Budapest, 2023

Copyright © Szigeti Ildikó, 2023 All rights

reserved.

© XXI. Század Kiadó, 2023

ISBN 978 963 568 462 5

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest Felelős kiadó Bárdos
András és Rényi Ádám

Borítóterv Győrfi Judit Szerkesztette

Tegyi Timea Előkészítés Mandl Orsolya
Korrektúra Harrach Judit
Elektronikus változat Ambrose Montanus
 T A R TA L O M

Előszó

András
Imposztor szindróma
Hűtlenségre kódolva
A csapodár jófiú
Előbújás
Mentés másképp
Mesterterv
Frontális
A gyilkosság

Linda
Titokban maradt
Átplakátolás
Jóvátétel
Az ötszázalékosszabály
Árulás
Kedden négytől nyolcig
Párizs mindig jó ötlet
Hédi
Abortuszra megy a Ratkó-unoka
Neki a maca kell
Rózi és Bogyó
Mintha
Tibor listája
Huszonegy nap
Anyák napja

Zsolt
Bármely kikötő
Van valakije
Az idő ura
Több mint bűn, hiba
Szakítópróba
Érkezési oldal
A pillanat
Az átok
Útra kész

Köszönet
Egyszer egy bölcs ember nem mondott semmit… (ismeretlen)
 ELŐSZÓ

M ind ugyanazt akarják. A megcsalt, a hűtlen, a gyermekre vágyó, a

szerető. Legyen bár más és más a történetük, van valami,
amiben egyformák:
Legfőbb vágyuk, hogy megszerezzék az irányítást saját életük felett.
Van, akinek felnőttként hirtelen, egyik napról a másikra csúszik ki
a lába alól a talaj. Van, akitől kisgyerekként vették el a kontrollt. És van,
akinek a kezdetektől fogva mindig mások írják a történetét. Ők
valamennyien azért jönnek el hozzám, hogy új fejezetet nyithassanak a
róluk szóló film forgatókönyvében. Olyat, amelyben ők nem csupán
statisztálnak, hanem a főszerepet játsszák. És olyat, amelyben a
bejegyzések kizárólag tőlük származnak. Sőt, az sem lenne ördögtől
való, ha a rendezői feladatokat is ők látnák el.
A pszichológusok úgy hiszik, az embereket a kín, vagy ahogy
szakmai berkekben emlegetik, a szenvedésnyomás kergeti a terápiába.
Én ezt másképp gondolom. Szenvedni egyedül is remekül lehet.
Ráadásul nagyon sokan vannak, akiknek az állandó gyötrődés a bevált
működési módjuk, mondhatni, a gyári beállításuk, és nem szerepel a
középtávú terveik között, hogy változtassanak ezen. Nem szabad
elvenni tőlük a szenvedés jogát.
 Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki belevágjon az önismereti
munkába. Igen, a bátorság a kulcsszó. Ez az, ami megkülönbözteti a
magányosan, de rutinosan szenvedőt a változtatni akaró szenvedőtől. A
bungee jumping kismiska ahhoz képest, amit akkor él át valaki, amikor
telitalppal rommá zúzza elfojtásokból és önámításból, évek kőkemény
munkájával felépített saját hitrendszerét. A felismerések, a
szembesülések következtében pillanatok alatt válhat köddé a tökéletes
család, a jó házasság, a feltétlen anyai szeretet vagy az örök barátság
mítosza. Kevés félelmetesebb, ugyanakkor felemelőbb élmény van
ennél. Aki terápiába indul, tisztában van azzal, ez benne van a
pakliban.
„Egyikünk sem tudja úgy irányítani az életét, ahogy hazudja
magának” – mondja Grace (Annette Bening) az Inkább le nnék ö zv
egycímű filmben. Egy fontos mondat egy fontos filmből. Azt hiszem,
aki hozzám fordul, többé nem akar hazudni önmagának.
A Pszi chosztriptíz a véletlen műve. Más volt a tervem: egy könyv
az önzésről. Pontosabban arról, hogy ez a szégyenteljes, sokat
üldözött emberi tulajdonság, amelyet
legszívesebben már kicsi korban
végérvényesen kiirtanánk, voltaképpen hasznos és jó. A könyvemet
igazi polgárpukkasztó, gondolatindító olvasmánynak szántam. Már
alcímet is adtam neki: Vedd el bátran az ut olsó süti t a tány érról !
Végül mégsem azt írtam meg, mert beláttam, vajmi kevés értelme
volna egy újabb, szájbarágós „hogy an” -kötetnek. A könyvesboltok
polcai már így is roskadoznak az önsegítő könyvtömegek súlya alatt.
Meg aztán van még itt valami. Azaz valaki. A kliens. És az ő
története. Felemelkedések, bukások, próbálkozások és tévedések
törvényszerű ismétlődése. A „típushibák” egyéni mintába
rendeződése.
 Szeretem a történeteket. Okoskodó megmondás helyett ezért
döntöttem inkább a mesélés mellett. A történetek a legerősebb
kapaszkodók. Megmutatják, hogy egy kilátástalannak tűnő helyzetben
– noha borzasztóan elszigeteltnek és fájdalmasan magányosnak
érezzük magunkat – nem vagyunk egyedül. Vannak Sorstársaink. Így,
nagybetűvel. Még ha nem is járunk össze velük, sőt, nem is ismerjük
őket, összekötnek bennünket a közös sorselemek. A történetek gyakran
nemcsak bizonyítják, hogy van kiút, de meg is mutatják, merre
induljunk, hogy ráleljünk.
Sajnálom azokat, akik nem ismerik a felmenőik történetét. Ők
védtelenek és eszköztelenek. Nem sejtik, hogy a helyzet, amelybe
kerültek, igenis túlélhető, netán meg is oldható. Ezt a célt szolgálnák
ugyanis a családi legendák. Persze, a szüleink és nagyszüleink nehéz
helyzetei aligha említhetők egy lapon a mi nehéz helyzeteinkkel.
Csakhogy. Azok, akik tudják, hogy az őseik képesek voltak leküzdeni az
akadályokat, erős pajzzsal felvértezve indulnak a saját csataterükre.
Gyakran osztok meg történeteket a terápiás munkám során. Teszem
ezt azért, hogy kiegészítsem a családi históriákat. Vagy hogy pótoljam
azokat. Csak úgy. Nem vonom le a tanulságot, nem látom el
lábjegyzettel. Ezt a kliensre bízom. Hasonló céllal vetettem papírra a
Pszichosztriptíz sorait.
Mondják, önző világban élünk. Mi sem bizonyítja jobban, mint
hogy a mondandónkat át- meg átszövi az egyes szám. Indokolatlanul
sokat használjuk az én, az eny é m, a neke m, a ró lam
kifejezéseket. Valóban. A praxisomban is gyakran elhangzanak
ezek a szavak. Többnyire így fogalmazunk: „az én hibám”, „az
enyém a felelősség”, „nekem nem szabad”, „azt hiszik
rólam”… A terápia
szövegkörnyezetében egy kicsit más értelmet nyernek ezek a személyes
névmások, ugye? Aligha utalnak önzésre. Épp ellenkezőleg! A jól
végzett munka egyik csalhatatlan bizonyítéka, ha a kliensnek sikerül
átkeretezni és tudatosan használni az egyes számot. Ez ugyanis az
énhatárok meghúzását jelzi, vagyis azt, hogy célba értünk:
A kliens megszerezte az irányítást a saját élete felett.
Most, hogy megpróbáltam összegezni, miről is szól a
Pszi chosztriptíz , belém hasított a felismerés: mégiscsak az
önzésről írtam könyvet…
A terápia bizalmi műfaj (nem szólva a titoktartási
kötelezettségről), ezért kényesen ügyeltem arra, hogy e könyv
egyetlen szereplője se legyen beazonosítható. A Hőseim karakterét
ihletők személyes adatait, körülményeit, a róluk szóló információkat
úgy változtattam meg, hogy még véletlenül se utaljanak a kilétükre.
Ennek dacára könnyen meglehet, hogy az Olvasó egy-egy
mozzanatban a szomszédjára, a párjára, a barátjára vagy netán
önmagára ismer. Nem csoda, hiszen ezek a történetek valódiak, így
akármelyikünkkel megeshetnek.
Hálás vagyok a klienseimnek az őszinteségükért, a bizalmukért, az
idejükért. Ezek drága portékák. Sokat tanultam tőlük. Életről, halálról,
küzdelemről, kitartásról, bátorságról. És önmagamról. Mesterem,
Popper Péter azt mondta: nem véletlenül találnak ránk. Mi vagyunk
az embereik, és ők a mi embereink. Dolgunk van egymással. Sok-
sok praxisban töltött év kellett ahhoz, hogy megértsem, mit
jelent ez valójában. Ahogy a tenger hullámai formálják a partot,
úgy alakít engem is mindaz, ami a rendelőben történik.
 Vetkőzünk. Ők is, én is. Óvatosan, egyenként válunk meg a
lelkünket pajzsként védő, törékeny rétegektől. Lépésről lépésre
kerülünk egyre közelebb egymáshoz, önmagunkhoz, de leginkább a
saját valóságunkhoz.

Budapest, 2023 tavasza

Szigeti Ildikó
 ANDRÁS

Tudtam, kemény fába vágom a fejszém. Egy erős, határozo

tt , a domináns imázs ához a v égsőki g ragaszkodó emb ert
az av eszély feny eget, hogy eg y látszólag gy enge nő
megeszireggel ire. Mi ként gy őz zem me g a k l i enseme t
arról, hogyebben a helyzetben egy etlen megoldás van:
padlógázzalkifarolni a kapcs olatból?
 I MP OSZTOR SZIN DRÓMA

E zt nem hiszem el! Csípjen már meg valaki, hogy biztosan tudjam,
nem álmodom! Az ország egyik legismertebb válóperes ügyvédje
hívott az imént. Nem a titkárnője jelentkezett nálam, nem is
valamelyik ügyvédbojtárja, hanem ő maga telefonált. Dr. Leitho er
Helga az én segítségemet kéri. Kétszer is rákérdeztem, biztosan engem
keres-e, de ő megnyugtatott, hogy kifejezetten rám gondolt. Azt
mondta, olvasta néhány, témába vágó írásomat, ezért választott. Mert
egy „jó tollú” pszichológusra van szüksége. Azt is jelezte, sürgős a
dolog,ezért ha megoldható, már másnap délután jönnének az
ügyfelével, bizonyos Szirmai Andrással. Szülői felügyeleti jog
témában kérik a segítségemet.
– Megoldható – feleltem, miközben kétségbeesetten pillantottam a
csurig teli naptáramra.
– Remek – felelte, mintha biztos lett volna a válaszomban. – Ja, és
még valami. Ugye készített már szakvéleményt?
– Persze! – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Remek – vetette oda ismét.
Éppen kezdtem volna diktálni a címet, mire sietősen közölte, hogy
tudja, majd megszakadt a vonal. Persze az is lehet, hogy letette a
telefont…
 Blö öltem. Pontosabban hazudtam dr. Leitho er Helgának. Még
sosem készítettem szakvéleményt. Megrémültem. Mielőtt teljesen
eluralkodott volna rajtam a pánik, próbáltam megnyugtatni magam: ez
nem akkora ördöngösség! Másfél órám maradt a következő kliensig.
Kilencven egész perc. Bőven elég ahhoz, hogy kiderítsem, mire is
mondtam igent az előbb.
Gyorsan beütöttem a keresőbe: szakvélemény. Hatalmas kő gördült
le a szívemről, mikor megláttam a hatvanegyezer-kétszáz találatot. Volt
ott minden, mint a bolhapiacon. Formai és tartalmi követelmények,
sőt, még sablonok is. Éljen dr. Google és a megannyi ismeretlen jótevő,
aki közkinccsé tette mindezt!

Aznap egy ügyvédjelölt fiatal férfi volt az utolsó kliensem. Már

többször elhalasztotta az államvizsgáját, korai kiégésre gyanakodtam.
Csalhatatlan jelek mutatkoztak nála: indokolatlan fáradtság, fásultság,
depresszív hangulat, pánikrohamok. Bevallotta, hogy az elmúlt
hónapokban az államvizsgára való felkészülés helyett masszőr
tanfolyamra járt, és egyre nagyobb csábítást érez, hogy a frissen
megszerzett tudását hasznosítsa. A leplezetlen csodálkozásom láttán
érezte, hogy ez némi magyarázatra szorul. Elárulta, valójában a félelem
áll a pályára lépés elodázásának hátterében. Attól tart, ha leteszi az
államvizsgát, „szintet lép”, és attól fogva önállóan is vihet
majd ügyeket. Tudja, hogy ez nem hangzik rosszul, de folyamatosan
attól retteg, hogy hibázik, elbukik és kárt okoz. Hát ezért gondolja úgy,
hogy inkább a masszőrködés az ő útja.
 Imposztor szindróma. Így nevezik azt a szorongásos állapotot,
amelyet jellemzően az elégtelen önbizalom okoz. Az érintett csalónak
véli magát, és állandóan attól retteg, hogy leleplezik. Egyre nagyobb
erőfeszítésébe kerül a „látszat” fenntartása, és ennek következtében idő
előtt jelentkeznek nála a kiégésre jellemző tünetek. Többek között a
motiválatlanság, ami aztán valóban megnöveli a hibázás lehetőségét, ez
pedig a éle önigazolásként jelzi, hogy ő tényleg csaló, aki alkalmatlan a
feladata ellátására. Ebben az ördögi körben őrlődött a fotelban ülő, alig
harmincéves férfi is.
Azon kaptam magam, hogy miközben az imposztorszindrómáról
beszélek neki, hevesebben kalapál a szívem, és kiszárad a szám.
Biztosan csak a fáradtság – gondoltam.

Lidérces éjszakám volt. A Kapj el, ha tudsz című filmbe

álmodtam magam. Leonardo DiCapri o bizonyára nem ért rá, vagy
kevesellte a gázsit, mert én voltam az a csaló, akit Tom Hanks
kitartóan üldözött, és mindenáron rám akarta bizonyítani, hogy
magamat pszichológusnak kiadva verem át a hozzám fordulókat.
Utoljára az anatómia szigorlat előtt izgultam ennyire. A torkomban
dobogott a szívem, és – bár reggel óta nem ettem semmit – egy falat se
ment volna le a torkomon. Akárcsak a vizsgánál, itt is biztosra vettem,
hogy hiába fejlesztettem tökélyre a random szógenerátoromat, ezúttal
nem tudom használni. Most nincs helye a bullshitnek. Le fogokbu kn
i,lefogokbu kni, lefogokbu kni – lüktette vészjóslóan egy ér a
halántékom tájékán. Mintha az évszázad csalására készülnék…
 Ez csak egy szakvélemény. Se több, se kevesebb. Megcsinálom, elfelej
tem,ennyi az egész – ismételgettem magamban. Aztán
megpróbáltam elképzelni az ügyfelet. Ny ilván befolyásos és gazdag
, de a gyerekeifigyelmét, idejét és szeretetét még ő sem tudja megv
ásárolni. Már-már megsajnáltam. Vajon milyen érzés lehet az ő
státuszában megélni a kiszolgáltatottságot, s hogy a kizárólagos
szülői felügyeleti jogot csak úgy kaphatja meg, ha teljesen
kitárulkozik? Az ügyvédjének, a bíróságnak, de legfőképpen nekem.
Érdekelni kezdett ez az ember. Az imposztor szindróma okozta
szorongásomat hirtelen felváltotta a kíváncsiság. És a kíváncsiság
meghozta az étvágyamat. Szó szerint és átvitt értelemben. Vártam,
hogy végre megismerjem őt.
A sebtiben beszerzett hamburger utolsó morzsáit csipegetem a
tányérról, amikor megszólal a kaputelefon. Az ügyvédnő. Nem értem.
Még vagy húsz perc van a megbeszélt találkozóig. Sürgetve érzem
magam, és nem szeretem ezt az érzést.
Hagymaszagú a leheletem – fut át hirtelen az agyamon, és az is
eszembe jut, hogy elfogyott az e éle vészhelyzetekre rendszeresített
cukorka. Sebaj! Legfeljebb szaglótávolságon kívül maradok. Vagy
egyszerűen nem veszek levegőt.
– Én lennék az előfutár – mondja az ajtóban, miközben feltűnő
gondossággal törli a Dior cipőjét a S H feliratú, cicamintás
lábtörlőbe. – Szirmai úr mindjárt jön, csak parkolót keres.
Még hogy parkolót?! Hamarabb táncolom el A h at t yú k tav
acímszerepét, mint hogy hétköznap délután felszabadulna egy hely
az utcában – kuncogok magamban.
Dr. Leitho er Helga kicsit sem tűnik dr. Leitho er Helgásnak.
Légiesen könnyű léptei, kedves hangja és finoman elegáns ruhája
kifejezetten kellemes megjelenést kölcsönöz neki. Meglepően
szimpatikus.
– Megvárom Szirmai urat, és én már itt sem vagyok – közli sietve. –
A részleteket majd maguk megbeszélik.
Leül a kanapéra, egészen közel hozzám. A kliensek első alkalommal
soha nem ülnek a kanapéra. Ők bizalmatlanok és bizonytalanok.
Inkább a terapeutától optimális távolságban lévő fotelt választják. Dr.
Leitho er Helga viszont nem a kliensem. Magabiztos. És – mint azt a
mellékelt ábra mutatja – nem zavarja a hagymaszagú leheletem.
– Tessék, egy kis segítség – nyújtja át a hóna alatt szorongatott
dossziét.
Mielőtt kinyithatnám, csöngetnek. Az ügyfél.
Ilyen nincs! Fix, hogy ez a pasas lefizetett valakit, hogy átadja neki a
helyét.
– Jöjjön, András! – kiabál bentről dr. Leitho er Helga, majd
betessékeli az ügyfelét a rendelőmbe. – Mindjárt végzünk a
doktornővel, addig foglaljon helyet! – közli rutinosan.
– Nem vagyok doktornő – jegyzem meg félszegen, de rám se
hederítenek.
Az ügyfél jól idomított pincsiként kezet nyújt, bemutatkozik, majd
célba veszi a fotelt, amelyre az ügyvédnő mutat.
Dr. Leitho er Helga ugyanúgy szól hozzá, mint ahogy velem beszélt
telefonon: kedvesen, de ellentmondást nem tűrő hangon.
– Benne van minden, ami kell. Összefoglaltam a lényeget – bök rá a
dossziéra, amit kötelességszerűen én is a hónom alá kaptam, amikor
beengedtem az ügyfelét. – A vastag betűs részek mindenképpen
kerüljenek bele a szakvéleménybe!
 Nem kérdez, és nem várja meg, hogy kérdezzek. Feláll és a kijárat
felé veszi az irányt.
– Beszéljék meg a részleteket! – utasít bennünket az ajtóból.
Miközben a liftet hívja, visszaszól: – Majd elfelejtettem, legkésőbb egy
hét múlva kéne az anyag.
Nem kérdez, és nem várja meg, hogy kérdezzek. Belép a liftbe, és
eltűnik.
Magunkra maradtunk. Én, az ügyfél és dr. Leitho er Helga
parfümjének illata…

Papírt és tollat veszek magamhoz, majd visszaülök a helyemre. Az

ügyfél aggódva figyel.
– Most mit csinál? – förmed rám váratlanul.
– Jegyzetelni fogok – felelem, közben az asztal fiókjából gyorsan
előveszem a titoktartásról és az adatvédelemről szóló tájékoztatót,
hátha ezt látva megnyugszik.
– Mi szükség van erre? – kérdezi riadtan. – Az ügyvédnő
megmondta, hogy mindent leírt magának.
– Ez biztosan így is van, és biztosan el is olvasom majd, de én nem
szoktam papírból kimásolt információk alapján szakvéleményt
készíteni – mondom olyan meggyőzően, hogy még én magam is
elhiszem, harcedzett szakvéleményíró vagyok. Igyekszem nem kiesni a
szerepemből. – Szeretném egy kicsit megismerni, megtudni, mit
gondol a kialakult helyzetről, hogyan érzi magát, mit szeretne, mitől
tart.
 – Nekem erre nincs időm! – csattan fel ingerülten. – Már rég az
irodában kéne lennem.
Lágyabb hangon folytatja:
– Nem értem magát, doktornő. Miért pocsékolnánk erre az időt?
– Nem vagyok doktornő. Pszichológus vagyok. Doktor nélkül. A
fapados verzió. És ez nem időhúzás. Ismeretlenül nem készítek
szakvéleményt – felelem erőltetett nyugalommal. Egészen közel
hajolok hozzá, és már egyáltalán nem érdekel, hogy hagymaszagú a
leheletem. Halkan és lassan beszélek.
– Akkor felejtsük el ezt az egészet! – pattan ki a fotelból.
– Rendben, ahogy akarja. Ez esetben tényleg ne raboljuk egymás
drága idejét! – válaszolom, és közben teátrális mozdulattal a kezébe
nyomom a dr. Leitho er Helga instrukcióit tartalmazó dossziét.
Nem köszönök el tőle, nem kísérem ki. Hallom, amint csendesen
behúzza maga mögött az ajtót.

Forr bennem a harag. Leginkább magamra vagyok mérges. Hogyan

kerültem ebbe az ostoba, méltatlan helyzetbe? A becsvágy vagy a
kíváncsiság hajtott? Mindegy. A lényeg, hogy működtek a reflexeim, és
időben észhez tértem. Sötét gondolataim támadnak. Elképzelem, hogy
„belemegyek a játékba”, és megírom a szakvéleményt, majd nem
sokkal később a bulvárlapok címlapján látom viszont az
ügyfelet, akit gyermekbántalmazás gyanújával vettek őrizetbe.
Engem mint a szakvélemény készítőjét, tanúként hallgat meg a
bíróság. Tudni akarják, mire alapoztam a szülői
alkalmassággal kapcsolatos
állításaimat… Kiráz a hideg. Úgy érzem magam, mint akinek a
szakadék előtt pár centivel sikerült megállítania a mélység felé robogó
autót.

Fogalmam sincs, milyen apa lehet az ügyfél. Talán valóban szerencsés

lenne, ha ő kapná a felügyeleti jogot. Talán tökéletesen alkalmatlan
arra, hogy rábízzák a gyerekeket, és ez az egész hajcihő csak azért
fontos neki, hogy megvillantsa a mindenhatóságát. Nem tudom. Abban
viszont egészen biztos vagyok, hogy jön majd egy másik pszichológus,
aki kérdés és kekeckedés nélkül a nevét adja mindehhez.
Rendszerabúzus. Azt hittem, a kliensek elbeszéléseiből elég jól
ismerem, mit takar ez a fogalom. Sok történetet ismerek arról, hogy
pont azok az intézmények, hatóságok vagy egyesületek bántják
leginkább a kiszolgáltatott helyzetben lévőket, amelyeknek a védelem
lenne a feladatuk. A mai nap rádöbbentett arra, hogy egy jogi eljárás
önmagában is lehet bántalmazó. Nem kell hozzá más, mint egy
befolyásos, gazdag ügyfél és egy sztárügyvéd. No meg egy jól megírt
szakvélemény.
De még valamire rájöttem: soha nem kerültem olyan közel a
rendszerabúzushoz, mint az elmúlt huszonnégy órában. Kis híján én
magam is a részese lettem.
Soha többet! Soha többet! – mantrázom, mint valami megváltó,
feloldozó varázsigét, amikor újra csengetnek.
Az ügyfél áll az ajtóban.
– Itt felejtett valamit? – kérdem, miközben ösztönösen pásztázom
az előteret.
– Nem, nem hagytam itt semmit… Másról van szó…
 – Ha a szakvélemény miatt jött vissza, fölöslegesen fáradt – közlöm
számomra is ijesztően jeges hangon. – Nem gondoltam meg magam.
– Mondom, másról van szó. Egészen másról. Bemehetek? – kérlel.
Kint jeges szél fúj, neki mégis gyöngyözik a homloka.
– Jöjjön! – nyitom tágasra az ajtót. Egy pohár vizet teszek az
asztalra. Hálás pillantással nyugtázza a törődést.
– Nem érdekel a szakvélemény! – mondja, miközben pár
hörpintésre kiissza a pohár tartalmát.
– De hát az ügyvédnő…
– Az ügyvédnő sem érdekel – jegyzi meg bosszankodva.
Szomorúan, szégyenkezve ingatja a fejét.
– A barátnőm, Judit találta ki ezt az egészet. Helgát is ő szerezte.
– És akkor mi lesz a válással?
– Nem biztos, hogy válni akarok…
– Várjon, kitalálom: a válás is a barátnője ötlete volt.
Némán bólint.
– Akkor én most miben lehetek a segítségére?
– Hogy megértsem végre, mi és miért történik velem. Jó lenne
tudni, hogyan keveredtem ebbe a pokoli helyzetbe.
– És miből gondolja, hogy én lennék erre a legmegfelelőbb
szakember? – provokálom. Még nem illant el a haragom, és az
előzmények alapján nem hittem volna, hogy viszontlátom valaha.
– Azért gondolom, hogy maga kell nekem, mert kidobott.
– Tessék?
– Igen, jól értette. Engem nem szoktak csak úgy kidobni. Általában
végigviszem, amit eltervezek. Most viszont nagy bajba kerültem volna,
ha maga nem utasít vissza. Kijózanított. Azt hiszem, ez elég jó indok
arra, hogy magához járjak. Igazam van, doktornő?
Mindent bevet, hogy hízelegjen. Manipulálni próbál.
– Nem vagyok doktornő – ismétlem, ezúttal jól érthetően, tagoltan.
– Akkor hogyan szólítsam?
– Az Ildikó pont megfelel.
– Rendben, Ildikó. Akkor megegyeztünk?
– Megegyeztünk? Ugyan miben?
– Hogy maga lesz a pszichológusom.
Méghogy a pszichológusa?! Meg akar venni engem is? Ki
akarsajátítani?
– Igen, megegyeztünk – sóhajtom. Nincs kedvem szavakon rugózni.
Az ügyfélből kliens lett. Az ember, aki pár órával ezelőtt még hallani
sem akart arról, hogy betekintsek a privát szférájába, most itt ül
gyöngyöző halántékkal, és – a maga sajátos módján – szinte könyörög,
hogy beszélgessünk. Róla. És a helyzetéről, amiről egyelőre csak annyit
tudni, hogy „pokoli”.
Szokatlanul indul ez a mi terápiás kapcsolatunk. És valami azt
súgja, a folytatás sem lesz hagyományos. András egypár perc erejéig
előbújt a hatalmasra növesztett arca mögül. Talán csak azért, hogy
szánalmat keltsen. Vagy esetleg azért, mert valóban segítségre van
szüksége.
Vajon legközelebb az ügyfél vagy a kliens j ön el hozzám? – tűnődöm,
és szabad időpontot keresek neki.
 H Ű T L E N S É G R EK
Ó D O L VA

Ú gy issza a csapvizet az olcsó műanyag pohárból, mintha valami

jóféle whisky volna. Eltartott kisujjal, élvezettel kortyolgatva.
Próbálom feltűnés nélkül, alaposabban szemügyre venni Andrást. Az
első igencsak furcsára sikeredett találkozásunk alkalmával erre sem
módom, sem igényem nem volt. Sármos – állapítom meg magamban.
Ápolt, őszes tincseit fekete napszemüveg keretezi a feje tetején.
Napbarnított arcában szinte világítanak a sötétkék szemek. Azon kevés
férfi egyike, akinek kifejezetten jól áll a rózsaszín. A gondosan
összeválogatott öltözete kifinomult stílusérzékre vall. Tökéletes
harmónia. Egyetlen apró kivétellel. Az órája. Határozottan kilóg az
összképből. Régi darab lehet. Kopottas szíja messziről feltűnik. Talán az
apjáé volt. Vagy a nagyapjáé…
Semmi kétség, András igazi alfahím. És ő ennek tudatában is van.
Ahogy ez egy alfahímhez illik. Nem véletlenül mondta múltkor, hogy
őt „nem szokták csak úgy kidobni”. Elhiszem. Még nem ismerem,
tehát a sztereotípiákba kapaszkodom. Az a fajta, aki mindenkit az
ujja köré csavar. A férfiakat az erőt sugárzó határozottságával, a
nőket a HughGrant -es vonásaival. Ritka kombináció, meg kell hagyni.
 Már vagy húsz perce megérkezett. Azóta a parkolási helyzetről
beszélgetünk. Vagyis ő beszél. Én illedelmesen hallgatom. Lelkesen
magyarázza, hogy a halszálkás parkolás miért sokkal praktikusabb a
párhuzamos parkolásnál. Kiderül, hogy nemcsak közgazdasági,
informatikai és marketingdiplomája van, de okleveles
közlekedésmérnök is.

Ahogy telik az idő, egyre sürgetőbbnek érzem, hogy rákérdezzek: mi az

a pokol i helyzet, amely miatt – az arcvesztést is vállalva – visszajött
hozzám. Ki kell várni, hogy a kliens megérkezzen a terápiába! –
fékezem magamat. Az első találkozás első percei erről a megérkezésről
szólnak. Általában. Andrással viszont más a helyzet. Legalábbis erre
számítottam. Azt hittem, akkora feszültség gyülemlett fel benne,
annyira szenved, hogy azon nyomban belevág a mondandójába. Erre
jön és kiselőadást tart az újlipótvárosi parkolás anomáliáiról. Időt akar
nyerni. Tudja, hogy tudom.
Feltűnően az órára pillantok. Elhallgat. Alig harminc percünk
maradt.
– Mit szólna, ha lassan a tárgyra térnénk? – sürgetem szelíden.
– Mondja, doktornő, maga minden paciensével ezt csinálja, vagy
csak engem tisztel meg ezzel?
Éppen emlékeztetni akartam, hogy nekem nincsenek pacienseim,
tekintettel arra, hogy nem vagyok doktornő, amikor hízelgő
baritonjával megszólal:
– Tudom, tudom… De akkor is! Hadd szólítsam így! Vagy ezt
tiltja valamilyen szabály?
 – Nem, nem tiltja – adom meg magam.
Szavakon lovagolok. Megint. Nem véletlenül. A szóhasználat sokat
elárul egy emberről. Látszólag nincs különösebb jelentősége annak,
hogy András következetesen „ledoktornőzik”, de mégiscsak
elgondolkodtató. Vajon miért ragaszkodik ehhez ennyire? Ez nem
rólam, csakis róla szól. Azzal, hogy engem felértékel, saját magát
érezheti különlegesebbnek, értékesebbnek. Az ő lelkét ezáltal nem egy
fapados pszichológus, hanem egy doktornő ápolja. Így azért egészen
más! Ráadásul tudott tény, hogy az emberek előszeretettel helyezik
maguk fölé azokat, akiktől tanácsot, segítséget kérnek. Ennek fontos
szerepe van abban, hogy biztonságban érezzék magukat.
Hirtelen elhallgat. Talán kiesett a szerepéből. Belekortyol a vizébe.
Még le sem nyeli, elkezd beszélni:
– Mondja, ez direkt van így? –
Micsoda? – kérdezek vissza.
– Hát ez itt – bök oldalra a gardróbszekrény irányába. – Irtó zavaró
ám, hogy a szemem sarkából a tükörképem néz vissza rám.
– Csak akkor látja, ha nézi – felelem.
– Jó, majd nem mozdítom a fejemet – mondja, és mereven rám
szegezi a tekintetét. – Nem megy, így is látom.
– És hogy van azzal, amit lát?
Némi csend után egészen halkan folytatja:
– Mostanában nem felhőtlen a viszonyunk – veszi megint kézbe a
poharat. Újabb korty következik. – Azért vagyok itt. Na, most már
elégedett, doktornő? A tárgyra tértem, nemde?
– Fogjuk rá!
– Oké, mire kíváncsi?
 – Hogy mi az a pokoli helyzet, amelybe keveredett?
Elkomorul az arca.
– Majd… Ha eljön az ideje – int türelemre.
– Rendben. Maga a főnök – nyugtatom.
Ez szemlátomást tetszik neki. Az már kevésbé, amikor az asztal
fiókjából előveszem a „szófakasztót”. Aggódva figyeli minden
mozdulatomat. Akárcsak az első alkalommal, amikor jegyzetelni
akartam.
– Wow! – kiált fel tettetett lelkesedéssel az elé tett kártyapakli
láttán. – Pénzben játszunk?
Megkérem, hogy válassza ki azt a szókártyát, amelyet valamiért
éppen fontosnak tart. Profin pörgeti a lapokat, közben megjegyzi:
– Nem találom az ászt. Biztosan lenyúlta valamelyik kleptomániás
paciense.
Nem reagálok, oda se nézek. Kifelé bámulok az ablakon. Nem
akarom törni a jeget, azt szeretném, hogy magától olvadjon.
Némi hezitálás után a „kísértés” feliratú lapot dobja az
asztalra. Gyorsan meg akar szabadulni tőle. Mintha égetné a kezét.
Adok neki egy kis időt, hogy érjenek benne a gondolatok. Csak
akkor szólalok meg, amikor hátradől.
– A kísértésen kívül mi az, aminek nem bír ellenállni? – kérdezem.
– Hahaha. Nagyon vicces – igazít helyre.
Igaza van. Megérdemlem. Itt most tényleg nincs helye az
ironizálásnak. Bocsánatot kérek.
Továbbra is némán ülünk. Én a jegyzeteimet nézegetem, ő az asztal
lábát.
 Felpillant az órára. Még tíz perc van hátra. A helyében most vágnék
bele. Ahhoz elég az idő, hogy a legnyomasztóbb terheket ha csak
átmenetileg is, de megossza velem. Ahhoz viszont kevés, hogy azon
nyomban atomjaira bontsuk a történetét.
Jól tippeltem. Nagy nehezen, de belekezd. Kerüli a tekintetemet.
Változatlanul az asztal lábát fixírozza. És közben egyre izgatottabban
babrálja az óráját.

– Azt hittem, én más leszek. Azt akartam, hogy más legyek. Nem
akartam úgy csinálni, mint ő. Kamaszkorom óta tudatosan építem,
formálom magam. Több tucat kötetből álló házi könyvtáram van
önismeret és önfejlesztés témában. Ugye, ezt nem gondolta volna? –
szól ki nekem, de nem vár választ. – Talán nyolcéves lehettem, mikor
először kellett falaznom az apámnak – folytatja, majd váratlanul rám
néz. – Mielőtt megkérdezi, nem, nem készültem kőművesnek.
– Fel se vetődött bennem – felelem.
– Akkor jó.
Egy pillanatra találkozik a tekintetünk.
– És miért kellett falazni neki?
– Mert az apám módszeresen és rendszeresen csalta az anyámat.
Én pedig módszeresen és rendszeresen alibit szolgáltattam neki. Ez
ment éveken át. Egészen a tizenhatodik születésnapomig.
– Mi történt?
– Elfújtam a tortán a gyertyákat, majd kizártam az apámat a
lakásból. Aztán az életünkből.
 Megint az asztal lábát mustrálja. Tényszerűen, érzelemmentesen
idézi fel az eseményeket. Vagy azért, mert már sokszor átgondolta, vagy
azért, mert még soha.
– Részegen állított haza. Az aktuális barátnőjénél volt. Előtte –
mint mindig – felhívott, hogy jön, készítsem elő a terepet. Ez azt
jelentette, hogy találjak ki valamit. Én viszont nem találtam ki semmit.
Bereteszeltem az ajtót, beakasztottam a biztonsági láncot, és elhúztam
a hevederzárat. Esélye sem volt bejönni.
– Miért volt erre szükség?
– Mert nem akartam, hogy tovább bántsa az anyámat.
– Ezt hogy érti? Megütötte korábban?
– Nem, soha nem emelt ránk kezet. Voltaképpen hangos
veszekedések sem voltak. Pedig jobb lett volna, ha néha elcsattan egy-
két pofon. Az talán észhez téríti az anyámat. Sokkal rosszabbat tett vele:
elárulta őt.
– És változott valami, amikor kiderült az apja félrelépése?
– Fél-re-lé-pés? Az apámnak mindi g volt valaki más. Nem
emlékszem olyan időszakra, amikor csak az anyám lett volna neki –
csattan fel lángvörös arccal, majd kissé higgadtabban folytatja. – Az
apám elköltözött. Nem az anyám kérte erre, magától ment el. Aztán pár
hét múlva elkezdett visszajárni. Egyre gyakrabban jött, és egyre tovább
maradt. Azt mondta, nem bír az anyám nélkül élni. És az anyám hitt
neki. Mindegy volt számára, hogy mit csinál, ha nincs otthon, a lényeg,
hogy hazajárt. Én igyekeztem kerülni őt. Nem mindig sikerült. Ilyenkor
gyorsan visszavonultam a szobámba. Amikor viszont teherbe ejtette a
velem egykorú gyakornokát, nálam betelt a pohár. A köztiszteletben
álló főmérnök úr felcsinálta az alig húszéves mérnökhallgatót. Jól
hangzik, nem? – kérdezi.
– Nem, nem hangzik jól – felelem.
– Hát szerintem sem. Egy sporttáskába összepakoltam a
legszükségesebb holmikat, és leléptem otthonról. Egészen Debrecenig
menekültem a defektes családom elől. Azt hittem, ha kellő távolságban
leszek ettől az őrülettől, nem lesz rám hatással.
– És így lett?
Szomorúan néz rám.
Azt hiszem, hiába menekült el, továbbra is részese maradt a szülei
játszmájának. Andrásra – ha nem is a szó hagyományos értelmében, de
– a családfenntartó szerepét bízták. Az egykori
„falazással” mindhármukat elszigetelte a valóságtól. Az állandó
alibiszolgáltatással akarva-akaratlan megerősítette szüleit egy torz
hitben, abban, hogy minden rendben van a házuk táján. Ez nem
dolga egy nyolcévesnek. Mint ahogy egy tizennyolc vagy harmincnyolc
évesnek sem. A gyerek – legyen akármilyen idős is – nem lehet része a
szülei játszmájának. Ha mégis bevonják, az súlyos következményekkel
jár.
Eszembe jut egy régi kliensem. A harmincas éveiben járó férfi a
párkapcsolati válsága miatt kérte a segítségemet. Kiderült, hogy
voltaképpen a szülei házassága került válságba. Az akkor már önálló,
sikeres menedzsert szempillantás alatt visszahúzták az elfeledettnek
hitt családi viszálykodásba. Folyton-folyvást döntenie kellett, melyik
szülője pártján áll. Ez ugyanolyan lojalitási válságot idézett elő nála,
mint egy kisgyereknél, akit a „kit szeretsz jobban?” kérdéssel nyúznak
az acsarkodó szülők. A kliensem felnőtt fejjel őrlődött az anyja és az
apja között, erőnek erejével próbálta betölteni a villámhárító szerepét.
Kis híján a saját párkapcsolatát is feláldozta a családi béke reményének
oltárán.

András lassan és nehezen, de megérkezett a terápiába. Nem csapong,

következetesen és logikusan építi fel a történetét, tégláról téglára, az
alapoktól indulva. Most sem engedi magát eltéríteni. Ott folytatja, ahol
abbahagyta.
– Mártival az egyetem menzáján ismerkedtem meg. Extrém lassú
evők voltunk. És vagyunk – mosolyog maga elé. – Az akár másfél-két
órásra nyújtott ebédidő is kevés volt ahhoz, hogy mindent
megbeszéljünk. Legjobb barátok lettünk. Nem működött köztünk a
kémia, ezért a szerelmi ügyeinket is nyíltan megoszthattuk a másikkal.
A végzés évében úgy alakult, hogy mindketten éppen szinglik voltunk.
Egy átmulatott éjszaka másnapján ugyanabban az ágyban ébredtünk.
Megbeszéltük, hogy igen, megtörtént, van ilyen, lépjünk tovább. Így is
lett. Pár héttel később azonban Márti közölte, hogy gyereket vár. Tőlem.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, kijelentette, hogy megtartja. Nem
kér és nem vár tőlem semmit, de akarta, hogy tudjam.
– Emlékszik, mit érzett, mit gondolt akkor?
– Persze. Talán meglepi, de tiszteltem és irigyeltem őt. És ez ma
sincs másképp – teszi hozzá. – Tisztelem, mert mindig végigviszi, amit
elhatároz. Éppen ezért meg sem próbáltam rábeszélni arra, hogy
vetesse el.
– És az irigység miért?
Elmosolyodik. Keserű a mosolya.
 – Mert erős. Olyan, amilyen én soha nem voltam és nem is leszek.
Képes hű maradni saját magához. Ehhez kell a legnagyobb erő
szerintem.
– Ahhoz nem kellett erő vagy bátorság, hogy lelépjen otthonról és
megszakítsa a kapcsolatot az apjával? – kérdezem. Nem tetszik, ahogy
becsmérli magát.
– Nem, az gyávaság volt. Menekültem. Azt hittem, ha messze
vagyok tőle, nem lesz hatással az életemre. Ma már tudom, tévedtem –
teszi hozzá, majd gyorsan visszatereli a szót az eredeti mederbe.
Feltűnik, milyen fegyelmezett. Az az érzésem, régóta kikívánkozik
belőle ez a történet. És továbbra sem hagyja, hogy megzavarjam.
– Akkortájt az apám gyakorlatilag hazaköltözött. Mintha mi sem
történt volna. Olykor el-eltünedezett pár napra. Az anyám nem firtatta,
merre jár, mit csinál. Főzött és mosott rá. Egyszer megkérdeztem, miért
nem dobja ki, mire azt felelte, azért, mert megszokta. Nem kérdeztem
többet. Aztán az anyám rákos lett. Korai stádiumban diagnosztizálták,
sikerült a műtét, de hosszú és nehéz volt a rehabilitáció. Borzasztóan
legyengült, magát is alig bírta ellátni. Segítettem, amiben tudtam.
Márti meg nekem segített. Ekkor történt valami. Megláttam az apámat
az anyám legjobb barátnőjével. Kézen fogva sétáltak a parkban. Na, ez
volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, megkérem Márti kezét.
– Mi az összefüggés a két dolog között?
– Mondtam már. Nem akartam olyan lenni, mint az apám. Ha
Mártit cserben hagyom, én se lennék különb, mint ő – magyarázza
méltatlankodva, amiért rákérdezek a számára nyilvánvaló
összefüggésekre. – Az anyám boldog volt, hogy összeházasodunk.
Szerette Mártit. Akár a saját lányát.
 – És az apja? Ő mit szólt?
– Hogy mit szólt? Nemcsak szimplán áldását adta a frigyünkre, de
meg is jegyezte: „Vedd csak e l ! Jórav aló ez a lány. Töké letes f eleség
leszbelőle.”
Elváltoztatott hangon idézi az apját. Belekortyol a vizébe, majd
megtörli a gyöngyöző homlokát. Szemlátomást felkavarják az emlékek.
– Ezzel mindent, de mindent tönkretett – mondja. – Tizenhárom
éve nem bírom kiverni a fejemből. Érti, doktornő? Tizenhárom éve –
sóhajtja felém fordulva.
András látja is, érti is a lényeget: az apja kijelölte számára a
követendő utat. Sőt, még azt is elárulta, mi (vagyis ki) a
legfontosabb útravaló: egy „jóravaló lány”, akiből „tökéletes feleség”
lesz.
Az apja azonban nem érte be annyival, hogy áldását adta a
házasságra. Elintézte, hogy a fiatalok minél hamarabb kimondják az
igent. Gyorsan, amíg nem látszik, hogy Márti gyereket vár. Gyorsan,
amíg nem gondolják meg magukat. Gyorsan, amíg András „hatókörön
belül” van.
– Gyenge voltam. Elbuktam – summázza komoran a történteket.
– Ugyan miért?
– Tudja, mit csináltam az esküvőn?
– Gondolom, igent mondott.
– Persze. És miközben a násznép mulatott, én szobára mentem az
exemmel.
– Upsz…
– Most már érti? Az apám tökéletes másolata lettem. Egy igazi copy
paste. Azt a félrelépést betudtam a nászfrásznak, de mindig is
sejtettem, hogy ennél többről van szó. Sokkal többről. Három dolgot
kaptam az apámtól: a nevemet, ezt az órát (a kezére mutat) és
használati utasítást az élethez.
– Használati utasítást vagy útmutatót? Nem mindegy! Az utasítás
alól ugyanis nem, vagy csak nehezen lehet kibújni. Az útmutató viszont
csupán egy kapaszkodó, ami segít visszanyerni az egyensúlyt, ha
megbillenünk.
– Tudom, mi a különbség – néz rám szemrehányón. – Nem
véletlenül mondtam, hogy utasítást kaptam.
– És hogy szólt ez az utasítás?
– Az a fura, hogy egyáltalán nem tűnt utasításnak. Talán ő maga
sem annak szánta. Csak bennem érlelődött alapvetéssé. Olyan gyakran
mondogatta, hogy a Szirmai fiúknak nem való a monogámia, hogy
evidencia lett számomra. Azt is mindig hozzáfűzte, hogy kár
kapálóznom ellene, a vége mindig az lesz, hogy több nyársat tartok a
tűzben. Az apám szerint ez így normális. Vegyem tudomásul, hogy
miilyenek vagyunk. Állítólag már a dédapám is szeretőt tartott…
– Az édesapjának részben igaza van. Valóban generációról
generációra öröklődnek bizonyos jól bejáratott viselkedési minták. Sőt,
képzelje csak, még neve is van a hűtlenségért felelős génnek: ez a
kalandvágyó vagy csapodár gén.
– Ugye? Megmondtam. Nincs menekvés – szól közbe.
– De, van. Magán múlik.
– Nyugtasson meg, hogy most nem kezd bele a „minden fejben dől
el” típusú motivációs beszédbe!
– Nem, nem kezdek bele – esküszöm szívemre tett jobb kezemmel.
– De hadd kérdezzek valamit! Az édesapjának mi a keresztneve?
– András. De miért fontos ez?
 – Azért, mert nagyon sok szülő nincs tisztában a névadás
jelentőségével. Nem tudják, hogy ha a fiú az apja nevét kapja, azzal –
a éle tudattalan árukapcsolásként – a sorsát is átadja neki. Sajátos
küldetést teljesítenek mindazok, akik a szüleik vagy más rokonuk
nevét viselik. Az elődök nyomdokaiba kell lépniük. Mindenkire hat a
„nomen est omen” törvénye. Akár tudatában vannak ennek, akár
nem. Hatalmas erő és tudatosság kell ahhoz, hogy valaki letérjen
az így kijelölt útról.
– Hmmm… Ez érdekes – mondja a gondolataiba mélyedve. – Akkor
lehet, hogy nem véletlenül ágáltam az ellen, hogy az első gyerekünk –
már ha fiú lett volna – András legyen?
Itt valami nem stimmel. Az ügyvédnő által átküldött anyagban két
gyerekről van szó. Úgy rémlik, az idősebbik fiú. András észreveszi, hogy
erősen töröm a fejem. Segít kitölteni a logikai rést.
– Márti a negyedik hónapban volt, amikor egy vírusfertőzést
követően elvetélt. Bármilyen szörnyen is hangzik, de mindketten
megkönnyebbültünk. Túlságosan fiatalok voltunk a papás-mamáshoz.
– Tehát nem született gyerekük, mégis együtt maradtak. Miért?
– Mert nagyon erős volt a szövetségünk. Ez mindent felülírt.
Újra a pohár után nyúl, de meggondolja magát.
– Márti rettegett az újabb vetéléstől, ezért sokáig szóba sem jött a
gyerekkérdés. Jól éltünk. Dolgoztunk, buliztunk, lógtunk a
barátainkkal.
– És közben magának mindvégig volt külső kapcsolata…
Szégyenlősen mosolyog.
– És a felesége sejtett valaha valamit?
 – Nem tudom. Azt hiszem, nem. Vagy nem vett róla tudomást. Mint
az anyám. A lényeg az volt, hogy esténként otthon voltam, a hétvégéket
együtt töltöttük, és számíthatott rám. Mindig. Mindenben. Aztán
amikor Márti harmincéves lett, előállt azzal, hogy szeretne gyereket.
Nem sokkal később megszületett a kisfiunk, majd három évre rá a
kislányunk.
Nem dereng, hogy a gyerekek neve szerepelt-e a szakvéleményhez
kapott anyagban. Rákérdezek.
Sokat sejtetően fordítja el a fejét. Nagy nehezen szólal csak meg.
– Magától értetődő volt, hogy az elsőszülött fiú viszi tovább a nevet.
Bevallom, akkor bele sem gondoltam ebbe. Márti úszott a
boldogságban. Én pedig sodródtam. Arra viszont határozottan
emlékszem, hogy amikor a rokonok babanézőbe jöttek és mondták,
hogy Andris kiköpött nagyapja, megmagyarázhatatlan, rossz érzésem
támadt. És nem az volt a bajom, hogy nem hozzám hasonlították…

A váróból diszkrét köhögés hallatszik. Megérkezett a következő kliens.

András gyorsan szedelőzködni kezd. Az ajtóhoz érve segélykérőn néz
vissza rám.
– Ugye még nem késő, hogy megtörjem a családi átkot? – kérdezi.
– Azt hiszem, nem.
Érzi a bizonytalanságot a hangomban. Ám én ezt cseppet se bánom.
Nem adhatok garanciát valamire, amire nincs ráhatásom. Rajta, csakis
rajta múlik, hogy lesz-e elég bátorsága a változtatáshoz, és elég erős
lesz-e ahhoz, hogy szembenézzen a hibáival. Ha végigmegy ezen az
úton, a fiának már nem kell megküzdenie ezzel a családi örökséggel.
Ha úgy dönt, hogy elindul, én útitársául szegődöm.
Egyik kedvenc mondásom Jean-Paul Sartre francia filozófustól
való: „Szabadság az, hogy mi t k ezdesz azzal, amit v eled t ett ek.”
Sokszor idézem. És mindig hibásan. Újra és újra odabiggyesztek
egy szót. „Szabadság az, hogy eldöntöd, mit kezdesz azzal, amit
veled tettek.” Nem véletlenül ragaszkodom olyan ösztönösen
makacsul ehhez a kiegészítéshez. Mert ez a lényeg.
Ha van valami, amiben a pszichológus segíteni tudja a kliensét, az a
döntés szabadsága. Ez minden terápia végső célja. Nem írhatjuk át
kedvünkre a múltat, nem radírozhatunk ki szereplőket a
történetünkből. Egyet tehetünk csak: eldöntjük, hogy a magunkkal
cipelt terheket miként használjuk, hogy továbbléphessünk.
Szeretném, ha András élne majd a döntés szabadságával.
Szeretném, ha ő is szeretné. Ennél többet nem tehetek.
 A CSAPODÁR JÓFIÚ

V an itt valahol egy fridzsider? – kérdezi. – Betenném ezt itt –

emeli magasra a kezében lévő zacskót.
– Persze, tessék – mutatok az előtér irányába.
– Nem akarom, hogy megromoljon. Nagyon szép libamájat kaptam
a piacon – mondja, közben öles léptekkel indul a hűtő felé. Nyilván
már korábban észrevette, hogy ott van, de udvariasan rákérdezett.
– Anyám kedvence – jegyzi meg. – Főleg úgy, ahogy én készítem.
– Tud főzni?
– Naná! – feleli az arcán hamiskás mosollyal.
Meglepő. Bár a főzés manapság igazi macsó sport, Andrásról
valahogy nem hittem volna, hogy otthonosan mozog a konyhában.
– Most mi van? – kérdi a csodálkozó tekintetem láttán. – Szeretek
és tudok főzni. Az anyám pedig odáig van az ételeimért.
– Büszke lehet magára…
– Jaj, már maga is ezzel jön?
– Mivel?
– Az anyám végtelenül büszke rám. Mindig is az volt. Akár
kiérdemeltem, akár nem.
– És mi ezzel a baj?
– Hogy mi? Ezt hallgattam egész gyerekkoromban.
 Körbefuttatja az ujját a pohár karimáján. Mint mindig, amikor
kényes téma kerül terítékre.
– Egy négyemeletes, körfolyosós házban nőttem fel. Ott
mindenkinek két neve volt. Az egyik, amelyik ki volt írva a postaládán,
a másik, amit a lakóközösség aggatott rá. A szomszédunkban például a
hatvanas vénlány, a Hisztimi lakott. Tímeának hívták, de mivel folyton
belekötött valakibe, ez lett a gúnyneve. Aztán ott volt a Válós Feri, aki
kétnaponta teleüvöltötte a lépcsőházat, hogy úgyis beadja a válópert,
úgyis otthagyja az asszonyt, de persze soha nem hagyta ott.
– És maga milyen nevet kapott?
– Én voltam a Jófiú.
– Jófiú? – ízlelgetem a szót.
– Az – feleli. – Az anyám folyton velem büszkélkedett. Mindenkit
azzal fárasztott, hogy elmondta, Andris milyen rendes, becsületes,
szorgalmas és megbízható jó fiú.
– Túlzott?
– Nem. Látszólag nem túlzott. Valóban gyakran segítettem a
másodikon lakó néninek cipekedni. Hogy miért? Mert mindig kaptam
hálasütit. Korrepetáltam a gondnok hülye gyerekét. Hogy miért? Mert a
hülye gyereknek volt egy nagyon csinos nővére, aki tetszett nekem. Jól
tanultam. Hogy miért? Mert mindent megjegyeztem, amit az órán
hallottam. Nem emlékszem arra, hogy valaha magoltam volna otthon.
Hát így lettem én a Jófiú.
A múltba révedő, fátyolos tekintettel folytatja.
– A szomszédok jobban ismerték a tanulmányi előmenetelemet,
mint az apám. Emlékszem, az udvaron pipázó suszter hamarabb tudta,
hogy felvettek a gimibe. Az anyám egész nap hívogatta, próbálta
elújságolni, de ő nem ért rá… És most a Jófiú épp arra készül,
hogy elhagyja a családját – sóhajtja keserűen. – Mert hajtja a vére.
Vagyis az apja vére.
Elhallgat.
Megtöröm a csendet. Elmagyarázom, hogy ha valakit folyton-
folyvást felcímkéznek valamivel, az előbb vagy utóbb az identitása
részévé válik. Akkor is, ha valójában semmi köze ahhoz a bizonyos
címkéhez.
Az ujjával szorgalmasan rója a köröket a műanyag pohár karimáján,
majd váratlanul megszólal:
– Ez az esetemben nem így van. Már bocsánat! Én tényleg jó fiú
vagyok. És tudja, mit? Nem esik nehezemre. Pontos vagyok, és
szorgalmas, lehet rám számítani, betartom az ígéreteimet és a
szabályokat. Jótékonykodom és önkénteskedem.
– És mi a helyzet a titkos kapcsolatokkal? Vagy ez még belefér a
Jófiú portfóliójába? – kérdezem.
– Nem, nem fér bele. De ezt leszámítva én jó fiú vagyok.
– Egy apró porszem a gépezetben? – provokálom.
– Az. Egy apró porszem.
– Végül is, ha a gépezet működésében nem okoz gondot, akkor
minden rendben.
– Nem, semmi nincs rendben! – ripakodik rám.
– Tehát mégiscsak problémát okoz ez az apró porszem?
– Problémát? Teljes üzemzavart és káoszt.
– Érthető – nyugtatom. – Tudja, mit jelent a kognitív disszonancia
kifejezés? – kérdezem.
 – Én ne tudnám? Majdnem húsz évig dohányoztam. Ha nem jön
egy súlyos tüdőgyulladás, a mai napig gyártanám a cigi melletti
érveket.
– És ha azt mondanám, ez a kognitív disszonancia a szenvedése
forrása?
– Már hogy lenne az? Évek óta nem dohányzom. És nem is
hiányzik. Szinte eszembe sem jut.
– Én már nem a cigiről beszélek. A szülei által kijelölt, ellentétes
irányú utakról. A Csapodár Jófiúról.
– Csapodár Jófiú – ismétli. – Érdekes – állapítja meg –, eddig elég
jól elvoltam ezekkel az ellentétes irányokkal. Mint a horgász kutyája.
– Kinek a kije?
– Nem látta a Horgász a pácban t? – Bólintok. – Na, abban a filmben
szólongatja mindig Louis de Funès a kutyáját úgy, hogy „gyere
ide, Takarodj!” – magyarázza. – Ahogy a kutyának, úgy nekem sem
okoz gondot a két ellentétes instrukció.
– Úgy hiszem, maga kissé összetettebben gondolkodik, mint
Takarodj – jegyzem meg. – Egy kutyának elég, ha meghallja a nevét,
máris ugrik. Maga is ösztönösen ugrik a vezényszavakra?
– Persze. Vauuu! – neveti el magát. – Jó, jó, értem. De akkor hogy
lehet az, hogy eddig tényleg jól elvoltam Csapodár Jófiúként? Most
viszont…
– Most viszont mi történik?
– Hát ez az! Ezt kéne kibogozni.
– Könnyen meglehet, hogy nem mindig képes egy személyben a
kettős szereposztásra. Más a jelmez, más a maszk, más a szöveg.
Vannak helyzetek, amelyekben lehetetlen egyszerre két, egymásnak
ellentmondó szülői elvárásnak megfelelni. Talán eljött a pillanat,
amikor döntenie kell, melyik utasításnak akar eleget tenni, melyik az a
„működésmód”, amellyel könnyebben azonosul. A másikat el
kell engednie. Már, ha nem akar belebolondulni ebbe a
tudathasadásos állapotba.
– Hú, ez elég ijesztően hangzik.
– Reméltem is – mondom azzal a nem titkolt szándékkal, hogy
gondolkodásra késztetem.
– Sejtem, melyik „működésem” lesz a befutó – jegyzi meg
titokzatosan.
– És megosztja velem?
– Egyelőre nem.
– Rendben. Viszont kérdeznék valamit – terelem vissza a szót a
főmederbe, oda, ahonnan újra és újra elkalandozunk. – Mi az a „pokoli
helyzet”, amely miatt visszajött hozzám?
– Lejárt az időnk! – mutat hirtelen a faliórára, majd felpattan. A
dzsekije zsebéből kiveszi a pénztárcáját, és az asztalra dobja az óradíjat.
Jóval többet annál, mint amennyi járna.

Ismerős, már-már elfeledett érzés nyilall belém. A méltatlan harag és a

kijózanodás egyvelege. Nem szerettem ezt az érzést. Sokáig nem
tudtam megfogalmazni, miért zavar. Amikor elindítottam a
magánpraxisomat, a kliensek csakis készpénzzel fizettek. Mindenki
másképp. Volt, aki gondosan összekészítve adta a kezembe az előre
kiszámolt összeget. Olyan is volt, aki borítékban nyújtotta át, mint
valamiféle hálapénzt. És persze akadt, aki Andráshoz hasonlóan,
hanyagul az asztalra dobta a konzultáció díját.
Mintha egy piros lámpás házban lennénk. Professzionális
numeráért szokás így fizetni…
A készpénzfizetés kijózanító. Visszahoz a valóságba, és nem engedi,
hogy túlságosan fennkölten, idealizálva viszonyuljak a terápiához mint
– nevezzük a nevén – munkához. A bankjegyek „adásvétele” minden
alkalommal figyelmeztet arra, hogy ez is csak egy szolgáltatás, nem
több, és nem kevesebb annál.
De arra is rájöttem, hogy az általam kínált szolgáltatás – tetszik
vagy sem – kiváltképp a legősibb mesterséghez hasonlítható. Én sem
teszek mást, mint egy prostituált: áruba bocsátom önmagam. A
szexmunkás a testét, én a lelkemet. Ugyan mi a különbség? Ha csak az
nem, hogy míg ő minden alkalom után lezuhanyozza magáról a munka
piszkát, addig én hazaviszem. Velem maradnak a kliensek történetei,
traumái és nyomasztó kérdései. Órákon, napokon, olykor heteken át.
Elkísérnek a boltba, a színházba, túrázni és mindenhova.
Idővel megtanultam nem zokon venni, ha az óra végén valaki az
asztalra dobja a pénzt. Most viszont váratlanul ért. Elszoktam tőle.
András olvas a tekintetemben. Visszalép az asztalhoz, és a kezembe
adja az összehajtogatott bankjegyeket.
– Elnézést, nem így akartam – szabadkozik zavartan –, de muszáj í
gy fizetnem.
– Muszáj?
– Nem tehetek mást – teszi hozzá, majd sebtiben kiveszi a
libamájat a hűtőből, és sietve távozik.
 Mindjárt itt a következő kliens. Gyorsan be kell dobozolnom az
érzést, amellyel András magamra hagyott. Nem vihetem át a másik
konzultációra. Gyűlölöm és sajnálom őt. Egyszerre és ugyanazért. Mert
ördögien fokozza bennem a feszültséget. Kóstolgat. Talán biztos akar
lenni abban, hogy elég jó vagyok neki. Talán biztos akar lenni abban,
elég erős vagyok ahhoz, hogy elbírjam a titka súlyát. Talán nem is
bennem, hanem saját magában bizonytalan. Nem tudja, elég erős-e
ahhoz, hogy szembenézzen a helyzetével.
Egyetlen oka van annak, ha valaki következetesen készpénzzel fizet:
attól tart, hogy valaki megtudja, hozzám jár. Aggasztja, hogy valaki
megtudja: segítséget kért.
Ez a határozott, magabiztos, fölényeskedő macsó fél valakitől.
Nagyon fél…
 ELŐBÚJÁS

R agtapaszok borítják az arcát. Ray-Ban napszemüvege ezúttal nem

a rakoncátlan, őszülő tincseit fogja keretbe, hanem a szemét
védi. Ijesztő látvány. Ha nem így festene, akkor is tudnám, hogy történt
valami: vagy húsz perccel hamarabb érkezett. Nem törődöm az órával,
sietve betessékelem a szobába.
– Elhinné, ha azt mondanám, legénybúcsún jártam a hétvégén? –
kérdezi András.
– Igen, elhinném. Semmi okom kételkedni a szavaiban – felelem.
– Pedig nem ott szereztem ezeket – simítja vissza az egyik
önállósodni készülő ragtapaszt. – Amúgy tényleg legénybúcsúban
jártam.
– Netán kocsmai verekedésbe keveredett?
– Persze – feleli mosolyogva, közben óvatosan leveszi a szemüvegét.
Véraláfutások. Rémülten nézem az arcát. Észreveszi. Rám kacsint.
– Tudja, Ildikó, hogy van ez mifelénk… – próbál megnyugtatni. A
nevemen szólít. Azt hiszem, nagyobb a baj, mint gondoltam. – Fülig
Jimmynek ihatnékja támadt, muszáj volt elkísérnem.
– És ki ütött először? – faggatom. –
Pardon? – néz rám csodálkozva.
 – Mint az köztudomású, az nevet utoljára, aki először üt –
igyekszem saját feszültségemet is oldani egy kis Rejtő-klasszikussal.
– Pontosan! – vágja rá meglepetten.
A férfiak lelkéhez vezető úton gyakran szembejön velem Piszkos
Fred, Don Corleone vagy éppen a most idézett Fülig Jimmy. Gimnazista
koromban szinte faltam Rejtő Jenő írásait. A könyvespolc VIP-
páholyában kaptak helyet a legendás sárga gerincű könyvek. Idővel
lejjebb kerültek a polcon, és az olvasmányélményeim mára egy-egy
gyakran emlegetett mondatra, aranyköpésre redukálódtak. Rejtő sokat
segít, ha férfiakkal dolgozom, de nincs az a szakmai elhivatottság,
aminek a kedvéért belenéznék A Ke reszt apa -trilógiába. Szerencsére
erre most nincs is szükség.
– Nagyon fáj? – aggodalmaskodom.
– Ezek itt? – mutat a sebhelyes arcára. – Nem vészes.
– Elárulja, mi történt?
– Féltékenység – legyint látszólag könnyedén.
A nagy sietségben megfeledkeztem az innivalóról. Gyorsan
behozom és leteszem elé. Kilöttyen a víz. Reflexesen szárazra törli az
asztalt, miközben közelebb húzza magához. Nem szomjas. Csupán
kapaszkodónak használja a poharat.
– A Rómeó és Júliában mondják, hogy „korán láttam, de későn
ismertem meg”.
A mutatóujjával rutinosan köröz a pohár karimáján. Mint mindig,
amikor valami fontosat akar mondani, de erőt gyűjt hozzá. Egyre
nyilvánvalóbb, hogy a „ki tud több klasszikust idézni?” típusú
háziversenynél jóval többről van szó. Hátradőlök, jelezvén, hogy
kiszálltam, részemről nem fitogtatom tovább szerteágazó
műveltségemet. Hallgatom.
– Egy szextárskeresőn ismerkedtünk meg fél évvel ezelőtt. Heteken
át csak cseteltünk. Intenzíven. Nagyon intenzíven. Megtapasztaltam,
milyen az, ha valakit beszippant a másik, és elveszi az eszét. Teljesen
szétestem. Nem bírtam a munkámra koncentrálni, hanyagoltam az
irodai teendőket, megfeledkeztem egy fontos tárgyalásról. Minden
gondolatom körülötte forgott. No és persze a fantáziámba is rendesen
befészkelte magát… Csúcsra járatott… Már, ha érti, mit
akarok mondani…
– Azt hiszem, igen – jegyzem meg halkan. – És milyen volt az első
találkozás?
– Minden képzeletet felülmúló. Biztos voltam benne, ő a telitalálat.
Ő a minden. Ő az egyetlen. Ő a beteljesülés. Ő az igazi. Szentül hittem,
hogy egész addigi életemben rá vártam. Nem is értettem, egy ilyen nő
mit keres egy szextárskeresőn.
Belekortyol végre a vízbe.
– Mondanom se kell, pár nap múlva odaköltöztem hozzá. Boldogan
hagytam magam mögött a belvárosi penthouse lakást, amit nagy
protekcióval és arany áron tudtam csak kibérelni.
– A felesége mit szólt mindehhez?
– Nem tudott róla. Akkor már több mint egy éve külön éltünk. Ettől
függetlenül gyakran jártam haza. Főleg a gyerekek miatt, de volt, hogy
segítettem Mártinak ezt-azt. Például amikor covidos lett, hetekig ott
maradtam. Ápoltam, főztem, elláttam a srácokat.
– Ez igazán szép volt magától.
– Nem, ez nem szép, ez természetes.
 – A Jófiúnak.
– Annak hát! – helyesel, majd visszatereli a szót a főmederbe. –
Szédítően kezdődött, és ilyen szédítő maradt egy ideig. Teljesen
magával ragadott. A szó szoros értelmében. Megszűntem önállóan
létezni. Nélküle elvesztem. Nem kaptam levegőt. Pánikrohamok
gyötörtek. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, miért vagyok ott.
Csak akkor nyugodtam meg, ha mellettem volt. A nap huszonnégy
órájának minden percét vele akartam tölteni. Beszélgetni, filmeket
nézni, közéletről vitatkozni. És persze szexelni. Kifulladásig.
Merényletnek éltem meg, ha be kellett mennem az irodába. Gyorsan
letudtam a halaszthatatlan ügyeket, és rohantam hozzá.
– És ő?
– Egy bankban dolgozott. Eleinte mindennap bejárt. Aztán egyre
kevésbé. Azt hiszem, időközben független pénzügyi tanácsadó lett.
– Azt hiszi?
– Nem sokat tudok a munkájáról. Ritkán beszélt róla. Őt inkább az
érdekelte, én mivel foglalkozom éppen. Ez jólesett. Furcsa, szokatlan,
de jó érzés volt. Márti soha nem kérdezett a benti dolgokról. Vagyis de.
Kérdezett. Amikor egy nagy projekt kudarcba fulladt. Akkor egy teljes
hétvégét átbeszélgettünk. Voltaképpen ő segített át a holtponton. Akkor
jöttem rá, hogy Márti teljesen képben van a munkámat illetően. Én
meg azt hittem, fogalma sincs az egészről, nem érdekli, mit csinálok.
Könnybe lábadt a szeme. Mintha utólag is bűntudata támadt volna,
amiért igazságtalan volt a feleségével.
– Meddig tartott a szédítő kezdet? – kanyarodom vissza a rejtélyes
nőhöz.
 – Egy-két hónapig. Aztán valami megváltozott. Ne kérdezze, mikor,
mert nem tudom. Egy folyamat volt. Mint amikor a békát a hideg vízbe
teszik, és kis lángon, lassan megfőzik. Garantált az eredmény. Engem se
hirtelen dobott a forró vízbe, így nem ugrottam ki a fazékból, nem
menekültem. Basszus! Most, hogy belegondolok, alapos munkát
végzett…
Megremeg a hangja. Kissé megköszörüli a torkát, úgy folytatja. Nem
akarja átadni magát az érzésnek. Még nem. Fontosabb, hogy elmondja,
mi történt.
– Még a megismerkedésünk előtt jelentkeztem egy szakmai
továbbképzésre. Amikor kiderült, hogy elnyertem az ösztöndíjat, velem
örült. Gyertyafényes vacsorával várt, hogy megünnepeljük a sikert.
Mindent tudni akart a képzésről, és én boldogan avattam be a
részletekbe. Megemlítettem, hogy havonta egy hetet Berlinben fogok
tölteni. Mikor ezt meghallotta, eltorzult az arca, rám borította a
terítéket. Égő gyertyástul, frissen sült húsostul. Kis híján felgyújtotta a
lakást. Rémisztő volt. Aztán lehiggadt, és bocsánatot kért. A maga
módján… Nem nevezném békülős szexnek. Khmmm… Az jóval több
volt annál.
Nyilvánvalóan zavarban van. Ezt leplezendő egy nagyot kortyol a
vizébe, majd ellenőrzi, hogy a helyükön vannak-e a ragtapaszok. Az is
lehet, hogy az arcához érve ösztönösen figyelmeztetni akarja magát a
lényegre. Amiért mesélni kezdte a történetét. Nagyot sóhajt.
– Úgy tűnt, megbékélt a gondolattal, hogy kevesebbet leszünk
együtt, de elkezdődtek a szurkálások.
– Ezt meg hogy érti?
 – Idézőjelesen – nyugtat meg. – Egyre gyakrabban kérdezte, hogy
minek csinálom ezt az egészet, hiszen már így is van egy rakás
fölösleges végzettségem. Meg hogy milyen szánalmas, hogy az én
koromban huszonévesekkel játszom az iskolásdit.
– Bizonytalanná akarta tenni magát?
– Majdnem sikerült is neki – bólint. – Az utazás előtti délutánt
együtt töltöttük. Addig sem volt okom panaszra, már ami a szexet illeti,
de az… Este sírva kérlelt, hogy maradjak vele, ne menjek. Kis
híján lemondtam, aztán másnap mégis elutaztam Berlinbe.
Fontos volt számomra ez a képzés. Régi vágyam és tervem vált
ezzel valóra. Emellett tudni akartam, hogy berozsdásodtam-e, képes
vagyok-e még új dolgokat befogadni, vagy csak a felejtés maradt
számomra. Na és persze a papír is jól mutat a szakmai pedigrémben.
– Tehát a marasztalás dacára elutazott.
– Igen, de nem ez a lényeg, most jön a csattanó! Ott várt a berlini
reptéren, egy hatalmas „Meglepetés” táblával a kezében. Mint
azokban a fékezett habzású szappanoperákban. A nyakamba
ugrott, amikor meglátott, majd mielőtt megmukkanhattam volna,
taxiba ültetett. Egy ötcsillagos szállodához mentünk, ott vett ki
szobát. A nászutas lakosztályt. Kettőnknek. A
taxisofőr irigykedve bámulta a
visszapillantóban, ahogy hízeleg, simogat és csókolgat a hátsó ülésen.
Lefagytam. A szállodában tértem magamhoz. Míg ő a recepciónál
intézkedett, kirohantam az utcára, és a saját szállásomra vitettem
magam. Bár – szerencsére – nem tudta, hol vagyok, egész nap attól
rettegtem, hogy beállít. Az esti nyitófogadáson is úgy jártam-keltem,
mint egy paranoiás zombi. Állandóan az ajtót figyeltem. Az ottlétem
egy hete alatt több mint száz üzenetet küldött. Végül letiltottam.
 – Rémes lehetett – simítom végig a libabőrös karomat. Nem biztos,
hogy hallja, amit mondok. Legalábbis elengedi a füle mellett. Még
mindig a történtek hatása alatt van. Nem csoda. Újraéli minden
dermesztő pillanatát.
– Alig vártam, hogy ismét otthon lehessek – folytatja. – Hirtelen
kellemes nosztalgiával gondoltam a bérelt lakásomra, amelyet pár
napja még határozottan utáltam. Amikor megérkeztem, rendőrök
fogadtak az ajtónál. Ő ott állt kisírt szemmel, remegve. Semmit sem
értettem. Azt hittem, kiraboltak, amíg távol voltam. De nem, nem
törtek be hozzám. Ennél rosszabb volt a helyzet. Bejelentést tett a
yardon, hogy eltűntem, napok óta nem adok hírt magamról, és félő,
hogy már nem is élek, mivel igencsak labilis idegállapotban hagyott ott
engem. Nem kellett sokat erőlködnöm, hogy a rendőrök elhiggyék,
téves volt a riasztás. Biztosan találkoztak már hasonlóval. Távozáskor
az egyikük odalépett hozzám, és a fülembe súgta: legyek óvatos ezzel a
nővel! Alighanem akkor kezdett leesni a tantusz, hogy mibe is
keveredtem.
– És véget vetett a kapcsolatnak? – kérdem.
– Nem – feleli alig hallhatóan. – Jól van! Ne nézzen már így!
Tudom, az előzmények alapján nehéz erre értelmes magyarázatot adni.
Nem vitatkozom.
– A berlini eset után teljesen megváltozott. Alig lehetett ráismerni.
Kedves volt, és odaadó. Szerencsésnek éreztem magam, amiért
mellettem van. Szinte tökéletes volt a kapcsolatunk.
– Szinte?
– Igen – feleli sejtelmesen, majd váratlanul témát vált.
– Nos, ami a legénybúcsút illeti: a sógorom nősül. Harmadszor. De
mindegy is, az ő dolga. Korán vége lett a bulinak, és én egy hirtelen
ötlettől vezérelve felugrottam a gyerekekhez. Éppen alváshoz
készülődtek. Meséltem nekik, mint régen. Nagyon élvezték, pedig
mindketten kinőttek már az esti mesés korból. Aztán ott ragadtam.
Nem volt kedvem visszamenni az üres lakásba. A rendőri
fogadóbizottság óta nem igazán érzem komfortosan magam ott – néz
rám sokat sejtetően. – Márti a konyhában tüsténkedett, segítettem.
Valahogy minden olyan magától értetődő volt. Nem kérdezte, meddig
maradok, azt sem, hogy miért. Másnap kirándultunk, társasoztunk,
nagyokat ettünk, és sokat nevettünk. Már majdnem elfelejtettem,
milyen jól főz a feleségem. És majd egy év után este összebújtunk…
– Milyen volt?
– Teljesen átlagos. Mint mindig – teszi hozzá. – De nekem
valamiért nagyon hiányzott és nagyon kellett ez a teljesen átlagos
együttlét. Aztán reggel az ágyban beszélgettünk. Pont úgy, mint régen –
mereng el egy pillanatig. Elmeséltem neki a „kalandomat”,
berlinestül, rendőröstül, mindenestül. Aztán ez lett a vége – mutat az
arcát borító tapaszokra.
– Szentséges ég! Ez hihetetlen! Nem ismerem Mártit, de annak
alapján, amit tudok róla, nem hittem volna, hogy képes ilyet tenni –
mondom elképedve.
– És ki mondta, hogy ez Márti műve? – csattan fel. – Ezt
Juditcsinálta. Róla beszéltem mostanáig, nem tűnt fel? Őt ismertem
meg a szextárskeresőn, ő volt az, aki rám borította az ünnepi asztalt,
kis híján
felgyújtotta a lakást, és ő volt az, aki lelkesen várt a berlini reptéren,
majd rám hívta a rendőröket.
– Ju-dit?
– Igen.
– Az a Judit, aki beszervezte dr. Leitho er Helgát?
– Az.
– Az a Judit, aki nagyon ambicionálja, hogy maga mielőbb elvált
ember legyen?
– Még, hogy ambicionálja?! Követeli.
– És az a Judit, akivel maga mindezek dacára még mindig együtt
van?
Elfordítja a fejét. Nem felel.
– De miért tette? – kérdezem, és most én mutatok a sérüléseire.
– Mondtam már. Azért, mert féltékeny. A feleségemre. A
gyerekekre. Ha tehetné, végleg száműzné őket még a gondolataimból is.
Hülye voltam – mondja megbánóan. – Bevallottam neki, hogy a
családommal töltöttem a hétvégét…
– És erre bepipult. Gondolom, nem akar harmadik lenni.
– Ő? Harmadik? Ugyan. Csakis az első hely jöhet szóba. Mást nem
bír elképzelni.
Zaklatott a hangja. Gyanítom, csak most kezd szembesülni a
helyzetével. Sokkoló lehet a felismerés. Felhörpinti a maradék vizet.
– Nem csak a családomra féltékeny. Szíve szerint búra alatt tartana.
Ám nem azért, mert annyira félt engem, hanem mert nem akar rajtam
másokkal osztozni.
– András, áruljon el valamit! Ha ennyire tisztán látja, érti a
helyzetét, mégis mi az, ami Judit mellett tartja magát?
 – Lövésem sincs. Csak azt tudom, hogy mágnesként vonz a
közelsége. Még úgy is, hogy tudom, veszélyes és romboló rám nézve.
Még nem éreztem hasonlót. Soha. Senki iránt. Menekülnék, és
maradnék. Két hatalmas erő húz két irányba.
– Ezért jött vissza hozzám?
Helyeslően bólint.
– Ezek szerint ez az a bizonyos pokoli helyzet – állapítom meg
némileg megkönnyebbülve, hogy végre megoldódott a rejtély.
– Rájöttem valamire – veti közbe még mindig zaklatott hangon. –
Ez a helyzet nem pokoli. Ez a helyzet maga a huszonkettes csapdája.
– De maga itt van, ami azt jelzi, hogy ki akar mászni ebből a
csapdából. Még akkor is, ha ehhez erőnek erejével kell kiszakítania
magát Judit mágneses erőteréből.
Kétségbeesve néz rám. Mondanom kéne valami megnyugtatót.
Valamit, amivel akár átmenetileg, de tompítani lehet a rémületét,
csillapítani lehet a kiszolgáltatottság érzését, enyhíteni lehet a
fájdalmát. Nem megy. Ezúttal képtelen vagyok rögtönözni.
Feltűnően az órára pillant. Még pár perc hátralenne, de feláll. A
zsebéből az asztalra teszi az előre kiszámolt pénzt, majd felkapja és a
kezembe adja.
Nem firtatom, miért nem utal.

Az elmúlt hetekben határozott kép alakult ki bennem Andrásról, a

magabiztos, intelligens, kissé öntelt macsóról. Most kiderült, ez a
magabiztos, intelligens, kissé öntelt macsó bajban van. Méghozzá nagy
bajban. De vajon hogyan mondhatom el ezt neki? Miként győzzem meg
arról, hogy csak egyetlen megoldás van a helyzetére: padlógázzal
kifarolni belőle? Milyen hangosan kéne figyelmeztetnem, hogy
meghallja: itt már nemcsak a férfiúi büszkesége a tét, hanem az élete?
Arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne egy törékeny
nővel. Őt meg lehet menteni. De most Andrással van dolgom…
 MENTÉS MÁSKÉPP

N em csak ráhangolódtam, kifejezetten készültem

találkozásunkra. Tudtam, kemény fába vágom a fejszém. Egy
a

erős, határozott, a domináns imázsához a végsőkig ragaszkodó embert

az a veszély fenyeget, hogy egy látszólag gyenge nő megeszi reggelire.
Miként győzzem meg a kliensemet arról, hogy ebben a helyzetben
egyetlen megoldás van: padlógázzal kifarolni a kapcsolatból?
Tudnia kell, hogy veszélyben van. Talán közvetlen életveszélyben.
Ez a figyelmeztetés azonban alapjaiban rengeti majd meg az egóját, és
hatalmas repedéseket ejt rajta. Óvatosnak kell hát lennem! De hogyan
legyek óvatos? Ha cseppenként adagolva próbálom „méregteleníteni”,
félő, hogy késő lesz. Ha kíméletlenül rázúdítom a sejtésemet, félő, hogy
összeroppan vagy kilép a terápiából.
Az elmúlt napokban aprólékosan, akkurátusan, töviről hegyire
átgondoltam az egészet. Fejben lemodelleztem, mit mondok majd, ő
arra mit fog felelni, és én erre miként reagálok. Több verziót is
lefuttattam elméletben.
Azt is elhatároztam, hogy sokszor, nagyon sokszor fogom használni
a „veszélyes”, „mérgező”, „bántalmazó” és „manipulatív” jelzőket
a kapcsolatával összefüggésben. Ebben a szándékomban az sem
fog zavarni, ha a kényszeres és erőszakos ismételgetés miatt azt hiszi
majd,
hogy tévedésből lenyeltem egy papagájt. Az a célom, hogy ráébresszem,
milyen helyzetbe sodorták a kínzó hiányai és a mohó vágyai.
Kész volt a mesterterv.
Aztán megérkezett András.
Már csak egyetlen, nagy ragtapasz éktelenkedett az állán, jelezve,
mi történt. Ha nem volna ez a sérülés, azt hihetném, minden a
legnagyobb rendben van. Vele, benne és körülötte. Sármos mosolya,
fanyar, de kedves humora azt a férfit idézi, aki néhány hete
magabiztosan, talán túlzottan is magabiztosan lépte át a rendelő
küszöbét.
Furcsán méreget.
Ki kéne használnom, hogy ezúttal nem tereléssel melegít. Gyorsan
bele kéne vágnom a napok óta fogalmazott monológomba.
Megelőz.
– Mondja csak doktornő, maga szerint én nárcisztikus vagyok?
– Hogy micsoda?
– Nár-cisz-ti-kus – ismétli lassan, szótagolva. – Tudja: önző,
rohadék, egoista.
– Ez most honnan jutott eszébe? – mérgelődöm, mert alaposan
keresztülhúzta a számításaimat. Nem lesz itt ma semmilyen
szembesítés, semmilyen mentőakció – állapítom meg csalódottan.
– Eszembe jutott, és kész! – mondja könnyedén. – Biztos van
valamilyen teszt vagy más tuti módszer, ami ezt kimutatja, nem?
– De, van – adom meg magam.
Mintha ösztönösen kikészítettem volna. Ott hevert a kérdőív az
asztal fiókjában.
 – Tessék – teszem elé a kelleténél indulatosabban a sebtiben kivett
papírt.
– Mi ez?
– A teszt, amit kért.
– Most azonnal töltsem ki? – néz rám riadtan, mint akit
villámcsapásként ér, hogy eljött az igazság pillanata.
– Hát nem ezt akarta? – provokálom.
– De, de… csak… – motyogja, majd kelletlenül kivesz egy tollat
a tartóból.
Nem szeretném feszélyezni a jelenlétemmel, ezért kimegyek, hogy
főzzek egy teát. Útközben megkérdezem, hogy kér-e, de int a fejével,
hogy nem. Mire az ajtóhoz érek, eszembe jut, hogy néhány napja
elromlott a vízforraló. Pár perc múlva üres kézzel térek vissza. A teszt
az asztal közepén hever. Kitöltve.
– Mégsem főzött teát?
– Műszaki hiba miatt a projekt elmaradt – felelem.
– Megnézzem? – ajánlkozik feltűnő odaadással.
– Nagyon kedves, de inkább foglalkozzunk a teszttel! – javaslom.
Ritkán használok teszteket. Úgy vagyok velük, mint a csodákkal:
nem hiszek bennük, de támaszkodom rájuk. Meggyőződésem, hogy a
terápiás munkában túl nagy jelentőséget tulajdonítanak ezeknek az
eljárásoknak. Pszichológusok és klienseik egyaránt. Nem
segédeszközként, iránytűként tekintenek ezekre a kérdőívekre, hanem
valamiféle kőbe vésett igazságként kezelik ezek eredményeit. Márpedig
ezek a megállapítások igencsak kétélűek lehetnek. Miközben valóban
alkalmasak lehetnek arra, hogy kijelöljék a terápia irányát,
megmutassák, hol van tennivaló, gyakran délibábként funkcionálnak: a
pszichológussal és a kliensével is elhitetik, hogy célt értek, hogy
megvan minden kérdésre a válasz, és megoldódott a rejtély. Ez a hamis
tudat elviszi a fókuszt a lényegről, és csak arra jó, hogy az addig
bizonytalanságban lebegő szorongás, rossz érzés végre magyarázatot
nyerjen.
A tesztek főleg akkor lehetnek károsak és veszélyesek, ha az illető
hajlamos ragaszkodni a sérelmeihez, az elakadásaihoz, a több évtizede
magával hurcolt problémáihoz. Sokan vannak így. Számukra a
teszteredmények – sajátos módon – kapaszkodót jelentenek. Kéznél
lévő ürügy minden rosszra. Ezért a ragaszkodás.
Akármi is a nárcizmusteszt eredménye, remélem, András nem
célként, hanem eszközként tekint majd rá.
Mielőtt kiértékelnénk a kérdőívet, elmagyarázom neki, hogy a
közhiedelemmel ellentétben nárcisztikusnak lenni annyit tesz, mint
ragaszkodni saját különleges mivoltunkhoz. Ez némileg meglepi.
Csodálkozva hallgatja, amint elmondom, hogy a nárcisztikus vonások
egy skálán helyezkednek el, aminek csak a két vége (vagyis a teljes
hiánya és az extrém magas jelenléte) utalhat személyiségzavarra. Az,
hogy valaki éppen hol tartózkodik ezen a bizonyos skálán, csupán a
saját különlegességéhez való viszonyulását tükrözi. Se többet, se
kevesebbet.
Ahhoz, hogy András kellőképpen értelmezni tudja saját
teszteredményét, érdemes megismernie a történetet, amire Freud és a
többiek alapozták a nárcizmus jelenségét.
– Ismeri Narkisszosz legendáját? – kérdezem.
– Arra az ürgére gondol, aki belezúgott a saját tükörképébe? – veti
oda nyeglén.
 – Igen, arra.
– Persze, megvan a sztori – feleli magabiztosan.
– Persze, megvan a sztori – ismétlem elváltoztatott hangon.
Gúnyolódom, mert biztos vagyok abban, hogy fogalma sincs a
„sztoriról”, csupán az utolsó, végzetes epizódról lehet némi
tudása. Mint a „nárcisztikus” jelzőt használók többségének. –
Gondolom, a Háború és béke is megvan. Tudja, az a sztori az
oroszokról…
Elneveti magát.
– Szóval, érdekli a teljes sztori vagy maradjunk a maga lényegre
törő verziójánál?
– Hogy a viharba ne érdekelne? – lelkesedik.
Van valami kedvesen megható abban, amikor felnőtt férfiak
mesehallgató pózba helyezik magukat. Most nem csak látom, érzem is,
hogy András figyel. Gyermeki kíváncsisággal fordul felém.
Kapva kapok az alkalmon, hogy – kihasználva az általa váratlanul
felvetett témát – beélesítsem a nárcizmus-mítoszromboló gépezetet.
Kötelességemnek, már-már küldetésemnek tekintem, hogy eloszlassam
a nárcizmussal kapcsolatos tévhiteket. Ezekkel a jól hangzó címkékkel
könnyen és gyorsan lehet „dobozolni” az embereket, de
csábító egyszerűségükkel ahhoz is hozzásegítenek bennünket, hogy
hibásan ítéljünk meg másokat.
A városi diagnoszták manapság úgy osztogatják ezt a jelzőt, mintha
egész évben szezon végi kiárusítás volna belőle. Szitokszóvá torzult ez
az amúgy pszichopatológiai fogalom. Kezdem azt hinni, a közfelfogás
szerint kétféle ember létezik: a nárcisztikus és azok áldozata.
Bizonytalan, kapaszkodó nélküli világunkban elemi igényünk van az
egyszerű, kétpólusú, jó-rossz, fekete-fehér, igen-nem típusú
magyarázatokra. Értem a tendenciát, de nem tetszik. Ezért küzdök
ellene. A magam szerény eszközeivel.

Mesélni kezdek hát a görög mitológia egyik legismertebb alakjáról.

– Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Narkisszosz nevű ifjú, aki
páratlan szépségével mindenkit magába bolondított. Tömegesen törtek
a szívek lépte nyomán, mert ő mindenkinek nemet mondott. Ahogy a
szépségének, úgy a közömbösségének is hamar híre ment. Nemeszisz, a
bosszú istennője megelégelve a pusztítást, pedagógiai célzatú büntetést
eszelt ki számára. Arra kárhoztatta Narkisszoszt, hogy ismerje meg ő is
a viszonzatlan szerelem kínjait. Pechjére ekkor találkozott Ekhóval, a
nem kevésbé szép és nem kevésbé elátkozott nimfával, aki olthatatlan
vágyától vezérelve a fiú legfanatikusabb követőjévé vált. Szó szerint.
Mindig a nyomában volt. Ekhót is átok sújtotta. A nimfát korábban a
főisten, Zeusz felesége, Héra ítélte arra, hogy ne legyen saját szava, csak
mások beszédének végét ismételhette. Hogy mivel érdemelte ki ezt a
büntetést szegény nimfa, az egy másik történet… Ekho tehát
kitartóan követte Narkisszoszt. Az ifjú többször is kérdezte a
rejtélyes idegent, hogy ki ő és mit akar tőle, ám Ekho válasz
gyanánt egyre csak az ő szavait ismételgette. Ezzel a folytonos
visszhangzással Narkisszoszt egyrészt az őrületbe, másrészt egy
forráshoz kergette. Inni akart, ám ahogy közelebb hajolt a vízhez,
megpillantotta saját tükörképét, és azon nyomban bele is szeretett.
Mármint a saját tükörképébe. Mentségére legyen mondva, Nemeszisz
átka elhomályosította a tudatát, ezért nem ismerte fel önmagát a víz
tükrében. Hasztalan próbálta magához ölelni újdonsült szerelmét, a
kép zavarossá vált, amint hozzáért. Az átok
beteljesült, Narkisszosz ugyanazt a kínt élte át, mint a nimfák, akik
reménytelenül epekedtek utána. Kétségbeesésében az ifjú a tóba vetette
magát szerelme után. Másnap reggel az odasiető nimfák már csak
néhány sárga szirmú virágot, nárciszt találtak a végzetes tett
helyszínén. Ez a virág – önmaga felé hajló szirmaival – azóta is az
önimádat jelképévé vált.
– Ennyi? – szól közbe András.
– Nem – intem csendre.
– Tudtam, hogy a slusszpoén még hátravan – kuncog magában.
– Slusszpoénnak nem nevezném, inkább csak egy-két olyan
mellékkörülményről van szó, amelyek segítenek megérteni a
nárcizmus jelenségét.
– Na, mondja tovább! – sürget izgatottan.
– Narkisszosznak egy vak jövendőmondó megjósolta a
születésekor, hogy csak addig élhet, amíg meg nem ismeri saját magát.
– Szegény! Hát ezt rendesen kikapta – állapítja meg. – És mi van
még?
– Ekho. Arról is viszonylag kevés szó esik, hogy a legenda szerint
Zeusz azzal bízta meg őt, hogy szüntelen csacsogásával elvonja felesége,
Héra figyelmét a „nőügyeiről”. Héra rájött a cselre. Ezért kapta
a büntetést, melynek folytán Ekho örökké mások szavait ismételgeti.
– Hát ez kész krimi! És még mi sopánkodunk az apró-cseprő
ügyeink miatt! – summázza a hallottakat.
– És mi van, ha azt mondom, mindannyian Ekho és Narkisszosz
közös gyermekei vagyunk?
– Na látja! Hát ezért ragaszkodtam annyira ehhez az apasági
vizsgálathoz – mutat az asztalon heverő papírra.
 Magas labdát kapott, és profiként ütötte le.

Talán még soha nem akartam ennyire, hogy „bejelezzen a műszer”

és megmutassa, András per pillanat a spektrum nárcisztikus oldalán
van. Ez ugyanis most szó szerint létkérdés: garancia a kijózanodásra és
arra, hogy észrevegye saját magát. Máskülönben végképp
feloldódik, és belevész ebbe a gyilkos kapcsolatba. Át kell, hogy
billenjen a sötétnek mondott, önző és egoista oldalra, mert csak így
lesz ereje kimondani: elég!
De nem.
Ezen a teljesen átlagos hétfő estén kiderült, hogy András teljesen
átlagos.
Közösen értékeltük ki a tesztet. Az eredmények arról tanúskodnak,
hogy pont annyira echoista (önalávető), mint bárki más, és sajnos
az extrém nárcizmusból sincs több benne, mint egy békésen
kötögető nagymamában.
Aggódom. Nem, nem ez a legmegfelelőbb kifejezés. Határozottan
féltem őt.
Látja rajtam, hogy nem örülök a teszt eredményének.
– Most meg mi van? – kérdezi megkönnyebbülten. – Tök jó, hogy
már papírom is van arról, mégsem vagyok egy nárcisztikus barom.
– Miért gondolta, hogy az lenne?
– Én? Dehogy gondoltam – bukik ki belőle. – Judit vágja folyton a
fejemhez.
Rosszabb a helyzet, mint azt sejtettem. A nő megpróbálja
elbizonytalanítani Andrást. A manipulátorok jellemző működési
módja. Ha az áldozat kellőképpen pszichopatának véli magát, a
bántalmazó egész pályás letámadást indíthat. Kezd összeállni a kép.
Amikor Judit ráhívta a rendőröket, előkészítette a terepet, közönséget
szervezett. Ha ugyanis tanúi vannak a férfi „labilitásának”,
ő könnyedén eljátszhatja majd a bántalmazott, gyenge nő szerepét.
A manipulátorok kifejezetten szeretnek az áldozat szerepében
tetszelegni. Amennyiben az „áldozat” szerepet gyorsan
lefoglalják maguknak, a másiknak marad a „bántalmazó” szerep.
A helyzet rossz, de nem reménytelen – fut át az agyamon. Az e éle
manipulatív kapcsolatoknak ugyanis paradox önpusztító dinamikája is
lehet. Ha az alárendelt fél amúgy alapvetően jóban van saját magával
(azaz rendelkezik némi nárcisztikus vonással), eljuthat arra a
pontra, amikor az életösztönének köszönhetően átmenetileg
kijózanodik és észreveszi, mibe keveredett. Talán, amikor visszajött
hozzám… Talán akkor érkezett el ez a pillanat? Vagy esetleg most?
Mindegy. A lényeg, hogy ha ebbe az „időrésbe” sikerül
beférkőznöm nekem vagy a valóságnak, András esélyt kap a
menekülésre. Valóra válik, amit Narkisszosz születésekor a vak
jövendőmondó megjósolt, vagyis csak addig él, amíg meg nem
ismeri önmagát. Tehát abban a pillanatban, amikor András
felismeri a kapcsolat nárcisztikus jellegét, elfogy a kapcsolatot
életben tartó levegő.
Tizenkilencre húzok lapot. Nem tehetek mást. Tisztában vagyok
vele: ha András nem elég erős a szembesítéshez, nem lesz képes
elviselni a kijózanodást kísérő érzéseket, és azonnal kilép a terápiából.
Ám azzal is tisztában vagyok, ha én most nem vállalom ennek a
kockázatát, ő benne marad ebben a mérgező kapcsolatban, és napról
napra veszít az erejéből, így napról napra csökken az esélye arra, hogy
ép bőrrel megússza ezt a „kalandot”. Akárcsak az általa korábban
példaként említett, lassú tűzön fövő béka.
– Tehát Judit szerint maga nárcisztikus – mondom.
– Igen. Méghozzá szerinte az alattomos fajtából.
– Az milyen?
– Fogalmam sincs. Őt kérdezze! Vagyis inkább mégse! – feleli
riadtan.
– Tudnia kell, hogy a másik nárcisztikusnak címkézése egy
bántalmazó kapcsolatban nagy hatótávolságú atomfegyvernek számít.
– Gyanítottam, hogy nem bóknak szánta – próbál ironizálni.
– A másik pszichopatának való kikiáltásának a lényege az
elbizonytalanítás – magyarázom olyan óvatosan, ahogy csak lehet. –
Ha a „célszemély” megkérdőjelezi a saját beszámíthatóságát
és ítélőképességét, a manipulátor máris elérte a célját. Onnantól
kezdve egyfajta vakfolt alakul ki, ami megakadályozza az áldozatot
abban, hogy reálisan felmérje a saját helyzetét és a tényt,
hogy ideje menekülőre fogni.
Addig ütöm a vasat, amíg meleg. Megkérem, hogy a következő
találkozásunkra gyűjtse össze azokat a jeleket, amelyek Judit
manipulatív viselkedésére utalhatnak.
– Jó, átgondolom – mondja engedelmesen.
– Írja le! Listázza! – erősködöm.
– Rendben, úgy lesz – sóhajtja.
Lassan, komótosan szedi össze a holmiját. Szokásától eltérően nem
készítette elő a konzultációs díjat. Egyenként veszi elő a bankjegyeket.
Húzza az időt. Az az érzésem támad, hogy ezúttal nem szívesen lép ki a
terápiás tér, egy udvarra néző, szépnek barokkos túlzással sem
mondható kisszoba védelmező, megtartó közegéből. Ez egyszersmind
jóleső, ugyanakkor szorongató érzés. Hirtelen rám nehezedik a
felelősség súlya. Most nálam a joystick, átengedte az irányítást.
Remélem, hamar visszaveszi.
Az ajtóból hátrafordul:
– Képzelje, rátaláltam a sportomra. Elkezdtem a sziklamászást.
Imádom – mondja, majd lassan, gondolataiba merülve elindul.
Nem látja, hogy mosolyogva nézek utána. Megkönnyebbültem. Úgy
tűnik, jó volt a megérzésem, és András – még ha csak nyomokban is, de
– mutat nárcisztikus vonásokat. Narkisszosz legendájának mesélésénél
kifelejtettem egy apró momentumot. Azt, hogy hősünk izmos testét a
sziklamászás tette igazán tökéletessé. Ez volt a kedvenc időtöltése.
Ahogy most Andrásnak is. Ennyit a tesztekről…
Ez a nap nem úgy sikerült, ahogy terveztem.
Sokkal jobban.
 ME STE RTE RV

E gy pillanat! – int a mutatóujjával. – Ezt muszáj elintéznem! –

súgja oda nekem.
Ha muszáj, hát muszáj – duzzogok magamban, és látványosan nagy
léptekkel, sértődötten vonulok vissza a szobába.
Andrásnak már vagy tíz perce a szemközti fotelban kéne ülnie, de ő
már vagy húsz perce telefonál az előtérben.
– Elnézést, de ez nem várhatott – szabadkozik, miközben sietve
becsukja maga mögött az ajtót. – Reggel óta küzdök a bankkal. És ez
még csak a kezdet. A neheze még hátravan – mondja zaklatottan.
– Mi történt?
– Az a ribanc lenyúlta a pénzemet – sziszegi magából kikelve. –
Kereken ötmilliótól szabadított meg.
– Judit?
– Ki más? – kérdez vissza ingerülten. – Az elmúlt hét napban
tudtommal nem ismertem meg másik ribancot.
– Elmeséli?
– Mérges lesz, ha elmesélem – mondja bűnbánón. – Maga
figyelmeztetett. Időben. De én azt hittem, ez is csak a szokásos
pszichoduma. Persze, kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy valami
nincs rendben ezzel a nővel, de – a fene tudja, miért – nem vettem
tudomást a figyelmeztető jelekről. Mondanám, hogy elvakított a
szerelem, de nem, ez minden volt, de szerelem a legkevésbé sem. Vagy
tudom is én…
– És hogyan sikerült a ribancnak lenyúlni a pénzét? – kérdem.
– Ezüsttálcán kínáltam neki – sóhajtja. – Emlékszik, magának is
említettem korábban, hogy Judit pénzügyi tanácsadó. Legalábbis ezt
mondta. De ki tudja? Lehet, hogy ez is hazugság volt. Mint minden –
mereng el egy pillanatra.
Remegő kézzel nyúl a pohár után. Szempillantás alatt kiissza mind
a három decit. Fel sem tűnik neki, hogy nem víz van benne, hanem
limonádé. Gondoltam, unja már a vizet, ezért újítani akartam, de észre
sem veszi. Pedig még mentalevelet is tettem a kancsóba. Kérdés nélkül
újratöltök.
– Szóval, egyszer, csak úgy megjegyeztem, hogy hamarosan lejár az
egyik befektetésem, nagyon belelkesült. Azonnal belevetette magát a
keresésbe, és bombázni kezdett a különböző, állítólag csakis
bennfenteseknek fenntartott lehetőségekkel. Profinak tűnt. Bevallom,
nekem nagyon bejött ebben az üzletasszony szerepben. Ilyenkor még
izgatóbb volt, mint máskor…
Megköszörüli a torkát. Kissé zavarba jön.
– Hamar talált valamit, ami nekem is szimpatikus volt, és
megegyeztünk, hogy a éle privát bankáromként, a nevemben vásárol a
kiszemelt részvényből. Közös számlát nyitottunk, direkt erre a célra. És
erről a számláról ma reggelre minden eltűnt az utolsó fillérig.
Nyomtalanul. Mintha a föld nyelte volna el. Se pénz, se nő.
– Ő is eltűnt?
 – Mint a kámfor – feleli. – Felugrottam a lakásába. Üres. A falon
lógó képeknek sincs nyoma. A konyha olyan, mint egy lakberendezési
áruház fotóján. Ha nem töltöttem volna ott napokat, azt hihetném,
évek óta lakatlan a kéró. Félelmetes. Ilyet eddig csak misztikus
thrillerekben láttam.
Megborzong.
– Mit gondol, valahogy vissza tudná szerezni a pénzét? – kérdezem.
– Talán, ha feljelentést tennék…
– De nem fog.
– Nem.
Mindketten tudjuk, ha feljelentést tenne, az nyílt színi beismerése
volna a tévedésének, a kudarcának, a gyengeségének, vagyis az egyenlő
lenne a teljes önmegsemmisítéssel, amelynek fináléjaként ő adná meg
saját magának a kegyelemdöfést.
Ám ezt nem csak mi ketten tudjuk, Judit is tisztában volt vele. Ez a
mesterterve lényege. Borítékolhatta, hogy büntetlenül megússza:
biztosra ment. András személyében egy, az átlagosnál méretesebb
egóval rendelkező célszemélyt választott. Olyat, aki garantáltan nem
fordul kisírt szemmel, segélykérőn egyetlen hatósághoz sem.
Fura ötletem támad.
– Mit szólna ahhoz, ha mostantól egyszerűen csak Ribancként
említenénk Juditot?
Cinkosan mosolyog.
– Ez jó! Tetszik!
– Azt szeretném, hogy dühös legyen – magyarázom.
– Dühös? Per pillanat minden további nélkül szét tudnám tépni –
csattan fel.
 – Per pillanat – ismétlem. – De vajon két hét, két hónap múlva is
így érez majd?
– Miért fontos ez? Azt akarja, hogy agyvérzést kapjak?
– Azt akarom, hogy konzerválja ezt az érzést, a dühöt. Legalábbis
egy ideig. Amíg „hat a méreg”. Ha úgy tetszik, ez az ellenszérum.
A színtiszta, mindent átható harag a záloga annak, hogy
kikeveredjen ebből a pokoli helyzetből. Ezt viszont csakis a Ri b anc
váltja ki magából. Judit ennél jóval összetettebb érzéseket
gerjeszthet magában. Ha rá gondol, felbukkanhatnak azok a
nosztalgikus, kellemesen izgató emlékek és érzések, amelyek
benne tartották a kapcsolatban. Ezzel szemben a Ri banc szó
hallatán egyértelműen a gonosz, a rossz, a kegyetlen, a csaló jut
eszébe. Aki elől menekülni kell.
Mondják, a harag nem jó tanácsadó. Márpedig bizonyos
helyzetekben igenis az. És amibe András keveredett, egy ilyen
hamisítatlan „bizonyos helyzet”. Mindaddig, amíg hat az
„ellenszérum”, nem férkőzhet a tudatába más. Nem kell tartani
az olyan kérdések felbukkanásától, amelyek András saját
szerepét firtatják. Ezek az önmarcangoló és megválaszolhatatlan
kérdések gátolják és lassítják a szabadulást. Menekülés közben
nem nézünk hátra, mert elbukunk. Amikor egy mérgező kapcsolat
túlélője elkezd töprengeni azon, hogy mi miért történt vele, és a
kialakult szituációban mi az ő felelőssége, abban a percben elveszett.
Andrásnak tudomásul kell vennie, hogy vannak kérdések,
amelyekre nincs válasz. Ezért van most szüksége a Ribancra. Judittal
sokkal nehezebb dolga lenne…
Váratlanul egy füzetet vesz elő a dzsekije mindent elnyelő, hatalmas
zsebéből. Színes vidám Verdák vannak a fedelén.
– Ez micsoda? – érdeklődöm.
– A házi feladatom – feleli. – Maga javasolta, hogy írjam össze,
miként manipulált engem Ju… akarom mondani, a Ribanc. Hát
tessék, itt van. A teljesség igénye nélkül. Mert hogy folyamatosan bővül
a lista. Egyre több olyan dolog jut eszembe, amelyekkel az ujja köré
csavart és szó szerint megőrjített. Olyan dolgok, amelyekkel
beszervezett, magához láncolt, és elérte, hogy a végén már azt se
tudtam, ki vagyok és mit akarok.
– Verdák? – mutatok a füzetre.
– Azok. – Erősen koncentrálok, nehogy elmosolyodjam. Elvégre
korántsem mókás a helyzet. – Hirtelen nem találtam mást. Múltkor,
amint elmentem innen, máris elkezdtem írni. Beültem az autóba, és
jegyzetelni kezdtem a telefonomba. Csak úgy ömlöttek belőlem a
szavak, a feltolult emlékek. Aztán felugrottam a gyerekekhez, és
lenyúltam Andris füzetét. Na jó, nem lenyúltam, kölcsönkértem tőle.
Elmondtam neki, hogy most apának is házi feladata van. Boldogan
ajánlotta fel a kedvenc füzetét. Annyira helyes volt.
Elmosolyodik. És könnybe lábad a szeme.
– Belekukkanthatok? – bökök a fejemmel a füzet felé.
– Tessék! – nyújtja felém készséggel.
Szépen ír. Óhatatlanul felderengenek a grafológiai tanulmányaim.
A betűi megformálásán, a rendezetlen írásképén, az írás ritmusán
egyértelműen látszik a zaklatottság. Ugyanakkor azt is észreveszem,
hogy a jegyzetei vége felé harmonikusabbá válik az egész. Mintha kissé
lelassult, megnyugodott volna.
 – Töltőtollal készült?
Válasz helyett egy fadobozt kap elő a táskájából, és kinyitja.
– Eredeti Mont Blanc. Még az apámtól kaptam. A mérnöki
diplomámhoz…
– Tehát a fia füzetébe, az apjától kapott tollal „detektálta” a
merényletet, amelyet a Ribanc elkövetett maga ellen.
– Ezek szerint – döbben meg egy pillanatra. – Látja, ebbe bele sem
gondoltam.
– A fia és az apja segítik magát – merengek. – Andrások, ha
összefognak…
– Jaj, ne legyen már ennyire szentimentális! – pirít rám. – Istenem!
– sóhajtja bele a rendelő parfümillatú levegőjébe, amit még az előző
kliens hagyott maga után, és még nem volt időm kiszellőztetni.

Mintha egy könyvből olvasná, úgy sorolja a mérgező kapcsolat

jellemzőit. Mindhárom klasszikus szakasz kipipálható: megvolt az
elcsábítás, vagyis a beetetés, az elbizonytalanítás és a lenullázással,
kivéreztetéssel kísért ejtés is.
Közös erővel azonosítjuk a szakaszokat. Akarom, hogy tudatosuljon
benne. Csak így lehet esélye, hogy legközelebb, ha úgy adódik, időben
megszólaljon a belső vészcsengője.
A mesterterv szerves része volt, hogy miközben egy szextárskeresőn
ismerkedtek meg, a nő majd egy hónapig kérette magát. Meghökken,
amikor mindez számára is világossá válik. Azt is csak most, utólag látja
be: Judit kezdeti rajongása nem volt más, mint egy trükk. Piedesztálra
emelte őt, hogy onnan jó nagyot zuhanjon az elbizonytalanítás
szakaszában. Immár érthető, hogy András miért akart mindenáron
bizonyosságot szerezni arra, hogy ő nem nárcisztikus. Már saját
épelméjűségében is kételkedni kezdett. Akárcsak a Georg e Cu
korrendezte Gázlángban.
András magabiztos, sármos, karrierista, maximalista. Olyan, akinek
még a leggyengébb napjain sem jutna eszébe, hogy egy nő manipulatív,
aljas módon valaha is levadászná, kihasználná, majd eldobná őt.
András tökéletes célpont volt Judit számára.
– Szerintem legyen büszke magára! – összegzem hangosan a
gondolataimat.
– Ugyan miért? Hogy egy ötvenkilós szőke nő palira vett?
– Igen. Ám csak a jegyzőkönyv kedvéért: egy ötvenkilós szőke
nehézbombázó vette palira – jegyzem meg. – És ez nem ugyanaz!
– Ó, ettől máris jobban érzem magam – gúnyolódik.
– Tudja, a sas nem kapkod legyek után – próbálom megnyugtatni.
– És maga szerint mit akart megszerezni a Ribanc?
– A pénzemet. És a családomat. Mindkettőtől meg akart fosztani.
Szerencsére nem indítottam el a válást. Bele sem merek gondolni, mi
lett volna, ha…
– Tehát arra vetett szemet, ami magának a legfontosabb.
Bólint, de gondolatban már egy lépéssel előttem jár.
– Azt értem, hogy a pénz miért kellett. Mindenkinek kell. De a
családomat miért akarta leválasztani rólam?
– A szerzés öröméért.
Összevonja a szemöldökét. Nem érti. Hogyan is érthetné? Egy
pszichopata észjárását egy egészségesen gondolkodó soha nem képes
követni.
 – És miért lépett le dolgavégezetlenül? – töpreng tovább.
– Talán, mert rájött, hogy keményebb fába vágta a fejszéjét, mint
gondolta. És talán, mert megérezte, hogy maga idejekorán kezd átlátni
a szitán. Megzavarta a játékát.
Figyelem az arcát, a hangját, a gesztusait. Nem veszek észre semmi
furcsát. És pont, hogy ez a legfurcsább az egészben. Majdhogynem
kedélyesen csevegünk élete egyik legnagyobb traumájáról. Épp arra
készülök, hogy javasoljam, szakítson meg minden kapcsolatot a nővel,
ám ekkor megszólal:
– Letiltottam mindenhol. Nem akarok vele találkozni, nem akarom
látni, merre jár, mit csinál, kivel van.
– Nem érdekli, vagy zavarná, ha tudna róla?
– Is-is – feleli némi gondolkodás után. – Egyszer s mindenkorra ki
akarom radírozni az életemből. Kész, ez nem történt meg velem. Ennyi.

Itt valami nem stimmel. Nagyon nem. Alig pár órája szembesült azzal,
hogy egy csaló manipulátor átverte, kihasználta, megalázta. Alig pár
órája annak, hogy Ms. Tökéletes, a Nagy Ő egy könnyed mozdulattal
lenullázta a számláját, és földbe tiporta az egóját. Erre ő mit csinál? A
terveiről beszél. Arról, hogy kiköltözik a bérelt luxuslakásból, és vásárol
egy kisebb házat valahol a közelben. Aztán alaposabban körülnéz
Berlinben. És az is lehet, hogy tesz egy kört Európában.
András túlélő. Ám András jelenleg korántsem úgy viselkedik, mint
egy újdonsült túlélő.
Talán kissé drámainak tűnhet ez a túlélő címke, de azok, akik
maguk mögött hagytak egy mérgező, bántalmazó viszonyt, tudják, hogy
nem túlzás. A túlélők lelkének egy jókora darabja bizony odaveszett.
Egyszer s mindenkorra. A túlélés számukra saját maguk újrateremtését
jelenti. Ezek az emberek főnixmadárként élednek újjá a hamvaikból.
Bűntudatom támad. Általánosítok. Azt várom Andrástól, hogy úgy
viselkedjen, mint a többi túlélő: roppanjon össze, boruljon ki,
őrjöngjön, tomboljon, törjön-zúzzon, vagy legalább szokjon vissza a
cigire. De nem. Ő csupán annyit tesz, hogy megszakít minden
kapcsolatot Judittal. Ha valami, ez tényleg nagyon furcsa. A túlélők
fejében ugyanis ilyenkor cikázni szoktak a kérdések. Miért tette? Miért
pont őt választotta? Mit akart elérni? Mit érzett iránta valójában? A
túlélőknek válaszok kellenek. Mert olyan nincs, hogy valami csak úgy
megtörténik. Látszólag minden ok és cél nélkül. Őrjítő ebbe
belegondolni. Éppen ezért még egyszer, utoljára muszáj találkozni a
másikkal és számonkérni a történteket. A túlélőknek mindennél
jobban szükségük van a lezárásra. Márpedig erre a lezárásra soha nem
kerül sor.
András viszont nem akar utolsó találkozást, nem akar
számonkérést, nem akar szembesítést.
Furcsa.
Egy ismerősöm jut eszembe, aki az imádott felesége halála után
nem sokkal vett egy új autót, lakásfelújításba fogott, és regisztrált egy
online társkeresőre. A barátai (és eleinte én is) értetlenül figyelték
a bizarrnak tűnő viselkedését. Nem tudták, hogy ez bizony maga
a nagybetűs gyász egyik fázisa: a tagadás. Erre a szakaszra
olykor igencsak szélsőséges megnyilvánulások jellemzők. Simán
beleférnek az euforikus, hiperaktív, már-már mániásnak mondható
periódusok is. Aztán törvényszerűen jön a zuhanás. Látszólag a
semmiből.
 Hibáztam – nyilall belém, miközben látom, amint András éppen a
lift hívógombját nyomja a gangon. Figyelmeztetnem kellett volna a
várható lejtmenetre. Persze, könnyen meglehet, hogy pusztába kiáltott
szó lenne minden óvatos figyelmeztetés, legfeljebb a füléig jutna el,
amit mondok, a tudatáig aligha.
A tagadás az egészségesen működő psziché önvédelmi
mechanizmusa. Az elterelő „hadműveletek” célja és funkciója, hogy
a túlélőnek a valóságot cseppekben adagolva, csak lassan és
fokozatosan kelljen szembesülnie a traumával. Máskülönben
összeroppanna a súlya alatt.
Hagynom kell, hogy András a maga tempójában haladjon.
Megfeledkeztünk az óradíjról. Sebaj! Majd legközelebb – mélázok
magamban. Ahogy a limonádés kancsót mosom, hallom, hogy jelez a
telefonom. Utalás érkezett. Feladó: dr. Szirmai András.
Hmmm. Nem is tudtam, hogy doktor…
Semmi kétség, Judit gyűjteményében András a legértékesebb trófea.
 FRONTÁLIS

É ppen egy nyilvánvalóan elméretezett pulóverbe igyekszem

beleszuszakolni magam egy ruhabolt izzadságszagú
próbafülkéjében, amikor jelez a telefonom. Nagy nehezen átpréselem a
fejemen a pulcsit, ami egykedvűen várja a sorsát a nyakam körül
megpihenve. Kijjebb húzom a készüléket a táskám zsebéből. A
kikandikáló képernyőn csak annyit látok: András képet küldött. Rossz
előérzetem van. Egyrészt, mert András nem szokott képet küldözgetni
nekem, másrészt, mert a pulóver egyre makacsabbul ragaszkodik a
nyakamhoz. Bárhogy rángatom, nem mozdul. Se föl, se le.
Kimerülten huppanok a próbafülkében rendszeresített ülőkére.
Alaposabban szemügyre akarom venni András fotóját. Ülve még
inkább fojtogat a pulcsi, de engem most jobban érdekel az üzenet.
Megnyitom a képet: András egy kórházi ágyban fekszik, a karján és a
lábán kötés, mellette infúziós állvány. Sokkol a látvány. Nagy levegőt
veszek, és egy hirtelen mozdulattal végre megszabadulok a
gyilkosságra készülő pulóvertől. Sebtiben magamra kapom a ruhámat,
öltözködés közepette olvasom a rövid képaláírást: A látszat csal. Jó
lvagyok. De tényleg.
Kezemben a telefonnal szlalomozom a kuponnapi tömegben.
Menet közben tárcsázom a számát. Első csengetésre felveszi. Mintha
várná a hívásomat.
Vidám a hangja.
– Hehe! Tudtam, hogy rám csörög – mondja. – Esküszöm, nem
akartam magára hozni a frászt, de muszáj volt jeleznem, hogy jelenleg
némileg akadályoztatva vagyok a személyes konzultáción való
megjelenés tekintetében.
Modorosan udvarias és ironizál. Hozza a formáját. Kicsit
megkönnyebbülök.
– Mi ez a kórházi díszlet meg ez a maskara?
– Semmi különös. Volt egy randim.
– A Ribanccal? – kérdezem rémülten. –
Dehogy! Egy jó testű villanyoszloppal. –
És megsérült?
Mire kimondom, rájövök, hogy ez egy ostoba kérdés. Hát persze,
hogy megsérült! Magas labdát adtam, azonnal le is csapja:
– Én vagy a villanyoszlop? – élcelődik. – Amúgy a bérelt autó járt a
legrosszabbul. Szegény márkát váltott menet közben. Audiból
Totálkárossá lett. Én viszonylag olcsón megúsztam. A doki szerint egy-
két hétnél tovább nem tartanak bent.
– Megértem. Biztosan hátráltatja a betegtársak gyógyulását –
élcelődöm.
– Ha-ha-ha! Tudtam én, hogy maga kell nekem, nem is holmi
fájdalomcsillapító bogyó – dobja vissza a labdát. – Holnap is
felhívhatom? Reggel, délben és este?
– Persze! Csak nyugodtan.
Ez lenne a legkevesebb – gondolom magamban, és nem értem, miért
lett egyszerre rosszkedvem. A kliensem éppen túlélt egy súlyos
balesetet. A kliensem fizikailag és lelkileg is jól van. Mindezek dacára
erős nyomást érzek valahol a gyomrom tájékán. Bűntudatom van.
Szólnom kellett volna a múltkor, amikor nálam járt. Figyelmeztetni
kellett volna, hogy legyen óvatos, mert abban a helyzetben, amiben ő
van, nem mindig ura a cselekedeteinek.
Miattam történt! – hasít belém. Nem voltam elég körültekintő.
Rendben. És ha szólok neki? Ha figyelmeztetem? Akkor hétszentség,
hogy elkerüli azt a villanyoszlopot? Nem! Valószínűleg hiábavaló lett
volna minden intelem. Be kell látnom, András speciális, módosult
tudatállapotban van. Vagyis volt. És ha így igaz, akkor minden vészjósló
intelem csak olaj a tűzre. Egy dolog biztos: valaminek történnie kellett,
ami kijózanítja, felébreszti, szembesíti őt azzal, ami történt. Ha nem ez
az ütközés, akkor valami más. Törvényszerű volt. Nem csak a
klienseknek kell papolnom, nekem is ideje tudomásul venni: a
bántalmazó kapcsolatból való kilábalásnak bizony vannak
megúszhatatlan stációi. Ahhoz, hogy valaki a gyógyulás útjára lépjen,
meg kell merítkezni a pokol bugyraiban.
Most, hogy ezt így töviről hegyire végiggondoltam, máris enyhül a
nyomás a gyomrom tájékán.

A szokott időben, de szokatlan módon, Skype-on találkozunk. András

ötlete volt. Azt mondta, szüksége van arra, hogy beszéljünk. Nekem is
szükségem van arra, hogy beszéljünk. Tudnom kell, hol tart és hogy
nem hibáztam.
– Látja? Megborotválkoztam. Kifejezetten a maga tiszteletére –
mondja köszönés gyanánt, és megigazítja a mobilját, amit mérnöki
precizitással támaszt a gipszelt lábát tartó szerkezethez.
Furcsa így látni őt. Kiszolgáltatottan, de magabiztosan.
– Képzelje, rám küldtek egy pszichológust, nehogy olyan
poszttraumás izé alakuljon ki nálam – újságolja. – Helyes, kedves lány
egyébként.
– Poszttraumás stressz zavar – pontosítom.
– Az, az!
– Ez gyakori velejárója a baleseteknek – magyarázom. – Ha
közvetlenül utána beavatkoznak, elvileg meg lehet akadályozni a
kialakulását. A legfontosabb, hogy ne ijedjen meg, ha furcsa vegetatív,
hangulati vagy kognitív tüneteket tapasztal! Ez teljesen normális
ilyenkor. Az sem kizárt, hogy csak később, egy-két hónap múlva
jelentkeznek a tünetek.
– Milyen tünetekre gondol?
– Heves szívdobogás, légszomj, álmatlanság, rémálmok,
koncentrációs zavar, depresszív hangulat, erős szorongás, folyamatos
készenléti állapot, fáradtság, túlérzékelés és érzéketlenség váltakozása,
valamint az úgynevezett flashbackek, vagyis a baleset egyes
részleteinek fel-felvillanása – sorolom a PTSD, vagyis a poszttraumás
stressz zavar jeleit.
– Igenis, doktornő! – szalutál. – Nem ijedek meg. Eddig semmi ilyet
nem tapasztaltam. Baj?
– Dehogyis! Ennek ellenére beszélt a pszichológussal?
– Persze. Szinte mindent tudok róla – kacsint cinkosan a telefon
kamerájába. – Szegény nagyon ki van borulva. A nagymamáját a
napokban műtötték. Aggódik érte. Még sírt is. Alig bírtam
megnyugtatni. Holnap is bejön hozzám, megígérte. Remélem, jobban
lesz. Ő is és a nagymamája is.
– És maga hogy van? – kérdezem.
– Én? Egész jól. Legalábbis a körülményekhez képest – mutat körbe
a kórteremben. – Végre kialudtam magam.
– És eszébe jut néha
a… – A Ribanc?
Bólintok.
Elkomorul az arca. A fal felé fordul. Ha most itt ülne velem
szemben, biztosan belekortyolna a vizébe, körbefuttatná a mutatóujját
a pohár karimáján, amit eleve úgy tartana a kezében, mintha whisky
volna benne. Ez az ő jól bevált időnyerő rituáléja. Most viszont nem tud
időt nyerni. Jobb híján alaposan szemügyre veszi a kórterem ütött-
kopott falát. Nem zavarom. Megvárom.
Csak lassan fordul vissza. Nem látom tisztán, inkább csak sejtem,
hogy könnyes a szeme. Nagyot sóhajt, mielőtt megszólal.
– Tudja, mi zavar a legjobban? Az, hogy nem értem, miként
keveredtem bele ebbe az egészbe.
– Bárki, érti, András, bárki belekeveredhet. Nincs szabály. Mint
ahogy áldozattípus sincs. Akármelyikünkkel megtörténhet hasonló. A
profi manipulátorok bárkit bekeríthetnek.
– Marhaság! Csak vigasztalni akar – próbál legyinteni az ép
kezével.
– Mondja csak, maga szerint miért történt a baleset?
– Tudom is én?! Nem gondolkodtam ezen. Azt hiszem, egyszerűen
csak rossz időben voltam rossz helyen – feleli. – Ugye, most nem kezd
bele valamilyen bevonzásos ezodumába?!
 – Eszem ágában sincs! – nyugtatom meg gyorsan.
– Akkor meg miért kérdezi?
– Mert azt szeretném, a saját szavaival is fogalmazza meg,
semmilyen különös oka nem volt annak, hogy (macskakörmöket
rajzolok a levegőbe) „randizott egy jó testű villanyoszloppal”.
Szimplán csak megtörtént. Ennyi. Nem mindennek van oka. Ezt
tudomásul kell venni!
– Amikor az altatásból ébresztettek, mindenki azzal jött, hogy
valaki nagyon vigyázott rám. Nem szóltam, rájuk hagytam. Gyenge
voltam ahhoz, hogy vitatkozzam. Én viszont tudom; azt, hogy ennyivel
megúsztam, pusztán a biztonsági övnek, a bivalyerős kaszninak és a
légzsáknak köszönhetem. Az „őrangyalom” (most ő mutatja fél
kézzel az idézőjelet) akár fizetett szabadságra is mehetett volna.
– Na látja! Ahogy a balesetnek, úgy a másik dolognak sem érdemes
firtatni az okát. Megtörtént. Mert – ahogy maga fogalmazott az imént
– rossz időben volt rossz helyen. Ennek ellenére amondó vagyok, hogy
nem ártana elbeszélgetni azzal a pszichológussal.
– Ugye, maga szerint is elkélne neki a segítség?
– Én inkább magára gondoltam. Magának lenne szüksége a
beszélgetésre.
– Ne-kem? – kérdez vissza meglepetten. – A doktornő szerint is
pété izém lehet?
– Pé-té-es-dé – betűzöm. – Igen, szerintem sem kizárt.
– Most viccel? Nyolc éve rommá törtem egy BMW-t. És magamat.
Na, azt nem úsztam meg ilyen olcsón, mint ezt itt most – mutat a lába
felé. – Majdnem két hónapig voltam kórházban, aztán vagy fél év
rehab következett. Szóval – mondhatni – viszonylag edzett balesetező
vagyok.
– És ki beszél a balesetről?
Fürkészőn néz rám.
– Én a Ribancra gondoltam. Az is okozhat PTSD-t. Nem
megijeszteni, hanem figyelmeztetni akarom. Ha nem venné észre,
éppen egy toxikus kapcsolatból lábal ki. Az elmúlt hónapok legalább
annyira traumatikus hatásúak voltak, mint egy autóbaleset. Sőt! Egy
karambol pszichés utóhatásai könnyebben kordában tarthatók. Azok
ugyanis vállalhatók. Önmagunk és mások előtt is. A Ribanc-projekt
viszont más tészta…
– Tehát?
– Tehát csak halkan, óvatosan jelzem, hogy magánál is kialakulhat
a poszttraumás stressz zavar. Ne lepődjön meg!
– Jó, nem lepődöm meg – válaszolja bizonytalanul.
Kimerültnek tűnik. Hagyom pihenni. Elköszönünk.

Elfelejtette bontani a vonalat. Mint ahogy én is elfelejtettem lehajtani a

laptopom fedelét. Miközben a következő kliens érkezésére készülök,
véletlenül a képernyőre téved a tekintetem. Valószínűleg az ágyra dobta
a mobilját, mert csak a beázások foltjaival tarkított, repedezett, szürkés
mennyezetet látom.
És hallom a sírását. Hangos, kétségbeesett zokogásban tör ki.
Azt hiszem, most kezd rádöbbenni, mi történt. Most szembesült
azzal, hogy egy pszichopata manipulátor célpontja, majd áldozata lett.
Ő, a macsó, az elbűvölő, a határozott alfahím.
András frontálisan ütközött. A valósággal.
 A GYILKOSSÁG

S zeretem a képeslapokat. Azt a hagyományos, postán feladott

típust. A virtuális térben minden illékony, ám ezek a papírok
évtizedeken át őrzik az emlékeket és az élményeket.
Nem tudom, Andrásnak hogyan jutott eszébe, de az elmúlt
hónapokban egy kisebb gyűjteményre valót küldött nekem Európa
nagyvárosaiból. Minden képeslapon csak egy-egy mondat áll. Biztosra
veszem, hogy ezek után a postás titkos ügynöknek véli a második
emelet négyben lakót, mármint engem, aki speciális kódnyelven
kommunikál egy titkos idegennel.
Párizsból például ezt írta: „A R. a legsötétebb oldalamra
világított rá.” Az „R” nyilván Judit, vagyis közmegegyezésünk
értelmében a Ribanc rövidítése. A fények városában megértette,
hogy tőle sem idegenek azok az ösztönök, amelyek létezéséről
békeidőben nem is tudott. A brüsszelin ez áll: „A legnagyobb
ütés saját lényegem megismerése.” Ez annyit tesz, hogy a krízis a
legjobb lehetőség az önismeretre. Éppen Berlinben járt, amikor
rájött: „A R. valójában nem is létezett, ő csak a vágyaim
teremtménye volt.” Prágában is fontos felismerésre jutott:
„Parancsra tettem.” Ennek a tőmondatnak
különösen örültem. Azt jelzi, hogy a munkánk nem volt hiábavaló,
Andrásban tudatosult, hogy a génjeibe kódolt, kimondott vagy
kimondatlan szülői parancsok és utasítások kergették bele ebbe a
helyzetbe. Az utolsó – kissé megkésve – tegnap érkezett. Budapesten
adta postára. A képen a díszkivilágításban pompázó Hősök tere. Ezen
csupán egyetlen szó szerepel: „Megérkeztem.”
Majdnem fél év telt el a baleset és az utolsó beszélgetésünk óta.
András egy rövid rehabilitációt követően szinte azonnal útra kelt. Azt
mondta, régi vágya, hogy egyedül, mindenféle előzetes tervezés és
konkrét úti célok nélkül körbeutazza a kontinenst. Ez volt az ő El
Caminója.

Amikor a mai találkozót egyeztettük, megkértem, hogy kivételesen ne

autóval jöjjön és hozza magával az édesapjától kapott töltőtollat. Kissé
furcsállotta a kérésemet, de belement.
Meghökken, amikor belép a szobába. Számítottam rá, hogy így
reagál, ha megpillantja az asztalon a tálcát egy üveg Jack Danielsszel és
két whiskyspohárral. A fotel mellé kikészített iratmegsemmisítő láttán
kerekre nyílik a szeme. Elmosolyodik. Nem tudja, mire készülök, de
bízik bennem.
– Mintha láttam volna már ezeket – bök az asztalon heverő
képeslapokra. Kikészítettem mindet. Azt tervezem, hogy egyenként,
lassan, közösen kibontogatjuk, megfejtjük őket. Rég járt nálam, már el
is felejtettem, hogy András rendre átírja a terveimet.
Most sincs ez másképp.
Magabiztos mozdulatokkal nyitja a whiskysüveget.
– Tölthetek?
– Csak egy kortyot! – intek felé. – Nem igazán az én ízvilágom.
 – Akkor meg miért? – kérdi, de nem vár választ. Tudja, hogy miatta
hívtam vendégségbe az öreg Jacket. A éle búcsúajándékként. Csak
hogy emlékezetes legyen az utolsó találkozásunk.
– A nők nem szeretik a whiskyt – mondja. – Férfias ital. Persze,
akadnak kivételek – néz rám sokatmondóan.
– Judit?
– Ki az a Judit? – kacsint rám. – Én csak Ribancot ismerek.
– Már nincs szüksége a Ribancra – felelem. – Ő csak addig kellett,
amíg Judit veszélyesen vegyes érzelmeket és gondolatokat keltett
magában. Úgy hiszem, mostanra letisztultak az érzései és a gondolatai.
Tévedek?
– Nem, nem téved. Nagyjából rendet vágtam az agyamban. Amúgy
meg igen, Judit szerette a whiskyt. Igazi ínyenc volt.
– Csak az italok terén volt hasonló az ízlésük?
– Nem, egy csomó dologban.
– Például?
– Ugyanazokat a zenéket szerettük, ugyanazok a filmek voltak a
favoritok, sőt, nevetni fog, de ugyanazok voltak a kedvenc színeink is.
– Biztos benne? – erősködöm.
– Miben? – értetlenkedik. – Abban, hogy hasonló volt az ízlésünk? –
Nem lehet, hogy csak így akart imponálni?
– Ugyan mi lehetett ezzel a célja? – kérdi gyanakvóan.
– Többek között, hogy maga úgy érezze, azt higgye, megtalálta a
tökéletes társat, akivel annyi közös vonásuk van, mint még soha,
senkivel…
– Ez is a beetetés része lett volna csupán? – gondolkodik hangosan.
 Egyetértő pillantásomat érzékelve elmereng. A mutatóujját
körbefuttatja a whiskyspohár karimáján. Ismerős mozdulat. Így azért
egészen más, mint az olcsó műanyag ibriken. Jól áll a kezében a
kristálypohár.
– Zelig-jelenség. Így nevezik, ha valaki képes kaméleonként
alkalmazkodni a környezetéhez. Woo dy Allen filmjének főhőse,
Zelig után keresztelték így – magyarázom. – Tudja, a
pszichológusok imádnak mindennek nevet adni.
Megereszt egy félmosolyt.
– A pasasnak nem volt saját egyénisége, ez tette lehetővé, hogy
gyakorlatilag seperc alatt képes volt teljesen azonosulni azokkal, akik
közé keveredett. Úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint a körülötte
lévők. Nem véletlen, hogy felkeltette egy pszichiáternő érdeklődését az
izgalmas eset. Hosszasan és lelkesen tanulmányozta őt. Ahogy azt egy
magára valamit is adó Woody Allen-filmnél megszokhattuk.
– Álljunk meg egy percre! – vág közbe. – Ezzel azt akarja mondani,
hogy Judit kizárólag azért volt olyan, amilyen, mert nem volt saját
személyisége, és mindent csak megjátszott, hogy így férkőzzön a
bizalmamba? Na ne, ez így nagyon durva feltételezés…
– Durva vagy sem, elképzelhető – felelem. – Fogalmam sincs, hogy
Juditnál milyen szintű patológia lehetett, de hogy valami nem stimmelt
nála, arra bizony nagy tétben mernék fogadni.
Látom rajta, meghökkenti ez az okfejtés. Hagyok neki egy kis időt,
hogy átgondolja a hallottakat. Hirtelen megszólal:
– Eszembe jutott valami. Még a kapcsolatunk elején történt. A
dokim rám ijesztett, hogy rosszalkodik a szívem, ezért próbáltam
életmódot váltani, ennek keretében elkezdtem tudatosan táplálkozni.
Ha nem is tértem át a nyuszikajára, alig ettem húst. Emlékszem,
amikor erről beszéltem Juditnak, majdnem elsírta magát. Azt mondta,
ő vegetáriánus, de szégyellte elmondani nekem. És hogy ez nála elvi
kérdés. Nem sokkal később a belvárosban voltam egy tárgyaláson, és
hazafelé menet megláttam, amint a Régiposta utcai Mekiben két
pofára tolja be a hamburgert. Földbe gyökerezett a lábam. Nem hittem
a szememnek. Egész nap azon tépelődtem, hogy szóba hozzam-e, vagy
sem. Végül úgy döntöttem, nem kérdezek rá. Nem tartottam fontosnak.
De most azt gondolom, fontos adalék…
Megborzong.
Támad egy ötletem. A képeslapok közül kiválasztom a berlinit, és
kirakom elé. Bizonytalanul fordítja meg. Érzi, hogy ez a lap különleges.
Talán csak a sors fintora, hogy pont abban a városban jutott egy
nagyon fontos megállapításra, ahol átélte az első Judithoz fűződő
ijesztő élményét.
Hangosan olvassa az általa írtakat: „A R. valójában nem is létezett, ő
csak a vágyaim teremtménye volt.”
– Lehetséges? – kérdezi, miközben lassan visszafordítja a papírt a
képes felére.
Hosszasan nézegeti a fényárban úszó Brandenburgi kaput. Vajon
milyen emléket, érzést és gondolatot idézhet fel benne ez a fotó? Csend
ül közénk.
Eljött a pillanat, hogy – még ha kis kerülővel is, de – végrehajtsam
a radikális tervemet, az előre megfontolt szándékkal elkövetett
gyilkosságot.
– Ha maga teremtette a Ribancot, akár meg is ölheti őt. Mit szólna
ahhoz, ha most azon nyomban kinyírnánk? – szegezem neki a kérdést,
amivel egyszersmind véget vetek az elmúlt percek múltba révedő
hangulatának.
– Én benne vagyok! – feleli meglepő gyorsasággal. – Mi a teendőm?
– Egy pillanat!
Míg én megteszem a gyilkossághoz szükséges előkészületeket, ő
belekortyol az italába. Nem aggodalmaskodik, nem szorong, mint a
munkánk kezdetén, amikor improvizáltam. Kíváncsian figyeli, ahogy
tüsténkedem.
Színes papírokat veszek elő, és közelebb tolom hozzá a Mont Blanc
toll dobozát, amit az érkezése után rögtön az asztalra rakott. Tudhatta,
ahogy a színpadi revolvernek el kell sülnie előbb-utóbb, úgy az apjától
kapott töltőtollnak is funkciója lesz a nap folyamán.
– Most pedig írja fel ezekre egyenként azokat a hazugságokat,
tulajdonságokat, amelyekkel felruházta, megteremtette a Ribancot! –
adom az instrukciót.
Nem gondolkodik, azonnal nekilát. Egyre csak gyűlnek a papírok az
asztal közepén.
– Kész! Végeztem vele! – kiált fel diadalmasan.
– Még nem – mondom. – Még erre is szükség van! – mutatok az
időközben beüzemelt iratmegsemmisítőre.
A rituális gyilkosság végső fázisaként én felolvasom, amiket a
lapokra írt, ő pedig szertartásosan, lassan beleereszti a papírokat a
gépbe.
„Nehéz gyermekkor” – áll az elsőn. Kérdőn nézek rá.
– Azt mondta, négyen voltak testvérek, és az anyja, aki egyedül
nevelte fel a gyerekeit, betanított munkásként dolgozott. Kiderült, hogy
egyke, és a szülei ma is aktív tanárok.
 – És ezt hogyan tudta meg?
– Lenyomoztattam – mondja magától értetődő természetességgel.
– Hogy mit csinált?
– Ráküldtem egy magánnyomozót – vonja meg a vállát. – Most
meg miért néz így rám? Nem hagyott nyugodni a dolog. Tudni akartam
az igazságot, na. Mehetünk tovább?
– Persze – adom kezébe a sárga papírt, ami villámgyorsan
darabjaira hullik.
„Természetes vörös” – betűzöm.
– Azt hazudta, ez a természetes hajszíne. Lebukott. Megtaláltam a
régi útlevelét. Tudja, abban még benne volt. Középbarna.
Elérkeztünk az utolsó laphoz:
„Vegetáriánus” – írta a zöld papírra. Nem volt több kérdésem.
Az iratmegsemmisítő fülsiketítően adja a tudtunkra: a Ribanc a
múlté. Elégedetten nézzük, ahogy az apró színes papírmorzsák gyűlnek
az átlátszó gyűjtőedény alján.
Még egy mozzanat hátravan. Egy csatos üvegcsét veszek le a polcról,
és beletöltöm az iratmegsemmisítő tartalmát. Kifejezetten jól mutat
benne. Amikor András kezébe adom a teli üveget, feldereng bennem,
hogy talán kissé bizarrnak tűnhet az ötletem. Mintha egy hamvakkal
teli urna lenne. Ám ez egy nem létező személy nem létező
tulajdonságait jelképező, tarkabarka üvegcse. Ez a gondolat
határozottan megnyugtat. Sőt, kifejezetten kreatívnak vélem ezt a kis
performance-t.
Koccintunk. Továbbra sem ízlik a whisky, de most mégis jólesik.
Büszke vagyok. Andrásra, magamra, a munkánk eredményére.
 – Ildikó, van még valami, amit szeretnék megosztani önnel – töri
meg az ünnepi áhítatot. – Szerelmes vagyok.
– Óh! – lelkesedem, de hallom, hogy visszafogott a hangom. Kissé
korainak tartom. – És ki a szerencsés?
– A feleségem – mondja. – Tudja, az utazás alatt rájöttem: nekem
nincs szükségem Mártira. Én akarom őt.
Ebben a percben nyert igazán értelmet az utolsó, Budapesten
feladott képeslapja, amin csak egyetlen szó volt, az, hogy
„Megérkeztem”. Valóban, András minden létező értelemben
megérkezett.
Egyszerre nézünk a faliórára. Régen letelt a hatvan perc. Nyilván
sejti, hogy ma vele zárom a napot és nem kell sietni. Nem sürgetem. Ez
most az ő ideje. Addig marad, amíg szükségét érzi. Alig hallhatóan
felsóhajt.
– Mennem kell. Márti már vár.
Még egyszer, utoljára körülnéz a rendelőben. Mindent alaposan
szemügyre vesz, majd lassan, nagyon lassan összeszedi a holmiját.
– Köszönöm a bambit! – lóbálja meg a kezében lévő, majdnem teli
whiskysüveget. – És a többit. Mindent…
Megköszörüli a torkát. Nem akarja, hogy látsszon rajta, mennyire
nehéz pillanatok ezek. Elég, ha tudom.
Sokkal egyszerűbb elköszönni a női kliensektől. Náluk belefér, mi
több, természetes gesztus az ölelés. Ez egy fontos rituálé, amivel
mindkettőnk számára egyértelművé válik, hogy véget ért a közös
munka. Férfiak esetében ez a záróakkord elmarad, így egy darabig
mindketten a terápiás kapcsolatban élünk még, jóllehet, már nem
találkozunk.
 Az előtérben állunk. Megilletődve, vegyes érzésekkel a szívünkben.
Váratlanul megdörren az ég, és halljuk, amint szakadni kezd az eső.
– Hogy megy haza? – aggodalmaskodom. – Várja ki itt a végét!
– Majd fogok egy taxit – mondja, és a kezét nyújtja
elköszönésképpen.
Ez az első alkalom, hogy kezet fogunk. És egyben az utolsó.
Bezárom utána az ajtót. A szemem a rendelő vándor esernyőjére
téved. Megszámlálhatatlan, hány alkalommal mentette meg ideiglenes
gazdáját attól, hogy bőrig ázzon. És valamilyen rejtélyes úton-módon
mindig visszakerül a helyére. Nyitom az ajtót, hogy utánavigyem az
ernyőt, mikor meghallom a liftajtó csapódását a földszintről.
Kikukkantok az utcára. Esélytelen, hogy talál szabad taxit.
Meglátom Andrást. Éppen leint egyet a ház előtt. Szempillantásnyira
felnéz, mielőtt beül az autóba.
Dugó van, vihar és színházkezdés. Pont neki ne sikerülne taxit
fogni?
 LINDA

Tudj a, mire számíthat. És nek em ni ncs okom

eztmegkérdőj elezni. De akko r v aj on mi ért j ött el
hozzám? Hav alaki elszánj a magát a terápi ára, v ált
ozásra v á gy i k,v áltoztatni akar. Ám v annak, akik
azért fordu lnakszakemberhez, mert me ge rősítésre v an
szü kségü k a h h oz,hogy benne maradhassanak egy
helyzetben. Akármi is legy ena s zándéka, én v ele tarto k.
 TITOKBAN MARADT

S okféle gyászolóval volt már dolgom a munkám során, így azt

hittem, elég rutint szereztem az első találkozások terén.
Tévedtem. Linda érkezése felkészületlenül ért.
Itt valami kavarodás van. Biztosan összecseréltem a két új
kliensemet. Az a nő, akivel néhány napja beszéltem telefonon, a
sírástól megfáradva, rekedt hangon kérlelt, szinte könyörgött, hogy
mihamarabb beszéljünk. Meghalt a szerelme, és fél, hogy valami
őrültséget csinál. Nem is az rémisztett meg, amit mondott, inkább az,
ahogy mondta. Vészjósló volt a beszéde…
Nem, ez a nő nem lehet Linda! – gondoltam, amikor megláttam, és
egyre idegesebb lettem. Mintha egy divatmagazinból lépett volna elő.
Manöken külsejű, magas, harmincas nő áll az ajtóban. Bemutatkozik,
de nem értem tisztán a nevét. Leül, majd megköszörüli a torkát:
– Megengedi, hogy rágyújtsak? – kérdezi, de nem várja meg a
választ, máris kotorászni kezd a Gucci táskájában. – Muszáj, nem
bírom enélkül.
– Persze, tessék! – mondom bizonytalanul, miközben a
„Dohányozni tilos!” táblára sandítok. Gyorsan előkeresem a fiók
aljára rejtett, filléres hamutartót.
 Feltűnően ápolt, frissen manikűrözött kezében remeg az elegáns,
hosszú szálú cigaretta. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy
Linda ül a szemközti fotelban.
– Annyira… felfoghatatlan ez az egész – tüdőzi le a füstöt. – Olyan,
mintha nem velem történne. Még nem bírom elhinni. Karesz
negyvenöt éves volt. Mindössze negyvenöt. Makkegészséges. De ez az
átkozott koronavírus… – vág bele.
Szégyellem magam, de megkönnyebbülök: ő az, Linda.
– Majdnem egy hét leforgása alatt elvitte. Nem értem. Nem lehet,
hogy ennyi, kész, vége! Nemrég még azt terveztük, hogy az egész nyarat
a Balatonnál töltjük. Karesz tavaly vett egy kis vitorlást. Rólam nevezte
el Linának. Mindig így szólított… Csodálatos ember, nagyszerű
férfi volt – folytatja. – Még hasonlóval sem találkoztam előtte.
Nem is értem, hogyhogy észrevett engem. Öt évvel ezelőtt, egy
aukción ismerkedtünk meg. Én vezettem az árverést. Ő nem licitált,
csak egy műgyűjtő barátját kísérte el. Karesz borász volt. Annak
ellenére, hogy soha nem akart borász lenni. Vegyésznek tanult, de a
diplomája mellé az apjától többhektárnyi szőlőt kapott.
Egyértelmű volt, hogy továbbviszi a jó nevű családi gazdaságot.
Nem szerette, de hamar belejött. Vágott az esze, és nagyon kreatív
volt.
Hosszasan, részletesen és kissé csapongva mesél Kareszről. A
férfiről, akit hatévesen megálmodott magának. A férfiről, aki – ahogy
fogalmazott – a mindent jelentette számára. A férfiről, akit egy hét
leforgása alatt elveszített.
Szívesen hallgattam volna még Karesz történetét, de sürget az idő.
Ebben a pillanatban engem Linda története jobban érdekel. Megkérem
hát, hogy beszéljen egy kicsit magáról, arról, hogy van. Meglepi az
érdeklődésem.
– Mire kíváncsi? – kérdi. – Nem tudok érdekes történeteket
mesélni.
– Rendben. Akkor kezdjük valami unalmassal! – biztatom. – Addig
főzök egy teát. Megkínálhatom?
– Ó, köszönöm, az nagyszerű lenne!
Mire visszaérek a szekrényben talált legszebb bögrékkel, Linda
kezében ismét ott a cigaretta. Kevésbé remeg.
– Gondolkodtam – mondja immár erőteljesebb hangon. – Lehet,
hogy nekem nincs is szükségem terápiára. Csak annyi kellett, hogy
végre beszélhessek róla, hogy végre elmondhassam valakinek, mi
történt.

Soha nem mondom senkinek, hogy „tudom, mit érez”. Ha

ilyet mondanék, hazudnék. Honnan is tudnám? Még ha én
magam is átéltem hasonlót, akkor sem tudhatom, hogy más egy ilyen
helyzetben mit élhet át. Hiába lennék az empátia koronázatlan
királynője, nem érezhetem ugyanazt, mint ő.
A jól hangzó, de hamis empatizálás helyett inkább elmondom neki:
természetes, hogy a gyászban elszigeteltnek, magányosnak érzi magát.
A többiek nem tudnak mit kezdeni mások veszteségével. Nem
tanultunk meg v iszonyu lni a halálhoz. Ez a mi kultúránkban
tabutéma, amitől mindenki szereti távol tartani magát, amíg csak
lehetséges, mindaddig, amíg nem lesz érintett. Éppen ezért a
gyász közepette jellemzően szélsőséges reakciókra számíthatunk
másoktól. Egyesek
velünk jajgatnak, és együttérzésük jeleként fekete szívekkel és sírós
hangulatjelekkel szórják tele a Facebook-oldalunkat. Mások – az
optimálisnak tűnő „követési távolság” betartása mellett –
bagatellizálják a történteket. Ők azok, akik a „meglátod, néhány hét, és
jobb lesz”, és a „hidd el, neki már jobb és könnyebb” típusú
panelekkel próbálnak vigasztalni. És vannak, akik a „képzeld, a
Bélának is most halt meg a sógornője” jellegű szöveggel verik ki
a biztosítékot a gyászolónál.
Linda illedelmesen és türelmesen végighallgat, majd kedvesen rám
mosolyog. Közelebb hajol hozzám, egyenesen a szemembe nézve
mondja:
– Nálam egészen más a helyzet. Én nem ezért nem mondhatom el
senkinek.
Kissé eltorzul az arca, miután belekortyol a teába. Talán a feltolu
lóemlékek – gondolom magamban, de amint én is megkóstolom,
rájövök, hogy a kolléganőm féltve őrzött „varázsdobozából” elcsent
filter a hibás. Szinte hallom, amint az
ízlelőbimbóim feljajdulnak a fájdalomtól, annyira keserű ez
a lötty. Mielőtt megszólalhattam volna, visszaveszi a szót:
– Én azért nem mondhatom el senkinek, mert én Karesz szeretőj
evoltam. Négy csodás éven át…
– Ohhh! – mindössze erre futja a tea és az információ okozta kettős
sokkhatás következtében. A szemem sarkából látom, hogy Linda a
tekintetemet vizslatja, kíváncsi a reakciómra.
– Erre nem számított, ugye?
– Mi tagadás – felelem, de bármennyire is próbálok rá figyelni, a
tea mindent átható ízére bírok csak koncentrálni.
 – Egy cukorkát? – kérdi, és egy arany szelencét vesz elő a
táskájából. Felém nyújtja, megkínál. – Mindig van nálam. Vészhelyzet
esetére.
Cinkosan néz rám, majd hirtelen elkomorul az arca.
– Érti már, hogy miért nem beszélhettem róla senkinek? –
folytatja.
Akár szürreálisnak is mondhatnám, hogy gyümölcsös ízű, rózsaszín
cukorkát szopogatva beszélgetünk a gyászról, de ebben a rendelőben
semmi nem nevezhető szürreálisnak, itt bármi megtörténhet.
– Ki tudott a… – keresem a megfelelő kifejezést, de Linda hamar
kisegít:
– A viszonyunkról? – fejezi be a kérdésemet.
Bólintok.
– Senki – mondja szomorúan. –
Ez így különösen pokoli lehet.
Azt hiszem, ezekben a helyzetekben kristályosodik ki igazán a
szeretők magányra ítéltsége.
Mintha olvasna a gondolataimban, azokra fűződve mondja:
– Hozzászoktam az egyedül töltött hétvégékhez és ünnepekhez.
Sosem szenvedtem emiatt, és sosem éreztem magam áldozatnak.
Talán, mert egyke vagyok, ráadásul igencsak kései gyerek.
Megtanultam megszervezni az időmet, egyedül menedzselni az
életemet. Szeretek is magamban lenni. De most… – elcsuklik a
hangja, ám villámgyorsan összeszedi magát. Ijesztően fegyelmezett.
– Mi a legrosszabb most? – kérdezem.
– Az esték – feleli. – Olyankor nem tudok mit kezdeni magammal. –
Sírjon!
 Meghökkenve kérdez vissza:
– Tessék?
– Sírjon! – ismétlem meg.
– Vagy ha úgy tetszik, vágjon a földhöz valamit! Legyen mérges!
Bármit érezhet! Joga van a gyászhoz! Joga van mindenféle
rossz érzéshez! De ha úgy adódik, akár jókedve is lehet. Az a szabály,
hogy nincs szabály! – mondom feloldozásként.
Könnybe lábad a szeme. Sírni kezd. Némán, lassan, bátortalanul. És
rutintalanul. Miközben azon tűnődöm, vajon mikor sírhatott utoljára,
zokogásban tör ki. Hallom a fájdalmát. Nem szólok, nem vigasztalom.
Hagyom…
Kihasználja az utolsó perceket. Egymás után kapkodja ki a
zsebkendőket a dobozból. Csak akkor hagyja abba, amikor kiürül a
tartó. Megkönnyebbülve áll fel. Amilyen sikkesen érkezett, most
ugyanúgy távozik. Mielőtt kilépne a rendelőből, visszafordul:
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Milyen teát ittunk?
– Egy rettenetesen pocsék teát – felelem.
Összenevetünk. Bár nem egyeztetünk új időpontot, biztos vagyok
abban, hogy viszontlátom még Lindát.
 ÁTPLAKÁTOLÁS

E zt neked hoztam! – nyomja a kezembe a csokrot. – Idefele jövet

megláttam, és arra gondoltam, biztosan örülni fogsz neki.
Magamnak is vettem, lent hagytam az autóban. Ugye milyen szép?
Zavarban vagyok. Nem szoktam virágot kapni a kliensektől.
Karácsonykor néha meglepnek egy-egy aprósággal vagy saját készítésű
ajándékkal, de csokorral még soha nem állítottak be hozzám.
Kínomban csak egy vérszegény köszönömre futja.
Halványlila szellőrózsa. Kedves, szolid és elegáns. Akárcsak Linda.
Bár csupán egyszer találkoztunk, az a benyomásom támadt, hogy ő
kedves, szolid és elegáns. Mindez jól érzékelhetően átszűrődött a
pillanatnyi hangulatán, jóllehet, Linda éppen gyászol. A férfit, akit
„hatévesen megálmodott magának, aki a mindent jelentette neki”.
A férfit, akit egy hét leforgása alatt elveszített.
Észrevétlenül csúsztunk bele a tegeződésbe. Nem bánom. Sokan
vannak, akik számára a tegeződés teszi komfortossá a terápiás teret.
Vagy azért, mert nincs szükségük a magázódás kínálta látszólagos
távolságra, vagy azért, mert úgy érzik, a magázódás gátolja azt a
meghittséget, intimitást, amelyre elemi igényük van. Másképp aligha
bírnak megnyílni.
 Kikészítettem a hamutartót, és kicsit megnyitottam az ablakot.
Készültem az érkezésére. Hálás pillantással köszöni meg a törődés e
parányi megnyilvánulását.
Azonnal rágyújt.
Mintha kicserélték volna, pedig csak két hét telt el a legutóbbi
találkozásunk óta. Nyoma sincs a kisírt szeme alatti karikáknak, a
mozdulatai jóval kecsesebbek és határozottabbak, mint múltkor. Már
nem remeg a kezében a vékony cigaretta.
– Életmentő volt, hogy soron kívül tudtál fogadni – mondja,
miközben rutinos könnyedséggel üti le a cigiről a hamut. – Nem is
tudom, hogyan vészeltem volna át azokat a napokat…
Hirtelen könnybe lábad a szeme.
– Az igazsághoz az is hozzátartozik – fújja diszkréten az ablak felé a
füstöt –, hogy Tomi is sokat segít. Nélküle egy roncs lennék, az biztos.
Márpedig most nem lehetek roncs, mert kezdődnek az aukciók, és
nagyon oda kell tennem magamat.
– Tomi, Tomi – ismételgetem magamban, de bármennyire is
mantrázom, nem rémlik, hogy Linda említette volna múltkor ezt a
nevet. Talán egy rokon. Vagy egy régi barát. Nem kérdezek rá.
Engedem, hogy beszéljen. És ő beszél. Kissé csapongva, de könnyedén.
Ez a Linda nem az a Linda. Vajon mi történhetett az elmúlt
tizennégy napban, ami ennyire megváltoztatta? Hová tűnt belőle a
gyászoló?
– Már csak azt kéne kitalálni, mi legyen a Linával – sóhajtja
gondterhelten.
Na, most meg ez a Lina. Egy újabb fontos szereplő, akire nem
emlékszem. Kezd csúfosan cserben hagyni az egykor legendásan j
ól
működő névmemóriám – mérgelődöm.
– Tomi szerint minél előbb el kéne adni, addig, amíg nem indul el a
hajózási szezon. Megfontolom. Igaz, ami igaz, nem jönne rosszul az a
pénz.
Megvan! Lina egy vitorlás, amit Karesz róla nevezett el.
Halleluja! Egy rejtéllyel kevesebb. De továbbra sem tudom, ki az a
Tomi. Óvatosan puhatolózni kezdek. Hátha…
– Jó, hogy ebben a helyzetben számíthatsz valakire.
– Igen, Tomi erős támasz – mondja tényszerűen, és közben egy
újabb cigarettát vesz ki a dobozból.
– Ismerte Kareszt?
– Persze! – vágja rá. – Ő hozta el Kareszt az aukcióra, ahol
megismerkedtünk. Iskolatársak voltak. Tomi is borászkodik, de neki ez
csak egy hobbi, semmi több. Két éttermet üzemeltet a déli parton, és a
kikötőben is van érdekeltsége, ahol a Lina áll.
– A múltkor azt mondtad, a viszonyotokról senkinek nem volt
tudomása.
– A pestiekre gondoltam – pontosít. – A balatoni társaságban
többen is tudták, mi van köztünk.
– És a két társaság soha nem keveredett?
– Olykor. De ez a rizikó még pont belefért. Karesz nagyon óvatos
volt. Mindent alaposan átgondolt, kitalált, megszervezett.
Minimalizálta a lebukás esélyét, rábízhattam magam.
– És te is elővigyázatos voltál?
– Hogyne! Én sem akartam, hogy kiderüljön a viszonyunk.
– Miért?
– Ezt nem értem – néz rám gyanakodva.
 – Miért nem akartad, hogy kiderüljön? Ha lebuktok, nem kellett
volna tovább bujkálni, és nem kellett volna tovább osztozni rajta.
– Ez nem ilyen egyszerű – magyarázza. – Karesz sosem bocsájtotta
volna meg nekem, ha miattam borul az élete, az egzisztenciája, mindaz,
amit évek kemény munkájával összerakott. Rossz volt a házassága, de
ragaszkodott a családjához. Ez egy percig nem volt kérdés. Amikor
összejöttünk, ő rögtön a tudtomra adta, hogy semmiképp sem hagyja el
őket. Neki szent volt a család. És én ezt tudomásul vettem. Érted már?
– Igen, értem.
– A közösen töltött évek alatt csak egyetlenegyszer fordult elő, hogy
megremegett a kapcsolatunk – folytatja olyan halkan, mintha most is
attól tartana, valaki meghallja, amit mond. – Terhes lettem. Pedig
nagyon vigyáztunk. Akkor, csakis akkor játszottam el a gondolattal,
hogy vajon milyen lenne, ha mi alkotnánk egy családot. Emlékszem,
mennyire bepánikolt, amikor lefotóztam és elküldtem neki a tesztet.
Azonnal rohant hozzám, mert tudni akarta, mi a tervem. Rettegett
attól, hogy netán megszülöm a gy ereké t. Eszem ágában nem volt
nagy hassal járkálni és pelenkázni, de a reakciója nem esett túl
jól, sőt, váratlan és méltatlan volt.
– Mi volt benne váratlan?
– Az, hogy teljesen elzárkózik attól, hogy esetleg velem is családot
alapítson – emlékszik vissza. – Aztán a természet megoldotta.
Elment… Onnantól kezdve jó ideig megkérdezte a szex előtt, hogy
szedem-e az antibébit. Furcsa módon a „baleset” után már nem a
feleségére voltam féltékeny, hanem a kislányára. Nem ez a megfelelő
szó erre, inkább irigy voltam rá. Tudtam, hogy a gyerekének mindent
megad. Mindent, amit apaként megadhat. Ebben nekem nem igazán
volt részem. Talán
ezért… De most már mindegy. Ahogy Karesz, úgy a kislánya is eltűnt
az életemből.
Nem nyitjuk meg az „Apa-mappát”. Most nem. Valami azt súgja,
szóba kerül még Linda apja…

Visszaterelem a beszélgetés fonalát a kiindulópontra:

– Tomi ezek szerint régi barátod.
– Mondhatni. Barátság extrákkal – feleli sokat sejtetően. –
Korábban gyakran flörtölt velem, de túl mulya volt ahhoz, hogy lépjen.
Aztán amikor összejöttünk Karesszal, feltűnően került engem. Azt
hiszem, bosszantotta, hogy lecsaptak a kezéről.
– Most viszont az első hívásomra jött, és segített. Nem, annál jóval
többet tett, életben tartott. Szó szerint. Tisztában volt vele, hogy rajta
kívül senkire nem számíthatok ebben a helyzetben. Kétnaponta
feltöltötte a hűtőt, meglocsolta a virágaimat. Törődött velem. Úgy, mint
még soha senki. És meghallgatott. Az sem zavarta, hogy huszadszor
meséltem el neki ugyanazt a régi sztorit. Végtelenül türelmes volt
velem. A türelem és a törődés az, ami Karesz után nagyon kellett
nekem, és Tomitól ezt mind megkaptam a legszörnyűbb napokban, és
mindmáig megkapom.
– Azt mondtad, ez a éle „barátság extrákkal” – jelzem a
macskakörmöket.
– Igen – feleli. – Bár mostanában leginkább az „extrákra” került a
hangsúly – jelzi ő is az ujjaival az idézőjelet.
Nem tudom titkolni a meglepődésemet.
– Tudom, mire gondolsz – jegyzi meg a grimaszom láttán.
 – Mire gondolok? – kérdezem.
– Arra, hogy ez még túl korai, meg hogy még nem gyászoltam meg
rendesen, meg minden…
– Igen, valami ilyesmi futott át az agyamon.
– Értem, de te meg azt értsd meg, én még csak meg sem
gyászolhatom rendesen Kareszt. A sírjához is titokban, egyedül osontam
ki, és csak pár percig maradhattam, nehogy észrevegyen valaki. Úgy
érzem, tartozom neki azzal, hogy a halála után sem árulom el a
viszonyunkat.
– És mi gátol meg abban, hogy a gyásztól függetlenül tarts egy
lélegzetvételnyi szünetet?
– Én magam – mondja. – Mert bármennyire is fontos volt ő
nekem, mégsem én vagyok Karesz hi v at alos özvegye. Ugyan
miért kellene azzal büntetnem saját magamat, hogy kisírt arccal
járjak-keljek? Hidd el, sokkal könnyebb volna, ha kiírhatnám a
Facebookra, hogy meghalt a kedvesem, de nem írhatom ki. Szörnyű,
hogy elment. Hatalmas ürességet érzek. Fáj a hiánya. Ennyi. Ezt pedig
szépen lassan elrendezem magamban. Idővel túl leszek rajta.
És ez nincs összefüggésben azzal, hogy
épp van-e valakim, vagy nincs.
Újabb cigarettát vesz ki a dobozból, és bosszúsan megállapítja, hogy
már csak egyetlen szál árválkodik benne.
– És még valami – szólal meg, miközben rágyújt. – Két hét múlva
Valentin-nap.
Kérdőn nézek rá.
– Valentin-napon nem lehetek egyedül – jelenti ki.
– Ez a húszéves, kezdő szerelmesek és a szívecskés kismackókat
árusító virágboltosok ünnepe – jegyzem meg némi iróniával.
 Nem vevő a humoromra. Elkomorul az arca.
– És a születésnapom.
– Valentin-napon születtél? – kérdezek rá az immár nyilvánvalóra.
– Jól kiszúrtak velem, ugye?
Nem szólok. Elfogytak az érveim.
Linda szomorúan nyomja el a félig elszívott cigarettát, és hátradől a
fotelban. Hallgatásba burkolózunk.
Van némi fogalmam a nomen est omen hatásáról, arról, hogy
a szülők által adott név miként határozza meg egy ember életét, ám
arról keveset tudok, miként hat az, ha valaki egy bizonyos jeles
napon születik. Fogalmam sincs, vajon mennyire járhat ez
valamiféle küldetéstudattal, teljesítménykényszerrel vagy bármi
mással. Azon töprengek, hogy engem bármiben is befolyásolt-e a
tény, hogy éppen a születésnapomon ünneplik a magyar kultúra
napját. Azt hiszem, nincs összefüggésben a már-már függőségnek is
beillő könyvmániám és a születési dátumom. Élek a gyanúperrel,
hogy a velem egy napon született Cseh Tamást sem ez a tény
vezérelte a dalai megírásakor. Sem tudatosan, sem tudattalanul.
Lindánál viszont más lehet a helyzet. Idővel összekapcsolódhatott a
társ iránti vágya a születésnapjával. Mintha valamilyen legitimációt, de
egyúttal kényszert is jelentene neki a szerelmesek ünnepe. Ha törik, ha
szakad, neki február tizennegyedikén muszáj együtt lenni valakivel.
Még akkor is, ha történetesen szó sincs szerelemről.

– Készen állsz egy új kapcsolatra? – kérdezem.

 – Nem kell, hogy készen álljak rá. Merthogy ez nem egy
újkapcsolat. Tomit ezer éve ismerem. Nem kell randizni,
beülni kávézóba, hogy nagyokat beszélgessünk. Mindent tudok róla.
Minden lényegeset. A szokásos tiszteletkörökhöz most biztosan
nem volna kedvem. Az, hogy mi összejöttünk és együtt vagyunk,
szinte magától értetődő, természetes dolog. Neki is, nekem is.
Látja rajtam, hogy nem győzött meg. Kínos csend következik.
– Igen, átplakátoltam – ismeri el. – És akkor mi van? Nem először
csinálom ezt. Gyakorlott vagyok. Tudom, mire számíthatok, és azt
rendszerint meg is kapom.
Átplakátolás. Milyen találó kifejezés! Óhatatlanul a legutóbbi
választási kampány jut eszembe, amikor pártaktivisták az éj leple alatt
átragasztották a jelöltek képeit. De az is eszembe jut, hogy ezek a
suttyomban végrehajtott akciók nem mindig jártak sikerrel. Sőt! A
megbízóik sebtiben felrakott fotói csak ideig-óráig fedték el az alatta
lévő plakáton meggyőzően mosolygó rivális politikusok kampányarcát.
Gyakorta átsejlett az eredeti transzparens, és az elsőként ott mosolygó
induló kifejezetten sajnálatot, ezáltal szimpátiát keltett a járókelőkben.
Félő, hogy akárcsak az átragasztott plakátokon, úgy Linda új
kapcsolatán is áttetszik a Karesszal folytatott viszonya. Linda azonban
– saját bevallása szerint – gyakorlott átplakátoló, tehát tudja, mire
számíthat. És nekem nincs okom ezt megkérdőjelezni.
De akkor vajon miért jött el hozzám?
Ha valaki elszánja magát a terápiára, változásra vágyik, változtatni
akar. Ám vannak, akik azért fordulnak szakemberhez, mert
megerősítésre van szükségük ahhoz, hogy benne maradhassanak egy
helyzetben.
Akármi is legyen szándéka, én vele tartok.
 JÓVÁTÉTEL

A folyosón áll, és dohányzik. Remeg a kezében a cigaretta.

Messziről is látszik; nincs rajta smink. Gyorsan betessékelem,
jóllehet, vagy húsz perc múlva kezdődne csak az ülésünk. Tőle idegen
módon nem köszön, nem udvariaskodik, hanem azonnal belevág.
– Niki terhes – mondja a szobába belépve. – Véletlenül láttam meg
egy plázában, ő nem vett észre engem.
Gyorsan főzök egy teát (kipróbált, gyömbéres-citromos filterrel).
Virágmintás bögrében viszem be, úgy hiszem, elkél egy kis vidámság.
Fel sem tűnik neki, hogy nem a szokásos csésze van a tálcán. Magától
értetődő természetességgel kortyol bele. Szemlátomást jólesik neki a
forró ital. Egy kanál cukorral. Pont úgy, ahogy szereti.
– Melegedj fel egy kicsit, aztán áruld el, ki az a Niki, és miért borít
ki, hogy gyereket vár – rakom elé a hamutartót. Tudom, szüksége lesz
rá.
– Ő Tomi felesége – szipogja.
– Tomi nős? – kérdezem nem titkolva a döbbenetemet.
Megvetően néz rám. Jogos.
– És mennyire volt nős, amikor… szorosabb lett köztetek
a kapcsolat?
 – Eléggé – feleli az arcán félmosollyal. – Három éve volt az
esküvőjük. Ott voltunk Karesszal.
Nagyot kortyol a teából.
– Fogalmam sincs, mit tegyek – folytatja. – Ez nálam a vörös vonal,
amit nem szabad átlépnem.
– Milyen vörös vonal, és miért nem szabad átlépned? – faggatom.
– Mert akkor saját magammal mennék szembe.
– Ha jól emlékszem, Kareszéknál is volt
gyerek… – Az más – vonja meg a vállát.
– Miben más?
Közelebb húzza magához a hamutálat, de nem gyújt rá. Meredten
nézi a bögrét, amit azóta nem tesz le, mióta megfogta. Átfagyott kezeit
próbálja melegíteni. Mélyet sóhajt, úgy rugaszkodik neki.
– Amikor anya terhes volt velem, kiderült, hogy az apámnak van
valakije. Nem sokkal a születésem után a szüleim elváltak. Sokáig csak
a havonta érkező utalások jelezték, hogy nem egy spermadonortól
vagyok. Elmúltam tíz, amikor a semmiből felbukkant az apám, és
onnantól kezdve nála kellett töltenem a hétvégéket. Bárcsak soha ne
került volna elő… – sziszegi indulatosan.
Újabb doboz cigit vesz elő.
Érzem, hogy fontos szavakat harapott el. Vaskosnak ígérkezik az
„Apa-mappa” – fut át az agyamon, de még mindig nem érkezett el az
ideje, hogy megnyissuk.
– Voltaképpen te Nikinek drukkolsz?
– Tessééék? – kérdezi gyilkos pillantások közepette.
– Vele akarsz lojális lenni?
 – Viccelsz? – háborodik fel. – Még hogy én lojális lennék azzal a
libával?
– Márpedig nincs más magyarázat arra, hogy miért éppen most
akarsz kilépni a kapcsolatból. Éppen most, amikor ő gyereket vár.
Persze az is lehet, hogy hirtelen ráuntál Tomira, nem érdekel, zavar,
eleged van belőle. Ez esetben más a helyzet…
– Dehogy! Szükségem van rá. Nagyon is – ingatja szomorúan a
fejét.
– Akkor másról van szó. Elképzelhető, hogy azért akarnál szakítani,
mert annak idején az apád ugyanazt tette, amit most Tomi?
Kis idő múlva szólal csak meg.
– Erre még így nem gondoltam. Lehet, hogy ezért – feleli
bizonytalanul. – Akárhogy is, de ez nekem nem fér bele.
– Amit most érzel, azt szekunder szégyennek nevezik: más helyett
élsz át bűntudatot, más helyett szorongsz.
Kivesz egy szál cigit a dobozból, de még mindig nem gyújt rá. Figyel.
Kissé közelebb hajolok hozzá, egyenesen a szemébe nézve lassan,
nagyon lassan mondom:
– Megértem, ha így érzel, de akkor sem felelhetsz mások
döntéséért!
– Ezt meg hogy érted? – kérdi, ám úgy hiszem, kezdi sejteni, mire
gondolok.
– Tomi nyilván hamarabb értesült arról, hogy jön a baba, mint te.
– Igen. És?
– Úgy folytatta a viszonyt veled, hogy tudta, hamarosan apuka lesz.
– Igen. És?
 – Ő meghozta a saját döntését, hát hozd meg te is a tiédet! De tudd:
azzal, hogy rövidre zárod a kapcsolatot Tomival, nem fogod sem jóvá-,
sem meg nem történtté tenni azt, amit az apád veletek tett. Ezt a
csorbát te nem köszörülheted ki!

Ha most családállításon volnánk, Linda azt az instrukciót kapná tőlem,

hogy a „családi energiamezőben” (jelentsen ez akármit is)
sokszor mondja el egymás után a nyilvánvalóan mágikus erővel
bíró „oldó mondatokat”. Például olyanokat mantráztatnék vele,
hogy „apááám, ezennel visszaadom neked a bűnöd nyomasztó
terhét.” A kellő hatás elérése érdekében talán háromszor meg is
kerültetném vele az apját „képviselő” résztvevőt, aki – fokozva az
élményt – az újonnan visszakerült teher súlya alatt látványosan
összegörnyedne, mire Linda varázsütésre megkönnyebbülne, majd
felszabadultan és boldogan távozna a pszichoshow helyszínéről.
Tekintettel arra, hogy kevés módszer áll távolabb tőlem, mint az
általam nemcsak hogy haszontalannak, de olykor kifejezetten
károsnak és veszélyesnek ítélt családállítás, én inkább Linda racionális
énjével próbálok kapcsolatba lépni. Ráadásul abban bízom, hogy a
racionális énje beszélőviszonyban van a szülői örökségeket cipelő,
transzgenerációs traumák által irányított emocionális énjével.
Egyszerűen fogalmazva: igyekszem Linda józan eszére apellálni.
Nemrégiben egy érdekes cikket olvastam a – csupán nevében
bonyolult – helyreállító, vagyis resztoratív igazságszolgáltatásról.
Ebben egy friss tanulmányra hivatkozva taglalták a jóvátétel előnyös
hatásait. A hagyományos, azaz megtorló igazságszolgáltatási
folyamatban a bűnösre kiszabják a büntetést, ám az áldozat nem, vagy
csak ritkán és sokára részesül bármiféle kártérítésben vagy
jóvátételben. Ezzel szemben a helyreállító igazságszolgáltatás lényege:
ha a vétkes nem is tudja „visszaállítani” a cselekmény
előtti állapotokat, lehetőséget kap arra, hogy az áldozattal megossza
(szóban vagy írásban), miért követte el a tettét, mi járt a fejében az
elkövetéskor, gondolt-e a következményekre, és – ez
a legfontosabb! – egyértelműsítse, a cselekménye nem az
áldozat ellen irányult. A kutatási eredmények igazolták, hogy azok
az áldozatok, akik részesei lehettek az e éle igazságszolgáltatásnak,
hamarabb és könnyebben feldolgozták a velük történteket.
Megértették, hogy a bűntettnek nem ők voltak a célpontjai, mint
ahogy az is világosabbá vált a számukra, hogy mi motiválhatta az
elkövetőt. Ám nemcsak az áldozatok, az elkövetők szempontjából is
szerencsésebbnek bizonyult, ha lehetőséget kaptak a jóvátételre.
Ezek a tettesek kevésbé érezték magukat kirekesztettnek a
szabadulásuk után, és a bűnismétlés veszélye is csökkent.
Lényegét tekintve a jóvátétel minden érintett számára
előnyösnek tűnik.
És hogy mindez miért jutott eszembe? Mert Linda sajátos
lehetőséget kapott az élettől. Mivel az apja aligha fogja valaha is
elmondani neki, miért hagyta cserben őt és az anyját (nyilván, ha
akarná, sem tudna magyarázatot adni rá), így ez a „welcome-
csomag” az egész életére árnyékot vet. Most viszont, hogy Tomi
szeretőjeként a
„sötét oldalon” áll, elv i leg módja van az övére kísértetiesen
hasonlító történet befolyásolására. Akárcsak az
interaktív kortárs színdaraboknál, ahol
megkérdezik a közönséget a folytatás mikéntjéről. Ám ez nem Linda
története. A sajátját ugyanis nem tudja utólag kénye-kedve szerint
átírni. Ráadásul az, hogy faképnél hagyja Tomit, egyáltalán
nem garancia arra, hogy várandós feleségét a férfi nem csalja
majd meg mással. Ez a hiedelem is csak Linda tudattalanjában
létezik, de bőven elég ahhoz, hogy Linda úgy érezze, ha most kilép a
viszonyból, egy csapásra kiköszörülheti a csorbát, amit az apja okozott
annak idején. Mindezek dacára kapóra jöhet neki a helyzet: egyszerre
lehet jelen a bűnös és az áldozat szerepében, és úgy hiszi, hogy
áldozatként végre benyújthatja a számlát. Történetesen saját magának.
És ez a csavar a dologban. Akárhogy is, ennek a furcsa helyzetnek
mégis lehet hozadéka: Linda közelebb kerülhet ahhoz, hogy megértse,
harmincöt évvel ezelőtt mi és miért történhetett: betekintést nyerhet
apja tettének dinamikájába.
Attól tartok, kissé erőltetett ez a gondolatmenet, így hát nem
osztom meg vele. Egyelőre bőven elég, ha felismeri: senkivel nem tenne
jót, kizárólag önmagát büntetné azzal, ha most hirtelen szakítana
Tomival.
Miközben én ezen mélázom, Linda témát vált. Egy közelgő
aukcióról beszél. Arról, hogy ez milyen kiváló alkalom lesz arra, hogy
megmutassa, nemcsak a modern festészet terén, de az antikvitások
világában is profi módon közlekedik. Olyan lelkesen beszél, hogy
engem is egészen felvillanyoz. Imádja a munkáját. Talán itt lehet
igazán önmaga. Talán ez jelenti a legtöbbet számára. Talán ez az ő
drogja. Amikor dolgozik, benyomhatja az escape gombot, átléphet egy
másik valóságba. Abba, ahol könnyen eligazodik, ahol pontosan tudja,
mi, merre, hány méter. Ez az ő v i lága . Itt van igazán otthon. Nem úgy
az emberi kapcsolatok terén. Ott kiszolgáltatva jár-kel.
A mi közös munkánk egyik célja éppen e kiszolgáltatottság
csökkentése. Ha jól csináljuk, Linda a privát szférájában sem marad
eszköztelen. Esélye lesz arra, hogy tudatosan alakítsa a sorsát, ami
ezáltal megszűnik végzetként „működni”. De addig még van
némi teendőnk…
Az óránk vége felé járunk. Ügyesen beosztotta, alig pár korty tea
maradt a bögrében. Gyorsan kiissza. Váratlanul visszakanyarodik az
eredeti témánkhoz.
– Fura – mondja eltűnődve. – Úgy hittem, meggyőzöl majd arról,
mekkora hülye vagyok, ha folytatom Tomival, és azt javaslod, mielőbb
vessek véget ennek a kapcsolatnak, mert az nem vezethet semmi jóra,
hogy egy nős, hamarosan apává váló pasival kavarok. Erre te jössz, és
maradásra bírsz.
– Nem az a dolgom, hogy bármiről is meggyőzzelek – felelem. – Az a
dolgom, hogy segítsek neked abban, hogy meghozd a saját
döntéseidet. Mégpedig úgy, hogy ezeket a döntéseket ne befolyásolják a
múltbeli történések, traumák, sérülések.
– Hmmm… Érdekes megközelítés. Más pszichológus tuti,
lebeszélt volna engem Tomiról.
– Lehet. De én nem vagyok más pszichológus.
Könnyes szemmel mosolyog rám. Kikapja a neszesszerét a táskából.
– Elszaladok a mosdóba, feldobok egy kis sminket – jegyzi meg
sietve. – Így mégsem mehetek ki az utcára, emberek közé – mutat a
kissé sápadt, kislányosan szeplős, festék nélkül is szép arcára.
 Az ajtóból visszafordul, úgy mondja:
– Különben is, holnap Valentin-nap. És Valentin-napon Linda
nincs egyedül!
Elégedett vagyok. Resztoratív igazságszolgáltatás ide, jóvátétel oda,
azt hiszem, átment az üzenet.
Kívánhat ennél többet egy pszichológus?
 A Z Ö T S Z Á Z A L É K O S ‐S Z
A B Á LY

A pszichológusok fixációja a mintakeresés – olvasom az egyik

terapeuta Facebook-posztjában. A kilences buszon zötykölődöm,
az arcomon a legdivatosabb, leopárdmintás FFP2-es maszk. Ez az én
szerencsém. Így legalább senki nem látja, hogy magamban kuncogok.
Néhány megállóval korábban egy Lindára megszólalásig hasonlító nő
szállt fel. Figyelem Linda alteregóját, és azon töprengek, hogy vajon
vannak-e olyan meghatározó élmények, impulzusok, amelyek
egyértelműen a „másik nő”, nevezzük nevén: a
szeretőszerepre predesztinálnak valakit.
Nem hiszek a jelekben. Úgy általában. Vannak azonban helyzetek,
amelyekben – átmenetileg – szögre akasztom ezt az elvemet. Azt, hogy
ez a szakmai célközönségnek szánt, önkritikával fűszerezett, igencsak
szarkasztikus bejegyzés éppen a kilences buszon, Linda előzményein
tűnődve jön velem szembe, bizony egyértelmű jelnek veszem, ami
talán egy fejbe kólintó, kijózanító üzenet, hogy nem kell mindig
mindennek az okát keresni, anélkül is lehet, sőt, néha kell is dolgozni.
Ugyan miért volna törvényszerű, hogy Lindát valaha is érte olyan
hatás, amely egyértelmű magyarázatot adna a férfiakhoz fűződő,
meglehetősen sajátos viszonyára? És ha lenne is ilyen meghatározó
dolog a múltjában, a gyerekkorában, biztos, hogy dolgunk van vele?
Igaza lehet Irv in D. Yalom amerikai pszichiáternek, aki az
okok feltárását a terápia délibábjának nevezi. Ez csak egy fontos
megálló, de nem a végállomás. Csábító, de egyben hatalmas szakmai
hiba lenne itt megpihenni és elégedetten hátradőlni.

Mindjárt négy óra. Lindával kezdek. A készülődés közben elhatározássá

kristályosodnak a gondolataim: ezentúl csakis az „itt és most”-
ra fogunk koncentrálni, a múltbéli eseményekkel kizárólag
akkor foglalkozunk, ha ő emeli be azokat a terápiás térbe.
Kint szakad a havas eső. Már megint ronggyá ázom hazafelé
– bosszankodom.
Linda egy kis tavaszt is hoz magával, amikor megérkezik. Sárga
kabátjával, virágmintás kendőjével és zöld csizmájával mosolyt csal az
arcomra. Üdén pördül be a szobába.
Sejtelmesen néz rám. Mindjárt mesélni kezd – gondolom, és
kényelmesen elhelyezkedem a fotelban.
– Nem fogod elhinni, mi történt a hétvégén – kezd bele. – Érettségi
találkozónk volt szombaton. Jó kis osztály volt a miénk, néhányan
rendszeresen összejárunk, a többséggel viszont csak négyévente
találkozunk. Iván ebből a szempontból kivétel. Ő most jött először. A
Csillagszemű Iván… – sóhajtja. – Úgy rémlik, már elsőben kinéztem
magamnak, de csak negyedikben jöttünk össze. A suli legjobb pasija
volt, fürtökben lógtak rajta a lányok, de egyedül nekem sikerült
lecsapnom őt a helyi dévébé kezéről.
 – Dévébé…?
– Dögös Vörös Bögyös – kacsint cinkosan.
– Aha. Most már ezt is tudom. És mi lett Csillagszemű Ivánnal?
Érettségi után elment Londonba, ott élt a nagybátyja. Elvégzett
valami egyetemet, megnősült, és született két gyereke. Egy ideig még
leveleztünk, aztán idővel kifulladt a dolog, nem kerestük egymást. Nem
mondom, hogy nem döbbentem meg, amikor most, sok-sok év után
egyszer csak megjelent. Nem változott semmit. Vagyis de. Ha lehet,
még szívdöglesztőbb.
– És mi történt szombat este?
– Jól éreztem magam. Nagyon is jól. Egész este Ivánnal
beszélgettem. Elmondta, hogy pár hónapja zárult le a válása, ő pedig
hazaköltözött Magyarországra. Arról is beszélt, hogy mostanában
sokszor gondolt rám, mindig is különleges helyet foglaltam el a
szívében. Szóval, keményen és kitartóan udvarolt. Aztán – ahogy a régi
szép időkben – felajánlotta, hogy hazakísér. Jó ötletnek tűnt. Eleinte. És
nem a pia miatt. Különben is, amíg a taxira vártunk, kezdtem
kijózanodni a hidegben. Mire a ház elé értünk, már éreztem, mégsem
volt jó ötlet ez az „after party”. Nem sokat teketóriázott,
amint beléptünk a lakásba, vetkőztetni kezdett. Ugyanolyan
mohón, de kedvesen, mint gimis korunkban. Aztán hirtelen rosszul
lettem. Nem, nem úgy… Olyan pánikrohamom volt, mint még soha.
Szédültem, nem kaptam levegőt, ezerrel vert a szívem, émelyegtem. De
ami a legfurább: olyan undort éreztem iránta, hogy azt hittem, ha
megcsókol, helyben kidobom a taccsot. Úgy, ahogy volt, elküldtem.
Én… A Csillagszemű Ivánt… Szó szerint kituszkoltam a lakásomból…
Érted ezt?
– Van egy tippem – felelem.
 – A bűntudat dolgozott volna bennem? – tűnődik. – Mert azt már
az étteremben is éreztem. Egész este az volt a fixa ideám, hogy én most
elárulom Tomit. És ez ismeretlen, ócska érzés volt.
– Nem feltétlenül erre gondoltam.
– Akkor mi volt ez? Megzakkantam volna?
– Nyugi, nem zakkantál meg! Egészen másról lehet szó. Iván
kilökött a komfortzónádból. Számodra ismeretlen terepre érkeztél, és
ez megrémisztett.
– De hát Iván nem volt ismeretlen, és tudom, gáz, de nem ez lett
volna az első ilyen jellegű hazakísérés…
– Persze, de attól a tudattól, hogy Iván még mindig odáig van érted,
ráadásul szabad és elérhető, bepánikoltál. Nagy tétben mernék
fogadni, ha ő még gyakorló házas lenne, vagy másnap reggel
visszarepült volna Londonba, most nem beszélgetnénk erről.
– Egy pillanat! – int a mutatóujjával, majd idegesen kotorászni
kezd a táskájában. A mélyéről kerül elő a cigisdoboz. – Ezt át kell
gondolnom!
Hagyok neki pár percet, addig kinyitom az ablakot.
– A szakirodalomban szorongó - ambi v alens köt ődés nek nevezik
– magyarázom. – Általában olyanoknál alakul ki ez a kapcsolódási
mód, akik már kisgyerekként is
ellentmondásosan viszonyultak az úgynevezett
elsődleges gondozójukhoz, vagyis jellemzően az anyukájukhoz.
Az ilyen kicsik – miközben erősen vágynak édesanyjuk közelségére,
mégsem érzik biztonságban magukat mellette. Jobbára valami
félrecsúszhatott az egymásra hangolódás időszakában. Ha nagyon
akarjuk, be lehet azonosítani, mi lehetett az, amiből kevesebbet vagy
pont, hogy többet kaptak a kelleténél, ám ennek beazonosítása
vajmi keveset változtat a tényen, hogy e kötődési minta alapján valaki
felnőtt korában a „kint is vagyok, bent is vagyok” típusú
kapcsolatokban mozog otthonosan.
– Tehát a szeretőszerepet nekem találták ki – vonja le a
következtetést.
– Mondhatni – erősítem meg, mert valóban fején találta a szöget. A
szorongó-ambivalens kötődők nem, vagy csak nehezen képesek az
elköteleződésre, a másik tartós közelségének elviselésére. A viszony
számukra a legoptimálisabb kapcsolati forma. A másik pont annyit
tartózkodik vonzáskörzeten belül, amennyi kibírható, ugyanakkor pont
annyira elérhető, amennyi elegendő a biztonságérzet
megteremtéséhez. Persze előfordulhat, hogy egy nehezen kapcsolódó is
megtalálja a nagy őt, azt az embert, akit „birtokon belülre” is
engedne. Ám többnyire éppen ezek a nagy ők azok,
akik minimális hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy valaha
is elhagynák a családjukat. Szóval, ez a huszonkettes csapdája.
– És milyen összefüggésben áll a szombat este történtekkel az a
tény, hogy én ilyen „ambi” vagyok? – tűnődik hangosan.
– Ezzel együtt jár, hogy ha valaki túlságosan közel jön, az
kellemetlen, nyomasztó, sőt, kifejezetten ijesztő lehet. Legyen szó a
világ legjobb pasijáról vagy a Csillagszemű Ivánról. Utóbbi esetében
súlyosbító tényező, hogy időközben elvált és hazaköltözött, tehát
nemcsak hogy elérhető, de az elköteleződés szándéka sem kizárt. Hát
ezért voltál rosszul tőle.
Feláll, és az ablakhoz sétál. Titkon azt hittem, becsukja végre, mert
a szobában kezd megdőlni a napi hidegrekord. Tévedtem. Nyitva
hagyja. Összébb húzom magamon a kardigánt.
 – Mondjak valami vicceset? Olyat, ami megmagyaráz néhány
dolgot? – ül vissza a fotelba. – Ez tetszeni fog neked. Igazi
pszichocsemege – mondja titokzatosan, miközben rágyújt. – Az any
ámaz apám szeret őj e – fújja ki teli tüdőből a füstöt. – De ez mind
semmi! Több mint húsz éve tart, és máig nem buktak le. Izgi, nem?
Egyszerre kedvem támad rágyújtani. Irigykedve figyelem a
mozdulatsort, ami tökéletesen kitölti a teret és az időt. Ha nem
szoktam volna le a dohányzásról, most békésen cigarettáznánk,
összekötne minket a közösen használt hamutartó, és én nem érezném a
sürgető kényszert, hogy mondjak valamit. Valami okosat. Vagy kevésbé
okosat. De leginkább akármit, amivel jelezném, hogy itt vagyok, jelen
vagyok és hallottam, amit mond. Tekintettel arra, hogy Linda sokkoló
megjegyzésének dacára sem tervezem, hogy az elkövetkező tíz percben
visszaszokom a dohányzásra, marad a kényszer, hogy végre-valahára
megszólaljak.
– És… ez… hogy…? – nyögöm ki nagy nehezen.
– Miután a szüleim elváltak, az apám a barátnőjéhez költözött,
majd nem sokkal később össze is házasodtak. Fogalmam sincs a
részletekről, mert tízéves koromig az apám csak tartásdíj formájában
létezett. Aztán előbukkant a semmiből. Eleinte maga volt a
megtestesült mintaapa. Kirándulni jártunk, állatkertbe, moziba. Ő vitt
először múzeumba, mégpedig úgy, hogy nemcsak végigrohantunk a
termeken, hanem sokáig időztünk egy-egy képnél. Akkoriban
szippantott be a festészet. Mindent tudni akartam a festőkről, az
alkotásaik hátteréről, és az apám mindent tudott róluk. Imádtam,
ahogy mesélt, sztorizott, tanított. Külkeres amúgy, de rajong a
képzőművészetért.
 Hirtelen visszavesz a lelkesedéséből, és egészen más hangon
folytatja. Megint elharapta a mondata végét. Talán az „ Apa- map
pa”újabb fejezetéhez értünk? – fut át az agyamon.
– Amikor kezdtem volna megszokni, hogy van apám, ő szép lassan
az anyám felé fordult. Már nem velem, hanem vele akarta tölteni a
hétvégéket. Kezdetben örültem neki. Mint minden gyerek, én is arról
ábrándoztam, hogy apa hazajön, és végre mi is egy család leszünk.
Részben igazam is lett, apa hazajött, csak éppen mi soha nem lettünk
egy család. Ők elkezdtek programokat csinálni. Nélkülem. Kettesben
jártak ide-oda. Gyanítom, múzeumba is elvitte anyát. Aztán meg már
nem jártak sehova. Otthon maradtak. Egyszer rajtakaptam őket.
Emlékszem, akkor és ott ugyanazt az undort éreztem, mint most
szombaton. Pedig ha belegondolsz, semmi különös nincs abban, hogy
az ember szülei olykor szexelnek. Nekem ez viszont sok volt. Nem
akartam tudni róluk. Leléptem az egyik osztálytársnőmhöz, nála
csöveztem pár napig.
Váratlanul feláll, és becsukja az ablakot. Végre! Kibontakozom a
kardigánom öleléséből.
– Az anyám összeszűrte a levet egy házasemberrel – jegyzi meg
szarkasztikusan. – Történetesen az apámmal. Úgy, hogy születésem óta
mást sem hallok tőle, mint hogy „ne bízz a férfiakban, mert azok előbb
vagy utóbb mind átvernek”. Mi ez, valami bosszú? Ha tudnád,
mióta próbálom megfejteni, de nem megy. Kezdem azt hinni, hogy
az az életfeladatom, hogy megtaláljam a
magyarázatot az anyám viselkedésére…
– És megtaláltad?
– Dehogy!
 – És a sajátodra?
– Épp azon dolgozom – néz rám jelentőségteljesen.
– Adsz még egy esélyt Csillagszemű Ivánnak?
– Most biztosan nem – jelenti ki kategorikusan. – Még nem állok
erre készen.
– És készen állsz majd rá valaha?
Megvonja a vállát.
Amióta betoppant hozzám, azóta próbálom kitalálni, vajon mit vár
tőlem. Megerősítést a helyzete elviseléséhez vagy segítséget a
változtatáshoz? Most, hogy megismertem a szülei történetét,
körvonalazódik a terápiás cél. Kezd egyértelművé válni Linda
mintakövető mivolta. És nekem, a pszichológusának, még keresnem
sem kellett, milyen minta ez. Önként és dalolva, ezüsttálcán kínálta.

Ötszázalékos szabály. Magamban így nevezem azt a működési módot,

amikor rémálommá válik egy kiszámítható, stabil kapcsolat. Hogy
miért pont öt százalék? Csak. Éppúgy lehetne három. Vagy hét. A
lényeg, hogy csak minimális (mondjuk öt százalék) esélye
legyen annak, hogy a másik a lelkesedéstől pirospozsgás arccal, két
bőrönddel a kezében megjelenik, és azt mondja: szia, eljöttem, és
maradok. Ha ennél nagyobb a valószínűsége, a jelölt eleve szóba sem
jöhet. Ha ennél kevesebb, mert az illető boldog párkapcsolatban él,
érdeklődési körön kívül marad.
Ahogy Tomit csak akkor kezdte vonzónak találni Linda, amikor
házasember lett, úgy Csillagszemű Iván akkor vált ijesztővé számára,
amikor kiderült, hogy elvált és független.
 Semmi kétség: Linda az ötszázalékos szabály szerint kapcsolódik a
férfiakhoz.
Egyszer, ha szerencséje lesz, megtalálja a társát, aki mellett végre
lehorgonyozhat. Mint szerető…
 ÁRULÁS

V alami nem stimmel vele. Van valami szokatlan a megjelenésében,

a viselkedésében, a mozdulataiban, de nem tudnám
megmondani, mi. Bár az is lehet, hogy nem is „az ő készülékében van a
hiba”, hanem az enyémben. Fáradt és feszült vagyok. Zsúfolt nap a mai,
a kliensek egymásnak adják a kilincset. Nincs időm a zsilipelésre.
Hiába ülök itt reggel óta, mégsem vagyok most kellőképpen jelen,
kavarognak a gondolataim, összekuszálódnak az érzések, torlódnak
bennem a történetek. És még a „szófakasztót” is az asztalon felejtettem.
– Ez micsoda? – kíváncsiskodik Linda, miközben kényelembe
helyezi magát a fotelban. – Szóasszociáció?
– Olyasmi – felelem úton a konyha felé.
– Megnézhetem? – kérdezi, de a szemem sarkából látom, hogy nem
várja meg a választ, máris rendezgetni kezdi a szanaszét heverő
lapokat.
Mire a gőzölgő teásbögrékkel a kezemben visszatérek a szobába,
Linda mozdulatlanul ül, és tekintete a távolba mered. Meglehetősen
ijesztő látvány. Üveges szemmel fixírozza a szemközti ház kopottas
homlokzatát, úgy beszél hozzám. Gyenge, fátyolos a hangja.
– Délelőtt összefutottam valakivel. Évek óta nem láttam, nem is
gondoltam rá. Azt hittem, rég elfelejtettem. Az egészet… De nem…
 Fájdalmas zokogásban tör ki, alig értem, amit mond. Akkor sem sírt
ennyire, amikor az első alkalommal arról beszélt, hogy Karesz meghalt.
Kivesz egy zsebkendőt a dobozból, ekkor veszem észre, hogy egy
kártyalapot szorongat a kezében: a „megbocsájtás” feliratút.
Nem kérdezem. Megvárom. Beletelik néhány percbe, amíg
összeszedi magát. Három zsebkendővel később szipogva kezd bele:
– Pont húsz éve történt, de mégis olyan érzés, mintha csak pár nap
telt volna el azóta, hogy…
Újra sírva fakad. Akármennyire is szeretne, nem bír beszélni.
A nagy kapkodásban nem raktam ki a hamutálat, gyorsan
előszedem. Nem érdekli. El nem tudom képzelni, mi lehet az, amire
még a cigaretta sem jelent átmeneti gyógyírt neki. Megtörli a szemét,
nem foglalkozik azzal, hogy elkenődött rajta a smink. Mély levegőt
vesz, ismét nekifut.
– A tizenhetedik születésnapomra az apám nagy bulit szervezett.
Leginkább saját magának – próbál mosolyogni, de nem megy. – Főleg a
kollégáit és barátait hívta meg, az én osztálytársaimról szó sem
lehetett. Persze amúgy sem engedtem volna össze őket a szüleimmel.
Igazi, amerikai típusú kerti parti volt, lufikkal, tűzijátékkal meg
mindennel, ami kell. A társaságból alig ismertem valakit, unatkoztam.
Észrevettem, hogy az apám egyik haverja erősen nézeget. Az apám is
észrevette, és biztatott, hogy menjek oda hozzá. Odamentem. Kedves,
jóképű pasas volt. Hozott nekem piát, szendvicset, egész este nagyon
figyelmes volt velem. Sokáig beszélgettünk. Nagyon élveztem, hogy
nem úgy tekint rám, mint egy csitrire. Azt hiszem, kicsit többet ittam a
kelleténél, de nem voltam részeg. Felmentünk a szobámba, és…
Váratlanul rágyújt. Talán erőt gyűjt a folytatáshoz.
 – Gyakorlatilag megerőszakolt – fakad ki belőle.
Látja az arcomon a döbbenetet.
– Nem minden erőszak ugyanolyan – magyarázza. – Őt egyszerűen
nem érdekelte, hogy én akarom-e. Nem törődött vele.
Idegesen fújja ki a füstöt. Biztos vagyok benne, hogy olyan élénken
látja maga előtt azt az estét, mintha tegnap lett volna. Érthető a
zaklatottsága. Ezek az emlékképek nem halványulnak el soha.
– Nem tiltakoztam, nem álltam ellen. Akár azt is hihette, hogy
akarom. Másnap reggel látta az apám, ahogy kilép a szobámból, de nem
szólt egy szót sem. Ez jobban fájt, mint az, ami történt. Elárult.
– Akkor nem véletlen, hogy éppen ezt a kártyát fogod – mutatok a
lapra, amit még mindig erősen szorongat.
– Jaj, elnézést! – szabadkozik. – Észre sem vettem.
– Semmi baj! – nyugtatom.
– Igazad van. Nem bírok megbocsájtani – sóhajtja szomorúan.
– Ez természetes. Nem várja el senki tőled, hogy megbocsáss. Ezt
nem lehet és nem is kell megbocsájtani!
– Félreértesz. Én nem neki, hanem az apámnak nem bírok
megbocsájtani. Kismilliószor lejátszottam, hogy mi lett volna, ha akkor
és ott az apám leüvölti a fejem vagy lekever egyet nekem.
– Neked? De hisz ez nem a te bűnöd!
– De az – mondja. – Ha nem is az az este, hanem ami később
történt. Az már az én döntésem volt. Egy jól irányzott pofonnal az
apám talán megállíthatott volna, de esze ágában nem volt megállítani
engem. A születésnapom után ugyanis elkezdtünk találkozgatni a
pasassal. Eleinte csak egyszer-egyszer, később rendszeresen, hetente.
Amikor talált valami jó ürügyet arra, hogy leléphessen otthonról.
Merthogy nős volt.
– Még mindig nem értem, miért hibáztatod magadat.
– Mert hülye voltam. Elrontottam mindent. Ha akkor nem mentem
volna bele ebbe az egészbe, akkor lehet, hogy most minden másképp
alakul. Mit tudom én! Talán lenne családom, férj, gyerek meg minden.
Néha én is vágyom rá. Ugye, ezt nem gondoltad volna?
Ingerülten beszél. Tisztában van azzal, hogy nem sok értelme van a
„mi lett volna, ha” típusú gondolatkísérletnek. Nem tudja
visszaforgatni az idő kerekét. Ám nem csak ezzel van tisztában. Linda
okos nő, tudja, hogy az az éjszaka meghatározta az egész későbbi életét.
Nem tudom, és meglehet, nem is akarom vigasztalni. Ehelyett
inkább a megértésre próbálom rávezetni. Arra, hogy rájöjjön, miért
kezdett viszonyt azzal az emberrel, aki megerőszakolta.
Mire kigondolom a folytatást, önkiszolgáló módba kapcsol.
– Tudod, azon az estén fontos dolgokat tanultam. Például azt, hogy
a szex csak szex. Az emberek túlmisztifikálják, meg felcicomázzák
mindenféle nyálas érzelemmel, pedig a lényege semmi más, mint hogy
két test pár percre összeolvad. Ennyi. Se több, se kevesebb. Viszont azt
is megtanultam, hogy ez a pár perc tökéletes fizetőeszköz is lehet.
– Fizetőeszköz? – képedek el.
– Az.
– Mit lehet kapni érte?
– Figyelmet, törődést, igazi jelenlétet. Amit korábban soha, senkitől
nem kaptam.
Vizslatja az arcomat, próbálja kitalálni, mit gondolhatok most.
Egyelőre semmit. Egy szempillantás alatt elmúlt a fáradtságom,
döbbenten hallgatom Lindát.
– Ha belegondolsz, én sokkal többet kapok, mint amennyit adok. Ez
épp úgy igaz volt az első kapcsolatomra, mint a többire – mondja.
– Soha nem érezted, hogy túl nagy árat fizetsz érte?
– Nem, nem éreztem. Emlékszel, amikor azt mondtam, tudom,
mire számíthatok a másiktól, és azt mindig meg is kapom? – Bólintok.
– Hát erre gondoltam. Soha nem kezdek olyannal, aki csak szexet akar.
Ahhoz én túl jó vagyok.
– De hiszen így illegalitásba kényszeríted magadat – gondolkodom
hangosan.
– Illegalitás? Ugyan. Nem mehetünk együtt Michelin-csillagos
éttermekbe vacsizni? Na bumm. Nem jelenhetünk meg együtt a családi
rendezvényeken? Hála istennek! Hidd el, ezek egyáltalán nem
hiányoznak nekem.
– Akkor mégis mi hiányzik?
Eltöpreng a kérdésen. Emlékeztetem, mit mondott az imént, hogy
néha ő is vágyik családra.
– Igen. Néha. Aztán gyorsan végiggondolom, és rájövök, hogy köszi,
de nem. Én így nagyon jól elvagyok. Szeretem a gyerekeket, és ők is
bírnak engem, de ez nem jelenti azt, hogy tudnék családanyaként vagy
feleségként élni. Nem, nem tudnék. Legalábbis két hétnél tovább nem
bírnám. Megfulladnék.
Belekortyol a teába, és elővesz egy cigit, de nem gyújt rá.
– Láttad a Tükröm, tükröm című filmet Barbra Streisanddal? –
kérdezi. – Abban van egy jelenet, ami beleégett a retinámba. A csaj
húga éppen arról panaszkodik a nővérének, hogy mennyire elege van
az amúgy szívdöglesztően jóképű férjéből.
 Elváltoztatott hangon folytatja:
– „Szörnyű, hogy mindenhol ott van; a fürdőszobában, konyhában,
még az ujjamon is” – mutat a gyűrűjére. – Érted már? Én is így volnék
vele.
– De akkor mi hiányzik?
– Semmi. Tényleg – summázza immár nyugodtabb hangon.
És én elhiszem neki, hogy rendben van. Így, ahogy van.
Időközben kihűlt a tea. Kérdezem, hogy csináljak-e újat, de int a
fejével.
– Ne haragudj, hogy kiborultam! – mondja, miközben szaporán
kortyolja a hideg teát. – Váratlanul ért, hogy megláttam azt a pasast.
Felkavart. De tudod, mit? A legjobbkor történt. Így legalább
megoszthattam veled. Iszonyú jólesett. Még soha nem mondtam el
senkinek.
– Az apád később sem kérdezett rá? – faggatom szolidan. Látom,
már kevésbé zaklatott.
– Minek kérdezett volna? Tudta ő kérdés nélkül is… Mindent
tudott…
Linda apja visszaeső. És mint ilyen, aligha számíthat felmentésre,
megbocsájtásra. Passzivitásával legitimálta Linda viselkedését,
megadva ezzel a kezdőrúgást neki.
Kinyílt az „Apa-mappa”. Csupán egyetlen szó van benne: .
 K E D D E N N É G Y T Ő LN Y
OLCIG

T udtad, hogy élő festő soha nem kapott annyi pénzt képért, mint
Vettriano ezért? – mutat a rendelő falát díszítő poszterre.
Tudtam, mivel nagy rajongója vagyok az olaszos nevű, ám skót,
bányászból lett festőnek, de hagyom, hogy elkápráztasson a
szakértelmével. Soha nem árt, ha egy kis önbizalom-erősítéssel indul
az ülés. Különben meg élvezettel hallgatom őt. Elképzelem, milyen
lehet Linda, amikor aukciót vezet.
– Az Angol Művészeti Akadémia elutasította, de egy titokzatos
magángyűjtő hatalmas vagyont, mai áron majdnem egymilliárd
forintnak megfelelő fontot fizetett ki Az éneklő komorny ikért – meséli
lelkesen, miközben le sem veszi a szemét a filléres másolatról. –
Állítólag Jac k Ni chol son az egyik legelszántabb gyűjtője, a háza teli
van Vettriano-festményekkel. Én is szívesen elnézegetném
otthon – ábrándozik.
Ma feltűnően lassan érkezik meg a terápiába. Beesett, fakó az arca,
kimerültnek tűnik.
– Beteg vagyok – mondja, mire én reflexből beljebb húzódom a
fotelban. – Semmi komoly, az uszodában összeszedtem valami
fertőzést. Kaptam antibiotikumot, és már tüneteim sincsenek.
– Akkor miért vagy így letörve? – kérdezem, és óvatosan
visszacsúszom az eredeti pozíciómba.
– Mert a doki azt mondta, legalább két hétig kerülni kell a szexet –
feleli szomorúan. – Utána viszont Tomi üzleti útra megy. Ez azt jelenti,
hogy másfél hónapig nem találkozunk. Ezt nem fogom kibírni! – kel ki
magából.
– Miért nem tudtok találkozni, amíg itthon van Tomi?
– Az előbb mondtam, nem lehet semmi etyepetye – nyafog. –
Amúgy is óvatoskodnék, nem akarom, hogy Tomi hazavigyen tőlem
valami szuvenírt. Főleg most, hogy Niki gyereket vár.
– A séta, a beszélgetés vagy a filmnézés szóba sem jöhet?
Lemondóan ingatja a fejét.
– És amíg csak „extramentes” barátok voltatok?
– Az más volt – sóhajtja. – Egészen más.
Hirtelen témát vált:
– Van szabad időpontod kedden délután?
– Miért kérdezed?
– Csak átmenetileg, de szeretnék inkább akkor járni – mondja. –
Legalább addig, amíg Tomi haza nem ér. Így talán könnyebben
átvészelem ezt az időszakot.
– És miért pont kedden délután?
– Mert az a mi i dőnk – feleli sejtelmesen. – Akkor állapodtunk meg
ebben, amikor a barátságunk viszonnyá alakult. Ez nagy
könnyebbséget jelent mindkettőnk számára. Karesznál soha nem
tudtam, mire számíthatok, jön-e, vagy sem. Állandóan készenlétben
voltam, sorra mondtam le a barátnőim által szervezett programokat,
mondván, hátha tudunk találkozni. Persze a legtöbbször nem tudtunk,
így duplán mérges és csalódott voltam. Nem akartam még egyszer ebbe
a csapdába esni, így nagyon megörültem, amikor Tomi előállt azzal a
javaslattal, hogy legyen olyan, hogy a „mi időnk”, és ez lett a
„kedden négytől nyolcig”. Neki is jó így, és nekem is. Neki nem kell
állandóan azon feszengenie, hogy miként tud random időpontokra
alibit találni, én pedig a többi napon szabad vagyok, és azt csinálok,
amit akarok. Ha úgy adódik, akár egész nap kócosan, játszóruhában
tévézhetek, nem kell nonstop tökéletesnek és frissen sminkeltnek
lennem. Ám most nehezen viselném, ha jön a kedd délután, és én
otthon vagyok. Egyedül. – Ez az időpont mennyire fix? Általában
mennyire számíthatsz
arra, hogy Tomi jön?
– Órát lehetne igazítani hozzá.
– És ez a négy óra mennyire a „tiéd”?
– Teljesen. Ilyenkor csak mi ketten vagyunk, és teljesen kizárjuk a
külvilágot. Ő sem beszél másról, én sem. Ilyenkor csak az „itt és most”
van.
– Ez valamiféle kizárólagosságot jelent?
– Igen. Ez a lényeg. Tudom, hogy önámítás, de hetente egyszer,
kétszáznegyven percig úgy érezhetem, hogy fontos vagyok. Sőt! A
legfontosabb. És különleges. Egyébként nem volna velem.
– Soha nem gondolsz arra, hogy ha számára valóban te vagy a
legfontosabb, akkor végre előléphetnétek a fényre, hogy véget érjen a
titkolózás?
– Nem, ilyen meg se fordul a fejemben. Tomi nyílt lapokkal játszik.
Megmondta kerek perec, hogy soha nem hagyná el a feleségét –
emlékeztet rá. – És most, hogy igazi családdá válnak, ez pláne így van.
 Ahogy hallgatom Lindát, azon kapom magam, hogy – bár
szánalmat, sajnálatot kéne iránta éreznem – majdhogynem irigylem.
Ritkán találkozom ennyire tudatos emberrel, mint amilyen ő. Az persze
más kérdés, hogy mi rejlik e tudatosság mögött. A történetének néhány
epizódját megismerve korántsem vagyok biztos abban, hogy Linda
boldog, de kétségtelenül elégedett az életével. Ahogy ő fogalmazott a
minap: tudja, mit akar, és azt meg is kapja. Nem kerget hamis
illúziókat, nem idealizál helyzeteket és embereket. Jeges józansággal
bekalibrálja, kitől mit várhat. Például Tomitól azt a heti négy órát, ami
csak az övék. És ebben a négy órában előre kiszámítható módon
megélheti saját fontosságát és különlegességét. Azt hiszem, kevés
családos ismerősömről vagy kliensemről mondható el ugyanez…

Bármilyen nehéz, be kell látnom, Lindáék viszonyát is – akárcsak a

legtöbb házasságon kívüli kapcsolatot – a szex élteti. A szenvedélyes,
túlfűtött, határtalan szex. Amibe nem zavarnak be a napi gondok, a
kifizetésre váró számlák, az anyóssal való konfliktus. De vajon mit is
jelent a szex az a ér résztvevőinek?
A közvélekedés szerint a hűtlen felet – legyen az férfi vagy nő –
szinte mindig a vágyai szabad, korlátlan és következmény nélküli
megélésének igénye hajtja. Arról viszont nem szól a fáma, hogy ugyan
miért is kényszerül valaki arra, hogy – Esther Perel hűtlenségszakértő
szavával élve – a főkapcsolatából „kiszervezze” a szexet. Merthogy
igenis valamiféle kényszerről van szó. Ugyan minek fizetni az à la
carte-ért, ha a menü is ehető és finom?
 Tomi motivációján tűnődve eszembe jut egy régi kliensem:
negyvenes éveiben járó, önmagával látszólag békében lévő férfi, aki a
szép, csinos és vagány felesége mellett napi több órát töltött
pornóvideók társaságában. Kiderült, hogy annyira szerette és féltette az
amúgy törékeny párját, hogy attól tartott, ha a hitvesi ágyban éli ki az
ösztöneit, azzal fájdalmat és csalódást okozna, így a pornó mellett
döntött, az lett a vágyai tárgya. Ha úgy tetszik, a laptopja volt a
szeretője. Ez is hűtlenség a javából! Mégis mennyivel elnézőbben
fogadunk egy ilyen típusú „hobbit”, mint a klasszikus szeretői viszonyt.
Szemérmes világban élünk, ahol a tudomány – az aktuális
társadalmi normákhoz igazodva – nem keresi a választ olyan
kérdésekre, amelyeken nem illik elgondolkodni. Nem csoda, hogy
nagyítóval kell keresni a monogámia létjogosultságát megkérdőjelező
tanulmányokat. Abban a percben ugyanis, amikor be kell látnunk, hogy
a kép jóval árnyaltabb, mint azt elsőre hinnénk, véget kéne vetni az
ítélkezésnek. Pedig mennyivel egyszerűbb moralizálni a gondolkodás
helyett…
Nem ismerem Tomit, de feltételezem, hogy nála sem pusztán az
ösztönei parancsairól van szó, amikor félrelép, de hogy mi áll a
háttérben, az most nem fog kiderülni.
Ami viszont Lindát illeti: noha szerinte a „szex csak szex”,
bizony nagy tétben mernék fogadni, hogy az ő esetében is jóval
árnyaltabb a kép. Ő maga fogalmazta meg, hogy a viszony a
fontosság, a különlegesség, a szerethetőség megélésének lehetőségét
kínálja. Mivel azonban a Tomival együtt töltött idő javarészt a
szeretkezésről szól, Linda számára áttételesen a szex adja meg
mindezt. Csakhogy van egy kis bibi. Történetesen, hogy ez csak
tüneti kezelésre alkalmas
fájdalomcsillapító. Hetente egyszeri alkalom, amihez megtanult
idomulni. Igaz, némi elnyújtott hatással bír ez a „pirula”, de tartós
jó érzéstnem ígér. Ennek fényében kezdem megérteni Linda
kétségbeesett panaszáradatát, amiért hat egész héten át nem jut hozzá
az őt egyben tartó „üzemanyaghoz”.

– Mi lenne, ha úgy tekintenél erre a kényszerpihenőre, mintha

próbaválás volna?
– Micsoda?
– Próbaválás – ismétlem. – Svéd találmány. Egyesek szerint
párterapeuták találták ki, mások szerint jogászok. Én inkább ez utóbbit
tartom valószínűbbnek, mivel a skandináv országokban már be is épült
a jogrendbe. Addig nem hagyják jóvá a válást, amíg a külön utakat
tervező házasok nem igazolják, hogy bizonyos időt külön töltöttek.
Nyilván néhány kevésbé lelkes bíró megelégelte a sok és olykor
felesleges papírmunkát, ezért tették kötelezővé a próbaválást.
– Az megvan, hogy mi Tomival nem vagyunk házasok? – néz rám
kérdőn.
– Próbaképp elválni – macskakörmözök a levegőben – nem csak
házastárstól lehet. Egy embertől ugyanúgy lehet, mint – és most
kapaszkodj meg erősen! –, mondjuk, egy munkahelytől, lakástól vagy
rossz szokástól. A lényeg, hogy meghatározott ideig hátrébb lépjünk,
eltávolodjunk a helyzettől, amelyre így rálátásunk lesz. Ha egy bizonyos
távolságba kerülünk tőle, képesek leszünk megvizsgálni, miért is olyan
fontos nekünk az a valaki vagy valami. Ha benne vagyunk egy
szituációban, aligha bírjuk objektív módon megítélni. Azt kell jó
alaposan átgondolni, hogy mit kapunk attól a bizonyos helyzettől,
illetve kapcsolattól, és mit áldozunk rá. A hagyományos próbaválás
során nagyon sokan rájönnek, nemcsak képesek egyedül élni, de
kifejezetten szükségük is van egy kis függetlenségre. Ezzel szemben
sokan ekkor látják meg igazán a másik fél értékeit, és felismerik, miért
jó velük lenni – magyarázom.
– Én nem hinném, hogy ez alapvetően változtatni tudna az
elhatározáson, hogy valaki válni akar.
– Hiszed vagy sem, ez így van. Persze, nem mindenki arra használja
a próbaválást, amire kitalálták. Vannak, akik ezáltal csak időt nyernek,
úgy veszik, mint egy kis szabadságot. De mondok más példát. Egy
ismerősöm így tudott leszokni a dohányzásról. Elszánta magát arra,
hogy egy hétig nem gyújt rá, és ez idő alatt naplózni kezdte az
érzéseket, a gondolatokat, amelyek jelentkeztek, akárhányszor a
cigisdoboz felé nyúlt. Így jött rá arra, hogy voltaképpen a kedvenc
nagypapája miatt szokott rá a dohányzásra, aki a biztonságot és a
feltétlen szeretetet jelentette neki, és ezt az érzést eleveníti fel azzal a
rituáléval, ha elszív egy cigit.
– Hú, ez nagyon izgi. Ennek ellenére én nem tervezem, hogy
leszokom a dohányzásról – mondja, és mindezt demonstrálandó sietve
rágyújt. – Amúgy sem volt kedvenc nagypapám. Egyébként meg
tényleg nincs szükségem erre a próbaválásra, anélkül is pontosan
tudom, hogy mi kell nekem.
– És mi kell neked?
– Tomi.
Nincs több kérdésem. Előveszem a határidőnaplómat, és szabad
időpontot keresek Lindának. Kedd délutánra.
 P Á R I Z S M I N D I G J ÓÖ
TLET

A z elkövetkező hetekben nyugodt és mély beszélgetéseket

folytatunk Lindával. Nincs szükség tűzoltásra. Sokat mesél
Tomiról, aki – legalábbis annak alapján, amit hallottam róla – a hűtlen
felekkel kapcsolatos maradék sztereotípiáimra is rácáfol.
– Ő egészen más, mint a korábbiak – mondta egyik alkalommal
Linda. – Míg a többi pasas állandóan szidta, ócsárolta a párját, és olyat
is elmondott a másik nőről, amit nem akartam tudni, addig tőle egy
rossz szót sem hallottam Nikiről. Magától soha nem is említette, ha
nagy ritkán én rákérdeztem valamire, csakis az elismerés hangján szólt
róla. Furcsa, de ezt szeretem benne a leginkább. Előtte nem találkoztam
ilyen tisztességes, normális férfivel. Az is megkülönböztette őt a
többitől, hogy egyszer sem jött azzal a szöveggel, hogy otthon kihűlt a
hitvesi ágy. Nem is értem, miért hiszik azt a férfiak, hogy ezt a dumát
minden nő beveszi…
– Talán mert minden nő beveszi – vetettem közbe. – Tisztelet a
kivételnek!
– Hát én soha nem voltam vevő erre a dumára. Sőt, kifejezetten
dühített, amikor így beszéltek azokról a nőkről, akiket egykor ők
választottak. Ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy ha netán
otthagynák a feleségüket, barátnőjüket, és engem léptetnének a
helyükbe, vajon rólam is hasonlókat mondanának az újonnan érkező
szeretőjüknek?
– Ez elég valószínű. Nem véletlen, hogy a viszonyból hivatalossá
váló kapcsolatok többsége eleve halálra van ítélve. A titokra épített
románc aligha bír fennmaradni titkolózás nélkül. Ráadásul a szerelmi
háromszögek sajátos dinamikája, hogy ha az egyik szereplő valamiért
kilép a „képletből”, a másik kettő nem tud mit kezdeni egymással
a megváltozott feltételek mellett.
Megemlítettem neki egy ismerősömet, aki a végnapjait élő
házasságát egy kolléganőjével törte meg, majd nem sokkal a válása
után feleségül vette a szeretőjét. A nő szinte az esküvő másnapjától
kezdve őrületbe kergette a férfit a féltékenységével. Mondanom se kell,
alig egy évig voltak házasok…
– Több oka is van annak, ha a hűtlen fél becsmérli a párját –
fejtegettem. – Az egyik, hogy enyhítse a bűntudatát (elvégre érthető,
hogy házon kívül keresi a boldogságot, a megértést, a szexet az, aki
otthon nem kapja meg), a másik, hogy ezáltal is éreztesse a szeretővel,
hogy mennyivel különlegesebb, szebb, jobb és értékesebb, mint a
másik. Ezek a éle morzsák, amelyekkel az illető „időt
vásárol” magának. Mindaddig ugyanis, amíg sorjáznak a
bókok, addig megúszható a döntés, a „morzsaszedegető” nem ad
ultimátumot.
– Ez marhaság! – csattant fel Linda. – Épp attól érzem magam
jónak, mert Tomi soha nem értékelte le Nikit.
– Igen ám, de a kevésbé magabiztos szeretőkre ezek a szavak úgy
hatnak, mintha hájjal kenegetnék a büszkeségüket. Nem is olyan rég
neked is olyan partnered volt, aki megállás nélkül alázta a nejét –
jegyeztem meg halkan.
– Igazad lehet – adta meg magát.
E vitákkal tarkított időszakban Linda közelebb került saját
magához. Abban viszont korántsem vagyok olyan biztos, hogy az
önismeret útján tett határozott lépések a változtatás irányába terelték
őt. Éppen ezért nagyon megörültem annak az sms-nek, amit néhány
napja küldött: „Ha nem gond, szeretnék a szokott időpontban menni.”
De jó! Ezek szerint Lindának már nincs szüksége arra, hogy az
üléseinkkel vonja el a figyelmét Tomi égető hiányáról, és a kedd
délutánra áthelyezett óráink végre okafogyottá váltak. Ám egy gonosz
kis hang a fejemben azt duruzsolja, hogy más oka van a
programmódosításnak. Például az, hogy Tomi hamarabb hazajött,
visszaállt a rend, és a „mi időnk” nem csereszabatos holmi
terápiás üléssel.

Legnagyobb meglepetésemre Linda egy hatalmas gurulós bőrönddel

érkezik. Számíthatott a csodálkozásomra, azonnal magyarázatba kezd.
– Bocsánat, de nem tudtam máshogy összeszervezni a napot.
Párizsba repülök egy aukcióra – zuhan pihegve a fotelba. – Évek óta
nem jártam ott, pedig imádom. Most ez egy jó alkalom, hogy
összekössem a kellemeset a hasznossal.
Felé fordítom az asztali órát, hogy jól lássa.
– Köszönöm! Ötvenkor el kell indulnom, Zalán elém jön taxival.
– Za-lán?
 – Igen, vele megyek Párizsba. Néhány hete találkozgatunk – feleli
még mindig zihálva.
– És Tomi? Ő a múlté? – kérdezem némi csalódással. Az az igazság,
hogy az elmúlt hetekben kezdtem határozottan megkedvelni őt.
– Így is mondhatjuk…
Megkegyelmezek neki, adok egy szusszanásnyi időt.
– Főzök egy kávét. Kérsz?
– Jaj, dehogy! Így is majd kiugrik a szívem – kiált utánam.
Mire visszatérek a szobába, kezében a cigi. Remegnek az ujjai.
Megint.
– Szóval, mi történt Tomival?
– Ez a kávé is lefőtt, ennyi volt – mondja könnybe lábadt szemmel,
de mosolyogva. – Találkoztunk, beszélgettünk, és a végén odaadott egy
levelet. Egy kézzel írt, ötoldalas levelet. Ez annyira jellemző rá! Mindig
mindent stílusosan csinál…
Feláll, ráérősen kinéz az ablakon, nem érdekli az asztalra kitett óra.
Nem fordul felém, úgy beszél.
– A levélben megköszönte az időt, amit együtt töltöttünk, megírta,
hogy az irántam érzett szeretete semmit nem változott, és ez így is
marad, mint ahogy az is, hogy nagyon fontos vagyok a számára. Niki
veszélyeztetett terhes, és egyértelmű, hogy mellette a helye, viszont
engem sem akar megbántani azzal, hogy bizonytalanságban tart, mert
gyakran nem ér rá, ezért szeretné tisztázni a helyzetet. Kérte, hogy ott
folytassuk, ahol pár hónapja elkezdtük. Az ő szájából, vagyis tollából
egyáltalán nem közhelyes, hogy maradjunk barát ok, mert tudom,
hogy komolyan gondolja. Biztos vagyok abban, hogy számíthatok rá,
mint
ahogy abban is biztos vagyok, hogy mindig közünk lesz egymáshoz. És
ez ismeretlen, megnyugtató érzés. Ilyenben még nem volt részem…
Elegánsan, lassan, amolyan hamisítatlan lindás léptekkel tér vissza
a fotelhoz.
Ha létezik jó és méltó lezárás, ez az. Nem maradtak kérdések, nem
maradtak elvarratlan szálak. Az órára pillantok. Alig húsz percünk
maradt, sietnünk kell. Gyorsan Zalánra terelem a szót.
– Egy poli csoportban szúrtuk ki egymást – suttogja, mintha valami
szégyenteljes titkot osztana meg velem.
Elhallgat. Várja a hatást. Bár kissé meghökkenek, szemem se
rebben.
– Mit gondolsz a poliamóriáról? – kérdi. – Ez maga a fertő, a bűnös
viszonyok legalja, ugye? – provokál. – De tényleg, mi a véleményed?
– Miért fontos, hogy én mit gondolok erről? – dobom vissza a
labdát.
– Nem fontos, de engem érdekel – jelenti ki, és gondosan elnyomja
a csikket.
Nem kéretem magam sokáig. Egyrészt, mert ezzel kapcsolatban
határozott álláspontom van, másrészt, mert sürget az idő. In medias res
vágok bele:
– Meggyőződésem, hogy hosszú távon nem tud működni –
jelentem ki kerek perec.
– Miért? – hökken meg.
– Mert a nyitott házasság, illetve annak kiterjesztett változata, a
poliamória leggyengébb láncszeme paradox módon pont az alappillére,
vagyis az őszinteség.
– Ezt nem értem – gyújt rá ismét. – Miért volna ez a buktatója?
 – Pedig pofonegyszerű – magyarázom. – Nem lehet érzelmekre
szerződni! Márpedig ennek ez a lényege. Bármennyire is szeretem a
másikat, megtisztelőnek tartom a hűségét, és én is megajándékozom a
bizalmammal, ugyan mi a garancia arra, hogy például két év múlva
nem fog pokolian zavarni az a köztünk lévő fene nagy őszinteség?
Tegyük fel, most megállapodunk abban, hogy mindenbe beavatjuk
egymást, mivel ez a poliamor kapcsolatok kulcseleme, ám történik
valami, mondjuk, elküldenek a munkahelyemről, vagy befuccsol a
vállalkozásom, összeveszek az anyámmal, és padlót fogok. Ebben az
állapotban nem várnám el a másiktól, hogy avasson be a szerelmi élete
rajtam kívül eső részleteibe, sőt kifejezetten zavarna a boldogsága.
Biztosan létezik olyan mély és igaz szeretet, amely lehetővé teszi, hogy
valaki még ebben a helyzetben is képes legyen együtt örülni a párjával,
de bevallom, én még nem találkoztam olyannal, aki látott valaha ilyet.
– Ebbe még nem gondoltam bele – tűnődik.
– A tévedés jogának fenntartása mellett állítom, hogy a poliamor
kapcsolatok szinte soha nem egyenrangúak, soha nem a két fél
egyforma akaratának mentén indul el és marad fenn. Általában a
kalandozni vágyó társ kezdeményezi a nyitást, a másik többnyire csak
rábólint, vagyis valamiért aláveti magát a másik akaratának. Tehát nem
feltétlenül az őszinteség a nyitás elsődleges oka. Leginkább a
titkolózással járó kellemetlenség az, amitől meg akarja kímélni magát a
„polipárti”.
– Sokat olvastam a témában. Ha ez annyira életképtelen
konstrukció, mint mondod, akkor mégis hogyan működhetett
Radnótiés Gy armati Fanni között vagy Polc z Alaine és Mészöly Mi
klós között hosszú-hosszú éveken át?
 Mekkora szerencse, hogy én is tájékozódtam ebben a témában –
suhan át az agyamon. Kissé magabiztosabban folytatom.
– Ha jobban belegondolsz, rájössz, hogy mindkét általad hozott
példában szereplő nő nagyon is megszenvedte a férje legitim
kalandozásait, de – más-más okból – kénytelenek voltak a
házasságban maradni – jegyzem meg.
Elmosolyodik. Talán alaposabban utánanézett korábban.
– Hadd mondjak még valamit! A te szempontodból nem a
főkapcsolat dinamikája a kérdés, hanem az, hogy a poliamória milyen
hatással lehet a szerelmi háromszög egészére. Emlékszel, amikor a
titok erotizáló hatásáról volt szó? – kérdem, mire Linda határozottan
bólint. – Nos, abban a percben, hogy legalizálttá, hivatalossá válik egy
viszony, elillan a varázs. És ez mind semmi! A kapcsolatért hozott
áldozatok, erőfeszítések felértékelik a románcot. Ha nincs szükség
ezekre a pluszbefektetésekre, óhatatlanul hétköznapivá silányul a
kapcsolat. Ráadásul egy ilyen helyzetben mitől éreznéd magad
különlegesnek és egyedinek? A te szereped is alaposan megváltozna az
elsődleges társhoz, a másik nőhöz képest. Akármilyen meglepőnek is
tűnik első hallásra, de hidd el, szeretőként sokkal jobb helyzetben vagy,
mint a feleség: te tudsz az ő létezéséről, ő viszont nem tud rólad. Egy
poliamor kapcsolatban ezt a kiváltságot is elvesztenéd.
– Vége? – kérdezi kedvesen a lelkesedésem láttán.
Belekortyolok a kávéba, ami nemcsak kihűlt, de a rögtönzött
kiselőadásom alatt valami rejtélyes okból színt is váltott.
– Akkor én most mit csináljak? – néz rám elveszetten.
– Öltözz és szaladj, nehogy lekésd a gépet!
 Riadtan az órára néz. Gyakorlott mozdulatokkal dobja magára a
pulóvert és a kabátot. Az előtérben állva hirtelen átölel. Mintegy saját
magát is megnyugtatva a fülembe súgja:
– Tudod, Párizs mindig jó ötlet.
A szobában felejtette a sálját, gyorsan beszaladok érte.
– Igen, Audrey Hepburnnek igaza van, Párizs mindig jó ötlet – adom
a kezébe a sálat. Most látom csak, trikolór Ei el-torony-mintás.
– Majd jelentkezem – szól vissza, miközben a liftbe cibálja a
kerekes bőröndjét.

Linda nem jelentkezett többé.

Benne volt a pakliban. Ami néhány hónapja még kérdés volt,
immár bizonyossággá vált. Megkapta, amiért jött: erősebb, tudatosabb
és magabiztosabb lett. Ám esze ágában nem volt változni és változtatni.
És ezt nekem tudomásul kell vennem.
Fél év telt el azóta, hogy elköszöntünk. Mostanában gyakran
eszembe jut. Kíváncsi lennék rá, hogy van, mit csinál, de legfőképp
arra, vajon mit vitt magával, mit tudott hasznosítani a közös
munkánkból. Néha, amikor átfut az agyamon az önvád és a gondolat,
hogy kudarcot vallottam, Fodor Ákos soraival nyugtatom magam:
A más élete. Hozzászólhatok. Bele nem.
 HÉDI

Nem v olt pozití v forgatókönyv a fej é be n. Mint a legt

öbblombi kos, ő is a kudarc ra rendezkedett be. Hi ába
kapt atöbbször is házi feladatként , h ogy „ futtasson le
fejben egyoptimista modellt”, el sem tudta képzelni, mi ly
e n, ha mégi ssi kerü l.
 A B O R T U S Z R A M E G Y AR
AT K Ó - U N O K A

K ét dolog van, amiért egy nő mindenre képes. Az egyik, hogy

gyereke legyen, a másik, hogy ne legyen. Az élet néha igencsak
sajátosan keveri a lapokat. Vannak nők, akik mindkettőből alaposan
kiveszik a részüket.
Hédit négy évvel ezelőtt ismertem meg. Előttem már járt
pszichológusnál, de hatalmasat csalódott. Akkorát, hogy megfogadta,
soha többet. Aztán mégis eljött hozzám. Mert akárhogy is erőlködött,
próbálkozott, sehogy sem bírt feltápászkodni. Alaposan padlót fogott,
kellett a segítő kéz. Legyen az akárkié.
Az első találkozásunk beleégett az emlékezetembe. Felemás érzéssel
fogadtam a jelentkezését. Ugyan megtisztelő volt a bizalma, nagy terhet
rakott rám azzal, hogy tőlem várta, köszörüljem ki a csorbát, amit egy
másik terapeuta ejtett.
– Én voltam a hibás, nem néztem utána eléggé – korholta önmagát.
– Nem értettem, miért van az, hogy a terápiás ülések után olyan
vagyok, mint akin átment az úthenger. Órákon át csak remegtem,
görcsben állt a gyomrom, alig kaptam levegőt. És mindig ez történt.
Újra meg újra. Ezek a furcsa rosszullétek folyton megismétlődtek.
Eleinte azt hittem, ennek ilyennek ke ll lennie. Mint a
csontkovácsnál: akkor jó, ha fáj. Aztán rájöttem, hogy mégsem velem
van a baj, és egy terápiának nem szabadna így működnie.
Az a nő állandóan a bűntudatról és a megbánásról akart velem
beszélni. Én viszont nem akartam – panaszkodott dühösen. – Sokféle
érzés kavargott bennem, de ezek nem voltak köztük. Amikor
megnéztem az adatlapját, akkor jöttem rá, hogy miért erőlteti ezeket a
témákat. Azzal kezdi a bemutatkozást, hogy „két gyönyörű kislány és
egy örökmozgó kisfiú boldog és büszke anyukája vagyok”. Hát
ezért hagytam ott, és ezért vagyok most itt. Ugye már érti? – nézett
rám vizslatón.
Nem, nem értettem, de próbáltam úgy tenni, mintha mégis.
Miközben őt hallgattam, igyekeztem felidézni, én milyen személyes
jellegű információkat osztottam meg a honlapomon. Úgy rémlett,
szinte semmit. Eltekintve attól, hogy volt egy súlyos balesetem, amiből
testileg és lelkileg is lassan, sok szenvedés árán tudtam csak felépülni.
Ezt is kizárólag azért emeltem ki, mert akartam, hogy tudják a hozzám
forduló, poszttraumás elakadásban érintettek, hogy olyasfajta dudás
vagyok, aki megjárta a poklot. Számomra a PTSD (poszttraumás
tünetegyüttes) nemcsak egy vizsgatétel a sok közül, hanem személyes
tapasztalat. Egyéb, a magánéletemre vonatkozó adat vagy tudnivaló
nem szerepel az oldalamon. Megnyugodtam. Viszont még mindig nem
kapiskáltam, mire gondolt Hédi. Rákérdeztem hát:
– Miért zavarta ez az információ?
– Mert abortuszom volt – felelte szikáran.
Összeállt a kép. Hédi választása egy olyan terapeutára esett, akinek
az anyaság az identitása alappillére. Ám nem csupán a privát, de a
szakmai identitásának is meghatározó eleme a szülőszerep. Ez a sajátos
szerepdi úzió az oka annak, hogy az elődöm kizárólag e tengely
mentén képes gondolkodni a gyermekvállalásról. És mivel ez így van,
képtelen elvonatkoztatni a saját értékrendjétől. Az ő fejében az
abortusz következménye csakis a megbánás és a bűntudat lehet. Nem
csoda, hogy Hédi fejvesztve menekült.
Jóllehet, alig egy órája beszélgettünk, én egy életre megtanultam: az
anyaság nem szakmai adat.

Szerettem Hédivel dolgozni. A kezdeti bizalmatlansága hamar

szertefoszlott, a beszélgetéseink néhány hét alatt méllyé és intenzívvé
váltak. Látványosan haladtunk. Noha komoly témákat feszegettünk, az
óráink kifejezetten jó hangulatban teltek. Ideális kliens volt: tökéletes
átmenet a lelkes rajongó és a sziklaszilárd ellenálló között. A lelkes
rajongó szorgosan jegyzeteli a szavaimat, közben úgy tekint rám, mint
egy szakavatott és tévedhetetlen Messiásra. Bevallom, ilyenkor hajlok
arra, hogy elhiggyem, minden ellenkező híresztelés dacára én találtam
fel a csőben a lyukat. Az ellenálló a másik véglet. Róla folyamatosan
lepattanok, és – teljesítménykényszeres lévén – borzasztóan
szenvedek. Az ilyen kliens közelébe csakis túlméretezett szakmai
egóval és jégtörő csákánnyal merészkedem, máskülönben
végérvényesen hatalmába kerít a gyanú, hogy mégsem
pszichológusnak, hanem hidegburkolónak vagy virágkötőnek szánt
engem a teremtő. Hédi jó érzékkel elegyítette e két véglet közt sorakozó
megannyi árnyalatot. Ettől volt ő igazán önazonos. És nem mellesleg
i deál is kl i ens .
 A történetét megismerve egyértelművé vált: tényleg nem a
bűntudat feloldásában kell segíteni neki, hanem abban, hogy
visszaszerezze az önbizalmát, és merjen bízni a párjában, Tiborban és a
kapcsolatuk erejében.
Mindketten pályakezdő építészek voltak. Saját terveik alapján
készülő házuk még szerkezetkész sem volt, szinte hónapról hónapra
éltek, utazásra, szórakozásra gondolni sem mertek. Tibor szülei éppen
a csaknem negyven éve tartó házasságukat készültek felbontani, a férfi
mélypontra került. És ekkor jelent meg a két csík a teszten. Egyikük
számára sem volt kérdés, mit kell tenni. Mégis. Hédit gyötörte a
bizonytalanság. Csaknem egy év közös munka után úgy tűnt, nemcsak
az önbizalmát sikerült némiképp megerősíteni, de az abortusz fizikai
következményeit övező szorongása is enyhülni látszott. Reményekkel
telve és irracionális gondolataitól szabadulva folytatta útját. Immár
önállóan, segítség nélkül.

Ugyan nyilvánvaló volt, hogy per pillanat nem aktuális a

„babaprojekt”, az úgynevezett másodlagos meddőség témája mellett
nem mehettünk el szó nélkül. Tudnia kellett arról, hogy ha nem
sikerül kellőképpen beilleszteni a személyes történetébe az abortusz
traumáját (mert ne legyenek kétségeink,
megúszhatatlan a trauma), az bizony a
későbbiekben gondokat okozhat. Mint ahogy általában a korábbi
várandósságokkal összefüggő krízisek is örök nyomot hagyhatnak úgy
a testben, mint a lélekben. Az el nem gyászolt veszteségek bizony
blokkolhatják az újbóli teherbeesést.
 Hédi türelmesen hallgatta a fejtegetésemet, majd váratlanul
megszólalt:
– És mi van akkor, ha nem a saját traumám akadályoz majd?
Meghökkentett a közbevetése.
– Az anyám Ratkó-gyerek – folytatta. – Ha tudná, hányszor, de
hányszor ismételgette, hogy „én Ratkó-gyerek vagyok”, „én
Ratkó-gyerek vagyok”. Mint valami mágikus mondókát, úgy
mantrázta. Ha rossz napja volt, azért, ha megsértődött valamiért,
azért. És neki gyakran volt rossz napja. És gyakran megsértődött.
A drámai hatás kedvéért még legyintett is hozzá, mondván, „ezt ti
úgysem értitek”. Kiskoromban tényleg nem értettem. Csak azt
tudtam, hogy anyával valami rossz dolog történt, amiért anyát
sajnálni kell. Ma már tudom, ez mártírkodás. Ha valamiben,
ebben vérprofi az anyám. Akár posztgraduális képzésen is
taníthatná.
Hirtelen elnevette magát.
– Istenem, milyen patent kis szalagcím lenne: „ Ab ortuszra megy
aRatkó-unoka” – kiáltotta rikkancshangon, és közben olyan
diadalittasan emelte magasba a karját, mint a Moszfilm stúdió
emblematikus plakátjának munkáspárja.
Hédi nem is sejtette, milyen pontosan megragadta a lényeget.

A holokauszt-túlélők leszármazottjai körében megfigyelt

„gyerektelenségről” manapság már nem csupán egyre többet
beszélnek, de egyre többen kutatják is a témát. Még nevet is adtak a
jelenségnek: ez lett a Kaddis-szindróma (utalva Kertész Imre Kad
dis a me g nemszü letett gy ermekért című regényére). A Ratkó-korszak
hasonló hatását
viszont alig vizsgálják. Pedig szinte biztosra vehető, hogy az érintettek
hasonló láthatatlan terhet cipelnek. Egyikük sem tudhatja biztosan,
hogy annak idején szüleik szerelmének gyümölcseként, várva várt
gyerekként jöttek a világra, vagy kényszerből, a Rákosi-rendszer egyik
legbrutálisabb rendelkezése, az abortusztilalom
„következményeként”. Ez a bizonytalanság tömegek életét keserítette
meg, lelki sebeiket pedig akaratlanul is átörökítették gyermekeikre.
Az elutasítottság traumáj a. Így nevezik a pszichológiában azt
az összetett, a tudat szintjére nem, vagy csak ritkán hatoló érzést,
amikor az ember folyton-folyvást megkérdőjelezi saját
létjogosultságát. Ma már tudjuk: a nemkívánatosság okozta
sérülések már születés előtt kialakulnak, gyógyíthatatlan sebeket
ejtve a magzat génjeiben. Akárcsak a túlélők traumája, ugyanúgy
az elutasítottság traumája is nemzedékről nemzedékre száll,
megpecsételve ezzel a mit sem sejtő utódok sorsát.
Lehet, hogy Hédi sors át is megpecsétel i maj d a Kaddi s-szindróma?
– merengtem magamban. Ám – mivel a kérdésnek nem volt
aktualitása – gyorsan elhessegettem a gondolatot.
Csaknem három év telt el azóta.
És Hédi a minap
bejelentkezett…

Általában jó érzéssel tölt el, ha egy régi kliensem kér időpontot. Azt
bizonyítja, hogy eredményes volt a munkánk, és a terápiás
kapcsolatunkat megalapozó bizalom is töretlen maradt. Sokan úgy
hiszik, a hatékonyság azt jelenti, a kliens nemcsak az aktuális
problémáját tudja megoldani, de egyszer s mindenkorra immunissá
válik a később jelentkező nehézségekkel szemben, vagyis „felmentést
kap életből”. Ez csak részben igaz. Valóban ellenállóvá válik. Feltéve,
ha az immunitás alatt azt értjük, hogy amit korábban problémaként
élt meg, arra később inkább megoldandó és megoldható
feladatként tekint. Ám a terápia, mint olyan, nem ad felmentést
életből, azaz mindig szembejöhetnek olyan helyzetek, amelyekhez
nem elegendőek a meglévő eszközök. Ilyenkor új megküzdési
módok kimunkálására lehet szükség. Ehhez pedig olykor külső
segítségre.
Ezúttal elmarad a várt jó érzés, aggodalommal tölt el, amikor
meghallom Hédi hangját.
– Nem jön össze a baba. Lombikozunk egy ideje. Szeretnék nem
belebolondulni – mondja.
Ismerős ez a hang. Határozott, kemény, ugyanakkor kétségekkel és
félelmekkel átitatott.
Lehet, hogy mégsem volt annyira eredményes a munkánk,
mintgondoltam? Lehet, hogy átsiklottunk valami fontos dolog felett? Leh
et, hogyhibáztam, és mégsem vagyok olyan jó szakember, mint
amilyennekszeretném hinni magam? – cikáznak bennem a kínzó és
egyben önző kérdések. Most már nemcsak amiatt van bűntudatom,
hogy annak idején nem voltam kellően alapos, hanem azért is, mert e
percben saját szakmai rátermettségem jobban foglalkoztat, mint az,
hogy mi történt a kliensemmel.
Miután letettük a telefont, Hédi dossziéja után kutatok. Nem kell
sokat keresgélni, a doboz tetején pihen a vaskos anyag. Kicsit félve
olvasok bele a régi jegyzeteimbe. Szavak, félmondatok, papírra vetett
gondolatok, sejtések, amelyeket annak idején többnyire hangosan is
kimondtam. Az utolsó oldalon egy bekeretezett rész:
„Transzgenerációs
trauma? Anyaságélmény? Kapcsolati törések?”. Mintha éreztem volna,
hogy ezek a felbukkanó kérdések egyszer még fontosak lehetnek. Nem
emlékszem, hogy beszéltünk róla, vagy sem. A kérdőjelek nyilván azt
jelzik, magam sem voltam biztos abban, hogy van-e jelentősége
ezeknek az összefüggéseknek. És abban sem voltam biztos, hogy
egyáltalán léteznek ezek az összefüggések.
Most viszont hirtelen megtelnek tartalommal, és egy csapásra
aktuálissá válnak az évekkel ezelőtt lejegyzett szavak. A kétségeim
azonban nem szűntek meg. Tételezzük fel, hogy Hédit valóban a
másodlagos meddőség akadályozza a teherbeesésben. Tételezzük fel,
hogy ennek a hátterében valóban az anyaság élményével vagy
elutasításával kapcsolatos, nemzedékeken áthúzódó traumák állnak.
De vajon törvényszerű, hogy ez a transzgenerációs hatás meddőség
formájában jelenjen meg?
Mint oly sokszor, ezúttal is az evolúciós pszichológiát hívom
segítségül. A lélektan e viszonylag fiatal ága számomra igazi
aranybánya. Itt szinte valamennyi mi ért re konyhakész válaszra lelek.
Az evolúciós pszichológia ugyanis az egyes reakciókat,
viselkedési formákat aszerint magyarázza, hogy azok miként
szolgálják a faj és az egyén fennmaradását. Eszerint a meddőség
(mint pszichés gát) nem más, mint a traumák mentén sérült,
„hibás”, „selejtes” gének átadásának akadályoztatása. Csábítóan
egyszerű indoklás. Túlságosan is az.
Érzem, hogy a gondolatmenetben valami hibádzik. Ha ugyanis
általános érvényű igazság lenne az ok-okozat közötti összefüggés a
meddőség és a transzgenerációs traumák között, akkor az
emberiségnek réges-régen ki kellett volna halnia. Tekintettel arra, hogy
ez nem történt meg, nem lehet szó általános érvényű igazságról.
Legfeljebb arról, hogy vannak, akik a transzgenerációs traumákra úgy
reagálnak, hogy rövidre zárják az öröklési láncot, azaz nem adják át a
sérült géneket. Ennek pedig a leginkább kézenfekvő módja a meddőség.
A tudattalanban zajló folyamatok gátolják a teherbeesést. Ám vannak,
akik ugyanazokra a traumákra egészen másképp reagálnak, és
transzgenerációs hatások ide vagy oda, azok nem akadályozzák a
családalapítást.
Nem tudni, Hédi vajon melyik csoportba tartozik. Mint ahogy az
sem biztos, hogy esetében egyáltalán beszélhetünk-e transzgenerációs
hatásról. Bele kell törődnöm, hogy ezekre a kérdésekre egyelőre nincs
válasz.
Ahogy lapozgatom a jegyzeteimet, rájövök, szinte a legapróbb
momentumokra is tisztán emlékszem Hédi kapcsán. Talán mert a
születésnapomon volt az abortusza. Furcsa egybeesés. Szerinte „ez egy
jel” volt, ami igazolta, hogy jó helyen van. Mármint nálam. Nem
vitatkoztam, ráhagytam.
Most pedig újra tőlem várja a segítséget.
Vajon mit rontottunk el?
 NEKI A MACA KELL

„Egy középkorú házaspár kereste fel a pszichológust. Miután a

terapeuta megkérdezte őket, hogy mi a gond, a nő hosszasan és
zokogva sorolta a szakembernek az elmúlt tizenöt év összes létező
problémáját. Csak mondta, mondta: elhanyagolás, bensőségesség
hiánya, üresség, magányérzet, szeretethiány és egy végtelen lista
a soha ki nem elégített érzelmi igényeiről. A szakember
türelmesen hallgatta az asszony panaszáradatát, majd felállt,
megkerülte az íróasztalát, és egy hatalmas szenvedélyes csókkal
magához ölelte a nőt. Az asszony hirtelen elhallgatott, és leült. A
pszichológus a férjhez fordult és így szólt: »Látja, erre van
szüksége a feleségének, hetente legalább háromszor! Meg tudja
tenni?« A férj gondolkodott egy kicsit, majd válaszolt: »Nos, el
tudom hozni önhöz hétfőnként és szerdánként, de péntekenként
horgászni járok.«”

Ez a Facebookon terjedő anekdota igencsak megosztotta a

pszichológusokat. Voltak, akik jót nevettek rajta, de szép számmal
akadtak olyanok is, akik kifejezetten etikátlannak és szakmaiatlannak
tartották a tréfás posztban szereplő terapeuta megoldását. Kicsit
meghökkentem. Pontosítok: nem kicsit. Úgy hiszem, nem szívesen
kérnék segítséget olyan pszichológustól, akiben még nyomokban sem
lelhető fel a humorérzék. Sőt, én egyenesen felvételi
alapkövetelménnyé tenném ezt a készséget.
Hédivel szinte a kezdetek óta ösztönösen „használjuk” a
humor kínálta plusz kommunikációs csatornát. Számára egy nagyon
fontos kapaszkodó, számomra egy nagyon fontos terápiás
dimenzió. Segít elvonatkoztatni, segít távolságot tartani
az adott helyzettől, problémától. A
humor egy levegőbuborék az élet sűrű szövetében, ami lehetővé teszi,
hogy néha szusszanjunk egyet, és közben kitaláljuk, merre tovább.

Hédivel nem a humor az egyetlen közös nyelvünk. A munkám során

alaposan megtanultam a „lombikosok” nyelvén beszélni. Ismerem
az eljárások, beavatkozások és vizsgálatok elnevezését. Akkor sem
jövök zavarba, ha rövidítéseket, betűszavakat vagy szlengkifejezéseket
hallok. Így hát szemem se rebben, amikor beavat a legújabb
fejleményekbe.
– Megvan a DNS-fragmentációnk eredménye. Hatvan százalék
fölött vagyunk – közli színtelen hangon.
– Az nem jó. Nagyon nem jó – válaszolom én is legalább olyan
színtelen hangon, mint ahogyan ő beszél.
– Tudjuk – sóhajtja. – Egy éve is megnézettük. Hasonló volt az
eredmény.
Mérges vagyok rá, de igyekszem palástolni a haragomat, mivel
tudom: „típushibáról” van szó. Majdnem minden lombikos nő
beleesik a tudatmódosítás e sajátos megnyilvánulásába. Hédi egy
éve tudja, hogy a „hiba nem az ő készülékében van”, ennek
ellenére magával
sodort. Elhitette velem, hogy csakis miatta nem jön össze a gyerek. Az
üléseinket az újonnan felfedezett inzulinrezisztenciája tematizálta.
Tudatosan készültünk a soron következő terheléses és egyéb
vizsgálataira, beszéltünk a drákói szigorral összeállított diétájáról, a
születésnapi tortája kiporciózásáról, a lopva megevett hamburger
utáni, émelygésbe fajuló bűntudatáról. Tiborról és az ő spermáiról
viszont nem esett szó.
Annak ellenére, hogy a DNS-fragmentáció eredménye a
spermiumok hadrafoghatóságát jelzi – ami Tibor esetében még
barokkos túlzással sem mondható optimálisnak –, többes számban
fogalmaz. Ösztönösen…
Nem hibáztatom Hédit. Áldozat. Mint a legtöbb nő, akinek a
kezelőlapján ott virít a diagnózis: „ismeretlen eredetű
meddőség”. Ahogy ő magával sodort engem, úgy sodor
mindannyiunkat magával a közhiedelem, miszerint csak és kizáró
lag nő leh et meddő . Amikor kiderül, hogy a kitartó
próbálkozások dacára nem jön a baba, valamennyi szempár a
nőre szegeződik. A szánakozó, együttérző pillantásokat még
véletlenül sem a férfihoz intézik. Tüzes vassal égetik a köztudatunkba
ezt a hiedelmet. Egy patriarchális társadalomban a Férfi nem lehet
terméketlen. Ha netán mégis az, nem veszünk róla tudomást. Ha
netán mégis, akkor sem beszélünk róla. A tartós elhallgatás
következtében vakfolt keletkezik, amely nem engedi, hogy meglássuk,
mindkét nem ugyanakkora arányban érintett a
meddőségben.
Hédi hiába tudja, mi a helyzet, elhitte, hogy ha nagyon odafigyel,
megvon magától minden földi jót, és becsületesen eljár a
kontrollvizsgálatokra, akkor érdemben tehet az ügyükért. Olyannyira
elhitte, hogy velem is elhitette.
Kijózanító megismerni a DNS-fragmentációs vizsgálat eredményét.
Megpróbálom őt is kijózanítani. Radikális megoldáshoz folyamodom,
erős szavakat használok:
– Ha jól értem, maga mindent megtesz azért, hogy ötcsillagos
szállást biztosítson a kis kreténeknek?!
– Uhh, ez találó. Megjegyzem – mondja sírva-nevetve, és kikap egy
zsebkendőt a dobozból.
Mással aligha mertem volna ennyire sarkosan fogalmazni, de mivel
van humora, vele lehet. És ez a túlélése záloga. Királyh eg y i Pál
tévedett, amikor azt mondta, „akinek humora van, mindent tud,
akinek nincs, mindenre képes”. Hédi nemcsak mindent tud, de
mindenre képes is.
– És most mi a terv? – kérdem abban a biztos tudatban, hogy a
fejében már körvonalazódik a következő lépés.
– A Maca – feleli sejtelmesen. – Tibinek a Maca kell. Ez az utolsó
sanszunk. Nagyon bízom benne. Már csak Tibit kell rávennem. Nem
lesz egyszerű…
– A Maca. Hmmm. Értem – mondom, pedig valójában fogalmam
sincs, mit kellene tudni Macáról.
Épp meg akarom kérdezni, amikor megcsörren a kaputelefon,
jelezve, hogy itt a következő kliens.
– Ugye szorít, hogy Tibinek bejöjjön a Maca? – szól vissza az
ajtóból Hédi.
– Naná! – mondom lelkesen, és gyorsan csuriba teszem az ujjaimat.
Hazafelé menet felötlik bennem, honnan olyan ismerős ez a
bizonyos Maca. A minap egy férfi kért időpontot. Elmesélte, hogy évek
óta hiába próbálkoznak, nem jön össze a gyerek. Hangsúlyozta, hogy
mindent, de tényleg mindent latba vetettek. Még a Maca is megvolt
neki…
Most már nagyon kíváncsi lettem erre a Macára. Akárki is legyen,
valamit nagyon tudhat. De vajon mit?
Nem kellett sokáig böngésznem az internetes keresőben, hamar
kiderült: a maca egy Peruban őshonos gyógynövény. Afrodiziákum,
immunerősítő. Mindenekelőtt azonban – állítólag – bizonyítottan
javítja a spermák minőségét, fokozva ezzel a nemzőképességet.
Azt hiszem, ideje tovább csiszolni a lombikos ismereteimet –
gondolom pironkodva, és önkéntelenül megint csuriba zárom az
ujjaimat.
Hajrá, maca!
 RÓZI ÉS BOGYÓ

„Bocsánat, hogy csak most szólok, de a mai találkozónkat inkább

kihagynám. Nem vagyok a topon. Igyekszem mielőbb összeszedni
magamat. Amint rendezem a soraimat, jelentkezem.”

Még sose mondta le a konzultációt. Volt, hogy törött lábbal, rekedten

vagy lázasan, de eljött. Aggódom. Néhány hete ugyanis nagyot fordult
vele a világ. Oly sok reménytelen próbálkozás után végre sikerült a
beültetés: Hédi várandós.
Nem volt pozitív forgatókönyv a fejében. Mint a legtöbb lombikos, ő
is a kudarcra rendezkedett be. Hiába kapta többször is házi feladatként,
hogy „futtasson le fejben egy optimista modellt”, el sem tudta képzelni,
milyen, ha mégis sikerül. Nemrégiben igencsak zavartan, szinte
beszédült a rendelőbe. Ha nem ismerném, azt hittem volna, valamilyen
hangulatjavítóval dobta fel a napját. A rémület és az eufória sajátos
egyvelege tükröződött a tekintetében.
Miközben az egyik kezével sietve próbált megszabadulni a
kardigánjától, a másik kezével az orrom elé dugta a telefonját.
– Látja? Ő itt Zizi. Ugye, milyen kis cuki?
Nem tudtam, mit kéne látnom. A lelkesedését tapasztalva
igyekeztem mosolyogni, miközben alaposan szemügyre vettem a
mobilját. Továbbra is csak egy világosszürke foltot láttam a sötétszürke
alapon.
– Az embriológus csinálta a képet. Azt mondta, nagyon szép –
mondta fülig érő szájjal.
Nehezen, lassan, de csak leesett a tantusz. Zizi nem más, mint egy
frissen megtermékenyített petesejt, vagyis egy zigóta. És nem pusztán
neve, hanem immár beceneve is van neki. Mint utóbb kiderült,
ötnapos, és ő a „szerencsés nyertes”, akit beültettek.
Változatlanul mosolyogtam, de éreztem, egyre nehezebben megy.
Nem akartam partigyilkos lenni.
Tisztában vagyok azzal, hogy pár ezer forintért manapság már
olyan 5D-s ultrahangvizsgálat is elérhető, amelyen tisztán kivehető a
magzat arckifejezése. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a szolgáltatás
alapvetően orvosi célokat szolgál, segítve időben felismerni az esetleges
problémákat. Tisztában vagyok azzal, hogy ember legyen a talpán, aki
ne akarná látni, hogy van és éppen mit csinál a születendő gyereke.
Ennek ellenére meggyőződésem, hogy ezek a fotók és videók
felgyorsítják és ezáltal torzítják a kapcsolódást, nem engedve, hogy az a
természet diktálta ütemben alakuljon. Hédi erre az élő bizonyíték:
nevet adott egy pár milliméteres sejtcsomónak.
Mintha olvasott volna a gondolataimban. Mielőtt bármit
mondhattam volna, megszólalt:
– Jó, hogy van ez a fotó, Tibi is lementette a telefonjára. Ha minden
jól megy, majd megmutatjuk neki, milyen kis cuki volt ötnapos
zigótaként. Ha meg mégsem jön össze…
Elhallgatott. Még nem akart belegondolni. Gyorsan elhessegette a
borús gondolatokat. Kuncogva folytatta:
 – Nyilvánvalóan teljesen lököttek vagyunk, hogy máris nevet
adtunk neki, de muszáj volt. Nálunk otthon a szobanövényeknek és a
háztartási gépeknek is van nevük. Ha megígéri, hogy köztünk marad,
elárulom: a mosógépünk Mariska, a fridzsiderünk Béla.
– Oké, értem. De miért pont Zizi? – kérdeztem. – Képzelje el, amint
mutogatják egy rokonnak a családi fotóalbumot, és ennél a képnél
majd azt mondják, hogy ő itt Petike vagy Zsuzsika Zizi korában!
Egyszerre nevettük el magunkat.
– Igaza van! Nem hülyézhetjük le már a kezdetekkor a gyerekünket.
De akkor mi legyen a neve? – erősködött tovább.
– Tudom is én?! Legyen akármi, például Bogyó!
– Rendben. Az Akármi nem tetszik, de a Bogyó maradhat.
Hát így lettem én egy ötnapos zigóta névadója.
És most attól tartok, hogy Bogyónak baja esett.

A várandósságnak több mérföldköve is van, a legátfogóbb szakaszok az

úgynevezett trimeszterek, de az első igazi fordulópontra nem kell
három hónapot várni. Ez a nyolcadik hét vége. Ekkortól nevezik
hivatalosan magzatnak az embriót. És ez aligha véletlen. Hédi
nagyjából a nyolcadik hétben járhat. Remélem, Bogyó is „felsőbb
osztályba léphetett”.
Újabb üzenet érkezett Héditől:
„Rózi meghalt.”
Röstellem, de kicsit megkönnyebbültem.
Rózi az utóbbi időben sokat betegeskedett, minden újabb nap csak
további szenvedést jelentett számára. Csodás tizenkét év adatott meg
neki. Olyan, amilyenről a legtöbb bokszer még álmodni se merne.

Két hét kihagyás után most ismét itt ül nálam Hédi. Megváltozott. Nem
tudnám megmondani, mi lett más benne, rajta, de érzem. Talán máris
a várandósság hatása lenne? Nem hiszem. Nem tudom. Biztos, ami
biztos, a mai alkalmat a gyásznak szenteljük. Teret és időt akarok adni
neki, hogy szabadon megélje a Rózi elvesztésével kapcsolatos érzéseit.
Úgy, ahogy szeretné, ahogy szüksége van rá.
Hédi mindig is ügyetlenül mozgott az érzelmek világában. Nem
csoda. Mint egykor fogalmazott, „neki NLOP-s gyerekkora volt”, vagyis
Nem Lehetett Oka Panaszra. Poénnak szánta, de mindketten tudtuk,
nem az. Esetében a szavaknak szó szerinti értelme van: neki valóban
nem lehetett oka panaszra. Mert a panasz, ahogy az öröm, a bánat, a
félelem vagy a remény, nem szívesen látott vendégek voltak náluk
otthon. Látszólag mindene megvolt: játékok, ruhák, teli hűtő,
tengerparti nyaralások, két tannyelvű iskola. Volt azonban valami,
amiben mindezek ellenére hiányt szenvedett: az érzelmek.
Idővel megtanulta, hogy az érzések kimutatása nem célravezető,
sőt, kifejezetten ellenjavallt. A mindig panaszkodó és Ratkó-gyerek
mivoltát unos-untalan mantrázó édesanyja ugyanis nem tűrte a
konkurenciát. Más nem vonhatta magára a figyelmet, más nem
panaszkodhatott, más nem lehetett rosszkedvű vagy fáradt. Vigaszra,
megnyugtatásra és megértésre kizárólag az édesanyja volt jogosult.
Hédi hamar megtanulta a leckét: nem oszthatja meg senkivel, ha éppen
boldog vagy boldogtalan, ha szorong vagy reménykedik. Később azt is
tökélyre fejlesztette, miként lehet seh ogy lenni .
 Éppen ezért gondoltam fontosnak, hogy a kutyája elvesztése okozta
érzései köré ne emeljen falakat, ne zárja magába. Az ő állapotában
különös jelentősége van, hogy helyére kerüljön minden, ami vele
történik, és semmi ne maradjon feldolgozatlanul. Az elfojtás számára
csaknem olyan káros és veszélyes, mint a drog vagy a nikotin.
Születendő gyereke a köldökzsinóron keresztül kapná az arcába a
stresszhormont. Ezt meg kellett előznünk.
Hiába van milliónyi családnál házi kedvenc, a kutya elvesztése
miatti gyász valamiért még mindig nem kap kellő legitimációt. Az
érintettek így duplán szenvednek kedvencük elvesztésekor. Nemcsak a
hiány, a meg nem értettség is fájdalmasan elszigeteltté teszi a gazdit.
Elvégre mekkora gáz ugyanazt érezni ilyenkor, mint egy hozzátartozó
halálakor?!
Hát nem. Nem gáz. Sőt! Egy kutya halála igenis jobban megviselheti
a gazdáját, mint egy ismerős, urambocsá’ egy családtag elvesztése. Ha
most valaki meghökken a véleményemen, gondoljon csak bele néhány
dologba! A kutya a feltétlen szeretet forrása. Ő nem kér semmit
cserébe. Ő akkor is rajong értünk, ha rossz a kedvünk, ha ingerültek
vagy utálatosak vagyunk. Vajon melyik szerettünk képes erre? A kutya
az első naptól az utolsóig ugyanazt a gondoskodást várja tőlünk. Tehát
nonstop megajándékoz minket a „fontos vagyok” élményével. Vajon
melyik szerettünk képes erre?
Persze a kétféle gyászt nem lehet egy lapon említeni. Azért nem,
mert a hagyományos gyászban kapunk támogatást. Az re ndben van,
az elfogadott. Na de egy kutya elvesztése miatti gyász…
Kértem, hogy hozzon magával fotókat. Miközben a Róziról készült
képeket nézegetjük, fokozódó lelkesedéssel mesél a kissé túlsúlyos, a
kutyaiskolában „reménytelen esetnek” címkézett bokszerről. Ahogy
a történeteket hallgatom, egyre inkább meggyőződésemmé válik,
hogy Rózi jóval több volt számára, mint hűséges társ vagy legjobb
barát. Rózi maga volt az állandóság. Mindegy volt, hogy Hédi
éppen milyen hangulatban vagy állapotban volt, a kutyája
ugyanúgy várta haza és végtelen szeretetével halmozta el őt.

Hédi az órára pillant. Nem veszi észre, hogy észreveszem. Alig pár
percünk maradt. Szedelőzködni kezd, közben alig hallhatóan
megszólal:
– Tudja, mi volt a legrosszabb? – kérdi. – Az, hogy nem lehettem
Rózival az utolsó napokban.
– Hogyhogy?
– Kórházban voltam – feleli fátyolos hangon. – Elvesztettük
Bogyót.
Egy végtelennek tűnő percre ólmos, dermedt csend ül a szobára.
Mérnöki pontossággal, precízen kiszámította, mikor árulja ezt el.
Meg akarta osztani velem, de nem akart beszélni róla.
Mindhiába ismételgetem magamban, hogy ez Hédi története, nem
az enyém, itt állok az ablaknál, nyelem a könnyeimet, és zsibbadtan
bámulok kifelé. Néha megengedem magamnak, hogy bevonódjak. Még
úgy is, hogy fogalmam sincs, a másik pillanatnyilag mit érez, mit él át.
Meglehet, ezek az átmeneti határnyitások teszik rugalmassá a saját
határaimat. Ismerős sziluettre téved a tekintetem. Hédi az.
Cigarettázik. Egyszer azt mondta, évek óta nem gyújtott rá. Felnéz az
ablakra, ahol állok. Találkozik a pillantásunk. Feltartott hüvelykujjával
jelzi, hogy rendben van. Nem hiszem. De rendben lesz. Biztos vagyok
benne.
Képessé vált meggyászolni a reményt. A reményt, amelynek neve is
van: Bogyó. Bevallom, tévedtem. Igaza volt Hédinek, hogy elkeresztelte
őt. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet búcsút venni valakitől, akinek
még neve sincs…
 MINTHA

M iért baj az, hogy nem akarunk egy háromfejű, akármilyen

gyereket örökbe fogadni? Megette a fene ezt az egészet! Akkor
sem mondunk kapásból igent az első kiajánlásra! Akkor is
ragaszkodunk az eredeti elképzelésünkhöz!
Örülök Hédi kifakadásának. Ezek szerint „átment az üzenet”.
Eleinte ugyanis igencsak ódzkodott attól, hogy az adoptálandó gyereket
bekalibrálják.
– Olyan ez, mintha létezne egy gyerekkereső.hu oldal, amin be
lehet állítani a szűrési feltételeket – aggályoskodik. A maga fanyar
humorával fején találja a szöget: igenis, ez az eleinte bizarrnak tűnő
tudatosság az örökbefogadás lényege.
– Igen. És akkor mi van? – kérdezem.
– Hogyhogy mi van? Egy gyerekről beszélünk, nem egy neten
rendelt botmixerről!
Tovább provokálom, mert azt akarom, hogy kimondja,
megfogalmazza, mi okoz problémát a számára.
– Milyen kivetnivalót lát ebben?
– Ezt. Én. Így. Nem tudom – feleli lassan, tagoltan, egyenként
kiejtve a szavakat.
– És ha azt állítom, hogy ugyanez játszódik le a természetben is?
 Kíváncsian néz rám.
– Mindig, minden nőben, aki gyereket akar, sőt, abban is, aki nem
akar, ez a „szűrési program” fut le – folytatom, miközben az ujjaimmal
macskakörmöt rajzolok a levegőbe. – A különbség csupán az, hogy míg
az örökbefogadás során a szülők tudatosan eldönthetik, milyen
gyereket nem szeretnének, addig a „hagyományos”
családalapításnál tudattalan a döntés. Gondoljon csak bele! Amikor
társat választunk, ösztönösen azt a jelöltet castingoljuk magunk
mellé, akitől a legjobb géneket reméljük. Az persze más kérdés, hogy
kinek mi a jó.
– Lehet benne valami – töpreng kicsit, miközben a szája
szegletében ott bujkál az ismerős, huncut mosoly. – Ezek szerint,
amikor Tibivel randizni kezdtünk, lelki szemeim előtt megjelentek az ő
jóképű, kisportolt, kétszázas IQ-val rendelkező Y-kromoszómái – dobja
vissza élcelődve a labdát.
– Pontosan erre gondoltam! – felelem abban a biztos tudatban,
hogy sikerült lerombolni egy méretes belső gátat, ami megakadályozta
Hédit abban, hogy végigmenjen az általa kijelölt úton.

Az örökbefogadás gondolata régóta benne van a levegőben, de csak az

utóbbi időben vált fő témánkká. Hédi hozta szóba. Pont úgy, ahogy a
legfontosabb témákat. Hirtelen és váratlanul. Alig pár hét telt el Rózi és
Bogyó elvesztése után, amikor közölte, elindították az eljárást. Nem kell
fejszámoló művésznek lennem, hogy kimatekozzam, nagyjából az
utolsó lombikkal párhuzamban döntötték el, hogy megpróbálják.
Jó, hogy így tettek.
 A hatályos szakmai álláspont szerint az utolsó kudarcos kísérletet
követően legalább egy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a pár készen
álljon az örökbefogadásra. Értem ennek a véleménynek az elméleti
alapját (gyászév és hasonlók), de nem értek vele egyet. Nagyon
nem. Eleve hideglelést kapok az ilyen,
szabványosításon alapuló protokolloktól, attól, hogy
pusztán azért, mert egy jelentősebb szakmai pedigrével rendelkező
akárki jött, látott és meggyőzte a szakmát, hogy az a tuti, amit ő
gondol. És mivel senki nem meri nyilvánosan megkérdőjelezni a
neves szakember állításait, attól fogva az ő véleménye
szentírássá válik. Onnantól az lesz az optimális, az elvárható, a
követendő, vagyis a zsinórmérték.
De vajon honnan tudni, hogy az illető „végzett a
gyászmunkával”? Talán a mosolya görbületéből? Vajon honnan
tudni, hogy meg kell-e várni a veszteség feldolgozását az újabb, más
jellegű próbálkozással? Költői kérdések, amelyekre senki nem tudja az
univerzális, mindenkire érvényes választ. Merthogy nincs ilyen.
Hédi döntött, és innentől az a feladatom, hogy támogassam az
elhatározása megvalósításában. Ha elbizonytalanodik, megerősítem.
Ha letér a maga által kijelölt útról, visszavezetem. Ha úgy adódik,
emlékeztetem a döntésére. Ha kell, a cinkosa, ha kell, a bűntársa leszek.
Alakuljon akárhogy is, mellette állok.
Immár nemcsak beszélgettünk, hanem beszéltünk az
örökbefogadás folyamatáról. Konkrétan, szétszálazva, vitatkozva,
tabukat döntve. A konzultációink észrevétlenül alakultak át a éle
detoxikáló alkalmakká, amelyeken közösen fosztottuk meg az
adoptáció témáját a rátapadt, émelyítően édes, rózsaszín cukormáztól.
 Néhány hét kemény munkája után Hédi felismerte, nem ördögtől
való, ha kimondják, sőt, le is írják, hogy bizony nem szeretnének sem
(láthatóan) cigány, sem gyógyíthatatlan beteg gyereket. A
többi szempont kapcsán rugalmasak. De ezekben a
kérdésekben hajthatatlanok. Nemcsak maguk, a tágabb
család miatt. Hédi szülei előítéletesek, így aligha remélhető, hogy
őszinte szeretettel fordulnak majd a szemlátomást cigány jegyeket
hordozó unokájuk felé. Tibiéknél más okoz fejfájást. A férfi húga –
egy orvosi műhiba következtében – sérülten született, és mindmáig
huszonnégy órás gondozásra szorul, képtelen az önellátásra.
Pontosan tudják, mi várna rájuk és a leendő nagyszülőkre, ha egy
súlyos betegségben szenvedő gyereket
adoptálnának.
Hédi és Tibor végre meghúzták a határokat: képesek nemet
mondani.

Éppen az adoptálandó gyerek egészségi állapotára vonatkozó kérdőívet

vitatjuk meg. Azon töprengünk, hogy a cukorbetegség kapcsán az
„igen”, a „nem” vagy a „további információ szükséges”
rubrikákba tegyék-e az ikszet. Hédi szorgosan jegyzetel, majd hirtelen
témát vált. A gyerekkori barátnőjéről kezd mesélni. Arról, hogy
sziámi ikreknek csúfolták őket, annyira elválaszthatatlanok voltak
Mónival. Egészen az első lombikig. Akkor és ott, látszólag minden
előzmény nélkül hullott atomjaira a barátságuk. Móni csak annyit
mondott: „nagyot csalódott benne”. Mély ütés volt ez Hédinek.
Pedig igen edzett nő. Már ami a csalódáskeltést illeti. Folyton ezt
hallgatta otthon. És ő egy életen át próbálta megfejteni, vajon mivel
is okozott csalódást a szüleinek. Jobb
híján az lett a válasza, hogy a puszta létével. És ő megtanult együtt élni
a folytonosan megkérdőjelezett létezésével. Minden napja arról szól,
hogy igazolja, legitimálja azt, hogy van. A maximalizmusával, az
odaadásával, a szolgálatkészségével. Immár nem az anyjának akar
bizonyítani. Saját magának.
Aztán jött Móni, és közölte, hogy csalódott benne. Majd eltűnt. A
hívásait nem fogadta, a csevegőoldalakon törölte, az üzenetekre nem
reagált. Ghostingolt. Ez a manapság oly divatos (az internetes
társkeresők világából származó) kifejezés azt jelenti, hogy a másik se
szó, se beszéd, egyik percről a másikra eltűnik, felszívódik, köddé válik.
Akárcsak Móni.
Hédi értetlenül állt a történtek előtt. Hiába akart az éppen aktuális
vizsgálatokra koncentrálni, nem ment. Folyton azon járt az esze, vajon
mit rontott el, mivel bántotta meg a barátnőjét. Gyűlölte az ilyen
helyzeteket. Gyűlölte, mert ismerte. Jókora rutint szerzett az anyja
mellett, aki ugyanígy büntette őt. Nem kellett különösebb ok. Az anyja
az egyik pillanatban még jelen volt, a másikban elérhetetlenné vált
számára. Nem ment sehová, akár meg is érinthette volna, de érzelmileg
szempillantás alatt vált hideggé és távolivá. Hédi ilyenkor erős nyomást
érzett a gyomra tájékán.
Akárcsak az első lombiknál, amikor Móni eltűnt.
– És most hogyan jutott eszébe a barátnője? – kérdem.
– Mert bejelentkezett. Azt kérte, találkozzunk. És én nem tudom,
mit mondjak. Azt sem tudom, mit gondoljak. Sok idő telt el az utolsó
beszélgetésünk óta. Csak nehezen bírtam elengedni őt, de végre
sikerült. Már nem hiányzik. Erre most a semmiből újra megjelent.
Félek, hogy feltépi a sebet, ami végre-valahára gyógyulásnak indult.
 Kérem, hogy meséljen a barátnőjéről. Nem kell nagyon unszolnom.
– Móni első házassága csúfos véget ért – vág bele a közepébe. –
Mindenét hátrahagyva menekült az agresszív, alkoholista férfitől. Én
az egészről semmit nem tudtam, utólag avatott be a történtekbe. Azt
hiszem, ekkor kezdtünk távolodni egymástól. Egyre kevesebb
mondanivalónk maradt, egyre kényszeredettebbé váltak a
beszélgetéseink. Az igazi, nagy törés akkor lehetett, amikor Móni
csatlakozott egy vallási közösséghez. Ott ismerte meg Jánost, az apja
korabeli, özvegy férfit, akihez nem sokkal később feleségül ment. Nem
hívott meg az esküvőre. Azt mondta utólag, azért nem, mert egy zárt
körű szertartás volt, ahol csak a közösség tagjai vettek részt. Noha
tartottuk a kapcsolatot, a beszélgetéseink egyre furcsábbá váltak.
Teljesen megváltozott. A márkás kosztümöt kötényre cserélte, a
nagymenő businesswomanből háziasszony lett. És hivatásos
nevelőszülő. Próbáltam rákérdezni, de amint erre terelődött a szó,
rögtön témát váltott. Móni alig beszélt magáról, ő viszont mindent
tudni akart rólam. Elvárta, hogy beavassam a legapróbb történésekbe
ugyanúgy, mint a legkomolyabb döntéseimbe. Nem hagyott semmit szó
nélkül. Mindent, de mindent kritizált, ócsárolt. Hozzá képest az anyám
egy született empátiabajnoknak tűnt. Nem volt véletlen, hogy
egyiküket sem avattam be az abortuszba. A lombikos terveimről
viszont muszáj volt beszélnem. Úgy éreztem, megfulladok, ha nem
mondhatom el neki. Hiába változott meg az, ami köztünk volt, nagy
szükségem volt az egyetlen barátnőmre. Azt akartam, hogy drukkoljon,
támogasson, velem örüljön vagy sírjon, de ő csak annyit bírt mondani,
hogy nagyot csalódott bennem, majd kámforrá vált. Hát ennyit erről a
barátságról, vagy tudom is én, miről…
 – Tehát Móni hivatásos nevelőszülő? – szalad ki véletlenül a
számon.
Hédit igencsak meglepi, hogy éppen erre kérdezek vissza.
– Igen. És ez miért fontos?
– Bocsánat! Eszembe jutott valami. De inkább hagyjuk! Nem ide
tartozik – szabadkozom.
– De, de, biztosan ide tartozik – erősködik.
Élvezi a hirtelen jött szerepcserét. Lelkesen ismétli az általam oly
sokszor elmondott szöveget, hogy nem véletlenül jutott az eszembe,
meg hogy a terápiás térben mindennek helye van. Szokatlan, de jó
hallani az ő szájából.
– Rendben, legyen – adom meg magam. – Nemrégiben pár nap
után visszavontam egy blogbejegyzésemet. Korábban soha nem tettem
ilyet, de most muszáj volt.
– Miért?
– Mert olyan kommentcunamit kaptam a nyakamba, amivel nem
tudtam megbirkózni. És mert nem vagyok biztos abban, hogy igazam
van. Inkább csak érzem.
– Na, most már tényleg érdekel, mi volt ez és hogyan kapcsolódik
Mónihoz – mondja sürgetőn.
– A nevelőszülőkről szólt a poszt. A lehetetlen küldetésükről. Arról,
hogy az általuk gondozásba vett gyerekekhez – ösztönös önvédelemből
– nem bírnak, nem mernek vagy nem akarnak kötődni, viszont a
gyerekek mégis úgy élik meg, mintha valós kapcsolódás volna
közöttük, így hatalmas törés a számukra, mikor nyilvánvalóvá válik,
mennyire egyoldalú ez a „mintha kötődés”. Hiába a
felkészítő
tanfolyam, az érzelmek optimalizálását nem lehet egy hatvanórás
képzésen elsajátítani. Mint ahogy nem lehet optimalizálni sem.
Belekortyolok a vízbe. Kissé zavarban vagyok, és attól tartok, Hédit
is megzavarja a sarkos véleményem. Nem szól. Figyel. Kíváncsian,
előrehajolva jelzi, érdekli a folytatás.
– A blogbejegyzésben említést tettem a kényszeres segítőkről is.
Azokról, akik számára a karitatív cselekedet nem cél, hanem eszköz.
Eszköz a figyelemelterelésre, a szőnyeg alá söprésre. Eszköz az
időnyerésre. Amíg ugyanis másokkal lehet foglalkozni, mások sorsát
lehet egyengetni, addig sem kell szembenézni a saját, régóta maguk
előtt görgetett problémáikkal, kérdéseikkel, sérüléseikkel és
szorongásukkal.
– Köszönöm, hogy elmondta! – szólal meg némi kínos csendet
követően.
– Én köszönöm, hogy meghallgatta – felelem.
Meglepő határozottsággal vet véget a kölcsönös udvariaskodásnak.
– Most akkor én is mesélek valamit – mondja, miközben
elégedetten nyugtázza, hogy nem ellenkezem, egyelőre maradhat a
szerepcsere kínálta alkalmi pozícióban. – Néhány éve történt. Még a
lombikok előtt. Mónival beültünk valahova. Ő már ennek a Jánosnak
volt a felesége, és hivatásos nevelőszülőként dolgozott. Jól indult a
csevegés. Majdnem olyan volt, mint régen. Nosztalgiáztunk, felidéztük
a régi közös élményeket, nagyokat nevettünk. Aztán Móni rendelt egy
konyakot. Aztán még egyet. És még egyet. Kicsit ijesztő volt. Azt sem
vette észre, hogy én egész este egy nagy pohár limonádé mellett
üldögélek. Nem volt hozzászokva a piához, hamar megeredt a nyelve.
Elmondta, hogy mennyire megszerette az első gyereket, akit
elhelyeztek náluk. Mindent megtett érte, imádta, ahogy a szeme láttára
fejlődik, imádta, ahogy ránézett, imádta, hogy anyának szólítja őt.
Addig nyaggatta az újdonsült férjét, amíg végül beadták az
örökbefogadási kérelmet. Amit aztán visszadobtak. Az őket
foglalkoztató egyesület ugyanis nem engedte, hogy nevelőszülők
adoptálják a náluk lévő gyerekeket. Mondván, nem ez a feladatuk. Meg
állítólag sokan trükköztek így korábban: egy gyorstalpalót követően
nevelőszülőnek álltak, és beelőzték a többi örökbefogadásra várót.
Lényeg a lényeg, nem tarthatták meg a kis srácot. Móni – ahogy
fogalmazott – szabályosan belerokkant, amikor i degenek adoptálták ezt
a gyereket. Állítólag akkor fogadta meg, hogy soha többé nem megy a
gondjaira bízott gyerek közelébe. Megcsinál mindent, amit kell, de
ennyi, semmi több. Ő még egyszer nem bírja ki, hogy elszakítsanak tőle
valakit, aki számára fontos lett. Ekkora áldozatot nem várhatnak tőle.
– És mit gondol, Móni történetének mi a tanulsága?
– Az, hogy tegye vissza azt a blogbejegyzést, de sürgősen! Nem
tévedett.
– És mit üzen magának? Újra felveszi Mónival a kapcsolatot?
– Nem tudom. Át kell gondolnom néhány dolgot.
– Mit jelentett ez a barátság magának?
– Olyan… Nem is tudom, hogy fogalmazzam… Természetes volt.
Ő ismert engem a legjobban. Mindent tudott rólam.
– És maga? Maga is ugyanúgy ismerte Mónit?
Hédi elmereng a kérdésen. Sokáig nem felel. Már nem zavarja a
csend. Megtanulta, hogy ne érezzen kényszert az állandó
„hangos” jelenlétre. Hosszú percek telnek el, mire megszólal:
 – Tudja, mit gondolok én erről az egészről? – fordul felém
szomorúan. – Azt, hogy a kapcsolatunk régóta csak Móni érdekeit
szolgálta. Leginkább azt, hogy legyen valaki, akinek dirigálhat, akinek
beleszólhat az életébe, és akit mindenért alázhat. Rajtam kívül senkit
nem vonhatott be ebbe a játszmába. És erre a játszmára csak neki volt
szüksége. Nekem nem. Ha néha odamondtam, ha néha a sarkamra
álltam, ha néha vitatkozni mertem, ő egyszerűen átnézett rajtam. Soha
nem vett komolyan. Evidencia volt, hogy ő az, aki tudja, mikor mit kell
tennem, sőt, azt is mindig tudja, hogy mikor mit kell gondolnom.
Legyen szó akármiről, ő megmondta a frankót.
– És a lombik volt az, amivel átlépte azt a bizonyos vörös vonalat?
– Ezek szerint – mondja bizonytalanul. – Csak tudnám, miért –
sóhajtja segélykérőn.
Közösen gondolkodunk. Próbáljuk a helyére tenni a hiányzó
mozaikokat. Hédinek eszébe jut, hogy Móniék sokáig próbálkoztak
közös gyerekkel, de nem jött össze. Amikor felvetette neki a lombik
ötletét, teljesen kikelt magából, mivel az ő közösségü kbe n
szigorúan tiltva volt a mesterséges megtermékenyítés. A hivatásos
nevelőszülőség tehát valamiféle pótlék lehetett.
– És most vajon mi késztethette arra, hogy újra felvegye magával a
kapcsolatot?
Hédi a fejéhez kap. Akárcsak egy nyomozó, akinek végre sikerül
megoldania a rejtélyes bűnügyet.
– Meglátta a nevemet az egyik örökbefogadós Facebook-csoportban
– mondja megkönnyebbülve, és hátradől. – Ez biztosan tetszett neki.
Ez biztosan illeszkedik az ő „közösségi” elveihez. Kivívtam a jogot, hogy
újra a barátnője lehessek.
 – És újra barátnők lesznek? – kérdem a terveiről.
– Nem. Nem leszünk. Minthogy talán soha nem is voltunk. Ez a mi
kapcsolatunk egy igazi „mintha barátság” volt.
Hédi minden köteléket megszakított Mónival.
Én pedig még aznap este visszatettem a blogbejegyzésemet.
 TIBOR LISTÁJA

Kedves Ildikó!
Szeretnék időpontot kérni. Sürgősen beszélnünk kell! Kérem, Hédinek
ne szóljon!
Tibor

E vészjósló üzenet után néhány órával Tibor máris itt ül nálam. Hédi
férjével eddig mindössze kétszer találkoztam. Egyszer, amikor
véletlenül összefutottunk a színházban, majd akkor, amikor
megérkezett hozzájuk Zoé. Váratlan és talán kicsit gyors volt ez a
fordulat nekik. Tudták, hogy bármikor megcsörrenhet a telefon.
Tudták, és rettegtek tőle. A kislány anyja közvetlenül a szülés előtt
döntött úgy, hogy nekik adja örökbe a gyereket. Egyik napról a másikra
zuhant rájuk a szülőszerep.
– Szerencséje van, reggel lemondta valaki ezt az órát – mondom
lelkesítés gyanánt.
– Ja, szerencsém van. Mint úgy rendesen. Ha nem venné észre, egy
született mázlistával van dolga – veti oda cinikusan.
Rögtön belecsap a mondandójába. A legapróbb jelét sem látom
annak a bizalmatlanságnak, óvatosságnak, távolságtartásnak, ami az
első alkalmak természetes velejárója. Úgy beszél, mintha már évek óta
járna hozzám.
– Nem akarom ezt a gyereket. Mint ahogy más gyereket sem
akarok. Se idegent, se sajátot, semmilyet.
– És az a sok próbálkozás, a lombikok…?
– Most jöttem rá, hogy valójában minden sikertelen kísérlet után
fellélegeztem. Sokáig önmagamnak sem vallottam be, nemhogy
Hédinek. Ő nagyon kemény csaj. Nem is értem, miért állt szóba egy
olyan gyenge senkivel, mint én. Még ő vigasztalt engem, amikor nem
jött össze. Szegény, ha tudta volna, hogy átverem…
– Ugyan miért mondja, hogy átverte? – pirítok rá. – Saját magának
sem vallotta be az érzéseit. Sőt, valószínűleg nem is tudta, mit érez.
– Kár a gőzért! Ne szépítsük. Egy ócska alak vagyok.
– Rendben, nem vitatkozom. Ha így gondolja, hát így gondolja.
– Hédi egyedül van otthon ezzel a gyerekkel, és én nem akarok
hazamenni – folytatja az önostorozást. – Na, erre találjon mentséget!
– Talán szüksége van egy kis szusszanásra – mondom.
– Na persze. Nekem van szükségem egy kis szusszanásra. Én vagyok
kialvatlan. Én vagyok fáradt. Én kelek fel éjszaka kétóránként a
gyerekhez.
– Maradt egy kis sós karamellás fagyi a hűtőben. Velem tart? –
kérdem nyilvánvalóan oda nem illő módon.
– Ööö… Igen – feleli zavartan.
– Szuper! Tudja, mit? Amíg én elkészítem, csináljon egy listát! Írja
össze, mitől tart leginkább! Gyűjtse össze a félelmeit!
Jegyzettömböt és tollat adok neki, majd a konyha felé veszem az
irányt. A fagylaltos poharakat keresgélem, mikor eszembe jut, hogy egy
rózsaszín unikornis van a füzet borítóján. A szemem sarkából látom,
amint Tibor lassan, megfontoltan írni kezd. Ügyet sem vet a rózsaszín
unikornisos borítóra.

A félelemlista amolyan nagy hatótávolságú csodafegyver, ami a

szorongást, a csendes, láthatatlan, lassú gyilkost egy csapásra
láthatóvá, ezáltal kezelhető és legyőzhető félelemmé kristályosítja.
Szinte bármikor, bárkinél, bármilyen helyzetben bevethető. A tételek
felülvizsgálata segít felismerni. Vannak olyan félelmeink, amelyek
irreálisak, vannak olyan félelmet keltő helyzetek, amelyekre fel lehet
készülni, és bizony vannak olyan félelmeink, amelyekhez valójában
semmi közünk nincs. Merthogy nem a saját félelmeink. Megörököltük
őket. Zsigeri szinten. Mint az egyik kliensem, aki soha nem járt az
Állatkertben, jóllehet, a Városliget szomszédságában lakik. Amikor az
újdonsült barátja oda szervezte a randit, a lány páni félelmet élt át a
találkozó előtti órákban. Már azon törte a fejét, hogy vajon milyen
indokkal mondja le, aztán mégis elment. És ott, a „vérengző
fenevadak” között sétálgatva, nagyokat nevetve,
vattacukrot majszolva észrevétlenül szűnt meg az
állatokkal szemben érzett rejtélyes viszolygása. Megpróbáltuk
megfejteni, mi történhetett (a bimbózó kapcsolat okozta
rózsaszínű ködöt leszámítva). Csak úgy mellékesen megjegyezte,
hogy az anyja világéletében gyűlölte az állatokat. Olyannyira
gyűlölte, hogy még plüssjáték formájában sem tűrte meg őket a
lakásban. Nem tudni, honnan és miből eredeztethető az
ellenszenve, de a kliensem megkönnyebbülve nyugtázta, hogy igazából
ez nem is a saját félelme, hanem szerzett (átörökített) fóbia. Volt. Az
állatkerti séta után a lány gyakori vendég lett egy közeli
kutyamenhelyen. Óvatosan, fokozatosan közeledett egykori félelme
tárgyaihoz.

Némán kanalazzuk a fagylaltot. Tibor időről időre leteszi a kanalat, és

feljegyez valamit. Egyre sűrűbben teszi le a kanalat, és veszi kézbe a
tollat. Mire végzünk a jeges finomsággal, többoldalasra dagad a lista.
Közösen vesszük szemügyre az egyes tételeket. Hamar kiderül, Tibor
félelmei nem a gyerekkel, hanem saját magával kapcsolatosak. Az is
nyilvánvalóvá válik, hogy a félelmei többsége nem mondható
racionálisnak, vagyis inkább mínusz, semmint nulla a valószínűsége
annak, hogy valaha is bekövetkezne. A legfontosabb megállapításunk
viszont az, hogy ha mégis megtörténne a lehető legrosszabb, az akkor
sem jelentené az apokalipszis eljövetelét.
„Mi van, ha nem tudok jól reagálni a váratlan helyzetekre?”
„Mi van, ha kudarcot vallok apaként?” „Mi van, ha Hédi csalódik
bennem?” „Mi van, ha egy önző rohadék vagyok, és ez kiderül?” „Mi
van, ha nem tudom úgy szeretni ezt a gyereket, ahogy kéne?”
Ilyen és ezekhez hasonló félelmek sorakoznak Tibor listáján.
– Reménytelen eset vagyok, ugye? – kérdi keserűen, de tudom, nem
vár választ.
– Mielőtt rázendít a „Hédi jobbat érdemelne” kezdetű nótára, hadd
osszam meg magával, mit olvastam minap a meddőségről!
– Nem hinném, hogy tud újat mondani ebben a témában – jegyzi
meg kelletlenül.
– Hátha mégis…
 – Felőlem – vonja meg a vállát.
– Ha jól emlékszem, svéd kutatók azt találták, hogy a
megtermékenyítés nem úgy történik, ahogy azt sokáig tudtuk.
Mosolyogni próbál, de csak egy erőltetett vigyorra futja.
– Nocsak! Mindig is sejtettem, hogy a sztori a bibével, a porzóval
meg a méhecskével csak kamu lehet.
– Szóval – folytatom – bebizonyították, hogy a petesejt nem csak
úgy, passzívan várja a befutót, hanem bizony ő maga válogat a
versenyzők között. És – itt a lényeg! – nem mindig a leggyorsabbat, a
legügyesebbet vagy a leginkább életrevalót választja.
– Ez tényleg izgi – élénkül fel egy kicsit. – De miért mondta ezt el
nekem?
– Azért, hogy megerősítsem a feltevését: lehet, hogy igaza van, és
Hédi jobbat érdemelne. De Hédi magát akarja.
– Na persze – suttogja maga elé.
Könnybe lábad a szeme. Zavartan krákog, és a pénztárcájáért nyúl.
– Hagyja csak! Majd Hédi kifizeti.
– Maga mindig ilyen vicces? – kérdi rosszallóan.
– Nem, csak szerdán és pénteken – felelem.
– De ma kedd van – mondja, és a kezembe adja az előre
összekészített konzultációs díjat.
Búcsúzóul még odaszól az ajtóból:
– Köszönöm, jólesett. Mármint a fagyi. Nem is tudtam, hogy
szeretem a sós karamellát.
– Azt hiszem, a sós karamellán túl akad még pár dolog, amit nem
tud önmagáról.
 – Igaza lehet – mormolja, miközben leemeli a dzsekijét a fogasról.
Lassan készülődik.
Feltűnően lassan. Nem igazán akar elindulni.
Segítek az időhúzásban: feltartom.
– Ideje megismerni az embert, akivel élete hátralevő részét leéli
majd.
– Szerintem elég jól ismerem Hédit – válaszolja reflexből.
– Nem rá gondoltam. Saját magára.
Döbbenten néz rám. Talán most kezdi kapiskálni a lényeget.
– Elvihetem? – mutat az asztalon felejtett jegyzetfüzetre. – Otthon
alaposan átnézem. És persze bővítem a listát. Nincs véletlenül kéznél
egy kétszáz oldalas spirálfüzet?
– Ne csak bővítse! Néha frissítse is! Az okafogyott tételeket pedig
húzza ki, amilyen gyorsan csak lehet! Meglátja, milyen felszabadító
érzés lesz megválni egy-egy izmosabb, mérgező félelemtől.
– Meglátjuk – mondja, és végre belebújik a kezében gyűrögetett
dzsekijébe.
Fogalmam sincs, hogy Tibor milyen apa lesz, vagy egyáltalán képes
lesz-e valaha azonosulni az apaszereppel. Azt sem tudom, idővel
akarja-e Zoét vagy más gyereket. Abban viszont egészen biztos vagyok,
hogy ezekben a percekben kevésbé szorong, mint másfél órával ezelőtt.
Mint ahogy arra is fogadni mernék, hogy nagy becsben tartja és
gyakran fellapozza majd az immár a zsebében lapuló rózsaszín
unikornisos jegyzetfüzetet.
 HUSZONEGY NAP

T ibor nem akarja ezt a gyereket. Mint ahogy másik gyereket sem
akar. Talán a saját gyerekünket sem akarta volna – sóhajtja
fáradtan Hédi.
A beesett, sápadt arca, a szeme alatti karikák, a találomra magára
dobott póló kétséget kizáróan jelzik, mennyire kimerült lehet.
– Ezt honnan veszi? – kérdem, miközben erősen koncentrálok,
nehogy elszóljam magam vagy a testbeszédemmel eláruljam, a minap
nálam járt Tibor, és szó szerint ugyanazt mondta, amit ő. A férje
valóban nem akar gyereket.
– Tudtam, csak nem sejtettem – idézi az Oscar című film
szállóigévé vált szavait.
Érzelmi vakfolt. Utólagos tisztánlátás. Mindegy, hogyan nevezzük. A
lényeg, hogy Hédi annyira céltudatos volt, annyira vágyott erre az
egészre, hogy csak előre bírt nézni, oldalra nem. Márpedig, ha csak egy-
egy pillantást vetett volna oldalra, talán észreveszi Tibort, aki
mindvégig mellette ment az úton. Akkor is, ha nem akart. Akkor is, ha
rettegett, hogy egyszer célba érnek.
– Most hirtelen nagy változás állt be az életükben. Próbálja meg- és
kivárni, hogy Tibor utolérje magát, és mindketten felvegyék az új
ritmust! – intem türelemre, de tudom, hogy a szavaim hangosan
konganak az ürességtől. A pszichés keszonbetegségről beszélek neki,
amely – ugyan kevésbé halálos, de – jellemzően ugyanúgy a radikális
változások során alakul ki, mint a búvároknál a mélységmámor.
Ilyenkor valóban az egyetlen hatásos „gyógymód” a kivárás. Most,
hogy ezt fejtegetem, már nem is tűnik annyira üres szólamnak a
türelemmel kapcsolatos papolásom.
– Kivárnám én, de van egy kis bökkenő – feleli. – Már csak
huszonegy napunk maradt, hogy eldöntsük, akarjuk-e ezt a gyereket,
vagy sem.
Feltűnően kerüli, hogy Zoét a nevén nevezze. Ez különösen
elgondolkodtató Hédi esetében, hiszen náluk otthon mindennek neve
van. A szobanövényeknek ugyanúgy, mint a háztartási gépeknek.
Ennek tükrében az a sejtésem támad, hogy így akarja érzelmileg távol
tartani magát a gyerektől. Elvégre, ha még nevén sem nevezi, nem kell
kötődni hozzá. Így könnyebb lesz elviselni, ha netán meggondolják
magukat.
Lelkifurdalásom támad. Fel kellett volna készíteni Hédiéket erre a
bizonyos hat hétre. Újszülöttek örökbefogadásakor ennyi idő van arra,
hogy a vér szerinti anya hivatalosan is lemondjon a gyerekéről. Nem
tudni, miért pont ennyi. Ha a várandósság és a szülés generálta
hormonális hullámvasútra, avagy a gyermekágyi szomorúságra, a baby
bluesra gondolok, pláne érthetetlen ez a bizonyos hat hét. Ezek alapján
két héttől akár egy évig is terjedhetne ez a határidő. Miközben
többnyire a szülőanya kegyetlen dilemmájáról beszélnek, az
örökbefogadó szülőkről alig esik szó, pedig az ő döntési krízisük sem
elhanyagolható mellékkörülmény. Ugyanúgy negyvenkét nap a
gondolkodási idő. Mindhármuknak. Gyors fejszámolást végzek. Zoé
hatnaposan került hozzájuk. Hédi jól kalkulált: huszonegy napjuk
maradt. És egyre hangosabban ketyeg az óra.
– Most mit gondol? – kérdem szelíden, még a látszatát is kerülve a
sürgetésnek.
– Azt, hogy ha választanom kéne Tibor és a gyerek között,
gondolkodás nélkül Tibor mellett döntenék. Inkább lennék
gyerektelenül az ő párja, mint egyedülálló anya.
– És mit mondana, ha Zoé anyja holnap bejelentkezne, hogy kéri
vissza a gyereket?
– Itt van, tessék, vigye!
– Ez elég egyértelműnek tűnik – summázom. – Nem bánná meg
később? Nem haragudna meg Tiborra?
– Ugyan miért haragudnék rá a saját döntésem miatt? – kérdez
vissza. – A gyereket viszont meggyűlölném, ha miatta veszíteném el
Tibit.
– De ha úgy adódna, képes lenne egyedül felnevelni ezt a gyereket?
– faggatom tovább.
– Igen, azt hiszem. Képes lennék rá, de nem szeretném.
– Minden világos.
– Számomra semmi sem az – mondja keserűen. – És még a
konzultációnkat is ki kell hagynom pár hétig.
– Tudja, mit? Van egy ötletem.
– Na, halljuk azt az ötletet! – mondja kényszeredetten.
– Írt valaha naplót?
– Viccel? Iskolás korom óta naplót írok – feleli amolyan
hamisítatlan hédis hangsúllyal. – Az elmúlt pár évet kivéve.
– Miért hagyta abba?
 – Túl sok rossz dolog történt. Nem akartam megörökíteni.
Elkomorodik.
– És mi lenne, ha most újra megpróbálná? –
Gondolja, hogy ez majd segít a döntésben? –
Majd kiderül.
– Végül is… Megpróbálhatom.
Megállapodunk, hogy amíg nem tudunk találkozni, folytatja az
írást. Nem tudom, hogy ez a módszer valóban segíti-e a döntést, de
abban biztos vagyok, hogy hozzájárul a tisztánlátáshoz és ezáltal a
tudatossághoz. Akárhogy dönt is huszonegy nap múlva, az a döntés a
saját, alaposan megfontolt szándékát tükrözi majd. Elfogult vagyok az
írással kapcsolatban. Fanatikus grafománként meg kellett tanulnom,
hogy míg számomra a gondolatok és érzések papírra vetése
megkönnyebbülést hoz, másoknak nem feltétlenül jó és hatékony. A
korábbi tapasztalataim ennek ellenére azt mutatták, hogy azoknál,
akiktől nem idegen az írás, célzottan, előre meghatározott szempontok
szerint gyakorolva akár gyógyító erővel is bírhat.
Hédinek egyetlen instrukciót adok: ne csak detektálja a történteket,
azt is próbálja megfogalmazni, mit érez, ha felidézi őket.

Pár nappal később levél érkezett Héditől. Az első naplórészlet. Majd jött
a második és a többi. Nem kérdezett, nem kért tanácsot, egyszerűen
csak megosztotta velem.

Még 18 nap a döntésig

Pokoli volt az éjszaka. Torkaszakadtából bömbölt a gyerek. Eleinte
attól féltem, hogy átjönnek a szomszédok. Aztán attól, hogy bereped
a dobhártyám. Nem tudtam, mi lehet éppen a baja. Oda akartam
menni hozzá, de nem bírtam. Egy titokzatos erő nem engedett,
visszahúzott. Kétségbeestem. Mi van, ha nem érek oda időben, és
meghal? Az egész az én hibám lenne. Ezt nem bírnám ki. Újra és újra
fel akartam állni, de mindig visszazuhantam. Arra riadtam, hogy
csuromvizes vagyok. Az egészet csak álmodtam. Oldalra néztem. A
gyerek békésen aludt. Oldalra néztem. Tibi nem volt ott. Az
ágyneműjét is elvitte. Biztosan a vendégszobában alszik. Megint.
Rám tört a zokogás. Nem akartam, hogy felébredjen a gyerek. Némán
és mozdulatlanul sírtam álomba magam. Amikor felébredtem, Tibi az
ágy szélén ült. Szorosan mellettem. Rémült volt. Azt mondta, régóta
próbált felébreszteni, de nem sikerült. Én is megijedtem. Ránéztem
az órára. Majdnem négy órát aludtam. Átölelt. Nem szólt semmit.
Elment vásárolni. Irigyeltem és gyűlöltem őt. Két hete nem léptem ki
a házból. Két hete nem mostam hajat. Két hete nem szőrtelenítettem.
Két hete nem néztem tükörbe. Vissza akarom kapni a régi életemet!
Vissza akarom kapni az életemet! Vissza akarom kapni Tibit!

Még 13 nap a döntésig

Furcsa dolog történt. Pánikrohamom volt. Már el is felejtettem,
milyen. Az egyetem óta nem jelentkezett. Ez most más volt, mint
akkoriban. Nem attól féltem, hogy megőrülök, hanem attól, hogy
meghalok. Kész, vége, kampec. Ilyet még soha nem éltem át. Nem
tudom, meddig tartott. Arra eszméltem, hogy felsír a gyerek. Azt
hiszem, reflexszerűen bementem hozzá, ösztönösen csináltam, amit
kell. A kezemben tartottam, ringattam. És – tudom, marhaság – egy
mosolyfélét láttam az arcán. Hirtelen valami nagyon mély, elemi
nyugalmat éreztem. Igen, emlékszem, miről beszéltünk, hogy egyelőre
ne akarjunk semmit sem érezni, csak próbáljuk életben tartani a
gyereket. De én igenis éreztem valamit. Nem tudom, mi volt ez az
érzés, de jó volt. Nagyon jó. A pánikrohamom, amit anno csak spéci
légzőgyakorlatokkal tudtam enyhíteni, most magától elmúlt. Vagyis
nem magától. A gyerektől. Lehet, hogy ez a pár kilós szörnyeteg
amúgy varázserővel bír? Elmeséltem Tibinek. És csodák csodája, nem
nézett hülyének.

Még 7 nap a döntésig

Sikerült egyhuzamban öt órát aludni. Hurrá! Szinte újjászülettem.
Persze, megvolt a böjtje. Egész álló nap bömbölt a gyerek. Ha éppen
nem bömbölt, akkor nyűgös volt. Kipróbáltuk, hogy nem ugrunk
mindig és rögtön. Bejött. Többnyire. Csend lett. Csak úgy. Tibi
elkezdett segíteni. Nem kértem. Magától csinál egy-két dolgot.
Például napok óta ő fürdeti a kicsit. Érdekes. Az ő kezében soha nem
sír. Várjuk az esti fürdetést. Mindhárman. Mindhárman másért. Azt
hiszem, kezdünk egymásra hangolódni. Jelentsen ez bármit. Továbbra
sem beszélünk arról, mi lesz. És már nem is izgat. Talán túl fáradt
vagyok ahhoz, hogy ezen agyaljak. Ám az is lehet, hogy változom. Én
mindig terveztem. Nem csak házakat. Az életemet. Az életünket. És
most döntenünk kéne, amihez muszáj volna tervezni, de valahogy
mégsem megy. Nem tervezünk, nem döntünk, de már nem is zavar.
Röhögök magamon. Nem tudom, milyen az abszolút közöny, de nem
is érdekel. Sodródom.
Még 3 nap a döntésig
Üzleti tárgyalásra kellett mennem. Nem lehetett kihagyni. Nem is
akartam kihagyni. Vártam, hogy mehessek. Hivatalosan, okkal,
joggal. Ma rádöbbentem, hogy három perc alatt is lehet sminkelni.
Rövid volt a meeting. Túl rövid. Hirtelen lett egy szabad órám. Már el
is felejtettem, milyen az, amikor azt tehetek, amit csak akarok.
Sétáltam. Céltalanul, szabadon. Ismerős volt az érzés. Akárcsak
kisiskolás koromban. Tanítás után gyakran csavarogtam. Otthon úgy
tudták, órám van. Imádtam ezt a lopott időt. Ez tényleg csak az
enyém volt. Nézegettem a házakat. Rácsodálkoztam az izgalmas
homlokzatokra, a csodás stukkókra. Mint aki először látja. Pedig
közülük sokat még le is rajzoltam az egyetemen. Eszembe jutott, mi
lenne, ha nem mennék haza. Bizsergető volt a gondolat. Aztán
eszembe jutott, mi lenne, ha bejelentkezne a gyerek anyja, hogy
meggondolta magát, és magával vinné őt. Rohantam haza. Nem is
rohantam, konkrétan futottam. Tibi megrettent, amikor csapzottan,
leizzadt sminkkel berontottam a házba. Én is megrettentem, amikor
nem sokkal később benyitottam a kisszobába. Tibi bent ült, ölében a
gyerekkel. Tökéletes harmóniában. Nem vette észre, hogy hosszú
percek óta nézem őket. Olyan idilli kép volt, hogy szinte sokkolt.
Akkor és ott kristálytisztán megfogalmazódott bennem: nem akarok
Zoé nélkül élni. Bőgtünk. Mi ketten. A pici bezzeg nem bőgött. Ő
pontosan tudta, hogyan döntünk. Számára ez egy percig nem volt
kérdés.
 ANYÁK NAPJA

M egkapta? – kérdezi Hédi.

Bólintok.
Néhány napja küldte e-mailben, beszkennelve. Üres tárgymezővel,
megjegyzés nélkül. Azt hittem, valami önterjesztő vírus, ezért nem
mertem megnyitni. Nagyot dobbant a szívem, amikor nekibátorodtam
és ráklikkeltem a mellékletre. Zoé születési anyakönyvi kivonata. Anyj
anev e : Soós Hedv i g. Apj a nev e : Nagy Ti bor. Benne van minden. Az
elmúlt évek küzdelmeinek, szenvedéseinek eredménye. Megannyi
kétség után a bizonyosság. Immár papírjuk is van róla.
Muszáj feltennem a lehető legsablonosabb kérdést:
– Milyen érzés?
– Vegyes – feleli a legkevésbé sem sablonosan. – Fura, szokatlan,
ijesztő, megható, csodás és borzalmas. Nem feltétlenül ebben a
sorrendben.
Viccelődni próbál. Ezúttal nem megy neki. Gondterhelten néz rám.
– Találkoznunk kell a véesz anyával – közli színtelen hangon.
Édesanya, vér szerinti anya, szülőanya, életet adó anya, biológiai
anya, örökbe adó anya. Milyen választékos a magyar nyelv! Valamennyi
kifejezés ugyanazt az embert jelöli, mégis, mindegyiknek más és más a
hangulata, az üzenete. Akárcsak azon a híres Andy Warhol -
képen,
amelyen Marilyn Monroe tizennégy különböző színezésű változatban
jelenik meg.
Beszédes szóösszetételek ezek. Sokat elárulnak arról, aki kiejti őket.
Hédivel korábban megállapodtunk abban, hogy véesz, azaz vér
szerinti any a ként hivatkozunk Zoé biológiai anyjára. Ez tűnt
a legoptimálisabbnak ahhoz, hogy sikerüljön a megfelelő
érzelmi távolságot kialakítani vele kapcsolatban. Nyílt
örökbefogadás lévén lehetetlen küldetésnek tűnt a
semlegesség. Találkoztak, megismerkedtek,
beszélgettek. Nem ringattuk magunkat abba az illúzióba, hogy
lehetséges nem gondolni rá v alahog y an. Eleinte sajnálták. Aztán
dühösek voltak rá. Később értetlenül álltak a döntése előtt. Végül
nagy nehezen, de sikerült úgy tekinteni rá, mint egy idegenre,
akitől kaptak egy hatalmas ajándékot, és ez az idegen amilyen hirtelen
felbukkant az életükben, olyan gyorsan távozott is onnan. Nem
volt többé dolguk vele.
Erre most megjelenik a semmiből, és percek alatt rommá dönti azt
az amúgy is ingatag várat, amit kőkemény munkával építettünk. Ahogy
hallgatom Hédit, én sem bírok semleges maradni. Per pillanat
határozottan utálom őt. És nem értem. Az örökbe adó anyák jellemzően
nem akarnak találkozni a gyerekkel, akiről lemondtak. Miközben az
adoptáció egyik legérzékenyebb kérdésének tartják a biológiai anyával
való kapcsolattartást, a természet, pontosabban szólva az emberi
természet „elrendezi” ezt a kérdést. A gyerekről való lemondás ugyanis
olyan sérülést okoz a szülőanyák lelkében, amelyet szeretnének
mielőbb elfedni. Életük legfájdalmasabb döntésének emléke
kitörölhetetlen nyomot hagy bennük, és ők mindent elkövetnek azért,
hogy ezt a lassan hegesedő sebet ne tépje fel senki és semmi. Ez a
magyarázat arra, hogy az örökbe adó anya nem szívesen tartja a
kapcsolatot az örökbe fogadó szülőkkel, sőt, nem akarja viszontlátni a
gyermekét. Általában. Ha mégis, akkor ott valami baj van…

– Maga szívesen találkozna vele? – faggatom Hédit, de úgy tűnik, ezt

most egyáltalán nem bánja. Beszélni akar róla.
– Ééén? Dehogy. Már a puszta gondolatától is rosszul vagyok –
feleli. – Irtózom attól, hogy lássam, amint a kezében tartja Zoét.
Könnyel telik meg a szeme, úgy folytatja.
– Ennek ellenére elmegyünk arra a nyavalyás találkozóra – sóhajtja
keserűen.
– Mi lenne, ha nem mennének el? – bukik ki belőlem a kérdés.
– Azt nem lehet.
– Hogyhogy nem lehet?
– A kapcsolattartónk, Réka mondta – magyarázza. – Náluk ez a
szokás. „Az életet adó anyának el kell köszönnie a »magzatától«” – idézi
ájtatos hangon az alapítvány munkatársát. – Merthogy csak így lesz
képes elengedni őt. Állítólag.
– Tessék?
Figyelmeztet, hogy a csodálkozástól nyitva felejtettem a számat.
– Ugye? Én is ilyen arcot vágtam, amikor letettem a telefont.
Tipikus érzelmi zsarolás, nem?
– Honnan veszi, hogy ez érzelmi zsarolás volna?
– Ez nem kérdés. Biztosra ment a csaj. Tűpontosan tudta, mit és
hogyan kell mondania ahhoz, hogy én gondolkodás nélkül rábólintsak.
– Ezek szerint rábólintott?
 – Rá. Hogy a fene egye meg! – temeti kezébe az arcát. – Nem
bírtam nemet mondani. Ismerem magam. Pirájaként marcangolna a
gondolat, hogy megfosztottam őt az utolsó ölelés lehetőségétől. Nem
bírnék ezzel a tudattal élni.
Kis idő múlva alig hallhatóan megszólal:
– Félek.
– Mitől?
– Hogy elveszik tőlünk Zoét – mondja, és elsírja magát.
Tudom, hiába az érvek. A bűntudatra épülő félelemmel szemben
nincs esélye a meggyőzésnek. Ennek dacára nekifutok. Újra.
Megpróbálom elmagyarázni, hogy a papír, amit átküldött nekem,
feketén-fehéren bizonyítja, hogy Zoénak ők lettek a szülei, és mint
ilyenek, minden szülői joggal és kötelességgel fel lettek ruházva. Jól
artikuláltan elismétlem: ezt a gyereket csak akkor vehetik el, ha a
szomszéd feljelentést tesz, mert a kert végében láncra verve tartják, és
éheztetik. Na, ebben az esetben valóban elképzelhető, hogy jönnek a
gyámügyisek, és a kicsit kiemelik a családból.
A szemem sarkából figyelem. Egy halvány mosoly fut át az arcán.
Én is félek. De én egészen mástól. Attól tartok, ha a véesz anya
meglátja, netán kezébe veszi a gyereket, pszichotikus állapotba kerül, és
kiszámíthatatlanná válik. Nem merek belegondolni abba a nagyon is
reális helyzetbe, hogy a nő kikapja a kezéből Zoét, és elszalad vele,
esetleg a találkozás után kárt tesz önmagában.
Akármelyik ujjamat harapom, fáj. Vannak helyzetek, amelyekben
egyszerűen nincs jó megoldás. Ez a helyzet ilyen.
Mentő ötletem támad. Az utolsó szalmaszál, amelybe
kapaszkodhatunk.
– Mit tud erről a Rékáról?
– Ez most hogy jön ide? – aggályoskodik Hédi.
– Még nem tudom – vallom be. – Majd kiderül. Lehet, hogy semmi
jelentősége nincs, de az is lehet, hogy fontos tisztázni.
– Hát jó – mondja megadóan.
– Szóval, tud róla valamit?
– Többet, mint szeretnék – feleli legnagyobb döbbenetemre. –
Részletesen elmesélte az élete történetét. Pedig nem is kérdeztem – néz
rám sokatmondóan, majd belevág. – Réka régóta egyedül élt valahol a
román határ mellett, egy kisvárosban. A lánya alig múlt tizennégy,
amikor elköltözött tőle, kollégista lett. Réka egy anyaotthonban
dolgozott szociális munkásként. Ott ismert meg egy mindenórás
kismamát, aki csupán pár évvel volt idősebb a lányánál. Annyira
megsajnálta őt, hogy szülés után magához vette. Később a gyámja lett, a
gyerekét pedig adoptálta. Most így, hármasban élnek Réka házában. A
lányával időközben szinte teljesen megszakadt a kapcsolata.
Megrendülten hallgatom Hédit. Ám nem Réka története rendít
meg, hanem az, hogy mindezt elmesélte Hédinek. Vajon miért osztotta
meg vele?
A terápiás munka egyik legvitatottabb pontja a fellengzősen
énfeltárásnak nevezett kommunikációs eszköz. Én próbálok rugalmas
lenni e téren. Fő szabályom, hogy azt és annyit mondjak magamról,
amit és amennyit fontosnak érzek, illetve amiről úgy hiszem, hozzátesz
valamit a terápiás folyamathoz.
 Abból kiindulva, hogy Réka képzett segítőként nyilván tanult
pszichológiát, tudja, mikor és mit kell mondani. Ennek alapján
feltételezem, valamilyen oka és célja volt annak, hogy szokatlanul nagy
bepillantást engedett a privát szférájába. A kérdés már csak az, hogy mi
volt az oka és célja ezzel a kitárulkozással.
Hédi – már megint – jó érzékkel rezonál a ki nem mondott
gondolataimra.
– Igazi manipulátor ez a csaj – mondja.
– Az – erősítem meg. – De nem lehet akárkit manipulálni. –
Ezek szerint Réka emberére talált bennem? – tűnődik el.
– Mindenkinek megvannak a saját manipulátorai. Magának is,
nekem is, a szomszédban lakónak és Jolika néninek is. A
manipulátoraink onnan ismerhetők fel, hogy velük szemben
egyszerűen tehetetlenek, eszköztelenek vagyunk – magyarázom. – Ha
találkozunk velük, szinte azt csinálhatnak velünk, amit csak akarnak. A
vonzáskörzetükben szempillantás alatt marionettbábuvá változunk.
Mintha varázserejük volna felettünk.
– De én alig ismerem őt, és egy kezemen meg tudom számolni,
hányszor beszéltünk – érvel Hédi.
– Egy felszínes ismeretség is elég ahhoz, hogy az illető kedvére
befolyásoljon minket. A lényeg, hogy rátapintson az érzékeny
pontunkra.
– És ez nálam a bűntudat – állapítja meg.
Kimerülten, de megkönnyebbülve dől hátra a fotelban. Megoldódott
a rejtély. Kiderült, miért nem bírt neki nemet mondani, amikor a véesz
anyával való találkozásra buzdította. Kiderült, miért avatta be a saját
önfeláldozó jótetteibe. És az is kiderült, hogy miért beszélt úgy Zoé
szülőanyjáról, mint egy szentről. Ezek egytől egyig a manipuláció
eszközei voltak. Réka áldozatot csinált úgy saját magából, mint a véesz
anyából. Ahol pedig áldozat van, ott bűnösnek is lennie kell. Akkor is,
ha nincs. Igaza van Hédinek. Réka tényleg biztosra ment. A bűntudatra
való fokozott hajlamára „utazott”. Akárcsak a pszichológus, aki
az abortuszt követő megbánást akarta kicsikarni belőle. Akárcsak
a barátnője, Móni, aki a köddé válásával büntette, amiért nem az
ő (álszent) szabályai szerint él. És akárcsak az anyja, aki
születésétől fogva tréningezte őt a folytonos önmarcangolásra.
Én is megkönnyebbülten dőlök hátra. Elégedett vagyok.
Eredményes volt a közös gondolkodás. Legalábbis azt hittem.
– Tehát akkor nem mennek el a találkozóra, ugye? – kérdezem,
miután kilogikáztuk, hogy semmi nem történik, ha kihagyják a Réka
által szorgalmazott programot.
– Már miért ne mennénk? – értetlenkedik Hédi.
Nem marad más, mint a remény, hogy nem történik baj.
A sors kegyetlen fintora, hogy a találkozót éppen anyák napjára
beszélték meg…

A rettegett találkozó másnapján furcsa üzenet érkezett Héditől.

Kedves Ildikó!
A véesz covidos lett, nem tudott eljönni. Az utolsó percben értesített
minket. Azt írta, megérti, hogy ragaszkodunk a találkozóhoz, de ő
nem szeretné. Kéri, hogy fogadjuk ezt el, és a későbbiekben ne
keressük őt.
Jól sejtettük, Réka szövögette ezeket a szálakat.
 Ildikó biztosan azt hiszi, hogy most aztán igazán felhőtlen a
boldogságom, de sajnos nem így van. Tibi nem pusztán nem örült
velem, amikor dugába dőlt a rettegett találkozó (igen, jól látta,
rettegtem tőle), hanem kifejezetten csalódott volt.
Maga érti ezt?
Üdv:
Hédi
Tudom, nem vár választ a kérdésére. Nemcsak azért nem, mert
befejeztük a munkát, hanem azért sem, mert a terápia során megtanult
egy fontos dolgot: azt, hogy a szeretet és a bizonytalanság kéz a kézben
jár. Hédi immár elég erős ahhoz, hogy elviselje Tibor reakcióinak
kiszámíthatatlanságát.
Ahogy olvasom a sorait, eszembe jut Szabó Magda gondolata:
„A gyermek bizonyos szituációban nem csak kapocs, bilincs is.” Vajon
Zoé mindennél jobban összeköti majd ezt a két embert, vagy
szétválasztja őket?
Az egyik legnagyobb kihívás az, ha hirtelen kell helytállni egy-egy
új szerepben. Mindezek közül a legnehezebb, ha az új szerep egyúttal új
életfeladatot is jelent. Hédi és Tibor szinte egyik óráról a másikra
váltak szülőkké. Nekik nem adatott meg az, ami másoknak igen. Nekik
nem volt kilenc hónap a felkészülésre, a szereppel való azonosulásra.
Az új helyzethez való alkalmazkodás nem más, mint megérkezés.
Úgy hiszem, elég jól megismertem őket. Semmi kétségem nincs afelől,
hogy mindketten megérkeznek az új szerepükbe. A kérdés csak az, lesz-
e bennük elég türelem, szeretet és akarat, hogy utolérjék vagy bevárják
a másikat.
 A küldetésem véget ért. Nem tudok többet tenni annál, mint hogy
tiszta szívemből drukkolok nekik.
 Z S O LT

Miután ráébredtem, ez a kl i ens azért oly an f ontos

aszámomra, mert dolgom v an v ele, szent ü l hi ttem, hogy
v elekell befej eznem, amit annak i de j én, egy mási k,
számomrafontos emberrel nem s i kerü lt. Meg kell ment
enem.
 B Á R M E LY K I K Ö T Ő

N em szoktam másnapra időpontot adni. Most mégis kötélnek

álltam. Talán mert annyira határozott volt a hangja… Vagy
annyira kétségbeesett…
Vajon mi járhat a fejében annak, aki nem bír várni egy hetet a
terápia megkezdésével? Mi az, ami miatt úgy érzi, most vagy soha?
Talán felismerte, hogy elfogytak az eszközei, és külső segítségre van
szüksége. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak szereti az instant
megoldásokat. Mondjuk, eltervezi, hogy másnap, munka után
bevásárol, elhozza az autót a szervizből, és hazafelé még gyorsan
beugrik a pszichológushoz. Azonnali megoldások kellenek neki. Az
üres hűtőre, az elromlott autóra. És a válságba került életére.
Ezen merengek, miközben egyre gyakrabban pillantok az órára.
Régitt kellene lennie. Nem elég, hogy türelmetlen, még késik is! –
fortyogok magamban. Ismeretlenül is utálom. Pittyeg a telefonom,
üzenetem jött. Azt hittem, ő írt, hogy bocs, kések, de jövök. Nem ő volt
az. Megérkezett a könyvrendelésem. A legújabb John Grisham. Alig
várom, hogy kézbe vehessem.
Rendben, még tíz perc. Ha nem jön, irány a könyvesbolt!
Felvillanyoz a gondolat, hogy végre bekuckózom és olvasok. Régóta
vágyom egy ilyen estére. Szeretek olvasni. Menekülés az „itt és most”-
ból.
Megszólal a kaputelefon. Éles és kíméletlen a hangja. A pasast, ha
lehet, még jobban utálom, mint tíz perccel ezelőtt. Immár nemcsak
azért, mert késik, hanem mert keresztülhúzza a számításaimat. Lőttek
az esti terveimnek.

Nézem, ahogy a komód tetejére üríti a zsebeit. Lassan,

szisztematikusan, gyakorlott mozdulatokkal pakol. Kulcs, mobil,
pénztárca. Közben mond valamit. Nem értem, annyira hadar. Talán
elnézést kér a késés miatt. Nem várja meg, hogy hellyel kínáljam,
rutinosan huppan bele a klienseknek fenntartott fotelba. Olyan
otthonosan mozog a rendelőben, hogy az az érzésem támad, nem
először jár itt.
Kérdés nélkül vág bele. Egyenesen a közepébe. Gyorsan túl akar
lenni a legnehezebb első mondatokon.
– Párterápiára járunk. Legalább egy fél éve. És semmi. Nem
történik semmi. Nem változik semmi.
– Minek kellene változnia? – próbálom felvenni vele a ritmust.
– Fogalmam sincs.
Nem néz a szemembe. Zavartan igazgatja az óráját. Mintha a
tökéletes szöget keresné ahhoz, hogy ha titkon rápillant, láthassa a
pontos időt.
– Mit vár ezektől a találkozásoktól? – kérdem abban a reményben,
hátha elindul végre a diskurzus.
 – Nem tudom – feleli lemondóan, mint aki máris megbánta, hogy
eljött. Kis idő múlva megszólal. – Azt akarom, hogy ez most ró
lamszóljon. Csakis rólam.
Keserű a hangja. Noha lennének kérdéseim a párterápián
történtekről, nem faggatom. Még nincs itt az ideje.
Párterápián gyakran érzi úgy az egyik fél, hogy elhanyagolja őt a
terapeuta, kisebb figyelem jut neki, nem érzi a ráhangolódást, az
empátiát. Nem alaptalan ez az érzés. A párterápia nehéz műfaj. Csak
kevés szakember képes arra, hogy nem csupán hatékony, de igazságos
is legyen. „Nem lehet egyszerre két csapatban meccset játszani” –
magyarázom azoknak, akiket továbbküldök, ha párterápiás igénnyel
keresnek meg. A párterapeuta – főleg, ha nem kettős vezetéssel zajlik a
terápia – óhatatlanul jobban húz az egyik félhez. Ennek jellemzően
banális oka van: vagy azért, mert szimpatikusabbnak találja őt, vagy
azért, mert úgy gondolja, a „pártfogoltjának” nagyobb támogatásra
van szüksége. Nem tudom, itt miről lehet szó, de ez most nem is
fog kiderülni. Elengedem ezt a szálat. Igyekszem azonban a
megszokott mederbe terelni a szokatlanul indult beszélgetést.
Visszaveszem a szót.
– És miért engem választott? – teszem fel a szokásos
nyitókérdésemet.
– Mert magánál volt leghamarabb szabad időpont.
– Értem – vágom rá kurtán, közben erősen koncentrálok, hogy
egyetlen arcizmom se ránduljon és sikerüljön leplezni a
csalódottságomat.
Erre a kérdésre a legtöbben azt felelik, hogy olvastak rólam vagy
tőlem valamit, ami miatt úgy gondolják, csakis én lehetek az, aki tud
segíteni, én vagyok az ő emberük. Ennek hosszú távon nincs nagy
jelentősége, de kapaszkodóként, kapcsolódási pontként szolgálhat,
olykor a terápia irányát és célját is kijelöli. Persze, hamar nyilvánvalóvá
válik, hogy a csodavárásnak aligha tudok megfelelni, de mire ez
kiderül, már számos valódi kapcsolódási pontot találunk.
Az első alkalom majdnem mindig döntő fontosságú. Ekkor dől el,
hogy tudunk-e, akarunk-e együtt dolgozni, működik-e köztünk a
„terápiás kémia”. Ekkor alapozzuk meg azt az összetett valamit, amit
én szimplán csak bizalomnak nevezek, de pszichológus körökben
terápiás szövetségként szokás emlegetni.
Eszembe jut egy igencsak emlékezetes első alkalom. Feldúltan
rohantam felfelé a lépcsőn. Éppen telefonon próbáltam az igazamról
meggyőzni egy ügyfélszolgálatost, aki kitartóan asszony o m nak
nevezett. Fejhangon kiabáltam vele. Körfolyosós ház lévén többen is
fültanúi voltak a pszichológushoz méltatlan konfliktuskezelésemnek.
Amikor lángvörös arccal berontottam a rendelőbe, egy fiatal nő
lépett oda hozzám. Megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, majd
hozzátette, ha most nem alkalmas, ő szívesen visszajön máskor.
Három órára volt beírva az új kliens. Ő volt az. Majd elsüllyedtem
szégyenemben, de hamar kiderült, hogy hasznos volt ez a kis
intermezzo. Semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy harmincegy
éves. És hogy sok dolgunk lesz még az indokolatlan
szolgálatkészségével. Feltéve, ha nem riasztja el ez a sajátos
bemutatkozás, és marad. Több mint egy éven át járt hozzám. Idővel
azt is megfejtettük, miben gyökeredzik az önalávető hajlama…

Villányi Zsolt teljesen átlagosnak tűnik. Ha egy társaságban egymás

mellé sodródnánk, a legkisebb késztetést sem érezném arra, hogy
megismerjem. Egy terápiás helyzet viszont egészen más.
Muszájmegismernem a másikat. És ha megismerem, előbb vagy utóbb
meg is kedvelem. Nem pusztán azért, mert – állítólag –
mindenkiben van valami szerethető, hanem azért, mert aki
megosztja velem a legmélyebb titkait, a bizalmába fogad, azt én is
ösztönösen a szívembe zárom. Ez a terápiás műfaj sajátos dinamikája.
Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy egyszer majd
megkedvelem Villányi Zsoltot. Sőt! Arra sem mernék nagy tétben
fogadni, hogy valaha viszontlátom. Undok, távolságtartó és pimaszul
őszinte. Még arra se vette a fáradságot, hogy kitaláljon egy már jól
hangzó, de még hihető magyarázatot arra, miért pont engem választott.
Új, eddig ismeretlen terepre kényszerít. Kapaszkodók, támpontok
nélkül kell megismernem őt. Annyit tudhatok csak róla, amennyit
éppen megmutat magából. Majdnem ötven perce, szinte magzati
pózban, a fotel széléhez húzódva ül velem szemben egy kellemes
külsejű negyvenes férfi, akin feltűnően lóg az ing és a nadrág. És hadar.
Követhetetlenül gyorsan beszél. Egyelőre fogalmam sincs, mi állhat a
fogyása és a nyilvánvaló szorongása hátterében, de nem fér kétség
hozzá: segítségre van szüksége. Talán azonnali segítségre. Talán ezért
nem várt egy hetet.
Kezd alábbhagyni az iránta érzett utálatom, és átveszi a helyét a
kíváncsiság. Érdekel a története.
Villányi Zsolt bajban van. Ebben az egyben biztos vagyok.
Mondják, viharban bármely kikötő megteszi. Lehet, hogy számára
én lennék ez a bizonyos kikötő? Azt hiszem, nem bánom…
 VA N VA L A K I J E

C sakis nő lehet a harmadik. A szerető. A férjrabló. A

családromboló. A ribanc. Mint ahogy az áldozat is kizárólag nő
lehet. Megcsalt, átvert, megalázott férfiakról nem tudunk. Pedig itt
járnak közöttünk. Láthatatlanul, némán, lehajtott fejjel. Mintha a
hűtlenség a férjek kiváltsága lenne. Elvégre egy nő, egy feleség soha
nem lenne képes ilyenre…
Megcsalt feleségnek lenni – ha nem is irigylésre méltó helyzet –
társadalmi szinten egy elfogadható és befogadható állapot. Garantáltan
megértő fülekre talál, aki erről beszél. És kétség nem fér hozzá, a
megcsalt feleség nonstop erről beszél. Magára ölti a mártírjelmezt,
amelyet addig viselhet, amíg csak kedve tartja. Nem hibáztatják azért,
ami vele történt. Mindenki, még az ellenségei is sajnálják őt. Ez
ugyanis „kijár” szegénynek.
De mi a helyzet a megcsalt, átvert, megalázott férfiakkal? Ők
jellemzően magukra maradnak, egyedül cipelik a titkot. Ami
voltaképpen nem is az ő titku k .
– Ritának… Van… Valakije… – Villányi Zsolt lassan, tagoltan,
egyenként ejti ki a szavakat. Beszédes egy mondat. Fájdalomról,
haragról, keserűségről és bizonytalanságról árulkodik. Nem azt
mondja, hogy Rita megcsalj a őt, hanem azt: v an v alakij e . Noha a
lényeg ugyanaz, az üzenete egészen más. Jóllehet, a hűtlenség
áldozatát – hivatalosan – senki nem hibáztatja, mégis, ösztönösen
hisszük, hogy ha valakit megcsalnak, abban bizony egy kicsit ő
maga is benne van, részese, netán oka a történteknek. Ha viszont
a másiknak van valakije, az kizárólag a másikról szól, az ő
magánügye, az ő története, az ő problémája. Így egészen más…
Ha egy nőt megcsalnak, az árulás. Ha egy férfit megcsalnak, az felér
a kasztrálással. Nem csoda, hogy Villányi Zsolt ösztönösen eltávolítja
magától a kialakult helyzetet, és azt mondja: a feleségének van valakije.
Másképp aligha lenne képes elviselni.
– Úgy hiszem, valamikor a második lombik után kezdődhetett. Egy
többnapos marketingkonferencián ismerkedtek meg – mereng a
múltba révedve. – Azt mondta, első látásra szerelem volt. Ami fura,
mert a pasas tuti, hogy nem Rita zsánere.
– Miből gondolja? – vetem közbe.
– Láttam.
– Nem értem.
– Rita mutatott róla képet.
Döbbenten nézek rá. Nem jellemző, hogy a harmadik fotóját
mutogassa a hűtlen fél.
– Hogy derült ki?
– Lebukott. A telefonjában minden, de minden dokumentálva volt.
Több évre visszamenően… Mázli, hogy Rita ilyen kis „precíz” –
mondja
cinikus félmosollyal, közben macskakörmöt rajzol a levegőbe. – Benne
volt a találkák helye, időpontja.
Hirtelen elhallgat. Idegesen vakargatja a homlokát, szemlátomást
valamin erősen töri a fejét. Nem kell sokat várnom, hogy beavasson az
elméletébe:
– Most, hogy visszagondolok, túl egyszerű volt. Rita tudta, hogy egy
fapados kód számomra nem jelent akadályt. Programozó vagyok.
Ráadásul az utóbbi időben mindig elöl hagyta a telefonját… Szinte
az orrom elé rakta, mintha akarta volna, hogy belenézzek… Maga érti
ezt? – kérdezi, de azon nyomban meg is válaszolja. – Elképzelhető,
hogy készakarva buktatta le saját magát?
– Igen, elképzelhető – válaszolom, mire ő egyre csak ingatja a fejét.
Nem érti az egészet. Sem azt, hogy a felesége miért kezdett viszonyt,
sem azt, hogy miért pont így és miért pont most osztotta meg vele a
titkát.

Őszintének lenni jó. Őszintének lenni szép. Az őszinteség alap. Az

uralkodó nézet szerint a rejtőzködés, a titok mérgezi a kapcsolatot, így
mielőbb meg kell szabadulni tőle, ezáltal megtisztítani és megmenteni
a kapcsolatot. Igen ám, de milyen áron? Vajon mit ért el Rita azzal,
hogy – még ha nem is direkt módon, de közvetve – „beismerte a tettét”,
és elvezette a férjét a sokkoló felismerésig?
Gyávaság. Ez az első szó, ami eszembe jut, miközben hallgatom őt.
Igenis, gyávaságnak tartom, hogy nem mondta ki szemtől szemben,
hogy van valakije. Ezzel a néma, de célirányos önleleplezéssel
nagyobbat ütött, mint ha megtartotta volna a titkát. Legalább addig,
amíg meghozza a saját, jelenre és jövőre vonatkozó döntéseit. Ám
ahogy a titoktartásra, úgy a döntésre is képtelen volt.
Rita nem szimplán megcsalta a férjét, de – paradox módon – a
döntés szabadságától is megfosztotta. Kész tények elé állította, ahelyett,
hogy időben megosztotta volna vele az információt, amely
mindkettőjük életére hatással van. Villányi Zsolt lekéste, hogy a saját
sorsáról döntsön. Arra kényszerült, hogy a közös jövőjükről határozzon.
Egyedül.

A viszony legfontosabb eleme, rendezőelve a titok. Ettől olyan

bizsergetően izgalmas, ettől olyan csábítóan kiszámíthatatlan. A tiltott
gyümölcs édes íze. A Villányi Zsolt számára sokkoló felismerés
korántsem különleges és egyedi. Gyakran előfordul, hogy a
kapcsolatból kikacsintó fél szinte fellélegzik, amikor kiderül a viszony.
Ám a titok nem csak az a ér működtetője, a titok hatalmas teher is.
Vannak, akik nem bírják sokáig cipelni, ezért megkönnyebbülnek,
amikor lelepleződnek. Onnantól közösen cipelhetik tovább…
A Last Vegas című filmben a hatvanas éveit taposó, de még mindig
sármos Sam a kaszinóvárosba készül gyerekkori barátja
legénybúcsújára. A felesége a reptéren a kezébe nyom egy borítékot,
benne egy szem Viagra, egy óvszer és egy kis cédula. Utóbbin ez állt:
„Ami Vegasban történik, maradjon Vegasban!” Sam felesége
okos asszony. Tisztában van azzal, hogy vannak titkok, amelyekről
nem kell és nem akar tudni. Szereti a férjét, és megbízik benne. A
többi nem számít.
 A férfit egy friss, ropogós huszonéves akarja az ágyába csábítani, ám
ő nemet mond. Látszólag érthetetlen okból. Pedig nagyon is érthető,
miért utasította el a lehetőséget. Sam negyven éve mindig mindent
megoszt a feleségével. Ha megtörtént volna, az első dolga az lenne,
hogy azonnal elmesélje neki a légyott minden apró részletét, ám tudja,
hogy ezzel bántaná a nőt, akit mindennél jobban szeret. Ezért inkább
kihagyja a kínálkozó alkalmat…
Nem tudom, Rita mennyire szereti a férjét. Ám az szinte biztos,
hogy aligha a szeretet vezérelte, amikor az önleleplezés e sajátos
formáját választotta. Mély sebet ejtett Villányi Zsolton az
információcunami, amellyel nyakon öntötte. Esélyt sem adott a
férjének arra, hogy apránként, csepegtetve, kíméletesen
szembesülhessen a jéghideg valósággal.
– És mit várt a párterápiától? – kérdem.
– Hogy Rita végre észhez térjen és észrevegye, hogy amit házon
kívül keres, ott van egy karnyújtásnyira tőle.
– Gyanítom, nem jött be.
– Talált, süllyedt – feleli csalódottan.
Elmeséli, hogy a párterapeuta el akarta küldeni őket, amikor
megtudta, háromszereplős a történet. Aztán mégis kötélnek állt, de a
folytatás feltételéül szabta, hogy Rita azonnal megszakít minden
kapcsolatot a Hájgúnárral. (Villányi Zsolttal megegyeztünk abban,
hogy ezentúl így nevezzük a pasast. Nehezére esett kiejteni a nevét, így
mégiscsak könnyebb beszélni róla.) Hónapokig jártak terápiára, de
nem történt semmi.
A nő képtelen volt elengedni a szeretőjét. Nem csoda.
 Sosem értettem, a párterápiával foglalkozó szakemberek számára
miért tabutéma, miért kizáró tényező a hűtlenség. Miközben a
házasságtörés okozza a párkapcsolati krízisek többségét, a szakmai
protokoll részévé tették, hogy mindaddig nem kezdenek bele az érdemi
munkába, amíg a hűtlen fél egyszer s mindenkorra le nem építi a külső
kapcsolatát. Mintha ez egy szimpla döntés volna! Mintha csak elég
lenne benyomni egy gombot, és volt szerető, nincs szerető! Dühös
vagyok az ilyen szakemberekre. A káosz kellős közepén segítséget
kérnek egy pszichológustól, aki ahelyett, hogy támogatná, erősítené és
átlendítené őket a holtponton, a „problémás” felet sarokba szorítja,
és azonnali, radikális döntésre kényszeríti.
Talán, ha Rita kapott volna egy kis időt és teret ahhoz, hogy
megértse, miért kezdett viszonyt a Hájgúnárral… Talán, ha
sikerült volna tudatosítani magában, hogy mit kapott a
házon kívüli kapcsolattól, akkor, de csakis akkor lett volna esély
arra, hogy képes legyen meggyászolni és lezárni az a ért… Ha
mindez megadatott volna neki, akkor talán képes lett volna döntést
hozni… Túl sok a „talán”. Egy biztos: mivel erre nem volt lehetősége,
kódolva volt, hogy a párterápia kudarcba fullad.

A szerelem rózsaszín fátylán keresztül nézve hajlamosak vagyunk úgy

látni, hogy a másik ugyanolyan, mint mi, ugyanazt akarja, mint mi,
ugyanúgy gondolkodik, mint mi. Aztán az atombiztosnak hitt
építménybe becsapódik a meteor, belép a képbe a harmadik. Ekkor
hirtelen lehullik a rózsaszín lepel, és kiderül, ezt bizony csúnyán
félreértettük: azt láttuk, amit hittünk.
 Villányi Zsolt abban a reményben cipelte el Ritát a párterápiára,
hogy a nő a beszélgetések hatására majd kijózanodik, és képes lesz
ugyanúgy észrevenni és megélni a boldogságot, mint ő. Ritát azonban
más anyagból gyúrták. Erről meg Villányi Zsolt nem vett tudomást.
Hedonista taposómalom. Ezt a találó kifejezést az egyik legnagyobb
hűtlenségi szakértőtől, Esther Perel pszichoterapeutától
kölcsönzöm. Sokan vannak, akik mindig többre, jobbra,
szebbre, tökéletesre vágynak, ám amint elérik a céljukat,
ahelyett, hogy csökkenne a vágyuk, még nagyobb
elvárásaik keletkeznek. A hedonista
taposómalomban élő hasztalan keresi a boldogságot. Ő az, aki nem
azért lép ki a kapcsolatból, mert boldogtalan, hanem azért, mert
szentül hiszi, hogy lehetne boldogabb.
Azzal, hogy Rita leleplezte önmagát, nemcsak a titka terhét osztotta
meg a férjével, de a romeltakarítással járó munkába is bevonta őt. A
férfi aktív szereplője lett valaminek, amihez valójában semmi köze
nincs.
Villányi Zsolt akaratlanul is az a ér részesévé vált.
 AZ IDŐ URA

R endszeresen elkésett. Pontosan kilenc percet. Nem tudom,

hogyan csinálta, de minden alkalommal hat óra után kilenc
perccel lépett be az ajtón. Nem is lépett, inkább besurrant. Sietve,
lopva, észrevétlenül, mint aki valamiféle lebukástól tart.
Eleinte nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Elvégre
az ő ideje. Ha késik, hát késik. Ő ilyen: szétszórt és pontatlan. Ám
hamar kiderült, hogy Villányi Zsolt nem ilyen. Amint megérkezett,
akkurátusan kezdte kipakolni a zsebeit. Először a kulcsait rakta a
komód tetejére, majd a mobilját, végül a pénztárcáját. Kulcs, mobil,
pénztárca. Sosem változott a sorrend. Ekkor már nem sietett. Ez a
kipakolási ceremónia a megérkezése részévé vált. Fokozódó
kíváncsisággal figyeltem a szertartást.
Kíváncsiság ide vagy oda, mi tagadás, kissé zavart, hogy – miközben
a rendelőtől csupán pár saroknyira dolgozik – képtelen időben
megérkezni. Tudtam, hogy az állandó késésének nem az az oka, hogy
semmibe vesz engem vagy a közös munkánkat. Éppen ezért nem
hagyott nyugodni a dolog. Nem sejtettem, hogy alig ötven perc múlva
megoldódik a rejtély…
Ritáról beszélgetünk. Kérem, meséljen róla, mondja el, hogyan
ismerkedtek meg. Nem kell nagyon buzdítanom. Kicsit feljebb csúszik
a fotelban, felélénkül. Kedvére valónak tűnik a nosztalgiázás.
Megtudom, hogy iskolatársak voltak, és egymástól néhány
háztömbnyire nőttek fel. Míg Rita osztályelső volt, addig ő a gyenge
átlag. Nem igazán vettek tudomást a másik létezéséről. Aztán Villányi
Zsolt gondolt egy nagyot, és úgy döntött, hogy húsz év és megannyi
kihagyott alkalom után elmegy az osztálytalálkozóra. És ott szóba
elegyedtek… Az első éjszakát átbeszélgették, a másodikat
átszeretkezték, a harmadikon pedig megfogadták, hogy együtt
maradnak, történjék bármi. Több mint tíz év telt el azóta. A
kisfiuk, Marci, óvodás és nonstop szerelmes. Párás szemmel kezd
beszélni a gyerekről. Hirtelen azonban visszatér Ritához.
– Voltak nála szebbek, jobbak, sportosabbak. De benne valahogy
minden megvan, ami nekem kell, olyan arányban, ahogy nekem kell –
mondja.
– Jelen időben beszél róla. Ezek szerint még mindig így érez?
– Persze. Az én érzéseim nem változtak. És nem is fognak. –
Mérgesen néz rám. Veszem a jelet, elhallgatok. Ott folytatja, ahol
félbeszakítottam. – A Havannáról indultunk. Mindketten. És most egy
panorámás budai házban élünk. Mindent a saját erőnkből, szinte a két
kezünkkel építettünk. Úgy a házunkat, mint az életünket. – Elkomorul
a hangja. – És Rita ezt az egészet felrúgná. E miatt a… Hájgúnár miatt.
Jóllehet, sovány vigasz a számára, de mindenekelőtt azt akarom,
hogy Villányi Zsolt tisztában legyen azzal, ez az egész nem miatta a laku
ltí gy, és nem ról a szól . Ő csupán mellékszereplő Rita történetében.
Ám ahhoz, hogy ő is elhiggye, tudni vagy legalábbis sejteni kell az
okokat. Immár közösen gondolkodunk azon, Ritának vajon miért
kellett viszonyt kezdeni Hájgúnárral. Mert nyilvánvaló, a nő nem
akarta az
a ért, hanem kellett neki, szüksége volt rá. Már csak az a kérdés, hogy
miért. Így hát elkezdünk magyarázatot gyártani.

Árulás, kibeszélés, élveboncolás. Régen gyakran eszembe jutottak ezek

a szavak, amikor a kliens számára fontos személyt akarata, tudta és
beleegyezése nélkül „rántottunk be” a terápiás térbe. Sokáig voltam
a kliensek partnere, cinkostársa a bűnbakgyártásban. Igazodtam
a mainstreamhez, a mérgező szülő, anyós, házastárs szemlélet
megerősítésében. Aztán történt valami. Egy hozzám járó fiatal nő
megtanított arra, hogy noha a cél ez esetben is szentesíti az eszközt
(vagyis megúszhatatlan, hogy szóba kerüljön a szülő, az anyós vagy a
házastárs), nem törvényszerű, hogy a probléma „okozóját”
azonnal bűnbaknak kiáltsuk ki. Most már meggyőződéssel hiszem
és vallom, hogy senki nem akarja tudatosan és szántszándékkal
tönkretenni a másik életét. A hangsúly ezúttal a tudatoson van!
Szorongásos problémákkal keresett fel az egyetemista lány. Már az
első beszélgetésnél kibuggyant a lényeg: idejekorán át kellett vennie a
gondoskodó felnőtt szerepét a családban, mivel a kishúga halmozottan
fogyatékos, és az édesanyja fokozatosan átadta a testvérével
kapcsolatos teendőket. Biztos, ami biztos alapon sokat beszélgettünk a
jelenlegi kapcsolatáról, a barátairól, a munkájáról, hogy kiderüljön, mi
vagy ki okozza a mostani szorongását, az általános rossz közérzetét. Túl
egyszerűnek tűnt ugyanis, hogy egyből a szüleit tegyük felelőssé azért,
hogy ő parentifikált, vagyis szülősített gyerekként volt kénytelen
felnőni, és pusztán ezzel indokolható valamennyi negatív gondolata és
rossz érzése. Akárhogy is próbálkoztunk, nem találtunk más
magyarázatot, így – ahogy az a pszichológusok nagykönyvében írva
vagyon – ítéletet hirdettünk: mindenről ők tehetnek!
Hiába a szakszerű „tettenérés és leleplezés”, mégsem tartottam
jó ötletnek, hogy az ítélethirdetéssel lezárjuk ezt a fejezetet, és
egyszerűen továbblépjünk a jól végzett munka tudatában,
elégedetten. Azt javasoltam, tartsunk egy kis szünetet, ezalatt
gondolja át, hogy akarja-e folytatni a konzultációt.
Nem akarta. Néhány hét múlva egy hosszú levelet kaptam tőle.
Ebben megírta, hogy sejtette: a nem szokványos gyerekkora, a
testvéréről való folytonos gondoskodás, a „felnőttes”
kötelezettségei mind hozzájárulhattak a mostani állapotának
kialakulásához. Így, hogy tudatosult benne az összefüggés, máris
jobban érzi magát. Ám a történtek dacára ő igenis szereti a
családját, és úgy érzi, ha folytatná a terápiát, azzal elárulná őket.
És korántsem biztos, hogy utána megkönnyebbülne, sőt!
Most, amikor Rita motivációit keressük, nagyon ügyelek arra, hogy
csakis addig beszéljünk Ritáról, amíg Villányi Zsolt nem látja be, hogy
tőle függetlenül alakult ki a helyzet, és aligha volt ráhatása arra, hogy a
felesége a érba keveredett.

Sok lombikossal találkoztam a munkám során. Ahány nő, annyi

történet. Ám van valami, ami minden történetben közös: a
kiszolgáltatottság érzése. Lehet, hogy Ritának nem is Hájgúnár kellett,
hanem a viszony maga? Sőt, lehet, hogy nem is a viszony volt a lényeg,
hanem a viszonyt övező titok?
 A titok terhéről már volt szó köztünk, és úgy tűnt, Villányi Zsolttal
sikerült megfejtenünk, mi állhatott a felesége önleleplező akciójának
hátterében. A titok előnyeiről és hasznáról viszont mindeddig nem
beszéltünk.
Akinek titka van, az – ha csak ideig-óráig, de – úgy érezheti, hogy
visszavette az irányítást. Akinek titka van, saját, egyszemélyes
buborékot képezhet, amelynek nemcsak a határait húzhatja meg, de a
buborék szabályait is ő maga találhatja ki. Ő dönthet arról, kit, mikor és
milyen mélyen avat be a titkába. Akinek titka van, újra rendelkezhet
saját élete felett. Ellensúlyozva ezzel az átélt kiszolgáltatottságot.
Hangosan gondolkodom. Villányi Zsoltnak nem tetszik az
elméletem. Ragaszkodik a jól bejáratott narratívához: Hájgúnár
magába bolondította Ritát.
– Ezt most erősen túlgondolja. Már bocsánat. Egyszerű ez, mint a
faék – jegyzi meg csípősen, de látom rajta, szöget ütött a fejébe a
gondolat. Hagyom, hadd érlelődjön…

Amikor két ember úgy dönt, lehorgonyoz egymás mellett, az nem

szimpla elköteleződés. Jóval több annál: megérkezés. Vége a
keresgélésnek, a bizonytalanságnak. Egyszer s mindenkorra megszűnik
a kínzó kérdés is, hogy vajon kellek-e valakinek. Semmihez nem
hasonlítható érzés tudni, hogy a másik engem választott, én kellek neki
. Mint ahogy az is, hogy sikerült megtalálni az igazit.
Éppen ezért a viszony is jóval több, mint határsértés: teljes
megsemmisítés. A másik biztosnak vélt létjogosultságának és
kizárólagosságának megkérdőjelezése. Amikor a viszony kiderül, a
megcsalt fél kénytelen szembesülni azzal, hogy tévedett. A partnere
mégsem az „örökkön örökké” állandóságában és
kizárólagosságában gondolkodik. Villányi Zsolt lába alól
kicsúszott a talaj, amikor tudatosult benne, hogy csereszabatos.
Mint bárki más. Rádöbbent, hogy sem a kapcsolatára, sem a
sorsára nincs ráhatással. Ijesztő lehetett ez a felismerés.
Sajátos sorsközösséget alkotnak ők, így ketten. Akárcsak Rita, ő is
kiszolgáltatottá vált. Nem maradt más neki, csak az idő. A saját ideje.
Efelett maradt csupán hatalma.
Többé nem haragudtam rá, ha késett…
 TÖBB MINT BŰN, HIBA

T udom, hogy nem kellett volna. Hiba volt felajánlani, hogy

találkozom Villányi Zsolt feleségével. De már késő. Kint ül a
váróban. Csak egyetlen alkalom. Az is csak egy kötetlen, laza
beszélgetés. Megpróbálok támpontokat adni neki a
pszichológuskereséshez. Ennyi, semmi több. Hasztalan próbálom
megnyugtatni magam. Rossz előérzetem támad.
Rita pont olyan, amilyennek Villányi Zsolt lefestette: apró és
törékeny. Egyszer arról beszélt, hogy sokáig a gyerekosztályon kellett
Rita harmincötös lábára cipőt vásárolni. Ma már nem gond, törzsvevők
lettek egy extrém méretű lábbeliket árusító boltban.
Ahogy megláttam, eszembe jutott, mi mindent tudok róla. Tudom,
hogy rajong az operáért, akárcsak a férje, szereti az ázsiai konyhát,
akárcsak a férje, soha nem hord magánál esernyőt, akárcsak a férje. És
szeret rágózni. Ezt ki nem állhatja a férje. Izgalmasnak ígérkezik, hogy
a nő, akinek még az alvási szokásait is ismerem, viszont még soha nem
láttam, mindjárt itt ül a szemközti fotelban. Olyan, mintha
felbukkanna Mrs. Columbo az egyik epizódban.
A termetéhez képest erős és határozott kézfogása sejtetni engedi,
hogy Rita szolgál még meglepetéssel…
Már vagy félórája csevegünk kedélyesen és udvariaskodva a gőzölgő
gyömbéres tea fölött. Akárcsak az egykori osztálytársak, akik véletlenül
összefutottak az utcán, majd beülnek, hogy a régi szép időkről
csevegjenek egy jóízűt. Elmondja, hogy annak idején ő is kacérkodott a
pszichológiával, de a marketing szak elvégzése után se pénze, se kedve
nem maradt a továbbtanulásra.
Aztán váratlanul elhallgat, addig derűs arca komorrá válik. Hosszú
percekig ülünk némán, csak a kiskanalak vidám csilingelése töri meg a
szoba csendjét. Lassan, elmélyülten kevergeti a teáját. Mint aki
kötelességtudóan a cukor utolsó kristályát is fel akarja oldani a forró
italban.
Nem sürgetem. Minden beszélgetésnek megvan a maga ritmusa.
Nekem nincs más dolgom, mint ráérezni erre a ritmusra. Nem mindig
sikerül, de most úgy érzem, igen.
– Beszélt rólam? – kérdi alig hallhatóan.
– Igen – felelem, és közben arra gondolok, vajon milyen érzés lehet
tudni azt, hogy a párunk hetente egyszer eljár egy idegenhez, akinek
mindent, de mindent elárul rólunk, a kapcsolatunkról. És az idegen
megismerheti a szokásainkat, az élményeinket, a féltve őrzött
titkainkat, az öleléseinket.
Emlékszem, eleinte mennyire zavarban voltam, amikor valaki
beavatott ezekbe az intim részletekbe. Mi közöm hozzá? Nem tartozik
rám! Szívem szerint felugrottam volna a helyemről, hogy gyorsan
befogjam a száját, és még időben elhallgattassam. Már nem zavar, ha
megosztják velem ezeket az információkat, mert tudom, hogy
mindennek helye és szerepe van a terápiás térben. Ha most még nem
is, a későbbiekben a legapróbb részlet is fontos lehet.
– Örülök, hogy Zsolti téged választott – szólal meg nagy sokára.
Méghogy választott?! Véletlenül esett be hozzám. Pusztán azért,
mert
nálam volt szabad időpont. Ám ez a momentum mára jelent
éktelenaprósággá silányult.
– Amióta hozzád jár, egészen megváltozott – folytatja. – Majdnem
olyan, mint a… – Hirtelen elcsuklik a hangja, könnybe lábad a szeme.
– Mint a lombik előtt? – kérdezem bizonytalanul.
Némán bólint, közben próbálja visszatartani a sírást. Diszkréten
feléje tolom a papír zsebkendős dobozt, de nem vesz róla tudomást.
Izgatottan kotorászni kezd a táskájában, majd amikor megtalálja, kitör
belőle a zokogás. Egy kis csomag papír zsebkendőt vesz elő.
– Beszéljünk róla? – kérdem óvatosan.
Int, hogy nem.
Észreveszi, hogy a faliórára pillantok. Abbahagyja a sírást. Megtörli
az arcát, gyorsan, rutinosan rendbe szedi magát. A kezébe adom a
kolléganőm névjegykártyáját.
– Ő az, akiről beszéltem – emlékeztetem a találkozónk eredeti
céljára. A kabátja zsebébe csúsztatja, közben udvariasan megköszöni a
beszélgetést.
Tudja, hogy tudom, nem fogja felhívni.
Egy buddhista bölcsesség szerint „amikor a tanítvány készen áll, a
mester megjelenik”. Rita még nem áll készen. Talán soha nem is fog…
Szedelőzködik, és én lassan kezdek megnyugodni. Mégsem volt
rosszötlet ez a találkozó – gondolom magamban. Én is felállok,
kikísérem. Az ajtóhoz érve megtorpan és visszafordul. Könnyes
szemmel néz rám.
 – Szeretnék kérni valamit – mondja. – Erősítsd meg Zsoltit!
– Azon vagyunk – felelem könnyedén.
– Azt akarom, hogy kibírja.
Hűvös és érzelemmentes a hangja. Nem tetszik. Nagyon nem.
– Mit kellene kibírnia? – kérdezem félve a válaszától.
– Azt, hogy elhagyom.
Cikáznak a kérdések a fejemben, de csak ennyit bírok kinyögni:
– Miért?
– Mert nem kapok levegőt.
Nem várja meg, hogy kikísérjem. Kezet nyújt, és újra megköszöni,
hogy meghallgattam.

Elfelejtettem tejet venni. A házunkhoz érek, amikor eszembe jut. A

fenébe! Pedig két bolt előtt is elmentem. Észre se vettem, elméláztam.
Rita szavai visszhangoztak a fülemben: „elhagyom, mert nem kapok
levegőt”. A sarki éjjel-nappali felé veszem az irányt. A kasszához érve
a pénztárcám után kutatok a mindent elnyelő táskámban. Érzem,
hogy rezeg a telefonom. Villányi Zsolt az. Kiállok a sorból,
előreengedem a nyakamba szuszogó idős nőt. Dühösen néz rám.
– Biztosan nagyon fontos! – böki oda, de nem figyelek rá.
Villányi Zsolt az elmúlt fél évben összesen kétszer írt sms-t.
Egyszer, amikor lemondta az ülést, és akkor, amikor nálam felejtette az
óráját. Most három üzenetet is küldött:
„Tudom, hogy nem árulhatja el, mi volt, de mégis ké
rem…”„Örülünk?”
„Válni akar, ugye?”
 Haragudnom kellene Ritára. Mert becsapott engem (esze ágában
sincs pszichológushoz menni), mert becsapja a férjét (hagyja őt
abban a hitben ringatózni, hogy minden rendbe jön), és mert
elfelejtettem miatta tejet venni.
Mégsem haragszom rá. Sajnálom őt. A lombikos évek kínzó
kiszolgáltatottságát mindenki másképp dolgozza fel. Rita úgy, hogy
elhagyja a férjét. Mert nem kap levegőt.
Nem tudom, mióta ácsorgok a sajtos pultnál, a gondolataimba
merülve, kezemben a telefonnal. Csak akkor térek vissza a valóságba,
amikor a pénztáros türelmetlenül odaszól, hogy kérek-e még valamit és
segíthet-e.
– Nem, köszönöm! – sóhajtom bele a parányi bolt áporodott
levegőjébe. Nem tud segíteni. Mint ahogy én sem tudok segíteni…

– Jé, lecserélte a vallatószéket? – kérdezi Villányi Zsolt. Ki nem állhatja

a relax fotelt. Többször is megjegyezte, hogy amikor ebben ül, még az el
sem követett bűneit is bevallaná.
– Csak új a huzat – felelem kurtán.
Nem vette le a dzsekijét, és a kipakolási ceremónia is elmaradt.
Rosszat sejtek.
– Lomtalanításkor ne feledkezzen meg róla! – élcelődik tovább. Nem
reagálok rá. Na, bökd már ki! – sürgetem magamban. Kínos
csendben ülünk hosszú percekig. Megváltásnak érzem, amikor végre
megszólal.
– Bocsánat az sms-ekért! – szabadkozik. – Pokoli este volt.
 – Tudom – felelem, és próbálom megmagyarázni, miért nem
válaszoltam az üzeneteire. Mellébeszélek. Titoktartásról meg etikáról
értekezek, holott valójában csak azért nem írtam neki, mert gyáva
voltam, és tanácstalan. Ugyan mit írhattam volna? Például azt, hogy
bocs, hiábavaló volt a munkánk, fölöslegesen ültél nálam oly sok órát,
és inkább egy új mobilt vettél volna abból a pénzből, amit
pszichológusra költöttél, mert a házasságotokat csak egy méretes csoda
mentheti meg?
A régi szék új huzatját simítgatja. Gondosan, szálirányban. Újabb
hosszú percek telnek némaságban.
– Nem akartam ma eljönni. – Halkan és szokatlanul lassan beszél.
– Csak azért vagyok itt, mert személyesen jobb… Beírhat mást a
helyemre. Egy darabig nem jövök. Időre van szükségem. Néhány dolgot
át kell gondolnom.
– Megértem – nyögöm ki nagy nehezen.
Feláll, és az ajtóhoz lép. Még húsz perc lenne hátra az órából. Nem
marasztalom. Aligha volna értelme.
– Majd… jelentkezem – fordul vissza, és mire bármit mondhatnék,
már el is tűnik a gangon.
 SZAKÍTÓPRÓBA

J ön ő még hozzád, meglátod! – próbál nyugtatni és vigasztalni a

kolléganőm, Lili, miközben a rendelő várójában kialakított
minikonyhában matat a kávéfőzővel. Forró csokit készít
mindkettőnknek. Jólesik a gondoskodása.
Lili nem a barátnőm. Nincsenek közös barátaink, sem közös
programjaink. A másik családját is alig ismerjük. Mégis. Szinte minden
fontos dolgot tudunk egymásról. És ha kell, segítünk. Azonnal.
Gondolkodás nélkül.
Kortyolgatjuk a forró csokit, és én azon mélázom, most vajon miért
sokkal finomabb, mint amikor én készítem magamnak. Kisírt szemmel,
kócosan, egy ócska pulóverben ülök a klienseknek fenntartott fotelban.
Ott, ahol tegnap ilyenkor Villányi Zsolt ült. Sokkal kényelmetlenebb,
mint gondoltam, de most ez sem zavar, sőt! Jó, hogy Lili ül a helyemen.
Itt most mindent szabad. Elképzelem, hogy ebben a fotelban akár
bőghetek is egy nagyot, aztán kifakadhatok, hogy milyen ócska egy
pszichológus vagyok, aki még arra is képtelen, hogy észrevegye:
elárulta a kliensét. Kimondhatom végre hangosan, hogy igen,
hibáztam, amikor találkozóra hívtam Villányi Zsolt feleségét, nem
számolva annak következményeivel.
 És elképzelem azt is, hogy Lili, miután türelmesen végighallgat,
szelíden megdorgál majd, amiért ostorozom magam, és elmondja, hogy
egy ilyen helyzetben talán ő is hasonlóképpen járt volna el.
De nem így történik. Lili gyanakvóan figyeli, ahogy a kakaót
szürcsölgetem, majd némi hatásvadász szünetet követően megszólal:
– Belezúgtál?
– Tesssééék?
– Te belezúgtál ebbe a pasasba – közli ellentmondást nem tűrő
hangon.
Be-le-zúg-tam? Jesszusom, micsoda kifejezés ez? Tinilányok
beszélnek így, az iskola folyosóján kuncogva.
– Helyes? – faggat cinkos mosollyal az arcán.
– Ööö… igen – felelem némi gondolkodás után. – Jóképű, de nem az
esetem.
– Az nem számít! – mondja, és diadalittasan hátradől.
– Neeem, szó sincs ilyenről! – védekezem erőtlenül, de tudom, nem
sok esélyem van arra, hogy sikerüljön Lilit eltéríteni ettől a számára
nagyon is szimpatikus és izgalmas teóriától.
Nem adja fel. Tovább faggat. Nem is faggat, ez már vallatás, de nem
bánom. Hátha kisül belőle valami. Hátha kiderül, mi történik velem.
Hátha megértem, alig huszonnégy óra alatt miért estem szét ezernyi
apró darabra.
– Volt már olyan, hogy valamelyik kliensed félúton kiszállt?
– Bólintok.
– Megviseltek ezek a hasonló esetek?
– Nem – vágom rá. – Nem viseltek meg – nyomatékosítom, közben
próbálom felidézni a „hasonló” eseteket.
 – Miért olyan fontos neked ez a pasas?
Megvonom a vállam. Fogalmam sincs. Ezen még sosem
gondolkodtam. Sőt, nem is gondoltam erre.
– Te bizony belezúgtál – tér vissza az eredeti feltevéséhez Lili.
Megszólal a kapucsengő, így ez a végszó. Talán nem is bánom.
Megkönnyebbültem. Tudom, hogy nem „zúgtam bele” Villányi
Zsoltba, de azt is tudom, hogy Lili akaratlanul is rátapintott a
lényegre: valamiért különösen fontos nekem „ez a pasas”. Csak
tudnám, miért…

A következő hetekben zombiként jártam-keltem. Noha tettem a

dolgomat, fizikailag jelen voltam, ahol kellett, gondolatban
folyamatosan elkalandoztam. Metronómként kattogott egyre
hangosabban a fejemben a kérdés: Mi ért olyan fontos nekem Villány
iZsolt ? Rögeszmémmé vált, hogy ha sikerül megfejtenem ezt a
rejtvényt, megnyugszom.
Egy fodrászszékben ülve ért a megvilágosodás. Már késő lett volna
lemondani az időpontomat, így kénytelen voltam elmenni. Imám
meghallgatásra talált, a fodrászom nem firtatta a zaklatottságom és a
kisírt szemem okát. Éppen a frufrum hosszáról vitatkoztunk Ágival,
amikor egy jól öltözött, idősebb nőre lettem figyelmes, aki gondosan
söprögette a hajat a székek között.
– Ő kicsoda? – kíváncsiskodtam.
– Itt lakik a házban – felelte Ági, és letette az ollót. Közelebb hajolt
a fülemhez, és a tükör felé fordulva beszélt hozzám. – Nemrég halt meg
a férje, teljesen egyedül maradt szegény. Majdnem negyven évig
dolgozott egy iskolában. Úgy tudom, még igazgató is volt egy darabig. A
kolléganőm vendége amúgy. Megkérdezte, volna-e valami munka a
számára, és a bolt vezetőjével megállapodtak, hogy hetente háromszor
besegít. Ha kell, átveszi a rendeléseket, könyvel és takarít – mondta
halkan, nehogy mások is hallják, hogy pletykál. – Tudod, hogy van ez,
muszáj, hogy fontosnak érezze magát – tette hozzá bölcs mosollyal,
majd bekapcsolta a hajszárítót.
Könnybe lábadt a szemem. Ági azt hitte, hogy a forró levegő miatt…
Igen! Megvan a rejtély kulcsa! Nem Villányi Zsolt fontos nekem,
hanem az, hogy én l egy ek fontos neki. Most már csak az a kérdés,
hogy miért pont tőle várom, hogy biztosítsa számomra ezt az alapvető
érzést. Miért nem várom a testképzavaros fotós lánytól? Miért nem
várom a magánytól szenvedő nyugdíjas eladónőtől? Miért pont ő
kell nekem erre a célra? Nem értem. Ettől függetlenül kissé kezd
tisztulni a kép. És ez jó. Nagyon jó.
Elemi igényünk van arra, hogy fontosnak érezzük magunkat.
Mindennél jobban szeretnénk hinni abban, hogy nélkülünk a dolgok
rosszabbul vagy sehogy sem mennének. Mi, pszichológusok mázlisták
vagyunk. A terápiás munka garantálja nekünk ezt az érzést. Nap mint
nap megélhetjük, hogy fontosak vagyunk. Csak hogy ez átverés! Egy
hatalmas átverés. Kizárólag addig vagyunk fontosak a kliensek
számára, amíg a helyzetük nem rendeződik, amíg nem állnak meg a
saját lábukon. Némi képzavarral élve a szerepünk leginkább ahhoz a
kisrepülőhöz hasonlítható, amely a vitorlázó gépnek segít elérni a
biztonságos utazó magasságot, majd egy mozdulattal leválik róla.
Mindig is tisztában voltam ezzel, és a hozzám fordulókat próbáltam
minél hamarabb a saját útjukra engedni, hadd szárnyaljanak nélkülem,
immár a tudatosság adta szabadságuk birtokában.
 Villányi Zsolt esetében azonban nem így történt. Nem csak
reméltem, hogy fontos (urambocsá’ nélkülözhetetlen) vagyok
a számára, kifejezetten akartam, hogy az legyek.

Ösztönösen vonzódunk ahhoz, aki ismerős érzéseket vált ki belőlünk.

Ösztönösen keressük a társaságát, és fontossá válik a jelenléte. Mi
magunk sem tudjuk, mi az oka, de biztonságos, ha a közelünkben van.
Villányi Zsolt eleinte borzasztóan irritált. Zavart az állandó késése, a
türelmetlensége, a cinizmusa. De leginkább az zavart, hogy nem enged
közel magához. Segítséget kért, de nem hagyta, hogy segítsek. Amikor
én egyet léptem felé, ő azonnal hátrálni kezdett. Kétségbeesetten
tartotta a három lépés távolságot.
Akárcsak az „én Zsoltom”…
Fiatalok voltunk. Habzsoltuk az életet, a szerelmet. Ő viszont a
legszenvedélyesebb pillanatokban sem engedett közel magához.
Szigorúan és következetesen őrizte a határait. Épp hogy megkezdtem a
pszichológiai tanulmányaimat, így aligha tudtam, inkább éreztem,
hogy valami baj van, és segítségre volna szüksége. Ám azt is tudtam,
hogy nem szeretne segítséget. Ez az ő egyszemélyes csatája volt. Ő
akarta megvívni. Megértettem. Tiszteletben tartottam. Elengedtem.
Elvesztettem.
Hiába vagyok tisztában azzal, hogy nem tudtam segíteni, mindmáig
gyötör a gondolat, hogy miért néztem tétlenül, amint a vesztébe rohan.
Nem! Ez még egyszer nem történhet meg! Nem hagyhatom, hogy
csak úgy elmenjen, és én meg sem próbálok segíteni.
 Szinte sokkolt a felismerés. Ültem a fodrászszékben, és potyogtak a
könnyeim.
– Mi a baj? – aggodalmaskodott Ági.
– Semmi – nyugtattam meg. – Tudod, az allergiám…
Sokszor pusztán azért kapcsolódunk valakihez, mert érezzük, hogy
„dolgunk van vele”. Ő az, aki segít befejeznünk valamit, amit egy másik,
számunkra fontos személlyel nem sikerült. Hazudtam Lilinek. Villányi
Zsolt tényleg az esetem. Csak éppen nem abban az értelemben, ahogy ő
gondolta.
Néztem a földre hulló hajtincseket, és tincsről tincsre egyre
kristályosabbá vált, hogy miért olyan fontos ő nekem.
Dolgom van vele.
Bűntudatom támad. Villányi Zsoltot berántottam valamibe, amihez
semmi köze nincs. Azt vártam tőle, a puszta létével, a megoldandó
problémájával éreztesse velem, hogy fontos vagyok, és amíg fontos
vagyok, amíg ő hétről hétre ott ül velem szemben, addig van esélyem
arra, hogy befejezzem, amit annak idején az „én Zsoltommal”
félbe kellett hagynom.
Ez nem maradhat így! Tennem kell valamit!

Alig pár órám maradt, hogy átküldjem a cikket a szerkesztőnek. A

humorról írok egy női magazinnak. Most, amikor éppen a földről
szedegetem össze egyenként a szétesett lelkem apró darabjait. Ez a sors
fintora! Még a fele hátravan, ám én mégsem az anyagon dolgozom.
Levelet fogalmazok. Villányi Zsoltnak.
 Röviden, lényegre törően megírom, hogy szeretném tisztázni a
helyzetet. Legalábbis azt, amit az én szemszögemből látok és gondolok.
Bevallom, hogy hibáztam, amikor előálltam a feleségével való
találkozás ötletével. Jogos, ha ezt árulásnak veszi, és megértem, ha a
történtek után nem akarja folytatni a terápiát. A levelem végén
megköszönöm az együtt töltött időt, amelyből rengeteget tanultam. És
őszintén hozzáteszem azt is, örülnék, ha úgy döntene, a történtek
ellenére mégiscsak folytassuk a munkát.
Többször is átolvasom, amit írtam. Elégedett vagyok. Ám ami a
legfontosabb: megkönnyebbülök. Hatalmas kő esik le a szívemről, mert
arra gondolok, mindent megtettem, a többi nem rajtam múlik.
Mégegyszer átfutom, aztán mehe t – gondolom, amikor hatalmas
robajt hallok. A fürdőszoba irányából jön a zaj. Megadta magát a
mosógép.
Válságüzemmódba kapcsolok, tárcsázom a szerelőt. Nem veszi fel.
Péntek este van. Miért is hittem, hogy találok valakit, aki hajlandó
ilyenkor kijönni?! Ám ekkor eszembe jut Majda Lajos. Az idősödő
ezermestert mindenki ismeri a környéken. Két dolgot azonban senki
nem tud róla: a vezetéknevét és azt, hogy voltaképpen mi az eredeti
szakmája. Ő ugyanis mindenhez ért. Egy kicsit. Pont annyit, amennyi
elegendő a veszélyhelyzet elhárításához.
Most sem okoz csalódást. Majda Lajos jött, látott (azonnal
megtalálta a főbűnöst, a cipzár húzókáját, ami beleakadt a mosógép
dobjába), én pedig nem győzök hálálkodni neki. Szuper! Új
fedett pályás rekord. Alig másfél óra leforgása alatt helyrebillent a
világ, a mosógép csendesen dolgozik, én pedig visszatérhetek a
teendőimhez.
Gyorsan elküldöm a levelemet Villányi Zsoltnak, aztán befejezem a
cikkemet, és nekifogok a következő órák tervezésének. Ám alighogy
felnyitom a laptop fedelét, meglátom az apró ikont a képernyő jobb
alsó sarkában. Üzenet érkezett. Villányi Zsolttól.

Kedves Ildikó!
Elnézést kérek, amiért nem jelentkeztem. Néhány dolgot tisztáznom
kellett magamban, és úgy gondolom, hellyel-közzel, de sikerült.
Elkezdtünk valamit, amit nem fejeztünk be. Azt hiszem, jó nyomon
indultunk el, a problémáink ugyan nem oldódtak meg, de enyhült a
nyomás, sokkal jobban vagyok. Nem szeretem félbehagyni a
dolgokat, és kíváncsi is vagyok.
Amennyiben tud szabad időpontot biztosítani a számomra,
szívesen folytatnám.
Üdvözlettel:
Villányi Zsolt
Utóirat: Tudja, a csütörtök esti ürge…

Őrjítően kimért és udvarias. Mennyivel könnyebb lenne, ha valami

olyasmit írt volna, hogy bízott bennem, ám csalódott, mert elárultam,
és ezzel nemcsak szakmai alkalmatlanságomat bizonyítottam, hanem
az empátia és a lojalitás terén is csődöt mondtam.
De nem. Villányi Zsolt nem tesz ekkora szívességet nekem.
Magamra hagy a mardosó bűntudatommal. Ebben a pillanatban még
nem tudom eldönteni, hogy gyűlölöm vagy hálás vagyok neki ezért…
 ÉRKEZÉSI OLDAL

M intha mi sem történt volna. Öt hét kihagyás után Villányi Zsolt

ismét itt ül a szemközti fotelban. Megvolt a kipakolási
ceremónia, mint mindig. Hosszú percekig fészkelődik a
„vallatószékben”, keresve a viszonylag kényelmes pózt, mint
mindig. Udvariasan megköszöni a direkt neki kikészített ropit, mint
mindig.
– Mit szólna ahhoz, ha helyet cserélnénk? – kérdezem egy hirtelen
ötlettől vezérelve.
– Mármint hogy…? – mutat a székemre.
– Igen.
– Jó! – feleli meglepetten, és mire kimondja, már indul is felém.
Nekem beletelik egy kis időbe, mire kikászálódom a fotelból.
Élvezettel ül a helyemre, amely szerintem legalább annyira
kényelmetlen, mint a másik, de ő szemmel láthatóan jól érzi magát
benne. Kíváncsian néz körbe. Egyenként szemügyre veszi a
berendezést. Minthogyha először látná.
Ezúttal nem kérdezek. Hagyom, hogy ő beszéljen. Nem csak a
helyemet, a kontrollt is átadom. Tetszik neki.
Korábban említette, mennyire gyűlöli azokat a helyzeteket,
amelyekre nincs ráhatása. Azt is mondta, nem szeret az ajtónak háttal
ülni. Furdal a lelkiismeret. Akaratlanul is arra kényszerítettem, hogy az
ajtónak háttal üljön. És ő egyszer sem tette szóvá. Én pedig nem vettem
észre, mennyire kényelmetlen lehet ez neki.
Az új megbízásáról beszél, ami ugyan izgalmas feladatnak
ígérkezik, de attól fél, nem lesz elég kitartó és nem csinálja végig. Aztán
hirtelen snitt, és a Ritával közös terveikről mesél. Arról, hogy felújítják
a nappalit, meg hogy elutaznak az Alpokba.
Újabb snitt.
– Azt mondta, válni akar, ugye? – szegezi nekem minden átmenet
nélkül a kérdést. Nem tudom mire vélni ezt a fordulatot. Csupán egy
igenlő pillantásra futja a részemről. – És gondolom, sírt is. –
Értetlenkedve nézek rá. – Mindig ezt csinálja – állapítja meg, és egy
határozott mozdulattal magához veszi a ropis tálkát. – Szabad?
Bólintok. Megőrjít a már-már modorosságba hajló
udvariaskodásával.
Nagyot sóhajt, úgy folytatja.
– Tudja, hányszor de hányszor fenyegetőzött már ezzel? Persze,
lépni, azt nem mer. Ahhoz nincs elég bátorsága. Mint ahogy ahhoz
sincs, hogy végre rendbe szedje magát. Mindig ugyanaz a lemez, hogy ő
milyen boldogtalan, meg hogy ő nem lehet szabad.
Gúnyos a hangja. Szomorú a tekintete.
– Éveken át ezt hallgattam. Éveken át próbáltam segíteni. A
párterápia is az én ötletem volt. Hagytam, hogy ő legyen a fókuszban,
hogy vele, csakis vele foglalkozzanak. Az sem zavart, hogy úgy ültem ott
állandóan, mint egy szobanövény. Nekem csak annyi szerep jutott,
hogy távozáskor fizessek. De most ennek vége! Ezt alaposan
eltaktikázta a kisasszony.
 Újabb ropikat akar kivenni a tálból, de meggondolja magát.
Belekortyol a vízbe. Hirtelen eltűnik a hangjából az irónia, felváltja a
helyét a keserűség.
– Nem fogom sem elhagyni, sem kidobni. Erre számított, de én
ebben nem leszek partner. Arra vár, hogy döntsek helyette. Mint oly
sokszor. Hát most magára maradt, oldja meg egyedül! Jó lenne vele
megöregedni, fogni a kezét. A legjobb barátom, a szerelmem, a társam.
Szeretem. És szeretném, ha maradna. Ám ha annyira bolond, hogy
felrúg mindent, hát tegye! Nem tartom vissza. Megleszek nélküle.
Ömlenek belőle a szavak. Hozzám beszél, de nem nekem mondja.
Saját magának fogalmazza meg mindazt, ami az elmúlt hónapokban
felgyülemlett benne. Nem szólok, nem is reagálok. Hagyom, hogy
beszéljen. Ezúttal nem hadar. Úgy tűnik, a kihangosított gondolatok, a
kimondott szavak megkönnyebbülést hoznak számára. A monológja
zárását jelezvén nagyot kortyol a vizébe.
Várakozón néz rám.

A feleségével való találkozásom nyilvánvalóvá tette a számomra: Rita

nincs még kész a változtatásra. Sőt, könnyen lehet, hogy egyáltalán
nem is akar változtatni. Ugyan miért is akarna? Egyelőre házon kívül
keresi az utat, amely – reményei szerint – visszavezeti önmagához.
Amíg ez a stratégia működőképes, aligha fog más túlélési módhoz
folyamodni.
Villányi Zsolt nem tehet semmit, csapdába esett. Hiába győzködi
szép szóval, hiába próbálja meggyőzni észérvekkel, a felesége nem kér
segítséget. Elvégre ő nem szenved. Mindaddig, amíg a férje esténként
hazavárja, nincs oka a változtatásra.
Nem sok választást hagyott neki Rita: vagy kilép ebből a
megalkuvásokkal teli kapcsolatból, vagy megtanulja, miként maradhat
benne tudatosan, önfeladás nélkül. Akárhogy is dönt, segítek. Akarom,
hogy tudja.
– Mi a terve? – kérdezem.
– Végigcsinálom – feleli fáradtan. – Jelentsen ez akármit is.
Muszájvégigcsinálnom.
– Miért volna muszáj?
– Mert nem akarok olyan lenni, mint az apám. Ő mindent
félbehagyott. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha idő előtt
bedobnám a törölközőt. Nem, én nem adom fel. Mindent megteszek,
hogy Ritával működjön ez az egész. Ha mégsem sikerül, akkor
tudomásul veszem. Nem lejtek örömtáncot, de a lelkem megnyugszik,
mert tudni fogom, hogy rajtam nem múlt.
– Rendben, Zsolt. Úgy hiszem, egyértelműen kijelölte a célt –
mondom ünnepélyesen. – Belevágunk?
Félek, hogy a hangomon átszűrődik a bizonytalanság. Korántsem
vagyok optimista. Szerencsére semmit nem érzékel a kétkedésemből.
Sosem éreztem ennyire elszántnak.
– Mit gondol, az itt felejtett kontaktlencsémért jöttem vissza?
Cinkosan mosolyog. Próbálja elviccelni, de mindketten tudjuk,
komoly pillanatok ezek.
– Fejezzük be, amit elkezdtünk! – mondja, és vesz egy mély levegőt.
Szinte egyszerre nézünk az órára. Lejárt az időnk. Megkönnyebbülve
pattan fel a helyéről. Vagyis az én helyemről, amit mostantól átadok
neki. Ráérősen kezdi visszarámolni a zsebeit.
– Amúgy köszönöm az őszinteségét! – szól oda hozzám.
– Tessék?
– Olvastam a levelét – mondja, miközben leakasztja a fogasról az
immár menetkészre telipakolt dzsekijét. – Egyetértek magával.
– Miben is? – kérdem erőltetett lazasággal.
– Hogy hiba volt Ritát bevonni a terápiába.
Szerencsére még mindig nem néz rám, de biztos vagyok abban,
hogy a szeme sarkából figyel. Zavarban vagyok. Elvörösödöm.
Ugyanakkor valami furcsa, indokolatlan jó érzés járja át egész valómat.
Megadta a kegyelemdöfést. Végre nem hagy egyedül a bűntudatommal.
Nem enged sokáig vergődni.
– Spongyát rá! – mondja. – A lényeg, hogy itt vagyok. És hogy
folytatjuk.
– Nem. Valójában most kezdjük el – felelem.
Mosolyogva nyújt kezet a búcsúzáskor. Ez az első alkalom, hogy
kézfogással pecsételjük meg a hallgatólagos egyezségünket.
Ezen az esős, bágyadt októberi csütörtökön Villányi Zsolt
megérkezett a terápiába.
 A P I L L A N AT

S emmitmondóan indul az ülés. Hosszasan és vehemensen szidja

az újonnan felfestett körúti biciklisávokat, ami miatt bedugult a
város és ami miatt „tök mindegy, mikor indul bárhova, úgyis elkésik
mindenhonnan”.
– De most komolyan, normális, aki ilyet kitalál? Legalább azokat a
nyomorult lámpákat hangolnák át! – zsörtölődik, majd váratlanul
témát vált. – Marci tegnap elballagott az óvodából – mondja.
Szokatlanul lassan és tagoltan beszél. Mintha ő maga is csak most
ízlelgetné a szavak jelentését.
– Ó, ez izgalmasan hangzik! – lelkendezem.
– Az – feleli kurtán.
A fal felé fordul. Nem értem, mi történik, de érzem, fontos
pillanatok következnek. Hallgatunk. Több perc is eltelik, mire ismét
rám néz.
– Marhaság! – legyint lemondóan, mint aki máris megbánta, hogy
említette.
– Talán mégsem az – bátorítom.
– Csak egy ovis ballagás…
Próbálom óvatosan szóra bírni:
– Megható volt?
 Kerüli a tekintetem. Leveszi a szemüvegét, és egy gyors mozdulattal
kikap egy zsebkendőt a dobozból. Könnyes szemmel fordul felém.
– A fenébe! Tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, és annyira
nem akartam, hogy ez legyen!
– Ennek itt a helye – nyugtatom, de hallom, hogy elcsuklik a
hangom.
Hozzászoktam mások sírásához. Tudom, hogy enyhülést,
megkönnyebbülést hoz, egyúttal azt is jelzi, hogy átszakadt a gát, amely
megakadályozta a változást, a fejlődést. Ez most mégis váratlanul ér.
Nem voltam felkészülve rá. Villányi Zsolt sokáig ellenállt, sokáig
tapintható volt köztünk a láthatatlan fal. Lehet, hogy megijedtem?
Talán én magam is kezdtem hozzászokni a három lépés távolsághoz?
Talán számomra is így volt biztonságos? Akárhogy is, ennek most vége.
Közelebb lépett hozzám. És egy lépéssel közelebb engedett magához.
Újra elfordítja a fejét. Sír. Hangosan. Kétségbeesetten. Fájdalmasan.
Nem akarja, hogy lássam. Nem akarja látni, hogy látom. Szégyelli.
Percek telnek el. Megtörli az orrát, sóhajt egy nagyot, majd alig
hallhatóan beszélni kezd:
– Marci nem a mi gyerekünk.
– Én azt hittem…
Félbehagyom a mondatot, mert rájövök, hogy valójában semmit
nem hittem. Alig tudok valamit Marciról. Csak ritkán tett említést róla.
Mesélt a hatalmas apa-fia túrákról, a macskaházról, amit együtt
barkácsoltak. Egyszer azzal dicsekedett, hogy a csemete milyen
ügyesen „alázta le” az óvó nénit, aki rosszul emlékezett a
mesére. Büszkeség csillogott a szemében.
 – Erről nem szoktunk beszélni – mondja és nagyot kortyol a vízből.
Szembefordul velem, de a tekintete a távolba mered. – Éppen túl
voltunk az ötödik lombikon. Akkor már több mint három éve erről,
kizárólag erről szólt az életünk. Rita minden alkalommal összeroppant.
De ez más volt, mint a korábbi kiborulások. Padlót fogott. Próbáltam
segíteni, megtámasztani. Nem ment. Pokolian elfáradtunk. Heteken át
nem beszéltünk sem arról, ami történt, sem arról, hogyan tovább.
Egyszerűen csak voltunk. Együtt. De egyre távolabb egymástól.
Hajszálnyira voltunk attól, hogy elváljunk. Egy babahajszálnyira…
Elmosolyodik. Tetszik neki a frappáns szójátéka. Továbbra sem néz
rám.
– Emlékszem. Tisztán emlékszem arra a napra. Egy januári
szombat volt. Szakadt a hó. Megnyugtató, fehér lepel borított mindent.
Máskor csodásnak tartottuk volna a tájat, és indultunk volna túrázni,
de akkor nem érdekelt minket, szinte észre sem vettük. Rita a
nappaliban olvasott, én főztem. Megcsörrent a telefon. A vonalas. Ezt a
számot csak a család ismerte.
Akkoriban egyre-másra születtek körülöttünk a gyerekek. Valóságos
baby boom volt a rokonságban. Meg is jegyeztem egyszer Ritának, ha
legközelebb valaki azzal hív fel, hogy jön a baba, esküszöm, lelövöm.
Ez a telefon viszont más volt. A kórházból hívtak. Női hang. A
barátunkról, Zoliról kérdezett. Arról, hogy ismerem-e őt. Nem
értettem. Hirtelen azonban eszembe jutott, hogy pár hónapja elveszett
a személyi igazolványa, és az okmánycsere után azzal poénkodott, hogy
engem jelölt meg, akit baj esetén értesíthetnek. Mindketten tudtuk, ez
nem poén. Zolinak ugyanis nem volt senkije. Mi voltunk a családja. A
feleségének élt ugyan a nagynénje, de nem tartották a kapcsolatot.
 Nem mondtak semmit, csak kérték, hogy menjünk be. A kórházban
aztán kiderült, mi történt. Karamboloztak. Állítólag frontálisan
ütköztek. Zoli nem volt bekötve, kirepült az autóból, azonnal meghalt.
A felesége a mentőben…
Nem fejezi be a mondatot, megköszörüli a torkát. Javaslom, hogy
igyon egy kortyot, de rám se hederít. Végig akarja mondani. A
szemüvegével babrál. Egy kis csend után folytatja:
– Teljesen leblokkoltunk. Talán egy órája ülhettünk a kórház
folyosóján, amikor Rita váratlanul megkérdezte, hogy voltaképpen
miért kellett nekünk most idejönni. Azt hittük, az azonosítás végett. De
nem. Zoliék kisfia, Marci miatt. Ő akkor féléves volt. A hátsó ülésen
utazott, és csodával határos módon egy karcolás nélkül megúszta a
balesetet. Ritával összenéztünk. Még nem ocsúdtunk fel a sokkból, de
mégis, egyértelmű volt, mit akarunk: hazavinni őt. Fogalmunk sem
volt, mit kell tennünk. A sors kegyetlen fintora. Soha nem volt akkora
szükségünk a barátaink segítségére, mint akkor és ott, a kórház
folyosóján. Jogászok voltak mindketten. Ők győztek meg minket arról,
hogy a lombikkal párhuzamban indítsuk el az örökbefogadáshoz kellő
alkalmassági eljárást.
Újra könnybe lábad a szeme. Most már nem fordul el. Rám néz,
hozzám beszél.
– Én eredetileg nagyon nem akartam, sokáig ágáltam ellene. El sem
bírtam képzelni, hogy képes lennék valaha szeretni egy idegen gyereket.
Rita miatt mentem bele. Néhány nappal Zoliék balesete előtt érkezett
meg a határozat. Örökbe fogadó szülők lehettünk…
Marcit a csecsemőosztályra vitték megfigyelésre. Ott felgyorsultak
az események. Már nem rémlik, pontosan mi történt, de az beleégett a
retinámba, ahogy a feleségem jön-megy, telefonál, intézkedik. A
negyvenöt kilóra fogyott Rita, akit nemrég még ölben vittem a fürdőbe,
mert nem volt annyi ereje, hogy kimenjen egyedül, most ott állt a
kórház közepén, és az életünket szervezte.
Tisztelettel és csodálattal átitatott hangon beszél a nőről.
– Történjék bármi, amíg élek, hálás leszek neki ezért. – Újabb csend
után, nagy levegővel folytatja. – Szinte beköltöztünk a kórházba. Azt
akartuk, hogy Marci érezze, tudja, nincs egyedül. A kezünkbe adták, és
azt is megengedték, hogy megetessük. Azt mondták, ha minden
rendben, pár nap múlva hazavihetjük, de ne éljük bele magunkat
túlságosan, mert amíg nem zárul le az eljárás, csak ideiglenes gyámok
lehetünk. Egy kukkot sem értettünk az egészből, de valamiért biztosak
voltunk benne, még soha nem álltunk ilyen közel ahhoz, hogy igazi
családdá váljunk.
Harmadnap Babi, a főnővér fogadott minket. Már indultunk volna
az osztályra, de kérte, menjünk vele. Leültetett minket a szobájában.
Vészjóslóan kedves volt. Azt mondta, adódott egy kis probléma.
Megrémültünk. Azonnal megnyugtatott, hogy Marci jól van, más a
gond. A nagynéni. Gyámság iránti kérelmet adott be. Forgott velünk a
szoba. Babi behozta Marcit, és otthagyott minket, hármasban…
Ismét könnybe lábad a szeme. Újraéli azokat az órákat.
– Szorosan magunkhoz öleltük és szagoltuk – mondja, nem törődve
azzal, hogy látom, mennyire felkavarja a történtek felidézése. –
Biztosan totál zakkantnak gondolt minket. El akartuk vinni magunkkal
a semmihez sem hasonlítható babaillatát. Búcsúzáskor a főnővér
utánunk szólt. Azt tanácsolta, írjunk egy levelet a nagynéninek.
Hátha… Nem vettük komolyan. Aztán Rita éjjel mégis megírta.
Benne volt
minden. Rólunk, a történetünkről, az álmainkról. Másnap bevittem a
levelet a kórházba. Babi azt ígérte, hív, ha megtud valamit.
Elkezdődött a várakozás. Tudja, abban mi nagyon jók vagyunk –
jegyzi meg cinikus félmosollyal. – Éveken át gyakoroltuk. Vártuk a
hívást az időpontokról, az eredményekről, a százalékokról. Ha a
várakozás versenysport volna, mi tuti, hogy világbajnokok lennénk.
Végre iszik egy kis vizet. Kiszáradt a szája, alig bír beszélni. Egészen
más hangon folytatja.
– Majdnem egy hét telt el. Kezdtünk beletörődni, hogy a családról
szőtt álmunk szétpukkad, mint egy szappanbuborék. Ám egyik délután
megcsörrent a telefon. Babi volt. Csak annyit kérdezett, hogy van-e
gyermekülés az autónkban…
Hazavittük Marcit. Úgy, ahogy volt, letettük a kanapéra, és csak
néztük, és néztük. Nem bírtunk betelni a látványával. Felváltva sírtunk
és nevettünk. Nem hittük el, hogy ez a csoda velünk történik. Ez a
kockás plédbe bugyolált zserbócsomag életünk legnagyobb ajándéka. Ő
kevésbé volt meghatva. Kíváncsian méregetett minket. Aztán egyszer
csak ránk mosolygott. Mintha olvasott volna a gondolatainkban és meg
akarna nyugtatni minket: „Ne izguljatok, menni fog ez nektek!”
Aztán könnyes szemmel, mosolyogva még hozzáteszi:
– És a kisfiunk ma elballagott az óvodából.
Weöres Sándor szerint „van néha olyan pillanat, mely kilóg az
időből”. Azt hiszem, ez ma ilyen lehetett…
 A Z Á TO K

K ettesével rohanok fel a lépcsőn, mire a bejárathoz érek, alig kapok

levegőt. Kócos vagyok, és biztosra veszem, hogy elkenődött a
szemfestékem. A postán való sorban állást nem kalkuláltam bele az
ebédidőbe. Feldúltan és szitkozódva rontok be a rendelőbe. Villányi
Zsolt az előtérben ácsorog. Még soha nem érkezett tíz perccel
hamarabb. Történhetett valami.
Villámgyorsan a komód tetejére dobálja a holmiját. Még le sem ül,
máris belekezd.
– Mondtam már, hogy el vagyok átkozva? – kérdi. – De tényleg. Ez
most komoly.
Zaklatott a hangja. Úgy sejtem, ezúttal elmarad a poén.
– Az első szerelem. Talán húszévesek lehettünk, de ő nálam jóval
érettebb, főleg rafináltabb volt. Az ujja köré csavart. Egy gyönyörű, szexi
démon…
– Miért lett vége?
– Már nem emlékszem pontosan. Az tisztán megvan, hogy én
szakítottam vele, mire ő elátkozott.
– Hogy mit csinált?
– Búcsúzóul utánam kiabált. Torkaszakadtából azt üvöltötte: legyek
átkozott, és soha ne találjam meg az igaz szerelmet. Hülyeség! – legyint
teátrálisan.
– Ha az lenne, aligha foglalkoztatná ennyi év után.
– Nem, én nem hiszek az ilyen marhaságokban.
– Rossz hírem van – közlöm, és közben próbálom kitalálni, vajon
miért pont most hozakodott elő ezzel. – Az átok akkor is működik, ha
mi marhaságnak tartjuk, és legyintünk rá. Akkor is hatással lehet a
sorsunk alakulására, ha nem hiszünk az e éle spirituális „ezoizékben”.
Feljebb csúszik a fotelban. Úgy fest, felkeltettem az érdeklődését.

Eszembe jut egy ősrégi emlék. A barátom születésnapi buliján egy

jósnő volt a meglepetésvendég. Nem ilyennek képzeltem egy
jövendőmondót. Na jó, voltaképpen semmilyennek nem képzeltem.
Jusztinának hívták (legalábbis így szólíttatta magát), és
teljesen átlagosnak tűnt. Farmert és fekete garbót viselt. Mégis,
valamiért nem lehetett nem észrevenni. Talán a hatalmas
ébenfekete hajkoronája vagy a szeme miatt. Soha nem
találkoztam még ilyen sötétkék szempárral. Mindenkit rabul ejtett
a tekintete. Meggyőződésem volt, hogy Jusztina nemcsak a jövőbe,
de a múlt legmélyebb bugyraiba is belelát.
Noha egész este igyekeztem kerülni őt, egy óvatlan pillanatban
mellettem termett. Nem szólt egy szót sem, a fejével intett, hogy
kövessem. A kíváncsiságom legyőzte az ellenérzésemet. Megadóan
léptem be a lakás előszobájának sarkában kialakított alkalmi jósdába.
– Vízöntő vagy, ugye? – kezdte. Bólintottam, és már diktáltam is a
születési adataimat. – Megnézhetem a kezedet? – kérdezte magától
értetődő természetességgel, mint aki nem csak sejti, pontosan tudja a
válaszomat.
Teny érj óslásról ugy an nem v olt szó, de mi ér t is ne? –
gondoltam magamban. Jusztina azonban váratlanul visszafordította
a kezemet. Nem érdekelte az életvonalam hossza és iránya.
Kicsit csalódott voltam. Én speciel kíváncsi lettem volna, hogy
tervezzek-e hosszabb távra. A gyűrűimet mustrálgatta. Némi szünet
után szólalt csak meg:
– Ezt a gyűrűt magadnak vetted, ezt a másikat pedig egy számodra
fontos személytől kaptad – konstatálta, közben kitartóan morzsolgatta
az ezüst ékszereimet. Talált, süllyedt. A megdöbbenésemet kihasználva
gyorsan és kíméletlenül belecsapott a közepébe. – Te egy anarchista
vagy – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és fürkészőn nézett
rám. Egyenesen a szemembe. – Egy született anarchista – ismételte
meg a „diagnózist” a nyomatékosítás kedvéért.
Lelki szemeim előtt megjelent egy kép, amint homlokpánttal a
fejemen, vérben forgó szemekkel, utcai harcosként kukákat borogatok
valahol a Belvárosban. Meglehetősen szürreálisnak tűnt. Jusztina rám
mosolygott, és tanár nénisen magyarázni kezdett:
– Úgy hiszem, te nem állsz be egyetlen sorba sem. Sőt, a sor elejére
sem kívánkozol. Te mindig saját sort csinálsz magadnak.
Hosszasan beszélt arról, hogy a magu nkf aj ta
öntörvényű embereknek milyen nehéz, ám ugyanakkor milyen
irigylésre méltó az életünk. Mert mi igazán szabadok és
függetlenek lehetünk. Többes számban fogalmazott. Talán azért, mert
így megnyugtatóbban hangzik. Vagy azért, mert az ő gyűrűi is erről
árulkodtak. Szerinte anarchistának lenni annyit tesz, mint távol
maradni az uralkodó nézetektől, akármiről is legyen szó.
Bevallom, ez némiképp megnyugtatott.
Gyorsan töröltem a fejemben cikázó kukaborogatós képeket, ám az
anarchista kifejezés – Jusztina kifejtése dacára – a káoszteremtő
szinonimájaként vésődött be a tudatomba.
Akárhogy is próbáltam szabadulni a szótól, nem bírtam. Sokáig
visszhangzott a fülemben, amit mondott. Mindhiába győzködtem
magam azzal, hogy ez csak egy buta jóslat, egy spiri mutatvány, semmi
több, nem hagyott nyugodni a gondolat. Méghogy én anarchista?
Ugyan…
Már nem emlékszem, mennyi idő után és hogyan sikerült végül
megszabadulnom a Jusztina által rám aggatott címkétől, de a feledés
homályába vesztek a jósnő szavai. Legalábbis azt hittem. Egészen
mostanáig…

Csak hogy visszatereljem az elkalandozó gondolataimat, gyorsan

megkérdezem Villányi Zsoltot, miért éppen most jutott eszébe ez az
átok.
– Felbukkant az ex. És találkozni akar velem – feleli.
– Melyik ex?
– Hogyhogy melyik? – néz rám rosszallóan. – Akiről az előbb
meséltem!
Szégyellem magam. Elvesztettem a fonalat. Túlságosan
elmélyültem a saját emlékeimben. Ahogy Villányi Zsolt említette az
átkot, hirtelen bevillant az az este. Születésnapostul, Jusztinástul,
jóslatostul. Kristálytisztán emlékeztem minden apró részletre…
Megint figyelmeztetni kell magamat: Most nem rólam van szó!
Igaza van. Tényleg csak egyetlen exről beszélt.
 – A Démon?
Bólint. Mérges rám, amiért nem figyeltem, de mosolyog. Furcsa,
ismeretlen mosoly. Sokféle mosolyát ismerem már. Tudom, milyen a
cinikus mosolya, a zavarát leplező mosolya vagy éppen az őszinte,
örömteli mosolya. Ez a változat új.
– Fogalmam sincs, mitévő legyek – sóhajtja bele a rendelő
áporodott levegőjébe. És én elhiszem, hogy ezúttal tényleg tanácstalan.
– Hű, ez ám a váratlan fordulat! – jegyzem meg abban a
reményben, hogy némi időt nyerek az alaposabb helyzetértékeléshez.
– Az – feleli kurtán, majd váratlanul mesélni kezd a Démonról.
Fiatalok és mohók voltak, habzsolták az életet, a szexet. Amikor
megkérdezem, miért lett vége, megvonja a vállát. – Hát ez az! Nem
emlékszem. Talán az anyám miatt… Vagy elegem lett belőle…
– És ő dühében elátkozta magát.
– Ja, ja, valahogy így.
– És most találkozni akar magával – összegzem a hallottakat.
– Igen.
– És maga mit szeretne?
– Mondtam már. Fogalmam sincs.
Kétségbeesetten néz rám. Tekintete a lábamra téved. Idegesen
lóbálom. Gyorsan abbahagyom.
Sokan fordulnak hozzám egy-egy döntési helyzetben, és kérdezik,
hogy mitévők legyenek. És én nem mondom meg nekik, hogy mitévők
legyenek. Nem mondhatom meg nekik. A legtöbb, amit tehetek,
hogy rávezetem őket a saját megoldásukra. Jellemzően ugyanis
tudják, mit akarnak. Tőlem csak megerősítést várnak.
 Bárcsak Villányi Zsolt is tudná, és csupán a bólintásomra várna! De
tudom, nem így van.
Kitérő választ adok. Elmagyarázom, mit jelent az úgynevezett
Zeigarnik-hatás, az, hogy a befejezetlen dolgokra jobban emlékszünk,
mint a befejezettekre. Akarom, hogy megértse, a Démon felbukkanása
azért alkalmas a nyugalma megzavarására, mert hirtelen,
elvágólagosan lett vége. Ezért emlékszik még most, sok-sok évvel a
történtek után is az „elbocsátó szép üzenetre”, jelesül az átokra. Jót
nevet, amikor a krimisorozatokkal példálózva egy szokásos
zárójelenetet említek, amelyben a gyilkos magasra emeli a kést, majd
snitt, jön a stáblista, és véget ér az epizód.
Villányi Zsolt élvezettel hallgatja a rögtönzött kiselőadásomat.
– Köszönöm a tanácsot! – mondja búcsúzóul, és váratlanul rám
kacsint.
Saját fedett pályás rekordját is megdöntő sebességgel összeszedi a
holmiját, majd kiviharzik a rendelőből.

Mosogatok. Lassan megtelik habos vízzel a tálca, miközben lepereg

előttem az életem. Mint a bankrablás során túszul ejtettek előtt. Igaz,
még sosem volt részem ilyenben, de nagyjából így képzelem. Felsejlik,
amint nem sokkal azután, hogy Jusztina rám aggatta a körberajzolt A
betűt, az anarchisták szimbólumát, az újságírói pályafutásom
mérföldkőhöz érkezett. Régi vágyam teljesült, beleülhettem egy
nagyvállalat kommunikációs vezetői székébe. Nem is szék volt az,
inkább egy full extrás fotel. Ám néhány hónap után tüzes trónná
változott, és én menekülőre fogtam.
 Aztán hasonló történt velem egyszer, kétszer, sokszor. Mígnem
végre megérkeztem a saját pszichológusi praxisomba. Döbbenetes
felismerésre jutok: pont úgy alakult az életem, ahogy Jusztina
megjósolta. Pont úgy, ahogy egy fekete öves anarchistához illik.
Vaj on önbetelj es ítőv é v ált a j ó slat ? – merengek magamban a
kedvenc kistányéromat suvickolva. Az apró mintás porcelán azonban
nem felel. És vajon mi a hasonlóság Villányi Zsolt átka és az én
jóslatom között? Merthogy van hasonlóság, abban egészen biztos
vagyok.
Az evőeszközök és a lábasok között ért az ahaélmény. Aligha
véletlen, hogy egy idegen szavai ennyire telibe találták őt is, és
megérintettek engem is. Talán ő is és én is nyomokban hordozzuk
mindazt, amit anno a fejünkre olvastak.
A pszichológiában tulajdonításnak nevezik, amikor valakit
felruháznak egy olyan jellemvonással, amelyhez valójában semmi köze
nincs. Pusztító erővel bír, ha ezt a címkét egy számunkra fontos
személy aggatja ránk, avagy e címkével érzékeny pontunkra tapint.
Ilyenkor egy-egy jól irányzott átok vagy jövendölés könnyen
önbeteljesítővé, ezáltal a végzetünkké válhat.
Bevallom, engem kevésbé renget meg ez a felismerés. Anarchista
vagyok. Igen. És akkor mi van? Nincs itt kérem semmi látnivaló! Nem
borogatok kukákat, nem zavarom vele a szomszédokat, és a világbékébe
sem trappolok bele telitalppal. Villányi Zsoltnál azonban más a helyzet.
Neki azonnali és garanciális rontáslevételre van szüksége,
máskülönben végérvényesen elkönyveli: totálisan alkalmatlan és
esélytelen arra, hogy meglelje az igaz szerelmet. Mert ez az ő sorsa, a
végzete, a karmája. És ez ellen nem tehet semmit. Jobb híján próbálok
erősen bízni abban, hogy hallgat a józan eszére, vagy sürgősen
fellapozza a szaknévsort, és keres egy átokmentesítő specialistát.
Még aznap este Távirat című távirat érkezett Villányi Zsolttól:
„Találkoztam a Démonnal, stop. Vágósúlyban van, stop. Mi
ndentátbeszéltünk, stop. Egy átokkal kevesebb, stop.”
 ÚTRA KÉSZ

T erápiás szerződés. Így nevezik azt, amikor a pszichológus és

kliense együtt kijelölik, megfogalmazzák a munkájuk célját. A
terápiás szerződés – akárcsak a hagyományos szerződések – menet
közben módosítható, ahogy azt a folyamat vagy a kliens aktuális
élethelyzete megkívánja. Amikor célt érnek, közösen
megállapodhatnak abban, hogy befejezik a munkát, vagy abban, hogy
új célt fogalmaznak meg.
Férje hosszas és kitartó unszolására Rita beadta a derekát, és
felkeresett egy terapeutát. Természetesen nem azt, akinek a névjegyét
odaadtam neki.
– Ez egy ökör! – szitkozódik Villányi Zsolt. – De én is egy ökör
vagyok. Hagynom kellett volna az egészet a fenébe! Azt hittem, azért
szánta rá magát végre, mert belátta, hogy segítségre van szüksége, mert
ez így, ahogy van, nem jó, nem maradhat, és változtatni akar. De ez az
ökör agyturkász csak adja alá a lovat. Hülyeségekkel beszéli tele a fejét.
Olyanokat mond neki, hogy ha igazán szerelmes – idézőjelet rajzol a
kezével a levegőbe –, küzdjön érte, ne hagyja magát eltéríteni, meg
hogy – újabb macskaköröm – táplálni kell a tüzet, különben kialszik.
Ám ez az ökör nem rólunk, a mi kapcsolatunkról beszél, de nem ám, az
az ökör a Hájgúnár és Rita viszonyáért aggódik.
 Kidagadtak az erek a halántékán. Még sosem láttam ennyire
ingerültnek.
– És mit gondol, végül miért szánta rá magát Rita a terápiára?
– Miért kéne azt nekem tudni? – kérdez vissza dühösen. – Nem
vagyok gondolatolvasó.
Lágyabb hangon folytatja:
– A párterapeutánkhoz kértem neki időpontot.
Elhallgat. Várja a hatást. Nem szólok.
– Tudom, mit akar mondani. Hogy egy ökör vagyok.
– Kivételesen semmit nem akartam mondani – felelem.
– Persze, nem gondolta volna, hogy ekkora ökör lehetek – provokál,
de én továbbra sem szólok. Akármit mondanék, ökörségnek tartaná.
Villányi Zsolt univerzumában ma mindenki ökör. Nyilvánvalóan én is.
Ezúttal megtartom magamnak a véleményemet. Úgy sejtem, aligha
volt véletlen, hogy a párterapeutát akarta ismét bevonni a
játszmájukba. Talán valamiféle népmesei fordulatban bízva azt hitte,
hogy ha Rita most egyedül jár, őszintébb és ezáltal hatékonyabb lesz a
terápia. És ebben nem is tévedett. Valóban, őszintébb és hatékonyabb
lett. Bizonyos szempontból. Rita szempontjából. A pszichológus
személyében a nő tökéletes partnerre lelt. Olyanra, aki megerősíti
abban, hogy az általa „felkínált” nyitott házasságról szóló
mesterterv helyes és követendő.
Mint azt a mellékelt ábra mutatja, Villányi Zsolt nem számolt egy
aprócska, ám annál fontosabb momentummal, azzal, hogy az a
bizonyos terápiás szerződés nem közte és a terapeuta, hanem Rita és a
terapeuta között köttetett, így az ebben megfogalmazott cél nem
feltétlenül az, amit ő remélt. Bármilyen nehezemre is esik, hallgatok.
Valami azt súgja, immár nincs jelentősége annak, hogy közösen
értelmezzük a döntéseit. Szintet léptünk.
Miközben dühöng, van valami a tekintetében, a hangjában, a
mozdulataiban, ami különös fénytörést ad a monológjának.
Magabiztos. Az egykor magzati pózban szorongó Villányi Zsolt most
kényelmesen elhelyezkedve, keresztbe tett lábakkal ül a fotelban
(vagyis az én fotelomban, amit immár automatikusan foglal el az óra
elején), és jóízűen majszolja a ropit.
Semmi kétség, még pár alkalom, és elválnak útjaink.

– Rita szeretne még egyszer, utoljára találkozni Hájgúnárral – mondja.

– Állítólag csak el akar köszönni tőle.
– És maga mit szól ehhez?
– Segítek szállást foglalni nekik.
– Hogy mit?
– Igen, jól hallotta. Én foglalom le a szállást. Nekem csak pár perc
az egész, ő viszont órákig kínlódna vele.
Látja a döbbenetet az arcomon. Nem is akarom leplezni.
– Maga mondta, hogy legyek jó fej. Hát most kipróbálom.
Nesze nekem! Ilyen lehet, amikor visszanyal a fagyi. Valóban,
korábban tényleg beszéltünk arról, hogy érdemes volna kipróbálnia,
milyen, ha tiltás helyett nemcsak tűrné, hanem támogatná is Ritát.
Mindenben. A viszonyt is ideértve. Természetesen, mindezt a saj
átérdekében. Határozottan kikérte magának. Méghogy ő tartsa nekik
a gyertyát?! Azt már nem! Soha!
 – Pusztán a hecc kedvéért! – kérleltem akkor, de hajthatatlannak
tűnt. Aztán elmagyaráztam neki: csak akkor remélhet változást a
kapcsolatukban, ha Ritát kimozdítja a komfortzónájából. Ám ehhez
előbb neki is ki kéne lépnie a saját komfortzónájából. Ha ő továbbra is
hozza az elkeseredett, sértett, túlkontrolláló formáját, Rita is nagy
eséllyel a megszokott forgatókönyv szerint játssza majd a szegény,
szoros emberfogásban fuldokló, meg nem értett, boldogtalan hitves
szerepét, és minden marad a régiben. Ám a tiltott gyümölcs édes íze
egy csapásra elillan, ha a tiltás helyébe a támogatás lép. Ezzel Rita nem
tudna mit kezdeni, így arra kényszerülne, hogy megálljon és
újratervezze az életét. Ez idő alatt pedig lenne esély arra, hogy
ténylegesen átgondolja, mi az igazán fontos neki.
– Lepje meg Ritát! – próbáltam puhítani.
– Rendben. Hazafelé veszek neki valami gazt – viccelődött.
Értette a lényeget, de rendíthetetlen maradt. Én pedig nem
erőltettem. Majd, ha eljön az ideje – gondoltam.
Úgy tűnik, most jött el…
Ezúttal viszont én váltam bizonytalanná. Talán mégsem volt jó ötlet
ez az „emberkísérlet”? Nem is veszem észre, hogy hangosan
gondolkodom:
– Mi van akkor, ha Rita bátorításnak veszi a pálfordulást, azt hiszi,
csoda történt, és maga áldását adja az ő házon kívüli programjaihoz?
– Hé, most kinek drukkol, neki vagy nekem?
– Jó, jó, csak eszembe jutott, hogy így is értheti, és érdemes
felkészülni erre – magyarázkodom.
– Nem, ő nem fogja így érteni. Ahhoz túl jól ismer. Tisztában van
azzal, hogy én soha nem mennék bele egy ilyen játékba – jelenti ki, és
végtelen nyugalmat áraszt a hangja. – Működni fog, higgye el!
Milyen fura, már-már bizarr, hogy ő igyekszik engem meggyőzni
arról, beválik az ötletem.
– Mondanám, hogy fogadjunk, de tudja, úriember biztosra nem
fogad – jegyzi meg, és sietősen szedelőzködni kezd.
Az ajtóból még visszaszól:
– Bocs, rohanok Marciért. Majd legközelebb beszámolok az
emberkísérlet eredményéről.
Ekkor még nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk…

Általában megérezzük, ha a végéhez közeledik a terápia. A kliens is, én

is. Ugyan még nincs kimondva semmi, pontosan tudjuk, hogy
hamarosan elköszönünk egymástól. Az utolsó találkozásoknak
semmihez nem hasonlítható, sajátos hangulata van. Egyszerre van
jelen a jól végzett munka büszkesége és az újtól való félelem, a
tudatossá válás okozta megkönnyebbülés és az önállóság nyomasztó
súlya. Miközben a terápiás kapcsolat egy „mintha” kapcsolat, a vége,
az elszakadás, a leválás ugyanolyan veszteségélmény, mint a válás
vagy a halál. Elveszítünk valakit, aki fontos volt a számunkra. Búcsút
intünk annak, aki végigkísért egy göröngyökkel teli, nehéz
útszakaszon. És mint minden veszteséget, ezt is meggyászoljuk. A
kliens is, én is. Mindenki a maga módján.
Noha – szerencsés esetben – egyikünk sem távozik az élők sorából,
a terápia lezárásának veszteségélményén ez aligha változtat.
Megmártózunk a gyász nevű pokol valamennyi bugyrában. Tagadunk:
vitatjuk, hogy máris célt értünk volna. Alkudozunk: mi lenne, ha új célt
jelölnénk ki? Haragszunk: mérgesek vagyunk, mert tudjuk, a közös
munka végeztével a másik tovább éli világát. Nélkülünk. Ez fáj. Idővel
persze tudomásul vesszük, hogy mint a legtöbb kapcsolat, ez sem tart
örökké. Ráadásul ez egy időkorlátos kapcsolat. Szerződünk, dolgozunk,
célba érünk. Ennyi. Taps, függöny.
Volt egy kliensem, aki az első ülések mindegyikén arról faggatott,
hogy meddig tart majd ez az egész. Bevallottam, hogy fogalmam sincs.
Egy idő után már nem kérdezte. Néhány hónappal az utolsó
találkozásunk után összefutottunk egy plázában. Csillogó szemekkel,
büszkén újságolta, mi minden történt vele azóta, hogy nem jár hozzám.
Már épp indulni akartam, mikor utánam szólt:
– Hadd mutassak valamit!
Egy szempillantás alatt kapta elő a táskájából a határidőnaplóját,
majd találomra fellapozta. A hétfői napra mutatott. Négy óra körüli
sávban ott virított egy nagy pszi betű (a lélektan jele). Aztán egy
újabb hétre lapozott. Ott is be volt jelölve az időpont. Az üléseink
időpontja. Értetlenül néztem rá. Elmagyarázta. Ez lett az „énideje”.
Hétfőnként négy óra körül elvonul, és egy kicsit átgondolja a dolgait.
Mintha még hozzám járna. Megkönnyítendő a leválást, e találkozás
óta gyakran tanácsolom a klienseknek ezt a trükköt.

Rutinos lezáróvá tréningeztem magam az évek alatt. A lelkemben

immár jól megfér egymás mellett a büszkeség, a hiány, az elégedettség
és a szomorúság. Észreveszem, ha valaki már csak „becsületből”
vagy megszokásból jár, mint ahogy azt is, ha az elválástól való
félelem torkollik időhúzásba.
 Ami Villányi Zsoltot illeti, nos, vele egészen más a helyzet. Többször
is megpróbáltam elképzelni, milyen lesz, ha csütörtök esténként valaki
más ül majd a szemközti fotelban. Nem ment. Akárhányszor erre
gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom, és pánik lett úrrá rajtam. Öles
léptekkel haladtunk a közösen megfogalmazott cél felé. A napnál is
világosabb volt, hogy hamarosan elbúcsúzunk. Ő már felkészült erre,
én azonban még nem.
Miután ráébredtem, Villányi Zsolt azért olyan fontos a számomra,
mert dolgom van vele, szentül hittem, hogy vele kell befejeznem, amit
annak idején egy másik, számomra fontos emberrel nem sikerült. Meg
kell mentenem.
Ritától, a zsarnok főnökétől, az undok szomszédjától, de legfőképp
saját magától. Meggyőződésemmé vált, ha sikerül őt megmentenem,
bűntudattól háborgó lelkem végre békére lel. Aztán ahogy telt-múlt az
idő, megértettem: sem őt, sem mást nem kell megmentenem. Nincs is
jogom átírni egy másik ember valóságát.
Nem ez a dolgom.

Sem az örök élet titkának meglelése, sem a repedező párkapcsolat

házilagos javításának fortélyai nem szerepeltek a terápiás
szerződésben, melyet Villányi Zsolttal kötöttünk. Ha jól emlékszem, az
ingyensör és a kockahas is kimaradt a paktumból. Csupán abban
állapodtunk meg, hogy addig dolgozunk, amíg meg nem érti az
összefüggéseket, azt, hogy miként került ebbe a helyzetbe, és mit miért
tett ebben a szituációban. Ez a tudás talán még az örök élet titkánál is
fontosabb és hasznosabb lehet számára. Hozzájárul ugyanis ahhoz,
hogy végre befolyásolásoktól mentesen, csakis a saját döntései mentén
alakíthassa az életét.
Mindenkivel másra szerződünk. Kliensenként változik a cél. A
lényeg viszont ugyanaz: az egyéni szabadság visszaszerzése vagy
megszerzése. És hogy mit jelent ez a fennkölt megfogalmazás a
gyakorlatban? Függetlenséget. A szó valamennyi létező értelmében.
Addig, amíg kiszolgáltatottak vagyunk egy érzelemnek, egy külső vagy
belső kényszernek, a szabadság számunkra olyan, mint az ufó: sejtjük,
hogy létezik, de még sosem találkoztunk vele.
Az érzelmek megzabolására külön iparág alakult. Nem véletlenül.
Soha nem látott mértékű igény van rá. Persze, az egy más kérdés, hogy
ezt az igényt egy idő után maguk a szolgáltatók, jelen esetben az
érzelemtrénerek generálják. Az érzelmeket azonban – tetszik vagy sem
– nem lehet megregulázni. Jönnek. Maguktól. Egy bizonyos helyzetben
egy bizonyos érzelem lesz úrrá rajtunk. Dühítő helyzetben dühöngünk.
Vagyis normálisan reagálunk egy nem normális körülményre. Akik az
érzelmeket akarják visszamenőleges hatállyal szabályozni, azok nem
várnak kevesebbet, mint hogy gyakoroljuk az elfojtást.
Máshol kell beavatkozni: a gondolatok szintjén.
Az érzelmekkel ellentétben a gondolatokra igenis van ráhatásunk.
Az önismeret nem más, mint öntudatra ébredés. Annak a felismerése,
hogy az érzelmeket gondolatok váltják ki, a gondolatokat pedig
generációkon átívelő hatások vagy szélsőséges egyéni tapasztalatok
deformálták, és valójában semmi közünk hozzájuk. A jó hír, hogy
vissza tudjuk venni a kontrollt. Ha akarjuk. Ha képesek vagyunk rá. Ha
van annyi erőnk és bátorságunk, hogy kilépjünk a
gondolatfüggőségünkből, amely végzetté formálja a sorsunkat. Igen,
függünk saját gondolatainktól. Akkor is, ha ezeket a gondolatokat nem
is mi teremtettük. Kaptuk. Szereztük. Másoktól. Átkozottul nehéz dolog
szembesülni ezzel. Sokan el is buknak a szabadsághoz vezető úton.
Elfogy az erejük, a bátorságuk, és feladják. Ők azok, akik többéves
terápiát követően egy hatalmas hátraarcot csinálnak, és visszatérnek a
megszokott, kiszolgáltatott állapotukba. Tudják, hogy rossz, de legalább
ismerik a túlélés, a megküzdés módjait. Begyakorolták. És vannak, akik
végigmennek az úton.
Villányi Zsolt közéjük tartozik. Felszabadult. Felszabadította
önmagát. Immár nem azért marad benne a kapcsolatban, mert muszáj,
hanem azért, mert benne akar maradni . A döntés hatalma az,
ami magabiztossá teszi. És ez az, amit látok rajta. Vehemensen
szidja a felesége terapeutáját, Ritát és annak szeretőjét, miközben
kényelmesen, keresztbe tett lábbal ül a fotelomban és jóízűen majszolja
a ropit.
Útra kész.

Bekövetkezett az, ami hónapok óta benne volt a levegőben. Tombolni

kezdett a járvány, és mi egyik napról a másikra bezártuk a rendelőt. Az
online térbe költöztünk a kliensekkel, de Villányi Zsolt nem tartott
velem. Azt írta, neki ez nem menne. A vallatószék és a ropi nélkül
esélytelen, hogy érdemi munkát tudjunk végezni. Ugyan a nyomaték
kedvéért egy kacsintós szmájlit is biggyesztett a mondata végére,
mindketten tudtuk, nem erről van szó. Befejeztük, amit elkezdtünk.
Egyszerűen vége. Finito. The end. Konyec. Hibátlan dramaturgia.
Kitalálni sem lehetne tökéletesebbet. Amilyen szokatlanul indult a mi
kapcsolatunk, ugyanolyan szokatlanul zárult le. Szokatlanul és
hirtelen.
Néhány héttel az utolsó találkozásunk után ismét érkezett tőle egy
Távirat című távirat:

„Kár, hogy nem fogadtunk, stop.

Rita hamarabb hazajött, stop.
Minden eszközén törölte Hájgúnárt, stop.
Beiratkozott egy főzőtanfolyamra, stop.
Utóirat: fotelakció van az Ikeában. Könyörgök, cserélje le azokat a
nyomorult vallatószékeket!”

Tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Tudtam, és rettegtem tőle. És most

itt ülök a gépemnél, már vagy huszadjára olvasom a sorait, várom a
gyomorgörcsöt, a pánikot, de semmi. Nem történik semmi. Hohó,
álljon meg a menet! Itt valami nem stimmel. Vagy mégis?
Úgy tűnik, nem csak én segítettem Villányi Zsoltnak, ő is segített
nekem. Sőt! Azt hiszem, én jóval többet profitáltam a terápiából, mint
ő. Felszabadított. Az én fogva tartóm az a gondolat volt, hogy
mindenkit meg kell mentenem. Most már tudom, hogy nem így van.
Lehet, hogy én is útra készen állok?
 KÖSZÖNET

Kedves Olvasó! Kimondhatatlanul jólesik, hogy strandbelépő, mozijegy

vagy egy jónevű szerző önsegítő írása helyett a Pszi cho szt riptíz
re költötte a pénzét. Nagy dolog ez a mai világban.
Minden elismerésem a 21. Század Kiadónak a támogatásért, a
bizalomért, de legfőképp a bátorságért, hogy megjelenteti a könyvemet.
Bármennyire utálom is ezt a kifejezést, de hálával tartozom
szerkesztőmnek, Tegyi Timeának, aki nemcsak bábáskodott az írásom
születésénél, de szinte az első szótól az utolsóig – pszichológusokat
megszégyenítő profizmussal – kísérte az alkotás folyamatát, átsegítve
engem a hullámvölgyeken. Nélküle nem ment volna.
És köszönöm a Klienseknek, akik azt követően is maradtak, hogy
elárultam nekik, könyvet írok. Annak tudatában folytatták velem a
munkát, hogy sejtették, egy-egy villanásban, egy-egy gesztusban talán
az ő történetük is megjelenik majd.
 Forgalmazza: eKönyv
Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípusok Arimo – SIL

Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0
Petrona – SIL Open Font License