NAGY KATALIN

PRÓBAREPÜLÉS

MÓRA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1978
 ZSOLDOS VERA RAJZAIVAL

© NAGY KATALIN, 197S

Tizenhárom éven felülieknek

ISBN 963 n 10524

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Lengyel Balázs • Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Csejdy Virág • Műszaki szerkesztő: Kőfaragó Gyula
39800 példány, 9, 6 (A/5) ív MSZ 5601-59 • IF 3001 - e - 7880
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (77. 9767/8)
78. 4796. 66-15-1 Alföldi Nyomda, Debrecen
 1. ÚJRAOLTÁSI BIZONYÍTVÁNY

- Szép a szerelem? - kérdezte Piroska váratlanul.

A kórus még javában énekelt, az elnökség ünnepélye­
sen elnökölt, egyforma kényelmetlenül tartották a nya­
kukat, hogy láthassák az énekkart. Csak Tutenkámon
rendezgette a virágait elragadtatással; nem figyelt. Ezért
is imádtuk többek között, mert ilyen. Az általános iskola
igazgatónője, aki Tutenkámonra hasonlít, és a díszemel­
vény kellős közepén ábrándozik, ahelyett hogy karót
nyelne - imádnivaló!
- Szép a szerelem? - türelmetlenkedett mellettem
Piroska.
Kinyitottam a könyvecskét, amit az előbb kaptam ün­
nepélyesen. Nemcsak én kaptam, az egész nyolcadik,
csak másnak nem jutott eszébe, hogy olvasni is lehetne.
Megadással viselték az alsósok műsorát. Én olvastam
csak elmélyülten, pedig tudtam magam könyv nél­
kül is.
Neve: Dallos Melinda
Leánykori neve: Benyhe Melinda (Azt mondták, ez
úgy értendő, hogy az előző nevem; akkor stimmel! Mert
különben a Dallos szintén leánykori név, családi állapo­
tom ugyanis változatlanul hajadon. Csak tavaly örökbe
fogadtak, azóta van új nevem és új apám. )
Születési helye: Tiszaár (A legszebb, legdrágább, fe­
lejthetetlen szülőföld! Halálom után - csak előbb még
híres ember leszek! - Tiszaáron állítják majd fel a lovas­
szobromat. )
Születési éve: visszaszámolással megtudható. (Tám-
5
 pont: jelenleg tizennégy éves vagyok, mondhatnám már
majdnem tizenöt. Hisz éppen ebből az alkalomból írták
rólam ezt a kis könyvet. Az a címe: Személyi igazolvány.
Nem valami érdekes cím, csak amikor az ember kinyitja
a könyvet, akkor már elgyönyörködik. Ott a fényképem
ugyanis. Csúnyának mondható, de lehet, hogy csak átla­
gos. Utálok átlagos lenni! Pedig frizurát is csináltattam
a fényképezéshez, már csak azért is, hogy próbára tegyem
a Segédpilótát. Ő ugyanis lebeszélt a fodrászról, azt
mondta, természetellenes lesz a kép. Aztán elkísért még­
is, és le-föl sétált az utcán, míg engem formába öntöttek.
Én győztem! Igaz, most olyan a fejem a fényképen, mint
a telihold: kerek, fényes és foltos is. A teliholdon látható
foltokról azt mondják, Cirill és Metód hegedül; így me­
sélte a nagymamám. Az én foltjaim: szeplők és néhány
pattanás.
- A kérdésedre vonatkozóan nincs adat e mindentudó
könyvecskében — súgtam Piroskának.
Könnybe lábadt a szeme nyomban.
Kicsúfolsz - motyogta megszégyenülten, és rágni
kezdte a körmét. Már megint! Legszívesebben ráütöttem
volna a kezére. Ez persze nem igaz, egyrészt, mert nem
szoktam ütni, másrészt mert Piroska a barátnőm. O a
legcsúnyább lány az osztályban, ezt mindenki tudja, leg­
inkább ő maga. Ettől folyton szomorú, és ráadásul to­
vább csúfítja magát. Csutka körme van úgyis, mit rágja
folyton?! A köröm nagyon fontos egy nőnél, így tanítot­
ta Baba nevezetű idős nagynéném. Még sok mindenre
akart tanítani, de csak ez az egy sikerült. Imádok kormoz­
ni! Folyton vágom, reszelem, fényesítem őket, és ötféle
lakkom van. Ezüst, vörös, rózsaszín, kék és barna. Egy­
előre szobadísznek használom, mert Tutenkámon nem
engedi lakkozni a körmöket. Azt mondja, ne majmoljuk
a felnőtteket. Öltözzünk úgy, ahogy a korunknak megfe­
lelő, divatosan, hóbortosán, nem bánja. Csak piszkos
6
ne legyen senki, és ne flancoljunk, e két jelenségtől fel­
megy a vérnyomása. így mondta. Szót fogadtunk. Tu-
tenkámon levesz a lábunkról a stílusával mindig is. Most,
hogy már van személyi igazolványunk, talán megengedi
a lakkozást.
- Most, hogy van személyink, abbahagyhatnád a kö­
römrágást - súgtam Piroskának, gondoltam, ez hatásos.
Már felnőttnek számítunk.
- Éppen ez az — súgta vissza. - Azért kérdeztem az
előbb... azt! Ha már felnőttnek számítunk, beszélhe­
tünk a szerelemről.
Éppen most?!
De ez csak kifogás volt részemről, különben beszélget­
hettünk volna akár a harmincéves háborúról is; volt
idő! A kórus úgy belegabalyodott egy kánonba, hogy
úgyse tudják befejezni soha többé. Innen megyünk soro­
zásra... Talán nyugdíjba is.
Beszélgethetünk - ajánlottam Piroskának.
- Te mesélj...
- Miről?
- Hát, hogy... honnan veszi észre az ember, hogy
tetszik egy fiúnak?
- Tátod, ez különböző. Van, akit vernek szerelemből.
Van, aki szerenádot kap.
- Ne viccelj folyton! Mindenből csak viccet csinálsz.
- Serdülőkori tulajdonság. Kinövöm, meglátod.
De tényleg... - Piroska majdnem esdekelt. - Te!
Te például honnan vetted észre, hogy tetszel a Segédpiló­
tának?
- Még nem vettem észre - mondtam szemrebbenés
nélkül. Néha kicsit hazudok, de most jólesett.
- No ne mondd már! - Piroska szégyenlősen mosoly­
gott, és hátraintett a fejével.
A vendégek között ott ült a családom; mindenki. Egy
egész sor tele lett velük, kicsit szégyelltem is, amikor
7
 anyu - mert ő érkezett elsőnek - lefoglalta a székeket.
De Székely Kati meg éppen azt szégyellte, hogy őhozzá
nem jött senki. Az ő családját nem érdekli az a pillanat,
amikor felnőtté válik az ember, amikor a gubóból lepke
lesz. így mondta, az biztos, én nem bírok ilyent kitalálni
magamtól. De a gubó óta mindenesetre örülök, hogy
itt van az egész családom. Anyu a fő öröm persze, ő
a legszebb anya az osztályban, egyszer megszavaztuk.
Sokkal szebb, mint én - ez a magánszavazatom. A nagy-
nénéim: a meglepetés. Tavaly ilyenkor még folyton ne­
veltek, én meg nem hagytam magam. Az ENSZ-ben
nem vitatkoznak annyit, mint mi otthon akkoriban.
Most meg itt vannak. Tantika szabadságot vett ki erre
a napra, ami nagy nehézségbe ütközött, mert ilyenkor,
nyár elején csúcsforgalom van a telefonközpontban, és
ő szinte nélkülözhetetlen. Ezt átlag másodnaponként el­
mesélte, úgyhogy neki máris megérte, hogy én személyi
igazolványt kapok. Baba néni, a másik nagynéném -
becsapós neve van, mert ötvenéves éppen - parókát vett
az ünnepélyre. Én biztattam, hogy vegye meg. Tudom,
hogy ábrándozik róla már fél éve, csak sajnálja érte a
pénzt. Számolgatja, mennyi harisnyát kell kézbe vennie
az áráért. Baba néni egy fodrászüzletben ül vagy húsz
éve, és szemfelszedéssel foglalkozik. Sose megy szabad­
ságra, azt mondja, mit kezdjen az idejével. Az üzletben
sok érdekes dolgot hall-lát az ember; egyik-másik ven­
dég élete kész regény. A paróka meg nagy divat... Most
végre megvette a kedvemért. Rögtön fel is ajánlotta,
hogy kölcsönadja, amikor csak akarom. Esetleg az ünne­
pélyre is... Isten ments! Lett volna vérnyomása Tuten-
kámonnak, azt hiszem!
És ott ült anyu mellett a mostohaapám, Dallos Sándor;
szerelmes volt bele a fél osztály. Sokkal előbb szerették
meg őt a barátaim, a fiúk is, mint én. Hogy pontos
legyek: én utáltam. Féltékeny voltam anyu miatt, és vár-
8
tam, hogy hozzám meg undok lesz. Aztán, amikor kide­
rült, hogy egyáltalán nem szabályos mostoha, csak
komplikálódott a helyzet. Nem értettem, mit szeret raj­
tam, el se hittem, azt gondoltam, hízeleg, becsap. Jól
összegubancolódott az életem. Annyi intőt szereztem
be akkoriban, hogy pótlapot kellett beragasztani, már
félévkor betelt az ellenőrző... Igazságtalan voltam Dal-
los Sándorral, de azt menet közben nem veszi észre az
ember. Hogy helyre rázódtak a dolgok, az a barátaimnak
köszönhető, ők rakták rendbe a fejem, no meg a Segédpi­
lóta.
Őt tulajdonképpen a mostohaapámtól örököltük ro­
konnak. Dallos Sándor volt a fősofőr, vezette az Ikarus
buszokat, amit külföldre adott el a gyár. És vele dolgo­
zott a Segédpilóta. Becsülték, értették egymást nagyon,
olyan egyformán gondolkoztak, beszéltek, mint az egy­
petéjű ikrek. Sándor bácsi azt mondta, úgy megszerette
ezt a lakli gyereket, hogy legszívesebben örökbe fogad­
ná. Ez a mániája, engem is örökbe fogadott. Szép nevem
lett: Dallos Melinda. A Segédpilótának is van rendes
neve, csak nemigen használjuk. Úgy hívják, hogy Homo-
lya Lajos. Anyu türelmes Lajosnak hívja, mert kibírja
az én természetemet.
Eddig kibírta. Most ott ül a családi sorban, fehér gar­
bóingben, világos ballonöltönyben, kétméteresen. A ke­
zében egy madarat szorongat, celofán papírba csomagol­
va, talán kormoránt. Szép, rózsaszín feje van, csőrformá­
ban végződik. Székely Kati letolt, hogy mit szellemeske -
dem, ez egy különös virág, talán nem is európai. Minden­
esetre 160 forint az ára. Ő tudja, a mamája boltvezető
egy virágüzletben.
Mi tagadás, örültem a virágnak, annak is örültem vol­
na, ha mégis kanalas gém, lényeg, hogy a Segédpilóta
hozta. Csinos fiú, azt hiszem, nekem főleg az tetszik
benne, hogy kétméteres. Ha Mária Terézia korában él,
9
 mehetett volna testőrnek, napjainkban kosárlabdázónak,
nagy sikere lenne a termetével. Ezzel szemben csak bo­
nyodalma származott belőle eddig. Például a télen meg­
operálták, és mi családostul (létszám: mint fenn) meglá­
togattuk. Ott feküdt szegény sápadtan, elgyötörtén -
aznap volt a műtét. Anyu a fejét simogatta, Sándor bácsi
a lázlapját tanulmányozta, a nagynénéim sopánkodtak
fölötte. Én meg kimentem a folyosóra, mert majd meg­
haltam a nevetéstől. Ennyi telt a gyengédségemből, hogy
a folyosón vihogtam és nem a helyszínen. Az ágya végé­
hez egy széket támasztottak, addig tartott ugyanis a Se­
gédpilóta. Nem fért el az ágyban, kidugták a rácsok
között a lábát, és a székre helyezték. A műtét után bizo­
nyos ideig vízszintesen és aránylag mozdulatlanul kellett
feküdnie, magyarázták később anyuék. Értettem én ezt
magamtól is, mégse bírtam nevetés nélkül a látványt.
Szegény Segédpilóta, úgy nézett utánam, mikor kifor­
dultam az ajtón, mint a muflon a szertárunkban; bánato­
san megvetéssel. Ebből gondoltam, hogy várta a láto­
gatásomat, és most csalódott. Később rendbe hoztam
a dolgot.
Néha megvár az iskola előtt, ami nagyon hősies dolog.
A tanárok nem szeretik, ha idegen fiúk várják a lánytanu­
lókat, és az osztálybeli fiúk se szeretik. De az előbbiek
nem ismerik a Segédpilótát, az utóbbiak meg nem tehet­
nek semmit, ő az erősebb. A lányok viszont nagyon
is méltányolják a dolgot, azt hiszik, szerelmes belém.
Én is azt hiszem. Bár erre semmi biztos alapom nincs,
mert például még sose mondta. És a kezemet se fogta
meg, legföljebb abból az alkalomból, ha kicsavart belőle
valami szerszámot. Van egy rozoga autója, szerintem
múzeumból lopta, olyan régiség, és folyton elakad. Ilyen­
kor nem dühöng, hanem áhítatosan és jó körülményesen
nekifog javítani. Én türelmetlenkedtem, segíteni akar­
tam már sokszor, de nem hagyja, inkább kicsavarja a
10
kezem félig. Hát ez nem a szerelem jele, az biztos! De
most meg itt van, virággal. Én tényleg nem tudom,
milyen a szerelem, azért nem válaszoltam Piroskának.
Az énekkar legnagyobb meglepetésemre mégiscsak
megtalálta a dal végét, de lehet, hogy nem is a vége
volt, csak Zoli bácsi leintette őket. Ő se bírta tovább,
úgy látszik, patakzik róla a víz, igaz, úgy vezényel, annyi
mozgással, mint egy talajtomász. Nem szeretjük Zoli
bácsit, igazságtalan. Akinek alsós korában rossz jegye
volt énekből, annak rossz jegye van nyolcadikban iroda­
lomból. Az idén sajnos ő tanítja az irodalmat is, igaz,
csak átmenetileg. Az igazi irodalom-tanárnőnek kisbabá­
ja született, és Zoli bácsi helyettesíti. De ez nekünk mind-
egy, mire az a csecsemő bölcsődés lesz, mi már rég meg­
buktunk irodalomból. Hogy nem bukunk meg mégsem,
az kizárólag Radnótinak és Móricz Zsigmondnak kö­
szönhető, miattuk tanuljuk a tárgyat, Zoli bácsi módsze­
rei ellenére.
Csak a szülők tapsoltak neki, amikor a produkció vé­
gén hajlongott, mi nem. Fogtuk a vadonatúj személyi
igazolványunkat, és nem tapsoltunk, senki sem. Törlesz­
tettünk. Nem valami nagy bosszú, de minket kielégített.
Nem sok mód van arra, hogy véleményt nyilvánítsunk.
Pedig Tutenkámonnak mindent meg lehet mondani, ezt
is lehetne, de hogyan? Árulkodni nem szeretünk, nem
jellemző az osztályra. Akkor meg? Soroljuk fel Zoli bácsi
kisebb-nagyobb kitolásait? Vagy ne leltározzunk, hanem
fejtsük ki véleményünket a tanár-diák viszonyáról általá­
ban? Ettől ugyan Zoli bácsi meg nem változik! Nem
panaszkodunk hát rá, csak azt sajnáljuk, hogy nem telje­
sült a vágya, mert neki se mi vagyunk álmai netovábbja,
ezt nem mulasztja el hangoztatni. Népi hangszerekkel
szeretne foglalkozni, nem velünk. Bár sikerülne neki!
Az utódaink jól járnának legalább. A dudának, furulyá­
nak meg mindegy.
11
 Az úttörővezető elragadta a mikrofont Zoli bácsiék-
tól, és kérte a kedves vendégeket, hagyják kivonulni
előbb az ünnepeiteket, azaz minket. A szülők szófogadó-
an a helyükön maradtak, mi meg elindultunk párosával
a széksorok közt kifelé. Egy fiú, egy lány, így beszéltük
meg, el is próbáltuk tegnapelőtt. Akkor jobban ment;
most Győzőről például kiderült, hogy nem tud kettőig
számolni, ami személyiigazolvány-tulajdonostól nem
szép dolog. Zavarában odaállt az első párhoz harmadik­
nak. Székely Kati és Szunyogh Andris volt az első pár,
Győző meg én lettünk volna a második. Kati viszont
úgy megilletődött, hogy összetévesztette a helyzetet egy
lakodalmas menettel, és ábrándosán belekarolt Andrisba,
így vonultunk egy darabig. Az úttörővezető sápadozott,
de a szülők nem vettek észre semmit. Meghatottan néz­
ték gyermekeiket a felnőtté válás küszöbén, örültek -
Katit idézem -, hogy lepkék lettünk, és nem vették észre,
hogy maradt köztünk néhány gubó, például Győző.
Megfogtam a kabátját hátulról, és visszahúztam magam
mellé. Akkor már ő is észrevette, hogy gubó, mégis
énrám volt dühös. Ez csak természetes; így szoktuk.
- Belém ne karolj! - vicsorított. - Ha belém mersz
karolni, felpofozlak, amint lehet.
-Én? Tebeléd? - ájuldoztam mérgemben. - Soha!
Néggyel vagy alattam a tornasorban!
Én mosolyogtam, Győző meg komor arcot vágott,
de ennek semmi köze nem volt már a párbeszédhez.
Csak a szülői munkaközösség egyfolytában fényképe­
zett, és ilyennek akartunk látszani a fényképen.
Lassan kiértünk a díszteremből, de az ünneplésünk
még folytatódott. A kapuig az elsősök álltak sorfalat,
vadonatúj kisdobos-egyenruhában. Kis csokor virágot
szorongatott mindegyik, hogy mi lehetett eredetileg,
már nem volt kivehető! Talán lepréselték vagy megrág­
ták időközben; nagyon sokáig vártak ránk! Akkor gyü-
12
lekeztek, amikor mi bevonultunk. Míg szétosztották az
igazolványokat, jó idő, nem volt rövid az ünnepi beszéd
sem, no és az énekkar... Láttam, hogy Tutenkámon
integet is a szemével Margit néninek, ő most az elsősök
tanítónénije. De Margit néni nem vette észre, mert ben­
nünk gyönyörködött, minket is ő tanított, amikor kez­
dők voltunk. Úgyhogy az elsősök csak álldogáltak a
folyosón napszámban. Mikor végre megjelentünk, ne­
künk estek, kezünkbe nyomták a megfelelő szénacso­
mót. Megosztoztak rajtunk már előzőleg, az látszott,
mert nem akárkinek adták; mindenki megkereste a maga
nagylányát, nagyfiúját. Jól ismertük egymást, mi néhá-
nyan a nyolcadikból már félév óta járunk hozzájuk mesél­
ni, játszani, ahogy Szunyogh Andris mondja: „kisdobol­
ni”. Szunyogh Andris a kedvencük meg én, így vallották
Margit néninek. Szunyogh azért, mert úszóbajnok, és
benne volt az újságban, én pedig, mert vicces vagyok.
Az is vicces, hogy éppen én nem kaptam virágot?! Pont
nekem nem jutott kisdobos? Már éppen megsértődtem,
amikor a fal mellől megszólalt egy egér:
- Gyere csak ide, légy szíves! - Máté Zsuzsi állt ott,
mint a cövek, a kezében kókadozott a virág, a hajában
a masni úgyszintén. Kétségbeesetten nézett rám.
- Hát te? - kérdeztem, és mindenesetre elvettem tőle
a füvet, alig bírtam, úgy szorította. - Miért nem jöttél
hozzám, Zsuzska? Nem láttál a sorban?
- De! Én mindjárt megismertelek, ahogy olyan szépen
bandukoltál, meg olyan szép a ruhád is, én is, majd
ha nagy leszek... - hirtelen megállt a hangja, és lenézett
a lába elé. Én is odanéztem. Pici tócsa volt ott, abban
toporgott a lakkcipőjével. Intett, hogy súgni akar vala­
mit. Azt súgta: - Nem mertem kikéredzkedni. Mert az
nem ünnepélyre való...
Közben az osztálytársaim meg az illetékes elsősök már
továbbmentek, csak Székely Kati meg Piroska várt rám
. 13
az ablaknál. Integettek, hogy menjek már! Nem hagyhat­
tam itt Zsuzsit a lelki problémájával. Közbén már a szü­
lők is jöttek kifelé, Klári néni, a fizikatanár tessékelte
őket.
- Tessék csak előremenni! A gyerekeket meg tetsze­
nek találni a folyosó végén. Az elsősök a ruhatárnál
gyülekeznek. A. nyolcadikosok a lépcsőfeljárónál. Tes­
sék, csak tessék!
A szülők szófogadóan haladtak tovább, válogatták
a magukét a gyerektömegből. A sor végén a Segédpilóta
andalgott, utál tolakodni, ismerem. De Klári néni nem
ismerte. Se ezt a szokását, se őt egyáltalán. Azt mondta
neki:
- Hát a kedves apuka? Nem találta még meg a cseme­
téjét? Elsősök a ruhatárnál... Ott tessék keresni!
- Megvan a gyerek, Klári néni, ne tessék fáradni! -
kiáltottam, és átadtam a Segédpilótának Zsuzsikát.
A kislány engedelmesen kilépett a tócsából, megfogta
a Segédpilóta kezét nagy bizalommal. Amerre elhalad­
tak, meglátszott a lába nyoma a folyosó kövén még jó da­
rabon.
Anyuék a kapuban vártak rám, már összegyűjtötték
a barátaimat is. Kati nyomban nekifogott, de képtelen
volt elmesélni a Zsuzsi-ügyet, annyira nevetett. A többi­
ek persze noszogatták, hiába! A Segédpilóta nem szólt
semmit, csak futkározott az ádámcsutkája. Kezembe
nyomta a csodálatos virágot celofán papírban; odafog­
tam az elsős fűcsomója mellé. A lányok nyomban abba­
hagyták a nevetést, és érdeklődve figyeltek bennünket.
De a Segédpilóta csak nem szólt, lehet, hogy megnémult
a megrázkódtatástól. Sándor bácsi indulót vezényelt, azt
mondta, meghívja a „Szájharmonikát” a cukrászdába.
A Szájharmonika mi öten voltunk: Kati, Piroska, And­
ris, Győző meg én. Még hetedikben neveztük el így
magunkat. A Harmonika őrsbe tartoztunk az osztályból
14
vagy tizenketten, de mi öten mindig együtt jártunk. Szép
volt Sándor bácsitól, hogy ez most eszébe jutott. Anyu
ajánlotta, hogy melyik cukrászdába menjünk, itt van a
mellékutcában, világhírű a fagylaltja. A Szájharmonika
lelkesen követte, bár csak libasorban. Javították az úttes­
tet, gőzölgött a szurok. Szeretem a szagát, jó szúrós,
kemény, és a látványt is szeretem, ahogy gőzölög a masz-
sza... mintha tűzhányó szélén járnék. És egyáltalán,
szeretem a mai napot, a személyi igazolványomat, a gyö­
nyörű virágomat. Szeretem ezt a libasort itt előttem:
anyut, Sándor bácsit, a két fiút, Katit meg Piroskát.
És persze hogy szeretem a Segédpilótát, csak ő a hátam
mögött haladt. Onnan szólt előre, de jól hallottam; hall­
hatták a lányok is. Azt mondta:
Persze magától a személyi igazolványtól még nem
lesz felnőtt valaki. Neked, Melinda, pillanatnyilag annyit
ér csak, mint az újraoltási bizonyítványod. Hivatalos
papír. Hogy felnőtt-e valaki vagy még gyerek, azt a
tetteiből lehet észrevenni...
Nem álltam meg. Haladtunk a libasorban egymás mö­
gött tovább, csak én közben rádobtam az úttestre a Se­
gédpilóta virágját. Gőzölgött a szurok; szép volt a feke­
tén a korallszín meg a harsogó zöld. Jókor dobtam,
nem vették észre a munkások. Azon a részen már a
gép dolgozott, épp odaért a henger. Ráfordult a virágra,
benyomta a puha masszába; így lepréselve is ragyogtak
a színei. A gép haladt tovább komótosan, megbízhatóan.
Lapította, egyengette a burkolatot; az a dolga. Hamaro­
san kész lesz az új aszfalt. Fekete szőnyeg, korallszínű
virággal.
Csak este sírtam, lefekvés után. A nagy családi, baráti
forgalomban senki nem vette észre a dolgot, a Segédpiló­
ta meg nem szólt, persze. Egyáltalán, úgy viselkedett,
mint máskor. Feljött hozzánk, míg anyu átöltözött, aztán
elvitte még a kórházba a rozoga autóján. Anyu ápolónő,
17
aznap éjszakás volt. Műszakot cserélt, hogy ott lehessen
az ünnepségen. Ezen külön bőgtem egy sort, hogy min­
denki milyen rendes hozzám... Megfogadtam, hogy
messze elkerülöm azt az utcát. Aztán nyomban azt fogad­
tam meg, hogy mindennap elmegyek, megnézem, lát­
szik-e még a virágom. Legvégül arra gondoltam, lehetne
ott az én magánzarándokhelyem. Ha valami fontos törté­
nik velem, mindig elmegyek oda, ahol a virágomból
úttest lett. A Segédpilóta is eljön... Csak az a kérdés,
szóba áll-e még velem egyáltalán?

18
 2. SZERELMES A FÉL OSZTÁLY

Összeveszni nem érdemes, mert kibékülni sokkal ne­

hezebb. Ezt a nagyszabású bölcsességet sokszor megbe­
széltük, mert átéltük a Szájharmonikával. Csakhogy ott
mégis könnyebb volt, mert általában ketten haragszanak
egymásra, mi meg öten voltunk, maradt három, aki békí-
tett.
A Segédpilótával más a helyzet. Bonyolultabb. Vele
azért nehéz kibékülni, mert nem hajlandó összeveszni
se; nekem még sose sikerült. Itt van ez a virágügy. Több
változatban is megfogalmaztam magyarázatomat; egyi­
ket se sikerült felmondanom.
- Csókolom! Esküvői tanú leszek a jövő héten. Mit
vegyek nászajándékba? - ezzel állított be napok múlva.
Semmi bánat, semmi szemrehányás...
- Talán egy fürdőkádat. Azt könnyű elcsomagolni -
ajánlotta Sándor bácsi, aztán ketten együtt elmesélték
végre a történetet. Ilonka megy férjhez, a munkatársuk,
anyu jól ismeri. A vőlegény távoli országból való, csak
egy időre jött a gyárba tanulni. Most hazaindul, és ő
tartja majd rendben az Ikarus buszokat, amit Sándor
bácsiék szállítanak hozzájuk. Ilonka persze vele megy.
Nagy a szenzáció a műhelyben, van, aki sajnálja, van,
aki irigyli a menyasszonyt.
Én félteném, ha az anyja lennék - mondta anyu,
és aggódó lett, mintha legalábbis én készülnék világgá
menni. — Mégiscsak más világ az, más szokások, csupa
idegen ember... Beszélni se tud senkivel, csak a férjével,
magyarul.
19
 Mi az hogy „csak”? -csattant fel a Segédpilóta várat­
lanul, sose hangoskodik, anyuval meg különösen nem;
nagy a barátság közöttük. - Az nem kevés! Az a lényeg.
Ha két ember megérti egymást, nemcsak a nyelvet per­
sze, hanem mindenestül elfogadja a másikat, akkor nem
számítanak a körülmények. Azokat meg lehet változtat­
ni. Ha mind a ketten ugyanazt akarják, persze.
Nem tudtam,, hogy nekem szól-e vagy tényleg Ilonká-
ékról beszél. De mit heveskedik? Azt hiszi, az is a tanú
dolga, hogy az ifjú pár lelkivilágát magyarázza? Miért
nem velem beszél, miró lünk? Anyu kiment kávét főzni,
Sándor bácsi a rádiót csavargatja... Ez meg csak hallgat
itt, mintha fogadalmat tett volna. Megjegyzem, képes rá!
No majd én!...
- Szóval: mit veszel nászajándéknak? - kérdeztem
gyámoltalanul; ez lett a nagy nekirugaszkodásból.
Fürdőkádat.
Ennyit mondott összesen. Bánatosan megettem mind
a kilenc rumos meggyet, pedig egyáltalán nem szeretem.
Anyu a Segédpilótának hozta, ez a kedvence; most hozzá
se nyúlt. Odament a rádióhoz ő is, hallgatta a híreket.
Milyen időjárás várható? kérdezte tőle anyu, hozta
be a kávét.
Nem is figyeltem - vallotta be a Segédpilóta, de
ez nemcsak az időjárásra volt érvényes. Mert például
úgy kavargatta a kávéját is, mint máskor, csak most
elfelejtett cukrot tenni bele előzőleg.
Elköszönt nemsokára, én ki kísértem; így szoktuk. Az
előszobaajtóban azt mondtam neki:
Hát akkor... bocs! Azazhogy: bocsánat!
- Ugyan már! Én is azon járok.
Ezt mondta. És nem ugratásból mondta, sajnos nem!
Mert nagy izgalmamban tényleg ráléptem a lábára, és
ő úgy gondolta, azért kérek bocsánatot. Eszébe se jutott,

20
hogy a virágért... Most magyarázkodjam? A küszöbön
úgyse lehet kibékülni.
Másnap rengeteg vizet ittam a medencéből, mert úszás
közben meséltem el a lányoknak a dolgot, de megérte.
Minden szerdán az uszodában kezdünk; az a tornaóra,
vagyis hogy a testnevelés. Az év folyamán mindenki
megtanult úszni, még Piroska is, aki eleinte úgy viselke­
dett a vízben, mint egy mosó fazék. Hol lebukott, hol
felbukott, bugyborékolt, csak éppen úszni nem volt ké­
pes. Pedig nagyon akart, már csak Szunyogh Andris
miatt is. Köztudott, hogy Piroska fülig szerelmes And­
risba, csak Andris nem tudja, mert őt kizárólag a világ­
csúcs érdekli. Naponta négy óra edzést tart legalább,
úttörőbajnok! Amikor mi megérkezünk testnevelni, ő
már túl van az első két órán. Akkor átköltözik mihoz-
zánk mert a versenyzők másik medencében edzenek
különben -, csak azért jön át, hogy velünk legyen, így
mondja. Ez szép dolog tőle, bár nem sok értelme van,
mert úgyse látjuk soha többet; Andris kizárólag a víz
alatt tartózkodik. Ha úszás közben a lányok alatt, mellett
vagy fölött elsuhan valami hosszú és mozdulatlan - az
ő! Úgy tud úszni a víz alatt, hogy alig mozgatja kezét
lábát, csak nyújtózkodik, és mégis halad előre, mint a
torpedó. A medence végén felbukkan egy pillanatra,
hogy levegőt vegyen, aztán vissza! Csak egy nagy száj
látszik ilyenkor belőle, mert az arcát, fülét elborítja a
csapzott haj... lehet, hogy fóka lesz belőle végleg. Már
figyeljük is a járását, mert úgy tanultuk biológiából, hogy
a fóka a vízben rendkívül ügyes, a szárazföldön viszont
esetlenül mozog. Andris egyelőre nem esetlen, sőt!...
Szóval nem csodálom, hogy Piroska szerelmes belé. Nem
irigylem, de megértem. Ezért élvezem a bizalmát is. Ma
reggel például - nagy titokban és csak nekem megmu­
tatta a paradicsomokat. Piroska szülei zöldségtermesz­
téssel foglalkoznak, nem a városban persze, hanem jó
21
messze a határban. Hatalmas fóliasátrakban termesztik
a zöldségfélét, amiben az a trükk, hogy minden máskor
terem, mint illenék. Piroska hoz néha a Szájharmoniká­
nak újhagymát meg retket télen is. Most négy kis paradi­
csomot mutatott. Azt mondta, Szunyoghnak kell a vita­
min. Kizárólag a vezetéknéven szólítja egymást a szerel­
mespár, és Piroskát ráadásul úgy hívják, hogy Edence.
Hogy lehet ezt becézni — ha Andrisnak véletlenül eszébe
jutna, hogy kedves legyen hozzá?! Bár Piroskának, azt
hiszem, ez okozza a legkevesebb gondot, láttam már
sokszor, amikor a hangjegyfüzetébe firkálta: Szunyogh-
né, Szunyoghné, Szunyogh Andrásné... Én bezzeg még
sose firkáltam! Ugyan mit firkáltam volna?! Különben
is, én megtartom a lánynevemet, akkor is, ha majd férjhez
megyek.
Piroska a paradicsomokat nylonzacskóba tette, piros
szalaggal kötötte össze; olyan volt, mint egy Mikulás­
csomag. Azt mondta, becsempészi Szunyogh táskájába,
mit gondolok, kitalálja-e, kitől kapta. Én azt gondoltam,
hogy biztosan kitalálja.
Székely Kati aznap keveset úszott, hamar elment a
bura alá száradni. Hosszú copfja van, egy fonatban hord­
ja, mindig egyformán, és gyönyörű. De nem sokat foglal­
kozik a frizurájával különben, ma valami baj van, lá­
tom én.
Győző meg egyáltalán nem jött a vízbe, ült a lelátón,
és valamit olvasott. Utolsó torna óra volt ebben a tanév­
ben, a tanár már nem nagyon bánta, mit csinálunk. Győ­
zőre bíztuk a táskák őrzését, ami nagy könnyelműség
volt, mert ismerhettük: ha ő egyszer olvas, akkor elvihe­
tik mellőle az összes táskát, sőt magát az uszodát is,
vele együtt. És Győző mindig olvas, mindig tudományos
műveket, csak a témák változnak időnként. Hetedikben
haltenyésztéssel foglalkozott, hetedik után régészettel,
a szünidőben el is ment ásni egy kutatócsoporttal vidék-
22
re. Az idén a történelem érdekli, főleg a nagy csaták,
a hadvezérek logikája. Azt mondta, az idei nyarat könyv­
tárakban tölti, és be fogja bizonyítani, hogy Napóleon
megnyerhette volna valamelyik ütközetet, amit külön­
ben elvesztett, ha... Mi már előre elhittük neki.
Aztán véget ért a tornaóra, mi öltöztünk, és mentünk
vissza az iskolába földalattival. Piroska szorongatta a
kezemet, úgy izgult, hogy mi lesz, de Andrison egyálta­
lán nem látszott a paradicsom hatása. Egykedvűen tá­
masztotta az ajtót, rágógumit rágott, a táskáját a földre
ejtette, és odanyomta a lábával az ajtóhoz. Mindig így
szokta, de most a paradicsomok... Talán már paradi­
csomszószban ázik az utolsó feladatlap matematikából.
Győző viszont furcsán viselkedett. Először is átadta
az ülőhelyét Piroskának, ami önmagában is megrendítő.
Aztán nézte őt. Piroskát nem szokták nézni a fiúk. Győző
is csodálkozott, azt láttam, de azért oda-oda pillantott
a könyvéből, már nemcsak a csepp kis császárjára figyelt.
Az utcán is Piroska mellett loholt, hol a jobb oldalán,
hol a bal oldalán, néha elébe is lépett meg a sarkára.
Gyakorlatlan volt még Győző nem szokott lányokat
kísérgetni.
Magyarórán még egy dolgozatot írtunk—hogy el tud­
ják rontani az ember általános iskolában töltött utolsó
napjait! Piroska levelet írt nekem dolgozat helyett, az
ő jegyét már úgyis lezárták! Ez állt a papíron:
„Lehet, hogy eltévesztettem. Szunyogh meg Győző
táskája teljesen egyforma. És most látom, hogy a Győző
pulcsija le van csöpögtetve paradicsommal. ”
Még szerencse, hogy nem került a tanár kezébe a levél!
A „le van csöpögtetve” kifejezés biztos egyest hoz a
házhoz. Hátranéztem Piroskára, részvétemet akartam ki­
fejezni. De nem volt rá szükség. Ábrándosán rágta a
golvóstollát, és látszott rajta, még nem döntötte el, hogy
az új fordulattól boldog legyen-e vagy boldogtalan.
23
 Kati tanítás után hívott, hogy menjek hozzájuk, ne
is ebédeljünk. Mindkét ajánlatot boldogan elfogadtam.
A napköziben általában nem szeretek ebédelni, akkor
meg különösen nem, ha süt a nap. És Katival úgyis
akartam még beszélni a Segédpilótáról.
- Meghívlak ebédre - mondta Kati az utcán, és vett
két krémfagylaltot.
[ó. És repetázzunk mindjárt mondtam, és én is
vettem kettőt.
- Nem bánom. Úgyis olyan szomorú vagyok.
- A pótházmester?
- igen-
- Bántott?
- Nem.
- Akkor miért vagy szomorú?
- Csakúgy.
Kati a legokosabb lány az osztályban, egyszerre nyert
irodalmi pályázaton és matematikán de most szemmel
láthatóan butid. Mióta szerelmes, egyre butább lesz. Sze­
rencsére nem régóta tart a dolog, és már nagyjából lezár­
ták az osztályzatokat, és kitöltöttük a szavazólapjainkat:
milyen középiskolába kívánunk menni elsősorban, má­
sodsorban.
Kati egy énekórán vette észre, hogy szerelmes. Azt
a Csajkovszkij-lemezt hallgattuk, aminek b-moll zongora-
verseny a hivatalos neve, de mi „szédítőnek” hívjuk egy­
más közt, mert minden lány szerelmes lesz, amint meg­
hallja, akkor is, ha nincs kibe. Általában nincs is, csak
használjuk ezt a szót, mert jó kimondani. Azért minden­
esetre megkérdezték Katit, hogy kibe szerelmes, és ő
megmondta, hogy a pótházmesterbe. Nevettek rajta,
azt gondolták, hogy jó vicc, én tudtam csak, hogy
komoly.
Most is azzal töltöttük a fél délutánt, hogy néztük

24
a pótházmestert a konyhaablakból. Csak előbb behúztuk
a függönyt, hogy ő ne lássa, hogy nézzük. Katiék kony­
hája szembenézett a mosókonyhával, mert az is a hatodik
emeleten volt, de már nem mosott benne senki. A ház­
mester használhatta raktárnak, de csak elméletben, mert
nem szabad semmit tárolni benne, ami tűzveszélyes. így
aztán a pótházmester tanult ott leginkább, különösen
így vizsgák idején. Most is ott ült az ablakban, fenn
a párkányon a két lába. Napszemüvegben olvasott.
- Szombaton lesz a geológiaszigorlata - mondta Kati
gyengéden.
- Szegény... - Azt hittem sajnálkoznom kell.
- Meg se kottyan neki! - vágott a szavamba Kati,
mintha rosszat mondtam volna. Aztán tovább dicseke­
dett. Ma reggel már ötkor felmosta a lépcsőházat. Juli
néni úgy gyönyörködött benne, hogy elkésett a miséről.
Juli néni az igazi házmester Katiéknál, biztosan száz­
éves, de lehet, hogy csak hetven. Mindenesetre fiatalasz-
szony volt az első világháború idején, ott esett el a férje
az olasz fronton, az Isonzó menti csatában. Juli néni
számára a világnak két pontja van, Budapest és az Isonzó.
A történelmet is befejezte az első világháborúval. Néha
kiszámítja, hogy tizenkilenc éves volt, amikor özvegy
maradt, azóta házmester ebben a házban. És kész is az
életrajza. Már sokszor mondták neki abban a hivatalban,
ahová most a házmesterek tartoznak, hogy menjen nyug­
díjba, megérdemli a pihenést, de nem akar.
Ez a fiú, ez a Mihály, véletlenül került hozzá, mindket­
tőjüknek szerencse. Valami távoli rokonának a rokona,
és Budapesten jár egyetemre már két éve. Néha megláto­
gatta J üli nénit, mert sajnálta. Aztán egyszer csak ittma­
radt. Kiköltözött a kollégiumból, és azóta kitakarítja
a házat reggel, esténként szemetel. A két munka között
bőven jut ideje az egyetemre. Azért szeret a mosókony-

25
hában tanulni, mert odasüt a nap, meg hát Juli néni
kicsit beszédes. Ez persze nem csoda, egész nap egyedül
van. Mindezt Katitól tudom, mindennap megtudok vala­
mit Mihályról. Ma például a használt televíziót.
- A bizományiban vette, kiválasztotta a legjobbat, ért
hozzá, gondolhatod. Most Juli néni boldog.
- Rendes srác lehet!
- Nagyon rendes!
Néztük tovább Mihályt. Mozdulatlanul ült, mióta
megjöttünk.
-Te, ez elaludt - mondtam Katinak.
- Hogyisne! Elaludt!! Koncentrál - helyesbített is­
mét Kati, de azért gyorsan kinyitotta az ablakot, és rákö­
szönt.
Jó szerencsét!
Mihály ugyanis bányamérnök lesz, és Kati a kedvébe
jár már jó előre.
- Szervusztok, kislányok! -integetett Mihály, és felült
az ablakpárkányra. Még kiesik! - Mit csináltok? - kér­
dezte, és tovább nyújtózkodott.
- Téged néztünk a függöny mögül — feleltem.
Hogyisne! Éppen uzsonnát főzünk. Átjössz? - ha­
darta Kati.
- Persze. - Mihály már el is tűnt az ablakból, de jó
időbe telik, míg ideér. Ugyanis két különböző lépcsőház­
ban helyezkedünk el. Ott előbb lemegy a hatodik emelet­
ről, aztán itt feljön a hatodikra. Liftet nem használ, csak
amikor szemetel.
- Mit gondolsz, sok lány jár az egyetemre? - kérdezte
Kati, kicsit rosszkedvű lett megint.
- A, dehogyis! A bányamérnökké biztosan nem!
Fogalmam sincs az egyetemi hallgatók nemenkénti
arányáról, de tudtam, hogy Kati ezt a választ reméli.
Sokáig uzsonnáztunk. Az a fagylaltebéd, az azért nem
túl laktató! Néztem Katit és Mihályt, és megállapítottam,
26
hogy kicsit irigy vagyok. A fél osztály szerelmes. Ha
a színészeket, sportolókat, unokabátyókat is beszámí­
tom, akkor biztosan a fél osztály. Hacsak Piroskát és
Katit számítom, akkor a lányok 0, 1 része. Ha magamat
is számítom, akkor 0, 15, mert húsz lány jár a nyolcadik­
ba. Úgy döntöttem, beszámítom magam is, részben, mert
így jobb az arány, részben, mert így igaz.
 3. DOLGOZATTÓL ESKÜVŐIG

Tutenkámon három órára hívott bennünket az irodá­

jába. Én érkeztem elsőnek, Pali bácsi a kapuban közölte
is velem.
- Nincs itt senki... Senki, senki nincs már itten.
Ügy mondta ezt, mint egy siratóéneket. Pali bácsi
egész évben veszekszik velünk, aztán, amikor végre
megszabadul tőlünk, majdnem búskomor. Pali bácsi az
iskola gondnoka, ott is lakik a műemlék épületben, ő
a Legfőbb Műemlék. Úgy vigyáz a házra, hogy az összes
műemlékvédelmi szabályt négyzetre emeli. Tavaly egy
ötödikes lecsúszott a lépcső karfáján az első emeletről
a földszintre. A tanár, aki látta, majd meghalt a rémület­
től, hogy leesik, Pali bácsi a dühtől, hogy összekarcolja
a kőrisfát. Év elején, amikor díszítjük az osztályainkat,
két emberhez kell folyamodnunk. A rajztanárhoz, hogy
esztétikus legyen, és Pali bácsihoz, hogy szabad-e...
Sose szabad! Be se fejezzük a mondatot, hogy... szöget
verni a falba, virágot a vaskosárba, cserépkorsót a beug­
róba, ahol valamikor az ősök páncélja állhatott már
ingatja is a fejét.
- Nem lehetséges. Mert ez műemlék. Legfőbb a mű­
emlék.
Aztán, hogy mégis elhelyeztük, amit gondoltunk,
mert Tutenkámon megengedte - pedig ő is ismeri a
műemlékvédelmi szabályokat —, Pali bácsi nem állt szóba
vele se egy hétig. De Tutenkámon nem bánta, türelmesen
magyarázta neki: hadd szépítsék kedvükre, hisz a gvere-

28
keknek második otthona az iskola. Akkor Pali bácsi vá­
ratlanul azt mondta:
- És van, akinek az első, kérem! Van gyerek, akinek
az iskola az egyeden igaz otthon. Ismerek én ilyent.
Pali bácsi most úgy kopasztja az iskolát, mint a kará­
csonyfát a gyerekek; eltesz mindent gondosan, jó lesz
az jövőre! de azért most szomorú.
Furcsa is így egy iskola, üresen, én se szeretem. Most
csak azt a nyolc darab nyolcadikost hívta be Tutenká-
mon, akiket magával visz a kisdobostáborba ifivezető­
nek. A raj mondott véleményt, meg az alsós tanító nénik:
ki a legalkalmasabb erre a munkára. Nagy a felelősség:
húsz-húsz kisdobos tartozik majd egy-egy ifihez. Persze
lesz két felnőtt tanár is, és Tutenkámon a táborvezető.
De akkor is! A 8/a osztályból is négyen jöttek, tőlünk
Piroska, Kati, Szunyogh Andris meg én kaptuk a legtöbb
szavazatot. Nyílt szavazás volt, meg is kellett indokolni,
hogy miért javasolják az illetőt. Ilyeneket mondtak, hogy
kötelességtudó, szeretik a kicsik, türelmes velük, játékos,
tekintélyes, felelős.
Kár, hogy nem hallotta a Segédpilóta! De jobb így,
mégis! Büszke lettem, meg zavart is egyszerre, furcsa
volt az egész, és nagyon jó! Mindenesetre elteszem ma­
gamnak emlékbe ezeket a jelzőket, jó lesz az tartaléknak
akkor, ha rosszat mondanak rólam mások vagy esedeg
én magam.
Szunyogh Andrisról hamarosan kiderült, nem jöhet
velünk, akkor megy edzőtáborba éppen. Majdnem sírva
fakadt, mi is, kivéve Piroskát. O azt mondta, csak hadd
menjen, a világcsúcs ezzel jár, mi meg ne sirassuk, hanem
biztassuk a bajnokot. Piroska új arcát mutatta; rajta már
látszik a személyi igazolvány!
Andris helyébe Kemény Anna került. Nyolcadikban
félévkor jött csak hozzánk. Különös, szép lány, minden­
kihez barátságos. A divatlapban látható a fényképe néha,
29
a „lánykaruhákat” viseli a divatbemutatón. A mamája
egy ruhaszalon vezetője, innen a szerep. Persze Tutenká-
mon engedélye kellett hozzá, megadta, csak arra figyel­
meztette, hogy az iskolában ne tartson divatbemutatót.
Anna szót fogadott, iskolaköpenyben járt mindig is. Az
más kérdés, hogy a lányok rábeszélték, hogy vegye fel
alá a legújabb modellt. Megtette. így néha a hosszú szü­
netben divatbemutatót rendeztünk az osztályban.
A fiúkat kizártuk ilyenkor, nem nagyon bánták. Kicsit
csúfoltak bennünket, hogy divatmajmok vagyunk, An­
nát meg egyszer s mindenkorra Próbababának nevezték.
Érdekes, a fiúk nem szerették Annát. Nekem mindegy
volt. De most nem örültem, hogy Andrisból Anna lett,
hiába nevelt Piroska bennünket, Kati se örült. De a töb­
biek meg a tanító nénik is őrá szavaztak, és az döntött.
Sokáig egyedül voltam Tutenkámon szobájában; min­
dig bemehetünk, ha dolgunk van ott. Pici a szobája;
hogy férünk be ide nyolcán? Legfeljebb, ha leprésel ben­
nünket előzőleg. Az ajtaján a névtáblája: dr. Molnár
Csikós Zsuzsanna. így hívják szegényt - hányszor kell
leírnia ezt a hosszú nevet bizonyítványokra, igazolásra,
jelentésre?! De ő akarja! Mert Kissnét is írhatna. Úgy
hívják a férjét: Kiss Pál. Megjegyzem, legjobban a Tu­
tenkámon név illik rá. Én találtam ki ezt, amikor először
megláttam, a többiek meg átvették, belátták, hogy találó
az elnevezés. Keskeny az arca, csak a szája nagy meg
a szeme. A szemöldöke az orrától a haja tövéig ér, vastag
ferde vonalban. A fekete haját olyan szorosan fogja ösz-
sze, hogy megfeszül a halántékán a bőr, aztán hatalmas
kontyba tűzi. Éttől furcsán megnyúlik a feje, mintha
süveget vagy koronát hordana. Mindezt összeadva,
olyan éppen, mint azok a szobrok, amit a szép, ifjú fáraó
halotti maszkjáról készítettek a híres vagy kevésbé híres
szobrászok. Fin egyet se ismertem. Én a nagyapám Tu-
tenkámonját ismertem. Asztalos volt a nagyapám, és
30
gyönyörűen faragott. Őt szerettem legjobban a világon.
Amikor meghalt, akkor ismertem meg az igazgatónőt.
Megörültem, hogy emlékeztet Tata szobrára, azért ne­
veztem el Tutenkámonnak nyomban. Azóta már azt is
tapasztaltam, hogy ő maga meg Tatára hasonlít, de hogy
miben, azt már nem tudom úgy megfogalmazni, mint
a külsejét. Nem is akarom. Jó, hogy hasonlít.
Gábor Kati nyitott rám, ő a másik nyolcadikból való,
de szintén ifikolléga, és hívott, menjek át a napközibe,
ott vannak a többiek. Itt nem férnénk el, mert valamit
írnunk kell. Ott van már Tutenkámon is, egy idegen
embert hozott, nem tudni, hol találta.
Úgy ültek ott a napköziben azok heten, mint a beteg
tevék: közönyösen, félárbocra eresztett szemhéjjal néz­
tek előre, beletörődtek a sorsukba.
- Gyere gyorsan, Melinda, rád várunk! - mondta Tu­
tenkámon, és kicsit ideges volt.
Hogyhogy gyorsan? Már egy órája ülök a szomszéd­
ban, én vártam órájuk, és földrajzilag tekintve a dolgot,
én tartózkodtam azon a helyen, ahol megbeszéltük.
- Arra kérünk benneteket, írjátok most le, miért lette­
tek ifivezetők? - fordult hozzánk az igazgatónő váratla­
nul.
- Hát nem tetszik tudni? - kiáltottam fel nyomban;
a többiek hálásan vihogtak. Pedig most ártatlan voltam;
tényleg meglepődtem a kérdésen. Mert Tutenkámon sze­
rintem pontosabban tudja a választ, mint én magam.
Most ő is betegteve-arcot vágott, de az idegen ember
kisegítette.
- Tulajdonképpen én kérem ezt a kis többletmunkát.
Sok száz ifivezetőt megkérdezünk ugyanerről. A dolgo­
zatokból fontos adatokat tudunk meg, ezek egy tudomá­
nyos kutatáshoz szükségesek.
- Értem - mondta Piroska; egyedi eset volt!

31
 - Lehet röviden is? - kérdezte Gábor Kati remény­
kedve.
- Lehet. De jobban örülnék neki, ha hosszabban, rész­
letesen imátok.
Legyen neki öröme, gondoltam, de aztán gyorsan le­
beszéltem magam a szellemes kedésről. Egyszer már ír­
tunk ilyesfélét az önismeretről, nagy botrány lett belőle,
mert úgy kezdtem: „Harminchetes lábam van, fogaim
épek... ” De az más volt, egyszerű magyardolgozat, az
érte kapott intő magánügy. Most meg Tutenkámon ma­
radna a pácban... megembereltem magam.
„Amióta az eszem tudom, mindig is olyan pályára
készültem, ahol gyerekekkel lehet foglalkoznom. ”
Megírtam az első mondatot. Csak éppen nem volt
igaz. Mert legelőször életemben mosónő akartam lenni,
mint Agó néni a falunkból, aki havonta járt a nagymamá-
ékhoz, és olyankor két napig mosott. Az ősrégi teknőben
áztatta a ruhát; akkora volt az, mint egy kisebb cirkáló.
Nyáron az udvaron állt a teknő, abban pancsolt az összes
unoka. Amikor nagymosás volt, ünnepi ebédet főztek
nálunk, sokat és mindig finomat. A mosás a legnehezebb
munka, azt mondta a nagymamám. Én azért szerettem
Agó nénit, mert hagyott mosni engem is, megtűrt maga
mellett a nagyteknőnél, pancsolhattam két napig. Őrá
már nem emlékszem, akárhogy is szeretném, nem jut
eszembe az arca, csak hogy így rágondolok, szappansza-
gú lesz a levegő.
Kihúztam az első mondatot, másikat írtam helyette.
„Mindig is sok gyerek közt éltem, megszoktam, sze­
rettem ezt. ”
Ez igaz mondat, maradhat! Rengeteg unokatestvérem
volt, velük együtt nőttem fel a nagyapámék udvarán.
Vagyis hogy a Három Udvaron, mert így hívtuk azt,
amikor dicsekedtünk más előtt. A nagyapámék háza volt
a központ, és én náluk laktam kiskoromban. Velünk
32
lakott még az egyik fia és annak a fiai. A jobb oldali
szomszéd a másik fia volt, persze családostul. Amikor
a kert végi házat eladta a gazdája, nagyapám harmadik
fia vette meg, és akkor nyomban összenyitották a három
udvart. Akkora térség keletkezett, hogy hely szempont­
jából megismételhető lett volna a mohácsi ütközet. Sen­
kinek se volt ilyen játszótere, mint nekünk, jártak is
hozzánk a szomszéd gyerekek! Volt úgy, hogy mire fel­
ébredtem, ott várt már az udvarban egy-két játszótárs,
rokon vagy szomszéd; egyre megy. Egyszer is, mi tör­
tént? Nyári estéken, abban a bizonyos nagyteknőben
kellett volna mosdanunk az udvaron. De önként és teljes
létszámmal ez sose sikerült, hát valamelyik nagynéném
beállt csutakolni bennünket. Aki éppen ráért, az mosta
végig az összes gyereket. Akkor éppen ketten mostak
minket, mert különleges harci nap volt, néhány unoka-
testvérem egyáltalán nem óhajtott mosakodni, hát kellett
felnőttből a túlerő. Egyik nagynéném lefogta a lázadót,
a másik pedig súrolta. Létszámunkat tekintve körülbelül
a felénél tartottak, amikor azt mondja Teri néném Vilma
nénémnek:
- Te, ez nem is a mienk!
Véletlenül ott maradt egy szomszéd gyerek, elkapták
azt is. Csak amikor már tiszta volt, csak akkor vették
észre, hogy idegen.
Ezt persze nem írtam le a dolgozatban, és még sok
mindent nem; nincs rá idő, és másnak nem is érdekes.
Úgy folytattam:
„Már csak azért is örültem, hogy olyan sok unokatest­
vérem van, mert nagyon előnyös volt: ha össze is vesz­
tem egy-kettővel, még mindig maradt kivel játszani. ”
Aztán még felsoroltam, hogy sok játékot ismerek, amit
a nyáron majd hasznosítok, remélem. Jó kis unalmas
dolgozat kerekedett, oda is írtam a végére, hogy nem
tudtam megfogalmazni, amit akartam. De hogy mégis
33
legyen valami öröme a kutatónak, egy idézettel fejeztem
be a dolgozatot:

" szegény bolond itt állok én

s oly bölcs vágok, mint az ekjén.

Biztos elcsodálkozik, hogy honnan ismerem a Faustot.

Csakhogy én egyáltalán nem ismerem, nem tananyag,
szórakozásból meg másféléket szoktam olvasni. Egyszer
énekórán a Faust lemezt hallgattuk. Közben az énektanár
letett egy könyvet az első padra, hogy nézze meg, akit
érdekel, ez Goethe Faustja, persze magyarra fordítva.
Senki se nyúlt érte, én is csak azért, hogy ne heverjen
ott hiába. Kinyitottam, és ezt az egy mondatot lemásol­
tam a hangjegyfüzetem végére. Semmi értelme nem volt
akkor; most eszembe jutott, és valahogy még tetszett
is.
Amikor kész lett mindenki, az idegen összeszedte a
dolgozatokat, megköszönte és elment, Tutenkámon
ki kísérte. Anna nyomban lelkendezett:
- Irtó csinos vagy! Egész idő alatt a ruhádat néztem.
Teljesen felnőtt modell, azt tudod!?
- Azt tudom - biztosítottam.
Látod, mégis jobb nektek civileknek. Az én mamám
nem enged mást hordani, csak az undok lánykaruhá­
kat...
- Az enyém se nagyon engedi.
Hát ez?! Mégiscsak megvette neked ezt a felnőtt
modellt...
- Nem nekem vette. Magának.
Elcsodálkozott. Megjegyzem én is. Nem egészen így
terveztem. Csak délelőtt válogattam, nézegettem, hogy
mit vegyek fel az esküvőre. Délután hatkor lesz az eskü­
vő, az a bizonyos! Sándor bácsi kitalálta a gondolatomat:
azt mondta, ha kedvem van, menjek el én is. Anyu is
34
biztatott, és egyre sajnálkozott, hogy ő nem jöhet. Öt
óráig tart ma a munkaideje, nem érne oda, át se tud
öltözni. Ez adta az ötletet. Még sose próbáltam fel anyu
ruháját, pedig már sokan mondták, hogy teljesen egyfor­
ma az alakunk. Ahogy kotorásztam a szekrényében,
meglepődtem, hogy anyunak aránylag kevés ruhája van,
kevesebb, mint nekem. De ez az egy gyönyörű. Halvány-
szürke selyem, és vad színű vonalakkal firkálták össze.
Lehet, hogy ez afféle hieroglifa, ugyani« Sándor bácsi
hozta anyunak, amikor Egyiptomban dolgoztak. Nekem
egy bőrpámát hozott, ami szintén gyönyörű, de magam­
ban már akkor sajnáltam, hogy miért nem fordítva osz­
totta szét az ajándékokat. Anyu még föl se vette a csoda
ruhát, nadrágban, pulóverben jár legszívesebben, a kór­
házban meg ott a fehér köpeny.
Szóval felvettem a selyemcsodát - mi tagadás, jól fes­
tett! Gondoltam, itt a lányok előtt tartok egy főpróbát,
mert azért féltem, hátha kicsit öreges. Aztán, ha mégis
tetszem nekik, akkor telefonálok anyunak, és elkérem.
Irtó tetszik nekem is — mondta Kati, és morzsolgatta
az ujja közt az anyagot.
Nem az a fontos, hogy neked tetsszen közölte
Piroska jelentőségteljesen, és elpirult. Ha a Segédpilótá­
ról beszélünk, mindig ő pirul el, nem én.
- Hanem? Kinek akarsz tetszeni? — érdeklődött Anna;
mindenképpen közénk akart tartozni.
- A vőlegénynek - válaszoltam röviden.
- Ne higgy neki! - rémüldözött Piroska. - O igazán
nem olyan. Csak mindig viccel, meglátod.
- Már nem lesz időd telefonálni - jósolta Kati ag­
gódva.
- Az az átok dolgozat...
Akkor jött be Tutenkámon, fújtatott, biztos futott
fel a lépcsőn, máskor is így szokta.
- No, akkor kezdhetjük!- ült be az első padba közénk.
35
 Tessék megengedni, hogy elmenjek - mondtam
gyorsan, hogy később ne zavarjak. De most sem arattam
a kérésemmel nagy sikert.
- El akarsz menni? Hová? álmélkodott őszintén.
Egy esküvőre.
Nem értem. Mindenki azt mondta, ma tartsuk a
megbeszélést, te is azt mondtad.
- Nem gondoltam, hogy így elhúzódik. A dolgo­
zat...
No persze! - Tutenkámon kedvetlen lett, ezt kár
volt mondanom, a dolgozattal kapcsolatban lőttem ma
már egy bakot... Lehet, hogy az esküvőt is lekésem,
nemcsak anyu telefonját.
- Fontos, hogy elmenj? kérdezte, és erősen rám né­
zett; Tutenkámonnak nem lehet nem igazat mondani.
- Nagyon fontos.
Elengedett. Katiék buzgólkodtak, hogy elmondanak
mindent, amit ma megbeszélnek. Mert Kati, Piroska,
Anna és én leszünk együtt, a második csoporttal, ezt
már régen beosztottuk.
Legszívesebben a korláton csúsztam volna én is a föld­
szintig. Nemcsak azért, mert siettem, hanem mert na­
gyon fájt a lábam. Anyu cipőjét vettem fel ugyanis, ne­
kem nem volt magas sarkú.
Ugyanezen okból ültem taxiba. Úgy féltem, hogy vala­
ki meglátja, és azt hiszi, nagyzolok. Aztán attól is féltem,
hogy a sofőr megkérdi, van-e elég pénzem. De nem
kérdezte, egykedvűen vezetett. Ordított a kocsiban a
rádiója, még szerencse, így nem kellett beszélgetnünk.
Úgyse tudtam volna mit beszélni, azt se tudtam, szo­
kás-e? Még sose ültem egyedül taxiban.
A híd előtt, a körforgalomban összetorlódtak a kocsik.
Az én pilótám nem értette az okát, lecsavarta maga mel­
lett az ablakot, és átszólt a mellettünk álló kocsiba:
Mi van?
36
 - Semmi vész! Csak dugó - válaszolt az a pilóta. Az
is pilóta volt, a Segédpilóta. Csak az izgalomtól nem
ismertem meg a kocsiját előbb, pedig nem téveszthető
össze mással, ilyen csúnya autó úgysincs több Budapes­
ten.
Gyorsan levetettem a cipőmet; jól is esett, meg lehajol­
hattam.
- Valami baj van? - kérdezte a sofőr, észrevette, hogy
majdnem fejen állok a hátsó ülés lábszőnyegén.
- Nincsen. Csak a cipőm igazítom...
Nem is érdekelte tovább, szerencsére. Én meg csak
kandikáltam onnan lentről, mint egy nagycsoportos óvo­
dás, úgy lestem át a másik kocsiba: mi van ott? A Segéd­
pilóta sötét ruhában, nyakkendőben; a fehér inge csak
úgy vakított. Még virág is van a gomblyukában, így
divat. Szóval, már beöltözött tanúnak. Csak előbb fölsza­
ladt anyuért a kórházba, mert olyan kis ragaszkodó. Bez­
zeg elém nem jött volna el az iskolába, eszébe se jutot­
tam... Anyu meg ült mellette a fekete kámzsanyakú
pulcsijában, csupasz karral, nadrágban. így menni eskü­
vőre! Persze selyem ruhában most aligha mehetne...
Megindult végre a forgalom, felegyenesedtem. Nem
vettek észre, nagyon nevettek valamin. Most mit csinál­
jak? Legjobb lenne hazamenni, nem vitás! De hogy
mondjam meg a sofőrnek? Azt hiszi majd... És külön­
ben sincs annyi pénzem! Az iskolánk Budán van, a házas­
ságkötő terem Pesten, mindjárt ott leszünk. Menjünk
vissza Budára? Merthogy ott is lakunk szerencsére...
Tizenhét forint - mondta a sofőr; megérkeztünk.
Odaadtam égy húszast, és vártam, hogy most mi lesz.
Visszaadott három forintot tíz- meg húszfilléresekben;
még szerencse! Ennyi idő alatt anyuék bementek a te­
rembe.
Én csak a kapuig jutottam, mert észrevettem, hogy
ott állnak még a folyosón. Sándor bácsi is megjött már,
39
 szintén feketében. Három varjú! A Segédpilóta akkor
adta oda anyunak a virágját. Anyu feltűzte a kámzsanyak­
ra az óriási fehér szegfűt, és ettől olyan elegáns lett,
hogy csak néztem! Sokkal jobb alakja van, mint nekem,
legalábbis ebben a nadrágban igencsak mutatós. Sokan
mentek oda köszönni hozzájuk, aztán a Segédpilóta egy­
szer csak elindult kifelé. Beugrottam a hirdetőoszlop
mögé, fölöslegesen, úgyse vett volna észre. Megérkezett
a menyasszony.
Én is ilyen ruhában esküszöm majd, az biztos! Még
sose láttam ilyent. Gyönyörű hófehér anyag, olyan köny-
nyű, áttetsző, mint a lepke szárnya, és olyan hosszú,
mint egy zászló, ezt tekerte magára a menyasszony a
bokájától a nyakáig. Sőt még azon túl is, mert az anyag
egyik végét a fejére borította, mint egy sálat.
- Ez a szári! - magyarázták egymásnak előttem a nők;
nagyon tájékozottak voltak, biztosan ők is a gyárban
dolgoznak. - A fiú hazájában ez a népviselet...
- Ilonka akart ebben esküdni...
- Persze! Kedvezni akar a vőlegényének, ez érthető!
- No meg szép is benne, különleges... Nézd a cipő­
jét!
Nem nekem mondták, de én is néztem. Nem cipő
volt az, hanem papucs, majdnem semmi: egy talp csak,
és rajta keresztben egyetlen aranypánt. Különben mezít­
láb volt a nő, a körme is aranyra lakkozva...
- És honnan szedte ezt a csodálatos holmit? - éledezett
az ámulatból az egyik munkatárs.
- A vőlegény hozatta. Két hete jött az a másik munkás,
tudod, aki váltja őt nálunk a műhelyben. O hozta. Az
ott, aki a vőlegény mellett áll.
Melyik a vőlegény? Olyan egyformák... jól megsü­
tötte a nap a bőrüket.
Szépek. A magasabb, az a vőlegény. Aki nevet
most...
40
 Ami azt illeti, legjobban a Segédpilóta nevetett, és
ő egyáltalán nem vőlegény, csak nem akartam beleszólni
az idegenek beszédébe. Nevetett, mert osztozkodtak a
bevonulás módján. Végül is a Segédpilóta kísérte a
menyasszonyt. Mögöttük ment a két szép fekete fiú,
a vőlegény meg a tanúja. Nálunk ez így szokás, sajnos.
Ment a szép nő a Segédpilótá'val, a szép arany papucsá­
ban. Nem karolt bele, csak a csuklóját fogta; ez még
rosszabb! De állítólag szintén népszokás.
Én meg csak álltam ott a terem végén, besodort a
tömeg. Nem láttam semmit a látnivalókból, csak a zenét
hallgattam; Lohengrin nászindulója szólt, felismertem.
Adtam magamnak egy ötöst énekből. És nem tudtam
eldönteni, mi szorít jobban, anyu cipője vagy a torkom.
 4. APRÓHIRDETÉS

Baba néninek részletesen elmeséltem az esküvőt, sze­

rintem sokkal érdekesebb volt, mint a valóságban. Mar­
osak azért is, mert kihagytam a történetből a saját rossz­
kedvemet. Nem tudtam megfogalmazni, miért voltam
olyan boldogtalan, és egyáltalán mostanában mi bajom.
Pedig panaszkodni jó, én szeretek. Jobb elmesélni a bá­
natomat, mint hallgatni; már kipróbáltam. Baba néni
meg imád vigasztalni. Néha kicsit eltéveszti a módját,
pedig nagyon igyekszik. Például tavaly, amikor végleg
Pestre kerültem, és nagyon undok voltam mindenkihez,
mert Tatát hiányoltam reménytelenül - Baba néni első
nap elvitt a ringlispílre, és maga is felült; azt hitte ez
boldogít. Később, amikor párosával hoztam haza az in­
tőket, felajánlotta, hogy aláírja titokban, és nem értette,
miért nem hagyom.
Most meg belakkozta a körmöm, arany lakkal. Az
üzletbe járok hozzá, ott jobban tudunk beszélgetni. Baba
néni együtt lakik Tantikával, hármuk közül ő a legidő­
sebb nővér, tulajdonképpen ő nevelte fel Baba nénit
és Anyut. Kicsit félnek tőle, főleg Baba néni, mert még
mindig neveli.
Ö is szereti, ha ide jövök, örömében mindig rendbe
hoz. Most a hajamat mosatta meg, mi tagadás, rá is
fért. Pedig hét elején mostam otthon, de harmadnapra
olyan lesz, mint régen a rabszolgáé, akit azért tartottak,
hogy étkezés után az úrnő az ő hajába törülje a zsíros
kezét. így olvastam egyszer egy regényben; Baba nénitől
kaptam kölcsön. Mindig ellát ilyen félbánatos könyvek-
42
 kel, aztán megbeszéljük a történetet többször is, és együtt
szomorkodunk. A kozmetikushoz is bérletem van. Ha­
vonta egyszer befizet, hogy helyrehozza a serdülőkortól
pocsék bőrömet. Eleinte szégyelltem, hogy miért kell
engem tatarozni, de mióta a lányok megtudták, és irigy­
kednek érte, most már büszke vagyok rá.
- Mert azért egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, egy
nőnek mégis a legfontosabb, hogy szép legyen - közölte
velem Baba néni, talán századszor. Jókor mondta! Ott
ültem mellette fehérre meszelt arccal, gyönyörködhetett
bennem az összes fodrász és a vendégek. De én tudtam,
hogy ez a vakolat szükséges, mert azáltal, hogy majd
megkeményedik a bőrömön, végleg megnyugtatja lá­
zongó pattanásaimat.
Miért ez a legfontosabb!? - lázadoztam Baba néni
bölcsességén. - Van, aki nem szép, de okos vagy tehetsé­
ges vagy melegszívű...
- Attól még nem biztos, hogy férjhez megy.
- Nem kell mindenkinek férjhez menni, manapság...
- Manapság is mindenki férjhez akar menni.
- Nem is igaz! Nem vagy modern.
- Lehet. De jobban tudom, mint te!
- Te se mentél férjhez!
Ezt érvnek szántam, hogy én győzzek a vitánkban;
nem kellett volna mondanom. Mindig akkor veszem
észre, hogy mit nem kellett volna, amikor már-hallom
is; későn.
Baba néni szemfelszedő tűje vígan ugrált a csepp kis
fényben. Pici lámpa világít az asztalán mindig, akkor
is, ha süt a nap, ehhez a munkához sok fény kell.
- Sose kért meg senki - mondta később, amikor befe­
jezte a kézben lévő darabot. Úgy tűnt, a beszélgetést
is befejezte. Máris csomagolta a harisnyát kis nylonzacs­
kóba, visszacsúsztatta a cédulát, amin a tulajdonos neve
volt; csak előbb a hátlapjára felírta, hogy hány forint.
43
 Aztán kihúzta a fiókját, és kotorászott a várakozó ha­
risnyák közt. Elővett egy köteg levelet, öt-hat darab
lehetett talán, egy újságlapba betéve.
- Mi ez? kérdeztem ijedten. - Az ifjúkori levelezé­
sed?
- Nem az ifjúkori. A mostani. Ezek érkeztek az apró-
hirdetésre.
És elém tette az újságot. Úgy állította be a csepp lámpá­
ját, hogy az éles fény kör ráesett egy hirdetésre. Csak
azt világította meg, a környék homályos maradt. Egy
film jutott eszembe, ahol így vallattak valakit. Éles fényt
irányítottak az arcába, akármerre fordult is, nem szaba­
dult. Rossz emlék volt, libabőrös lett a karom. Olvastam:
„Önhibáján kívül egyedül élő, ötvenéves, csinosnak
mondott nő, szerény, de biztos jövedelemmel férjhez
menne korban hozzáillő férfihez. Kézzel írott választ
kérek »Nem jó egyedül« jeligére, a főkiadóba. ”
A lányokkal szoktuk olvasni a házassági hirdetéseket,
bár inkább a nősülőkét, aztán viccből választunk is közü­
lük. Jókat nevetünk ilyenkor.
A fehér hab közben tényleg megkeményedett. Bohóc­
arcom lett, merev, kifejezéstelen; jobb is most.
- Ezek válaszoltak? - kérdeztem.
- Öten válaszoltak. De a leveleket nem mutatom meg.
Nem titkolom... akkor nem meséltem volna el neked
az egészet. Csak hát... nekem írták. Nem szolgáltatha­
tom ki másnak.
- írtál valamelyiknek már?
- Nem írtam.
De hát miért? írjál hamar! Annak, aki a legrokon­
szenvesebb ugrottam fel. Ijedt is voltam meg lelkes
is. - írjál gyorsan!
- Nem merek - mondta Baba néni gyámoltalanul.
Úgyhogy összesen ketten voltunk gyámoltalanok. Eb­
ben a szereposztásban még sose játszottunk, hogy nekem
44
 kellett volna vigasztalnom Baba nénit, mindig fordítva
volt. Nem is tudtam megtenni. Megrémített váratlan
vallomása. Én azt tartottam természetes állapotnak, aho­
gyan él, nem gondoltam, hogy neki az rossz. Persze,
amíg az ember kisgyerek, csak a saját dolgai érdeklik,
a felnőttekből csak annyi, hogy vele szemben milyenek.
Nekem Baba néni mindig segíteni akart, majdnem min­
dig ügyetlenül. Szerettem hát, és kicsit kinevettem ma­
gamban. Megállapítottam, hogy néha teljesen gyereke­
sen viselkedik, de különben az öreg emberek közé sorol­
tam. Illetve sehova se soroltam, számomra ő mindig
egyforma volt, és mindegy, hogy hány éves. Csak azt
tudtam, hogy mikor van a születésnapja - hogy hánya­
dik, az igazán nem érdekelt, szerintem senkit se a család­
ból. A táblázatot is csak a nagyanyám kedvéért készítet­
tem még otthon, Tiszaáron. Olyan nagy volt a családunk,
hogy nem lehetett fejben tartani, hát felírtuk nagy gon­
dosan, kinek mikor van a születés- és névnapja. Mama
mindig mindenkinek írt, később, amikor már iskolába
jártam, velem íratott. Baba néni születésnapját csak azért
jegyeztem meg, mert április elsejére esett, és jót vihogtam
ezen, gondoltam, hogy jellemző.
Ötvenévesen férjhez menni, most... ez teljesen meg­
lepő! Igaz, én a harmincnyolcat is sokalltam, ennyi idős
volt anyu, amikor tavaly másodszor férjhez ment.
Hogy a tegnapi esküvőre kérés nélkül felvettem anyu
ruháját, abból nem lett botrány. Anyu ugyan nem lelke­
sedett, de Sándor bácsi jót nevetett, ajánlotta anyunak,,
ő meg vegye fel az én körgalléromat, most kaptam nem­
rég, és nagyon is divatos. Jó viccnek találtam, és örültem,
hogy áthidalta a feszült hangulatot. De hogy valakinek
harminckilenc éves korában miért kellene a legújabb di­
vat szerint öltöznie... ez kicsit furcsa!
„Önző vagy” - mondaná a Segédpilóta, mondta már
máskor is, mindig dühös voltam érte. Lehet, hogy kicsit
45
igaza van. Mert például most is, miközben Baba nénin
sajnálkozom, mi tagadás, legalább annyira sajnálom vagy
féltem magamat: csak úgy ne járjak, mint ő!
Pedig nem akarok önző lenni, csak buta vagyok; nem
tudom, mit kellene most Baba néninek mondanom, és
azt se, hogy mi célból: vigasztalni kell vagy bátorítani,
rábeszélni a levelezésre vagy lebeszélni?
- Megmutatom neked a magánzarándokhelyemet! -
mondtam végül; ezt találtam ki, mialatt a kozmetikában
lemosták az álarcomat. Jó ötletnek látszott, Baba néni
lázba jött, sürgetett, hogy menjünk már. Mintha nem
is lenne ott a fiókjában az az öt levél. Imádta a Segédpiló­
tát, talán ezért is romlott el a hangulat. Mert amikor
megtudta, hogy bedobtam a virágját a szurokba, nagyon
felháborodott. És nyomban elkezdett nevelni! Hogy
tudom-e, mibe kerül egy olyan virág, és ki kapott még
hasonlót is közülünk. A Segédpilóta a legfigyelmesebb
fiatalember a világon, más lány imádná még a szeme
színét is külön - én meg itt különcködöm. Jó lesz, ha
vigyázok, nem lesz sokáig türelmes Lajos, lehet, hogy
már most se az! De meg is érdemelném, buta liba vagyok.
Ezt mondta. Az én ábrándos lelkű nagynéném úgy kia­
bált velem az utca közepén, hogy két asszony meg is
fordult utánunk. Aztán elrohant. Én is.
Hazarohantam, és bekapcsoltam a magnót; mit tehet­
tem volna mást?! Sztereó magnóm van, jól felerősítet­
tem... csak úgy zengett a lakás! Azt a tekercset tettem
fel, amelyen klasszikusok dzsesszváltozata hallható.
Gyűjtöttem ezeket, minden héten apróra kiolvastam a
rádió új ságot, és ha ilyent láttam a műsorban, felvettem,
semmi nem akadályozhatott meg ebben. Illetve az iskola
azért néha megakadályozott. Most a Szerelmi álmokat
ordíttattam természetesen, és sírni szerettem volna, nem
tudom miért; de úgyse sikerült. Egyszer csak azt veszem
észre, hogy tördelem az ujjaimat. Te jó isten, máris kéz-
46
 dek hasonlítani Baba nénire! Ez az ő szokása, engem
mindig nagyon ingerelt. Gyorsan odamentem a tükör­
höz, megnéztem magam alaposan, hogy kire hasonlítok.
Senkire. Jó lenne tudni, milyennek látnak mások? Csú­
nyának, szépnek, átlagosnak, különösnek; egy tucatból
tizenkettő van ilyen?! Mindenesetre a hajam jó most,
és szép a bőröm is. Csak éppen semmi értelme!
Akkor az az ödetem támadt, hogy felhívom a Segédpi­
lótát. Felhívtam-életemben először! A munkahelye szá­
mát tudtam kívülről, meg fel is írtam mindenhova, jó
volt látni, és jó volt, hogy látják a többiek... Egy női
hang azt mondta, azonnal jön. Most mit mondjak neki?
Semmit se mondtam, csak hallgattam, ahogy ő hallózik.
Aztán lecsapta a kagylót. Biztosan dühös! Vajon gondol­
ja, hogy én hívtam? Vagy más is hívhatná? Mindenesetre
úgy dobogott a szívem, mintha lenyeltem volna az éb­
resztőórát.
Hogy nem lesz sokáig türelmes? Ezt jósolta Baba né­
ni... Akkor pedig tennem kell valamit! Levelet írok
neki, mert beszélni úgyse hagy. De mit írjak a sok min­
denből, ami az utóbbi napokban történt? Illetve nem
is történt sok minden, csak én gubancolom össze a dolgo­
kat a fejemben. Legjobb lesz, ha verset írok, már úgy
értem, hogy lemásolok egyet a Legszebb szerelmes ver­
sekből. Gyorsan levettem a polcomról, sokszor olvasga­
tom esténként, utána jókat lehet ábrándozni a sötétben.
De most világos volt, én meg türelmetlen voltam; egyik
vers se felelt meg, nem rólunk szólt, nem fejezte ki azt,
amit én se tudok megfogalmazni. Akkor meg minek?
Elmegyek a gyár elé, és összetalálkozunk, mintha vé­
letlenül járnék arra mondjuk. De ki hiszi el, hogy vélet­
len? Legfeljebb Baba néni regényeiben a hősök, de a
Segédpilóta felfricskázná az orromat. Rémes szokása ez!
Odatartja az ujját hirtelen az állam alá, mintha valamit
mutatna, és amikor ugyancsak hirtelen lenézek, felüti
47
 az orromat. Kiscsoportos óvodással játszanak így, és
én mindig beugróm!
Azért Kati jobb helyzetben van, egy házban laknak
Mihállyal, láthatja mindennap, nem kell így várni, várni,
hogy mikor méltóztatik eljönni... És Piroska is jobb
helyzetben van, bár Szunyogh Andris szerintem rá se
néz, de ezt Piroska mind a világcsúcsra fogja, és mégis
boldog... Megvan! Nem véletlenül várom meg az üzem
előtt a Segédpilótát, hanem szándékosan. Megtaláltam
az ürügyet!
Sok nő állt a kapu előtt, érdekes! Azt hittem, ezt
a lehetőséget én találtam fel az előző félórában, és íme...
Te jó isten! És ha valamelyik a Segédpilótára vár? És
amikor már ők találkoztak, akkor meglát engem is...
Jobb lenne, ha visszafordulnék. Kezdtem nézegetni a
lányokat. Mindegyikben rögtön találtam valami kifogá­
solnivalót; de ettől nem lettem nyugodtabb.
Végre négy óra lett, megindultak kifelé az emberek.
A várakozó nők meg néhány kisgyerek közelebb ment
a kapuhoz, én meg éppen távolabb. Gondoltam, ha vár
rá valaki, akkor találkozzanak csak ők előbb... Én meg
szépen elmegyek. De borzasztó lenne...
- Most vársz rám, vagy bújsz előlem? - kérdezte a
Segédpilóta egészen közelről, és szigorúan rám mutatott.
Rémülten néztem az ujjára... és már fel is fricskázta
az orromat.
- Jaj, de jó vicc! - dühöngtem, aztán gyorsan leintet­
tem magamat. Fricskázta, fricskázta, de mégiscsak az
én orromat, nem másét, ez a fontos!
- Fontos dolog miatt jöttem - hadartam, hogy mi­
előbb túl legyek a nehezén.
Odaértünk a Rozogához, nyitotta is ki az ajtót, a magá­
ét. A másik ajtó nem nyűt egyáltalán. Egy ideig rugdosta,
hiába. Úgy másztam be a helyemre, a vezetőülésen ke-

48
 resztül, majdnem négykézláb. Bántam is én, fő, hogy
én ülök itt és nem más.
Szóval azért jöttem kezdtem újra a mondókába,
akkor indított a motor. Akkorát ugrottunk, hogy a nya­
kam hátracsuklott, majd letört.
- Ilyen érzés lehet a guillotine - jegyeztem meg szelí­
den.
Ühüm! Csak nem ilyen szép.
- Légy szíves, taníts meg vezetni!
Most?
- Már régebben megígérted...
- Persze. De miért ilyen sürgős? Hogy ide rohantál?
- Azért, mert... ma beszéltük meg az ifimunkát...
tudod, ahová megyünk majd, és... hasznos lenne, ha
tudnék autót vezetni.
Nem értem: kisdobosokat kell vezetned vagy autót?
- Jaj de jó a humorod!
- Jaj de rossz ürügyet találtál ki... Ma különben nem
érek rá autókázni! Vacsorára megyek. Születésnapi va­
csorára.
Úgy viseltem el ezt a hírt, mint Baba néni könyveiben
a grófnő. Nyugodt hangon mondtam:
Jaj, nem akarlak zavarni. Bocsáss meg a lerohaná-
sért. Talán ki is szállók...
Rögtön megállt. Nyitotta is az ajtót mellettem, örült,
hogy megszabadul tőlem... Csakhogy az ajtó nem nyűt
most sem.
Parancsolj, talán erre mondta hasonló hangnem­
ben, mint az előbb a grófnő, és kiszállt. Majdnem sírva
fakadtam a dühtől meg a bánattól, meg hogy olyan liba
vagyok, még én ajánlom fel, hogy kiszállok. Másztam
keresztül a vezetőülésen araszolva; nem valami elegáns!
Amikor végre földet értem, akkor érdeklődött hűvösen:
- Téged nem hívtak meg?
- Hová?
49
 - A vacsorára. Azt hittem, arra az alkalomra csináltat­
tál új fejet...
- Kinek a születésnapjáról beszélsz?
- Sándor bátyáméról...
Te jó isten, elfelejtettem! Hiába a táblázat. Reggel
még pénzt is vettem magamhoz ajándékra, aztán Baba
néni apróhirdetése úgy megzavart...
Visszamásztam szó nélkül.
- Elfelejtettem mondtam férfiasán.
A Segédpilóta indított, megint ugrattunk, megint hát-
rabicsaklott a fejem. De most azt mondtam:
Szeretnék egy nyakkendőt venni neki. Segítesz?
Segített. Nagyon megkönnyebbültem. Amikor vissza­
ültünk az autóba, akkor jegyezte csak meg:
Kérlek szépen, nekem ne vegyél nyakkendőt, majd
ha születek. Mert sose viselek nyakkendőt, de nem biz­
tos, hogy észrevetted.
Én ne vettem volna észre?! Amikor éppen az tetszik
nekem benne, hogy mindig pulóverben, garbóingben
jár...
Jó - ennyit mondtam csak szófogadóan.
Már ott volt nálunk Baba néni és Tantika, éppen koc­
cintani készültek. Az ünnepi pohár volt az asztalon —
ha családi esemény van, mindig ilyenből iszunk. A kehely
alakú poharakat szedjük elő, már maga ez is ünnepség.
A pohár szélét benyomjuk citromlébe, aztán kristálycu­
korba, szép kis gallérja keletkezik így. Sándor bácsi töl­
tött sorban, biztos valami finomat. Közben anyu is bejött.
Üdvözölte a Segédpilótát, nekem a szemével intett, hogy
tetszik a frizurám. Neki bezzeg nem volt szép a haja,
a kórházból jött egyenesen. Szegény anyu, persze hogy
kölcsönadom neki a körgallért, amikor Csak akarja.
Baba néni élvezettel nyalogatta a pohár szélét; nem
látszott meg rajta a délelőtti vallomás. Mégse fontos
neki? Vagy fegyelmezett?
50
 - Az újszülött éhes - jelentette be Sándor bácsi, és
anyura nézett.
- Előbb a köszöntés! - pattant fel a Segédpilóta, és
felkapta a dobozát. Remélem, valami szép nyakú üveg­
ben van az ajándék ital. Azt is gyűjtöm, a szép formájú
üveget.
Én kis lutjos ide állok,
Sándor kának gratulálok...

kezdte a Segédpilóta, rögtön bele is sült a versbe,

de Baba néni már úgyis mellé ugrott, és vékony hangon
helyeselt:
- Én is, én is...
Általános ajándékosztás következett, általános puszil-
kodás. A nagy forgalomban a Segédpilótával is egymás­
hoz kerültünk. Alig vártam ezt, de ő teljesen egyformán
csókolt meg engem és Tanti kát.
Még egy ajándék hátravan szólalt meg Sándor
bácsi a nagy ricsajban. - Születésnapom alkalmából meg­
lepem a családom!
És egy borítékot adott át anyunak, ugyanolyant nekem
is. Útlevél volt benne. Sándor "bácsi és a Segédpilóta
a jövő héten utaznak megint külföldre, viszik a buszokat.
Amikor véget ér a munka, ott maradnak egy hétig még,
nyaralni. A nyaralásra Sándor bácsi elviszi a családját
is. így jelentette be, ilyen egyszerűen, mintha azt mesél­
né, a sarki zöldségesnél megjelent a friss retek.
Már régen megvacsoráztunk, már el is mentek a ven­
dégek, én csak mormoltam magamban, mint egy varázs­
igét:
- Ott majd minden rendbe jön, ott majd minden rend­
be jön...

51
 5. BOLONDGOMBA

- Gomba! Olyan vagy ebben a kalapban éppen. Szer­

vusz, gomba! így fogadott a Segédpilóta, amikor le­
szálltunk a repülőgépről.
Gondolhattam volna! Nem is dühöngtem már, csak
Baba nénit sajnáltam. Ezért áldozta föl magát? Mert
azóta is biztosan egyfolytában dorgálja őt Tantika!
O vette nekem a kalapot ugyanis, anyu és Tanti ka ellené­
re. Persze nem lehetett sokáig a kettőnk titka, akkora
volt, hogy nem fért volna semmilyen csomagba, és kü­
lönben se ott akartam tartani. A csomagot beteszik a
repülőgép hasába, és akkor már semmi értelme az egész­
nek, mert én éppen a megérkezésünkhöz terveztem a
kalapot. Elképzeltem, ahogy lépegetek lefelé a repülőgép
lépcsőjén, előttünk a tenger és a Segédpilóta... Nem
lehet ezt túlélni egy nagy karimájú szalmakalap nélkül!
Én nem olyan igazi szalmára gondoltam, ami eredetileg
kalászban végződik, hanem fehér színű, gyöngyházfényű
másmilyenre. És csipkés legyen a széle, hogy áttörjön
rajta a nap, és olyan könnyű, hogy belekapjon a szél.
Csak Baba néninek mertem ezt így részletezni, mert anyu
a tőmondatra is - hogy ti. szeretnék egy szalmakalapot
- úgy reagált, hogy butaság, Tanti ka meg, hogy pazarlás.
De Baba néni kitudakolta a vendégektől az üzletben,
hol lehet ilyent kapni egyáltalán, és meg is vette nekem.
Azt mondta, úgyse tud soha mit venni a születésnapom­
ra, most legalább tudott. De ez sem volt sikeres-magyará­
zat, mert a születésnapom novemberben van, és minden­
ki rájött, hogy Baba néni már megint kényeztet engem.
52
 A meglepetésre ez volt a ráadás: hogy meglássuk a
tengert és partján a régi várost, Dubrovnikot. Ezt találta
ki még nekünk Sándor bácsi, és hozzá a repülőutat.
Ketten vártak minket a repülőtéren. Én megszokásból
kerestem Rozogát, ami nagy butaság volt, hisz tudtam,
hogy autóbuszokat hoztak ide. Legfeljebb utána köthet­
ték volna, mint a csikót a szekérhez. Talán hátrarúgott
volna az Ikarus, nem vállalja fiának a csúf kis autót,
az biztos. Ezt már Segédpilótának mondtam, cserébe
a gombáért. Elhamarkodott gorombaság volt, mert a
repülőtér előtt egy gyönyörű autó várt ránk, és egy gyö­
nyörű fiú.
- A barátom - mutatta be őt a Segédpilóta. Zlatko
a neve.
- Arany. Arany fiú vagyok - egészítette ki az illető
szelíden. Ennyit tudott magyarul, vagyis hogy lefordí­
totta a nevét nekünk. És még egy szót tudott, bár azt
hiszem, ez nemzetközi kifejezés. - Bomba? - ezt kérdez­
te, amikor az. én bőröndömet emelte be a kocsijába.
Tényleg nehéz volt, elhoztam az összes ruhámat, no és?!
Már ez is kezdi? Látszik rajta a Segédpilóta hatása.
Aztán megindultunk. Olyan meredek volt az út, hogy
csak az autpnk orrát láttam, beletúrt az égbe, mint a
papírsárkány, úgy szeltük a világoskék levegőt.
Az égbe megyünk? - érdeklődtem félig süketen;
bedugult a fülem is.
- Oda. Ott szállunk meg éjszakára - nevetett Sándor
bácsi, elöl ült a vezető mellett.
Tényleg, hová megyünk? szólalt meg anyu is
végre.
- Az égbe. Már a lányod is észrevette. Csodálom is,
hogy kilát a kalapja alól - szellemeskedett a Segédpiló­
ta. De most nem engem bosszantott, az biztos, anyut
figyelte fél szemmel. Sápadt volt, nehezen viselte a szer­
pentint, úgy látszik. Aztán szólt valamit szerb nyelven,
53
 Zlatko nyomban megállt. - Szálljunk ki egy kicsit -
mondta a Segédpilóta, és már nyitotta is mindkét ajtót;
köztünk ült a hátsó ülésen.
—. Miattam ne! - tiltakozott anyu hálásan.
- Dehogyis! Melinda miatt szádunk ki! - nyugtatta
meg jóságosán.
- Nahát... - kezdtem a méltatlankodást, de a szavam­
ba vágott.
- Fügét akarok mutatni neked. Már régen aktuális.
Kinyújtotta a kezét, és máris leszakított egy olyan
kis dísztököt. Amerre jártunk, fügebokrok álltak az út
mentén, csak én nem ismertem meg őket, mert eddig
csak préselt formában találkoztunk, dobozba csoma­
golva.
Beleharaptam. Puha volt a húsa, illatos, fehér, a köze­
pén mintha piros tintát fröcsköltek volna szét.
- Nagyon finom. Kaphatok még? - kérdeztem a Se­
gédpilótát, és utána mentem a meredeken lefelé. Ponto­
sabban csúsztam az ülőkémen, mert állva szédültem, fél­
tem is egy kicsit. Előzőleg' még bedobtam a csoda kala­
pom az autóba, a fügeszürethez nem való. És békülni
is akartam.
- így már szép vagy, látod - mondta a. Segédpilóta
nyomban.
- Te meg hazudós.
- Persze. De most tényleg tetszel. Szép kislány vagy!
Olyan nagyon finom volt a füge, hogy felrohantam
eggyel anyuhoz. De csak a fejét rázta - no persze, a
gyomra!
- Szegény anyu... Nézd a tengert! Micsoda mély­
ség-
Ez se jó! Hisz éppen a mélységtől, magasságtól iszo­
nyodik.
- Nézd azt a fehér házat, ott! Milyen egyedül áll! Hogy
nem fújta le a szél a szikláról!
54
 - Oda megyünk közölte Sándor bácsi.
Mi van ott? - kérdeztük anyuval egyszerre.
Iskola. Iskola buzgólkodott a válasszal Zlatko.
Iskolába megyünk? - nyafogtam. Örülök, hogy
kijöttem belőle a múlt héten.
- Zlatko nővére a tanítónő-magyarázta Sándor bácsi.
Ö hívott meg, ott alszunk a tanteremben. Zlatko ödete
volt, különben aligha jöttünk volna ide. Még erre az
egy napra se kaptam szobát sehol a városban. Itt nyaral
a fél világ.
- Megértem. Sajnálhatja a másik fele, aki nincs itt
mondta a Segédpilóta. Visszaérkezett hozzánk további
fügékkel.
- Irigylem is a tanító nénit! - mondtam lelkesen.
- Kit?
A tanító nénit. Sándor bácsi mondta, hogy a barátod
nővére...
- Ja!? Hirtelen nem értettem...
- Verica! Vericaaa! - Zlatko tölcsért csinált a tenyeré­
ből, messzire hallatszott a kiáltása. A fehér ház teraszáról
integetett valaki.
No, akkor menjünk, mert még azt hiszi, valami bal­
eset ért, azért álldogálunk itt - ajánlotta Sándor bácsi.
Visszaültünk az autónkba, jól befutották időközben.
Kinyitottunk minden ablakot, de a hőségen ez már nem
sokat segített, csak a hajunkat tépte a léghuzat. Még
néhány olyan kanyar következett, hogy én is anyu sorsára
jutottam. A két férfi - a mieink viszont elismerően
füttyentgettek; méltányolták Zlatko vezetési stílusát.
Valószínűleg mondták is neki ezt, mert időnként azt
felelte:
- Nem Ikarus, nem Ikarus.
Hogy ezt szerénységből mondta, vagy ugratta a kollé­
gáit, nem tudom, nem is nagyon érdekelt. Csak néztem
magam a belső visszapillantó tükörben, olyan csúnya
55
voltam, mint egy mesebeli boszorkány. Ilyennel ijesztge­
tik a rossz gyereket a buta felnőttek. Csak legalább a
kis zöld túrókat tudnám eltüntetni, hogy ne vegyék észre
a többiek. Ugyanis még a repülőgépen - titokban befes­
tettem a szemhéjamat, zöld púderral árnyékoltam, ahogy
Baba néni kozmetikusa ajánlotta. Azt mondta, így divat,
és nekem nagyon előnyös. No hiszen!
Amikor a házhoz értünk végre, rögtön meggyógyul­
tam.
- Muskátli! - ugrottam ki a kocsiból, úgy megörül­
tem, mintha valamelyik unokatestvérem guggolna ott
a kertben. Akkora kert volt csak, mint a kalapom, ott
szorongott benne még egy pálmafa és néhány leander.
Gyönyörűek voltak ezek is, de nem rokonok, mint a
muskátli.
A ház is szép volt úgy közelről is, csak valahogy szigo­
rú. Talán a zsalugáterek miatt... Fekete fa szempillájuk
szorosra zárva. Tudom, a hőség ellen véd ilyenkor, más­
kor meg a szélvihartól, ami a tengerről érkezik, meghatá­
rozott időpontokban, ellenállhatatlanul. Minden házon
ilyen zsalugáteres az ablak, már észrevettem útközben,
akkor magyarázta Sándor bácsi az okát.
Amikor mindenki kiszállta kocsiból, akkor nyűt csak
meg a ház kapuja, mindkét szárnya kitárult. Jó hűvös
levegő jött elénk... a gazda nem. Benn a boltíves folyo­
són állt, először nem is láttam az arcát, olyan sötét volt
ott, persze csak a vakító nap után.
Verica mutatta be a bátyja kedvesen, és ő minden­
kivel sorban kezet fogott. Ugyanazt a szót mondta, gon­
dolom szerb nyelven a köszönést. Szomorú volt a hangja.
Hozzám ért utolsónak, addigra már megszoktam a félho­
mályt. Fiatal nő volt, nagyon szép.
Ő a tanító néni? - nagyot kiálthattam, vagy csak
a falak visszhangoztak; anyu kicsit pisszegett. De nem
bírtam visszafogni a csodálkozást.
56
 Azt mondtátok, hogy Zlatkónak a nővére... hogy
lehet? És milyen szép!
Az enyémek nevettek, azok ketten meg zavartan néz­
tek minket. Végre a Segédpilóta lefordította csodálatom
szövegét, akkor Zlatko is nagyot nevetett.
- Dokument! - mondta harsányan, aztán mormolva
számolt magában magyarul. A mellére bökött és kivágta:
- Ez huszonnégy. Azután a nővérére mutatott. - Ez
huszon... hat.
Verica egyformán mosolygott. Mióta megjöttünk,
nem mozdult az arca. Biztosan tudja, hogy így szép.
Mutatta az utat, hogy menjünk be. A folyosóról jobbra
nyílt az osztály, balra a tornaterem, itt minden volt, ami
a testneveléshez szükséges és szabályos. Az ajtaja az ud­
varra vezetett, hinták unatkoztak ott, és három mászó-
rúd. Nem tudtam ellenállni, megrohantam az egyiket.
Én voltam a legjobb rúdmászó az osztályban. Most per­
sze hogy megelőzött a Segédpilóta, kétméteres volt, csak
kettőt kellett markolnia, én meg csak araszoltam a nyo­
mában, mint egy hernyó. Fenn meglovagoltuk a tartó va­
sat. Ültünk ott egymás mellett, mint a fecskék a villany­
dróton, és ettől még szebb lett körülöttünk a világ.
- De jó lehet itt élni! - mondtam elragadtatással.
A Segédpilóta tolmácsolt onnan fentről. Verica mo­
solygott rendületlenül, de nem csatlakozott lerendezé­
semhez.
Nem fél egyedül? kérdeztem.
Furcsa kis mozdulatot tett a kezével, mintha azt mond­
ta volna: mindegy, hogy félek-e, így van, ahogy van.
De ezt csak én gondoltam persze, mert ő nem válaszolt.
Kicsit kínos volt a szótlansága, a Segédpilóta vette át
az idegenvezető szerepét.
- Éátod a hálót az udvar körül? Ez arra jó, hogy
ne repüljön ki a gyerekek labdája...

57
 - Mert ha elrepülne, meg se állna az égig vagy a ten-
gerig...
- Ott fociznának vele tovább a halak meg az angyalok.
A többiek bementek, mi ketten ültünk tovább a rúdon,
a világ felett.
Honnan kerül ide gyerek?-csodálkoztam kitartóan.
- Sok ház van itt a hegyekben. Onnan szedi össze
reggelenként egy busz a kicsiket, délben meg viszi haza.
Összesen tizenhét gyerek van együtt, ennyiből áll az
alsó négy osztály. A nagyok már lejárnak a földszintre,
vagyis a városi iskolákba.
- Milyen tájékozott vagy!
- Készültem.
És mindent megértesz, amit itt beszélnek?
A, dehogy! De akkor is felelek. Amikor nem értem
őket, mert hadarnak vagy bonyolultan beszélnek, akkor
olyanokat mondok, hogy „a szoba árában benne foglalta­
tik a reggeli? ”. Vagy: „Előételnek rákot hozzon, ké­
rem! ” Szóval olyant mondok, ami egyáltalán nem tarto­
zik oda, de benne van a nyelvkönyvben.
- Akkor mindenki elájul?
Persze. És főleg úgy beszélnek tovább, hogy értsem.
- És rákot is hoznak azért?
- Majom vagy.
- Szeretnék rákot enni!
Anyu jelent meg az emeleti ablakban. Hívott, hogy
menjünk fel, kész a kávé. Picit haragudtam rá, olyan
jó volt itt kettesben. És úgy láttam, a Segédpilóta se
nagyon igyekszik, mert még megmutatta az osztályter­
met is. Volt benne egy hangjegytábla, valami dal kottáját
írták rá krétával, talán Verica az előbb. Mindenesetre
a Segédpilóta megmutatta a varázslatot. Amelyik kotta­
fejre ráböktünk, az a hang megszólalt. Végigjátszottam
a felírt kottát, az. tán kotta nélkül, csak az ujjammal a
Boci, boci tarkát. El voltam ragadtatva - még sose láttam
58
ilyent. A Segédpilóta hosszasan magyarázta az elektro­
mos szerkezetet. Egy darabig figyeltem, aztán megkér­
deztem, hogy a szoba árában benne foglaltad k-e a regge­
li. Rögtön megértette, hogy nem értem, abbahagyta az
előadást.
Yerica lakása az emeleten volt. Csepp kis szoba, baba­
konyha, fürdőszoba. És egy akkora terasz, mint nálunk
Tiszaáron a piac. A társaság a szobában ült, Zlatko a
földön. A Segédpilóta nyomban mellé telepedett, én is
szerettem volna, de anyu maga mellé húzott a díványra.
Ez volt a büntetés, hogy így elmaradtunk. Nekem meg­
érte! Verica dzsezvában hozta a kávét. Hosszú nyelű
sárgaréz edény az, nekünk is van otthon. Sándor bácsi
hozta, török kávét szoktunk főzni benne. Ennek a dzsez-
vának két gyereke is volt, két csepp kis sárgaréz csésze
ült a tálcán. A többi pohár, csésze összevissza fajta. Yeri­
ca a két szépet a Segédpilótának és magának adta. Kár,
hogy észrevettem, biztos nincsen jelentősége.
A többiek keservesen beszélgettek, én aprólékosan
megnéztem a szobát. Tetszett. Most már csak magamban
mertem megismételni: jó lehet itt élni, én szeretnék. Csak
a képeket nem szeretem. Mindegyiken a környék látható,
a tenger, a pálmák, a régi város régi háztetői. De minden
rosszkedvűbb, mint a valóságban.
~ Ha én laknék itt, a festményeket levenném a falról,
és inkább kinéznék az ablakon mondtam anyunak,
de a Segédpilóta válaszolt:
-Csitt! Ezt nem fordítom. A képeket Yerica festi.
Verica mégis megértette a saját nevét, érdeklődve né­
zett ránk. A Segédpilóta mondott neki valamit, elégedet­
ten bólintott.
- Megdicsérted a képeit, mi? - támadtam a Segédpiló­
tára.
- Igen.
- Hízelgő vagy.
59
 Az is. Továbbá nekem tetszenek a festmények.
Ja, az más. Bocsánat.
Sándor bácsi köszönte a kávét, felállt, hogy induljunk
a tengerre. Megbeszélte gyorsan anyuval, aztán fordítot­
ta Vericának, hogy csak késő este jövünk haza.
- Miért, ő nem jön velünk? csodálkoztam.
- Nem szokott - közölte a Segédpilóta gyorsan.
Ennek igazán megörültem! De rögtön el is szomorod­
tam: honnan tudja ez, mit szokott Verica és mit nem.
Talán napszúrást kaptam a mászórúdon... Normális
ember hogy lehetne egyszerre boldog is meg szomorú?
Rohantunk fürödni. Sajnos előbb még bementünk az
akváriumba, mert Zlatko jó házigazda akart lenni, és
azt mondta, ez nevezetesség. Az ő kedvessége és sok
pénze - drága a belépő! árán sikerült elérnie, hogy
nem fürödtem a tengerben, mert iszonyodtam attól a
ténytől, hogy az a sok puha, százkarú, libegő, szúrós,
dülledt szemű, nyálkás testű, tapadókorongos mindenfé­
le, amit az akváriumban láttam, mind itt él és úszkál
alattam... Én inkább nem úszkáltam. Kuporogtam a
gumimatracomon, azt hazudtam, hidegnek találom a vi­
zet. Persze jól kinevettek, és a Segédpilóta meg Zlatko
azonnal lespriccelt. Alaposan és tervszerűen dolgoztak,
nem maradt hely rajtam szárazon, de nem bántam. Le­
nyaltam a karomat, ellenőriztem, hogy tényleg sós-e a
tengervíz. Sós volt. Mikor megszáradt, fehéren pergett
le a bőrömről, gondoltam, össze is gyűjthetném egy ki­
sebb háztartás sószükségletét. A hajam, mint a kősó:
kemény, szürkésfehér szikla. Soha többet nem tudok
megfésülködni. Esetleg kopaszra vágatom. Láttam egy
divatlapban, hogy egyes nők megteszik, pedig nem is
sós a hajuk, csak megunták már azt, hogy egyáltalán
van.
Azért a Segédpilóta jobb megoldást talált. Azt mond­
ta, majd ő megmossa a hajamat. Vett az egyik árustól
60
 egy csepp kis párnát, azt mondta haj sampon van benne,
és csalánból készült. A további szöveget már nem érti,
lehet, hogy zöld színű lesz tőle a hajam, majd kiderül.
Bántam is én! Pedig jéghideg volt a víz a zuhany alatt,
és úgy rázta a fejem mosás közben, hogy kisebb agyráz­
kódást kaptam, de megérte. Úgy gondoltam, ezt a napot
sose felejtem el, amíg élek, és majd jó lesz később emle­
getni: „Emlékszel, amikor megmostad a hajamat csalán­
ban... ”.
Később az árusokat bámultam, a bocskorokat, vad
színű szőtteseket; egy üvegdobozban az ékszereket, haj­
szálvékony ezüstből; pók szőhette azt, nem ember. A
Segédpilóta megkérdezte, mit szeretnék tőle emlékbe
innen.
Igazgyöngyöt a tenger fenekéről. Amit te halá­
szol... - mondtam szerényen.
Nekiiramodott. Elszánt arccal vágtatott a víz felé. El­
bűvölve néztem utána. Ha ezt elmesélem a lányoknak...
Aztán megrémültem.
- Állj meg, buta! Nem úgy gondoltam...
Ő se. Mert amint elérte a tengert, négykézlábra eresz­
kedett, és sokáig kotorászott a sekély vízben. Apró, szí­
nes kavicsokat hozott nekem az egyik tenyerében, a má­
sikban a fürdősapkáját tartotta, vízzel tele.
Tessék, a gyöngyeid mondta, de amikor nyúltam
érte, nem adta oda mégsem, hanem beledobta a sapkába.
A vízben életre keltek a kavicsok; nevetett a piros, mér­
ges volt a zöld színű, irigykedett a sárga, titkolózott
a lila.
- Otthon is majd tartsd víz alatt. Tedd egy kis tálba...
Szép lesz a szobádban.
Olyan boldog voltam, hogy megajándékoztam a rossz
gyerekeket is, igaz, csak estefelé. Előbb még körbejártuk
a várfalat, ami testvérek közt is három kilométernyi út.
Én még le- és fölmentem további lépcsőkön, mert csepp
I 63
kis őrtornyok ágaskodtak mindenütt, és pinceszerű he­
lyiség is akadt bőven. Bejártam az összes zugot, mint
egy fürkészdarázs... A Segédpilóta egyszer csak leült
a földre a bástya keskeny sétányán, és azt mondta nekem:
- Te, ha még egy lépcsőt találsz, én beledoblak a ten­
gerbe. Mint a hűden asszonyokat régen a vámrak.
Én sose lennék hűtlen...
Meglepődve nézett rám; miért?
Kisebb turistacsoport jött arra, egykedvűen átlépked­
tek a Segédpilótán. Zlatko is megjött, és lelkesen mesélt
mindenről, ami látható, és arról is, ami nem. Mert a
monda szerint például, alattunk, a tenger fenekén, van
egy ugyanilyen város. Ősidőkben süllyedt le egy földren­
gés alkalmával. Ha nyugodt a tenger, látható a hajdani
bástya romja, az utcák vonala. Sokáig néztem a mélysé­
get: dühödten rontott a sziklafalnak a sötétkék víztö­
meg, ott apróra tört, millió fehér szilánk hullott vissza
- és kezdődött az egész elölről, nyughatatlanul. De én
a tajtékzó víz alatt is láttam a várost, sokkal többet,
mint Zlatko mesélt; én mindent látok rögtön, amit csak
elképzelek.
A bástyát lánckarú hídon lehet elhagyni, a híd alatt
húzódik a várárok. Mert azon a keskeny földdarabon,
ami az erődöt a parttal összeköti, vizesárkot húztak a
hajdani védők. Most benőtte már mindenféle csodálatos
növény, például narancsfa. A koronája éppen a hídig
ért, ott ültek rajta karnyújtásnyira az izzó sárga gyümöl­
csök. És kövek röpködtek a levegőben, jókora kavicsok.
Ha valakit eltalál... Az árokban gyerekek tanyáztak,
csak a hangjukat hallottam, nem látszottak a bozótból
— ők akartak így' szüretelni egy kis narancsot. Zlatko
erélyesen lekiabált rájuk, nyilván minket féltett a baleset­
től. A gyerekek visszakiabáltak. Én meg gyorsan lekap­
kodtam néhány gyümölcsöt, és ledobtam. Hadd örüljön
más is...
64
 Zlatko ott elköszönt, átmenetileg csak, a kocsiján kel­
lett valamit javítani valahol. Megértettem, azon erőskö-
dik, hogy visszajön értünk, de a Segédpilóta meg azt
mondta, felvisz a busz minket az iskoláig. És nem is
biztos, hogy hazamegyünk, lehet, hogy engem betesznek
az akváriumba, ők meg elmennek mulatni.
Addig meghívom a családot ünnepi lakomára. Rá­
kot eszünk ma este - közölte a Segédpilóta váratlanul.
Rákot? - szömyülködött anyu.
- Rámegy a heti fizetésed - jósolta Sándor bácsi.
És milyen ünnep van? - értetlenkedtem én.
Olyan ünnep, hogy teljesítem minden kívánságod
válaszolta a Segédpilóta, mint egy lovag. Gyöngyöt
kértél a tengerből; egy. Azt mondtad, szeretnél rákot
enni; kettő. Még jöhet a harmadik kívánság, de csak
később, most éhes vagyok.
A halász kocsmája a parton állt, éreztem a víz szagát,
jobb volt, mint a vacsora. A ráknak most már nem örül­
tem, csak nem mertem mondani. Amikor odatették az
asztalra mint vacsorát, semmiben sem különbözött az
akváriumbeli rokonától, mozdulatlan, dülledt szemű, ró­
zsaszín volt mindkettő. Meg is kérdeztem, hogy ez bizto­
san étel már? A tálon a rák alatt valami hagymás fű
volt, eleinte abból csipegettem, ízlett is, meg az legalább
nem néz rám.
A Segédpilóta bemutatót tartott: valami szerszámmal,
ami a diótörőhöz hasonlít, megroppantotta a rák páncél­
ját, előkerült a húsa; mint egy nokedli, akkora. Gondol­
tam, most legalább lefogyok. Anyunak tetszett a játék,
szopogatta a rák csontját, közben folyton bort ivott.
Mindenki ivott, és dicsérték a zamatát, csak én nem.
Sajnáltam, hogy nem szeretem se az ételt, se az italt;
még elrontom a Segédpilóta örömét.
- Csak egy csöppet igyál! - mondta később. Most
van a születésnapom.
65
 Most? Mikor most? csodálkoztam; fejből tudtam
a dátumot.
Hát... a jövő héten.
Akkor miért most üljük?
- Mert akkor nem leszünk együtt.
Miért ne lennénk? Még javában ott leszünk az üdü­
lőben. Hiszen egy hétre megyünk...
- Én nem megyek. Itt maradok... illetve Zlatko ko­
csiján mászkálunk ide-odá. Beleszerettem ebbe a vidék­
be...
Akkor kezdtem el ropogtatni a rákot én is. Nem ettem
belőle, csak ropogtattam. Az ollóját darabokra törtem,
most legalább már nem bánthat vele más tengerlakót.
Vajon Sándor bácsi meg anyu tudott-e a Segédpilóta
külön útjáról? Vagy nekik is meglepetés? Lehet, hogy
senkinek se meglepetés. Tulajdonképpen sose mondták,
hogy velünk lesz az üdülésben, csak én gondoltam. Miért
gondoltam volna mást? Hisz hozzánk tartozott...
Még mindig beszélgettek ők hárman, én meg néztem
a bárkákat a lábunk előtt. Egymás után gyulladtak fel
a lámpáik, a halászok az éjszakai fogáshoz készülődtek.
Sándor bácsi felkérte anyut táncolni. Furcsa volt. So­
kan táncoltak még, jó nekik. Az egyik nőn éppen olyan
kalap volt, mint az enyém, csak még nagyobb gomba.
Tényleg gomba vagyok, belátom. Bolondgomba.
- Jöhet a harmadik kívánság? - kérdeztem a Segédpi­
lótát.
Jöhet - mondta; kelletlen volt a hangja, vagy zavart?
Most már mindegy.
Az a kívánságom: ne kísérj ki a vonathoz holnap.
Teljesítette.

66
 6. BESZÉLGETNI LENNE JÓ!

Persze megbántam azt a harmadik kívánságot!

Ami azután következett - üdülés fedőnéven nagy
örömet szerzett volna az irodalomtanáromnak: állandó­
an elemeztem. Nem klasszikus regényt ugyan, csak a
saját történetemet, de a szempontokat akár ő is adhatta
volna. Elemezzük a főszereplőket! A fiú: hízelgő, önző,
hűtlen, hangulatember - de lehet szeretette vágyó, érdek­
lődő, barátkozó, vagyis: kiismerhetetlen. A lány: hirte­
len haragú, akaratos, érzékeny, bizalmatlan, mégis köny-
nyen becsapható. Mi a történet lényege? A szerelem.
De nem biztos. Lehet, hogy csak lány főszereplő tévedése
ez, mert még tájékozatlan az élet komplikált dolgaiban.
Fiú főszereplő részéről kezdettől fogva szép barátság,
testvéri kapcsolat, amit a lány szereplő felmond. Mi a
tanulság? Minden érzelemnek - barátságnak, szerelem­
nek - örülni kell, de nem szabad összetéveszteni őket,
se ábrándozni, követelőzni nem szabad, mert akkor csak
elromlik minden. Te hogy fejezted volna be a történetet?
(Ezt már mint osztályfőnök kérdezi az irodalomtanárunk
mindig. ) Én már befejeztem, tetszik látni! Illetve a Se­
gédpilóta fejezte be, én csak hozzásegítettem azzal a har­
madik kívánsággal. Majd vigyázok, hogy ezentúl ne le­
gyek szerelmes soha többé.
Igazam van? Buta vagyok? Mit tegyek?... Nagyon
rdssz így egyedül! Aliért nem lehet beszélgetni senkivel
a szerelemről? A lányokkal szoktam persze, de máshogy.
Elmeséljük, ami történt, kiszínezve vagy elhallgatva a
részleteket, hogy a többiek hallgassák azért. Én most
67
 azt szeretnem... azt hiszem, „lelkizni” szeretnék! Jó
volna, ha valaki megmagyarázná, amit kérdezni se tudok
pontosan. Igenis, olyan valaki kellene, aki mindent job­
ban tud...
Anyuval nem lehet beszélni, mert ő úgy tesz, mintha
mi sem történt volna. Tapintatos. Vagy tényleg nem
tudja? Akkor én hogy kezdjem? Hol kezdjem? Az ele­
jén? Nem tudom, mikor volt az eleje... csak a vége
biztos, a tegnapelőtt. Lehet, hogy azt mondaná az a vala­
ki, ha lenne, hogy nem is volt ez szerelem; elhinném
neki. Honnan lehet azt tudni pontosan...
Az iskolában beszélgettünk néha szexuális kérdések­
ről. Egy kedves, fiatal orvosnő tartotta az órát, minden
biológiai, anatómiai témát tisztázott, vagy ha nem, lehe­
tett kérdezni. Sokat kérdeztünk, butaságot is, de nem
nevetett senki, és nem is pirult el; magunk is csodálkoz­
tunk. -Jó órák voltak, érdekesek, megnyugtatóak. De
a szerelemről nem esett szó, csak általánosságban, hogy
két ember szexuális kapcsolatának ez az alapja. Persze.
Többet nem lehetett erről beszélni. A szerelem nem tan­
anyag. Ha mégis, akkor az a mások szerelme, Petőfié,
Puskiné, Schuberté, ismeretlen szerzőé... Irodalom­
órán a lányok rengeteget kérdeztek Natasáról, Szép Ilon­
káról, Szendrey Júliáról, de a barátnők tudták egymás­
ról, ki, mikor beszél saját magáról. Miért kell behelyette­
síteni magunkat valamelyik irodalmi hős szerepébe? Mi­
ért csak képletesen beszélünk a szerelemről? Mintha ma­
tematikai egyenlet lennénk, kémiai feladvány.
Persze ha valaki fölszólítana, mondd el szépen, Melin­
da, mi is történt hát a Segédpilótával? mcgnémulnék
ott helyben. Ez másra nem tartozik! Maradok, hát ma­
gamnak, nem jó társaság!
De a díszletek - jelen lelkiállapotomhoz - kitűnőek!
A képeslap, amit a lányoknak küldtem üdülőhelyünk­
ről, csak a szlovén hegyek formáját, méretét ábrázolja.
68
Hogy félni is lehet tőlük, ezt csak én tudom. Úgy veszik
körül a völgyet, ahol lakunk, mintha bekerítettek volna
minket, és olyan magasak, hogy egykettőre eltakarják
előlünk a napot; nálunk nagyon korán alkonyodik.
A csúcsokon hó van, de nem merek felmenni oda, pedig
a szomszéd bácsi ajánlotta, hogy fölvezet minket. Egy
nap az út oda-vissza, nem nagy túra - biztatott. Az egyik
hegy oldalán kő folyó. Dermedt már és mozdulatlan,
mint a sziklatest, amiből kiszakadt. De a helybeliek nem
felejtik el a születését. Azt hitték földrengés, világvége.
Pedig csak az egyik gazda a telkén kivágott jó néhány
fenyőfát. A hegy nem tűrte a zaklatást! A fenyőfák helyén
megbolygatott szikla megcsúszott, valósággal kibugy-
gyant a kőtömeg. Görgőit lefelé a völgybe, tépett, sodort
magával mindent. Szerencsére ház nem akadt az útjába,
de szétroppantott sok száz fenyőt, megsemmisült min­
den bokor, virág, ami az útjába került. Azóta nem moz­
dul, de én sokszor odanézek: hátha mégis... Félek tőle.
Van igazi folyónk is - bár műfaját tekintve szerintem
inkább vízesés. Hosszan tartó vízesés. Ott zuhog, dübö­
rög, tajtékzik sziklaárkában a házunk alatt, éjjel-nappal
ez a hang tölti be a levegőt. Furcsa, hogy ettől a félelme­
tes hangtól csak nagyobb lesz a csönd... Világhírű fo­
lyó, Isonzó néven benne van a történelemkönyvekben
is talán. Otthon minálunk az öregek mind ismerik. Az
első világháborúban hónapokig tartó csata színhelye
volt, rengeteg magyar katona halt meg itt. Sokat mesélt
róla a nagyapám. Nem nekem mesélt, a szomszédokkal
beszélgettek esténként, én meg csak füleltem. Még nem
jártam iskolába, de ezekből az esti hallgatózásokból tud­
tam már, miért jó az mégis, ha elönti a Tisza a szőlőnket,
honnan lehet megtudni a fák életkorát, és hogy a csilla­
goknak neve van. így tanultam meg ezt a folyót is és
a rettenetes, értelmetlen csatát. De az emlékei közt válo­
gatott a nagyapám, ez biztos, mert amit ő mesélt, az
69
- furcsa módon picit mindig jó volt, megható. Hogy
Kovács Némedi Vince úgy tudta kockákra darabolni
és beosztani a parányi kenyeret egész napra, hogy szinte
alig érezték az éhséget. C) maga nagy hasznát vette annak,
amit még az öreganyjától tanult: vizes rongyot kell csa­
varni a bokára, csuklóra, attól csillapodik a láz; legalább
ennyit könnyebbült a sebesültek sorsa. Kovács Menyhért
megőrizte a szájharmonikáját végig, az volt a mulatság
két csata közt, a bunkerben. A szuronyrohamokról, a
vérrel keveredő folyóvízről a többiek beszéltek, ilyenkor
befogtam a fülem. Megkerestem inkább a Göncölszeke-
ret. Négy csillag a kocsi, három csillag a rúdja... ha
meghosszabbítjuk gondolatban, elérjükaz esthajnali csil­
lagot... Ha élne még a nagyapám, vele megbeszélhet­
ném a Segédpilótát.
Sokat gondolkoztam azon, hogy adjam a lányok tudtá­
ra, hogy a Segédpilóta nincs velünk. Legalább ők ne
kérdezzenek, sajnáljanak, ámuldozzanak. Ha hazaérünk,
nem gondolok rá többet, ezt elhatároztam. Igaz, ittenre
is így határoztam, és be is tartom nagyjából... csak
folyton róla álmodom. Ha összeadom az álmaimat, több
lesz az, és szebb is, mint ami igazából megtörtént.
Azt írtam a lapokra - mindegyikre ugyanazt „Na­
gyon jól érzi magát itt a család'. Mintha csak mi hárman
lennénk a világban. ” A második mondat teljesen igaz,
az első csak részben, anyura meg Sándor bácsira vonat­
koznak, énrám nem.
A legközelebbi ház vagy félórányira van tőlünk, az
azt követő még messzebb. Ha boltba megyünk, át kell
mennünk egy függőhídon a folyó felett - nincsen korlát­
ja. Több ház is van persze, de nem látszanak tőlünk.
Pásztorok laknak bennük leginkább, messzelátóval néz­
tem a legelő birkákat. De sok házat már eladtak üdülő­
nek, ilyen a miénk is. Öreg ház, egy sziklához tapad,
a hátsó kamra betorkollik a hegy testébe. Olyan hideg
70
m

van abban az egy helyiségben, hogy nincs szükség hűtő-

szekrényre itt. Anyu ezt először nem hitte, és a húst,
amit több napra vettünk, behűtötte a folyóba. Becsoma­
golta valami szép, jól záródó dobozba, beszorította két
kő közé. Büszke volt a művére. Regjeire elsodorta a
víz. Igaza volt, mit keres a mohás sziklák között egy
műanyag doboz?! Hol járhat azóta? Csodálják a pisztrán­
gok. A ház és a meder közt most is harsogva nő a fű,
megszokta, hogy ez a dolga, azt hiszi, még mindig legelő.
Sándor bácsi is azt hiszi, és mindennap lekaszál jó darabot
belőle. Aztán amikor meghervad, és szénaillatú lesz min­
den, még a bőrünk is, akkor feldobálja szálanként a bor­
dásfalra. Mindenütt látni ilyen szárítót, párhuzamos ru-
dakból készült állvány, én nevezem bordásfalnak. Azon­
kívül összegyűjti a gallyakat is Sándor bácsi, és gondosan
lefűrészel minden ágat, amit letépett a vihar. Majdnem
mindennap van vihar itt, de eső biztosan. A hegyek
csúcsa megszaggatja a felhőket.
Anyu meg főz lelkesen, meglepetés ételeket. Faszenet
készít fából - hol tanulta, hogyan kell?! -, fölé teszi
a rostot, rá a hússzeleteket, szalonnát, kolbászkát. Hagy­
mát is terít rá, zöldpaprikát, paradicsomot, minden
együtt sül. Az illata messziről is hazahív, tudom, mikor
van dél, nem hiányzik a harangszó. Sándor bácsi meg
dicséri az ételt rendületlenül, kisebb szónoklatot mond
minden ebédnél, várom, hogy egyszer majd verset ír.
De addig is elmosogat, ebéd, után nem hagyja anyut
dolgozni. És ebéd előtt se, ő cipeli reggelente az enniva­
lónkat a lengő hídon át. Azt hiszem, nagyon jó nekik.
Nem irigylem, isten bizony! Csak olyan furcsa, hogy
ebben a korban is szerelmesek az emberek.
Én mászkálni szoktam. Először jó volt, most már nem.
Örültem, hogy nem kell főzni, mosogatni ki nem örül
annak? De aztán észrevettem, nincs rám szükség, semmi
hasznom; az se jó!
71
 Ismertem már minden fát a környéken személyesen
egy csecsemő fenyő volt a kedvencem. Ott kuporgott
a szikla alatt, akkora volt az, mint a ruháskosár, félre­
nyomta a csepp fenyőt. Még elpusztul itt, vagy nyomo­
rék lesz! Nagy nyögések között, többszöri nekirugasz­
kodással megtoltam kicsit a szikladarabot. Ha valaki lát­
ja, azt hiszi, megbolondultam, örökbe fogadok itt egy
fenyőfát!
Nagy ritkán emberekkel is találkoztam, mind köszönt.
Köszönni már én is tudtam, de amikor szóltak hozzám,
álltam bambán, esetlenül vonogattam a vállamat. Este
mondtam Sándor bácsinak, tanítson meg néhány szóra
legalább. Mindennap felírtam tíz szót meg a magyar pár­
ját persze. A kis cédulát rákötöttem a csuklómra, és
magoltam az erdőben a szavakat. Anyu csak csodálko­
zott; az iskolában utáltam nyelvet tanulni.
De Májkóval, a szomszéd öregasszonnyal szótár nél­
kül is megértettük egymást. A háza jó félórányira volt
mitőlünk. Mindennap elmentem előtte, míg aztán behí­
vott. Jártam a nyomában, segítettem neki abban, amit
éppen csinált. Még meszeltünk is. Errefelé minden évben
kimeszelik a házat, minden zugát felsúrolják, így mesélte
Sándor bácsi. Hát segítettem Májkónak, mert öreg volt,
bár nem biztos, olyan volt az arca, alakja, mint a sziklák.
Még sose meszeltem életemben. Májkó megdicsért.
A szavát nem értettem, csak a hangsúlyban félreérthetet­
len volt az elismerés. Később kiderült, hogy nem a me­
szeléstől van elragadtatva, hanem a népdaltól. Úgy lát­
szik, dúdoltam munka közben - észre se vettem -, Tisza-
árról hozott szokásom. Májkó meg-megállt a munkában,
erősen figyelt rám, és biztatott, hogy még énekeljek.
Persze hogy megtettem a kedvéért. O közben gyorsan
áthúzta még vagy kétszer az általam meszelt falat. Birka­
sajtot ettünk meg hagymát, aznap nála ebédeltem.
Este, amikor már nem látott dolgozni, akkor eljött
72
hozzánk. Megfogtam a kezét, és húztam magammal, így
történt a meghívás. Jött mindjárt, úgy láttam, szívesen.
Én szaladtam csak vissza, be akartam zárni az ajtaját.
A fejét rázta, minek az?
Anyuék csak csodálkoztak váratlan barátkozásunkon;
nekem természetes volt valahogy. Májkó Sándor bácsitól
kérdezte mert vele legalább tudott beszélni valameny-
nyire hogy honnan való az ének, amit tőlem hallott?
Sándor bácsi elmondta, hogy magyarok vagyunk. Nem
felelt rá, azt hittem, nem érti, vagy nem érdekli ez a
tény. Énekeltetett még magának, Sándor bácsi is betár­
sult a kórusba.
Aztán, mielőtt elment, azt mondta Májkó, holnap elve­
zet bennünket a régi katonatemetőbe, magyar sírok is
vannak ott.
Biztos úgy van, az itteniek jobban tudják. A neveket
már nem lehet kiolvasni a megsüppedt kő táblákon. Jobb
is így. Az egész temető olyan, mint mindenütt a fenyőer­
dő, csak bekerítettek belőle egy darabot. A sírok dombo­
rulata se látszik már, a földön szikladarabkák hevernek,
megél rajtuk a fű is, mint máshol, és még néhány ismeret
len vadvirág. A fenyők alja beterítve tobozzal, most is
potyogott, itt mindig fúj a karszti szél.
Sétáltunk egy kicsit, hallgattunk. Aztán anyuék szól
tak, hogy induljunk a boltba együtt, legalább segítünk
Májkónak cipekedni. Mondtam, csak menjenek, én haza
találok magam.
De aztán ott maradtam még sokáig, nem is tudom,
hogy miért. Mindenfélét gondoltam, össze nem tartozó
dolgok jutottak eszembe. Leginkább Tata, és akkor sírni
kezdtem, pedig nem akartam, nem is szoktam, csak nagy
ritkán. Persze hogy eszembe jutott a Segéd pilóta is meg
a víz alatti város, amiről Zlatko mesélt. Juli néni, az
öreg házmester Katiéknál, akinek itt esett el a férje, tizen­
kilenc éves korában özvegy lett. Négy évvel volt idő-
73
 sebb, mint én most. Már régen sírtam, amikor észrevet­
tem, hogy Májkó visszajött. Nem szólt semmit, csak
állt a kapuban, engem várt. Hogy elindultunk, fölvett
két fenyőtobozt, és betette a zsebembe. Majd odaadom
Juli néninek.
Olyan honvágyam támadt aznap este, hogy könyörög­
tem, menjünk haza hamarabb.

74
 7. A SÁRGA KASTÉLY TITKA

A kastély tüzes-sárga volt, napszínű, a tornya is szabá­

lyos; remélem, lakik benne denevér. A feljáró elé hatal­
mas pázsitot terítettek; törökülésben guggolnak a fák,
félkörben fogják közre a gyepet. Hányféle fa lehet itt,
és mekkorák? Bármelyikük lombja között elférne a laká­
sunk. Széles lépcső vezet fel a kastély teraszára, vaskor­
látján - mint a sorminta - virág kapaszkodik.
A lépcsősor tetején ott állt Tutenkámon. Földig érő
palástjában fogadta az érkezőket, a kastély úrnőjéhez
így méltó! A fürdőlepedőjét csavarta magára, a hajában
sok kis csavaró virított.
- Hamarabb érkeztetek állapította meg köszöntésül.
Kicsit zavart volt, de lehet, hogy sütötte a talpát a kő.
Szép vörös-fehér mozaikból rakták ki a teraszt, Tutenká­
mon mezítláb topogott.
- Autóstoppal jöttünk a vonattól - közölte Anna. -
Nem volt kedvünk buszra várni.
- Meleg van ugyanis - mentegetőzött Piroska nyom­
ban, azt hitte, bajt csináltunk mindjárt az elején.
- Idevaló volt az autóvezető? - kérdezte Tutenkámon
gondterhelten.
- Nem hiszem!... Nem. Továbbment. Az útkereszte­
ződésnél balra - felelt Kati; ötösre!
- Akkor jó - sóhajtott Tutenkámon -, mert ha a falu­
ban elterjedne, hogy ti vagytok a táborban az új neve­
lők... ahogy így elnézlek benneteket egy csomóban!
- Mért? Miért? - méltatlankodtunk kórusban.
Mi baj velünk? Kati farmerban van, rendes, tiszta
75
 farmerban. Igaz, a blúzát felhúzta, és megkötötte a dere­
kán csomóra, így kevésbé meleg. Én: mint a tükörképe!
Hacsak lehet, utánozom őt. így már kettőnk hasa mezte­
len. Anna viszont földig érő frottírruhában van, a kalapja
olyan... kis helyes. Piroska talpig úttörőben, rangjelzés­
sel, síp a zsebében. Azt hitte, egyenruhában kell jönnünk
már a vonaton.
- Annyi baj legyen, legalább jól összeillünk! - Tuten-
kámon nagyot nevetett. - Vezérkarom, utánam!
Bementünk a bálterembe - biztosan az lehetett valami­
kor, ekkora helyiségben lakni nem lehet. Most könyvtár
a fal mellett, egy sarokban televízió, a másikban minibili­
árd, a harmadik sarok: rossz gyerekeknek fenntartva.
Mi mindjárt oda tartottunk; Tutenkámon tuszkolt is.
Sok színes párna hevert egymás hegyén-hátán, szétdobál­
tunk a földön annyit, ahányan vagyunk.
- Hát szervusztok! - mondta Tutenkámon, és rátér­
delt egy párnára. - Ez akkor az első megbeszélésünk.
Rajtunk kívül itt van még a táborban Mici néni és Éva
néni az iskolánkból. Van egy gondnok néni, szakács
bácsi, két fiatalasszony a segítőjük. Van ápolónővér, és
van két kertészünk, apa és fia. A nevüket nem mondom
most, úgyis összekevernétek. Majd ha látjátok őket, ak­
kor bemutatkozunk.
- Nézzük meg őket! ajánlotta Piroska, ma ilyen buz­
gón ébredt, úgy látszik.
Nincs itt senki. Mindenkinek szabadnapot adtam
mára.
- A szakács? kérdeztem, négyünk nevében, az biz­
tos.
- Ma én főztem nektek mondta Tutenkámon nagy­
vonalúan.
- Tetszik tudni főzni? - ájuldozott Piroska a gyönyö­
rűségtől.
- Nem én!
76
 - Hát akkor?
Kizárásos alapon történt. Gondoltam, kolbászos
paprikás krumplit főzök. Szétnéztem az éléskamrában.
Ami nem illik bele, azt elhanyagoltam. Ami belevaló,
összefőztem. Már készen van. Ehetünk!
Szófogadóan mentünk át az ebédlőbe, szépen meg­
mostuk a kezünket.
- A napos raj terít mindig - oktatott Tutenkámon,
és mutatta a szemével, hol az edény, terítsünk. — A napos
ifivezető kongat.
O ment ki az ebédlő elé, ott lógott a falon egy csepp
kis harang. Hosszan rázta, az meg - méretéhez képest
furcsa - öblös hangot hallatott.
- Kamasz harang. Mutál a hangja - mondta Anna.
Mit szellemeskedik? De azért nem bántam volna, ha
nekem jut eszembe ez a megjegyzés. Leültünk az asztal­
hoz, Tutenkámon bement a konyhába, onnan kiabált
ki:
- A konyhába bejönni senkinek sem szabad, szaki bá­
csit megütné a guta. És akkor itt maradnánk szakács
nélkül... Jöjjön csak valaki... mégis! Egyedül nem
bírom.
Mind a négyen mentünk persze.
A konyha villogó tisztasága, a sokféle háztartási gép
meg a kihaltság is azt az érzést keltette, mintha egy fan­
tasztikus filmben látnánk, mondjuk, az űrhajó vezérlő­
termét.
A villanytűzhelyen egy akkora lábos, majdnem, mint
a ház előtt a pázsit.
- Ez a mienk? - kérdezte Kati illedelmesen, és még
halkan folytatta: Mind?
Hát... az lehet, hogy kicsit elméreteztem - mondta
Tutenkámon könnyedén. Legfeljebb ezt is vacsorá­
zunk, nem igaz?
- Van, aki reggelire is főtt ételt eszik, úgy hívják,
77
 hogy zóna... - Piroskának torkán akadt a szó, mert
ránéztünk.
Sokáig ebédeltünk. Tutenkámon a vége felé behozta
még az uborkát, azt mondta, már nem volt ideje megcsi­
nálni salátának, mert korábban érkeztünk. Én szívesen
ettem nyersen is, otthon is úgy szoktuk, Sándor bácsi
hozta divatba.
- Ki mosogat? - kérdezte Tutenkámon behízelgő han­
gon, mint aki azt kérdi: „ki kér fagylaltot? ”.
Felálltunk mind a négyen, nem volt nagy a választék.
Tutenkámon szó nélkül cigarettázott, amíg rendet rak­
tunk. Ráérősen kidobta a hamut, eltette a hamutartót.
Amikor itt vannak a gyerekek, nem dohányzik az étte­
remben. Visszaültetett bennünket az asztalhoz, és ezt
mondta:
- Az ügyeletes raj mindig tegyen friss virágot az asz­
talra.
Ezért kellett leülnünk, hogy ezt megtanuljuk?
Akkor kinyitotta a jégszekrényt, és mindenki elé oda­
tett egy nagy pohár fagylaltot. Ajuldoztunk a gyönyörű­
ségtől mindannyian, csak Piroska jegyezte meg:
- Igazán nem hittem volna, hogy ilyen ügyes tetszik
lenni...
Azután még választhattunk: most megyünk a Balaton­
ra fürödni, vagy munka után. Mert egy feladat ránk
maradt - különben ragyogóra takarították a kastélyt,
mielőtt elmentek szabadnapra az asszonyok. Húzzuk fel
az ágyneműt, azt kérte Tutenkámon. Nyolcvan-egyné-
hány ágy van a gyerekeknek, hozzá még a nevelőké
meg a betegszoba. Szorozva kispárnával, nagypámával,
lepedővel, paplannal.
Lássunk hozzá! Majd aztán fürdünk, ráér az! Beszél­
getni a legsürgősebb, már a vonaton elkezdtük. Csak
sok volt az utas, idegenekre meg nem tartozik a témánk.
Mighogy kiment Tutenkámon, rákezdték azok hárman;
 a repkedő lepedők közt repkedtek a történetek, néha
párhuzamosan is beszéltek. Ha jól értettem Kati fiúja
építőtáborban van, Piroskáé edzőtáborban, Annáé eset­
leg mindkettőben, mert Annának két udvarlója van leg­
alább. Ezt már én gondoltam csak magamban, mert nem
szerettem a dicsekvését, azt, hogy sejtelmes fél monda­
tokban beszél, csak azért, hogy tovább kérdezzük. Bár
most éppen én kérdeztem mindenről, ami nem is érde­
kelt, csak hogy húzzam az időt, csak engem ne kérdezze­
nek különben drága barátnőim! De kérdeztek. Egyálta­
lán nem fogták fel a képeslapon közölt tényt, hogy „mi
hárman” küldjük üdvözletünket... Sőt egyenesen rá­
kérdeztek: hogyhogy a Segédpilóta nem írta alá? Eddig
barátkozott velük... Talán most vette észre, hogy hozzá
képest gyerekek? Most hordja fenn az orrát, amikor
már van személyink? No, ha ilyen, akkor jó napot! Ad­
jon isten neki szebbet-jobbat nálunknál... énekelték.
Jópofáskodtak. Kérdeztek, és rögtön válaszoltak ma­
guknak. Az osztályban mindenki ismerte a Segédpilótát.
Én meg csak húztam, húztam a sok huzatot, és nem
értettem, hogy miért szégyenlem magam? Miért akarom
eltitkolni, ami történt... Nem tudom, miért hazudok:
- Nem érdekes már a Segédpilóta!
Piroska elpirult, mint mindig. Izgalmában úgy ágya­
zott, hogy kifelejtette a lepedőt. Anna érdeklődve hasalt
végig az éppen soron lévő ágyon, várta a történetet.
Csak Kati copfja rándult nagyot, ahogy hátrakapta a
fejét, és a szemembe mondta:
- Ez nem igaz!
- Csókolóztam is. Nem a Segédpilótával. Ha éppen
tudni akarod!
Ebben a szobában emeletes ágyak vannak, felmásztam
az egyikre, már a létrán mondtam a mondatot. Nem
akartam, hogy lássanak, végighasaltam a felső ágyon.
De addigra felértek ők is a szomszédba. A mellettem
79
lévő ágyra másztak fel, ott gubbasztottak, mint három
madár a fészkében. És csak meresztgették rám a szemü­
ket. A madárfiókáknak van ilyen dülledt szemük. Három
kakukk! A hajuk is tollas.
A vonaton történt, amikor hazafelé jöttünk az üdülés­
ből. Jó üres fülkéket találtunk, egy-egy ember ült
csak mindenhol. Anyu és Sándor bácsi rögtön berendez­
kedtek rengeteg újsággal, én átmentem a másik fülkébe,
üres volt az is. Végigfeküdtem az ülésen, mondtam, hogy
alszom egyet legalább. Becsuktam a szemem, és számol­
tam magamban, azt mondják, attól elálmosodik az em­
ber. Ereztem, hogy anyu párszor benéz az ajtón, később
betakart a fürdő köpennyel. Egyáltalán nem aludtam, pe­
dig kitelt volna már két számtanóra az igyekezetemből.
De azért úgy maradtam csukott szemmel, és mondó kákát
találtam ki a zakatolás ritmusára.
Amikor bejöttek, éppen hason feküdtem, ami azért
szerencse, mert egy picit kinyithattam a szemem, és még­
is úgy látszott, hogy csukva van. Mintha kukucskáltam
volna egy kerítésen! Két teljesen egyforma alakot láttam,
csak az egyiket miniben. Biztosan testvérek lehettek,
úgy hasonlítottak egymásra, mint a leveseskanál meg
a kávés. A nagyfiú vagy húszéves lehetett, a kicsi meg
nyolc talán. Suttogva beszéltek. Két hátizsákot húztak
maguk után, a kicsi nyakában kulacs zörgött. Amint
elrendezték a csomagjukat, a kicsi berugdosta a cipőjét
az ülés alá, végignyúlt a szomszéd ülésen, és már aludt
is. A nagyfiú kiment a folyosóra, óvatosan húzta be az
ajtókat. Akkor már kinyitottam a szememet egészen,
de csak a hátát láttam meg a haját. Tépte a szél, lehet,
hogy leviszi egészen. Felültem, behúzódtam az ablak
mellé a sarokba, és néztem a tájat. Éjszaka volt, úgyhogy
megérte. Amikor a nagyfiú visszajött, köszönt, leült a
másik sarokba... Még mást is mondott valamilyen nyel­
ven, biztosan az öccséről, mert arra mutogatott. Nevetett
80
is, nem zavarta, hogy én csak vonogatom a vállam. Aztán
ő is lerúgta a cipőjét, feltette a lábát a szembelévő ülésre
az öccse mellé, és úgy ültében, karba tett kézzel elaludt.
Nyugodt család. Akárcsak az enyémek! Mert azok is
aludtak, amikor átmentem hozzájuk. Visszaköltöztem
hát a helyemre, tomamutatvánnyal keltem át a fülke
bejáratán; a nagyfiú lába, mint egy sorompó! A kicsi
összehúzódott álmában, fázhatott. Betakartam a köpe­
nyemmel, mint anyu engem korábban. Levettem a nya­
kából a kulacsot. Úgy igazítottam az ablakot, hogy ne
csapjon rá a levegő, izzadt volt a haja, éreztem. Amikor
visszafordultam az ablaktól, láttam, hogy a nagyfiú ébren
van, engem néz, ahogy dajkálom az öccsét. Nem szólt
semmit, nyilván rájött, hogy nem érdemes. Csak megcsó­
kolt. Fölállt, a két kezébe fogta a fejem, és megcsókolta
a számat. Szabályosan, azt hiszem; így látható a filmeken.
Aztán kiment a folyosóra, tépette a haját a széllel, és
fütyült is. Amikor megérkeztünk, lesegítette a csomagja­
inkat. Ok a vonaton maradtak, utaztak tovább.
- És? - kérdezte Anna.
- Nincs és.
- A címedet... nem kérte el?
- Miért kérte volna?
- Hát levelezhetnétek!
Fölhúztam a vállam, hogy nincs értelme, pedig én
is gondoltam akkor erre... De milyen nyelven levelez­
nénk? És mit? Ez a kedves fiú annyira idegen, hogy
magyarul se tudnánk mit mondani egymásnak.
- Szép lehetett - sóhajtott Piroska. - Bár én nem egé­
szen így képzeltem az első csókot.
- Én sem - biztosítottam, és felráztam a felső matra­
cot.
Kati példáját követtem, ő már régen dolgozott. Nem
szólt egy szót se a történet után. Most haragszik rám,
ismerem. Ha elmesélhetném neki Vericát... majd más-
81
 kor! Ezt is kár volt elmesélni. Se dicsőséget, se vigaszta­
lást nem hozott.
Tutenkámon megdicsérte a munkánkat. Megérdemel­
tük! Alkonyodott, mire kész lettünk. Rohantunk a Bala­
tonhoz. Már senki sem fürdőit, csak a vadkacsák. Elöl
úszott az anyakacsa, utána evickéltek a kicsik. Mi ugyan­
így. Csaka fejünk látszott ki a vízből. Elöl Tutenkámoné
- mert mindig a vezető úszik legelöl, így elkerülhető
a gyerekekkel minden baleset, magyarázta. Mi meg csak
bukdácsoltunk körülötte, hápogva szedtük a levegőt.
Sokáig vacsoráztunk, és sokat. Ijesztgettük Tutenká-
mont, hogy legközelebb mi főzünk. Azt nem, mondta,
de a menü összeállításába beleszólhat az ifivezető, sőt,
ő kéri is! Mi látjuk, mi tudjuk, mit esznek jóízűen a
gyerekek - persze válogatni nem lehet!
Vacsora közben vihar támadt valahol a szomszéd tája­
kon. Mi csak a szelét éreztük, és kialudt a villanyunk.
Gyertyafénynél beszélgettünk tovább, de a szobáinkat
nem osztottuk már szét. Majd reggel, világosban. Az
egyik gyerekhálóban aludtunk, a húsz helyen négyen.
Lefekvés előtt Tutenkámon sorba puszilt bennünket,
ez nem szokása különben, csak amikor megérkeztünk,
elfelejtette.
A lányok kimentek a mosdóba, én is oda készültem,
csaknem találtam meg a sötétben a fogkefémet. Turkál­
tam a bőröndömben, minden a kezembe került, még
a zseblámpám is. Ez adta az ötletet.
Elindultam a kastélyban szétnézni. Semmit se láttam
persze, csak a kis fénykor futkározott előttem a falon,
bútorokon. Folyosókon, termeken mentem keresztül.
Morzsát kéne szórnom, mint Jancsi és Juliska, mert nem
találok haza többet...
A lépcső váratlanul bukkant elő az egyik kanyarban,
az emeleten. Nyikorgóit, amikor ráléptem, egy régi kas­
télyban ez már így való! Csigalépcső volt természetesen,
82
kerengtem rajta felfelé, féltem is - csak éppen nem volt
semmi értelme. A lépcső ugyanis nem vezetett sehová.
Egyszer csak abbamaradt, falba ütköztem. Fehér fal volt,
mészszagú, mint a többi, illetve csak kicsit másmilyen.
A zseblámpánál alig látszott a keskeny csík: tégla alakú
keret, az ajtóé, amit befalaztak. A sárga kastély titka!
Mikor falazták be, miért? És mi lehet mögötte? Jó titok
volt. Ezzel aludtam el, ami lényegesen megnyugtatóbb,
mintha azon gondolkodom, már megint hogy összegu­
bancolódott az életem.

83
 8. PLUSZ EGY

- Ott, ott... ott mászik be az ablakon! - erre a rémült

kiáltásra ébredtem. Kiugrottam az ágyból, rohantam az
ablakhoz. Nem ment simán, mert nem tudtam, hol van,
és egyáltalán én hol vagyok. De egy ablakot becsuktam,
az biztos. Addigra föl is ébredtem, és csodálkozva néz­
tem magam előtt a hajlított vasrácsot.
Felgyulladt a villany, kettő is. Kati a csillár kapcsolóját
érte el hamarabb, Anna az olvasólámpát. Ott hunyorog­
tunk a fényben hárman, hálóingben, mezítláb...
Piroska elégedetten nyögött, és befordult a fal felé.
Föl sem ébredt a saját kiabálására.
- Ez álmában beszél — állapítottam meg a tényt.
- Lehet, hogy holdkóros is - jósolta Anna.
- Rosszat álmodott - nyugtázta a dolgot Kati. Vissza­
bújt az ágyába.
- Ki lesz a szobatársa? - aggódtam; hátha én...
Reggel sorsot húztunk a szobakulcsokból. Kati és Pi­
roska kerültek egy szobába, az emelet jobb szárnyába.
Később derült csak ki, hogy ez milyen praktikus szoba.
Mert a rendes ablakán kívül van még a falán két tolóab­
lak, amin át lehet nézni a gyerekek hálótermébe. Jobbra
az egyes háló, balra a kettes. Később majd nevük is
lesz, csak megvárjuk a lakókat, a kisdobosraj döntse
el, hogy mit akar. Én Hildával, az ápolónővel kerültem
össze, mellettünk a hármas háló. Csak az én szobámban
nem volt tolóablak, és nem volt Hilda se. Azt kérte
Tutenkámontól, lakhasson a betegszobában. Illetve
amellett van az elkülönítő, épp egy ággyal. Tanulni akar
84
esténként, neki ott jobb lenne. Mi biztosak voltunk ben­
ne, hogy főleg tőlünk akar elkülönülni. Orvostanhallga­
tó volt, se szép, se csúnya, csak éppen lenézett bennün­
ket; isten éltesse jó egészségben á betegszobában sokáig.
Én majd egyik nap az egyik ágyban alszom, másik nap
a másikban. Annáé lett a négyes háló a földszinten, és
mellette a tündérszép szoba. Pici igaz, de csupa üveg
az oldala, télikert volt régen. Az ablakrámán vasrózsa,
az ablak előtt csepp szökőkút. Anna szerencsés! Egy
kicsit irigyeltem.
A földszinten lakott még az összes felnőtt, az épület
másik szárnyában, amit úgy hívtak, hogy öreg kastély.
A tanárok mindig is itt laknak, mert a kastély év közben
gyermekotthon, lakóit csak nyáron viszik haza a csalá­
dok. Erre az időre lesz kisdobostábor, pesti gyerekek­
nek. Ezt már otthon megtanította nekünk Tutenkámon.
A reggelinél a felnőttekkel ismertetett össze bennün­
ket. A két tanár, Éva néni és Mici néni a mi iskolánkból
való, a vezetőket Tutenkámon toborozta. A gyerekek
a város bármely iskolájából jöhetnek. A gondnoknő sor­
ba csókolt minket, le kellett hajolnia még Annához is,
mert akkora volt, mint a torony... Mindegyikünknek
elmondta - tehát összesen négyszer:
- Zsuzsanna vagyok, Zsuzsanna vagyok... - és jót
nevetett ezen. — Már egy nótát is költöttek rólam, éneke­
lik is mindig nekem a gyerekek, egyem meg a szívüket,
hát ti ismeritek-e?
Meg se várta a választ, nyomban elénekelte nekünk:

0, Zsuzsanna, ó, Zsuzsanna,
jaj de éhes már a banda...

Csak Piroska énekelt vele, arra gondoltam, Tutenká­

mon becsületes neve is Zsuzsanna, örülhet a névrokon­
nak meg a bájos kis dalnak is! De nem figyelt, a konyhaaj-
85
 tóban állt, kicsit megilletódötten. Nem mert bemenni
tényleg.
- Szaki bácsi! Tessék kijönni!
Nem jött, csak kinézett a tálalóablakon, az is sok volt
belőle.
- No, hál’ istennek! Már megint lánycsoport jön, lá­
tom! - ezt mondta, olyan volt az arca, mint egy kovászos
uborka, mély megvetéssel nézett végig rajtunk. Nőgyű­
lölő, az biztos, de lehet, hogy gyomorbajos.
Aztán kicsoszogott kelletlenül, és az asztalra csapta
a tűzálló tálat: olyan krumplislángost csinált nekünk reg­
gelire fokhagymával, tejföllel, hogy majdnem beleszeret­
tünk. De megelőzte, mert visszaszólt az ajtóból:
- Aztán a konyhába be ne jöjjön nekem senki! Ekkora
loboncos hajjal - és felém bökött egyenest. Majdnem
kopasz vagyok, olyan rövid a hajam, ez a divat. A ková­
szos uborkának szeme sincs! Vagy ráhúzta a sapkát. Ilyen
szakácssapkát szerintem már csak jelmezbálon hordanak.
Margitka és Irénke a faluból járnak be ide dolgozni.
Ok kedvesen mosolyogtak ránk. Mi viszont.
- A kertészék nincsenek itt - állapította meg Tutenká-
mon, véget ért a bemutatkozás.
- Hol vannak? - kérdezte Piroska.
- A kertészetben.
Ez világos!
- És hogy hívják őket? — érdeklődött Piroska rendü­
letlenül; ő lesz az ügyeletes érdeklődő a két hét alatt,
már látom.
- Úgy hívják őket, hogy öreg Szikár István, meg ifjú
Szikár István.
Nagyszerű! Ezt könnyű lesz megjegyezni.
Reggeli után volt még egy kis szabad időnk, a gyere­
kek csak tíz órakor érkeznek. Sorba látogattuk egymás
szobáját. Már mindenki bebútorozta valami otthoni hol­
mival. Kati ágyán színes pamutgombolyagok ültek, köt-
86
ni fog esténként, ez a mániája. Piroska kitette a kabala
mackóját, akkor szorongatja mindig, amikor Andris ver­
senyez. Anna asztalán szép ezüst fényképkeret, benne
a saját fényképe! Én nem hoztam semmi mütyürt,
lázasan kotorásztam a bőröndömben, hátha találok vala­
mit. Nem mintha hiányozna, csak nem akartam különc
lenni. Megtaláltam... no hiszen! A kofferban a ruhákkal
együtt az utazásról benne maradt még a marék kavics.
„Otthon is tartsd víz alatt. Tedd egy kis tálba... Szép
lesz tőle a szobád! ” - mondta a Segédpilóta, amikor
kihalászta számomra a tengerből.
Kidobtam az ablakon mind. Sárga kaviccsal szórták
fel itt az utakat a parkban, szépen elgereblyézte regjei
valaki, biztosan a kertész, valamelyik Szikár. A csepp
kis barázdák feszesen álltak, nem vegyült el köztük az
én marék kavicsom. Messziről piroslott, zöldellt, még
akkor is láttam, amikor a gyerekekért indultunk.
- A számolás a fontos-oktatott Tutenkámon az állo­
máson, míg vártunk a vonatra. - Eleinte az a fontos,
hogy mindenki meglegyen. Húsz gyereke van mindenki­
nek, húszig tudtok számolni!
- Én nem, csak a halmazelméletet tudom.
- Én humán érdeklődésű vagyok, tetszik tudni...
- Én meg nyelvzseni...
Akkor most nyolcvanan érkeznek - Piroska nem
viccelt, kiszámította a végösszeget. - Tessék mondani,
most mindjárt kiválogatjuk a magunkét? Én elhoztam
a névsoromat...
- Isten őrizz, be az autóbuszba!... Két forduló úgyis.
Otthon ráérünk szortírozni őket.
A vonat megérkezett. A különkocsi két ajtaján leszállt
a két kísérő tanár. így kell ezt, hogy lesegíthessék a
gyerekeket. De erre nem került sor mégsem, mert azok
csak úgy spricceltek ki az ajtókon, fél lábon szökdeltek,
csiklandozták egymást, egy pöttyös orrú kézen állt. A
87
 forgalmista türelmesen várt, míg elhessegetjük őket a
közelből, csak aztán indította a vonatot. A kalauznő
még kidobálta az ablakon az ott felejtett szatyrokat, úszó­
gumit és néhány melegítő felsőt. Integetett is a gyerekek­
nek. Megkönnyebbült, gondolom.
Az első csoporttal elment Tutenkámon, Piroska és
Kati is. A maradékra Annával vigyáztunk, nem volt
nehéz! A többségük vizet ivott egész idő alatt, mások
meg dobálták egymást kaviccsal. Négyen-öten Annát
nyúzták, fogdosták a nyakláncát. A pöttyös orrú egy
macskát talált, azt nyomkodta, beszélt hozzá. A macska
hagyta, a hátára feküdt, a gyerek meg vakarta a hasát.
A kísérő tanár rászólt, hogy menjen hozzá. A padon
ültek, a hűvösön. A gyerek fölnyalábolta az állatot, kész­
ségesen odaügetett. A tanár akkor ráütött a macska hátá­
ra szó nélkül. Az megugrott és elfutott. A gyerek csak
nézett utána, a karja úgy maradt a levegőben, mint ami­
kor még ölelte a macskát.
Én ilyent... majd nem teszek.
A buszon a pöttyös mellé ültem, de aztán nem nagyon
tudtam mit kezdeni vele.
- Hogy hívnak?
- Kovács Lukrécia.
Szegénykém, még ez is! A többiek biztosan úgy csú­
folják majd, hogy luk.
- Hányadikos vagy?
- Harmadikos.
- Örülsz, hogy ide jöttél?
- Azt még nem tudom.
Ez összesen hat mondat volt, hat tőmondat. Az út
a kastélyig sokkal tovább tartott. A gyerek a hátralévő
időben rágógumit rágott, időnként kis hólyagot fújt be­
lőle.
Egy másik - legalább három masni volt a hajában
- megajándékozott az érdeklődésével:
88
 - És te hányadikos vagy? - fordult hozzám jóindula­
túan.
Most mondjam, hogy nyolcadikos múltam? Mi lesz
a tekintéllyel?
- Én ifi vagyok - közöltem. Ha nem tudná!
- Nem a nevedet kérdeztem...
Azért jó, hogy megérkeztünk. Jó, hogy itt van Tuten-
kámon. Majd ő megmondja.
Nem mondta. Kezünkbe nyomta a csoportunk név­
sorát, válogassuk ki a magunkét. Az enyém volt
tehát a harmadik csoport. A nevek előtt sorszám,
pontosan húsz. És alatta Tutenkámon írásával még az,
hogy: +1!
- Mi az a plusz egy? - kérdeztem tőle, azt hittem,
számolt valamit a papíromon.
- Az plusz egy fő. Azaz: Matyi.
- Egy fiú?
- Nem. Matild a neve. Csak Matyi mégis, mint ahogy
én Tutenkámon. Érted?!
Milyen drága! Tudja, hogy Tutenkámonnak hívjuk,
és hogy én neveztem el.
- És miért nincs a névsorban? - buzgólkodtam, mint­
ha én lennék a Piroska.
- Mert ő idevalósi.
- Akkor miért nincs itt?
- Örülj neki! Majd elmesélem.
A pöttyös szólt, hogy pisilnie kell. Tehát ő az enyém
lett... A masnis szerencsére nem, majd Anna taníthatja,
hogy az ifi nem keresztnév.
A hálóban mindenki az emeleten akaft aludni, föl is
másztak a nyomaték kedvéért; mind a húsz! Az alsó
ágyak érintetlenek — sima paplan, habos párnák - ahogy
tegnap felhúztuk. Az emeleti ágyak, mint a bástyafalak
harc után, a lepedők lengedeztek, egy matrac is lógott
már.
91
 Ki kiabált? - csattantam fel az ajtóban, amikor a
látvány elém tárult.
Különben senki se kiabált, csak én, a gyerekek némán
fojtogatták egymást az ágyakért.
Leparancsoltam őket. Sorba állni!
- Minden második előrelép, azoké a felső ágy.
Nem mindenki tudott kettőig számolni, de lehet, hogy
cseleztek. Úgyhogy én osztottam be végül, ki megy föl,
ki megy le. Az emeletiek örömét sikerült elrontanom
azzal, hogy azt mondtam, tessék ágyazni, rendbe hozni
a csatateret. Mindenki szomorú volt úgyis, akkor már
a szekrényeket is elrendeztük. De csak egy gyerek jelent­
kezett, hogy ő szeretne hazamenni.
- Most szépen sorbaállunk, és megyünk a parkba sétál­
ni - mondtam nagylelkűen. Sorbaálltak; vert hadak.
A parkban aztán láttam, hogy a módszerem nem egé­
szen egyéni. Még két ugyanilyen rendes sor unatkozott
ott. Kati és Piroska csoportja. No meg az enyém. Néhány
gyerek futkosott csak összevissza, azt mondták, elvesz­
tették az ifivezetőt. Pedig Anna ott állt a bejáratnál, a
lépcső tetején, még sípolt is. Csak közben fésülködött
egyet; a lógó haját befonta két egérfarkba. Nem ismertek
rá a gyerekek.
Az ebédnek nem örültek. Mire széthordtuk a leveses-
tálakat - ez az ifik dolga -, mind megitták a korsókból
a vizet. Aztán köszönték az ebédet. Két esemény között
alig történt valami. Vittük vissza a teli tálakat, még a
süteményből is a felét. A tálalóablaknál ott állt a szaki
bácsi, savószínű mosolyától megsemmisültünk. Mert
persze mi voltunk az oka...
- Ki hallott már ilyent, vizet adni...
- Ha egyszer szomjasak!
- Ettek valamit egyáltalán?
- Nemigen...
- Ki kérdezte? Ne is halljam!
92
 Még a csendes pihenőt kellett csak túlélnünk, mert
senki nem akart se pihenni, se csendben lenni. A délután
már sikerült. Kiosztottuk a labdákat, ugrókötelet, kari­
kát. Versenyt futottunk. A gyerekekkel igazából, egy­
mással meg képletesen: ki tud jobban játszani a csoport­
jával.
Hilda közben lemázsálta a gyerekeket... Minket hű­
vösen felszólított, hogy kísérjük figyelemmel a súlygya­
rapodást. Nem a mi dolgunk, azt feleltük, szintén hűvö­
sen. Egy adatot mégis megjegyeztem, bár utáltam Hildát.
A pöttyös orrú Lukréciám tizenhat kiló volt. Te jóisten,
ezt tömni fogom, vagy csalogatom, hogy: hamm, be­
kapja!
A vacsoránál ő evett a legtöbbet. Megette mind a
túrós tésztát és a két szomszédja tányérjáról a töpörtyűt,
mert azok azt meghagyták, a befőttből ráadást kért, de
nem kapott, mert szaki bácsi hazament, elvitte a kulcso­
kat. Meg se várta a tálalást, azt mondta, inkább a futball­
meccset nézi, mint az etetést. Aggódva mesélte ezt róla
Zsuzsanna, szaki bácsi utálta a meccseket ugyanis.
Az esti fürdetésnél lazítottam. Beengedtem őket a
mosdóba, rájuk csuktam az ajtót. Bánom is én, megmos­
sák-e a fülüket! Remegett a lábam a fáradtságtól, felültem
az ablakpárkányra... szép este lesz! Langyos a levegő,
már gyülekeznek a csillagok. És nem én vagyok az ügye­
letes ma, hanem Kati... Tutenkámon mondta, hogy
első este sokan sírnak. Kati szeret vigasztalni úgyis, őt
meg vigasztalja Piroska. Én nagyot alszom valamelyik
ágyamon. Szeretettel gondoltam Hildára, de jó, hogy
egyedül hagyott!
A folyosó végén a félhomályban egy gyerek állt a
fal mellett.
- Te miért nem mész mosakodni? - szóltam rá az
ablakból.
Nem felelt.
93
 - Te melyik csoportba tartozol?
Nem felelt. Nem az enyém, az biztos! Akkor meg
mit rendezem? Rendezze a gazdája!
Az én csoportom kijött már a fürdőszobából. Ennyi
biztos, a többi nem. Mert a fogkefék például teljesen
szárazak... No majd holnap! Holnaptól a tisztaságra
koncentrálok.
Amikor már ágyban voltak, kicsit azért meghatódtam.
Pislogtak meg sugdolóztak, volt, aki odahívott magá­
hoz. Mindenkit betakartam, kitártam az ablakokat, leol­
tottam a villanyt... Jó éjszakát! Véget ért az első na­
punk, jó érzés.
Az ajtajukat nyitva hagytam, majd az én szobámét
is úgy hagyom. A folyosón keresztül is meghallok én
minden neszt.
A mozdulatlan gyerektől úgy megijedtem, hogy szólni
se bírtam hozzá, nem mertem. Ott állt még mindig a
folyosón ugyanazon a helyen, mint eddig csak most
már a sötétben. Egészen a falhoz tapadt, majdnem vi-
gyázzban állt, a két tenyere - mint két tapadókorong
- a falon...
Rohantam Tutenkámonért. A hálókat járta, hogy
rendben van-e minden. Rendben volt. Mondom neki
a gyereket, összefüggéstelenül, azt hiszem, be se fejeztem
még a dadogást...
— Matyi! - vágott közbe Tutenkámon, és együtt sza­
ladtunk fel a lépcsőn. - Vigyázz - súgta fel ne ébresz-
szük a többit is!
Mire odaértünk, a gyerek ült a földön, és aludt. Tuten­
kámon fölemelte, és bevitte a hálóba. Volt ott még két
pár ágy is üresen... nem gondoltam, hogy az egyikből
hiányzik valaki. Ürültem, hogy a húsz gyerek rendben
van. A „plusz egyről” megfeledkeztem egészen. Tuten­
kámon lefektette, én meg sírva fakadtam. Matyi nem
ébredt fel minderre.
94
 Katiék szobájába mentünk be, ott volt már a másik
három lány.
Ne bőgj! - mondta Tutenkámon. Vagy bőgjünk
ketten. Én is elfelejtkeztem róla. Illetve nem gondoltam,
hogy ma visszajön. Lehet, hogy szökött... sőt biztos!
- Honnan? - kérdeztem.
- A kertészéktől. Azok veszik magukhoz mindig, ami­
kor váltás van.
Kopogtak az ajtón, mindannyian összerezzentünk.
- Tessék! - mondta Kati, ő volt az ügyeletes.
- Igazgatónő, tessék kijönni egy percre - szólt be egy
férfihang, csak résnyire nyitotta az ajtót, nem láttuk.
Tutenkámon kiment, de nem egy percre, sokáig sut­
togtak.
- Ugye mondtam? Ellógott - közölte, ahogy vissza­
jött. - A kertész volt itt, a fiatal. Amíg ők kimentek
öntözni, Matyi felszökött hozzánk.
- Miért nem tetszett behívni őt? Mármint a kertészt
- kérdeztem, nem is tudom miért.
- Nem akart bejönni. Lehet, hogy ő lett volna a harma­
dik, aki sírva fakad közöttünk - Tutenkámon rágyújtott.
Piroska készségesen hajtogatott neki hamutartót vala­
mi kemény papírból, aztán szelíden megkérdezte:
Nem lehetne egy kicsit... másképp... valahogy,
hogy megértsük?
- Jaj, dehogynem, persze! - éledezett Tutenkámon.
- Tessék várni - mondta Kati. - Én is szeretném halla­
ni... csak végigfutok a termeken.
Mindannyian futottunk, mindenki maga nézte meg
a csoportját. Együtt értünk vissza. Akkor Tutenkámon
elmesélte Matyit.
A gyermekotthon lakója, elsős. O az egyetlen, akit
nem vittek haza a nyárra. Nem tudni, miért. De ilyen
máskor is volt, más években több gyerek is itt maradt.
Beosztották őket a nyaraló csoportokba, nem volt velük
95
 semmi baj. Nagyon is virultak: ők voltak itt az őslakók,
mindent tudtak, ismertek, a pesti gyerekek meg csak
vendégek. Ez a Matyi másmilyen. Nem illeszkedett be
az előző csoportba se igazán. Csak a kertészéket szereti,
azok is őt, de ott mégsem lakhat egész nyáron. Itt a
helye a többi közt.
-No, menjetek aludni! Nem utoljára beszélgettünk
Matyiről, azt hiszem - mondta Tutenkámon, és felállt.
Vitte a hamutartóját szorgalmasan. — Én még bemegyek
Miéihez és Évához. Ok is újoncok Matyi-ügyben, elmon­
dom nekik. Szervusztok!
Elköszöntünk tőle is és egymástól. Ment mindenki
a szobájába, csak előbb megnézte a csoportját.
Matyi a folyosón kuporgott, a szokott helyén. Nem
aludt most, csak hallgatott. De nem ellenkezett, amikor,
felemeltem. Bevittem az én szobámba, úgyis van ott egy
üres ágy.
 9. NAGYLÁNY

Rosszul aludtam, nem győztem csodálkozni maga­

mon. Ezt a panaszt hallottam néha anyutól és sokszor
Baba nénitől, ő mindjárt gyógyszert is tudott ajánlani
álmatlanság ellen. Olyan képzett gyógyszerügyben, hogy
lepipálná ezt az elkülönített orvostanhallgatót.
De én még életemben nem aludtam rosszul, csak keve­
set, mindig keveselltem az időt, ami alvásra jutott. Főleg
a regjeli ébresztést tartottam felháborítónak. És a baráta­
im is. Lázadoztunk, amikor az iskolánkban megszüntet­
ték a délutáni műszakot. Szüléink és tanáraink együtt
lelkesedtek, nagyszerű fordulat, mi meg csak morog­
tunk, hogy oda a reggeli szundizás. Kit érdekel az, hogy
a gyerek délelőtt jobban koncentrál?
Most meg éppen fölébredtem. Megnéztem az órám:
fél három volt. Kinn sötét. Először gondoltam, az aggó­
dástól ébredtem talán, be kell takarnom Matyit. De Matyi
teljesen be volt takarva, még a feje is. így csak eligazítot­
tam a takarót, és visszabújtam a helyemre. A tanévben,
a délutános napok reggelén ezt szerettem legjobban, a
visszabújást az ágyamba, amit összekuszáltam álmom­
ban, de éppen ettől volt otthonos. És még jó meleg,
saját magamtól. Most aztán folytassuk — ez az alvás még
jobb, mint az éjszakai, mert félig ébren vagyok azért,
és tudom, hogy alhatom, és örülök.
De nem következett be ez az állapot, teljesen éber
voltam, és csak néztem a sötétet. Sötétben csupa rossz
dolog jut az ember eszébe. Meghalt Tata, sose találom
meg, pedig kerestem egyre, aki hasonlít rá. Megrémül-
97
 tem, hogy Anyu is meghalhat, meg Baba néni. Én meg
folyton csak a velük kapcsolatos kifogásaimat fogalma­
zom, leltározom, aztán csak sajnálom magamat. Szegény
Baba néni pedig... Ha hazamegyünk, elviszem cukrász­
dába. Minden szerdán, mondjuk. Annyira szereti az édes­
séget... De egyedül be nem menne egy cukrászdába
a világért sem. És mindig egyedül van. Mi lesz az apró-
hirdetésekből? Mi lesz, ha én is Baba néni sorsára jutok?
Nincs kizárva! Ahogy én meg tudom bántani az embere­
ket, ahhoz külön tehetség kell. A Segédpilótát is titokban
úgy hívta a családom, hogy türelmes Lajos, mert elviselte
a pimaszságaimat. Azt a gyönyörű virágot is miért dob­
tam a szurokba? Egyéni viselkedésnek találtam, drámai
jelenetnek, színészkedtem. Hisztis vagyok, akárcsak a
harmadik kívánsággal: „Ne kísérj ki a vonathoz!... ”
Nem kísért. Most jobb? És hátha nem is igaz Verica.
De igaz mégis, különben nem maradt volna vele a Segéd­
pilóta, ne mentsem csak, ne ábrándozzam, mert megint
ráfizetek.
Felgyújtottam az olvasólámpát, olvasni kezdtem. Fo­
galmam sincs, hogy mit. A regénybeli történet egyáltalán
nem akadályozott meg abban, hogy párhuzamosan ne
gondoljak a magaméra.
Kantról a parkból furcsa kis hang hallatszott. Megis­
métlődött kétszer-háromszor. Erőtlen kis hangocska,
panaszos, mint amikor az egynapos csecsemő nyekereg.
Ebben szakértő vagyok, anyu az újszülöttosztályon ápo­
lónő, és bemehetek hozzá néha; előzőleg úgy bepólyáz­
nak mindenféle fehérbe, mint égy múmiát.
Odamentem az ablakhoz. Szelídgesztenyefa állt velem
szemben, akkora a kupolája, mint az Qrszágházé. A lom­
bok közül jött a hang. Nem valószínű, hogy csecsemő.
Kismacska? Az se tartózkodik gesztenyefán általában.
Madár lehet! Almos madár. Hát persze! Csak még
sose találkoztam ébredező madárral, azért nem ismertem
98
rá a hangra. De mitől ébredt? Még teljesen sötét van.
Vagy a madaraknak ez már nem sötét? Lehet, hogy a
lámpám fénye zavarta meg őket? Azt hitték, hogy az
a nap?
Most már mindegy, játsszunk tovább! Kitettem az
ablakba a lámpát. A madarak egyre érthetőbben csipog­
tak, a mi gesztenye fánkon mindenesetre megvirradt. Ak­
kor szólalt meg a faluban az első kakas. Stréber kakas!
Ott még nincsen reggel - csak nem bírta elviselni, hogy
megelőzzék a madarak.
Eloltottam a lámpát, visszabújtam az ágyba, elaludtam
egy perc alatt. Ezt persze csak akkor tudtam meg, amikor
felébredtem. Arra ébredtem, hogy valaki néz. Matyi.
Ült az ágyon felöltözve. Persze, miért vetkőzne le éppen
most, hisz ruhástul fektettük le az este.
- Szervusz, Matyi!
Nem felelt. Gyönyörű kis kölyök volt, a bőre kakaó­
színű, fekete a szeme, a haja is. A frizurája, mint egy
tépett madáré.
- De szép a kis blúzod, Matyi!
Tépni kezdte magáról a ruhát. Ráhagytam. Akkor azt
sziszegte felém:
- Buta, ronda... meg még fene is!
Legalább nem néma, gondoltam. Ez volt az első szó,
amit tőle hallottam. Fésülködtem éppen. A szózat halla­
tára abbahagytam. Odamentem Matyihoz, és a kezébe
nyomtam a hajkefét. Csodálkozva nézte. Én meg kimen­
tem a szobából.
Az enyémek már mocorogtak, hangok hallatszottak
ki a hármas hálóból, csipogtak, mint az előbb a madarak.
De még nem mentem be hozzájuk, csak hétkor van éb­
resztő.
Gondoltam, előbb megnézem ifitársaimat, hogy alud­
tak az éjszaka. Kati és Piroska biztosan jól, mert fel
se ébredtek még, amikor bementem. Kapkodtak, amikor
99
 közöltem, hogy mindjárt hét óra. Anna már ébren volt;
újabb frizurát alkotott éppen, most tornyosat. Majd me­
gint nem, ismerik meg a gyerekei. Azt mondja, ő már
hatkor felkelt, neki egy óra kell, mire rendbe szedi magát.
Édes pici ébresztőórája van, mint egy fél gyufásdoboz,
akkora, és zümmög, mint egy darázs. Talán a darázs
hangjára én is fölkelnék, de különben... miért van szük­
sége ennyi időre? Anna egészen közel hajolt a tükörhöz,
olyan elmélyülten nézte az arcát, mintha én ott se lennék.
Aztán fekete tussal a szeme sarkába tett két pöttyöt.
Van ilyen...
Mire visszaértem a hálómhoz, nagy vihogás fogadott.
Most mindenki az alsó ágyakon ült, tomboltak a nevetés­
től. Tizenkilencen.
Egy gyerek meg mélyen aludt. Az ágya alatt pici tócsa.
Rajta csónak, papírhajtogatás, már óvodában tanítják.
- Mint az óvodások, olyanok vagytok - közöltem az
enyéimmel. Behoztam a törlőrongyot, feltakarítottam a
csúfolódás okát. Művüket: a papírhajót, összetéptem.
- Különben ébresztő — ennyit mondtam csak közben.
Megszeppentek, elhallgattak. Somfordáltak kifelé a
szobából. Sokáig voltak a mosdóban, azt hiszem, aznap
kivételesen mindenki mosott fogat. Fölkeltettem a pisist
is, de nem mondtam meg neki, mi történt... Majd ma
éjszaka felébresztem egyszer, és kiküldőm, nem lesz más­
kor baleset. A matracát azért ki kell tennem az ablakba
száradni.
Az ablak alatt gereblyézték a kavicsot. Nyurga fekete
fiú dolgozott ott, csak a hátát láttam, nedves volt rajta
az ing. Miért nem veti le?
- Én itt aludtam ám - hallottam Matyi hangját.
- Hol itt? - kérdezte a kertész, de nem hagyta abba
a munkát.
- Hát a nagylánnyal.
- No látod! Milyen jó dolgod van.
100
 - Majd ma visszaszököm hozzátok, jó?
- Ne szökj inkább, jó?
- Nekem adta a szép fésűt is.
- Kicsoda?
- Hát a nagylány. Nem érted?
- Most már értem. Látod, hogy szeret téged!
- Fésülködök. Nézz csak ide!
A kertész megfordult, szembe velem. Csak én addigra
elugrottam az ablaktól. Még azt hiszi, hallgatózom. Úgy­
hogy nem is láttam az arcát egyáltalán.
A tengeri kavicsaimat se láttam már, eltűntette a ge­
reblye.
Délelőtt nevet kellett adnunk magunknak, nehezen
sikerült. Minden gyerek mást akart, szép szelíd neveket,
hogy Hóvirág, Napsugár, Mókus, Csupafúl. Nekem
olyanok jutottak eszembe, hogy kézenállás, fog nem mo­
sás, hajóúsztatás. Nem beszélve Matyi gorombaságairól.
De nem szóltam közbe, letorkolták ők egymást úgyis.
Ezzel szépen el is ment a délelőtt. Végül megállapodtak:
Titkos raj lesz a nevünk.
- Mért éppen titkos? - érdeklődtem; nem nagyon!
- Mert ha lesznek titkaink, nem mondjuk meg senki­
nek.
- Nekem se?
Meglepődtek. Tanácstalanul néztek egymásra. Már
éppen meg akartam nyugtatni őket, hogy nem kell el­
mondaniuk nekem a titkaikat; jobban járok én is úgy!
Akkor megszólalt a pöttyös Luca:
- Tegezhetünk?
- Igen - mondtam nagylelkűen, bár jobb lett volna,
ha magáznak, így felnőttesebb, és mégiscsak idegen gye­
rekek...
Kár! - sajnálkozott Luca. - Ez volt az első titok,
hogy tegeztünk, ha nem voltál a szobában.
Aztán még megbíztak azzal, hogy írjak nekik egy indulót
 lót délután a. M e g y a gőzös dallamára. Ez az ifik dolga
otthon is; nem nehéz.
A csendes pihenő alatt Katiéknál gyülekeztünk. Ma
Mid néni vállalta az ügyeletet, szép tőle. Kati és Piroska
beletörődtek, hogy Ibolya lettek és Mókus, csak a négyes
hálónak volt jó neve: Négylevelű lóhere, becézve: Né­
gyeskék. Fogadjunk, hogy Anna maga találta ki, nem
is a kicsik; csak hogy lepipáljon minket.
Piroskának más baja is volt. A csoportjában hat kislány
neve Mária.
- Ha szólok, hogy Marika... - kezdte a panaszkodást.
- Odaszalad a fél csoport - nevettünk.
- Dehogyis! Egy se jön a Marik közül. Azt mondják,
azt hitték, a másiknak szólok.
Adjunk mindenkinek egy második nevet is, mint a
királynőknek szokás - ajánlottam.
- Mária Terézia - kapcsolt Kati elsőnek.
- Mária Lujza.
Itt mindjárt meg is akadtunk, mert nem jutott eszünk­
be több, de megállapodtunk, hogy nem is muszáj király­
nőt. y
- Mária Krisztina.
- Mária Rebeka.
- Mária Veronika.
Ezt Anna mondta, de én nem engedtem. Vera nevű
nem lesz itt! Nem értették persze, hisz nem tudhatták
Vericát. De elfogadták, amit ajánlottam helyette:
- Anna Mária.
Megvolt a hat név, az én ötletem! Piroska hálából
megírta nekem az indulót. Vacak kis vers volt, de a
gyerekek elfogadták. Nem kritizálták tapintatból, azt hit­
ték, hogy én írtam.
Tutenkámon pedig - drága, százszor is drága terem­
tés! - este azt mondta, fektessük le gyorsan a gyerekeket,
aztán legyünk szépek, mert elvisz bennünket táncolni.
102
Mici meg Éva néni vállalták az ügyeletet. Ók is drágák
persze, csak nem annyira.
A kisvendéglő ott volt a kastély bejáratánál, csak még
nem vettük észre. Egyáltalán, hogy a falu is itt kezdődik,
azt se tudtuk, örültünk, hogy eligazodunk a húsz gyerek
közt odabenn. A vendéglő kertjében kis asztalok sora­
koztak, ráláttunk a Balatonra éppen. A középen beton­
négyzet, azon táncol az emberiség, már akinek van kivel!
Mert én éppen erre voltam kíváncsi, kivel táncolunk
mi ugyan, hacsak nem egymással, mint az iskolában klub­
délutánokon. Szaki bácsin kívül nem ismertünk itt egyet­
len fiút. Nem is tudom, kinek szépítkezünk? Mi hárman
púdereztünk, Piroska hozott magával egy dobozzal, még
szerencse. Anna csak nevetett, és azt mondta, ez egyálta­
lán nem divat, nyáron főleg nem. És a pici kis dobozából
kent valamit az arcára, amitől olyan fényes lett, mint
a kályhacső. A szemhéját meg beszínezte barnára. Gon­
doltuk, hogy olyan lesz majd, mint egy bohóc, de a
fák alatt a félhomályban nagyon is szép volt, szép bizony!
Zsuzsanna meg is jegyezte:
- Te vagy a legszebb, Annus, mert nem fested magad.
Ez a másik három olyan, mint a tejbe esett légy...
Még jó, hogy Annust mondott, így legalább pukkadt
Anna is, nemcsak mi. Egyáltalán, minek ült oda hozzánk
Zsuzsanna, ki hívta? Amikor bevonultunk a kerthelyi­
ségbe- elöl Tutenkámon, mi a nyomában, mint a kiska­
csák -, Zsuzsanna már ott ült, sört ivott, és nevetett.
Ismerősök ülték körbe, Zsuzsanna már idevalósinak szá­
mított. Szerintem ő küldhette hozzánk az első táncost
is, amikor látta, hogy petrezselymet árulunk. Jól játszott
a zongorista, és jó volt a dobos. is. Csák hallgattuk a
legújabb számokat, és megbántuk, hogy eljöttünk, mert
senki nem kért fel eleinte. Kólát ittunk - Tutenkámon
valami kis pohárból erőset-, és olyan jól nevelten beszél-

103
 gettünk, mint osztályfőnöki órán, ha ott van a szakfel­
ügyelő.
Zsuzsanna akkor elkapta egy szomszéd fiú karját, és
mondott neki valamit. Nevetett közben, villogtak az
arany fogai, a túlsó parton még azt hiszik, hogy villámlik.
Csúf a májunk, nem szép dolog, és különben is, a fiú
rögtön táncba vitt. Igaz, előbb Tutenkámont kérte, de
ő csak a fejét rázta, és kedvesen ránk mutatott. A fiú
azt mondta:
- Bálint vagyok - és engem kért fel táncolni.
Mire felocsúdtam, táncolt már a többi lány is, és attól
kezdve egész este táncoltunk. Egyre több fiú jött, voltak
vagy nyolc-tízen, lány mintha nem is lakna ebben a falu­
ban. Annyi baj legyen! Mindannyian szerettünk táncolni
- ki nem szeret? Csak a fiú osztálytársaink, azok találnak
folyton kifogást: ki úszik, ki bélyegez, van, aki halat
tenyészt, a többi gondolkodik a világ dolgain, csak ne
kelljen velünk táncolniok.
Bálint, Pista, Elek - ezt a három fiút meg tudom külön­
böztetni a többi tíz között. És tudom még, hogy Bálint­
nak van vitorlása, de semmi mást nem tudok, mert a
többiek vagy hallgattak, vagy ugyanazt kérdezték: hogy
érzem magam, köszönöm jól, eljövünk-e holnap is, igen,
persze, valószínű. A legtöbb fiú jól táncolt, aki meg
nem, azt is ki lehetett bírni, mert úgyis lekértek hamaro­
san mások. Zsuzsanna olyan boldog volt, mint egy
menyasszony. Meghatottan nézett minket, és időnként
azt mondta:
- Egyem a szívüket!
Ezt a mondását kicsit nehéz volt megszoknom, de
Zsuzsanna szeretett bennünket, az nem vitás.
Tutenkámon azt mondta, tíz óráig maradunk. A zon­
gorista valami szép tangót játszott búcsúzóul, a többiek
dühösen leültek. Ki fog tangót táncolni?!... Én nagyon
szeretem, bevallottam rögtön, úgyhogy Bálinttal ketten
104
maradtunk a porondon. Csendes volt az este, a zongora
is halkan szólt. így rögtön megismertem a sipító kis
hangot.
- Ott a nagylány! Szépen táncol! Oda nézz!
A kastély tornyában, az ablakban Matyi ült. Mellette
a kockás inges. Az arcát most se láttam, mert amikor
a hang irányába néztem, éppen leemelte a párkányról
Matyit.

105
 10. NÉGYSZER KILENCVENNEGY
PALACSINTA

Én voltam az oka hogy legközelebb senki se ment

táncolni. Elaludtunk mindannyian, takarodó után nyom­
ban, hamarabb, mint a gyerekek.
Szerdán mi voltunk a napos raj, de én már kedden
este bakot lőttem. Tutenkámon azt mondta, az ifik figyel­
jék, mit esznek jóízűen a gyerekek. És azt is mondta,
hogy ennek alapján segítsünk összeállítani az étlapot.
Ebből az a nagyszerű ötletem támadt, hogy kedden este
megkérdeztem a gyerekeket, mit szeretnének ebédelni
másnap. Közölték, hogy palacsintát. Egy-két gyerek
mondta csak először, de aztán követte a többi is. Üteme­
sen kiabálták: „Palacsintát, palacsintát: ide-azt-a-pala-
csin-tát! ” Úgy belelkesedtek, hogy hamarosan rázendí­
tettek a dalra is, amit mindig az ebédlőben énekelnek:

Ó, Zsuzsanna, ó, Zsuzsanna!
Jaj de éhes már a banda...

Ismétlés, ötször-hatszor. Zsuzsanna rémülten szaladt

elő, már rádiózott a lakásában. Azt hitte, nem volt elég
a vacsora. Aztán, hogy meghallotta, a gyerekek csak
jókedvükben énekelnek, meghatottan támasztotta az aj­
tófélfát. Amikor már nyolcvanszor énekelték, csókot do­
bált feléjük, mint egy ünnepelt primadonna. Akkor én
azt mondtam, most már elég volt, és menjünk feküdni.
A gyerekek sugdostak, nevetgéltek, nem akartak még
ágyba menni. Egyszer csak fölpattant az én pöttyös Lu­
cáin, és az előbbi dallamra azt énekelte:
Í06
 Ó, Melinda, ó, Melinda!
Jaj de jó a palacsinta!
0, Melinda, ó, Melinda,
jaj de jó a palacsinta!

A többiek megtapsolták, és érdeklődve néztek rám.

Ezek azt hitték, irigylem Zsuzsannától a dalt, azért szün­
tettem be az előbb, hát nekem is énekeltek egyet. Még
sokat énekeltek sajnos, el voltak ragadtatva a költemé­
nyüktől.
Amikor végre elmentek mosakodni, Zsuzsanna magá­
hoz intett.
- Egy kis baj van, csillagom. Ugye kilencvennégy főre
főzünk. Azt szorozd be néggyel. Mert négy palacsintát
kell számítani egy emberre, még ha az apraja nem is
eszik kettőnél többet. De adagban négy kell. Még ha
gulyáslevest főzünk elé, jó sok hússal, akkor is.
- Négyszer kilencvennégy... - ájuldoztam. - Nem
is tudom, mennyi... hirtelen...
- Sok. Rengeteg. Ki süti azt meg? Mert hogy a szaki
bácsi nem, az biztos! És leharapja a fejünket. Az is biztos.
- Akkor mi legyen? - kérdeztem gyámoltalanul.
- Hát megcsináljuk, az szent! Ha már úgy áhítoznak
utána, egyem a szívüket...
- Hogy sütik meg? — sopánkodtam. - Az összesen
háromszázhetvenhat, közben kiszámoltam.
- Meg ami elszakad, meg egy kis tartalék — mormogta
Zsuzsanna, láttam, hogy számolja már magában a liszt­
adagot, a tejet. Aztán nagyot csapott az asztalra. - Én
fölkelek háromkor, és bekeverem a tésztáját. Hagyom
pihenni egy kicsit. Aztán elkezdem sütni. Aztán, amikor
jön szaki bácsi, behúzom a nyakam.
Nagyot nevetett, és cuppantott egy csókot a fejemre.
- Sütni én is lejövök - éledeztem —, meg a barátnőim
is, az biztos.
107
 No látod, csillagom, milyen okos vagy te. Négy
órára gyertek, hatra kész vagyunk. A sütőben meleg
marad ebédig. Mire szaki bácsi megjön, ott se vagyunk.
Csak csókolhatja a kezünket, hogy megcsináltuk helyette
a nagyja munkát.
- Tetszik gondolni, hogy nem haragszik majd?
Dehogynem! De fogjatok mindent énrám, velem
nem mer pörölni. Én vagyok az erősebb...
Hát így történt. A lányok rém rendesek, mind ott
volt már fél négykor. Anna keltett a darázshangú órájá­
val bennünket.
Zsuzsanna élvezte a helyzetet, akkorákat nevetett,
hogy rengett a hűtőszekrény.
Az első palacsintánál tartottunk éppen, izgatottan néz­
tük, kinek szakad, kinek nem, amikor megérkezett Ma­
tyi. Hálóingben, mezítláb.
- Láttalak, amikor kiszöktél - mondta nekem szemre­
hányóan, és leült a küszöbre.
Elszakadt a palacsinta, persze! Odaadtam Matyinak.
Szépen, csendben eszegette. Úgy látszik, nincs szándéká­
ban visszamenni. Az üres tányért magánál tartotta.
Én pont így szeretem, lekvár nélkül. A többit is
így kérem! - mondta nekem.
Kizárólag velem beszél, ezt már Tutenkámon is észre­
vette, no meg a kertészékkel, de az más. Mi számára
az idegenek vagyunk, szegénykének kéthetenként újabb
nevelők, új gyerekek... Talán azért ilyen. Próbáltam
megfejteni Matyit. Sokat gondolkoztam rajta. Már ál­
momban is vele vesződtem; kiszorította a Segédpiló­
tát...
A Titkos rajt alig bírtam lefogni, olyan buzgók voltak.
Utáltak írni különben, első nap én írtam haza helyettük.
Most meg mindenki cédulákkal szaladgált, kis osztály­
könyveket készítettek maguknak, és abban pontoztak
mindent, amit kellett és amit nem. Mert pontoztuk példá-
108
ul — hogy este értékelhessük - a hálók rendjét. Négy
háló van, az négy gyerek. Hogy ne tévedjenek, kinevez­
tem segédpontozókat is, az már akkor nyolc. Figyeltük
az ebédlő tisztaságát, három gyerek oda bőven elég!
Hogyan hozzák-viszik a játékokat, helyre rakják-e - két
pontozó. Nehezen jön össze annyi szerep, hogy mind
a húsz gyereknek jusson. Pedig isten őrizz, hogy valaki
kimaradjon a tisztségből, bőgni fog naphosszat, és azt
írja a mamájának, vigyék haza, mert rossz a koszt.
Kilenc órakor már zúgott a fejem a pontoktól és pon­
tozóktól, mondtam, akkor indulás dolgozni. Ettől meg­
nyugodtak. Ebből is látható, hogy ők milyen fontosak.
Mi szüreteljük le a ribizlit ma, öreg Szikár erre kérte
Tutenkámont. Ok nem győzik, mert igen szaporádan.
munka, de szedni kell, mert elérik. Persze hogy rohan­
tunk.
Az éjjel nagy eső volt. Az úton, ahogy a kertészethez
mentünk, rengeteg csigát láttunk. Közlekedtek ide-oda,
csigatempóban. A pesti gyerekek érdeklődtek vagy sival-
kodtak, egyik jószívűen felemelt egy csigát, és áttette
az út túlsó szélére. Arra tartott, gondolta a gyerek: bese­
gít neki.
Matyi nagyot ütött'a kezére.
- Ne bántsd!
- Nem bántom. Segítek csak.
- Nem kell. Jobban tudja az, mint te...
És már húzta volna a másik haját, ha közbe nem lépek.
Matyi mindig ütött, rúgott, ha csak okot talált rá. Nem
játszott a gyerekekkel. Igaz, azok se ővele. Senki nem
akart a párja lenni. így én voltam a párja mindig, ez
Matyinak teljesen megfelelt.
- Papa - kiáltotta boldogan, és kiszakította a kezét
az enyémből.
Az öreg Szikár kapálta a borsót, felénk fordult,
de nem hagyta ott a sorsát. Egyáltalán nem volt na-
109
gyón öreg, talán, mint Sándor bácsi... de azért más­
milyen.
- Jó napot kívánok! - köszöntem, és mögöttem a
kórus is. - Hát megjöttek a munkások.
Hozta isten! Elkelnek. Majd a fiam megmutatja,
hogy s mint kell.
- Megnyomkodjam a derekát, Papa? - buzgólkodott
Matyi, hadd lássák a többiek, hogy ő itthon van.
Majd máskor, lányom, máskor. Most eridj csak a
pajtásaidhoz.
- Nem pajtásaim, nem, nem!
- Hát akkor jó komáid, az mindegy. No dolgozz már,
szaporán!
Ifjú Szikár István a melegházból jött elő, kezet mosott
meg az arcát is, láttam, hogy nedves még a hajánál.
Kezet fogtunk, bemutatkoztunk.
- Én már látásból ismerem - mondta egyszerűen, se
kedves nem volt, se barátságtalan. Magázott, hisz idegen
voltam. Részletesen, türelmesen mutatta a munkát. Ko­
sarakat hozott, egy-egy sorra két gyereket állítottunk.
Azt mondta, így biztosabb, hogy nem marad fürt a bok­
ron. Megmutatta, hogyan fogják meg a kis fürtöket,
hogy ne hulljon le a szem. És ne törjék a gyümölcsöt,
amikor a kosárba helyezik.
- Valamit elfelejtettél - rángatta Matyi a kertész karját
bizalmasan.
- Mit is?
- Tudod te... — de azért súgott mégis valamit.
Ja persze! Jó, hogy itt vagy, Matyi! Azt felejtettem
el mondani, gyerekek, hogy mindenki annyit ehet szüret
közben, amennyit csak jólesik - mondta ifjú Szikár Ist­
ván, és mosolygott egy rövidet. Jól tette, mert szép foga
volt. Különben nem volt szép, csúnya se, azaz nekem
mindegy. Ott is hagyott minket, beállt az apja mellé
kapálni.
110
 A gyerekek ügyesen és gyorsan dolgoztak, de csak
eleinte. Később már butáskodtak, lökdösődtek; sok
szem hullott a földre. Folyton rájuk szóltam már...
Öreg Szikár István kiáltott, hogy pihenjünk egy kicsit,
beszámítja a napszámba. Ő is leült a ház mellett egy
tuskóra, a gyerekek, huss! köré.
- Tessék mesélni! - mondta Komor Évi, ő mindenki­
nek ezt mondja.
- Hohó, én azt aztán nem tudok! - csóválta a fejét
a kertész komolyan. Hasonlítottak egymásra a fiával.
Hogy bugyborékol ott a föld! - sikkantotta pöttyös
Luca, és az út mellé mutatott.
- Nem bugyborékol. Vakondok az - mondta Matyi
megvetően.
Jé, de érdekes! - nézegették a többiek.
És fecskénk is van - dicsekedett Matyi. - Ott ni,
a gerendán. Jobb is lesz, ha nem kiabáltok, mert elzavar­
játok őket.
- Dehogyis zavarják! - állította le Szikár István a kis
mérgeszsákot. - A fecske megérzi azt, ki a 'jó ember.
- Tényleg megérzi? - ámuldoztak a gyerekek.
- Gondolom. Valahogy úgy, ahogy megtalálja az utat
Afrikába meg vissza.
- Hogy találja meg?
- És mindig ugyanaz jön ide lakni?
- Mit eszik a fecske?
Öreg Szikár István mégiscsak mesélt, kierőszakolta
belőle a Titkos raj. Én is letelepedtem, de két gyerek
eltűnt a fák között. Meg kellett néznem, hogy hova?
Az almáskert felé mentek. Sokféle almafa volt itt, az
egyiken már piroslott a gyümölcs. Az után kapaszkodtak
a gyerekek, mire odaértem, már szakítottak is egyet-
egyet. Éppen szólni akartam, de valaki megfogta a kö­
nyököm. A kertész volt az, a fiatal. Ö is a gyerekeket
nézte, már régebben ott állhatott.
111
 - Ne pöröljön velük! Két almáért? - mondta halkan.
-De akkor is! - háborogtam én is súgva, csak azt
nem tudom, miért?
- Hagyja már. Nézze!
Csikó Mari beleharapott az almába, és olyan arcot
vágott nyomban, hogy elnevettem magam mérgemben.
Persze hogy rossz ízű még, téli alma az, nekünk is volt
Tiszaáron. Előbb piroslik, csak aztán érik, jóval később,
ilyenkor még rossz, fanyar. Én is kóstoltam már ugyan­

így. A két jómadár tanácstalanul álldogált egy darabig.

Csikós Mari messze hajította a harapott almát, de Kara
Manyi érte ment, mondott valamit, nem értettük. Aztán
hosszas kotorászás után valami cémafélét vett elő a köté­
nyéből. Piszmogtak, sugdolóztak sokáig. Néha félve
néztek a ház felé, nem jövök-e, nem látom-e a bűnüket.
Aztán nagy munkával felkötözték a fára a két zöld almát.
Vissza a helyére... Két majom! -
No látja! Megérte, nem? - mondta István. Mégis
kedves, visszavontam a reggeli véleményt.
- Ezt úgy nevezik: próbarepülés - itt tartott az öreg
kertész, amikor visszaértünk. A gyerekek figyelték a sza­
vát mozdulatlanul, volt, aki hasalt a fűben, vagy féloldal­
ra könyökölt; jó kényelmesre helyezkedtek, hosszúnak
remélték a mesét. -Nekirugaszkodnak, aztán elrepülnek
a meggyfáig. Hogy pihegnek az első út után! Fáradtak
meg ijedtek is. De aztán gyerünk újra! Egyre hosszabb
utat tesznek. Mire vége a nyárnak, megtanulnak repülni.
Megtanulták a fecskeéletet.
A gyerekek hallgattak, most nem követelőztek, hogy
tovább, tovább. Nézték a fényes levegőt, drukkoltak
a fecskéknek.
- Tessék ezt magnóra mesélni! — szólalt meg váratla­
nul pöttyös Luca.

112
 - Micsoda? - hőkölt vissza Szikár István, aztán neve­
tett. - Aztán minek az?
- Hát... mert szép. Meghallgatnánk minden este.
- Hogyhogy?
- Nekem itt a magnóm. Ilyen picike, ni! És van hozzá
kazetta, és azon jó tánczene. Mindig hallgatjuk este, pap­
lan alá bújunk takarodó után. De én letörlöm az egyik
oldalt, mert le tudom törülni, és akkor rá tetszik mesél­
ni...
Akkor vettek észre engem. Kár! Kár, hogy nem jött
létre az egyezség. Én is elhallgatnám öreg Szikár István
meséjét minden este. De lehet, hogy magnó nélkül is
hallom majd... „Mire vége a nyárnak, megtanulnak
röpülni. Megtanulták a fecskeéletet... ” Megjegyzek én
mindent, amit hallok, ha akarok. Jó az emlékezetem.
El is megyek színésznek, még úgyse választottam pályát.
Addig is ribizliszedőnek megyek, indulás!
Ifjú Szikár jött velünk a ribizlibokorhoz, Matyi rögtön
odahívta, hogy a mi párunkhoz álljon be, őneki ugyanis
el kell mennie, sürgős! István beállt a helyébe, szaporán
dolgozott. A gyerekekhez beszélt eleinte, nekem csak
később mondta:
- Tegnap láttam magukat messziről. Majd délben kö­
szönök az új ifivezetőknek. Eddig még nem jött ki a
sora.
- Maga nem jár táncolni?
- Nem járok. De különben szeretek táncolni.
- Akkor?
- Öreganyámhoz megyünk föl a faluba esténként. Be­
teg",
- Én a nagyanyámat szeretem legjobban a világon.
Meg a nagytatát.
- Öreganyám nevelt engem...
Matyi visszaérkezett szerencsére, mert a beszélgetés
úgyis megszakadt. Lihegve jelentette, hogy terítenünk
115
kell, azt üzenik a konyháról. Hűha, nem is néztem az
időt, szép kis ügyeletes vagyok, no hiszen!
A gyerekek lelkendezve indultak fölfelé. Unták is már
ezt a munkát, és fönn pontozni lehetett. Gyámoltalanul
néztem utánuk.
- Menjen csak! - biztatott a fiú. - Majd én elrendezem
a többit. Úgyis nehezek a kosarak.
-Jó. Kösz! Viszontlátásra, István! - hadartam, és
nyújtottam a kezem, tiszta piros volt.
- Viszontlátásra! Ribizli! - rázta meg a kertész, nem
zavarta a maszat. Erős kézfogása volt. Meg is mondom
majd a lányoknak, mert már sokszor megbeszéltük, hogy
az olyan fiú, akinek erős a kézfogása, már előre szimpa­
tikus nekünk.
De aztán nem meséltem mégsem Istvánról.

116
 11. ZAPORESO, ZIVATAR

A lányok végül is másnap ismerkedtek meg ifjú Szikár

Istvánnal, abból az alkalomból, hogy kimentett bennün­
ket a Balatonból.
Piroska csoportja volt az ügyeletes, de Miéi néni átvál­
lalta a csendes pihenőt. Azt mondta, fürödjünk egy na­
gyot gyerekek nélkül. Mert az igaz, hogy amikor ott
vannak a gyerekek, mi csak számolunk leginkább, hogy
megvan-e mind a húsz. Azonkívül spriccelünk, labdá­
zunk, csúszkálunk a csúszdán. Bár azt tegnap éppen betil­
totta Tutenkámon, mert az egyik gyereknek kitört a
foga. Hason csúszott lefelé, és fejjel érkezett az iszapba.
Nem sírt egyáltalán, legénykedett, hogy nem is fáj. Csak
sokáig kereste a víz alatt a fogát, azt mondta, szeretné
megmutatni otthon. Tutenkámon haragudott ránk,
hogy nem vigyázunk eléggé a gyerekekre. Hát hogy
lehet ennél jobban vigyázni? Én velük csúszom nap­
számban, pedig szédülök és félek is; veszélyességi pótlék
járna, nem szemrehányás. Úgyhogy én is haragudtam
Tutenkámonra, döntetlenre állunk; majd kibékülünk.
A faluban a zöldségesnél vettünk egy kis görögdiny-
nyét, az volt az oka mindennek. Mert mi négyen beszáll­
tunk a csónakba, a dinnyét meg bedobtuk a vízbe, hogy
behűtsük. Egyvalaki evezett - senki se tudott iga­
zán -, a többi meg lökdöste a dinnyét, hogy a nyomunk­
ban maradjon. Ha távolabb sodródott, akkor persze
hogy mi mentünk utána. Dirigáltuk az evezőst, kicsit
jobbra, inkább balra, nagyobbat ránts, elúszik! Rengete-

117
 get nevettünk. Csak Kati fürdőit, időnként beugrott a
vízbe, aztán visszajött.
Egyszer csak nem bírt visszamászni, abból vettük ész­
re, hogy hullámzik a tó nagyon. Beráncigáltuk azért vala­
hogy, de a dinnyénk végleg elveszett. Ketten azt mond­
tuk, hogy menjünk utána, ketten azt, hogy inkább a
partra evezzünk. De nem lett ebből vita mégse, mert
a csónak úgyis arra ment, amerre ő akart. Nem voltak
nagy hullámok, de olyan erősek, hogy elkapták az eve­
zőt. Mi csak kotorásztunk vele, mint két nagy főzőkanál,
annyit ért. Hol a levegőt suhintotta, hol a mélységbe
kapaszkodott, csak éppen nem szelte a vizet. Forogtunk
egy helyben. De ha mozdultunk, abban se volt köszönet.
A tó közepe felé sodort a hullám, ezt nem volt nehéz
észrevennünk. Megijedtünk mindannyian, de persze sen­
ki nem mondta, csak viccelődtünk kínunkban.
- Most hajótöröttek leszünk.
- Híres emberek... napokig a tajtékzó vízen!...
- Étlen-szomjan!
- Kit eszünk meg elsőnek?
- Melindát, ő a legkövérebb.
Akkor éppen én eveztem; nem elég, hogy kínlódom,
még csúfoltok! Meg is sértődtem, felálltam, csinálja más!
Megbillent a csónak, még jobban megijedtünk. Rögtön
kibékültünk persze, és bevallottak, hogy "bizony félünk.
A part egyre távolabb, mi meg csak itt kanalazunk, kapá­
lózunk.
- Szegény Andris bpityergett Piroska. No, hál’isten-
nek, ez halni készül, azt mondják, az ember akkor emle­
geti szeretteit.
- Miért pont ő a szegény? — förmedtem rá nyomban.
- Legalább kihúzna bennünket. Uszóbajnok, nem?
- Mihály is kihúzna - vetélkedett Kati, pedig külön­
ben normális. - Kihúzna, ha itt lenne.
- De nincs itt! - mondtam gorombán, és átvettem
118
újra az evezőt. Próbálkoztam, erőlködtem; az egyik jól
hasba vágott, mert visszalökték a hullámok.
- Valaki jön! - kiáltott Anna, ő eddig hallgatott.
- Hol?
- Ott a vízben... látod... mozog valami...
- Nem a dinnyénk?
- Bolond!
- Vagy az is egy hajótörött...
Felálltam megint, de most vigyázva, hogy ne billeg­
jünk. Én voltam itt egyedül használható, jól kinézünk.
Erőltettem a szememet, a hullám folyton betakarta az
illetőt.
- Szikár István. Értünk jön - közöltem olyan hangon,
mint akinek ez természetes, sőt közömbös jelenség.
Legalább most megismerjük — örvendezett Piroska,
és tovább könnyezett. Az előbb bánatában, most örömé­
ben, a képlet maradt, csak az előjel változott.
A fiú elérte a csónakot, a faránál húzódott fel, behasalt.
Őrültek! - mondta, erősen lihegett.
Félretolt engem az ülésről, és megragadta az evezőt.
Érdekes, most nem fakanál volt az, engedelmesen eve­
zett. Akkorákat rántott rajta István, hogy nem győztünk
kapaszkodni. Leültünk a csónak fenekére egymás után.
így, hogy már biztonságban voltunk, megnéztük a vihart
is. Jól megnőttek a hullámok közben, egyik-másik átcsa­
pott a fejünkön. A nap meg csak sütött rendületlenül,
csípte a bőrünket, és a bögölyök is csíptek, egyre több
lett, ahogy a nádasba behúztunk. Mert a nádasba kötötte
ki a csónakot István, értettem, hogy miért. Ott kevéssé
dobálja a hullám, nem szakítja el a láncát, mint esedeg
a nyílt vízen.
Másztunk ki a csónakból sorban, István nem szólt,
az evezőket, villákat szedte össze.
- Jaj de iszapos! - mondta Anna finnyásan.
- Szúrja a talpamat a nád...
119
 - Sikló nincs itt?
- Esetleg ölbe veszem magukat! - csikorogta a ker­
tész, úgyhogy abbahagytuk a nyafogást. Kiértünk a párt­
ra, ő is.
- Jól van, na! - mondta Anna békítőén. — Azért, mert
megmentetted az életünket, ne dühöngj. És ne magázz!
- Mifelénk ezt így szokás - morogta István, nem volt
kedve tréfálni.
- Mifelénk nem. Akkor most hogy legyen?
- Más dolgom van...
- Ne mondd meg a táborvezetőnek, hogy mi történt!
Nem mondod?
- Nem.
- Kösz! Rendes vagy! Úgyhogy akkor tegezhetsz!
Anna győzött. Mint a pingponglabda, úgy röpködtek
köztük a szavak. Anna lecsapott, azt hiszem, ez a szaksze­
rű kifejezés.
- Szikár vagyok - nyújtotta a kezét neki István.
- Én meg vizes. Vizes Anna, így hívnak.
Kati és Piroska is morogták a nevüket. Nekem már
nem kellett, amikor kezet fogtunk, István mondta helyet­
tem:
- Ribizli.
Csak a hajunk volt egyforma, mint négy fókáé, külön­
ben rendben megjelentünk a csoportunknál a csendes
pihenő végére. Megköszöntük Mici néninek az ügyele­
tet.
- Azt hiszem, vihar lesz - mondta. — Nem megyünk
a Balatonra a gyerekekkel délután.
Dehogy megyünk! Egyelőre elég volt! Még akkor
is éreztem a hullámokat, amikor a csapból folyt a víz.
Hamarosan dörgött már, és villámlott. A gyerekek
féltek, úgyhogy tornaversenyt rendeztünk. Leterítettünk
a földre két paplant, és mindenki produkált. Kézenállás,
cigánykerék, fejenállás. A legtöbben csak bukfencezni
120
tudtak. Én is. Pöttyös Luca az ágy korlátján tornászott.
Lengett, lógott, forgott rajta; a többiek tapsolták, újráz­
ták.
Csak Matyit nem érdekelte a műsor. Kiült az ablakba.
Egészen a rács kosarában kuporgott, elbűvölve nézte
a vihart. Olyan volt az arca, mint más gyereké, ha mozit
néz. Amikor lehúztam az ablakból, rosszkedvű lett, dur-
cás, belekötött a többibe. Mitől ilyen - sose tudom meg!
- Bújócskázzunk ajánlottam később.
Olyan lassan telt az idő, mint amikor egész órán felel­
tetnek. Többször a fülemhez tettem a karórámat most
is, azt hittem, megállt.
A bú jócskának örültek a gyerekek, de hamarosan kide­
rült, rossz időben nem jó ötlet: nincs hova bújni ugyanis.
Mert első menetben még csak bebújtak a szekrénybe.
Heves Évi találta ki, a többiek utánozták. Volt is egy
kis veszekedés, mert nem mindenki fért a szekrénybe.
Aki nem fért be, rögtön megsértődött, és azt mondta,
ő nem is játszik többet mivelünk. Úgyhogy gyorsan ki
is szedtem a bőröndöket a felső polcokról, oda bújt a
maradék gyerek. Csodálkozott is a hunyó, amikor vissza­
ért a szobába, hogy se ágy alatt, se ajtó mögött, sehol
senki nincs. De csak néhány pillanatig volt tanácstalan.
Mert a szekrény valósággal hullámzott. Pisszenés se hal­
latszott, de rögtön kitalálta, nem a nagykabátok gyömö­
szölik egymást odabenn. Odaugrott az ajtóhoz, csak rés-
nyire nyitotta, máris dőlt belőle a gyerek.
Éppen megunták már a bújócskát, amikor befutott
Piroska csoportjából az egyik gyerek, valamelyik Mária.
Önkéntes hírvivőnek csapott fel ezen a zivataros délutá­
non. Körbejárta a szobákat, és jelentette, mit játszanak
máshol. Most is ezzel érkezett.
Mi pókfocit játszunk. Az sokkal jobb! - mondta
nyelvnyújtogató hangon.
- Nem is igaz! Ez a jobb! — ripakodtak rá kórusban
121
 az enyémek; Mária Lujza kihátrált. Nálunk pedig fellen­
dült a bújócska újra, mert vállaltam, hogy én leszek a
hunyó. Sajnos csalódtak bennem, hamar megtaláltam
őket. Pedig húztam az időt, szándékosan benéztem min­
den zugba, nyitogattam az ajtókat hangosan, hadd örül­
jenek! De egyszer csak véget ért minden ide vonatkozó
ötletem. Három perc alatt megtaláltam a csoportot: a
titkos lépcsőn kuporogtak egy halomban. Utána együtt
kerestük Matyit vagy félóráig, hiába. Már aggódtam,
hogy soha többé nem lesz meg, és Tutenkámon a vacso­
ránál észreveszi a hiányt. A befalazott ajtó is eszembe
jutott persze. De nem ott volt mégsem, hanem a vázában.
A kastély folyosóján, egy beugróban hatalmas kőkorsó
állt, már sokszor megijedtünk tőle, mert a sötétben azt
hittük, hogy ember. Most már megszoktuk, és vagy há­
romszor elvonultunk előtte, mikor nagy dörrenés hallat­
szott:
- Kukk!
Persze hogy megrettentünk, valaki kicsit sikított. Az
összes elmúlt félelmek felújultak... úgy morajlott a vá­
zában a hang, mint az égzengés. Matyi diadalmas arccal
mászott elő belőle, bár kicsit körülményesen. Voltak
pillanatok, amikor azt hittük, beszorul. Azt mondta, ő
is félt ettől, és nem is vacsorázik, hogy ne nőjön a hasa
tovább. Mert majd más csoportokat is így ijesztget ezen­
túl. Hiába könyörgött neki Piroska az ebédlőben, nem
evett egy falatot se, csak a sót nyalogatta meg néha egy
kis paprikát. Úgyse használta különben senki, csak szaki
bácsi úgy rendelte, hogy a sótartónak ott a helye az
asztalon.
Szaki bácsi aznap este nem csapkodta a tálakat, és
Piroska bemehetett a konyhába paradicsomot mosni,
amikor ráadást kértek a gyerekek. Szaki bácsi szívébe
zárta Piroskát, és aztán ott is maradt a turnus végéig.
Pedig tévedésen alapult ez a megkülönböztetett bánás-
122
mód. Piroska fehér törülközőbe csavart fejjel jelent meg
a terítésnél, és becsavarta Mária Lujza és Mária Krisztina
fejét is, mint három muzulmán, úgy szaladgáltak ott
a fehér turbánban. Szaki bácsi azt hitte, az ő kedvéért
kötötték be a fejüket. Mi is azt hittük. Pedig csak eláztak
a nagy esőben mind a hárman, amikor mint naposok
lehúzták a zászlót. Piroska se fogta föl az összefüggést.
Úgy megijedt szaki bácsi kedvességétől, hogy azt hazud­
ta, szeret főzni. Gyűjti a recepteket. Szaki bácsi megígér­
te, hogy elmond neki egyet mindennap, és vissza is kér­
dezi, mert az ember fejből főzzön, ne könyvből. Piroska
beletörődött, hogy megtanul főzni, most már mindegy.
Ha lehet, majd diétás recepteket kér, ami sportolók kon­
díciójához való.
Anna olyan volt az étteremben, mint egy piros kígyó.
Szaladgált az asztalok közt, pedig nem is ő volt a napos,
de szaladgált, nyújtózott, csak hogy jobban lássuk az
alakját. Feszült rajta a piros kezeslábas ruha, nagyon
szép volt, divatos. No persze, az esti tánchoz öltözött.
Kati is, de ő tényleg tetszett. Kékfestő ruhája fehér fod­
ros, a szoknyája földig ért. Nekem is van ugyanilyen,
majd én is fölveszem, Katival szeretünk úgy öltözni,
mint az ikrek.
Csak még előbb következett a fürdetés. Nagy megpró­
báltatás volt az ifiknek, én szerettem! A többiek ugyanis
nevelték a csoportjukat — így kellett! Mondták a gyere­
keknek, hogy mit mossanak, hogy mossák, aztán ellen­
őrizték a leltárt. Én meg magam sikáltam őket, nem
helyes! A fürdőszobában körben zuhanyozók ágaskod­
tak, a középen meg egy szökőkút. A gyerekek nevezték
el annak; kör alakú medence volt, a közepén kőoszlop.
Abból folyt a víz vagy nyolc csapon. Beleültettem a
fél csoportot a szökőkútba, a másik fele a zuhany alá
állt. Pancsoltak, prüszköltek - én meg körbejártam, és
lecsutakoltam sorba mind a húszat. Kétszer húsz az ép-
123
 pen negyven, néha annyit mostam összesen. Mert mire
a végére értem, újra bepiszkolódott az eleje. Megtörül­
köztek, futottak be a hálóba - elméletileg. De közben
még egyet táncoltak a folyosón, lecsúsztak a lépcsőkorlá­
ton, bukfenceztek az ágyakon. Újra mostam az elejét,
de addig bepiszkolódott a vége... Hogy egyáltalán lefe­
küdtek, az annak köszönhető, hogy mesét ígértem. Ha
mindenki ágyban lesz, és tiszta is, mesélek. Esténként
egy mese. És egy ráadás. Szerettem a szappanszagú, me­
sehangulatú estéket. Eloltottuk a villanyt, mindennap
más gyerek ágyára telepedtem, így volt igazságos. Csak
Matyival kivételeztem, reméltem, hogy talán tartósan
itt marad. Most már itt aludt a gyerekek hálójában nagy­
részt. Csak hajnalban költözött át hozzám mégis. Fél-
álomban. hallottam a meztelen talpa neszét és a surranást,
ahogy becsúszott a paplan alá, a másik ágyba. Reggel
rászóltam, hogyne költözködjön minden éjjel. De bizto­
san hiányozna, ha nem hallanám hajnalban a trappolást.
Ez az este másképp alakult. Mire befejeztem a mosda-
tást, és visszamentem a hálóba, feldúlt állapotban foga­
dott a csoportom. Elveszett az Editke pizsamája!
Eiditke a mamája pizsamájában aludt, csak a kabátban,
az is térden alul ért neki. Már első este feltűnt, azt hittem,
tévedésből tették a csomagba, de volt vele egy rendes
gyerekpizsama is. Ezt csak ő dugta el, ebben akar aludni
itt, mert olyan jó anyuszaga van.
Úgyhogy most nem az elvesztéstől voltak kétségbees­
ve az enyémek, dehogy! Ahhoz hozzászoktak ők is, mi
is. A társalgóban nyitottunk egy „Talált tárgyak fiók-
já”-t. Naponta megtelt az kardigánnal, zsebkendővel,
nyakkendővel, ceruzával, játékkal. Aki talált valamit,
ide tette, aki elvesztett, itt kereste. Nagy volt a forga­
lom...
- Megnézted a fiókban odalenn? - kérdeztem Editkét
rögtön.
124
 A Juli nézte, mert én csak sírok. De nem találta.
Nincs sehol... Anyukám, anyukám - szipogta Editke.
- Az én anyukámnak is van szép pizsamája - mondta
elhaló hangon Juli.
- Az enyémnek is. És ő is nagyon szép.
- Biztosan rám gondol most az anyukám.
- És a testvérem is rám gondol. Hiányzóm neki.
- Nekem is van testvérem. Sok! - ezt Matyi mondta.
A hangja másmilyen volt, mint a többié. Disszonáns
hang a kórusban, mondaná Zoli bácsi, a zenetanárunk.
A gyerekek sírósan beszéltek, talán sírtak is, honvággyal
lett tele a szoba. Matyi éberen ült az ágyában, érdeklődve
nézte a szomorkodókat, majdnem kárörvendő volt az
arca. A többiek már a napokat számolták, hányat alszunk
még a szülői látogatásig. No, ebből nagy sírás lesz, jobb,
ha itthon maradok! Átszóltam Katiéknak, ne várjanak,
nem megyek ma táncolni.
Csikó Mari ágyára ültem, és kezdtem az esti mesét.
Sok ráadást mesélhettem, nem számoltam, csak figyeltem
a szuszogást. Meg tudtam már különböztetni sötétben
is, mikor alszik egy gyerek, mikor van még nyitva a
szeme. Lehet tudni azt a szuszogásról.
Arra ébredtem, hogy Matyi szólongat, menjünk már
a mi ágyunkba. Elaludtam mesélés közben én is, a Csikó
Mari ágya végén. Olyan jól aludtam ott összekuporodva,
kár, hogy Matyi fölkeltett! El is felejtettem tiltakozni
az ő költözködése ellen, kézen fogtam, mentünk át a
szobámba. Rögtön besurrant az ágyába, fülig húzta a
takarót.
A vendéglőből felhallatszott a zene, korán volt még,
fél tíz csak. Az ablakomból oda láttam; ma többen vol­
tak, mint általában. Anna piros kígyóalakját és Kati iker­
ruháját rögtön észrevettem. Tutenkámon Zsuzsával be­
szélgetett, mint mindig.

125
%

- Ezek a gyerekek is hazamennek?-szólalt meg Matyi

a paplan alól. Nem alszik még?!
- Hazamennek, de még sokára. Most aludj szépen!
- Engem mikor visznek már haza?
- Majd hazavisznek, Matyi, meglátod...
- Majd ha jó leszek?
- Persze. Most aludj szépen!
- Biztosan tudod?

elaludt. Lehet, hogy az előbb álmában

beszélt, szokott máskor is, mindig ilyen témában.
Néztem a táncolókat még egy ideig. Szikár István
nem volt köztük, ennek örültem. Hogy mi közöm hozzá,
és miért jó ez?... Mindenesetre megcsókoltam Matyi
feje búbján azt a kis súroló kefét.

126
 12. CASTANEA SATIYA

- Hogyhogy István nem jár táncolni? - kérdezte Pi­

roska a betegszobában. Ebéd után eszünkbe jutott, hogy
megmérjük magunkat, azért mentünk oda mind a né­
gyen. Hilda feküdt a fehér huzatú díványon, fehér kö­
penyben és mozdulatlanul, hogy az uborkaszeletek le
ne essenek az arcáról. Mesélte, hogy ő mindennap tesz
zöldség- vagy gyümölcspakolást az arcára, a vitamintól
szebb lesz a bőr. Hát ráfér, bizony, csak pakolja! Nem
örült a jöttünknek, megjegyezte, hogy nem jó időpont
a mázsálásra, ebéd után mindenki fél kilóval nehezebb.
Megnyugtattuk, hogy minket ez nem zavar, legfeljebb
levonjuk a bruttó súlyból. Különben nagyon is izgattak
a kilóink, azt figyeltük árgus szemmel, és nem hallottuk
Piroska kérdését. Megismételte:
- Hogyhogy István nem jár táncolni?
Már éppen akartam mondani, hogy a beteg nagyanyját
látogatja, amikor Hilda megszólalt:
- Velem van esténként.
- Veled? - a három lány egyszerre csodálkozott. Én
meg csak örültem, hogy nem meséltem a nagymamát.
Micsoda nevetséges helyzet lett volna!
- Átveszem vele a latint — magyarázta Hilda fontos­
kodva. - Nagyon tehetséges.
- Latint tanul? - ámuldozott Anna.
- Nem tudtad? Magnóról meg könyvből is. Persze
jobban megy a tanulás egy jó partnerral.
Hilda éppen olyan szerény, mint amilyen szép...

127
 Miért éppen latint tanul? firtatta Anna tovább.
Miért érdekli, ugyan, nem mindegy?!
- Hát ezt se tudjátok? Kertészeti főiskolára készül,
és már előre betanulja a növényhatározót. Azt láthattátok
a parkban, hogy minden növény neve magyarul és latinul
olvasható a mellé szúrt táblán, azt ő csinálta már. Igazán
szépen dolgozik a fiú. Biztosan felveszik. De azért a
latin nem egyszerű. Sokat kell javítanom a fordításán...
- Hilda egyre bőbeszédűbb lett, szedegette le az arcáról
az uborkasalátát.
- Már elég szép vagy? - kérdezte Anna csípősen, de
a többiek kirángatták a betegszobából, mielőtt össze­
vesztek volna Hildával.
Lerohantak a parkba nyomban, és ellenőrizték a táblá­
kat. Néhányat lemásoltak, nem értettem, hogy miért.
Én nem mentem velük, ügyeletes voltam, és különben
is! Engem se a biológia, se a latin nem érdekel. Szikár
István úgyszintén nem. Magamban azért számolgattam
az időt; olyan hosszú egy este, a latintanulás és a beteglá­
togatás is belefér. Nem hinném, hogy István hazudott
volna nekem! És ha mégis, hát aztán!
A gyerekek levelet írtak a csendes pihenő alatt, ki
azért, mert kapott postát otthonról, ki meg azért, mert
nem kapott. A postát mindig ebéd után osztottuk, így
az öröm és a sírás, a dicsekvés és az irigykedés legalább
lezajlott a csendes pihenő alatt. Mert nagy vihart kavart
mindig a levélosztás. Amikor az ügyeletes ifi megjelent
kezében a köteggel, olyan csend lett, mintha lepkék ta­
nyáztak volna az ebédlőben. Merev derékkal ültek a gye­
rekek, merev arccal nézték a levélosztó ifit; csak a szem­
pillájuk repdesett. Úgy megsajnáltam ilyenkor őket, any-
nyira vágyakoztak az otthoni hírekre! És lépegetni is
szerettek. Mert akinek a nevét felolvasta az ifi, az oda­
ment hozzá a levélért. Lépegetett végig az asztalok kö­
zött, a többiek meg nézték, volt, aki megszorongatta
128
a kezét. Mindenesetre erre a pár pillanatra ő volt a fősze­
replő az ebédlőben. Megfigyeltem, hogy nem is bontot­
ták ki a levelet rögtön, nézték tovább, kit szólítanak
még, és kit nem. Amikor elfogyott a levélköteg, és kivo­
nultunk az ebédlőből, mindig akadt néhány gyerek, aki
még odament az ifihez, és megkérdezte, biztos-e, hogy
ő nem kapott. Mindig kevesebben kaptak, mint várták.
Ezek aztán szomorkodtak egy ideig, ők leginkább el
is aludtak a csendes pihenőn. Első napokban ebéd előtt
osztottuk a levelet, akkor a csalódottak nem ettek, ezért
is változtattunk a sorrenden.
Az én csoportom fele is szorgalmasan írt, a másik
fele szomorkodott. Kara Manyi sírdogált. Azt mondta,
nem az a baj, hogy ma nem kapott levelet, hanem hogy
elveszett a tegnapi. És a fénykép is, amit küldtek neki
a kistestvéréről, és itt volt a fiókjában, és csókolgatta
legalább az este. Megint a „Talált tárgyak fiókját” ajánl-
gattam, hogy biztosan ott lesz, de féltem, hogy mégsem,
és itt állok tehetetlenül, mint Editke pizsamája esetében.
Végigjártam a többi hálót, közben láttam meg Matyit.
O nem vett észre engem. A titkos lépcső egyik fokán
térdelt, és rákönyökölt a másikra. Azon feküdt a levélpa­
pír üresen, a borítékra firkálta a címet éppen. Láttam,
hogy kapkod, ideges. Nem szóltam persze, majd kiderül,
kinek ír. A csendes pihenő után az ügyeletes ifinek adják
oda a leveleket, ő viszi a postára. Az én csoportomból
kilencen írtak, nem volt nehéz megtalálni köztük Matyi­
ét. Saját magának írt ugyanis... O nem kapott még
levelet soha, úgy látszik, nem is várhatott. Ki kellett
valamit találnia, hogy ő is lépegethessen egyszer az ebéd­
lőben, hogy őt is irigyeljék, csodálják a többiek.
Úgy megsajnáltam, hogy délután neki ígértem a füg­
gönyt meg a pizsamámat, aminek buggyos az ujja és
a nadrágja. Mondtam, hogy török lány lesz belőle. Jel­
mezbálra készültünk, mindenki turkált a bőröndjében,
129-
 csereberélték a ruhadarabjaikat lázasan. Matyinak nem
volt bőröndje, ő idevalósi, szép, szabályos intézeti ruhák­
kal.
Amikor megmondtam, hogy az én pizsamám lesz a
jelmeze, nem szólt semmit. Kicsit meg is sértődtem. De
amikor a többiek lementek a parkba játszani, fogta a
karomat, visszahúzott a folyosóra.
- Megmutatom neked a titkomat - mondta, és a kő­
korsóhoz vezetett. - Segíts belemászni, légy szíves!
- Minek? - értetlenkedtem.
- Hogy megmutassam a titkomat.
- Beleszorulsz...
Most már mindegy. Megígértem - mondta elszán­
tan, és eltűnt a kőkorsó hasában. Csak a két kezét duga
ki legközelebb. Az egyikben Editke pizsamája volt, a
másikban Kara Manyi fényképe.
- Nem haragszol? - kérdezte a korsóból.
- Dehogynem! - mondtam dühösen.
- Mondd, hogy nem haragszol...
- Hogy tehettél ilyet?... Hogy sírtak a többiek!
Mindig csak dicsekedtek... és nekem sosincs fény­
képem, semmi.
Ha valaki erre jön, és meglátja, hogy a kőkorsóval
társalgók?!...
- No gyere már ki, Matyi!
- Nem haragszol?
- Nem. Szépen visszaadod nekik a holmijukat.
- Én adjam vissza?
- Ha elvetted, neked kell.
- Nem! Akkor inkább benn maradok a vázában.
O győzött. Nemcsak azért, mert nem akartam, hogy
a kőkorsóban lakjon végleg hanem mert nagyon sajnál­
tam. Nem is értettem magam, hogy miért? Matyi biztosí­
totta számomra a mindennapi mérgelődést. Dühöngem
is miatta eleget. Aztán megpróbáltam megfejteni vadem-
130
be r- magatartás át; nem sikerült. Még gyakorolnom kell
Matyit, mondaná Tutenkámon. Igaz, hogy azt is mondta,
hogy a gyerek egyedül hozzám ragaszkodik. Furcsa ra­
gaszkodás!
A többiek a parkban nyüzsögtek. Gyűjtötték a rozsét,
mert tábortűz is készül, éppen holnap este lesz. Idős
Szikár István volt a parancsnok, ő mondta meg, merre
található száraz ág, apró gally. Ifjabb Szikár a gúlát állí­
totta össze szakszerűen. Mert nem lehet csak úgy egy­
másra dobálni a gallyakat ám! Illetve lehet, csak akkor
nem lesz szép a láng, és összevissza száll a füstje. Középre
két-három vaskos ágat tett István, megtámogatta sok
vékonnyal, és közédugdosta az apraját. A gyerekek áhí­
tattal nézték. És még Hilda is. Megjelent a parkban várat­
lanul, máskor alig jön elő a betegszobájából. Most fehér
köpenyben volt, a kezében elsősegélynyújtó doboz.
Te már jelmezben vagy? - kérdezte Anna, mikor
megizzadva, egy jó nagy ággal odaért. Úgy kérdezte,
hogy István is hallhassa.
- A rőzsegyűjtésnél megsérülhetnek a gyerekek. Azért
jöttem, hogy rögtön lemossam az esetleges karcolást
magyarázta Hilda, kicsit zavart volt.
- O, ez igazán nagy gondosság! - mondta Anna, aztán
a karjával körbemutatott. - Arra vannak a gyerekek...
Az egész park területén karcolhatják magukat.
Hilda szó nélkül otthagyta őket, és attól kezdve a
parkban bolyongott. Ha feltűnt, mint egy fehér felkiáltó­
jel, harsányan ráköszöntek az ifik:
- Paeonia sufruticosa — mondta Kati.
- Fagus silvetica - mondta Piroska; elcsuklott a hang­
ja.
- Evanymus fortunei coloratus. — Anna mondta a leg­
nehezebbet, aztán még rá is duplázott: - Tarka kúszó
kecskerágó!
Ebből értettem meg én magam, hogy a növények latin
131
nevét mondják - azt írogatták fel ebéd után csak hogy
bosszantsák Hildát.
Sikerült.
Később még Tutenkámon is csatlakozott a Hilda-
bosszantó akcióhoz, nem tudhatta persze, hogy összees­
küvés részese ezáltal. Egyszerűen igazságos akart lenni,
és azt mondta: Hilda úgyse ügyeletes soha, mert az az
ifik dolga valóban. De ma este mégis legyen ő itt helyet­
tem, én menjek a többivel táncolni, tegnap úgyse voltam.
Drága Tutenkámon, százszor drága! Ma este, ha felkér
Bálint - ha még egyáltalán rám ismer -, megmondom
neki, hogy inkább Tutenkámont kérje fel. Biztosán tud
táncolni, és szeret is. Tutenkámonról minden feltételez­
hető, ami más felnőttnél szokatlan.
Este rövidet meséltem, és nem volt ráadás. A gyerekek
belenyugodtak, és megígérték, jók lesznek a betegszo­
básnál is. Csak Matyi duzzogott, hogy elmegyek. Bele-
bújt a dunnahuzatbá, a takaró mellé, és a nyakánál be­
gombolta a nyílást. Mint akit zsákba varrtak! Aztán,
hogy nem törődtem vele, utánam kiáltott:
- Ribizli!
Érdekes, én megfordultam. Pedig nem is így hívnak.
- Úgyis tudom, hogy ez a csúfneved - mondta Matyi,
amikor odamentem az ágyához. Mégiscsak elérte, amit
akart!
- Honnan tudod?
- Hallgatóztam, amikor István mondta.
- Szép dolog a hallgatózás, mondhatom.
- És most is megleslek majd, hogy kivel táncolsz.
- Csak leskelődj! Vége is a barátságnak!
- Vigyél el engem is!
- Kisgyereket nem szoktak táncolni vinni este.
- Nem is oda! Haza vigyél!
- Majd jönnek érted, Matyi, mondtam már...
Türelmeden voltam, vártak már rám a többiek. Aztán,
132
amikor végre elindultunk, bántott a lelkiismeret. Csak
hitegetem ezt a szegény Matyit, hogy hazaviszik, pedig
nem is tudom, hol van neki a haza. Már mondtam Tuten-
kámonnak, írjunk a szüleinek, de azt felelte, mi nem
rendelkezhetünk Matyi dolgaiban, ő az intézethez tarto­
zik. És azt ajánlotta ő is, hogy próbáljam megnyugtatni
inkább én. Hát próbálom, próbálom, de nem lesz annak
jó vége, hogy folyton becsapom. Most is szegény ott
alszik dunnahuzatba gombolva... De a Ribizli nem
csúfhév, az nem igaz. Inkább becenévféle, mint a Gyön­
gyi, Baba, Cica, csak sokkal kedvesebb. Utálnám, ha
Cicának hívna valaki, de a Ribizli... olyan jópofa. Persze
jobb, ha nem terjed el, még csak az hiányzik, hogy így
becézzen a csoportom. És egyáltalán senki ne becézzen,
nem hiányzik, szép nevem van, nekem jó!
- Melinda! No végre! Szervusz! - így fogadott Bálint,
egészen jólesett! Mindjárt mentünk táncolni, a kapuból
egyenest a zongorához vezetett.
- Úgy vártalak minden este - mondta kedvesen.
- Ügyeletes voltam.
Tegnap nem!
- Az szorgalmi feladat volt. Honnan tudod, hogy teg­
nap nem?
Megkérdeztem a lányokat. Azt hittem, haragszol
rám.
- Még nem is ismerlek. Nincs miért haragudni.
- Ha megismersz, se lesz, meglátod.
- Jó, majd megnézem.
A zene elhallgatott, de Bálint nem engedte el a dere­
kam. Ezt nem szerettem. Mondtam, hogy üljünk le in­
kább. De addigra újra megszólalt a zene, igaz, nem lehe­
tett rá táncolni. Mert négykezest játszottak, Kati és a
zongorista - de nagyon jól! Odakönyököltünk a zongo­
rára, előbb csak Bálint meg én, aztán a többiek. Hallgat­
tuk a hangversenyt. Nagyon jól játszottak azok ketten.
133
 Külön-külön eddig is tudtam róluk, Kati az iskolában
sokat játszik a klubdélutánokon. A papája tanítja, akinek
az a foglalkozása, hogy zongorázik egy étteremben estén­
ként. De Kati csak a kedvéért tanul zenét, különben
vegyész lesz vagy gyógyszerész. Jobbnál jobb számokat
játszottak, mi meg énekeltünk, persze csak a lányok.
Miért szeretnek a lányok énekelni, és a fiúk nem? Igaz,
ez se általános. Mert például anyut meg Baba nénit sose
hallottam énekelni, Sándor bácsit viszont gyakran.
A Segédpilóta meg fütyült mindig... Milyen rég nem
gondoltam rá, érdekes!
- Táncolunk? kérdezte Bálint, és átölelt. Jól táncolt,
jobban mint bárki, akivel eddig táncoltam. És egész csi­
nos fiú, ahogy így elnézem.
- Olyan szép pici kezed van - mondta Bálint. Nagy
kár volt! Először is, mert nincs pici kezem. Akkora
kezem van, mint egy lapát, ezen sokat nevettünk már
otthon is. Másodszor, nem szeretem az ilyen ódivatú
bókokat. Egyáltalán: nem szeretem, ha részleteznek,
hogy mi szép rajtam, és mi nem. Egyikről se tehetek!
- Most én leülök — válaszoltam. - Te meg kérd fel
a táborvezetőt!
Majdnem sírva fakadt.
- De miért?...
- Kérd csak fel szépen. Különben nem enged el más­
kor engem se!
Szegény Tutenkámon, miket terjesztek én róla! O cso­
dálkozott legjobban, amikor Bálint meghajolt előtte. De
aztán kedvesen nevetett és felállt. Igazam volt, jól táncolt
nagyon, szerintem jobban, mint bármelyikünk. Ezt más
is észrevette, mert attól kezdve sorba lekérték őt a, többi
fiúk is. Szerencsét hoztam Tutenkámonnak... Ha tud­
ná!! Biztos megbuktatna matematikából visszamenőleg,
vagy legalább intőt adna. Tőle úgysincs intő a szép kis
gyűjteményemben. Tizenkét intőm volt hetedikben, vé-
134
giggondoltam most mindet, mert a Vince nevű úr, akivel
táncoltam, úgyse szólt egy szót se. Aztán lekért Bálint
újra.
No végre! - mondtam megkönnyebbülten, hogy
elhagyhattam a néma legényt. Bálint, félreértett, és na­
gyon megölelt.
- így nem szeretek táncolni. Mint egy szendvics, úgy
nézünk ki - mondtam undokul.
Megsértődött persze, és ő is néma lett.
Anna ropta mellettünk, jó kedve volt nagyon, és oda­
kiáltotta nekem:
- Castanea sativa!
Bolondos lány! Jó ödet volt ez a latin köszönés dél­
után, Hilda majd megpukkadt mérgében.
- Mit mond a barátnőd? - kérdezte Bálint értetlenül.
- Szelídgesztenye, azt mondja.
- Nem értem...
- Olyan szelíd vagyok, mint egy gesztenye. Ezt mond­
ta a barátnőm.
- Ja? - Szegény fiú kicsit zavart lett, nem csoda! -
Tudod mit-, legyél is szelíd inkább! Az előbb olyan szúrós
voltál.
Meg még ilyeneket mondott biztosan, mert nem na­
gyon figyeltem. Nekem a castanea sativáról egészen más
jutott eszembe. Arra gondoltam, Szikár István most va­
jon latint tanul éppen, vagy beteget látogat?

135
 13. BÚFELEJTŐ GYÜMÖLCSRIZS

- Melinda, gyere csak az irodámba! - kiáltott be a

háló ablakán Tutenkámon. Dühös volt a hangja, te jó
isten, mit csináltunk már megint, vagy mit nem?! Matyi,
pöttyös Luca, az egész Titkos raj... többféle változat
lehetséges. Mindenesetre magammal vittem az aranysep­
rűt. Gondoltam, azzal ellensúlyozom majd a bűnöket.
Aznap reggel nyertük éppen, itdétünk alatt először.
Mi ifik alapítottuk ezt a díjat, mert reméltük, hogy
ezáltal jobban megy majd a takarítás. A hálókat a gyere­
kek maguk takarítják, így szólt a házirend. Vállalkoztak
is rá nyomban, de ami azután következett... Éppen
hogy föl nem szántották a szobát. Mindent elmozdítot­
tak, megforgattak, kihúztak, benyomtak. Röpült a toll
a levegőben, az ágy alatt pihecsapatok tanyáztak. Ki
tudja, miből van egy ilyen pihepamacs, és hogyan kelet­
kezik?! Az ágyakon lomhán hevertek a párnák, minden
paplan alatt egyforma kis kupacok: a gombócba gyűrt
hálóingek.
Tanítottuk őket takarítani egyre, de mert nem volt
túl nagy a lelkesedés, megalapítottuk az aranyseprű ren­
det. Anna fedezte fel a csepp cirokseprűt a kertészetben,
öreg Szikár István műve volt. Elkérte kölcsön, de örök­
be is megkaptuk, amikor elmondta, mire kell. Reggelen­
ként az a szoba kapja az aranyseprűt elismerésül, ahol
legnagyobb a rend. Egész nap ott áll az ajtó előtt, aki
arra jár, láthatja, ez a legtisztább háló. A gyerekek rögtön
beleszerettek az édes kis cirokseprűbe, vetélkedtek érte.

136
 Az enyémek aznap nyerték el először, és már éppen
ünnepelni akartam őket, amikor Tutenkámon szólított.
Seprűvel érkeztem az irodájába. Bálint ült az egyik
széken, zavart volt, időnként gyűrögette a fülét.
- Hát tessék, ismételje meg a kérését! Ha jól értettem,
kettőnknek szól, Melindának és nekem — szólította fel
Tutenkámon hivatalosan.
- Igenis. Azt szeretném kérni, hogy tessék elengedni
velem Melindát vitorlázni. A csendes pihenő alatt.
Mint egy lánykérés, gondoltam, és lesütöttem a sze­
mem. Szelíden söpörgettem magam előtt az aranysep­
rűnkkel, és majd szétrobbantam a dühtől. Ez a Bálint
megbolondult! Hogy jut eszébe, hogy bejöjjön ide Tu-
tenkámonhoz ezzel a vitorlaüggyel. Miért nem nekem
szólt?!
- És - folytatta Bálint, és megint megcsavarta a fülét
- ha másképp nem lehet... természetesen... önnel
együtt.
Ezt Tutenkámonnak mondta, és úgy nézett rá, olyan
szomorúan, mint aki most indul száműzetésbe.
Te jóisten, ez elhitte, amit tegnap Tutenkámonról
mondtam, hogy csak akkor enged el engem táncolni,
ha őt is táncoltatják. Rossz vicc volt! És Bálint azt gon­
dolja, a vitorlázásra is érvényes...
- Nos?! - kérdezte Tutenkámon, és rám villant a sze­
me; villogott a kontya is.
Csak söprögettem. Kis csönd után ő folytatta:
- Én elengedem, nem ügyeletes. És én nem megyek.
Hogy Melinda megy-e, azt beszéljék meg ketten. Vi­
szontlátásra, fiam! Rendes fiú maga, hogy engem is meg­
kérdezett.
Bálint megkönnyebbülten állt fel, és rám mosolygott,
mint egy boldog vőlegény.
- Én köszönöm nem kérem... mármint az engedélyt.
Köszönöm, én nem megyek vitorlázni - hadartam.
139
 - Miért? - Bálint kérdezte-e vagy Tutenkámon, nem
is tudom, mert a válaszon gondolkodtam, a kifogáson,
hogy jó legyen.
- Víziszonyom van ugyanis.
- Hát... akkor viszondátásra-mondta Tutenkámon.
Indultunk kifelé. Én nem mertem Bálint szeme elé
kerülni, inkább Tutenkámont választottam, megálltam
az ajtóban.
- Maradhatok még egy percre?
- Éppen kérni akartalak erre!
Bálint szegény elköszönt és kiment.
- Nem igaz, hogy víziszonyom van - mondtam gyor­
san, még mielőtt Tutenkámon kérdezett.
- Hanem?
- Idegenkedem Bálinttól.
Ez, mint kifejezés, szép. Most mondd úgy, hogy
meg is értsem.
Nem szeretek vele lenni... Úgy táncolunk, mint
egy szendvics, egymásra borulva... És különben is.
Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi bajom vele.
Tehát nem tetszik neked Bálint.
Nem. Nem tetszik. Egészen biztosan!
- Akkor mondd meg neki, édes lányom, és ne szé­
dítsd!
- Igen-
Menj utána, intézd el a dolgot becsülettel.
- Megyek.
- Ja, és még valamit. Ne velem ijesztgesd az udvarlói­
dat, jó?!
Meg akartam magyarázni, de nem jutottam szóhoz,
mert Bálint visszajött.
- Bocsánat a zavarásért, de... az a helyzet, hogy...
eltűnt a kisbabánk.
- Milyen kisbaba? - kérdezte Tutenkámon, érdekes,
Bálinttal egyáltalán nem volt türelmetlen.
140
 - A nővérem kisbabája. Délelőtt én vigyázok rá, míg
szabadságon vagyok. És most elhoztam magammal,
mert nincs kire hagyni. És el akartam kérni Melindát.
Tetszik tudni...
- Hol hagyta a kisbabát, mikor bejött ide?
- Itt a könyvtárban. Összetoltam két fotelt, gondol­
tam, csak nem esik le addig. De most nincs ott. A kis
takarója se...
Matyi! Ö vitte el a csecsemőt biztosan! Remélem,
ezt nem a kőkorsóba tette...
- Majd én megkeresem. Sejtem, hol lehet... - nyug­
tattam meg Bálintot és Tutenkámont egyszerre. Biza­
kodva néztek rám.
Felrohantam a hálóba. A miénkbe és a másik háromba
is benéztem. Sehol senki! Ijedtemben ottfelejtettem az
aranyseprűt valahol. Talán Anna szobájában, pedig ott
volt csak igazán rendetlenség! Szétdobálva minden ru­
ha... Ma szabadnapos, biztosan kiment a faluba, és órá­
kig öltözött.
Az ebédlőben és a könyvtárban se leltem senkit.
- A pakkban lesznek biztattam Bálintot, és futottam
a hinták felé. Bálint meg csak állt a szökőkútnál, mint
a kőszobor testvére. Annyi csapás érte szegényt ma reg-
gel!
Benéztem a tölgyfa odvába, oda is szoktak bújni gyere­
kek. Hallottam, hogy közeledik a kis traktor, lehet, hogy
nem is az a neve, mindegy. Egy bicikli és egy láda össze­
nőve, motor hajtja, az biztos, mert pöfög. Ezen hordja
fel István reggelenként a kertből a friss zöldséget a kony­
hára. Néha szénát szállít rajta, meg levágott faágat. Most
biztosan a zöldséget hozza, legalább megkérdezem, nem
látta-e Matyit valahol.
A kis traktoron tényleg István közeledett, a ládában
zöldbab volt meg káposzta. És még Anna, kertészlány-

141
nak öltözve. Pöttyös kis szoknyácskában, fehér habos
blúzban. A haja egyszál copfban; egyszerű és takaros...
Kár, hogy lemondtam a vitorlást és Bálintot!
Szervusztok! - mondtam könnyedén, és futottam
tovább. Hogy dobogott a szívem! Felpuhultam? Nem
bírom már a futást...
A gyerekzsivaj ellenkező irányból hallatszott, az úszó­
medencénél van mindenki most. Napoznak, homokoz­
nak. Tizenegytől fürdés. Tudom én a napirendet fejből!
De Matyit is tudom fejből, úgy látszik, mert ő a hintánál
volt, ahogy gondoltam. Alig lengett az a hinta, amelyi­
ken ült, máskor pedig olyan vadul hajtja, hogy balesettől
féltem őt. Most éppen hogy ringatózott. A karjában a
csecsemő. Óvatosan fogta, ügyesen is, és dúdolt neki
úttörődalokat. Azt énekeljük velük naphosszat, miért
ne lenne jó a babának is?
- Szereti, ha énekelek neki - közölte velem boldogan,
amikor lihegve odaértem.
Semmi ijedtség, semmi bűnbánat! Olyan természete­
sen játszott a csecsemővel, mint más gyerek a babával.
Matyi különben sose babázott, pedig volt bőven itt az
intézetben. Azt mondta, hogy a babák mind buták. Ha
egyáltalán játszott valamivel, akkor lepkét fogott magá­
nak, meg bogarat. De nem bántotta őket, nem kínozta,
csak figyelte egy darabig. Aztán elengedte mindig.
- Figyeld csak! Ezt szereti legjobban - és rázendített
a chilei dalra:

Venceremos, véne eremos

Porba hull sok rozsdaette lánc...

Mély hangja volt, mint egy kamasz fiúnak. Próbáltam

a szigorúságot...
- Matyi, most add vissza rögtön a babát!
Szeret itt lenni nálam...
142
 - Nem szabad nyaggatni egy ilyen kicsit!
Nem nyaggatom. Hintázunk.
- Elcsented. Jól megijesztetted a nagybátyját.
- Olyan szép, mint egy szitakötő...
Átadta a csecsemőt nekem ellenkezés nélkül. De hogy
valami rosszat tett, azt nem fogta föl. Miért lenne baj,
ha ő szeretget egy kisbabát... Addigra Bálint is odaért.
Nem haragudott Matyira egyáltalán. Nevetett, amikor
elmeséltem a „venceremos”-t.
Akkor jött visszafelé a kerti traktor, zöldbab nélkül,
Annával a ládában. István csodálkozva nézett ránk. Úgy
álltunk ott mi négyen, mint a Szent Család a festménye­
ken. Nem bántam.
Bálintna k persze nem mondtam meg, hogy nem tetszik
nekem, és ne udvaroljon, kár érte; most valahogy nem
illett ide a téma. Sőt megkértem egy szívességre. Délután
lesz a jelmezverseny. Az egyik gyerekem Lúdas Matyi
lehetne... Szerezzen már neki egy libát kölcsön! Boldo­
gan megígérte persze. Még választékot is ajánlott: ko-
pasztott liba legyen vagy tollas, mert nekik van mindket­
tő. Mondtam, hogy mindegy, az irodalomban erre vonat­
kozóan nincsen utalás.
A jelmezversenyt a kastélyban rendeztük, és részt vett
rajta a falubeli iskola, csak a kisdobosok onnan is. így
persze még nagyobb volt az izgalom: kié lesz a legjobb
jelmez? A nyertes egy hatalmas tortát kap, Zsuzsanna
rendelte meg szaki bácsinál. Haragban is voltak már
két napja emiatt, de a diótorta ott volt a jégszekrényben,
mindenki magának remélte. Luca azt mondta, ha ő nyeri,
megosztja a Titkos rajjal, az biztos.
A kastély terasza volt a színpad, ott vonultak fel a
versenyzők zenére. A vendéglőbeli zongorista játszott;
őt meg Kati kérte kölcsön. A zsűri a lépcső előtt ült.
Tutenkámon, Zsuzsanna mitőlünk, a faluból a tanítónő
és a postás, mert az ő fia is versenyzett. Később valaki
143
kitalálta, hogy a zsűri páratlan számú legyen, így kell
a szavazáshoz. Akkor még bevonták szaki bácsit gyor­
san, ő biztosan pártatlan! Senkivel se kivételez, megve­
téssel nézte az egész cirkuszt.
A kastélyból persze ott volt minden felnőtt. A faluból
is jött néhány szülő közönségnek, ünneplőbe öltözve.
Mi, ifik melegítőben voltunk mind a négyen, mert vala­
mennyi ruhánk szétosztva a gyerekek közt jelmeznek.
Anna meg én lökdöstük be a jelmezeseket a színpadra,
Kati a zongoristát vezényelte. Piroska használhatatlan
volt, annyira izgult a saját csoportjáért, csak a körmét
rágta egész délután.
A zsűri titkosan szavazott. A fő szempont: az ötletes-
ség. A gyerekek sürögtek-forogtak a teraszszínpadon,
volt, aki ügyes volt, volt, aki ügyeden. Az én Ludas
Matyim nagy tapsot kapott - Bálint büszkén feszített
a fűben. Mert persze meghívtam közönségnek, a liba
miatt is meg részvétből. Luca esélyes volt a tortára, be­
kente magát cipőkrémmel teljesen, és nádszoknyát meg
nádgallért viselt. Bennszülött lány volt a jelmez neve.
Sikálhatom egy hétig majd! Matyit is tapsolták, mint
török lányt, de nem annyira, mint én vártam. Jobb lett
volna, ha őt kenem be, mindegy, hogy kit fürdetek!
Volt még három babatündér, két szakács, két rikkancs,
bohócból vagy öt darab. Annyira titokban készült min­
den csoport - és külön titokban az iskola -, hogy meg­
duplázták egymást a jelmezek. Ha leselkednek, ez nem
fordulhat elő. Én akartam is leselkedni, csak gondoltam,
ifinek az nem való.
A felvonulás végére Piroska magához tért, és össze­
szedte a szavazatokat; Éva néni és Mici néni számolták.
Falubeli gyerek győzött, Kovács Dezső nevezetű.
„Holdjáró ember” - ez volt a jelmeze. Fehér kezeslábas
ruhába öltözött, és a porszívó alkatrészeit úgy rakta ma­
gára, hogy arra az űrhajósra hasonlított tényleg, aki a
144
holdon járt, láttuk is a televízióban. Úgy is lépegetett
ez a Dezső, mint a holdon szokás, furcsa idétlenül rakta
a lábát egymás elé. Jó jelmez volt, ötletes. Igazságos,
hogy ő győzött! A postás vitte haza a tortát, mert az
ő fia volt civilben a holdember.
A mi gyerekeink csak kicsit keseregtek, szaki bácsi
dühöngött. Azt mondta, ha felismeri, hogy ez a maskara
nem a mi gyerekünk, bizony csalt volna, hogy ne ő
győzzön. Aztán bevágta a konyhaajtót maga után.
Mire megmosdottunk, átöltöztünk - Luca is csak
drapp volt már! -, ott várt bennünket az ebédlőben
a gyümölcsrizs. Rengeteg sok tejszínt tett rá szaki bácsi,
így jobban vigasztal. És nagyon hizlal is, ezt én tudom,
de megettem két adaggal. Mert miért ül Anna István
traktorába, ha egyszer szabadnapos?! Miért nem megy
kirándulni, vagy valami? És az a pöttyös szoknya, szende
copf! Most végül is ki tetszik ennek a kertésznek: Hilda
vagy Anna? Legyen talán mindkettő!
Este gyorsan elaludtunk, mindenki kimerült a jelmez­
bálon. Én még azzal is álmodtam, legalábbis hallottam
a zongorát. Később nem is zongora volt, hanem gitár,
de az is nagyon szépen szólt. Nem tudom, meddig tartott
az álom, mert amikor felébredtem, akkor is hallottam
a gitárt. Sőt énekeltek is hozzá többen, szépen halkan
azt, hogy Csak egy kislány van a világon.
Piroska trappolt be hozzám mezítláb a sötétben, mint
Matyi szokott, éppen úgy.
- Éjjelizene - mondta meghatottan, és megállt a szo­
bám közepén.
- Kinek szól ugyan? kérdezte Kati, ő is megérkezett.
- Nekünk nem, ha névsort olvasok, marad Anna vagy
Hilda - közöltem, mert addigra már felébredtem végleg.
- Persze, meglehet — szomorkodott Piroska.
- Nem lehet. Az öreg kastély felől jön a hang - ezt
Kati mondta, nemhiába abszolút a hallása.
145
 Akkor a szép, halk énekszóba belekacagott valaki.
Semmit nem láthattunk innen, én mégis láttam villogni
az arany fogakat.
Eltévesztettétek az ablakot nevetett az illető. Egy­
szerre ismertük fel mindhárman:
Ez Zsuzsanna!
0 volt az, mert tovább suttogott:
Melyik kislánynak szántátok az éjjelizenét?
Hogy mit feleltek a lovagok, sajnos nem hallottuk,
csak Zsuzsanna magyarázott tovább:
Ő nem itt lakik, hanem a nagy kastélyban. Nem
tudtátok?
Mindannyian a nagy kastélyban lakunk; hova mennek
ezután?
De nem ajánlom, hogy odamenjetek. Felébrednek
a gyerekek. És akkor baj lesz! Megkínállak benneteket,
várjatok! Csak így üvegből. Mégiscsak én kaptam a sze­
renádot. Egyem a szíveteket!
Másnap titokzatos arccal járkált Zsuzsanna, de nem
mondta meg, akárhogy is faggattuk, kik adták a szerená­
dot és kinek. Kár! Bár jó is! így mindenki azt hihette,
neki szólt.

146
 14. LELEPLEZETT SZELLEMEK

Esténként Katiék szobájában gyűltünk össze, így volt

a legcélszerűbb. Mert ő meg Piroska bármikor felpattan­
tak az ágyukra, és a tolóablakon átpisszegtek a saját
csoportjuk hálójába. Én is két lépéssel elértem az enyéi­
met, Annának kellett csak lemennie a földszintre, de
érte nem kár, ő úgyis fogyókúrázik folyton. Soha nem
vacsorázott, ami meglehetősen nagy ügyességet igényelt,
úgy tologatni a tányérján a rizses húst, rakott krumplit,
töltött paprikát, hogy a gyerekek azt higgyék, eszik.
Mert ha észreveszik, hogy nem, nyomban követik a pél­
dát. Sok válogatós gyerek volt úgyis. És ahogy szaki
bácsi nézett ránk, amikor visszavittük a félig evett adago­
kat!
- Micsoda pazarlás! Micsoda pazarlás! - ezt hajtogat­
ta, mint egy imamalom. Igaza volt. Én legszívesebben
megettem volna minden maradékot, csakhogy ezt a pil­
lantást kivédjem, de azt mégse lehetett. Nem beszélve
arról, hogy a farmernadrágom övét már napok óta bizto­
sítótűvel tűzöm össze. Bezzeg Anna! Nem is a mutatvá­
nyaiért csodálom, ahogy az ételt taszigálja, hanem az
önfegyelméért. Szaki bácsi olyan finoman főz, hogy én
sírva fakadnék, ha nem ehetném meg a vacsorát.
Ő meg... Összebarátkozott a két konyhás fiatalasszony­
nyal, és azok adnak neki különféle takarmányt: káposzta
torzsáját, sárgarépát, karalábét nyersen, céklát kömény­
maggal. Már ajánlottuk Annának, hogy csak köményma­
got vacsorázzon, az még kevésbé hizlal. De ő legeli az
összegyűjtött zöldséget, mint egy kecske. És amikor már
147
fennhangon korog a gyomra, akkor előveszi a centit
- mert azt is hozott magával, mint más a fogkefét -,
és megméri a derekát. Attól kicsit megnyugszik.
Katiék szobája a fodrászat is továbbá. Anna felcsavarja
mindannyiunk haját, vagy levágja, tupírozza, ki mit ren­
del. Már Tutenkámont is megfésülte egyszer, csak velem
nem boldogul szegény. Akkora a hajam, mint a frissen
kaszált gyepszőnyeg.
Piroska vasalja a kék nyakkendőket tucatszám. Ez a
mániája, hogy minden este kivasalja az összes kisdobos
nyakkendőjét. Kati meg köt, egyre köt, mindenkinek
sálat, olyan keskenyek, mint egy cipőfűző, és olyan a
hossza is, de azt mondja, ez a divat. Már alig várjuk,
hogy hideg legyen, és hordhassuk az ajándékát.
Közben persze beszélgetünk, és ez benne a legjobb.
Két témánk van, és ezt szorgalmasan ismételjük, nem
térünk át új anyagra, míg ezt nem értjük jelesre. Az
egyik téma: a gyerekek. Megbeszéljük naponta a történe­
teket, a diadalainkat és baklövéseinket, és próbáljuk
megkeresni a tanulságot. Nem mindig találjuk.
A másik téma: a szerelem. Konkrétan: Mihály, Szu-
nyogh András és Anna váltakozó névsora; én ilyenkor
igazoltan hiányzóm. Amikor szerelmes verseket olva­
sunk, ahhoz csatlakozom. Lelki rokonságunkra vall,
hogy négyünk közül hárman hoztuk el esti olvasmány­
nak A világ legszebb szerelmes verseit. Mire véget ér
a nyaraltatás, betéve tudjuk a tartalmát.
Már most se nagyon kell olvasnunk, mindenki mondja
a magáét; Piroska Petőfit:

Részéé/ a bokor, mert

Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
eszembejutottál...

148
Kati Radnóti Miklóst:

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

Anna Juhász Gyulát:

Milyen volt hangja selyme, nem tudom már,

De tavasgodván, ha sóhajt a rét
Úgy érzem Anna meleg sgava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Anna büszke arra, hogy sok Annához szóló vers van,

bár ebben semmi érdeme, de mégis. Nem nevettük ki
ezért, egyáltalán senkin nem nevettünk, ha belesült a
felmondásba, az se számított. Mindig meghatódtunk a
versektől, a szerelemtől.
Nekem régóta József Attila Odája volt a kedvencem,
még otthon választottam magamnak, nem itt a táborban,
ahol illett választani.

Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak...

De itt nem mondtam el soha, mert féltem, hogy a

lányok azt hiszik, a Segédpilótára gondolok. Pedig nem
gondoltam rá, vagy ha igen, nem voltam már szomorú.
Nagyon is sokszor végiggondoltam, mi történt velünk
megismerkedésünk óta, azt hiszem, minden részletre
pontosan emlékszem. A tengerparti utolsó találkozásun­
kat valósággal felboncoltam: ízekre szedtem a szavakat,
kerestem a történtek okát. Miért maradt ott a Segédpiló­
ta, vagy ha tudta, hogy ott marad, miért volt olyan ked­
ves előzőleg hozzám? Azt se bántam volna, ha sírok
149
ezen, de egyáltalán nem sírtam. A legfőbb próba Verica
volt: rá is gyakran gondoltam. De már nem tudtam
felidézni az arcát, csak a saját hangulatomra emlékszem,
az értetlenségemre: ha valaki olyan csodás helyen lakik,
mitől olyan keserű? Már nem utáltam Vericát, ebből
gondoltam, hogy nem vagyok én szerelmes a Segédpiló­
tába. Nem is voltam talán, a szerelem biztosan nem ilyen
egyszerű. Hanem milyen? Piroska kérdezte tőlem, ami­
kor megkaptuk a személyi igazolványt, hogy szép-e a
szerelem? Azóta se tudok válaszolni se neki, se magam­
nak. Csak a versekből tudom, hogy milyen, de azok
nem rólam szólnak, legfeljebb hasonlítanak ahhoz, amit
én is érzek. József Attila megint megfogalmazott valamit
belőlem, most egy másik versével:

Kertész leszek., fát nevelek,

kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Persze ezt se mondtam el hangosan, mert a lányok

erről is azt hinnék, hogy időszerű. És nem is tévednének.
De ez nem tartozik senkire.
Beszéljünk másról - ajánlottam, amikor rám került
a versmondásban a sor. - Még a tanév végén voltunk
egy kiállításon a nagynénémmel...
Képzőművészetről beszéljünk? Rendben! Nekem
Picasso a kedvencem - vágott a szavamba Anna, fontos­
kodott mindig; lehet, hogy nem is ismer más festőt.
- Én nem értek a festményekhez - szomorkodott Pi­
roska.
- Én se - fogta pártját Kati, hiába, mi összetartozunk!
- Pedig a papám már kiskoromban elhurcolt a múzeum­
ba. Azóta is mindenkinek meséli, hogy amikor a Madon­
na előtt megálltunk, amit nagy tömeg csodált persze,
150
én azt kérdeztem: „Az a néni miért tapos a kisgyerekek
fejére? ” Honnan tudtam volna, hogy azok angyalok?
Állj! Nem a saját műveltségünket akarom most ele­
mezni ragadtam vissza a szót. Tehát azon a kiállításon
modem szobrokat láttunk. Volt ott lánc, rohamsisak,
horpadt lemez, lyukas szita különféle csoportosításban,
és majdnem mindnek az volt a címe: „Formák”. Amikor
most este a gyerekek cipőjét elnéztem az ágyak alatt,
gondoltam, ezek is formák. A Lucáénak az orra szétnyílt:
mint egy tátott szájú harcsa, olyan. A másiké, mint egy
harmonika. A Csikós Marié: kacsacsőrű emlős...
Jókat találsz ki mindig nevetett Piroska, hálás kö­
zönség.
Azért Melinda legjobb története mégiscsak a „pizsa­
ma honvágy ellen” című emlékezett Kati az Editke-

ügyre- No és a bepisilős gyerek a papírhajóval?! lelkende­

zett Piroska; vetélkedtek belőlem! Anna nem sokáig
tűrhette.
Erről jut eszembe! Nálam ugyan nem volt haji),
de egy gyerek már kétszer bepisilt. Szólnom kellene Hil­
dának. Csak ne utálnám annyira! elmélkedett Anna.
Miért is utálod? kérdeztem, nem ok nélkül.
Jó vicc! Mert fenn hordja az orrát. Mindannyian
utáljuk, nem?
- Az más, az kollektív utálat. De te nem az ifjú kertész
miatt vagy rá féltékeny? Kati beletalált a közepébe,
ezt akartam én is tudni! Hiába, mi ikertestvérek vagyunk
lelkileg.
O, az István! Nekem ugyan nem tetszik. Szódán.
És főleg rám se hederít. Pedig megpróbáltam neki tetsze­
ni tegnap is, csak hogy Hildát bosszantsam. Remélem,
legalább az sikerült. Ha már a kertész fütyül rám.
- Azért csak beszéld meg Hildával a pisis gyereket,
ne halogasd, hátha beteg. Ha akarod, eljövök veled
buzgólkodtam. Egyszerre segíteni akartam Annának,
úgy megörültem a kudarcának.
- Ebben igazad van. De Hildát azért szívesen bosszan­
tanám még - ábrándozott Anna. - Meg kellene ijeszteni
valamivel...
- Mondjuk azt, hogy sérvem lett - ajánlkoztam készsé­
gesen. - Én tudom, hogyan kell előállítani, egyszer már
tényleg volt. Tüsszentettem egyet, és már kész is volt
a sérv. Megoperáltak aznap.
- A tüsszentés mehet. Aztán Hilda kihívja a falusi
orvost, és kapsz tőle Kalmopyrint nátha ellen. - Kati
mindig józan, most is.
- Akkor mivel ijesszükP-aggodalmaskodott Piroska,
ő fenntartás nélkül fogadta mindegyikünk kívánságát,
és úgy tekintette, mintha az ő kötelessége lenne teljesí­
teni.
- Járjunk szellemtáncot az ablaka alatt. Tavaly a fel­
nőttek is azt járták az üdülőben, ahol anyuval nyaraltam
— emlékezett Anna.
Hilda nem ijedne meg. Természettudományos kép­
zésben részesül - mondta Kati; engem meggyőzött.
- Azért hátha... - Piroska még mindig Annának ked­
vezett.
- Legalább felébresztjük, ha nem is ijed meg. Az is
valami - mondta Anna szerényen.
És rögtön ki is húzta Kati ágyából a lepedőt. Magára
tekerte többféle változatban. Először csak a testére,
olyan volt, mint az én menyasszony ismerősöm száriban.
Aztán palástnak viselte a vállára borítva. Végül a fejét
is beburkolta, az arcából se látszott ki, csak a szeme.
A mohamedán nők öltöznek így, de mondjuk, szellem­
nek is elfogadható. A szellemek ruházatáról úgysincs
hiteles leírás.
- Mennyi mindent tudsz csinálni magadból lelkende-

152
zett Piroska. -Nemhiába vagy próbababa. így is hívnak
a fiúk otthon...
Piroska egy mafla papagáj. Drága, kedves, jószívű -
de papagáj. Csak mondja a szövegét, ami éppen eszébe
jut, aztán ha észreveszi, hogy elrontott valamit, könnybe
lábad. Könnyező papagáj. Anna majdnem megsértődött,
de kilökdöstük az ajtón, hogy hozza fel a saját lepedőjét,
mert készülünk. Én is áthoztam a magamét.
Gyönyörűek lettünk! Négy teljesen egyforma szellem,
sorozatgyártásban készültünk. Aztán még egyszer levet­
kőztünk, és mindenki befülelt a saját csoportjához, a
hálókba, ezt azért jobb civilben. Minden gyerek aludt
mindenhol, még Matyi is, szerencsémre. Aztán vissza­
burkolóztunk a lepedőnkbe, Kati ajánlotta, hogy mezít­
láb menjünk, nehogy a gyerekek közül valaki felébred­
jen a léptünkre. És szellemruhához stílusosabb is a me­
zítláb...
Lesuhantunk a lépcsőn, illetve előbb fel a befalazott
ajtóig. Ha már szellemek vagyunk, onnan illik startolni.
A lépcső természetesen nyikorgóit, már majdnem féltem
én is, csak a talpamba ment egy szálka a kanyarnál. És
az udvaron a kavics is szúrt, de nem szóltam, mert a
többiek se szóltak, ne legyek én hisztis szellem!
Gyönyörű éjszaka volt! A csillagok olyan közelinek
látszottak, hogy az ember úgy érezte, a toronyból elérheti
az egyik fényeset. Világított a hold, csak félkövér volt
még, de így is nagyon igyekezett. A kastély épülete
U alakban ölelte körül az udvart, sárga színe most is
ragyogott, csak sápadtabban, mintha Anna ezüst krémjé­
vel vonták volna be. Az épület végében csobogott a
csepp kis szökőkút, illatoztak a futórózsák, az ott Anna
ablaka. Onnan kezdve két ablak a betegszoba, a harma­
dik az elkülönítő. Előtte a korlát csupa vasvirág... Még
sose láttam ilyen szépnek az épületet, igaz, ha ébren
volt a Titkos raj, bennük gyönyörködtem napszámban.
153
 Odasuhantunk Hilda ablaka alá, és táncolni kezdtünk
hang nélkül, zaj nélkül, puha mozdulatokkal. Úszott,
lebegett a lepedőnk a holdfényben, ha lát bennünket
egy balettmester, biztosan lekottázza a táncunkat. Szinte
sajnáltuk, hogy nem látja más, csak Hilda. Egyelőre aludt
a rácsos ablak mögött, biztosan még álmában is megve­
téssel gondolt ránk. De lehet, hogy Szikár Istvánról ál­
modott. Én is szoktam. Hogy lehet valaki egyszerre két
álomban is jelen!? Dühösen táncoltam tovább, és bár
ez nem illett a szellemekhez, egy kaviccsal megdobtam
Hilda ablakát. Felébredt. Egy pillanatra felgyújtotta a
villanyt gondolom, csak addig tartott az ijedség. Aztán
idegesen felnevetett, és azt mondta:
Kamasz tempó! Micsoda éretlen kamaszok...
Tehát ránk ismert. De azért felidegesítettük, mert ciga­
rettára gyújtott, láttuk a gyufa lángját fellobbanni. Vajon
éjjel is olyan szipkás, drága cigarettákat szív, vagy csak
nappal, amikor látják mások...
Mámorosan táncoltunk tovább, bár most már nem
volt értelme, de élveztük a helyzetet. Lebegett körülöt­
tünk a sok fehér lepedő, ragyogott a holdfény a kastély
udvarán...
És akkor az emeleten kinyíltak az ablakok. Az összes
ablak egyszerre... És az összes ablakban szellemek ül­
tek, fehér lepedőbe burkolt néma alakok, csak a karjukat
nyújtogatták felénk szép balettmozdulatokkal.
A kisdobosaink...
Sokáig maradt így a kép. Mi, az udvari szellemek
álltunk mozdulatianul, megkövülten csak a szökőkút
vize táncolt már. Ők, az emeleti szellemek meg hadonász­
tak tovább némán. Végre egyikük megszólalt, egészen
kicsi szellem volt, alig ért fel az ablakpárkányig. Kapasz­
kodott is, annyira igyekezett, hogy lecsúszott róla a le­
pedő.

154
 Ő volt az, a tizenhat kilós Pöttyös Luca rikoltozta
felénk a szózatot:
Szellemtestvérek! Mutassátok meg a holdfényben
sápadt arcotok!
Most mi lesz?! Ha ezek megtudják, hogy mi, ifik...
No nem, ezt nem lehet! Oda lenne a tekintély! Továbbá
elfecsegnék a dolgot nyomban, ezt tárgyalnák holnap
egész nap. Mit szólna Tutenkámon? És a másik két tanár
meg Zsuzsanna, ők igazán felnőttszámba vettek bennün­
ket. Szaki bácsi nem csalódna, igazolnánk a nőgyűlöletét,
megjegyezné biztosan: „No persze, hiszen lányok... ”
Csak Hilda lenne boldog, ő megmondta már, zöld­
fülűek vagyunk, éretlen kamaszok! Nem fedhetjük fel
magunkat! Legjobb lenne eltűnni, mint az igazi szelle­
mek...
- Szellemtestvérek! Hé, odalent! Mi lesz már?!
Hadonásztak, hajlongtak... Még kiesik valaki, te jó
isten! Az emeleti folyosók ablakán nincsen rács. Egyszer­
re iramodtunk neki mindannyian, úgy, lepedőstül be
a kastélyba, ki-ki a maga csoportjához.
- De jót játszottunk! - ezzel fogadtak az én gyerekeim,
és a nyakamba ugrottak négyen-öten, ahány odafért.
- Majd máskor is játszunk ilyent! - ajánlgatták lelke­
sen.
- Meg is írom anyukámnak, hogy milyen jó itt...
- Meg a táborvezető néninek is elmeséljük, hogy úgy
szeretünk benneteket, mert ilyen jókat találtok ki...
Tudtam, hogy ez következik, csak nem gondoltam,
hogy elismerés formájában. Nem maradt más hátra: be­
vallottam a gyerekeknek azt, ami volt: mi, ifik játszot­
tunk szellemesdit magunkban, nem nekik szántuk. így
történt, maradjon ez a mi titkunk!
Másnap egyre csak csodálkoztam, hogy az éjszakai
vallomás ellenére se csökkent a tekintélyem. A gyerekek

155
 szót fogadtak, jobban, mint máskor, és egyáltalán nem
emlegették a szellemesdit. Sőt! Attól kezdve senki nem
bújt a fa odvába bánatában, amiért nem kapott levelet.
Mondogatták, hogy nagyon jó itt, és már egyáltalán
nincs honvágyuk. Hogy alakult ez így, nem értettem.
Ez volt számomra a sárga kastély másik titka, csak érde­
kesebb, izgalmasabb, mint a befalazott ajtó a lépcső te­
tején.

156
 15. POSTAGALAMB

Szikár Istvánt már két napja nem láttam. Hiányzott.

Matyitől tudtam meg, hogy hol van, de csak véletle­
nül, mert nem érdeklődtem utána különben. Kicsit hosz-
szadalmas volt, míg Matyi végre a tárgyra tért. Mert
inkább csak a postagalambról beszélt, hogy az milyen
fontos lenne a Titkos rajnak az ostromjátékához, és Ist­
vánnak van sok galambja a kertészház padlásán. Van
ott golyvás galamb, gatyás galamb, kék színű háziga­
lamb, nem is tudja mindnek a nevét. Pedig István megen­
gedi, hogy felmenjen vele a galambpadlásra. Csak a fióká­
kat nem szabad fogdosni, mert elpusztulnak, ha az ember
véletlenül megnyomja a kis bögyiiket. De ő nem is fogta
még meg sose, akkor se, amikor egyedül volt, csak nézni
szereti, ahogy eteti őket az anyjuk. Befogja a kis csőrüket
a csőrébe, úgy adja nekik a magot.
No és mi van a postagalambbal? - próbáltam vissza­
terelni a mesét a lényegre.
Az is van. Már díjat is nvert vele István. Mert lehet
díjat nyerni, ha leghamarabb ér haza az illető. István
jó messzire elutazik velük, mert csak úgy lehet kipróbál­
ni, hogy hazatalál-e, ha előbb elviszik otthonról a galam­
bot...
Már egészen tájékozott lettem postagalambügyben,
csak azt nem értettem, mi közöm is ehhez.
- És nekünk mire lenne jó a postagalamb?
- Hát... semmire. Csak mutogathatnánk a többiek­
nek, hogy nekünk van postagalambunk. Régen kellett
a várostromhoz.
157
 - Gondolod, hogy István odaadná?
Nekem biztosan. Engem szeret. És lehet, hogy ne­
ked is odaadná. Meglehet, hogy téged is szeret már egy
kicsit.
- Akkor kérjük el, gyere!
Nem lehet. Nincs itthon az István.
- Hol van?
- Hát odafönn. A faluban. Beteg az öreganyja, mind­
járt meg is hal.
- Ki mondta ezt neked?
- István.
- Ő mondta?... Neked ilyent mesél, hogy mindjárt
meg is hal?
- Azt én magamtól is kitaláltam. O csak azt mondta,
hogy most nem lesz itt egy ideig, csak korán reggel
megszedi a babot meg ami kell. És még azt is mondta,
hogy mondjam meg ezt neked.
- Hogy nekem mondd meg? Biztos?
- Persze. Üzenem a Ribizlinek, így mondta. Nem hi­
szed?
Dehogynem hiszem, te kis kerge postagalamb, hát
miért nem mondtad előbb, így lehet rád bízni üzenetet?
Ilyen fontos üzenetet?! Ha most nem hallgatom meg
a galambügyeidet, el is felejted talán? És én sose tudom
meg, hogy István üzent nekem. Úgy örültem, és úgy
szégyelltem, hogy örülök. Hisz az üzenet mögött rossz
hír van mégiscsak, szomorúság... Aztán csak tehetet-
lenkedtem: hogy segíthetnék Istvánnak? Hogy adjam
tudtára, hogy segíteni szeretnék? Én nem üzenhetek sen­
kivel... és mit is üzennék? Hogy ne legyen szomorú?
Ez buta kívánság, és nem méltó! Ha valakinek haldoklik
valakije, az igenis szomorú, nem kell arról lebeszélni.
A szomorúság hozzátartozik a szeretethez valahogy. Ezt
se mondhatom Istvánnak, alig beszéltünk mi még egy­
mással eddig. Szótlan - Anna is megmondta. Leszedem
158
helyette a zöldbabot, vagy megcsinálom a kertben, ami
kell, értek én mindenhez még Tiszaárról. Legalább arra
a kis időre se kell otthagynia a beteget. Ez jó. Holnap
felkelek hajnalban, és megvárom a kertben. Szabadnapos
vagyok éppen, azt csinálok az időmmel, amit akarok.
Most már nyugodtan indultam játszani.
De azért nem nagyon figyeltem, az biztos. Ennek kö­
szönhető, hogy mindjárt az ostrom elején elfogott az
ellenség.
Az ostrom játékot Mid néni vezényelte, ő a gazda min­
den sportnál, játéknál. Két részre osztotta a gyerekeket.
Anna raja és az enyém volt a kék csapat, ez könnyű,
mert kék nyakkendőt viseltek. A másik két raj Katié
és Piroskáé tarkák lettek, mert mindenféle babos ken
dót, színes sálat kötöttek a nyakukba. A kékek vára
volt az uszoda, a tarkáké a hinták környéke. A két vár
tornyán az egyik a hinta rúdja, a másik a zuhanyozó
a két csapat zászlaja. Aki megszerzi a másikét, győzött.
Persze a zászlókat nem lehetett megközelíteni, mert a
bokrok mögött, fák odvábán a védők kuporogtak, és
ha másmilyen nyakkendős közelített, elkapták, és
zsupsz! be a várbörtönbe. Mindkét fél gondosan kidol­
gozta a módszert: hogyan lehet megközelíteni a várat,
hogy lehetőleg ne fogják el őket, és azt is, hogy hogyan
fogják el a másik csapatot. Szerintem mindenki jobban
tudta az ellenség tervét, mint a sajátját, mert kémek is
voltak persze, és kihallgatták a titkokat.
Hogy a cselek mennyire váltak be vagy sem, ezt sose
tudom már meg, mert elfogtak a játék első perceiben
minden csel nélkül, egyszerűen csak azért, mert nem
figyeltem. Persze ez nem csökkentette az ellenség örö­
mét, mégiscsak vezérnek számítottam, hogy bamba vol­
tam, azt ők nem tudták. Megerősített kísérettel vittek
a várbörtönbe, ami nagyon kellemes volt, a szúnyogokat
kivéve, de nem hiszem, hogy azokat ők rendelték. Né-
159
hány öreg fa derekára spárgát kötöttek, az így bekerített
területre gyűjtik majd a foglyokat.
Két ellenség vigyázott rám, más fogoly sokáig nem
akadt. Jókat unatkoztunk kölcsönösen, mert nem álltak
szóba velem, azt mondták, az tilos, nehogy kifürkésszem
a titkukat. Dehogy fürkésztem én, lehevertem az árnyék­
ba, rágtam a füvet, és ábrándoztam. A két ellenség ké­
sőbb már ideges lett, hogy miért nem hoznak újabb
foglyokat, vagy vinnének el engem is. Ajánlottam, hogy
nézzenek körül, mi újság a váruk táján, én nem szököm
meg, ígérem. Az egyik megörült az ötletnek, és indult
volna nyomban, de a másik szigorú volt. Azt mondta,
a foglyot nem szabad egyedül hagyni, és egyikük föltétle­
nül itt marad. Csaknem tudták eldönteni, hogy ki legyen.
Kicsit veszekedtek, mert egyik se akart maradni. Akkor
azt ajánlottam, kötözzenek a fához talán. Ennek megint
megörültek, de nem volt náluk kötél, hát kölcsönadtam
az övemet. A szigorú őr azt mondta, ez nem elég bizton­
ságos, mert kioldhatom, ha akarom. Úgyhogy énekeljek
addig, míg elmennek, hogy hallják, ott vagyok-e a bör­
tönben.
Szót fogadtam. Végigénekeltem az összes népdalt, slá­
gert, úttörőindulót jó hangosan, mert így ígértem. Csak
nem jött vissza az én két őröm! Kezdtem elölről a gyűjte­
ményt. Kicsit hamisan énekelek, ezt már Éva néni is
mondta, mert ő az énektanár itt, de most ez nem számí­
tott. Aki hallja, gondolhatja, hogy a bánattól van.
Jaj istenem! sóhajtott valaki a bokrok közül, azt
hittem, egy újabb fogoly végre. Csak a kalapját láttam
előbb, nagy szélű szalmakalapot, gyöngyházfényű szal­
mából. Csipkésen fonták, áttört rajta a fény. Az én kala­
pom! Alatta Baba néni tartózkodott.
- Te kém vagy, hogy így álcázod magad? - kérdeztem,
mert annyira képtelenségnek tűnt, hogy Baba néni itt
áll előttem, hogy csak butaságot tudtam mondani.
160
 Dehogyis! ijedezett. - És miért énekelsz folyton?
Talán napszúrást kaptál, szegénykém, így kikötve...
- Ugyan már! Nem is süt ide a nap. De hogy kerülsz
ide, Babus?! Vagy hadititok talán? Az ellenségnek dol­
gozol?
- Jaj, drága kis angyalom, csakhogy látlak - örvende­
zett Baba néni, és rám omlott, összevissza csókolt; nem
tudtam védekezni, hisz összekötötték a kezem tényleg.
Baba nénit ez nem zavarta, hadarva mesélt. - Az a kedves
igazgatónő fogadott. Mondtuk, hogy meglepetésnek jöt­
tünk hozzád. O mondta, hogy itt vagy a parkban valahol,
keressünk meg nyugodtan.
- Többen is vagytok? - kérdeztem, és tudtam a választ
előre.
- Persze. Mindenki. Ők most elvesztek talán, mert
több irányba indultunk...
- Mégis: ki az a mindenki?
- Hát anyukád, Sándor bácsi és a Segédpilóta.
Valamint Irsai Olivér - tette hozzá a Segédpilóta,
ő is megjött a bokorból.
- Az ki? - meglepetésében, úgy látszik, csak lényegte­
len dolgokat kérdez az ember.
- Egy korán érő szőlőfajta. Hoztunk neked két kilót.
Akkor már anyu is csókolgatott, Baba nénivel osztoz­
tak rajtam. Sándor bácsinak jutott csak eszébe, hogy
eloldja a kezemen a kötelet. Akkor én is szorgalmasan
végigölelgettem mindenkit. Örültem nekik nagyon.
Miért nem írtál? kérdezte Baba néni szemrehá­
nyóan.
- Mamának írtam Tiszaárra - feleltem, és rögtön ész­
revettem, hogy butaság volt. Mert az természetes, hogy
Mamának írok minden héten, így ígértem, amikor elke­
rültem Tiszaárról. És ő is ír nekem, mindenről beszámol,
mert én hozzájuk tartozom változatlanul. De miért mon­
dom ezt anyuéknak, most megbántódnak biztos. És mi­
től
 ért nem írtam tényleg? Rengeteg dolgom van magya­
rázkodtam.
- Most például mit dolgozolP-érdeklődött a Segédpi­
lóta tapintatlanul.
- Fogoly vagyok — mondtam hűvösen.
Itt felejtettek...
Nem létezik! sértődtem meg kétszeresen. Először
a gyerekekre, ha tényleg így van, másodszor a Segédpiló­
tára, hogy észrevette.
Fhédelni indultak, amikor jöttünk magyarázta
anyu, és egyre csak simogatott.
- Nem szégyen az! mentette meg a hangulatot Sán­
dor bácsi. Olvastam, Hogy egy japán katona mostaná
ban vette észre, hogy véget ért a második világháború.
Az őserdőben előfordul az ilyesmi.
Itt maradunk a bokorban? Vagy leülhetnénk vala
hol? kérdezte Baba néni szerényen, csepp kis legyező­
vel legyezte a nyakát, egészen piros volt.
Elszégyelltem magam; micsoda vendéglátás! Behív­
tam őket a könyvtárba. Anyu közben elmesélte, hogy
a hét végét itt töltik a Balaton partján egy kempingtábor­
ban. Azért választották éppen ezt, hogy meglátogassa­
nak. És elkértek már engem is Tutenkámontól holnapra,
mert megtudták, hogy szabadnapos vagyok éppen.
É? s odaadott? - kérdeztem, de csak azért, hogy köz­
ben kitaláljam a kifogást.
Persze. Azt mondta, a szabadnapján mindenki azt
csinál az idejével, amit akar. Szülőkkel ki is mehet a
táborból.
Olyan izgatott vagyok ábrándozott Baba néni,
még sose aludtam sátorban. Biztos megfájdul majd a
derekam.
A legjobb gumimatrac lesz. a tied ígérte a Segédpi­
lóta; ők szerették egymást, az biztos. Világjáró matrac.
Még sós a tengertől.
162
 - Hallom, milyen szép volt a tenger. Arról se számoltál
még be. Nem mesélsz te már semmit! - Baba néni nekem
tett szemrehányást persze. A többiek is ott voltak, azok
is mesélhetnének, gondoltam, anyu is éppen ezt gondol­
hatta, mert megszólalt:
- Holnap elmeséljük neked az összes élményünket -
mondta békítőén. - így még érdekesebb, mert együtt
leszünk mindannyian, akik a tengeren voltunk.
Én nem mondtam gyorsan. Én nem megyek
ki veletek holnap.
Egyformán néztek rám, de magában biztosan minden­
ki mást gondolt. Anyu szomorkodott, hogy nem szere­
tek velük lenni, Sándor bácsi talán elhitte, hogy dolgom
van, Baba néni azt gondolta, hogy a Segédpilóta miatt
vagyok hisztis, és a Segédpilóta is ezt gondolta biztosan.
Pedig én a zöldbabot akarom leszedni holnap, nekem
most az sokkal fontosabb, hogy Istvánnak segítsek.
Hogy találkozzam vele, ez a legfontosabb!! Hisz üzent.
De ez nem tartozik másra, nem mondhatom meg ezek­
nek a kedveseknek se; szerencsére nem is kérdezték.
Matyi rontott be a könyvtárba.
Kerestelek mindenhol. Azt mondták, hogy fogoly
vagy. Loptam neked ebédet - mondta egy szuszra, és
kivett a nadrágzsebéből egy darab rántott húst; kicsit
volt csak főzelékes.
Ez itt Matyi. Ez meg itt a családom - mutattam
be őket egymásnak, és átvettem a rántott húst.
- Jaj de helyes kisfiú! - mondta Baba néni nyomban.
Kislány ő, és szép neve van: Matildka. Csak mi
Matyinak becézzük, szerétéiből - mondtam gyorsan,
mert Matyi mindig goromba lesz, ha fiúnak nézik.
- Ezek miért jöttek? - kérdezte Matyi barátságtalanul.
- Meglátogattak engem.
- Csak vasárnap van szülői látogatás. Akkor megláto­
gatnak engem is. És hoznak nekem süteményt.
165
 Jaj, tényleg! mondta anyu zavartan, és már vette
is elő a táskájából a szép műanyag dobozt. Benne csepp
kis kiflik nyújtózkodtak.
Köszönöm, anyuci! - mondtam hirtelen, soha nem
szólítom így anyut, de most olyan jó, hogy itt van ő
is meg mindenki. Még a mákos kifliket is szerettem most,
különben sose eszem belőle, utálom, ha mákos lesz a
fogam.
Köszönöm, anyuci! - mondta Matyi, mint egy vissz­
hang, és ő is megpuszilta a mamámat. Aztán barátkozott
mindenkivel sorban, és ette a kifliket. Egyszer csak visz-
szadobta azt, ami nála volt, félbeharapva. - Most haza­
visznek téged? - kérdezte gyanakvóan. - Mert a szülők­
nek az a szokása. Folyton hazavisznek valakit...
-Ne félj, Matyi! Én nem megyek - válaszoltam; a
többiek nem értették a váratlan támadást.
És miért nem? - csodálkozott Matyi mostmeg. Bár
ez igazán érthető! Miután megnyugodott, hogy nem ha­
gyom itt, most már csodálkozhat nyíltan is. - Miért nem
mész el, ha hívnak...
- Csak!
Ja, tudom! Az őz miatt —válaszolt helyettem magá­
nak is meg a családomnak is. - Mert tetszik tudni, elszö­
kött az őzikénk. Annyira ordítoztunk délelőtt az ostrom­
játéknál, hogy átugrott a kerítésen, és elszökött. Most
majd meg kell keresni délután. Azt etetjük cuclis üvegből,
mert nincs neki anyja. István találta egyszer a faluban,
zavarták a kutyák...
J ó, hogy Matyi ilyen beszédes! Átbeszélte azt a csen­
det, ami a csalódástól költözött a könyvtárba. Szegény
családom, ide jöttek hozzám, értem - hiába! De nem
mehetek velük mégsem, pedig szeretem őket, és jó is
lenne velük lennem... Máskor majd! Holnap itt a he­
lyem. Reggel óta tudom már biztosan, hogy Szikár Ist­
ván mindenkinél fontosabb.
 16. AMÍG A NAPRAFORGÓ VIRÁGZIK

Mindenki nagyon csodálkozott, hogy nem mentem

el anvuékkal. Én is igyekeztem, hogy belássam goromba­
ságom, és legalább szégyelljem magam. Nem nagyon
sikerült. Izgatott voltam, boldog, Istvánt vártam.
A hajókirándulásra kivonult az összes felnőtt tanár,
a három ifi és Hilda is, szükség van rájuk a fedélzeten
a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Hideg ételt
vittek ebédre, így a konyhások is szabadok, csak este
főznek majd, mire hazaér a sáskahad. Zsuzsanna bizta­
tott, hogy jól megleszünk mi ketten itthon, házőrzők.
És csak bízzam rá az ebédet.
Én ébredtem legkorábban a kastélyban, az biztos, még
a napot is megelőztem. Egészen sötét volt még, amikor
felkeltem. Felöltöztem nagy sebesen, aztán már nem tud­
tam mit csinálni. Kiültem az ablakba, hallgattam a csön­
det. Furcsa érzés volt. Mintha virrasztanék.
Öt órakor mentem le a kertbe. Ott találtam Zsuzsan­
nát. A zöldbab fölött hajladozott, talán azt szánja ebéd­
nek? Azért a két marékért, ami kettőnknek kell, igazán
kár ilyen korán kelnie! Hogy elrontott most mindent!
Ha megjön István, mit mondjak így neki, hármasban?
És ha Zsuzsanna megkérdezi, mit keresek itt ilyenkor?
Legjobb lesz, ha visszafordulok... Sokra megyek a sza­
badnapommal! Ha most visszamegyek, elkerüljük egy­
mást Istvánnal. Pedig üzent nekem. Nem futamodom
meg Zsuzsannától mégsem! Legegyszerűbb, ha meg­
mondom az igazat: azért jöttem ide, hogy Istvánnak
segítsek.
167
 Aztán, mikor mellé értem, és ő felegyenesedett, ben­
nem akadt a szó. Zsuzsanna sírt. Állt előttem, nyomkod­
ta a vastag, fájós derekát, és úgy sírt, mint a gyerekek:
végigcsurgott az arcán a könny, nem törülte le. Nem
zavarta, hogy én látom, ezért külön megszerettem. Sose
értettem, miért kell azt titkolni, ha sír az ember. Nem
szégyen az, nem is bűn. Baba néni sokszor sírdogál, tu­
dom, de ha valaki közelít, bepúderezi az orrát gyorsan,
néha felteszi a napszemüvegét. Zsuzsanna most már in­
kább rokonom, hogy ilyen fenntartás nélkül sír előttem.
Nem beszéltünk. Még köszönni is elfelejtettem. Leha­
joltam hát én is, és szedtem a másik sorban a babot.
Zsuzsanna középre tette a kosarat, hogy én is elérjem.
A tábla végén a fűzfa alatt három száraz tuskó állt, a
fűrész nyoma simára csiszolva: egy asztal, mellette két
ülőhely. Öreg Szikár István munkája. Nagyon érti ezt
a dolgot, úgy bútorozza be a parkot ilyen fatörzsekkel,
mint más ember a lakását. A legszebb azért a virágtartó.
Valami nagyon öreg fát vágtak ki, kifordították a föld­
ből, égnek áll a rücskös-bütykös gyökere. Már így is
meghökkentő volt a formája, mint egy megdermedt po­
lip, olyan. De a gyökerek közé a maradék földbe befész­
kelte magát mindenféle apró virág. A szél hordta ide
a magjukat, vagy Szikár István is segített, nem tudom.
Ilyen szép virágtartót én még sose láttam, odaítéltem
a magándíjamat a kertésznek.
Zsuzsanna nehézkesen leült az egyik fatuskóra, ketté­
tört vagy három babot, nézte, hogy szálkás-e.
- Fölszedek még néhány bokor krumplit. Nem is kel­
lene. De nem bírok én munka nélkül meglenni ilyen­
kor...
- Én is azért jöttem le, hogy segítsek.
Gondoltam... bólogatott komolyan, nem kérde­
zett semmit, kár volt félnem tőle. Fel is bátorodtam.
- István mikor jön?
168
 - Hogy jönne most!? Négykor van a temetés.
- Mikor halt meg... a nagymama?
- Még tegnap reggel. És én csak most siratom. Eddig
nem bírtam sími valahogy...
Nekiláttunk a krumplinak. Zsuzsanna ügyesen dolgo­
zott. Egyetlen kapavágással kifordította a bokrot, én
meg kapkodtam ki a gumókat. A sor végén már én
is ropogtattam a derekam, elgémberedett a lábam is a
guggolásban. Nehéz munka ez. István mindig ezt csi­
nálja.
- Én nem tudtam, hogy meghalt. Senki sem tudja.
- Az öreg Szikár rendelte így éppen. Amikor lejött
nekem megmondani, a lelkemre kötötte, ne híresztel-
jem. A gyerekeknek nem való a halál, megijednek. Ezt
mondta.
Zsuzsanna újra sírt. Eltorzult az arca egészen, nem
bánta.
- Tudod... én nem is annyira az öregasszonyt sira­
tom. Meghalt szegényke, nyugodjék békében. Hanem
az a két István... ezek most már árvák igazán. Ne vess
meg érte, de én őket siratom.
Még kapáltunk jó ideig, és megöntöztük, amit kellett.
A múlt heti zivatar nem sok esőt hozott, szomjaztak
a növények. Hogy a gyerekek elmentek már, azt onnan
tudtuk, hogy elhalt minden zsivaj, szinte a lepkék röptét
is hallottuk. Aztán harangszó törte szét a csöndet.
Már dél lenne? - csodálkoztam.
- Nem. Ez a lélekharang. A temetőben húzzák, ami­
kor halott van a faluban.
- Rossz hallgatni. Libabőrös lett a karom.
- Lemegyek a tóra most. Gyere velem, jobb lesz az.
Zsuzsanna úgy úszott, ahogy más ember sétál. Órák
hosszat tartózkodott a vízben, olyan messzire úszott be
a Balatonba, hogy nem is láttam. De nem féltettem, tud­
tam, hogy majd visszajön. Nem volt kedvem úszni, csak
169
 megmártóztam éppen, hogy lemossam az izzadságot.
Megeredt az eresz alja, mondta mindig a nagyanyám,
ha nehéz munka után verejtékes lett a homlokunk.
A csónakba kuporodtam, ott vártam meg Zsuzsannát.
Közben Tiszaáron járt az eszem folyton. Amikor meg­
halt a nagyapám, nem mentem a temetésre. Bebújtam
a műhelyében egy félkész szekrénybe; délelőtt még azon
dolgozott. A nagynéném azt mondta, szívtelen vagyok,
bújócskázom, ahelyett hogy gyászolnék. Ha elmonda­
nám, Zsuzsanna biztosan megértené, amit én se értettem
akkor: nem akartam tudomásul venni a halálát, mert
borzasztóan szerettem, hát inkább az élő Tatát őriztem
még egy kicsit a félbehagyott munkájában.
Kimehetek a temetésre? kérdeztem Zsuzsannát,
amikor előkerült. Először nem válaszolt. Már majdnem
beértünk a kastélyba, akkor mondta:
- Gyere, odaadom a fekete kardigánom. A térdedig
ér, de annyi baj legyen. Beborítja azt a szép kis cifra
ruhádat legalább... Furcsa lány vagy, hallod-e! Ilyen
furcsa kislányt én még nem láttam...
A falusi kertészhez még elkísértem Zsuzsannát, ott
rendelte a koszorút. Kemény, fényes zöld levelekből fon­
ták és muskátliból. Még sose láttam muskátlis koszorút,
nem is tetszett. Zsuzsanna azt mondta, neki se tetszik,
de az öregasszonynak ez volt a kedves virága. A háza
minden ablakából ömlik ki a muskátli, mint a piros zuha-
tag, majd meglátom. Nem néztem meg, mert nem akar­
tam elmenni a házhoz, úgy éreztem, zavarná Istvánt,
ha meglátna.
Kimentem a temetőbe egyenesen. A faluban alig lát­
tam embert, mindenki a temetésen volt. Csak gyerekek
ugráltak az udvarokon, jól megnéztek, idegen voltam
itt. De a kutyák barátságosan szimatoltak ki a kerítések
léce közt, tudták, hogy nem akarok semmi rosszat.
A temetőben hamar megtaláltam a sírhelyet, két sírásó
170
üldögélt a földkupacon, cigarettáztak, az egyik az ásóján
javított valamit. Jó messzire mentem tőlük, leültem egy
fa alá. Sok hársfa volt itt, meg fekete bodza. És a sírgödör.
mellett néhány szár napraforgó. Hogy tévedtek ide? Szél
hordta, gyerek szórta el a magvukat? Sárga szirmuk
vakított a napfényben. Mézillatú volt a világ, meg se
rezzent a levegő, minden ragyogott. „Gyönyörű nyári
délután volt” — így kezdeném, ha fogalmazást kellene
írnom a mai napról. De szerencsére nem kell, mert akkor
úgy folytatnám: „Nem temetésre való az ilyen... ”
Amikor odaért a sírhoz a hosszú gyászmenet, még
jobban behúzódtam a fa mögé. Csak Istvánt láttam on­
nan éppen. Sötétkék ruhát viselt, fehér inget, nyakken­
dőt. Mint az érettségi tablók szereplői, olyan szabályos
volt, olyan idegen. Az arca is fényképmerev, nem szólt
senkihez. A többiek - gondolom a rokonság - sugdolóz-
tak, rendezgették a virágjaikat. Amikor a koporsót leen­
gedték a sírba, mindenki dobott rá egy marék földet,
az öreg Szikár meg a maga koszorúját; így való. Csak
István állt mozdulatlanul. A sírásók nekigyürkőztek,
hogy behantolják a sírt. Én befogtam a fülem. Nagyon
rossz azt hallani, ahogy a göröngyök zuhognak a kopor­
sóra.
Akkor mozdult csak meg István. Felvette az egyik
ember szerszámát, és beemelte az első lapát földet. Csen­
desen, nyugodtan dolgozott, a göröngyök se kopogtak
így; szépen betakarta a koporsót földdel ő maga. Ilyent
én még sose láttam. A többiek se, azt hiszem, mert mere­
ven nézték Istvánt, senki nem avatkozott a dolgába.
Amikor elsimította a földet végleg, még beszúrta a fej fát
is a helyére. Aztán megfordult és hazament.
Az emberek rátették a virágokat a sírra, és sorbaálltak
öreg Szikár István előtt, megrázták a kezét, volt, aki
megcsókolta kétoldalról. Aztán lassan szétszéledtek,

171
többségük a falu felé tartott, néhányan itt maradtak a
temetőben, más sírokhoz mentek, gyomláltak, öntöztek.
Én csak ültem a fa alatt, és azt gondoltam, most szeret­
tem meg Istvánt. Olyan tárgyilagosan állapítottam meg
ezt magamról, és olyan biztonsággal, mint a fogfájást.
Egyszer csak váratlanul belehasít az ember agyába, ide­
geibe - és nem téveszthető össze semmi mással.
Jó, hogy itt az a néhány napraforgó! István biztosan
tudja, mert mindent tud a növényekről, hogy egész nyá­
ron lesz az öreganyja sírja fölött virág, akkor is, ha elher­
vadnak a temetési koszorúk.

172
 17. NYOLC NAPON TÚL
GYÓGYULÓ SEB

Rendes körülmények között a vasárnap munkaszüneti

nap. Csakhogy most igazán rendkívüli körülmények
uralkodtak nálunk: szülői látogatás következett. Napok
óta készültünk rá. A gyerekek úgy, hogy tervezgették,
mit hoz nekik az anyukájuk majd. Ahogy közeledett
a vasárnap, úgy növekedtek a remények, átalakultak va­
lószínűden igényekké. Mert hogy süteményt, édességet,
otthon felejtett babát vártak, ez természetes, még a gö­
rögdinnye is elfogadható. De beszéltek már új piros ru­
háról, hosszú szoknyákról, mert az a divat, kis gyűrűről,
esetleg távoli névnapok ajándékelőlegéről is. Verseng­
tek, dicsekedtek már előre. Feleseltek egymásnak, mint
a visszhang. Az én csoportomban már mindenki minden­
kivel haragban volt. De ezt panaszolták a lányok is,
csak tanakodtunk Kati szobájában, hogy mit tegyünk.
Aztán Tutenkámonhoz járultunk végül is, semmi okos
ellenszer nem jutott az eszünkbe. Tutenkámonnak igen.
Azt mondta, fordítsuk meg a szélirányt. Úgy látszik,
nagy hatással volt rá Bálint, hogy ilyen vitorlásoknak
való kifejezést használt. Persze nyomban megmagyaráz­
ta, mire gondol. Necsak várják az ajándékot a gyerekek,
hanem ők is készítsenek a szülőknek valamit. Venni tilos,
legalábbis nem számít a versenybe! Az számít csak, ami
ötletes, és az ó munkájuk eredménye. Van itt a parkban
annyi bogyó, levél, letört gally, a tóban kavics, kagyló,
már csak ötiet kell hozzá. Persze a siker tőlünk, ifiktől
függ elsősorban, jegyezte meg Tutenkámon szelíden,
és ezzel fordult meg a szél iránya igazán. Mert ettől
173
 kezdve mi négyen irigyeltük egymás ötletét, titkolódz-
tunk, vitatkoztunk - a gyerekek kibékültek tényleg.
Az én ötletem volt a legjobb, és eloszlatta a vihart
is. Azt mondtam ugyanis, kérdezzük meg Istvánt, mi
található a parkban egyáltalán, mit szedhetünk össze,
és hogyan, hogy kárt ne okozzunk. Nem azért tettem
ezt jobb, ha bevallom legalább magamnak -, mert
védeni akartam az úgyis védett növényzetet, hanem hogy
Istvánnal találkozzam. Szívesen foglalkozik a gyerekek­
kel, azt már észrevettem, gondoltam, örömet okozunk
neki ezzel is. Ráfér! A temetés óta már többször találkoz­
tunk, de nem beszéltünk róla; nem kell arról beszélni.
István ötlete volt, hogy egy-egy csoport egyforma
ajándékot készítsen, akkor nem lesz vita, kié szebb! Igaza
volt. Nekiláttunk. Gyűjtögettünk, mint a hörcsögök,
csak most már nem veszekedtünk. A gyerekek egy része
a fákon tartózkodott, mások a füvet fésülték át szálan­
ként. Rengeteg bogarat találtak, sajnálták is ott hagyni,
de bogarat mégse préselhettünk a szülők számára. Gyö­
nyörű ajándékok készültek, a végén majd nem akarják
odaadni, úgy megszerették a gyerekek! Kati csoportja
nyakláncot fűzött különféle bogyókból. Én is szeretnék
ilyet magamnak! Olyan szép és modem, mint a kerámia
ékszerek. Annáék bogáncsot gyűjtöttek, és vidám kis
állatfigurákat készítettek: nagy fülű nyulat, kecskét,
macskát, de legtöbben zsiráfot. Azt lehetett csak megkü­
lönböztetni, a többi szerintem teljesen egyforma. De ha
ők azt mondják, kecske, én nem vonom kétségbe. Ez
volt a legkönnyebb ajándék, mert csak egymás mellé
kellett rakni, a bogáncsok máris összekapaszkodtak. Pi­
roska jó nehezet talált ki maguknak. Begyűjtötték min­
denféle levelet, felragasztották egy-egy lapra, de úgy,
hogy abból valami kép legyen: virág, erdő, robotember,
kisbárány. Piroska egész nap ragasztót főzött; tehette,
ő volt változatlanul szaki bácsi-kedvence.
174
 Mi manócskákat készítettünk. Kövér kis fenyőtobo­
zokat öltöztettünk fel zöld sapkába, körgallérba. Muris
pofácskájukat fehér rongydarabra festettük, ráment két
zsebkendőm, de ez még hagyján! Szakáll is kell egy ma­
nónak, és a vatta Hildánál található. Mégis kértem tőle
önfeláldozóan, mert a manó öltözete szakáll nélkül hiá­
nyos.
Észrevettem, hogy Matyi hasonlít énrám, vagy én ha­
sonlítok Matyira; ő is kért mindenhonnan egy-egy aján­
dékot magának. Azt mondta, hozzá több látogató is jön
vasárnap, azért kell.
Katival előző nap még gyorsan megalakítottuk a mo-
sómedvebrigádot, kimostuk a gyerekek fehér blúzát pót­
lólag. Mert ők is mosták persze, hogy nevelődjenek,
de valami sajátos módszerrel dolgoztak. Mert olyan kü­
lönleges szürke nincs is a színskálában, amilyenné vará­
zsolták egységesen az ingüket. Talán ha sokáig áztatnánk
hamuban, akkor lenne ilyen a hajdani fehér... De hamut
úgyse találhattak, központi fűtés van a kastélyban. Zsu­
zsannától kértünk tanácsot, mosószert is adott hozzá.
Azt mondta, teregessük a napra, úgy biztosan fehér lesz
megint. Teregettünk, teregettünk, ahova csak lehetett,
hebegett a sok ing, fehér zászlók; mi már jó előre megad­
tuk magunkat...
Piroska vasalt hajnalig, Anna vasárnap reggel megcsi­
nálta az összes frizurát. így tatarozva alig ismertünk rá
a saját gyerekeinkre, aggódtunk, hogy majd a szülők
se!
A szülők reggeli után kezdődtek, és tizenegy óra táj­
ban kitehettük volna a „Megtelt” táblát, mint a strando­
kon szokás. Tele lett a park vendégségjel, jól szolgáltak
most öreg Szikár fatörzs bútorai. Az ebédlőből is kihord-
tuk a felesleges székeket, de így se volt elég hely, még
a hintán is szülő ült.
Tutenkámon minket nevelt előzőleg: az. a dolgunk
175
ma nem könnyű szolgálat! hogy járkáljunk a park­
ban, ő is azt teszi, meg Mici és Éva néni is. Legyünk
mindig kéznél, mert a szülők biztosan kérdezni akarnak
mindenfélét a gyerekükről. Ez érthető, úgyhogy bírjuk
ki. És főleg akkor legyünk udvariasak, amikor a kifogá­
sokat mondják, lehet köztük megszívlelendő is; mindig
van.
Felkészültünk, komolyan vettük Tutenkámon szavait.
Felvettük az ifivezetői egyenruhánkat is mind a négyen,
hogy könnyebben ránk ismerjenek a szülők.
Csak nemigen vettek észre minket, ez a baj. Láttak
pedig, hisz sétáltunk szorgalmasan, de nem kérdeztek
semmit, legfeljebb azt, hogy hol lehet vizet inni. Piroska
két nyugtatót vett be, csak azután mert szólni egy család­
nak. Szelíden szól különben is, most meg a gyógyszertől
majdnem elaludt:
Kérem szépen, ne tessék ebéd előtt tortát adni a
kislánynak!
— Te is kislány vagy még! Bízd csak ide! - mondta
az atya kedélyesen, és megveregette Piroska nyakát, mint
a lóét szokás.
Annától hűvösen számon kérték, hogy csoportjából
a Mártika miért boldogtalan. Nem vettük észre a szüle­
tésnapját! Bezzeg minden más gyereket felköszöntünk
az ebédnél. így igaz! Még dalt is küldünk a mindenkori
újszülöttnek, mióta megtaláltuk az én hálómban a kis
magnót, van rá mód. Anna nyomban beismerte a mulasz­
tást, és ígérte, hogy pótoljuk a köszöntést. De azt mond­
ták a szülök, most már késő!
Velem nem volt semmi baj, ami igazán ritkaság. Ami­
kor ajánlgattam a szülőknek, hogy kérdezzenek a gyere­
kekről bármit, megköszönték kedvesen. És kértek, hogy
vezessem őket az igazi tanárokhoz.
Matyinak volt csak szüksége rám, még szerencse!

176
Időnként előkerült a fák közül, és kétségbeesetten mutat­
ta nekem:
- Megdöglött a pipacsom!
- A pipacs hamar megfonnyad, nem érdemes leszedni,
lábon állva sokkal szebb - magyaráztam Matyinak vagy
nyolcszor, mindig, amikor csak panaszkodott. És egyre
jobban féltem: mi lesz, ha nem jön hozzá látogató?!
Mindenkihez jött már, mindenkit babusgattak, dajkáltak
a szeme előtt. Csak kóborolt szegény a parkban egyedül,
és siratta a pipacsokat.
Egyszer összefutottunk a szökőkútnál mi négyen ifik,
és Tutenkámon is arra jött, kivételesen egyedül. Anna
megkérdezte tőle gyorsan, meddig is tart a látogatás
délután?
- Csak ebédig tart. Miért? Unod már? - kérdezte Tu­
tenkámon, szemrehányás volt a hangjában.
- Nem, dehogyis! — tiltakozott Anna. - Csak a papám
kérdezteti...
- Hozzád is jött látogató? - csodálkozott Tutenká­
mon, mi is csodálkoztunk.
- Meglepetésnek szánta... és az estét is. Azért kérdez­
tem, hogy meddig tart a szolgálat.
- A szolgálat, mint tudjuk, takaródóig tart.
- Persze, persze - Anna már dadogott. - Éppen itt
jön a papám!
Anna családját nem ismertük, otthon az iskolában nem
nagyon barátkoztunk. O valahogy másmilyen volt, mint
mi hárman. De lehet, hogy mi voltunk a másmilyen,
talán irigyeltük, hogy próbababa. Bűnbánóan gondoltuk
ezt végig, amikor Anna apja előadta a kérését. Arra kérte
Tutenkámont, engedjen el négyünket ma este ővele. Vál­
lalja a felelősséget értünk, és a költségeket is persze.
Már meg is vette a belépőjegyeket, de nem azért, hogy
kész helyzet elé állítsa az igazgatónőt, isten ments! Csak
hát az Anna-bál, itt a Balaton partján már szinte világhí-
177
rű, elővételben elkel minden jegy. Az ő lánya úgy meg­
szeretett bennünket, hogy arra gondolt, az lesz a legszebb
névnapi ajándék számára, ha a négy kislányt együtt viszik
el a bálba. Anna édesanyja is ott lesz, már ott is van
hivatalból, néhány ruhát ő szállított a versenyzőknek.
Mert szépségversenyt rendeznek a bálon, ez is hagyo­
mány.
Nem ilyen folyamatosan beszélt persze, mert Tutenká-
mon néha szigorúan közbekérdezett.
Aztán elengedett bennünket. Még gratulált is ahhoz,
hogy ez lesz az első bálunk. Nevetett, és úgy mondta,
neki nem volt se első, se második, még életében nem
volt bálon. De majd mi elmesélünk neki mindent, hátha
kedvet kap. És Annát külön is köszöntötte, bizony nem
vette észre, hogy névnapja van, a saját nevét is elfelejti
ebben a rumliban.
Drága, drága Tutenkámon! Anna apja is hálálkodott,
bekísérte az irodába, beszélgettek, másról már. Mi meg
csak álltunk ott megkövültén, mint a kastély bamba-an-
gyal-szobrai. Piroska tért magához elsőnek, ajánlotta,
dobáljuk fel Annát a levegőbe, mint a sportolók. De
én féltem, hogy hátha leejtjük, és mégiscsak ő az ünne­
pelt.
Most már együtt mentünk vissza a parkba, és moso­
lyogtunk jobbra-balra, könnyen ment! Ki bánta most
már, hogy nem vesznek felnőttszámba a szülők! Csak
a ruhákról beszélgettünk, Kati és én a kékfestőben me­
gyünk, tekintsük úgy, hogy az estélyi ruha, úgyis hosszú
a szoknyája. Piroska volt csak tanácstalan, de Anna azt
mondta, kölcsönadja neki a tűzpiros kezeslábast, virágot
tűz a hajába és a kivágásra, nagy divat az élő virág úgyis!
Hogy ő mit vesz fel, még nem tudja, mert benne van
a dobozban. A mamájától báli ruhát kapott névnapjára,
de még nem merte kibontani, úgy örül. Majd csendes

178
pihenő alatt együtt bontjuk ki, és megcsinálja a frizurán­
kat is ezalatt.
Addig még átéltünk néhány megpróbáltatást; a szülők
nem akartak elmenni, amikor elérkezett az ideje, a gyere­
kek bőgtek a búcsúzásnál, és telebőgték még a levest
is. Csak Matyi nem sírt, nem volt kitől búcsúznia.
A kanalával ütögette a tányérját, nem szóltam rá, ez
igazán semmiség. Úgy sajnáltam szegényt!
Aránylag gyorsan elaludtak ebéd után, vagy sírtak
még, de mindenesetre csönd volt, nyugalom.
Lementünk Kati szobájába, hogy meglássuk a ruhát
végre. De Piroska olyan izgatott volt, hogy előbb ő
próbálta fel a kezeslábast. Nézegette magát az ablaküveg­
ben, kicsit szomorú volt, nem szeretne piros kígyó lenni,
azt mondta, az ő alakja olyan, mint egy hurka. Kati
nyomban felajánlotta, hogy cseréljenek: ő felveszi a ke­
zeslábast, és odaadja Piroskának a kékfestőt. Én is lelke­
sedtem, hogy akkor most vele leszünk ikerpár a bálon...
Akkor valaki megzörgette az ajtót. Mert bezártuk per­
sze a próbához. Piroska volt az ügyeletes délután, halálra
rémült, hogy ez talán Tutenkámon. Mit szól majd, ha
meglátja őt piros kígyónak, ahelyett hogy a hálókat vi­
gyázná. Úgy megrémült, hogy szokása szerint könnybe
lábadt, mi meg csak néztük a kilincset dermedten; egy­
folytában rázta valaki. Anna akkor gyorsan befektette
az ágyneműtartóba Piroskát. Még szerencse, hogy nem
ágyazott be reggel, nem volt ideje! A heverő gyomra
volt az ágyneműtartó, Piroska nagyszerűen belefért. Ta­
lán nem fullad meg addig... Kinyitottuk az ajtót„csak
előbb ártatlan arcot készítettünk magunknak. Kár volt.
Az ajtóban Matyi állt.
Ide nézz! - mondta kihívóan, és az orrom alá dugta
a kezét. Piros-zöld-kék-bama-ezüst színű volt a körme,
mindegyik másmilyen. A lakkjaim! Megtalálta.

179
 - Kutattál? - kérdeztem dühösen, egyrészt mert el­
múlt az ijedségem, másrészt mert tényleg dühös voltam.
Matyi nem válaszolt, komoran figyelte, ahogy Anna
kiengedi Piroskát az ágynemű tartóból. Senki se nevetett.
Mindenki Matyit nézte, olyan furcsa volt az arca, mint
amikor törött tükörbe néz az ember; magát látja, csak
összevissza formában.
- Kutattál? - kérdeztem újra, most már hangosabban.
Matyi hátrált, a falhoz lapult a folyosón. Gyűlölködve
nézett rám.
- Te meg hazudós vagy. És undok is. Undok, un­
dok...
- Hogy beszélsz!? -csattant fel Anna. Neki könnyű,
ő csak azt hallja, hogy Matyi tiszteletlen, de én már
sejtettem, mi a baj.
- Hagyd csak mondtam Annának, kimentem a folyo­
sóra, becsuktam az ajtót.
- Mi baj van, Matyi? - kérdeztem csöndesen, azt hit­
tem, ez használ.
- Senki se jön értem sohase - mondta Matyi, így,
kijelentő módban és hangsúllyal. Úgy látszik, sikerült
a módszerem. Tutenkámon is mondta, hogy meg kell
nyugtatni.
- Itt mindenki szeret téged - folytattam.
- Azt mondtad, hogy jönnek értem.
- Tényleg azt gondoltam, azért mondtam.
- Te ismered az anyukámat?
- Nem ismerem, Matyi.
Elfehéredett a szája. A szeme alatt meg fekete karika
keletkezett. Csak felnőtteknél láttam ilyent, amikor fá­
radt valaki, vagy nagyon beteg. Borzasztóan fájt a szívem
érte! Meg akartam simogatni.
Elkapta a kezem. Csípte, karmolta - belevájta a körmét
a bőrömbe, vérzett az ujja nyoma rögtön. Aztán hara­
pott. Harapdálta a karomat, ahol érte. Egyetlen hangot
180
nem szólt, csak őrjöngött. Még a szemét is becsukta.
Amikor Kati rákiáltott - mert csak kijöttek ők is köz­
ben úgy nézett rá felhős tekintettel, mint aki most
ébredt. Aztán elrohant.
Piroska sírva fakadt. Anna a gyerek után iramodott,
de visszahúztam.
- Mi volt ez? - kérdezte; ő is reszketett.
Csak a fejem ráztam, hagyjuk most! Anna valami köl-
nis zsebkendővel mosta le a karom, sziszegtem, nagyon
fájt.
- Ezt jobb lesz szakszerűen kezelni - mondta Piroska,
már abbahagyta a sírást. Ajánlotta, hogy átkísér Hildá­
hoz. Mindenki át akart kísérni. Úgy gondoltam, Hildá­
nak nem kell tudnia a részleteket, jobb, ha magam me­
gyek.
Hilda meghökkent a látványtól, gyorsan bejódozta
a nyűt sebet.
- Ez harapás - állapította meg nyomban, legalább nem
kellett tömöm a fejem részletes magyarázaton.
Buta játékot játszottunk - ennyit mondtam. Nem
faggatott, szerencsére megszokta, hogy nem mesélünk
egymásnak.
Ez nyolc napon túl gyógyuló seb - jelentette ki
fontoskodva.
Nem is biztos, honnan tudja? És különben is, kit érde­
kel?! Ezt akkor szükséges mondani, ha kártérítést köve­
tel a tettestől a sebesült. Ebben az esetben nem lehetett
eldönteni, ki az igazán sebesült. Matyi valószínűleg nyolc
nap után se gyógyul, mert becsaptam én is, pedig már
éppen hitt nekem.

181
 18. ANNA-BAL

Tutenkámon bölcs intézkedése folytán a látogatási nap

délutánjára hívták a bűvészt. Elvarázsolta a sírós hangu­
latot az első öt percben. A gyerekek kizárólag arra kon­
centráltak, hogyan áll össze egy újságlap, amit egyszer
széttéptek, és ki köti össze a sok színes sálat, mert a
bűvész csak beleteszi a nagy kalapba egyenként. Aztán
köröz felette a pálcájával kettőt-hármat, hozzá se nyúl
a sálakhoz, az biztos, mindenki jól láthatja a kezét. Mi­
után meg kavarta fölöttük a levegőt, a sálak úgy kerülnek
elő a kalapból, hogy a sarkuknál fogva összekapaszkod­
nak, mint egy tarka. lánc. Mindenki azt szerette volna,
ha az ő orrából is kicsavar egy-egy ezüstpénzt ez az
ember. Boldogok voltak, mert megtanította őket gyű-
szűt varázsolni, és megtalálni azt a kártyát, amit nagy
titokban választott ki egy másik gyerek. De hogy a bű­
vész órája hogy került Luca zsebébe, azt senki se értette,
Luca majdnem sírt, hogy ő nem lopós.
Matyi nem volt a nézőtéren, és sehol se volt. Az őrjön­
gés után nem is ment vissza a hálóba, ezt megtudtam
a gyerekektől. Az előzményeket nem meséltem nekik
persze, ők meg a nagy áhítatban nem is keresték Matyit.
Mi is hiába kerestük. Az összes tanár és az összes ifi
kutatta a kastélyt, a parkot, még a kertészetben az üveg­
házakat is megnéztük. Mert ez nem egyszerű bújócska
most, vélekedett Tutenkámon, amikor elmeséltük neki
a délutáni jelenetet. Vigasztalt is közben engem, nem
a sebesült karom miatt, hanem lelkiismeret-furdalás el­
len. Egyre nyugtatott, hogy ami történt, nem az én hi-
182
bám. Még dicsért is, hogy ügyesen bántam Matyival,
ő se tudta volna jobban kezelni ezt a kis vadembert.
Szegénykének minden oka megvan a vadságra. Megnéz­
te az intézet irattárában az adatait, Zsuzsanna is ismert
valamit a történetéből. Amikor megszületett, mindjárt
ott is felejtették a kórházban. Azóta intézetben van. Cse­
csemőotthonban, óvodásotthonban. Ide egy évvel ez­
előtt került, amikor iskolás lett. Az anyja évente egyszer
ha látogatja, rosszabb az, mintha egyszer se. Mert ilyen­
kor megígéri a gyereknek, hogy nemsokára hazaviszi.
Folyton ezt ígéri. Értettem én, amit Tutenkámon mesélt,
de nem nyugtatott meg egyáltalán. Csak még jobban
fájt a szívem Matyiért. Ha nagykorú lennék, most rögtön
örökbe fogadnám. Hazavinném, babusgatnám. Persze
nem biztos, hogy velem jönne, lehet, hogy csak az anyja
kell neki, akármilyen rossz is hozzá. Meg talán az anyja
se adná, ki tudja, mi oka rá, hogy csak így ott felejti
a gyerekét. Különben is, mit ábrándozom, clmélkedek;
az lenne a dolgom, hogy megtaláljuk Matyit.
Nem találtuk egész estig, a vacsorához se került elő.
Megszökött-mondta Zsuzsanna. - Csak nem szólni
a többinek, nehogy kedvet kapjanak!
Aztán telefonált a falusi rendőrségre, ott is ismert min­
denkit. Ajánlotta, hogy mozgósítsák az önkéntes rend­
őröket is, szerencsére vasárnap van, most otthon lesz
mindenki. Keressék a gyereket! Nem juthatott messze,
itt lesz a faluban valahol, a rendőrnek is ez a véleménye,
nyugtatgatott Zsuzsanna is bennünket.
Anna papája fél kilenckor érkezett, fektetés után,
ahogy Tutenkámon kívánta. Nagyon vidám volt és ele­
gáns, nem hiányzott a díszzsebkendő se az öltönye zsebé­
ből. Ijedtében azzal törülgette a homlokát, amikor meg­
látott bennünket. Az első bálos kislányok - mint a vert
hadak! Ott álltunk estélyi ruhában - én kisírt szemmel,
dagadt orral. Tutenkámon hallani sem akart róla, hogy
185
 otthon maradjak. Az semmin sem segít, Matyi keresése
a házon kívül nem az én dolgom. Sőt egyenesen ártalmas
a jelenlétem: a többi gyerek előbb-utóbb észreveszi raj­
tam, hogy valami baj van, már csak az hiányzik, hogy
azok is sírjanak.
Beültünk hát Anna-papa kocsijába engedelmesen. Sok
regényben olvastam már az első bálos kislányok lelkivilá­
gáról, nem hasonlított az enyémhez egyik se.
A bál színhelyén, a tóparti kertvendéglő körül annyi
kocsi állt már, hogy rendőr irányította a forgalmat.
A bejáratnál Anna mamája várt bennünket, kimentett
a forgatagból, mert rendező volt ő is valahogy. És olyan
szép, hogy én nyomban megválasztom szépségkirálynő­
nek, ha rajtam múlik, és ha van kedvem egyáltalán sza­
vazni. Rengeteg szőke haja volt, a válláig ért, teljesen
simán hordta. A ruhája sötétzöld bársony, mint egy zsák,
olyan egyszerű, semmi dísz rajta, semmi ékszer. Jóval
magasabb volt, mint mi, a férjénél is magasabb. Csak
bámultuk gyönyörű alakját, Anna mondta még régeb­
ben, hogy a mamája is manöken volt.
Sokan ismerték itt. Köszöntötték, ő meg bólogatott
jobbra-balra kedvesen. Néha megálltunk egy-egy asztal­
nál, akkor úgy mutatott be minket:
- A lányaim. Négyes ikrek.
Az asztalok is gyönyörűek voltak, sose gondoltam,
hogy egy asztal is szép lehet. Kerek lapjuk és a székek
támlája fehér csipke, vascsipke, fehérre lakkozva. Anna
papája ananászlét rendelt sok jégjel és egy üveg pezsgőt.
Azt mondta, az ananász nemcsak álcázásnak jó - mert­
hogy mégiscsak kiskorúak vagyunk-, hanem pezsgővel
keverve a legjobb ital, majd meglátjuk. A pezsgőt ő
adagolta a poharunkba - nagyon finom volt. Vártam,
hogy bizsereg majd tőle a fejem, mint máskor is. Máskor:
kétszer kóstolhattam pezsgőt otthon. Ez a harmadik,
ez igazán másmilyen. Próbáltam belerázni magam a báli
186
hangulatba. Mit nem adnának mások, akár az osztálytár­
saim is ezért a helyzetért! A leghíresebb tánczenekar
játszott, és a nyomtatott műsor úgy ígérte, énekelnek
az osztály kedvencei mind. Ruhacsodák vonultak fel
előttem, majd utólag kitalálom, hogy milyen volt az
anyaguk. Most mindegy.
Jobb lenne hazamenni, lefeküdni. De nem volna jó
mégsem! Úgyse trappol át hozzám Matyi hajnalban. Hol
lehet most? Akárhol is van, biztosan fél...
Palotást táncolt a helybeli gimnázium tánckara, ez volt
az ünnepélyes megnyitó. Nagyon tapsolták őket, akkor
súgtam oda Katinak, jöjjön ki velem egy percre a mosdó­
ba. Az asztalunknál mindenki látta, hogy eltűnünk, a
lányok elnézően mosolyogtak, azt hitték, a pezsgő ha­
tása...
A mosdóban a tükör elé álltam fésülködni. Kati értet­
lenül nézett, aztán megkérdezte:
- Segítsek?
- Csak azért mondom meg neked, mert te vagy a leg­
jobb barátnőm. Én most elmegyek. Muszáj.
- Hol keresnéd Matyit? Tutenkámon is megmond­
ta...
- Mit tudom én, hol... De keresni akarom. A többi­
eknek azt mondd majd, hogy hazamentem busszal.
- Tényleg hazamész?
- Nem tudom. Nem szököm meg, ne félj...
Gyorsan megcsókoltam Katit, és kiszaladtam. A néni,
aki az ajtónál ült, egyre ajánlgatta a szappant, papírtörül­
közőt. Majd Kati moshatja helyettem is a kezét...
Amíg világított utánam a bejárati villanyfüzér, addig
még tudtam, hol vagyok. Aztán nyomban eltévedtem.
De úgyis mindegy volt. Nem akartam én sehova se oda­
érni, csak kóboroltam az utcákon. Hátha megtalálom
Matyit... Én magam se hittem! Hogy kerülne ide,
ugyan? Mászkáltam boldogtalanul, csak macskákkal ta-
187
 lálkoztam. Az emberek a bálban voltak, vagy a televízió­
jukon nézték a báli közvetítést. Az Anna-bál világhírű,
mondta Anna-papa. Hát nekem emlékezetes lesz, az biz­
tos!
Nagyot bicsaklott a lábam, majdnem elvágódtam, pe­
dig teljesen sima volt az úttest. Anna fehér szandálját
viseltem, magas talpú, mint a gólyaláb; arról estem le.
Jól megrántottam a bokám, le is ültem a földre ott rög­
tön, masszíroztam, ütögettem, ez is fáj! A karomon kék
foltok és harapott seb, a jobb lábamra sántítok... Mint­
ha ütközetből jönnék, nem is bálból. A cipőt mindeneset­
re kézben vittem, mezítláb sántikáltam le a Balatonhoz.
A parton a legalsó lépcsőre ültem, így a lábam beleért
a vízbe, ez jólesett. Üldögéltem ott magamban, nem tu­
dom, mennyi ideig, nem is akartam tudni, ha érdekel,
megnézhetném mondjuk az órámat. A móló is teljesen
kihalt volt, hajó se jár már ilyenkor. Néhány hal bukott
fel a vízből egy-egy pillanatra, lehet, hogy így bújócskáz-
nak. Vagy megszöktek a mamájuktól...
Nem jó felnőttnek lenni, még ilyen fél felnőttnek se,
mint én vagyok. Az ember bizonyos helyzetekben éppen
olyan tehetetlen, mint kiskorában. Csak akkor még remé­
li: majd elintéznek mindent a nagyok. Én kibe kapasz­
kodjam? Hiába ismételgetem magamban az elraktározott
szép szavakat, hogy türelmes vagyok, vidám, felelős...
ezt mondták rólam a pesti kisdobosaim. Hogy örültem
akkor! De most nincsenek itt, csak én vagyok, és vádo­
lom magam Matyi miatt. Ki véd meg?
Jó lenne hazamenni Tiszaárra, odabújni Mamához.
Biztos, hogy visszajönnék a következő vonattal! Matyit
nem lehet már elfelejteni, és Istvánt sem. Nem is akarom!
Jó, hogy vannak. Fontosak. Most már az életemhez tar­
toznak, bevezethetnék őket a személyi igazolványomba,
ha volna ilyen rovata.
Istvánnak megüzenték-e, hogy Matyi megszökött? Ha
188
tudja már, biztosan ő is keresi. Rólam meg azt hiszi,
a bálban vagyok.
- Tudtam, hogy nem vagy a bálban - mondta István,
egyszer csak mellém ült a lépcsőre. Hogy talált rám?
Honnan tudta... Csak kapkodtam a levegőt, csak azt
kérdeztem:
- Matyi?
- Megvan.
- Hol volt?
- A galambpadláson.
- Honnan tudtad, hogy ott van?
-Nem tudtam én! Bementem a kastélyba, amikor
üzentek. Végigjártam az összes padlást, van vagy öt...
Tudod, azt az ajtót a lépcső tetején, azt is azért falaztuk
be, mert nagyon szem előtt volt a gyerekeknek. De hogy
Matyi éppen a galambpadláson van... nem gondoltam!
Csak olyan furcsán viselkedtek a galambok. Berzenked­
tek, mozgolódtak a fészkükön még a tojók is. Először
azt hittem, görény van a padláson.
- Te jó isten! Görény is volt? Hogy félhetett szegény
gyerek.
- Nem volt görény. Mondom, hogy csak azt hittem.
Aztán annyit mondtam fennhangon: „Gyere elő, Ma­
tyi! ” Előjött.
- És?
Semmi és. Levezettem a kastélyba, az igazgatónő
meg szépen lefektette a te szobádban. Még csodálkozott
is egy kicsit, de Matyi váltig hajtogatta, hogy ott az
ő helye.
- És rám... nem panaszkodott?
- Te se panaszkodsz őrá...
Megfogta a karomat, rávilágított a zseblámpájával.
Sokáig nézegette, tapogatta gyengéden.
- Csüf karkötőd van, mondhatom!
- Megbuktam én Matyiből - keseregtem.
189
 Majd pótvizsgázol. Most mindjárt hazamegyünk,
kezdheted!
Hogy kezdeném? Becsaptam. Miattam szökött meg,
akárhogy is nézzük.
Te meg őmiatta szöktél meg a bálból. Döntetlen!
Én meg kereshedek benneteket sorjában.
Miért hitted azt, hogy eljövök?
- Már régóta figyellek. Gondoltam, nem fogsz te most
mulatozni. Tudom én, hogy milyen vagy.
Zöldfülű vagyok. Nem szabad rám bízni egy gyere­
ket.
Zöldfülű, hát zöldfülű! De Matyi mégis téged vá­
lasztott.
Nem értem...
Kérdem tőle, hogy miért bújt el a padláson? Azt
mondja, mert világgá akart menni. Kérdem, hogy akkor
miért nem ment? Azt mondja, megvár téged meg engem,
inkább hárman menjünk.
Menjünk? Én szeretném!
Ribizli vagy már megint.
Ezt a Ribizlit... kedvességből mondod mindig?
Tudhatod!
Megmozdulta levegő. Pici szél jött az öböl felől, meg­
mozgatta a vizet is. Felcsapott egy hullám, a hosszú
szoknyám vizes lett. István nyomban kicsavarta, jó erő­
sen. Úgy is maradt a fodor, hurka formába gyűrve.
- Majd holnap kivasalom neked biztatott.
- Nem is tudsz vasalni!
Én? Még főzni is tudok! Nem hiszed?
Csak ha látom.
Jó! Főzök neked gombát egyszer. Vagy amit akarsz.
Öreganyám mindenre megtanított...
Elmentem a temetésre. Nem bánod?
Öreganyám nevelt engem, már mondtam neked.
Mert az anyám elment a faluból meg tőlünk is.
190
 - Ezt nem tudtam. Sose mondtad...
Nem szoktuk ezt mesélni. Nem tartozik másra.
- Akkor most miért...
- Terád most már tartozik.
Arra gondoltam, hogy egyszer, ha majd István esetleg
megszeret, akkor se fogja mondani, nem olyan! De ez
az utolsó mondata szebb volt, mint az igazi szerelmi
vallomás a filmekben.
Fölállt. Nyújtotta a kezét, felhúzott engem is. Elindul­
tunk hazafelé, én mezítláb, kezemben a cipővel. István
átölelte a vállamat, és megfogta a fülcimpám. így ballag­
tunk végig az utcákon, nemigen beszéltünk; minek?
A sok sötét ház között egyszer csak láttunk egy világos
ablakot. Hálóinges kisgyerek ült a párkányán, nézett ki
az utcára. Biztosan egyedül hagyták, várja haza a szüleit.
Vagy csak játszik, a macskákat riogatja?
Amikor elmentünk az ablak alatt, jól megnézett ben­
nünket. Aztán utánunk kiabált:
- Szerelmespár, szerelmespár!
Csúfolásnak szánta biztos, leugrott az ablakból, azt
hitte, hogy haragszunk. Dehogyis! Jót nevettünk; leg­
jobb együtt nevetni!
- írsz majd, ha visszautazom Pestre?
- Nem. Kijavítanád a helyesírási hibákat.
' - Akkor hogy lesz?
- Majd Matyival íratok. Gyere, meg is mondjuk neki
mindjárt...
Futásnak eredtünk. Futottunk az országúton, kézen­
fogva hazáig.
 TARTALOM

1. Üjraoltási bizonyítvány 5

2. Szerelmes a fél osztály 19

3. Dolgozattól esküvőig 28

4. Apróhirdetés 42

5. Bolondgomba 52

6. Beszélgetni lenne jó! 67

7. A sárga kastély titka 75

8. Plusz egy 84

9. Nagylány 97

10. Négyszer kilencvennégy palacsinta 106

11. Záporeső, zivatar 117

12. Castanea sativa 127

13. Búfelejtő gyümölcsrizs 136

14. Leleplezett szellemek 147

15. Postagalamb 157

16. Amíg a napraforgó virágzik 167

17. Nyolc napon túl gyógyuló seb 173

18. Anna-bál 182