára is elengedhetetlen.

BIBLIOGRÁFIA

Ablonczy 2010. Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010.

Andics Andics Erzsébet, dr.: Nemzetiségi kérdés, nemzetiségi politika.
Szikra, Budapest, é. n.
Asztalos 1934. Asztalos Miklós, dr.: A nemzetiségek története Magyarországon bete-
lepülésektől máig. Lantos Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1934.
Bajcsy-Zsilinszky 2008. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Helyünk és sorsunk Európában. Kairosz
Kiadó, Budapest, 2008.
Bangha 1920. Bangha Béla: Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Szent
István Társulat kiadás, Budapest, 1920.
Bibó 1981. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága és Eltorzult ma-
gyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó István Összegyűjtött
Munkái. 1. k. S. a. r. Kemény István és Sárközi Mátyás. Bern, 1981.
EPMSZ, 202–251. és 255–288. o.
Böhm 1923. Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. Októberi forradalom. Pro-
letárdiktatúra. Ellenforradalom. Verlag für Kulturpolitik, München,
1923.
Csernok 2008. Csernok Attila: A komáromi pontonhíd. Szerző kiadása, Budapest,
2008.
Fejtő 1990. Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyar-
ország szétrombolása. Minerva, Atlantisz, Medvetánc, Budapest,
1990.
Garami 1922. Garami Ernő: Forrongó Magyarország. Emlékezések és tanulságok.
Pegazus kiadás, Wien, 1922.
Hanák 1975. Hanák Péter: Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia felbom-
lási folyamatában. In: Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában.
Tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975. 441–465. o.
Hanák – Lackó – Ránki Hanák Péter – Lackó Miklós – Ránki György: Gazdaság, társada-
1971. lom, társadalmi-politikai gondolkodás Magyarországon a kapitaliz-
mus korában. In: Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlődéséről.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.
Heckenast – Karácsonyi– Heckenast Gusztáv – Karácsonyi Béla – Lukács Lajos – Spira György:
Lukács – Spira 1951. A magyar nép története. Rövid áttekintés. Művelt Nép Könyvkiadó,
Budapest, 1951.

HK 127. (2014) 3.
690 Romsics Ignác

Horváth 1924. Horváth Jenő: A trianoni béke megalkotása 1915–1920. Diplomáciai

történelmi tanulmány. A „Magyar Külpolitika” kiadása, Budapest,
1924.
Horváth 1928. Horváth Jenő: A trianoni szerződés diplomáciai története. In:
Igazságot Magyarországnak. Magyar Külügyi Társaság, Budapest,
1928. 19–106. o.
Jászi 1982. Jászi Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása. Gondolat Kiadó,
Budapest, 1982.
Jászi 1989. Jászi Oszkár: Magyar kálvária, magyar föltámadás. A két forradalom
értelme, jelentősége és tanulságai. Magyar Hírlap Könyvek, Budapest,
1989.
Jeszenszky 1986. Jeszenszky Géza: Az elvesztett presztízs. Magyarország megítélésé-
nek megváltozása Nagy-Britanniában (1894–1918). Magvető Kiadó,
Budapest, 1986.
Jeszenszky 2005. Jeszenszky Géza: Trianon, az európai tragédia. Magyar Szemle,
2005/5–6. sz. 7–24. o.
Kállay 1991. Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942–1944.
I. k. Európa, Budapest, 1991.
Kosáry 1989. Kosáry Domokos: Nemzeti fejlődés, művelődés – európai politika.
MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1989.
A magyar forradalmi A magyar forradalmi munkásmozgalom története. I–II. k. A szerk.
munkásmozgalom biz. elnöke Nemes Dezső. Második kiadás. Budapest, 1970.
története 1970.
Milotay 2002. Milotay István: Mohácstól Budaörsig. Gede Testvérek, Budapest,
2002.
L. Nagy 1965. L. Nagy Zsuzsa: A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918–
1919. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965.
Németh 1989. Németh László: Sorskérdések. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989.
Ormos Ede 1921. Ormos Ede: Mi okozta Magyarország szétbomlását? Verlag Julius
Fischer, Wien, 1921.
Ormos Mária 1983. Ormos Mária: Padovatól Trianonig 1918–1920. Kossuth Könyvkiadó,
Budapest, 1983.
Ormos Mária 2005. Ormos Mária: Trianon okai. Rubicon, 2005/6. 8–12. o.
Pethő 1925. Pethő Sándor: Világostól Trianonig. A mai Magyarország kialakulá-
sának története. Enciklopédia R.T., Budapest, 1925.
Péterfi 2011. Péterfi Gábor: Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpo-
litikai nézetei. LʼHarmattan, Budapest, 2011.
Raffay 1987. Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben. Magvető Kiadó, Budapest,
1987.
Raffay 1990. Raffay Ernő: Trianon titkai, avagy hogyan bántak el országunkkal.
Tornado Damenija, Budapest, 1990.
Romsics Gergely 2004. Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom fel-
bomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában.
LʼHarmattan, Budapest, 2004.
Romsics Gergely 2010. Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom
emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodás-
ban, 1918–1941. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2010.

HK 127. (2014) 3.
 Trianon okai 691

Romsics 2007. Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Harmadik, bővített kiadás.

Osiris Kiadó, Budapest, 2007.
Romsics 2012. Romsics Ignác: 1920 – A trianoni békeszerződés. In: Romsics Ignác:
Magyar sorsfordulók. Osiris Kiadó, Budapest, 2012. 9–51. o.
Romsics 2013. Romsics Ignác: Szemben az árral. A Habsburg Birodalom küzdelme
a modern nacionalizmusokkal. In: Romsics Ignác: Nemzet, állam, ré-
gió. Tanulmányok Erdélyről és a Kárpát-medence interetnikus kapcso-
latairól a 19–20. században. Komp-Press Kiadó, Korunk. Kolozsvár,
2013. 9–74. o.
Salamon 2010. Salamon Konrád: Trianon okairól. Trianoni Szemle, II. (2010) 1. sz.
82–85. o.
Szabó 1990. Szabó István: A magyarság életrajza. Akadémiai Kiadó, Budapest,
1990.
Dr. Somogyi 1929. Dr. Somogyi István: A szabadkőmívesség igazi arca. Apostol Nyomda
Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1929.
Szekfű 1922. Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. „Élet”
Irodalmi és Nyomda Rt., Budapest, 1920. [Második kiadás, 1922.]
Tormay 2003. Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Gede Testvérek Bt., Budapest, 2003.
Tőkéczki 1999. Tőkéczki László: Történelem, eszmék, politika. Kairosz Kiadó,
Budapest, 1999.
Tőkéczki 2000. Tőkéczki László: Egy nemzetek feletti struktúra szétverése. Magyar
Nemzet, Hétvégi magazin. 2000. jún. 3. 21. o.
Trianon 2003. Trianon. Szerk. Zeidler Miklós. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Trianon a történelemben Trianon a történelemben és a történelmi tudatban. Világosság, 1988/4.
és a történelmi tudatban 229–237. o.
1988.
Vígh 1992. Vígh Károly: Bajczy-Zsilinszky Endre 1886–1944. Budapest, Szép-
irodalmi Könyvkiadó, 1992.

HK 127. (2014) 3.