BETTY CAVANNA

Mintha nővérek
lennénk

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1977
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Betty Cavanna: Almost Like Sisters
© Betty Cavanna 1963, William Morrow and Company,
New York, 1963

.Fordította: KOPÁCSY MARGIT

ZSOLDOS VERA rajzaival
© Kopácsy Margit, 1977 Hungarian translation

ISBN 963 11 0753 1

 TARTALOM
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
 ELSŐ FEJEZET

– Azálea-idő – mondta volna Victoria nagyanyja erről a március

végi, kivételesen szép, verőfényes napról. Az Intézet körül minden
zöldbe borult: a hálóterem ablakából a lányok virágzó fákat, bokrokat
láttak.
Ruth állát az ablakpárkányra támasztva térdelt, a szemét egy kissé
összehúzta.
– Nem, nem értem, hogy kerül a kötelező olvasmányok között
Salinger neve Shaw-val és Lewis Carrollal egy sorba. Teljesen
értelmetlen. Ez olyan, mintha Stubby…
– Avantgarde akarna lenni – vágott közbe vigyorogva Victoria.
– Hm. Csakhogy Stubby egyáltalán nem az.
Victoria kuncogott. Maga előtt látta a kövérkés Mr. Stubbinst, az
irodalomtanárát, amint vaksin hunyorog a nyughatatlan harmadikos
gimnazistákra. Szegény, drága Stubby valahányszor csak
megkísérelte felvillantani az „ifjú hölgyek” előtt Salinger sajátos írói
képességeit, mindig kudarcot vallott.
Victoria az ágyon hevert, az állát a kezére támasztotta, és
álmodozva nézett a semmibe.
– Ami az olvasást illeti – mondta Ruthnak –, mi kivételt képezünk.
A többiek nem vesztegetik ilyesmire az időt.
Ruth a sarkára ült. Sóhajtva beletúrt rövidre vágott, fekete,
drótszerű hajába, amely túl göndör volt, hogy divatosan
fésülködhessen.
– Érthető – mondta. – Tavasz van. Korzó, térzene, és egy ugrásra
innen Charlottesville.
– De Emily és Kit, ha mást nem is, jó egyetemre szeretnének
kerülni.
Ruth vállat vont. Megfordult, hogy leüljön, kinyújtotta hosszú
lábát, és felült, a falnak támaszkodva. Csupasz lábujjait ide-oda
mozgatta, és elgondolkozva nézte őket, mintha szobatársnője szavait
fontolgatná.
 – Akkor át kell menniök egy északi iskolába – morogta, és mint
akinek hirtelen más hangulata támad, a szeme felvillant, kiálló
arccsontján megfeszült a bőr. – És neked is.
Victoria megfordult, és hanyatt feküdt. A haja az ágy lábát verte. A
fejét annyira hátrahajtotta, hogy már szinte fejen állva látta Ruthot.
Aztán behunyta a szemét, szívét átmelegítette az elismerés.
– Nekem? Miért? – kérdezte.
Ruth felismerte az alkalmat, hogy a dicséretre vágyó Victoriát
ugrassa, hisz barátnője, és tudta, hogy kiadta magát. Mégis kedvesen
felelt:
– Mert van eszed.
– Veled mi lesz?
Ruth ásított.
– Miattam ne aggódj!
Victoria, egy kissé irigyen, ismét sóhajtott, mert ez nagyon is igaz
volt. Ruth valószínűleg évfolyamelsőként fog érettségizni. Még az
igazgatóság sem keltett benne rémületet. És annak ellenére, hogy egy
olyan jelentéktelen déli intézetben végez majd, mint Livingston,
válogathat majd az egyetemek között.
– Ne légy azért olyan magabiztos – lamentált kedvesen, és felült,
mert már fájt a nyaka.
A könyv, amit az imént olvasott, kéznyújtásnyira Ruthtól,
lecsúszott a padlóra. Ruth felvette és visszaadta.
– Te pedig egyszerűen féltékeny vagy, mert olyan jól
beilleszkedtem – csipkelődött.
Az érzések – a hála, a megbecsülés –, amelyek Ruth-hoz fűzték,
hirtelen eláradtak Victoriában, és nem fontolgatta a szavakat.
– Rajtad kívül senki mással nem tudnék egy szobában lakni.
Igazán szerencsém van … – és hirtelen elhallgatott, kicsit
megdöbbenve, kicsit szégyenkezve, hogy mindezt ilyen komolyan
mondta. Nem akarta – semmit sem akart kevésbé, mint hogy valami
beárnyékolja ezt a barátságot.
Ruth nyújtózkodva felállt.
– Én sem tudnék mással lenni – mondta meglehetősen zavartan,
és a nyitott ablak felé fordult. – A barátság nehéz műfaj – tette hozzá
nagyon udvariasan.
Victoria hallgatott. Ismét kinyitotta a könyvet, lapozgatott, kereste
az oldalt, ahol abbahagyta, és hasra feküdt. Barna haját laza
mosónőkontyba csavarva, egyetlen hajtűvel hanyagul a feje búbjára
tűzte. A tekintete a nyomtatott oldalakon kalandozott, de nem
olvasott. Csak feküdt, mint akit cirógatnak, és elégedetten élvezte jó
szerencséjét. Csak a harmadik évben jött az Intézetbe, s bizony
kifoghatott volna egy elviselhetetlen szobatársat is. Milyen
szerencsés volt, hogy – még most is szinte hihetetlen! – Ruth
Grahammel került egy szobába! Ruth és ő éppen összepasszoltak.
Éppen olyan jól és fesztelenül tudtak komolyan beszélni, mint
hülyéskedni.
Roppant hízelgett neki, hogy lám, Ruth elég tehetségesnek tartja őt
ahhoz, hogy az utolsó évét egy északi iskolában végezze; bár Victoria
erre vágyott a legkevésbé; esztendők óta most volt először
tökéletesen boldog. Mihelyt kiheverte a természetes honvágyat,
egyből olyan otthon érezte magát Livingstonban, mint egy cica a
tejszínes tányér mellett. Az a néhány barát, akit Livingstonban
szerzett, már az ő barátai voltak; a ruhái – már amennyi ruhára a
zsebpénzéből telt – az ő ízlésére vallottak; a haját úgy fésülte, ahogy ő
látta jónak.
Most már mulatságosnak találta, hogy félt – igen, félt –
Livingstonba jönni, mert az anyja is ide járt hajdan. Milyen
gyerekesen izgult, hogy Vicky hallatlan népszerűsége még mindig
kísért Livingstonban. És milyen megkönnyebbüléssel tapasztalta,
hogy csupán volt osztályfőnöknője emlegette fejcsóválva, de néhány
idősebb tanárt leszámítva – akik homályosan emlékeztek még arra a
vidám, rakoncátlan lányra, aki megszökött az intézetből, hogy férjhez
menjen, Victoria Larrimore Logan neve senkinek sem jelentett
semmit.
– Maga Vicky Larrimore lánya? – kérdezték jámbor
csodálkozással. – Igen, ahogy most visszaemlékszem, egy kicsit
hasonlít is hozzá.
Kinn az épület előtt, ahol a hálótermek voltak, Victoria az
autófeljáró felől fékcsikorgást, kocsiajtó csapódását, cipősarok-
kopogást hallott, majd könnyű léptek zaja kelt a szőnyeges
lépcsőkön. Egy koppanás az ajtón, egy sejtelem, amely átrezdült
Victorián, és egy csengő hang:
– Szia, édes! Bejöhetek?
– Anyu! – Victoria felugrott az ágyról, és kinyújtotta a kezét. –
Éppen rád gondoltam. Nem különös?
– Őrülten érdekes, drágám – nevetett Vicky a lánya meglepetésén.
– Hogy kerülsz ide?
– Természetesen lóval és bricskával. Próbálj meg örülni egy kicsit,
és ne rémüldözz. – Magához húzta Victoriát, könnyedén homlokon
csókolta, aztán Ruthhoz fordult, aki nehézkesen feltápászkodott. – Ö
a philadelphiai szobatárs? Már alig vártam, hogy megismerjelek,
szivi. Victoria azt mondta, hogy isteni vagy.
Victoria arcán rosszallás suhant át. Ezt ő soha nem mondta;
libabőrös lett ettől a jelzőtől. De Ruth, aki – mint minden lány –
fogékony volt a bájra és a sugárzó kedélyre, mosolyogva lépett előre.
– Nagyon kedves, Mrs. Logan! Sem hálaadásnapon, sem
karácsonykor nem voltam itt, amikor ön eljött Victoriáért, így aztán…
– Kérlek, szólíts Vickynek, és tegezz – vágott közbe Mrs. Logan. –
Ha nem esik túlságosan nehezedre. Nekem sokkal kellemesebb,
sokkal barátibb.
Ez a kérés teljesen ésszerű volt, Victoria mégis megmerevedett.
Igaz, anyja olyan fiatal volt, hogy soha nem számított abba a
kategóriába, mint a többi ember anyja. Nyúlánk volt, és jó alakú;
megnyerő mosolyával, a fiatalság magától értetődő vidámságával
inkább lánynak tűnt, mint asszonynak. Csak éppen ezt a szót ne
mondta volna ki, hogy barát – ezt Ruth és Victoria sosem használta,
csak körülírták, annyira bizalmas és egyértelmű.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért hatott úgy Ruthra is – mint
mindenki másra – Vicky bája. Egy vadidegen embert is elbűvölt
volna ezzel a közvetlenséggel. Nem érződött rajta mesterkéltség, épp
csak eleven volt, egyként vonzó férfiak és nők számára. És – gondolta
csodálattal Victoria – olyan gyönyörű!
Nem klasszikusan szép, hanem azon a hibátlanul, mégis
könnyedén elegáns módon, amellyel a szüntelen ifjúság látszatát kelti
sok amerikai asszony. Victoria tökéletesen tudatában volt annak,
hogy az anyja sortban vagy fürdőruhában csinosabb, mint ő; a szeme
csillogóbb, ragyogóbb a mosolya, és az életöröm szenvedélyesebben
árad belőle, mint sok feleannyi idős nőből. Vicky Logan mindig
légkört teremtett maga körül, és ez a légkör máris magával ragadta
Ruthot. Victoria, aki öregeken és fiatalokon – számtalan emberen –
figyelte már meg a varázslat hatását, már meg sem lepődött, csak
bámulatot és büszkeséget érzett. Melyik livingstoni lánynak van ilyen
életvidám, gyönyörű anyja? Hirtelen fellobbanó gyöngédséggel mellé
lépett.
Vicky válaszképpen átölelte Victoria derekát, és játékosan magához
szorította.
– Hiányoztál nekem – vallotta be. – És George-nak is.
Ruth, aki tudta, hogy Victoria apja évekkel ezelőtt meghalt,
Victoriára pillantott.
– George a lovam – vágott közbe gyorsan Victoria. – Emlékszel?
Beszéltem már neked róla. A herélt pej – mondta álmodozva, és
hirtelen elernyesztette a honvágy.
– Hiányzik neki egy jó tréning – mondta Vicky. – És bizony
Tishnek is. Én ezen a tavaszon egy golfcsapatban játszom, és nem
érek rá velük foglalkozni.
– Ruth is lovagol – mondta szórakozottan Victoria.
– Philadelphia – tűnődött fennhangon Vicky. – Lássuk csak.
Biztosan vadászol is.
– Nem – tiltakozott sietve Ruth. – A Wissahickon mellett, ahol
lakunk, van egy istálló. Ott szoktam lovagolni a folyó mentén, az
ösvényen.
– Ó – és a bocsánatkérő hangban enyhe csalódás érződött, aztán
hirtelen felvillant Mrs. Logan szeme. – Gyere hozzánk, és töltsétek
együtt Victoriával a tavaszi szünetet – mondta gondolkozás nélkül. –
Jó? Együtt fogtok lovagolni minden reggel, amíg én a klubban
vagyok. Remek szórakozás lenne.
Victoria, aki ismerte az anyját, kajánul kuncogott.
– Két legyet akarsz ütni egy csapásra.
Vicky egyáltalán nem jött zavarba.
– Remek lenne, nem? – mosolygott cinkosán. – Ruth, ha nincs
más terved, mi nagyon örülnénk neked.
É
 – Éppen úgy készültem, hogy itt maradok – vallotta be Ruth. – A
repülőjegy Philadelphiába elég drága egy ilyen rövid vakációra.
– Azt hiszem, ez remek ötlet, anyu – tervezgetett Victoria. –
Csütörtökön felveszel bennünket az előadások után, és hazafelé
megállhatunk valahol vacsorázni. – Aztán Ruth-hoz fordult. –
Kocsival mindössze két óra.
– Ha biztos vagy benne, hogy nem leszek alkalmatlan…
– Tudod, hogy nem.
– Drágám, mondtam már neked, hogy nagyon fogunk örülni.
A beszélgetés automatikusan, az illemszabályok szerint folyt le:
Ruth udvariasan szabódott, Victoria unszolta, Vicky szívélyeskedett.
– Tudod, mi egy kicsit délebbre vagyunk. Úgy fogod magad érezni,
mint nyáron, otthon.
Vicky, miközben beszélt, körbesétált a szobában. Felvett egy
könyvet a kis asztalról, megnézte a címét, és letette. Megállt az
ágynál, elsimította az ágyterítőt. Tűnődve nézte az egyik
ikerkomódot, szakértően rápillantott a kölnisüveg címkéjére, aztán
az ablakhoz lépett, és a szeme végigsiklott a gyepen. Volt valami
nosztalgia ebben a nyugtalanságban, amit Victoria – aki figyelte az
anyját – ösztönösen megérzett. És bár anyja majdnem kizárólag a
jelennek élt, Livingston mégis az emlékek egész sorát bolydíthatta fel
benne.
Nem volt nehéz elképzelni, milyen lehetett fiatal lány korában
Vicky Larrimore. A változás, amelyen az évek során keresztülment,
alig volt több annál a bonyolult kifinomultságnál, amely vonzóbbá
tette, mint maga a fiatalság. Olyan lehetett ebben a szerény kis
intézetben, mint egy paradicsommadár az ökörszemek között:
türelmetlenül verte szárnyával a kalitka rácsait, hogy szabad legyen.
Az igazgatónő, akinek nyilvánvalóan sok gondot okozott Vicky
őrült népszerűsége, egyszerűen „zavaró elemnek”, „veszedelmes
fiúbolondnak” nyilvánította.
– Most bevallom neked – mondta váratlanul Vicky –, én is ebben a
szobában laktam.
– Komolyan? – kérdezte meglepődve Victoria. – Soha nem
mondtad. Miért?
Vicky vállat vont, a hangja tompán csengett:
 – Isten tudja. Talán attól féltem, hogy befolyásolna. A
köténymadzag, amit én esetleg másképpen kötöttem meg, vagy mit
tudom én…
– És akkor miért mondtad meg most?
– Nem is tudom. Számít? Olyan régen volt.
Ruth az egész beszélgetésből egy szót sem értett, csak Victoria
tudta, hogy az anyja Johnny Loganra céloz: arra a Victoria számára
elképzelhetetlen fiúra, aki az apja volt, és akit Vicky halálosan
szeretett. Illetve nem is fiú: fiatalember, aki a Katonai Tiszti Iskola
egyenruháját viselte. Victoria sóvárogva vágyott arra, hogy – ha
homályosan is – felidézze az apja arcát. Otthon ezüstkeretben egy
idegen, titokzatos, kifürkészhetetlen arcot látott csupán – valakit,
akire nem emlékezett, pedig valaha a karjaiban ringott, és tudta,
hogy járni is tanította.
– Régen volt – mondta az anyja.
Igen, régen volt, és Victoria minden átmenet nélkül témát
változtatott, nehogy felkavarja a múltat.
– Még nem tisztáztuk, hogy kerülsz ide. Isten bizony, kíváncsi
vagyok!
– Elképzelhetetlen, hogy egyszerűen csak látni akartalak? –
kérdezte Vicky.
– Mindenesetre hízelgő, de nem a te formád: száz mérföldről csak
úgy egyszerűen betoppansz?
Vicky elfintorította az orrát.
– Amesig mindenképpen el kellett jönnöm, onnan meg csak húsz
mérföld, de – szent ég! – négy harminc! Hánykor zár á pénztár?
– Azt hiszem, ötkor – mondta Ruth.
– Miért? – csapott le Victoria.
 Könnyed zavarral, amely mintegy összeesküvő társaivá avatta a két
lányt, Mrs. Logan bevallotta:
– Reménytelen eset vagyok, ha pénzről van szó. Ki kell fizetnem
egy számlát; a határidő lejárt.
– Ó, anyu! – mormolta döbbenten Victoria.
– Ne aggódj, szivi: nálam van a csekk. De miután kaptam egy
olyan… szóval egy olyan sürgős felszólító levelet, gondoltam, legjobb
azonnal eljönni, és személyesen elintézni.

É
 „És kimagyarázkodni” – gondolta feszengve Victoria. Még a
szavakat is meg tudta volna mondani, amelyekkel az anyja elbájolja
majd az egyetemi pénztárost, aki szerencsére férfi. És végül
győzedelmesen távozik, mert végül is nem ő, hanem Mr. MacDeugal
fog bocsánatot kérni tőle a háborgatásért, zaklatásért, a fölösleges és
hosszú utazásért. És Vicky képes lesz bűbájosan biztosítani a
pénztáros urat, hogy: ugyan, semmi baj!
De az baj, hogy elfelejti kifizetni a számlákat, és zaklatásoknak
teszi ki magát. A pénz – ha szóba került – kínos jeleneteket kavart, és
a könnyedség, amellyel Vicky ezeken a dolgokon túltette magát,
kínosan érintette Victoriát. Az öregeket, Victoria nagyanyját és
nagyapját is aggasztotta ez, akik egyébként imádták gyönyörű
lányukat, de ők is úgy vélték, hogy Vicky egy kicsit jobban
vigyázhatna csekkszámlája egyensúlyára.
– Futok, és elintézem a dolgot, aztán azonnal visszajövök –
mondta pajkosan Vicky, mit sem törődve Victoria szemmel látható
nyugtalanságával. – Gondolod, hogy a hatalom képviselői
nélkülöznének egy-két órára, amíg elviszlek egy falatot enni, vagy
ragaszkodnak ahhoz, hogy itt vacsorázzatok? – És a mosoly, amely a
meghívást kísérte, éppen úgy szólt Ruthnak, mint Victoriának.
– Megpróbálunk extra kimenőt kapni – mondta gyorsan,
felcsillanó reménnyel Victoria. – Mit gondolsz, Ruth?
– Nagyszerű! – vágta rá Ruth. – Annál is inkább, mert a mai
vacsora máj és tojásmártás. Brr!
– Rosszabb, mint a halál – mosolygott Vicky, és mielőtt elindult,
könnyed mozdulatokkal elrendezte frizuráját a tükör előtt. –
Igyekezzetek, lányok. Tudok egy helyet, nem messze a hegyi úttól,
ahol remek bifszteket lehet kapni. – Semmitmondó kis csókot dobott
az ajtóból, aztán megfordult, és lesietett a lépcsőn.
– Próbálj szerencsét Miss Abbotnál, Ruth; téged jobban szeret,
mint engem. És ne felejtsd el, hogy te a dékáni listán is rajta vagy: ez
is számít, ha kivételt kérsz – unszolta Victoria.
– Hülyeség – tiltakozott Ruth, de közben már fésülködött, és
Victoria tudta, hogy csatát nyert. Ruth csak akkor csinosítgatta
magát, ha úgy érezte, hogy valamilyen okból erre is szükség van.
Mialatt Ruth nagy nehezen felkajtatta Miss Abbotot, Victoria
átöltözött. Ledobta a szoknyát meg a pulóvert, és ruhát vett fel, mert
az anyja puszta megjelenése ráébresztette arra, hogy lompos. Vickyn
irigylésre méltóan és számára elérhetetlenül szinte ropogott minden.
Ha golfozni vagy koktélpartira ment, mindig ápolt volt és ragyogó: a
haja csillogott, a lakk véletlenül sem tört meg a körme hegyén, a
száján a rúzs, mint a bársony. És nem tűnt mesterkéltnek. Ez a
ropogós és hamvas jelleg, ami még egy egészen jelentéktelen lányt is
vonzóvá tett volna, olyan sajátossága volt Vickynek, amellyel
mindenkit lebilincselt.
Ahogy Victoria – saját képét vizsgálva – belebámult a tükörbe,
eltűnődött azon – ahogy ez már sokszor megtörtént –, hogy az anyja
valóban olyan csinos-e, amilyennek mindenki látja, mert
vonásaikban erősen hasonlítottak egymásra: meglehetősen nagy, telt
száj, amely Vickynél felfelé ívelt; egyenes, nem feltűnő orr; váltakozó
színű, olykor szürke, olykor kék szem; és a karamellszínű haj.
Hasonlítottak és mégsem hasonlítottak egymásra. Victoria is tudta,
hogy hiányzik belőle az anyja szikrázása. Hiába mosta meg újra meg
újra a haját, hiába öblögette addig, hogy már a fejbőre is fájt, soha
nem lett ugyanolyan selymes, mint Vickyé. Bármilyen gonddal
öltözött, mindig hiányzott róla valami, ami igazán kiemelte volna az
egyéniségét. Súlyra is egyformák voltak: 56 kiló; de ezzel a súllyal
Victoria vaskos volt ott, ahol az anyja karcsú. Talán a fejtartás…
Victoria megpróbálta kihúzni a nyakát – de az eredmény csak egy
nevetséges tükörkép volt.
– Megvan az engedély – jelentette Ruth, amikor visszajött a
szobába. – Egy kis rábeszélés után sikerült. – Aztán csodálkozva
végignézett Victorián. – De kicsípted magad, Kisbéka!
Victoria gyűlölte ezt az ártatlan gúnynevet, noha tudta, hogy
szeretetből fakad. Elfordult a tükörtől, elpirult, és valami érthetetlen
szót mormolt.
Ruth, mit sem törődve Victoria rosszkedvével, tovább fecsegett:
– Átöltöztél. Én is átöltözzem?
– Jól van úgy, ahogy vagy – mondta Victoria szórakozottan. Az
ablakhoz ment, mert valami rossz előérzete támadt. Felhők takarták
el a napot? Esni készül? De ez a tavaszi délután ugyanolyan kellemes
volt, mint egy órával ezelőtt. A fény lágyabb lett, és a fák még
zöldebbnek tűntek a lágyuló fényben.
 A hivatali épülethez vezető, téglákkal kirakott úton könyvekkel a
hónuk alatt diákok jöttek; egy lány rövid, fehér teniszruhában a
rakettjét lóbálta. „Anyu sokáig marad” – gondolta Victoria, és azt
kívánta, bár jönne már.
Ruth is az ablakhoz ment. Megállt Victoria mellett, és abban a
pillanatban feltűnt Vicky: jellegzetes, gyors, könnyű léptekkel
közeledett. A nap oldalba kapta a fák lombjait: átbújt az ágak, levelek
között, és arany pettyeket szórt Vicky tweedruhájára. Vicky
integetett, ahogy közeledett, arca mohó volt és kislányos.
Ruthnak még a lélegzete is elakadt bámulatában.
– Én nem is álmodtam, hogy ilyen isteni anyád van. Mintha csak…
– Tudom – tört ki nyersen Victoria. – Mintha csak nővérek
lennénk.
 MÁSODIK FEJEZET

Vicky szüleinek nagy háza volt: ez a meghitt, kopott ház úgy

burkolta körül Victoriát, mint bábot a gubó. Otthon volt: varkocsba
fogott hajjal, farmernadrágban száguldozott a szobákban, és ismét
gyereknek érezte magát. Ha a kedvé úgy hozta, szőrén ülte meg
George-ot, és senki sem hederített rá, senkinek sem volt ellenvetése.
Csodálatos volt – ha néhány napra is – szabadulni az intézeti
fegyelem alól, és érezni, hogy Ruth szüntelenül és boldogan téblábol
körülötte, kantározza a gesztenyeszínű kancát, Tishet, majd utána
üget az árnyékos erdei ösvényeken.
A Larrimore ház egy keskeny, sötét folyóra nézett, amely a
Jamesbe ömlött. Az oszlopos verandától a vízig a földet érdes,
egyenetlen fű borította, amely a nyár derekán barnára aszott, míg a
tölgyfák ágairól leomló szürke moha fátyolként lebbent a szellőben.
Ruth mindezt nagyon romantikusnak találta.
– Olyan az egész táj, mint egy képeskönyv. Igazi Dél – mondta
igazi déli hangsúllyal.
– Festeni kellene itt – állapította meg Victoria, noha valójában
nem zavarták a kétes tisztaságú, fehér falak. A ház úgy volt jó, ahogy
volt, mert ilyennek szokta meg.
Az egyik nappali szobában a kettő közül, amelyek a hallból nyíltak,
egy festmény volt a falon. A kép, amelyről Ruth első pillantásra úgy
vélte, hogy Victoria, Vickyt ábrázolta lovaglóruhában,
vadászkabátban, csizmában, fedetlen fejjel. Kezében lovaglópálcával
a lóistálló kifutókorlátjának dőlt; a háttérben zöldellő mezők.
– Annyi idős lehetett, mint te – mondta áhítattal Ruth.
A beszélgetésre felfigyelve, Victoria nagyanyja a köszvényesek
jellemző, merev, óvatos lépteivel bejött a hallba.
– Johnny csináltatta róla, amikor a tengeren járt. Azt hiszem,
szórakoztatni akarta vele a feleségét… – Állt a kép előtt, a feje oldalra
billent, és nézte; alacsony, vékony asszony volt, valamivel túl a
hatvanon, bodorított, felfésült, fehér hajjal.
 – Azért érdekes, mert lovaglóruhában készült – mondta Ruth. – A
lányok az első báli ruhában vagy menyasszonyi díszben már kissé
unalmasak.
Mrs. Larrimore szigorú szemmel nézett Ruthra, de miután
megbizonyosodott a tájékozatlanságáról, azt mondta:
– Tudod, Vickynek nem volt első bálja, sőt parádés esküvője sem.
Tizenhét éves korában, a tizennyolcadik születésnapja előtt kötött
házasságot Johnny Logannal. Johnny természetesen nyolc évvel
idősebb volt Vickynél, és ez rettentő nagy különbség – magyarázta. –
Egyébként nálunk, délen nem ítélik el túlságosan az ilyen fiatalon
kötött házasságokat, de azt én sem helyeslem, ha egy lány megszökik
az iskolából.
Victoria elégedetten kuncogott.
– Ne izgulj, nagymami, se Ruthnak, se nekem nincsenek ilyen
szándékaink.
– Ez mindenesetre megnyugtató – nevetett Mrs. Larrimore. – Te
sokkal komolyabb vagy, mint Vicky: ő mindig olyan kis habajka volt.
*
Az első napok után a lányok egészen újfajta örömöt találtak
egymás társaságában. Nagyokat kóboroltak, olvasgattak, és hosszú,
heves vitákat folytattak az életről.
Egy délután, amikor Victoria és Ruth a napozódeszkán
nyújtózkodva azon tanakodott, hogy nem fognak-e fázni
fürdőruhában, a veranda felől hívó hangokat hallottak. Felültek és
látták, hogy Vicky integet.
– Megünnepeltem magam! – kiáltotta, amikor már
hallótávolságba értek. – Megnyertem a golfmeccsemet, és
örömömben elmentem vásárolni. Alig várom, hogy lássátok, mit
vettem. – Hogy siettesse a lányokat, még eléjük is jött a lépcsőn. –
Gyertek fel a szobámba – mondta és előreszaladt.
A nagy hálószoba, a ház túlsó oldalán, gyerekkora óta Vickyé volt.
A bútor is ugyanaz az akkor divatos, fehérre festett, francia bútor
volt, amit tizennegyedik születésnapjára kapott a szüleitől, akik
akkortájt jómódban éltek, és mindennel elhalmozták. A komódon, a
magas íróasztalon, az éjjeliszekrényen tömérdek fénykép volt,
közöttük jó néhány nyilvánvalóan Johnny Loganról.
 Vicky egyenesen az ágyhoz sietett, amelyen egy nyitott dobozból
kelmék dagadtak elő. Beletúrt a halomba, és kihúzott egy zöld-fehér
csíkos, ujjatlan, üde nyári ruhát. Maga elé tartotta, egyik karjával a
derekához szorította, aztán perdült egyet, hogy megnézzék.
– Tetszik? – kérdezte.
– Nagyon! – lelkendezett Ruth. – Irtó cuki.
„Úgy beszél, mint egy illedelmes vendég” – suhant át a gondolat
Victorián, azután ő is megdicsérte a ruhát:
– Nagyon jópofa – és lenyelte az első, ösztönös kérdést, hogy: nem
túl fiatalos?
Vicky azonban felfogta ezt a ki nem mondott érzést, és azonnal
felelt is rá.
– Tudom, mire gondolsz – mondta nevetve. – Nézz ide: így viszont
rendben lesz. – Kihúzott a dobozból egy másik ruhát, amelyik
ugyanabból az anyagból készült, és majdnem ugyanolyan volt, csak a
szoknyája bővebb, és kis, puffos ujjai voltak. – Anya-lánya-ruhák.
Egyszerűen nem tudtam ellenállni nekik – mondta Victoria felé
nyújtva. – Emlékszel, szivi, kicsi korodban mindig egyforma ruhát
viseltünk.
Victoria egy lépést hátrált, az arca idegesen megrándult, de erőt
vett magán, és örömöt tettetve a ruha után nyúlt. Nagyon megható,
de Vicky valójában visszakényszerítette a régi keretek közé,
amelyekből végre sikerült kikászálódnia. Nem akarta, hogy az anyja
válasszon neki ruhát. Annyira ellenkező egyéniségek voltak. És
legfőképpen nem akart ennek a ragyogó teremtésnek, akinek még
Ruth is annyira behódolt, gyatra másolata lenni.
Ruth olyan arccal nézett rá, mint aki valóban nem érti, hogy nem
lelkesedik, mire Victoria kierőszakolt egy elismerő mosolyt; valami
köszönetet motyogott, azután maga elé tartva a ruhát, a tükör felé
fordult: részben azért, hogy megnézze magát, részben azért, hogy
elrejtse a bosszúságát. „Utálom ezt a ruhát! – füstölgött magában. –
Utálom, utálom, utálom! Ezek a lehetetlen puffos ujjak! Anyué
elegáns, de ez csak idétlen.”
– Alig várom, hogy viseljük – örvendezett Vicky. – Tudom, hogy
rettenetesen hóbortos vagyok, de egyszerűen nem tudtam ellenállni.
– Elismerést várva Ruthra pillantott, és a hódoló mosoly nem is
maradt el. – Ja, majdnem elfelejtettem! – kiáltott Vicky. – Neked is
hoztam ajándékot, édes.
– Nekem? Ezt igazán nem lett volna szabad, Mrs. Logan, bocsánat:
Vicky. Igazán! – És ha vonakodva is, örömmel fogadta a
négyszögletes, lapos dobozt, ami az anyagok alól került elő, és egy
sárga sál lapult benne.
– Igazán semmiség. Egyszerűen ez a szín jutott eszembe a fekete
hajadról.
Victoriát, ahogy ott állt, megdöbbentette ez a pazarlás. A ruhákon
még ott lógtak az árcédulák, és egyáltalán nem voltak olcsóak. Ezért
az összegért nagyon szép vászonruhákat is lehetett volna venni, ami
sokkal okosabb és jobban kihasználható. De hát a szertelenség
hozzátartozott Vicky bájához. És Victoria, miközben engedelmesen
levetette a blúzát, kilépett a sortjából, és a fején keresztül belebújt a
csíkos ruhába, szidta magát, hogy ilyen ünneprontó. Végül is nem az
ő dolga, hogy a pénzzel törődjön.
– Isteni, nem? – ragyogott Vicky, és belerázta magát a saját
csíkjaiba, aztán vigyázva, hogy az ablakból a fény a legjobb szögben
érje, odahúzta magához Victoriát a tükör elé. Ruth önkéntelenül
tapsolt, Vicky mosolyogva nézte az anya-lánya képet.
Victoria is mosolygott: olyan kényszeredetten mosolygott, hogy
szinte lehetetlen volt nem észrevenni, hogy kétségbe van esve. Vickyt
azonban teljesen megszédítette az öröm.
– Kérjük meg Ruthot, hogy csináljon egy fényképet rólunk –
mondta, Victoria csípőjét szorongatva. – Egyforma frizurát is
csinálhatunk.
Ez már túl sok volt: valami mintha felmondta volna a szolgálatot
Victoriában: elhúzódott, és azzal a kegyetlenséggel, amit ritkán
engedett meg magának, azt mondta:
– Legalább ne közöljed Stan bácsival, mennyit fizettél ezekért a
ruhákért!
Figyelte az anyját, és látta, hogy a szavai, mint a nyíl hegye, célba
találtak: Vicky egy pillanatra meghökkent, aztán könnyedén vállat
vont.
– Ugyan! Stan olyan, mint egy vénasszony. Te is tudod. De miért
kell neked mindent elrontani? – kérdezte sebzetten, esdeklő, nagy
szemeket meresztve, mint egy bájos kisgyerek, akit igazságtalanul
megbántottak. – Miért?
– Miért tetted ezt? – szidta Ruth is Victoriát abban a pillanatban,
ahogy egyedül maradtak. – Miért voltál ilyen gálád? Egyébként ki az
a Stan bácsi?
– A család barátja. Tiszteletbeli nagybácsi – magyarázta Victoria,
félig már szégyenkezve hálátlansága miatt. – Bankelnök vagy valami
ilyesmi, és ő intézi a pénzügyeinket, vagy legalábbis igyekszik. –
Beakasztotta a csíkos ruhát a hálószoba beépített szekrényébe a
többi mellé, hogy ne is lássa, és becsukta az ajtót. Újra elrestellte
magát, ugyanakkor felháborodott azon, hogy Ruth őt ítéli el. – Nem
érdekel! – tört ki. – Anyu igenis pazarol!
– Jobban szeretnéd, ha fukar lenne? Nem is tudod, milyen
szerencsés vagy, hogy olyan anyád van, mint Vicky. Mintha csak… –
Ruth hirtelen észrevette magát és elhallgatott. – Ugyan! – morogta.
– Rád jött az öt-perc!
Ez nem veszekedés – bizonygatta magában Victoria, miközben
látszólag elmerülten reszelgette a körmeit. – Ez csak civódás, ami
előfordul szobatársak között. Ennek ellenére nyomorultul érezte
magát: sértő módon viselkedett, de ugyanakkor őt is megsértették. A
forró, visszatartott könnyek szúrták a szemhéját: kirobbanni, ütni,
verni, felrúgni valamit!
Ruth semmi jelét nem adta az együttérzésnek. A tükör előtt állt, és
a sárga sifonkendőt próbálgatta. Háromszögbe hajtotta, megkötötte a
feje tetején, azután az álla alatt, majd hátravezette a kendő két végét
hosszú, vékony nyakán, és nézte, hogy áll jobban, anélkül hogy
Victoriától tanácsot vagy véleményt kért volna. Néhány perc múlva –
a kendő még mindig rajta volt – megfordult, és szó nélkül kiment a
szobából.
Victoria várt, amíg a lépések zaja elhalt a lépcsőkön; hallotta a
csapóajtó kattanását, a padló reccsenését, amint valaki átmegy a
verandán, és ekkor dühödten a szoba másik végébe vágta a
körömráspolyt. Az egyik ágyon, amelyik éppen közelebb volt, hasra
vágta magát; az alsó ajkát addig harapdálta, amíg fájt, és
mindenképpen igyekezett visszanyerni az önuralmát.
Ruth és közte soha nem volt komoly nézeteltérés. A larrimore-i
napok valójában csak elmélyítették növekvő barátságukat. A hosszú
lovaglások, a jótékony henyélés, amikor egyszerűen csak feküdtek és
beszélgettek, a helyek, amelyek Victoria legelső emlékeiben
gyökereztek, és amelyeket ezekben a napokban megosztott Ruthtal –
mind új távlatot nyitottak a barátságukban. Ezt nem szabad
elrontani – gondolta Victoria kétségbeesetten. – Semminek a világon
nem szabad elrontania! Szüksége volt Ruthra. Szüksége volt egy
barátra, aki egyedül az övé, akinek semmi kapcsolata nincs
Larrimore-ral vagy Vickyvel. Egy olyan barátságon alapuló, teljes
biztonságra volt szüksége, amelyben az árulás veszélye nélkül
elmondhatta a gondolatait, és megvallhatta a titkait. Szüksége volt
arra, hogy kikerüljön az anyja bűvköréből, és megálljon a saját lábán.
Ezt a szükségérzést Victoria még soha nem fogalmazta meg; a
szívében élt csupán, szavak nélkül. Nem mondta ki, hogy Vicky
uralkodik felette, ugyanakkor érezte, hogy az élénkségével és a
bájával hatalmában tartja. Ki kell törnie! Túlságosan sokáig élt az
anyja bűvkörében. Vagy kitör, vagy semmi, egyáltalán semmi nem
lesz belőle.
– Anya-lánya-ruhák – motyogta dühösen. – Az én koromban!
Hirtelen pánikszerű menekülési vágy fogta el. Lecibálta magáról a
ruhát, felvett egy ócska inget és egy farmernadrágot, lábujjhegyen
elosont az anyja szobája előtt, és a hátsó lépcsőkön lefutott
egyenesen az istállóba, George-hoz.
A ló a mező távoli zugában legelt, de a füttyszóra azonnal jött.
Victoria a kifutórácsról George csupasz szőrére vetette magát, és
kifordította a legelő felé vezető kapun, le, a kavicsos ösvényre. Az
állat még fáradt volt a reggeli lovaglástól, úgyhogy kezesen ment,
amerre gazdája irányította. A fák mélyen lehajló ágai elől le-
lehajolva, Victoria beért az erdő sűrűjébe.
A háborgó indulatok, amelyek kiűzték, lecsillapodtak, és lassan
eláradt benne a béke. Több mint egy órát lovagolt; szügyébe vágva a
sarkát vagy sörényét gyengéden meghúzva irányította George-ot
egyik ösvényről a másikra. Azután abban a biztos tudatban, hogy
legalábbis egyelőre győzedelmeskedett ezen az ijesztő, féltékeny
irigységen, hazafelé indult. És legelőször is az anyjához megy, hogy
lássa, és bocsánatot kérjen, amiért olyan kiállhatatlan volt, azután
pedig kibékül Ruthtal.
 Csordultig tele volt jó szándékkal, és vágtába kényszerítette
George-ot. Az elkerített kifutó kapujánál leugrott a hátáról,
szeretettel megveregette a szügyét, és útjára küldte, azután döntő
elhatározással a ház felé indult. Ahogy belépett a hallba, a veranda
felől hangokat hallott. Megállt. A verandára nyíló üvegajtó mögött, a
lemenő nap sugaraiban két ember – Vicky és egy férfi – árnyéka állt.
Volt egy árnyalat az anyja hangjában, amelyet azonnal megismert.
Ezen a megszokottnál magasabb, ingerült hangon Vicky csak
egyetlen dologról szokott beszélni: a pénzről. Victoria szíve
nyugtalanul vert. Rettegett ettől a témától, amely mindig civódáshoz
vezetett.
Némán állt és figyelt.
– A jövedelmem nem változott – ellenkezett az anyja. – Nem
értem, miért vagyunk egyszerre ilyen piszokul szegények.
– Ma már a dollárnak más a vásárlóértéke, mint tíz vagy tizenöt
évvel ezelőtt – válaszolta nyugodtan Stanley Cartwright ismerős
hangja. – Ezt te is tudod, Vicky. Tudsz olvasni.
Victoria keze ökölbe szorult. Uncle Stan nagyon dühös lehet, ha
ilyen kurtán-furcsán beszél. Rendszerint megőrizte a nyugalmát,
amikor Vicky ügyeiről volt szó, Victoria valóban döbbenten figyelte
az anyját, aki mereven, majdnem reszketve állt a legfelső
lépcsőfokon, és igyekezett összeszedni magát.
– Elviselhetetlen vagy! – mondta indulatosan. – Ahányszor eljössz,
mindig csak kellemetlen dolgokat emlegetsz. Jobb lenne, ha
egyszerűen nem jönnél.
Stanley Cartwright örömtelenül vigyorgott, de ismét türelmes lett.
– Ezt magad sem gondolod komolyan, Vicky – mondta. – Csak
dühös vagy, mert arra kérlek, hogy nézz szembe valamivel, ami
neked nem tetszik. Halogathatod még egy hétig, ha az segít, de ez
nem változtat a tényen, hogy a lovakat el kell adni. Kiesznek a házból
és az otthonotokból.
Victoria dermedten figyelte Vickyt, aki dühösen dobbantott.
– Hülyeség! Ez a kiadás csak egy csepp a tengerben. Ennek a
rozzant, öreg háznak karbantartása emészt fel mindent.
Stanley kinyújtotta a kezét, és lehúzott egy ujjnyi lakkréteget a
legközelebbi oszlopról.
 – Ez a karbantartás? – kérdezte hidegen. – Két év óta halogatod a
festést, amit már megbeszéltünk.
– Ezer dollár! – vágott vissza Vicky. – Nevetséges kalkuláció.
A férfi a lépcsőn még mindig kellő önuralommal, de kissé élesen
kérdezte:
– Kaptál jobb árajánlatot?
„Na – gondolta keserűen Victoria – anyu most vagy tombolni fog,
vagy sírni. Csak ez a két lehetőség van.” De legnagyobb
meglepetésére Vickyből kitört a nevetés.
– Ne légy már ilyen vén bolond, Stan! – mondta, amikor kinevette
magát. – Elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd, milyen halálosan untat
még a gondolata is.
Ebben a pillanatban Victoria arra lett figyelmes, hogy Ruth
Graham vacsorához öltözve megállt félúton a lépcsőkön, és mert ő is
hallgatózott, kényelmetlenül érezte magát, de tőrbe ejtették a
hangok.
– Egyáltalán nem olyan nevetséges a dolog, drágám – mondta
Stanley Cartwright nagyon határozottan. – Nincs mentség. – Azután
nyomatékosan megismételte: – A lovakat el kell adni.
Olyan kijelentés volt ez, amely nem tűrt ellentmondást. Victoria
levegő után kapkodott. Tisztában volt azzal is, hogy az anyja
dühönghet, kérhet, vitatkozhat, de az ultimátumon, amit Stan bácsi
nyújtott be, semmi sem változtat. A jó szándék, mellyel Victoria
belépett a házba, olyan gyorsan párolgott el, mint a forró rostélyra
cseppent víz. Egy másodperc törtrésze alatt George a föld minden
teremtményénél becsesebb lett a számára. Hirtelen megfordult, és
menekült vissza az úton, amerről jött.
Ruth lesétált a lépcsőkön, és a középső hallon át lábujjhegyen
lassabban követte. Az istálló kifutórácsánál odament Victoriához, és
gyengéden azt mondta:
– Sajnálom, nem tehetek róla: én is hallottam.
Victoria nem bírt megfordulni és szembenézni a szobatársával.
Összeszorította a fogát, de a könnyei egyre folytak.
– Nem kényszeríthet rá, hogy eladjuk a lovakat – mondta néhány
perc múlva vadul. – George az enyém!
 De akkor már tudta, hogy mire nyáron hazajön, ez a kifutó üres
lesz. Stan bácsi nem beszél a vakvilágba.
Victoria a korlátba kapaszkodva majd szétrobbant a
felháborodástól.
– Ennek a két röhejes ruhának az árából Tish és George kéthónapi
takarmánya kitelt volna! – dühöngött. – Ó, Ruth, néha azt hiszem,
anyu teljesen képtelen felfogni a dolgokat!
Ruth csak állt, és elgondolkozva nézett a távolba, mialatt Victoria –
immár másodszor ezen a napon – igyekezett összeszedni magát.
Végül is viszonylag nyugodt hangon így szólt:
– Késő van. Be kell mennem átöltözni.
Felment, letusolt, belebújt egy régi vászonruhába, azután újra
lejött. A család, málnaszörpöt szürcsölgetve, a verandán üldögélt. A
folyó vizét nézték, amely a lenyugvó nap-fényében új meg új színben
csillogott.
A levegő, amely az imént még tele volt feszültséggel, Victoria
legnagyobb meglepetésére felengedett. Az este olyan vidám és
kellemes volt, mint bármely más este itthon. Ha Ruth nem hallotta
volna véletlenül Vicky és Stan bácsi vitáját, soha nem gondolt volna a
felszín alatt rejtőző bajokra. Vicky távolról sem volt lehangolt, sőt:
még a megszokottnál is vidámabbnak látszott. Évődött az apjával,
közben a szeme Ruthra villant, hogy őt is bevonja a játékba, aztán
bizonykodott az anyjának – aki a köszvényével kínlódott –, hogy a
legkisebb segítségre sem szorul a konyhában. – Összedobok valami
egyszerű vacsorát – mondta, azután ismét Ruthhoz fordult. –
Imádom a vendégeket a házban. A legkomolyabban!
Victoria látta, hogy Ruth ragyog az örömtől és az elragadtatástól.
Vicky befelé indult a házba, azután megfordult, és így szólt:
– Erről jut eszembe: találkoztam a Calhoun fiúkkal délelőtt.
Panaszkodtak, hogy halálosan unalmas mostanság itt, Larrimore-
ban, szóval meghívtam őket holnap estére Chrissy Pancoasttal és egy
unokatestvérével, aki a Washington and Lee Egyetemen tanul, és
látogatóban van itt. Ha össze tudnánk szedni még egypár fiút, partit
adhatnánk Ruth tiszteletére. Nem lenne klassz?
Victoria úgy érezte, mintha a saját szíve vágta volna gyomorszájon.
A Calhoun fiúk, mint középiskolás lányt éppen csak megtűrték
maguk között, egyébként olyan lányokkal jártak, mint Chrissy, aki
csinos volt és szőke, és úgy táncolt, mint egy angyal. Abban a
pillanatban, ahogy Dick és Corky Calhoun belépnek a házba, Ruth
azonnal tisztában lesz azzal, hogy a fiúk csak azért jöttek, mert Vicky
hívta őket, és távolról sem azért, mintha őt vágytak volna látni.
Most mégsem lehetett udvariatlan, hiszen a parti Ruth tiszteletére
készült, és a bejelentés kész tények elé állította. Ismét sarokba
szorult, ahonnan csak egy mosollyal és hazug lelkesedéssel lehet
kikecmeregni. Mély lélegzetet vett, és sikerült elrejtenie az érzelmeit.
– Ha elég embert össze tudunk szedni… – kezdte, a levegőben
hagyva a fél mondatot.
Vicky sugárzott.
– Biztosan sikerülni fog – ígérte. – Felvettem magnóra néhány
nagyszerű New York-i combószámot: most mindenki a combóért
rajong. A verandára pedig viaszport szórunk – és tervezgetve sietett
ki a konyhába.
Victoria nem sokat evett vacsorára, noha a fűszeres mártásos
csirke, amelyről Vicky tárgyilagosan bevallotta, hogy egy öreg tyúk
maradékaiból készült, nagyszerű volt. A nagyszülők azután a családi
autóval moziba mentek, Ruth segített Victoriának mosogatni, Vicky
öltözködött: bridzsestélyre ment Larrimore legkívánatosabb
özvegyemberével, egy kopaszodó úrral, akit Edgar Scottnak hívtak.
Miután mind elmentek, a lányok a nappali szobában maradtak:
Ruth kötögetett, Victoria egy könyvvel játszadozott. Ruth váratlanul
megszólalt:
– Azt hiszem, anyád a legnagystílűbb ember, akivel életemben
találkoztam.
– Nagystílű? – ismételte Victoria kissé meglepődve. – Hogy érted
ezt?
Ruth letette a kötést, mintha gondolkozna, hogyan is tudná
legjobban megmagyarázni.
– Annyi fantázia van benne. Annyi bátorság. Az embernek eszébe
sem jut, hogy gondja is lehet. És ugyanakkor az ő vállán van a
felelősség ezért a nagy házért, a szüleidért és érted.
– Nagyapának van egy kis nyugdíja és társadalombiztosítása –
mondta a teljes igazság kedvéért Victoria.
 – Miért ócsárolod? Miért harcolsz mindig ellene? – robbant ki
Ruth.
– Anyu ellen? Én nem ócsárlom. Szerintem is nagyszerű. Csak azt
szeretném, ha nem lenne ilyen… valahogy ilyen lehengerlő.
– Buta beszéd – torkolta le Ruth. – Egyáltalán nem hiszem, hogy
lehengerelne téged. Az én anyámat kellene ismerned: állandóan
dirigálja és arra kényszeríti az embert, hogy az ő elképzelése szerint
csináljon mindent. Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy
valaki így törődik veled. Elképzelem az anyámat, amint partit rendez
egy csomó gyereknek!
Victoria ordítani tudott volna. „De én azt szeretném, ha az anyám
nem rendezne! Azt szeretném, ha nem ő rendezné a partijaimat, nem
ő választaná ki a ruháimat, nem ő mondaná meg, hogy melyik
iskolába járjak!” Csak éppen Ruthnak hasztalan lett volna mindezt
elmondani. A közöttük levő kapcsolat, amelyet már csak néhány,
foszladozó szál tartott össze, múlhatatlanul elszakadna. Victoria
tehát sóhajtva csak annyit mondott:
– Majd meglátod. Holnap este majd meglátod: Ez a parti az anyám
partija lesz, és nem az enyém.
 HARMADIK FEJEZET

Másnap reggel Victoria engedelmesen végigtelefonálta régi

iskolatársait, akik otthon voltak, és történetesen ráértek, hogy
jöjjenek el, ismerkedjenek meg a szobatársával, aki látogatóban van
náluk.
Ruth jelenléte valójában kiváló ürügy volt a partira, és Victoriának
sikerült a meghívásokat kellőképpen szívélyesen lebonyolítania.
Délre már csaknem azt hitte, hogy a tegnapi nap sajnálatos tévedés
volt: olyan pillanat, amikor egy csomó értelmetlen dolgot mond az
ember. Estefelé pedig, miután segített az anyjának és Ruth-nak
előkotorni a padlásról azokat a lampionokat, amelyeket azután
keresztbe-kasul felaggattak a veranda oszlopaira, Victoria már
csaknem örült az estének.
Az utolsó pillanatban határozta el, hogy megmossa a haját, és
természetesen nem száradt meg. Amikor kiszedte a csavarókat,
teljesen nyirkos volt, és egyszerűen; nem volt mit kezdeni vele.
Elszorult szívvel figyelte Ruthot, aki egy kefével bodorítgatta a
háromcentis tincseit, és valami hirtelen elhatározás ébredt benne,
hogy lerázza magáról ezt a gyerekességet, és félelem nélkül
szembenéz ezzel a partival. És abban a pillanatban, amikor Victoria
már félig belebújt egy ujjatlan, sárga selyemruhába, amelyet a saját
zsebpénzéből vett Charlottesville-ben, Vicky a csíkos kartonruhában
– - frissen és ragyogóan – benyitott a hálószobába.
– Ó, drágám! Az új ruhádat vedd fel, kérlek! – rimánkodott
bájosan. – Olyan jó beszédtéma lenne, és ez az egyetlen alkalom,
hogy egyszerre vehetjük fel tavasszal.
– Persze, vedd fel – beszélte rá Ruth is, amikor Victoria habozott.
– Majdnem nyár van: nem selyemruhára való idő.
Victoria illedelmesen engedett.
– Erre nem is gondoltam – motyogta mentegetőzve.
Visszaakasztotta a sárga ruhát a beépített szekrénybe, és kivette a
kislányos, húzott szoknyájú kartont. De nem nézte meg magát a
tükörben, miközben Vicky felhúzta hátul a cipzárját, és
elragadtatással kiáltott fel, hogy milyen jól áll. Nyirkos haját
szórakozottan francia kontyba csavarta, és csak abban reménykedett,
hogy lesz annyi ereje, hogy megússza ezt az estét.
Az öregek, akik viszolyogtak a „bibób hejehujától”, ahogy a modern
zenét nevezték, a zajosnak ígérkező éjszaka elől, képeslapokkal és
újságokkal felfegyverkezve, visszavonultak a szobájukba. A
vendéglátó ház megtelt várakozással. Ahogy Victoria keresztülment a
hallon, az északi nappali szobába, félt és reménykedett egyszerre.
Minden összejövetel előtt arról álmodozott, hogy valami csoda
folytán éppen ez az éjszaka lesz az az éjszaka.
Minek az éjszakája? Ezt már nem tudta megmondani. Talán az élet
kezdetének az éjszakája, amikor a kislányból nő lesz: izgalmas
asszony, mint Vicky. Olyan éjszaka, amelyen egy fiú a szemébe néz,
és a tekintete azt mondja: Tetszel nekem. Te vagy az, aki tetszel.
– Én? – próbálgatta a szót Victoria, és figyelte, hogyan mozdul erre
a szóra a nyelve. „De ki vagyok én? Az anyám fakó mása: ennyi, és
nem több.”
Ahogy átment a nappalin, szórakozottan kisimított egy szőnyeget,
megigazított egy képet a falon. Miért kell mindig azt éreznie, hogy
Vicky árnyékot vet rá? Miért nem tudja irigység és kétségbeesés
nélkül elfogadni, és örülni annak – ahogy mindenki más örül –, hogy
az anyja olyan, amilyen?
Lerázva ezeket a bénító gondolatokat, Victoria az árnyékos
verandán bolyongott a lágyan ringatózó lampionok alatt, melyek
minden fuvallatra másféle fényt vetettek. A verandán túl a kavicsos
autófeljáró világított sápadtan a sötétben, és a dél-carolinai
tölgyekről leomló moha – mint a szirének haja – meg-meglebbent. A
folyó helyét fényes csík foglalta el; olyan volt, mint egy távoli szalag:
sima és mozdulatlan a fák alatt.
Az első kocsiból, amelyik ropogva felfutott az autófeljárón, vidám
trió kászálódott ki: a Calhoun fiúk és egy lány, akit Victoria nem
ismert. Rémületében, hogy egyedül kell fogadnia őket, megfordult, és
a konyha felé rohant, hogy előkerítse az anyját és Ruthot, azután
hármasban visszamentek a verandára, de akkor már a vendégek is
ott voltak.
– Halló, Mrs. Logan!
– Szia, Victoria.
 – Bombajó itt.
– Szédületes este!
– Szervusz, Ruth. Ruth Graham, azt mondtad? A jó öreg Rhode
Islandben volt egypár unokatestvérünk, akiket szintén Grahamnek
hívnak. Nem közülük való vagy véletlenül?
A társalgás lanyhán kevergett-kavargott Victoria körül addig, amíg
Betsy Calder, az a lány, akit a Calhoun fiúk jószerint kéretlenül
magukkal hoztak, fel nem kiáltott a hasonló ruhák láttára.
– Nővér-ruhák! – lelkendezett hamisítatlan alabamai. kiejtéssel. –
Hát nem elragadóak?
Vicky egy pillanatra megmerevedett, azután azonnal helyesbítette
Betsy szavait.
– „Mama és lánya” ruhák, gyermekem – mondta jókedvűen. – Bár
el kell ismernem, hogy jólesik az ilyen – és a fiúkhoz fordult. – Hol
találtátok ezt a Betty lányt? Nem baj, máskor is hozhatjátok.
Mindenki nevetett, és Victoriának el kellett ismernie, – hogy a
hasonló ruhák valóban hangulatkeltő témának bizonyultak. Ahogy
sorban érkeztek a vendégek, a lányok egyre a ruhákat tárgyalták; a
fiúk figyelmét is felhívták rá, és annak rendje-módja szerint
mindnyájan megbámulták.
Chrissy Pancoast és az unokatestvére, egy magas, kamaszképű fiú,
akit Bruce Whitmannek hívtak, az utolsó kocsival érkeztek. Chrissy
nagy, kerek szemmel, könnyű, röppenő hajjal valóban olyan volt,
mint egy baba. Képtelenül magas sarkú cipőben lépkedett át az
autófeljárón, és azzal a ruganyossággal, amely Victoriát az anyjáéra
emlékeztette, felsétált a lépcsőkön, ő volt az egyetlen, aki nem tett
megjegyzést a hasonló ruhákra.
Amikor már túlestek a bemutatkozásokon, Vicky jégbe hűtött
italokat szolgált fel, és feltűnés nélkül megindította a nagy veranda
sarkában elhelyezett lemezjátszót. A fiúk körülvették Ruthot, aki
idegen volt Larrimore-ban, és az elég volt ahhoz, hogy felkeltse a
kíváncsiságukat.
– Hát akkor lássuk csak, lássuk csak – mondta Corky Ruthnak, és
mulatságos arcán összefutottak a ráncok. Aztán, hogy elindítsa a
társalgást, egy csomó badarságot kérdezett, ami kiváló alkalom volt
arra, hogy Ruth megcsillogtassa a humorát.
 Chrissy – távol a lányoktól, akik egy kupacba verődve fecsegtek –
Dick Calhounnal táncolt. Victoria bement a nappaliba, és a lemezek
között válogatott. Senki se ment utána, és nem is várta senkitől, hogy
kövesse. Egy ideig szinte jólesett hallgatni a messziről beszűrődő
zenét és nevetést.
Amikor újra kiment a verandára, az a magas fiú, akit Bruce-nak
hívtak, udvariasan táncra kérte. Victoria letette a lemezeket,
végigcsúsztatta lábát a padlón, amíg sikerült egy kis viaszt felcsípni a
cipőtalpával, azután barátságosan felmosolygott a fiúra.
– Te nem vagy déli, ugye? – kérdezte, amint a karjába simult. –
Legalábbis nincs déli akcentusod.
– New York-i vagyok, Poughkeepsie-ből – mondta Bruce. – A
Hudsonön túl; tudod, ahol azokat a nagy evezős versenyeket tartják.
– Ó – mondta Victoria, aki csak futólag hallott Poughkeepsie-ről,
és semmi sem jutott eszébe, amit ki is mondhatott volna.
– Remek szobatársad van – mondta Bruce.
– Köszönöm – felelte idétlenül Victoria.
– Hová való?
– Philadelphiába.
– A Testvéri Szeretet Városába.
Victoria kuncogott, noha Bruce nyilvánvalóan nem viccelni akart,
és Victoriát ismét elfogta az a kínos érzés, hogy egyáltalán nem tud
társalogni. „A többi lány miről beszél?” – tűnődött, és a tekintete
Chrissytől Ruthig futott. Látta a kedves, vörös hajú lányt, Kit Taylert,
akin, ha megszólalt, mindenki nevetett.
– Tetszik neked az egyetem? – próbálkozott ismét Victoria, amikor
már túl hosszú volt a csend.
Bruce vállat vont.
– Oké. Nem vagyok agytröszt, tehát meglehetősen keményen kell
tanulnom.
Victoriának úgy tűnt, hogy ismét zsákutcába került.
Megnedvesítette a szája szélét, igyekezett magabiztosabbnak látszani,
de csak a lépést tévesztette el, és összeütközött a táncosával.
– Bocs – morogta.
 Bruce nem felelt, és Victoria szíve vadul kalimpált a bordái mögött.
Merev lett, mint egy fatuskó. Képtelen volt a partnere lépteit követni,
aki – úgy erezte – túlságosan magas, túlságosan lazán táncol, és nem
tud vezetni, „Nem az én hibám! – dühöngött magában. – Ez a fiú
idétlen.” Örült, amikor a zene elhallgatott, és fontoskodva
visszatérhetett a lemezjátszóhoz, míg Bruce – nagy
megkönnyebbülésére – eltűnt Ruth irányában.
Vicky visszament a konyhába a félbemaradt szendvicsekhez,
amelyeket a vendégek érkezése előtt Ruthtal kezdtek el, s így a
fiatalok egy ideig egyedül maradtak. Victoria átment a verandán, és
leült a hintaágyra Kitt mellé, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy
majdnem minden lány táncol, őszinte érdeklődéssel kérdezgette
Victoriát, hogy szeret-e Livingstonban lenni, szereti-e az iskolát,
aztán azt mondta: – Irigyellek. Igazán irigyellek. A larrimore-i
gimnázium meglehetősen nagyképű és maradi iskola.
Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk Corky.
– Szia, bébi!
A két lány felnézett.
– Melyik bébi? – csapott le azonnal Kit.
Corky, mint egy bohóc, rászámolt a lányokra:
– En-dem-dé-musz…
– Először a házikisasszonnyal táncolsz. Ennyit minden ló tud –
mondta gorombán Kit, és gondtalan kis grimasszal átengedte
Victoriának a kínálkozó lehetőséget. Felállt, átment a verandán a
lépcső felé, Corky pedig leült Victoria mellé.
– Na, mizujs? – kérdezte.
Victoria nyelve mintha ismét megbénult volna. „Mi az, hogy mi
van? Mit lehet ilyen ostobaságra felelni? Ki az, mi az? Ezek mind egy
kategóriába tartozó, megválaszolhatatlan, ifjonti kérdések.”
Zavarában dühösen összeráncolta a homlokát, és megkérdezte:
– Lehet, hogy erre a kérdésre választ vársz?
Corky elpirult.
– Én csak társalogni akartam – mentegetőzött. – Legalábbis
megpróbáltam.
 Victoria azonnal felengedett. Tetszett neki Corky. Majdnem
szerette. Sebezhető volt, mint ő.
A sorstársi érzékenységtől áthatva, Victoria Corky felé hajolt, aki
maga is tett feléje egy mozdulatot.
– Ne vedd komolyan – mondta Victoria. – Ha talpraesetten akarok
válaszolni, mindig csípősnek hat – és Corkyra nézett, mint aki
biztosan megérti.
De Corky most elhúzódott, bizonytalanná vált, mintha megriadt
volna a folytatástól.
– Táncoljunk – mondta.
Egy ideig ez nem is volt rossz: Victoria még csak nem is próbált
beszélgetni, mert egyszerűen nem volt rá szükség. Igaz, soha nem járt
Corky Calhounnal, de kisgyerek kora óta ismerte, és – függetlenül
attól, hogy Corky akarta vagy sem – nem taszította Victoriát. Victoria
viszont elég hamar rájött, hogy nem érdekli a fiút. Szépen, higgadtan
táncoltak, ő mint házikisasszony, Corky mint vendég, de közben alig
várták, hogy szabaduljanak ebből az udvarias fogságból.
Corky balra fordult, és Victoria abban a pillanatban érezte, hogy
Vicky visszajött a verandára: ott áll az ajtó előtt, a cipője orra a zene
ritmusára koppan, és látszik rajta, hogy táncolni szeretne. Corky
pedig pattant, mint akit puskából lőttek ki.
– Bocsáss meg – mondta megígértem a mamádnak, hogy
megtanítom az új lépésekre.
Victoria legszívesebben a szeme közé nevetett volna. „Te akarod az
anyámat az új lépésekre megtanítani? Térj már eszedre! Inkább az
anyám taníthatna téged, de nem fordítva!”
Es abban a pillanatban már egyedül is volt. Corky átsinkózott a
verandán, szorosan Vicky elé állt, és néhány másodperc múlva –
szemmel látható gyönyörűséggel – Mrs. Logan utasításai szerint
táncolni kezdett.
Victoria felbőszült. Százszor látta az anyjától ezeket a lépéseket.
Odamasírozott hozzá, és dühösen sziszegte:
– Azokat a twistlépéseket mutasd meg Corkynak, amelyeket
Baltimore-ban tanultál, anyu! Az változatosabb.
Corky nehezen tanult. Victoria még emlékezett arra az időre,
amikor Miss Conklin tánciskolájában Corky hat hétig is elkínlódott
egy-egy lépéssel. Most, Vicky parancsára, nagyon erősen koncentrált,
de csak annyit ért el, hogy a lábára lépett.
– Ne búsulj, szivi, biztosan jó férj lesz belőled – nevetett az izzadó
táncoson Mrs. Logan, aztán körülnézett, hogy jobb partnert találjon.
– Dick! – kiáltotta. – Lássuk: ismered ezt a ritmust?
Lassan az egész társaság abbahagyta a táncot, és Vicky köré
gyülekezett. Többen megpróbálták utánacsinálni a lépéseket, Mrs.
Logan pedig sorra bevonta őket: sorra táncolt mindenkivel.
Victoria, aki oldalra húzódva állt, elragadtatva nézte az anyját, aki
így hatalmába tudta keríteni és meg tudta mozgatni az egész
társaságot. Az este – Vicky szempontjából – nyilvánvalóan
nagyszerűen sikerült. Mostantól kezdve annyit fog táncolni, mint
bármelyik lány, és nincs olyan fiú, aki ne érezné vonzó férfinak
magát, ha vele van.
Victoria keserű szívvel visszament a lemezjátszóhoz. „Nem vagyok
féltékeny – mondogatta magában. – Ostobaság lenne, ha a saját
anyámra féltékenykednék.” Csak a foga vásott el; a haját nyirkosnak
érezte és tapadósnak, a szája kicserepesedett. Hová bújhatna el? Hol
kaphatna választ a kérdéseire?
Sehová sem lehet elbújni, és nincs válasz. A büszkesége úgy
kívánta, hogy emelt fővel állja a zenét, de a percek olyan lassan
vánszorogtak, hogy egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy még csak tíz
óra.
Ruth Bruce-szal, Chrissy Corkyval, az anyja a larrimore-i
kosárlabdacsapat kapitányával táncolt, aki hódító pillantásokat vetett
rá a magasból. ,,A víg özvegy!” – háborgott Victoria, és csip-csup kis
dolgokkal igyekezett elfoglalni magát: összeszedte az üres
kólásüvegeket, visszavitte a nappaliba a félretett lemezeket, azután
felszaladt a lépcsőn, hogy berúzsozza a száját, és megigazítsa a haját.
A fürdőszobában, a bezárt ajtó mögött átmenetileg biztonságban
volt. Ott kuksolt, amíg csak mert, azután fogcsikorgatva és elszánt
mosollyal, amely inkább grimasz volt, ismét lejött.
Távollétét, úgy tűnt, senki sem vette észre. Mégis, amikor Vicky
meglátta, maga után ráncigálva a partnerét, azonnal odament hozzá.
– Itt vagy, édes? Angyal lennél, ha lecsapnád ezt a fiút a kezemről.
Teljesen kimerültem.
 Ez volt a legnagyobb megaláztatás. Victoria cölöpmereven állt, de
mintha megfordult volna vele a világ. Hogy az anyja szükségesnek
tartsa, hogy táncosokat kerítsen neki! Victoria szeme hidegen villant
a dühtől. „Ha ezt túlélem – gondolta –, mindent kibírok.”
Táncolt. Persze hogy táncolt. Eszébe sem jutott, hogy jelenetet
rendezzen. Táncolt és mosolygott, és ismét táncolt, ha valakinek
eszébe jutott, hogy felkérje. Még csevegett is a vendégeivel, és
minden erejét megfeszítve igyekezett szórakoztató lenni. És ha a
viccei laposra sikerültek, ez várható volt. Nem tudott rájönni a
dolgok nyitjára, valahol – és nagyon régen, talán még gyerekkorában
– elmulasztotta a kellő pillanatot.
A közkedvelt, sikeres lányok ösztönösen tudták a nyitját, Victoria
csak abban volt bizonyos, hogy az észnek semmi köze a dologhoz,
mert Chrissy Pancroast például tanulásban alig tudott lépést tartani
az osztállyal. Valahol másutt kell keresni a siker titkát, de bármilyen
figyelmesen hallgatta a társalgást, nem tudott rájönni. Az is lehet,
hogy tévedett, lehet, hogy kizárólag testi vonzerő a lényeg, valami
nőies magnetizmus, ami Vickyben tagadhatatlanul megvan, és
akiben nincs, abban talán soha nem is lesz. Hiába keresi. Talán meg
is halhat anélkül, hogy valaha is megismerje. Igen, meghalni!
Victoria megpróbált valami gyenge kis kifogást találni, de a lelki
egyensúlya csaknem darabokra hullt. Talán csak túlságosan
intelligens az itthoni, népséghez képest. De tudta, hogy ez az érv,
amellyel az együgyűségét igyekszik menteni, nagyon gyenge kis érv.
Ez lehet kifogás, beleburkolózhat, mint egy köpenybe, de távolról
sem ad megnyugvást. Nem túl intelligens, épp hogy nem eléggé
intelligens.
Semmitmondó, üres tekintet mögé rejtett érzelmekkel és még
üresebb, társaságbeli mosollyal Victoria valahogy átvergődött a
következő órán. Színlelt, nagy érdeklődéssel hallgatta a légies,
betegesen sápadt Ella Martin művészi karrierjének történetét, és a
veranda egyik homályos sarkába bezsúfolt nyugágyakhoz vonszolta
Ellát, ahol zavartalanul beszélgethettek. De egy idő után Ellát elfogta
a nyugtalanság, és visszakívánkozott a fénybe.
A nagyszülőkre való tekintettel ebben a házban a partik éjfélkor
befejeződtek, tehát fél tizenkettőkor Victoria már túlbuzgóság
látszata nélkül készíteni kezdhette a kávét és szendvicseket. Kínos
gonddal rendezgette a csészéket, tányérokat a tálcán, és minduntalan
talált még némi igazítanivalót rajtuk, azután odaállt a kávéfőző mellé,
és várta, hogy sípoljon.

Ruth izgatottan berontott a verandáról, hogy segítsen.

– Nagyszerű parti! – lelkendezett. – A larrimore-iak igazán
kellemes emberek. És egészen itthon érzem magam.
Victoria – anélkül, hogy felnézett volna a kávéfőzőről –
érthetetlenül morgott valamit.
 – Mi bajod? – kérdezte minden teketória nélkül Ruth, és félreértve
Victoria viselkedését, mentegetőzve mondta: – Sajnálom, nem
tudtam, hogy egyedül vagy. Miért nem szóltál, hogy segítsek?
És Victoria kénytelen volt bevallani, hogy nem erről van szó.
Kétségbeesetten kutatott valami magyarázat után, és azt a
magyarázatot találta, hogy fáj a feje. Ennyi az egész.
Ruth szíve azonnal meglágyult.
– Ez nagyon kellemetlen. Miért nem veszel be egy aszpirint? Én
megcsinálom ezt.. .
– Á, semmi az egész.
– Menj már! Ne hülyéskedj.
Victoria alig bírta elhinni, hogy Ruthnak sejtelme sincs
nyomorúsága igazi okáról. Amint másodszor is elindult a menedéket
jelentő fürdőszoba felé, azon gondolkozott, hogy Ruth vajon csak
kímélni akarja az érzelmeit, vagy annyira fogyatékos a
megfigyelőképessége, hogy semmit sem vett észre.
Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a szerepét – minden
körülmények között – tovább kell játszania. Ezzel az állítólagos
fejfájással gyötrődve, nyugodtan beveheti az aszpirint, és
rendületlenül kitarthat a hálátlan szerep mellett. Üdítő itallal kínálta
a vendégeket, ami számára is egy kis nyugalmat adott, és amikor
minden oldalról felhangzott a „Viszontlátásra!”, senkinek sem tűnt
fel, hogy Victoriát többnyire kihagyva, a vendégek Mrs. Logannak
köszöngették áradozva a kellemes estét.
Az igazi megpróbáltatás azonban még csak ezután következett.
Lefeküdtek. Ruth olyan éber volt, mint egy mókus, és beszélhetnékje
támadt.
– Hogy van a fejfájásod? – kérdezte bevezetésképpen.
– Kösz, jobban – mondta ásítva Victoria, jelezve, hogy aludni
szeretne, de a szeme nagyon is nyitva volt.
– Kisbéka! – hangzott gyengéd őszinteséggel a szomszéd ágyból. –
Csak azt akarom mondani, hogy soha életemben nem éreztem
magam ilyen jól.
Victoria felnevetett.
– Akkor Philadelphiában igazán sivár lehet az élet.
 – Ne légy cinikus. Komolyan gondoltam. Nemcsak ez az este, bár
ez is nagyon jó szórakozás volt, de az, hogy itt lehettem Larrimore-
ban, megismerhettem az anyádat és mindent.
„Megint anyu” – gondolta Victoria, és nem felelt. A keserűség, ami
feltört benne, fojtogatni kezdte.
– Örülök, hogy jól érezted magad – mondta, amikor ismét
levegőhöz jutott.
– Bruce Whitman – morogta Ruth, könyökére támasztott fejjel. –
Finom név, nem?
– Finom, mint egy doboz bonbon.
De Ruth talán nem is hallotta.
– Írni fog nekem Livingstonba – és ezt úgy mondta, mintha a világ
legcsodálatosabb hírét közölte volna Victoriával. – Meghívott a
Washington and Lee Egyetem táncos összejövetelére. Remélem, nem
felejti el.
– Nagyszerű – mondta Victoria ökölbe szorított kézzel a takaró
alatt. – A livingstoni lányiskola bevonul a legjobb egyetemi ligába.
Ruth elhallgatott, és Victoria tudta, hogy a megbotránkozott
csendben bocsánatkérésre vár. De ez már túl sok volt! Összeszorult
torkában érezte a könnyek ízét; mozdulatlanul feküdt, mint Ruth, és
úgy érezte, hogy ha megfordítaná a fejét, ezer darabra hullna, mint az
összetört üveg.
A másik ikerágyból hosszú sóhaj szállt.
– Nem tudom, mi ütött beléd, Victoria. – És ez a hang inkább
sajnálkozó volt, mint haragos. – Igazán nem tudom.
 NEGYEDIK FEJEZET

Ruth zavara érthető volt. Victoria is csak homályosan értette az

érzelmeknek azt a különös keverékét Ruthtal és a világgal szemben,
amely ilyen sértővé, sértetté és indulatossá tette. Isten a tanú rá,
hogy neki nem kellett Bruce Whitman, de abba sem bírt
belenyugodni, hogy Ruth ennyire érdeklődik a fiú iránt, aki szerinte
nem volt méltó hozzá. Ruth tehát, aki kevesebbel beérte, mint
amennyi megillette volna, átmenetileg bukott ideál lett.
Reggelre kelve mind a két lány úgy viselkedett, mintha elfelejtették
volna az éjszakai beszélgetést. Victoria megfontoltan udvarias,
felszínes barátságos volt, de a látogatás menthetetlenül rosszul
végződött.
Ruth megérezte Victoria visszahúzódását, és Vickyhez fordult,
Vicky pedig olyan megértő és barátságos volt, mintha nem is sejtené,
hogy érzelmi birtokháborítást követ el lánya ellen. Victoriában szinte
óráról órára, érezhetően nőtt a feszültség. Alig várta, hogy
visszamenjenek Livingstonba. Megkönnyebbüléssel és mohó vággyal
gondolt az iskolára, ahol – ha visszatérnek – ismét minden helyes
megvilágításba kerül.
Livingston pontosan olyan volt, mint egy héttel azelőtt. A kopott
hálóteremből, ahol Ruth fenyőfa deszkákból és téglákból
összeeszkábált könyvespolca állt, a megszokás kényelme áradt. Az
élénk színű párnák, amelyeket Vickytől kaptak, a Van Gogh-
reprodukció, amelyet néhány dollárért vettek egy livingstoni boltban,
és az asztalok, az összefirkált, tintás blokkfüzetekkel, jóleső érzéssel
töltötték el Victoriát. Talán itt, ebben a környezetben visszatér a régi
egyetértés is.
Dúdolva, csaknem boldogan kicsomagolt. A beépített szekrény
legmélyére begyömöszölte a csíkos kartonruhát, hogy ne is lássa, és
elfelejthesse. Ruth, még mindig esőkabátban – ahogy megérkezett
átvetett lábbal ült a földön, és az időközben érkezett leveleket olvasta.
Időnként egy-két családi hírt közölt Victoriával, ugyanúgy, mint a
szünet előtt. Minden nagyon meghitt és normális volt – legalábbis
egy fél óráig.
 Aztán Ruth feltápászkodott, felhúzta a redőnyt, kinyitotta az
ablakot, kihajolt, és álmatagon bámulta az Intézet körül elterülő
térséget. Victoria csaknem gyengéden nézte; az ösztöne azt súgta,
hogy menjen oda Ruth-hoz, érintse meg, és próbálja kimondani,
hogy – sajnálja, sajnálja a gonosz, buta és értelmetlen szavakat,
amelyeket kiejtett a száján. De mielőtt ezt a hirtelen támadt
gondolatot megvalósíthatta volna, Ruth még jobban kihajolt, mintha
az öreg vadszőlő új hajtásait akarná jobban megnézni, és
elragadtatott sóhajtással így szólt:
– Gondold el! Vickynek ezen a falon kellett lemásznia éjszaka,
amikor megszökött.
Victoria vállat vont.
– Honnan tudod? Lehet, hogy egyszerűen csak kisétált az ajtón,
lement a lépcsőn, ahogy mindenki más – mondta ingerülten.
– Ő mondta – hangzott a válasz. Ruth nem tudta, hogy Victoria
soha nem hallotta elejétől végig az egész történetet.
– Ne hagyd magad elragadtatni! Nincs nevetségesebb egy
romantikus iskolás lánynál – mondta mérhetetlen unalommal
Victoria.
Ruth hirtelen támadt gyűlölettel nézett Victoriára, indulatosan
elpirult, de összeszorította a fogát.
– Ne veszekedjünk! – könyörgött. – Nagyon kérlek, ne
veszekedjünk. En igazán megpróbálom, Kisbéka: őszintén megteszek
mindent, ha te is…
– Először is szüntesd be ezt a kisbékázást! – lobbant fel Victoria. –
Utálom ezt a gúnynevet, nagyon jól tudod.
– Helyes, Victoria – mondta engedékenyen Ruth, de nem nézett a
szobatársnője szemébe. Odament a bőröndjéhez, felemelte, és az
ágyára téve kinyitotta. Legfelül ott volt a sárga sifonsál.
És több hasonló jelenetük volt. Amikor Bruce elárasztotta Ruthot
expresszlevelekkel, esti telefonhívásokkal, Victoria jéggé dermedt.
Egy este, mit sem törődve a házirenddel, fennhéjázóan kiment a
szobából, és besétált a faluba. Az áruházban, abból a pénzből, amit
egy új teniszütőre kuporgatott, vett fél kiló csokoládét, és hazafelé
menet mindjárt meg is ette a felét.
 Másnap természetesen pocsékul érezte magát. De igazán pocsékul.
Meg is esküdött, hogy egy ideig nem eszik több csokoládét, és este
elszántan bekrémezte az arcát, berakta a haját. Másnap este, annak
ellenére, hogy tele lett pattanással, olyan kínzó éhség fogta el, aminek
nem bírt ellenállni, és elcserélte a salátáját – édességre.
Reggelitől az ebédig, ebédtől a vacsoráig sem bírt meglenni evés
nélkül, és két hét alatt két és fél kilót hízott. A hasa kidomborodott, a
szoknyái feszültek, de egyszerűen képtelen volt uralkodni magán. Az
édességek utáni vágy úgy nehezedett rá, mint a lidércnyomás. Hogy a
szégyenét elrejtse, tanulni kezdett; a legjobb jegyeket kapta, és
amikor a havi eredményeket kihirdették, azon vette észre magát,
hogy – kitűnő lett. Az értelmi képességeihez tehát nem fért kétség. És
– emlékezve Ruth tanácsára – úgy döntött, hogy a világon minden
oka megvan arra, hogy egy jó, északi állambeli iskolában
érettségizzen, ahol előkészítik az egyetemre.
És Victoria, aki eddig meglehetősen ügyetlenül intézte a dolgait, az
anyjának írt levelében, amelyet háromszor is átfogalmazott,
tapintatosan célozgatott arra a beszélgetésre, amelyet az egyik
livingstoni tanárával folytatott. Vicky figyelemre se méltatta ezeket az
iskolaváltoztatásra vonatkozó finom célzásokat, és Victoria nagyon
jól tudta, hogy a kiadás, ami ezzel jár, valóban ijesztő – de
ugyanakkor olyan elszánt erőt érzett magában, ami saját maga
számára is meglepő volt.
Az egyik hétvégen, amelyre Ruth a Washington and Lee Egyetem
csoportbulijára magával vitte Victoria utált, zöld csíkos
kartonruháját is, Victoriának bőven volt ideje, hogy végiggondolja a
problémáit. És ekkor váratlanul megszólalt a telefon. Vicky
telefonált, hogy itt lesz a szomszédban, és meghívta Victoriát
vasárnap ebédre, amit nehéz lett volna visszautasítani.
És ott, a falusi cukrászdában, egy kis asztalnál, szemtől szembe
egymással, Victoria összeszedte minden bátorságát: meglepő
határozottsággal közölte Vickyvel, hogy a következő évben nem jön
vissza Livingstonba.
– De miért? Ez igazán megfelelő hely, szívem – esdekelt Vicky. –
Ez volt az én iskolám.
Victoria mosolygott, és felhúzta a szemöldökét.

Ü É
 – Ügy értem, hogy én is ide jártam. És van valami az ilyen családi
tradícióban – és a könyörgő hangot aggódó pillantás kísérte. – Nem
értem, miért…
– Mert gyűlölöm – mondta Victoria. – Irtózom ettől a helytől. Az
iskolától, a lányoktól…
– De Ruth olyan bájos. Azt hittem, a legjobb barátok vagytok.
– Voltunk – morogta Victoria.
– Nem értelek. Igazán nem tudlak megérteni. Igyekszem megadni
neked mindent, amit csak lehet, tekintettel a lehetetlen anyagi
helyzetre, és te még mindig nem vagy boldog. Nem tudom, mit
akarsz.
– Az utolsó évemet egy északi iskolában akarom végezni. A Smith
vagy a Radcliffe vagy a Wellesley iskolába akarok bejutni. Ezt
akarom.
– De a jövedelmünk…
– Megküzdök magamért – fogadkozott lázasan Victoria. –
Ösztöndíjat szerzek.
Vicky bámulattal és ugyanakkor megdöbbenéssel nézett Victoriára.
– Én azt akarom, drágám, hogy szórakozz, és jól érezd magad!
– A te módodon?
– Mi baj van az én módommal? – csodálkozott értetlenül Vicky. –
Ó, édes, igazán zavarban vagyok! Úgy látom, nem értjük egymást.
– Különböző emberek vagyunk – mondta csökönyösen Victoria.
– Persze, hogy nem vagyunk egyformák. De ez nem jelenti azt,
hogy…
– De azt jelenti! – És Victoria, hogy sírva ne fakadjon,
önkéntelenül az asztalra ütött. – Azt jelenti, hogy el kell mennem
innen.
Vicky nem döntött.
– Majd nyáron, ha hazajössz, még beszélünk róla – ígérte
békítően. – És beszélek Stannel is.
De Victoria jól tudta, hogy szóba sem fogja hozni. Livingstonnal
minden larrimore-i lány elégedett lehet, és – kész. Északi iskola – ki
fog már emlékezni erre a beszélgetésre júniusban!
 Volt abban valami döbbenetes, hogy Victoria, mint a nyitott
könyvben, úgy olvasott az anyja gondolataiban, de ugyanakkor erőt is
merített belőle, mert bizonyos volt benne, hogy ő semmit sem fog
elfelejteni, és ezúttal nem adja fel a harcot.
*
Mire a méhek zümmögni kezdtek a hársfákon, a redőnyök is
felkerültek a hálószobák ablakaira. A negyedévesek az évzáróra
készülődtek; egyikük, egy jelentéktelen külsejű, szemüveges lány,
mindnyájuk meglepetésére bejelentette az eljegyzését. A hosszú esték
úgy lebegtek el felettük, mint a messze szállt gondolat. Túl meleg is
volt már ahhoz, hogy tanuljanak.
Egy este alkonyatkor Victoria és Ruth a hálótermek mögötti
épületrész zöld pázsitján heverésztek. A többiek már bementek,
nekik is be kellett volna menniük, de – maradtak.
– Még két hét – mondta lustán Ruth. – Alig várom, hogy otthon
legyek.
Victoria csak sóhajtott. Talán Ruth úgy érti, hogy szeretne már
megszabadulni tőle és az iskolától? És Victoriát – olyan erősen, hogy
összeszorult tőle a torka – ismét elfogta a vágy, hogy legalább
megpróbálja összetákolni mindazt, ami elromlott közöttük, hiszen
Ruth még mindig a legjobb barátnője, aki csak valaha is volt az
életében.
– Nézd – kezdte majdnem nyersen. – El kell mondanom neked,
hogy tudom, bennem az utolsó időben minden olyan kusza és
zavaros volt, nagyon sajnálom. – Egy pillanatra zavarba jött a saját
őszinteségétől, aztán gyorsan, kapkodva folytatta: – Lehet, hogy te
sem lennél hajlandó ismét megosztani velem a szobádat, de
megfogadom a tanácsodat, és jövőre északra megyek. – És kifulladva
elhallgatott.
– Te Kisbéka! – A régi becenév, amelyre Ruth olyan
lelkiismeretesen vigyázott, hogy még véletlenül se ejtse ki,
önkéntelenül és olyan sok őszinte érzéssel csúszott ki a száján, hogy
Victoriát melegséggel töltötte el, és eszébe sem jutott megsértődni. –
És egy szóval sem mondtad! Hiányozni fogsz, az természetes, de azt
hiszem, jó gondolat.
– Hiányozni, én?! – horkant fel Victoria, és nem tudta leküzdeni
elfogódottságát. – Ne viccelj. Tudom, hogy csak kínoztalak.
 Ruth vigyorgott.
– Mondjuk, hogy neked is megvannak a problémáid. Nem tudom,
hogy mik azok, de tudom, hogy boldogtalan vágy. Szeretnék segíteni
rajtad, de kirekesztettél a problémáidból.
– Nem szándékosan – vallotta be Victoria, és ez igaz is volt. – Azt
hiszem, sok minden összezavarodott bennem, de ez nincs
összefüggésben veled,
– Ez megnyugtat – mondta őszintén Ruth. – Attól félteni…
Victoria megrázta a fejét, és gyorsan közbevágott:
– Csak annyit tudok, hogy valamiképpen ki kell törnöm. Azt
hiszem, minden azzal kezdődött, hogy el kellett adni, a lovakat. Ruth,
én egyáltalán nem akarok többé visszamenni Larrimore-ba.
– De miért, Victoria? Az anyád…
– Az anyám! – tört ki Victoria. – Az anyám az igazi oka! Lehet,
hogy nem szándékosan csinálja, de úgy érzem magam mellette, mint
egy kisegér.
– Vicky mellett? – Ruth annyira meglepődött, hogy felült. – Ez
hülyeség. Hiszen olyan, mint egy lánypajtás.
Victoria az ajkába harapott.
– Lehet, hogy azért – mondta olyan halkan, hogy Ruth nem is
hallotta.
– Sokat gondolkoztam azon, hogy miért nem ment másodszor
férjhez – csapott át egy másik gondolatra Ruth. – Biztosan sokszor
lett volna lehetősége.
Victoria örült, hogy a beszélgetés más irányt vett.
– Egy eldugott kis fészekben, mint Larrimore, más a helyzet, mint
egy nagyvárosban – mondta. – Kevés a szóba jöhető férfi.
– Akkor menjen Vicky nagyvárosba – vágta rá azonnal Ruth. – Egy
ilyen izgalmas, színes nő nem maradhat egész életében
özvegyasszony.
– Egyetértünk – mondta Victoria, bár valójában soha nem
töprengett túlzottan Vicky sorsán. Az anyja személyes élete, amelyről
valójában csak annyit tudott, hogy télen bridzsezik, tavasszal
golfozik, a párás, nyári melegben a Club medencéjében úszkál, és
látszólag boldog – valahogy kiszorult a problémái közül. Most, hogy
valamiféle magyarázatra kényszerült Vicky életével kapcsolatban, azt
mondta: – Nézd, itt vannak a nagyszüleim. A ház az övék, de a pénzt,
amiből fenntartjuk, az apám családja adja, és ebből nem nagyon
ugrálhatunk.
Ruth hallgatott, Victoria pedig, mintha hangosan elmélkedett
volna, folytatta:
– Anyunak tulajdonképpen egy gazdag emberhez kellene feleségül
menni. Akkor nem számítana, hogy elveszti a jövedelmét, amit az
apám után kap. Mert – magyarázta Ruth kérdő tekintetére – ha újra
férjhez megy, ez a pénz megszűnik.
– És mi van Mr. Cartwrighttal? – kíváncsiskodott Ruth. – Ő
bankelnök, nem?
Victoria elnevette magát.
– Egy bankelnök Larrimore-ban nem feltétlenül gazdag.
– Korához képest nagyon csinos férfi.
Victoria véleménye szerint is az volt.
– Csak unalmas. Azt hiszem, anyu szereti is Stan bácsit, de sokszor
kihozza a sodrából, mert pazarlónak tartja, ami igaz is.
– Pazarlónak tartja, haragszik rá, de közben akkor is védelmezi.
Biztos, hogy szerelmes bele – mormogta Ruth felélénkülve a
megsejtett romantikától.
– Igen, azt hiszem – mondta Victoria, és mintha először jutott
volna ez a gondolat eszébe. – Stan mindig körülötte van, de nem
hiszem, hogy anyu valaha is hozzámenne – és Victoria hangjába
valami önkéntelen felháborodás vegyült. – Szerintem Stan bácsi
legalább tíz évvel öregebb, mint anyu; nem gondolod?
– Soha nem tudom megállapítani a felnőttek korát – vallotta be
Ruth, aztán elégedetten kuncogott. – Nem vagyunk mi egy kicsit
pletykásak? – Feltápászkodott, azután ímmel-ámmal kiadta a jelszót:
– Gyere! Menjünk be.
Sokkal közelebb voltak egymáshoz, mint az elmúlt két hónap alatt
bármikor. Még kószáltak egy kicsit a ház előtt, aztán felmentek a
kehes lépcsőkön, és elhatározták, hogy – tekintettel a közelgő
franciavizsgára – átveszik együtt a szavakat.
*
 Az iskolai év utolsó két hetében Victoriának szigorú
önfegyelemmel sikerült megőriznie önmagában a békét és a lelki
egyensúlyt. Meg akarta tartani Ruthot mint barátot: és kétségtelen,
hogy szüksége volt rá – nagyobb szüksége, mint amennyire
tudatában volt. Ruth olyan normális volt, olyan józan, olyan önálló –
még Bruce ellenére is.
Bruce, mint hősszerelmes, Victoria számára még mindig
elfogadhatatlan volt, noha elismerte, hogy a larrimore-i verandán
nem annyira Bruce tévesztette el a lépést, mint inkább ő. Önmagát
vizsgálva azon tűnődött, hogy vajon képes lenne-e valaha is
megalkudni és elfogadni valakit, aki nem az igazi. Fiú még soha nem
zavarta meg az érzelmeit, s így azzal a gondolattal hízelgett magának,
hogy felette áll minden ilyen romantikának, mint amilyenbe Ruth is
belepottyant. De ugyanakkor egy kis irigységet is érzett. Mi az, ami
hiányzik az életéből? Mitől esett el?
Valahányszor Ruth expresszlevelet kapott Washington and Lee-
ből, Victoria ismételten feltette ezeket a kérdéseket magának, noha
soha nem szimatolt Ruth szerelmi ügyeinek a részletei után. De a
tudatának egy másik zugában ez a kissé megvető magatartás
továbbra is rendületlenül megmaradt. Bruce nem kellett neki, de az
élményre, hogy egy fiú üldözi a szerelmével, arra mégiscsak nagyon
vágyott.
Az utolsó napokban, mielőtt – ellentétes irányban – elhagyták
volna Livingstont, Victoria valósággal ráakaszkodott Ruthra.
– Fogsz nekem írni? – és úgy ígértette meg, mintha a világ két
végére indulnának.
– Természetesen – fogadkozott készségesen Ruth.
– Nem tudom, mit fogok csinálni egész nyáron. Különösen George
nélkül.
– Ne sirasd már mindig önmagadat, Victoria! Valószínűleg
kitűnően fogod érezni magad.
Victoria segített Ruthnak a taxitól a peronig cipelni a bőröndöket,
és közben azt kívánta, bárcsak ő is felszállhatna a philadelphiai
vonatra. Ruth meghívta, hogy látogassa meg, de erre természetesen
nincs pénz, és Victoria tökéletesen biztos volt abban, hogy a
következő két hónapot Larrimore-ban kell eltöltenie.
 Bűntudatot érzett, hogy annyira idegenkedett az otthonától,
aminek következtében különleges gyengédséggel üdvözölte az anyját,
és olyan lelkesen ölelte magához a nagyszülőket, hogy Mrs.
Larrimore ijedten tiltakozott:
– Kiszorítod belőlem a lelket, édes!
A ház, ahová a lovaknak természetesen nem volt bejárásuk,
különös módon mégis üresnek tűnt George és Tish nélkül. A
szérűben céltalanul száradt a lekaszált fű; az istálló ajtaja bezárult;
hiányzott George meghitt nyihogása, és ez megannyi lakat volt
Victoria szívén.
Semmi sem zavarta Victoriát, hogy kibontakoztassa magában az
északi iskolára vonatkozó terveit. Miután átnézett egy tucat
katalógust, amelyeket Miss Tatem, a livingstoni csoportvezetője
küldött a bizonyítványával együtt, és amelyek mind a Boston
környékén levő intézeteket ismertették – Victoria beadta a pályázatát
az Adams Akadémiára, és dobogó szívvel várta a választ.
– Új diákot nemigen vesznek fel az utolsó évre – mondta Miss
Tatem de megtörténhet. Esetleg valaki elköltözik, a lányok közül
valaki kimarad; van egy parányi lehetőség.
Ezt a parányi lehetőséget lovagolta meg gyermeteg makacssággal
Victoria. Ez volt a legfontosabb; ez volt az, aminek meg kellett
történnie. Kezére kell játszania a sorsnak, mert csak a sors
szabadíthatja ki a livingstoni intézet kötelékéből. De amikor meglátta
a júniusi számlák közé temetett, várva várt postabélyegzőt, mohón
begyűrte a levelet a zsebébe, és lerohant a folyóhoz, hogy titokban
elolvassa. A csalódás meghaladta volna az erejét.
Egyedül volt. Az elhanyagolt élő sövény, mint a függöny, eltakarta
a házat. Eszeveszett izgalommal feltépte a borítékot, és bizonyos volt
abban, hogy meghal, ha a válasz úgy szól, hogy nem. És ekkor jött a
mindent elsöprő megkönnyebbülés: elfogadták. „Ajánlásait
figyelembe véve úgy döntöttünk, hogy helyet biztosítunk Önnek –
írta az igazgatónő. – De készüljön fel arra, hogy esetleg csak a
gardróbba tudjuk beállítani az ágyát.”
Victoria hanyatt feküdt a fűben, és rámosolygott az égre. Mindenre
el volt készülve: mindenre, ami New Englandben történhet vele. New
England távoli, hideg föld, amelyről csak az általános iskolai
földrajzkönyvből tudott egyet-mást. Például Boston Common: a híres
népliget. A Harvard Egyetem. Concord, kisváros Massachusetts
államban. A Minute Men, a forradalom híres polgár ősei – vagy azok
Lexingtonban voltak? „A durva híd, mely átível a folyón.” Neveket is
tudott, mint Nathaniel Hawthorne, Louisa May Alcott, Ralph Waldo
Emerson – költők és történelmi személyiségek nevét, amelyek úgy
csengtek össze az Államok történelmében, mint a harangjáték.
Egy héja repült az égen, a víz fölött, magasan az életerős tölgyfák
felett, magasan az alacsonyan úszó felhők fölött Victoria szeme
együtt siklott a madárral, aztán egy sóhajjal felugrott.
– Tehát ez is megvan! – mondta.
Az anyját azonban hiába kereste.
– Azt hiszem, a piacra ment, édes – mondta bizonytalanul Mrs.
Larrimore, miközben, mintha ez lenne a világon a lehető
legfontosabb dolog, az elhervadt rózsákat nyesegette. – Mintha
valami olyasmit mondott volna, hogy megkeresi Stant, és visszajön
vele vacsorára, de nem vagyok benne biztos.
Victoria idegesen pattintott, miután tudta, hogy ez legalább
néhány óra várakozást jelent.
– Nagymama – kérdezte végül mit szólnál ahhoz, ha azt
mondanám, hogy szeretnék jövőre egy északi iskolába menni?
Mrs. Larrimore úgy nézett Victoriára, mintha homályos tükörben
látná.
– Hiányoznál – mondta egy percnyi gondolkozás után. –
Livingston nincs elég messze? – Aztán, mintha csak ebben a
pillanatban vette volna észre, hozzátette: – Kezdesz erősen hízni,
kislányom.
A beszélgetési kísérlet balul ütött ki. Victoria ismét a folyó felé
indult, és türelmetlenül sétált a parton. Azonkívül hogy alig tudta
türtőztetni magát, rájött, hogy tulajdonképpen nagyon jó, ha Stan
bácsi is itt lesz, amikor szembe kell néznie az anyjával. Ha sikerül
meggyőznie Stant, milyen előnyök származnak abból, ha az utolsó
évet az Adamsban végzi, lehet, hogy Stan szövetségese lesz, és értékes
segítséget nyújthat.
Ez a délután, mintha soha nem akart volna véget érni, és mikor
Vicky végre hazajött, érezhetően nem volt olyan hangulatban, hogy
bármiféle javaslattal elé lehessen állni vacsora előtt. Annak ellenére,
hogy látszólag nem csinált nagy gondot a vacsorából, a vendég csak
vendég, még ha olyan öreg bútordarab is, mint Uncle Stan.
Fél kilenc volt. Az ég még sápadtan ragyogott a folyó felett, amikor
Victoria végül is összeszedte bátorságát, hogy megindítsa az
ütközetet. A nagyszülők egy kis esti sétára indultak a kerten át, Vicky
és Stan bácsi régi fényképeket nézegettek a verandán. Egymás
mellett ültek a lágyan ringatózó függőhintán. Vicky egy cipődobozt
tartott az ölében, amelyből egész csomó fekete-fehér, hosszúkás
fényképet markolt ki, amelyet azután unottan vagy bosszúsan vagy
nagyon is jókedvűen nézegetett. Azokat, amelyek felbosszantották
vagy felvidították, odaadta Stannek.
 – Nézd, milyen hosszú ez a szoknya. Hogy lehettem én ilyen
trampli? És ez a haj!
– Soha nem tartottalak tramplinak, még tizenkét éves korodban
sem – tiltakozott gálánsán a vacsoravendég.
– Akkor nézd meg ezt – mondta nevetve Vicky, és átnyújtott egy
másik fényképet. – Mindjárt más véleményen leszel.
– Anyu, beszélni szeretnék veled – próbálkozott Victoria,
miközben átjött a verandán, és harcra készen megállt a függőágy
előtt.
 – Természetesen, édes. Stan maradhat, vagy keressen magának
valami elfoglaltságot a házban? – tréfálkozott Vicky, hogy egy kicsit
feloldja Victoria komolyságát.
– Azt hiszem, Stan bácsi már tudja, hogy mit forgatok a fejemben
– mondta még mindig halálos komolyan Victoria. – Jövőre egy
északi iskolába szeretnék menni.
Vicky kelletlenül sóhajtott.
– A régi mese. – A fényképet idegesen ütögette a doboz széléhez,
és leplezetlen bosszúsággal nézett a lányára.
Victoria makacsul bólintott. Tekintete az anyjáról Stan bácsira
úszott, aki enyhe kíváncsisággal, de türelmesen nézett rá.
– Mondd tovább – biztatta. – Mindezt most hallom először.
– Pedig anyu megígérte, hogy meg fogja beszélni veled – vágta rá
azonnal Victoria, és ez a szemrehányás jó lehetőség volt ahhoz, hogy
előretörjön. – Arról van szó, hogy az utolsó évemet egy igazán
elsőrangú iskolában szeretném végezni – magyarázta
szenvedélyesen. – Be akarok jutni egy jó egyetemre.
– Nekem elég jó volt Livingston – mondta sértődötten Vicky, és
ledobta a fényképet, amelyet a kezében tartott.
– Livingston halálosan unalmas, és ezt te nagyon jól tudod, anyu!
– torkolta le Victoria. – Nem is teketóriáztál sokat: otthagytad, és
férjhez mentél.
Stanley Cartwright nevetett.
– Talált – morogta gyengéden. – Melyik egyetemre húz a szíved,
Victoria?
Victoria óvakodott egy olyan egyetemet megnevezni, mint
Radcliffe, ami úgy hangzana, mintha egy elérhetetlen csillagra
vágyna, és megkerülte az egyenes választ.
– Egyikre sem különösképpen. – Aztán, mint aki hirtelen megérzi
a lanyhuló érdeklődést, hozzátette: – Tudom, hogy rosszul állunk
anyagilag: egy okkal több, hogy igazán jó oktatásban részesüljek, és
ne csak egy ilyen livingstoni, férjhez menés előtti, négyéves befejező
iskolai végzettségem legyen.
Vicky sokatmondó sóhajtással kényelmesen visszadőlt a párnákra,
de Stan előrehajolt, és hirtelen megkérdezte:
 – Milyen a bizonyítványod, Victoria?
– Jó.
– Olyan jó?
Victoria kijátszotta az aduját.
– Elég jó ahhoz, hogy felvettek az Adams Akadémiára.
Nem mert az anyjára nézni, aki szemrehányóan felkiáltott:
– Honnan tudod?!
– Onnan, hogy beküldtem a kérvényemet – vallotta be Victoria,
aztán saját vakmerőségétől megrettenve, habozva hozzátette: –
Tudtam, hogy soha nem engednéd meg, és… és így magam intéztem.
Stanley Cartwright halkan füttyentett.
– Úgy látom, rövidesen átveszed a gyeplőt.
Victoria összekulcsolta a kezét.
– El kell kerülnöm innen – mondta olyan szenvedélyesen, hogy
alig kapott levegőt, és a szavakat alig lehetett érteni.
Stanley Cartwright először tanácstalanul nézett rá, aztán
megdöbbenve felállt, és sétálni kezdett a verandán.
– Ismét ez a szerencsétlen pénzkérdés – mondta egy idő után.
Victoria és az anyja egymás szavába vágva beszéltek.
– Ez az, amit mondtam neked! – kiabált Vicky, míg Victoria
könyörgött:
– Meg tudom oldani zsebpénz nélkül! Majd kiszolgálok a menzán,
bármit megcsinálok!
A bankár békítően közbelépett:
– Lassan a testtel, gyerek. Nem kell úgy elkeseredni. Csak
megbeszéljük a dolgokat. – Benyúlt a zsebébe, ceruzát és egy kis,
fekete noteszt vett elő.
Vicky felugrott.
– Csak nem tartod elképzelhetőnek?…
– Mit árt, ha egy kis összehasonlító számítást csinálok? Azután
megtárgyalhatjuk valamivel intelligensebben ezt a problémát.
Stan hangja olyan gyengéd volt, hogy Victoriába visszatért az élet,
de az anyja csupa ellenvetés volt.
 – Tudod, hogy milyen drágák azok a New England-i iskolák, Stan.
Amellett az utazási költségek, a melegebb ruhák…
Victoria valami olyasmit morgott, hogy mindjárt hozza a
katalógust, mert nem akart a vitának ebbe a részébe belemerülni.
Választ se várva beszaladt a házba, a szobájába a katalógusért, amit a
komódfiókban, a fehérnemű alatt rejtegetett.
Az elkövetkező húsz percben, mialatt Vicky egyvégtében az
iskolacsere hátrányait bizonygatta, Victoria segített összeállítani a
szükséges kiadásokat, azután Mr. Cartwright válla fölé hajolt, aki a
számoszlopot összegezte.
– Ezek szerint plusz négyszáz dollárt kellene valahonnan
összekaparnunk – mondta végül. – Nem lesz könnyű, de nem is
lehetetlen.
Abban a pillanatban – noha ez még nem volt végleges ígéret –
Victoria tudta, hogy csatát nyert! Az anyja idővel bele fog egyezni,
ahogy mindig beleegyezett, amikor Stan bácsi valamilyen pénzügyi
dologban állást foglalt. A New England-i iskola e pillanatban már
nem kétségbeesett remény, hanem befejezett tény volt.
Victoria örömujjongással Stan nyakába ugrott, és hálásan
szorongatta. Stan nevetett meglepetésében, és az ölébe vonta.
– Két karral is alig érlek át – panaszkodott tréfásan. – És ne igyál
előre a medve bőrére.
De Victoria lelkesedése ebben a pillanatban már nem ismert
határt.
– Édes vagy! – kiáltotta. – Ó, Stan bácsi, úgy imádlak! – És hogy
megmutassa, mennyire imádja, jobbról-balról összecsókolta.
Azután zavarba jött, hogy ennyire kimutatta az érzelmeit; pirulva,
de diadalmasan felugrott. Lopva és abban a reményben, hogy a
haragos villámok már eltűntek a szeméből, az anyjára nézett, de
Vicky arca egészen más érzéseket árult el. Még mindig ugyanazon a
hintaágyon ült, de ahelyett hogy hátradőlt volna a párnákon, nagyon
is kiegyenesedett. Victoriára meredt, de mintha egy idegent nézne, és
arcára a riadtság egészen nőies kifejezése fagyott rá.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Ettől kezdve, sportszerűen tudomásul véve vereségét, Vicky nem

tett több ellenvetést. „Entellektüel a lányom” – ingerkedett
Victoriával, de volt ebben valami büszkeség is, amit Victoria
megérzett. A kettőjük közötti kapcsolat lassan helyreállt, a nyár pedig
múlóban volt.
Larrimore-ban lusta hónap a július és az augusztus. A hosszú
délutánokon, amikor a nagyszülők a behúzott zsalugáterek mögött
délutáni álmukat aludták a hálószobában, Vicky a Country Club
medencéjében úszkált a társaságával; Victoria fogott egy könyvet, és
elvonult a parkba, a fenyőfák alá. Olvasva és álmodozva feküdt az
illatos tűleveleken. Úgy érezte, hogy ez az idő a teljes béke
intermezzója.
Miután a nagyapja könyvtárában kéznél voltak a klasszikusok,
Victoria olvasni kezdte őket. Felfedezte Becky Shapr nyughatatlan
bátorságát, Moll Flanders csacskaságát, Mr. Heathcliff ördögi
gonoszságát. Dickens, Thackeray, Defoe és a Brontë testvérek új
világot tártak elé. Néha untatta a régimódi írók körülményessége, de
többnyire felkeltették az érdeklődését, és teljesen elmerült ebbe az új
világba.
Egy kivételesen forró napon elaludt a tűleveleken. A könyv, amit
olvasott, békésen pihent a hasán, és Victoria hirtelen arra ébredt,
hogy valami csiklandozza az orrát. Felemelte a kezét, hogy
elhessentse a vélt legyet, de ugyanakkor egy ember jelenléte rezdült
át rajta. Kinyitotta a szemét; hosszú fűszállal a kezében, Chrissy
Pancoast nevetett le rá.
– Szia – mondta. – Már mindenütt kerestelek. Mi a csudának
bujkálsz itt?
– Nem bujkálok – tiltakozott Victoria. – Olvastam és elaludtam.
Chrissy letérdelt a tűlevelekre, és a sarkára ült. Zöld
vászonsortban, ujjatlan sárga blúzban olyan volt, mint egy
kivételesen szép erdei tündér.
 – Azért jöttem, hogy nem volna-e kedved egy esti programhoz. Van
egy facér fiúnk.
Victoria felkönyökölt, és azonnal veszélyt szimatolt.
– Szent isten – mondta savanyú ábrázattal –, bajban lehetsz, ha
már énrám szorulsz.
– Ez aztán finom megjegyzés! – szidta Chrissy. – Igazán, Victoria!
Miért teszel mindig mindent olyan nehézzé?
– Felejtsd el – kérte megszégyenülten Victoria. – Halljam hát,
miért és hogyan.
– A dolog úgy áll – magyarázta Chrissy hogy randevúnk van
Corkyval. A szüleinek viszont vedégei lesznek: régi barátok, New
Yorkból jöttek kocsin, és van egy fiuk, aki most lesz elsőéves a
Harvardon. Szóval blind date, mert a fiúnak nincs partnere, és
nekünk kell a számára lányt keresni. Te vagy az egyetlen, aki
számításba jöhet, mert neked sincs partnered, és mert te olyan
intelligens vagy. Úgyhogy ha volna kedved moziba jönni velünk…
A meghívás olyan rettenetesen naiv volt, hogy Victoria elnevette
magát.
– Úgy tudom, hogy az értelmes fiúk nem ragaszkodnak feltétlenül
az értelmes lányokhoz, de nagyon szívesen segítek, ha igazán
szükséged van rám.
– Nagyon – bizonygatta Chrissy. – Pótolhatatlan vagy, mert
pillanatnyilag senki más nincs rajtad kívül.
Noha ez a megjegyzés távolról sem volt hízelgő, őszinte volt, és
Victoria ismét elnevette magát. Már megszokta, hogy talonban van,
és szükség esetén előhúzzák; félreteszik, majd tetszés szerint
felmelegítik, mint a vizet. És nem is volt különösebben megsértve.
Valójában szórakoztató lesz valami mást csinálni.
Gondosan öltözködött az estélyre. Az egyenes szabású, sárga ruhát
viselte, amit a nyári ruhái közül a legjobban szeretett. Sajnos ebben a
ruhában sem volt már valami nagyon jó alakja, mert az állandó
evéstől valóban dundi lett. Mindig elhatározta, hogy holnaptól
kezdve fogyókúrát tart, de ez a holnap mindig holnapra maradt.
Ennek ellenére még mindig mutatós volt. Haja, amelyet
egyenlőtlenül szőkített ki a nap, világosabb volt, mint lebarnult bőre.
Kölcsönkért az anyjától egy aranykarika fülbevalót, magas sarkú
körömcipőt húzott, és titkos várakozással gondolt az új fiúra, akivel
este megismerkedik.
Vicky, aki szintén öltözködött, és készült valahová, láthatóan örült,
hogy végre Victoriának is programja van. Vidáman csevegett a
filmről, amelyet ő már látott, és a hallon átkiabálva, új parfümöt
ajánlott Victoriának. „Olyan nyárias, olyan friss, egyszerűen isteni!”
Együtt mentek le a lépcsőn, aztán megálltak jó éjszakát kívánni az
öregeknek, akik a könyvtárszoba ablakain beszűrődő alkonyi-
napfénynél kártyáztak.
Victoria lehajolt, hogy nagyanyját megcsókolja, és az szeretettel
veregette meg a csípőjét.
– Bájos vagy, édes – mondta –, de egy kicsit fogynod kellene.
– Ó, ez csak amolyan kiskutyaháj – mondta vigasztalóan Vicky.
– Kiskutyaháj! – ellenkezett Mrs. Larrimore az olyan asszony
szigorúságával, akinek soha nem volt problémája a kilóival. – Lehet,
de semmiféle életkorban nem áll jól.
Victoria kénytelen volt egyetérteni a nagyanyjával, de Vicky
könnyedén vállat vont.
– Majd kinövi – jósolta. – Victoriát még nem érdekli a
megjelenése.
Ez természetesen nem volt igaz. Victoria boldog lett volna, ha
olyan karcsú, mint az anyja, de sajnos nem volt elég akaratereje
ahhoz, hogy ellenálljon az édességeknek. Ez a bonbonéhség, amely
krónikussá vált, a tavaszi szünetben kezdődött. Victoria titokban és
egyre gyakrabban jelent meg a larrimore-i cukorkaboltban, teletömte
a zsebeit karamellával, és ezek a nagy torkoskodások – sajátos
módon – valahogy megnyugtatták. Ezen a krónikussá vált
édességéhségen még a túltelítettség – ami szintén gyakori volt – sem
tudott változtatni.
De amikor a tükör a hallban megerősítette a nagyanyja kritikáját,
Victoriát hirtelen rémület fogta el. Behúzta a hasizmait, megpróbált
egy kicsit egyenesebben állni, és elhatározta, hogy ha holnap még
nem is, de a jövő héttől fogyókúrázni fog, és valóban megpróbál
leadni néhány kilót.
Vicky elment, és ezzel önkéntelenül megkönnyítette Victoria
helyzetét, hogy természetesen viselkedjen, amikor üdvözli Corky
barátját. Az anyja jelenlétében könnyen szűkszavúvá vált, szinte
barátságtalannak tűnt, de egyedül maradva sikerült igazán őszinte
mosollyal üdvözölnie John Sawyert, aki első látásra semmiképpen
sem volt leányálomnak mondható. Meglehetősen széles vállú fickó
volt; seszínű, hullámos haja a homlokába hullott, szarukeretes
szemüveget viselt, és olykor idegesen húzgálta a bal fülét. Victoria
viszont elhatározta, hogy a külső megjelenéstől nem fogja magát
befolyásoltatni. Emlékébe idézte Ruthot, aki olyan értékeket fedezett
fel Bruce Whitmanben, amelyekre ő nem figyelt fel.
Ahogy beült Corky kocsijába, egyelőre levethette a társalgás
irányításának a gondját. Chrissy azzal a szívélyességgel, amelynek
részben a népszerűségét is köszönhette, így szólt:
– Úgy gondoltuk, örülni fogtok, hogy megismeritek egymást,
miután jövőre mind a ketten Bostonban tanultok majd.
– Te is? Hol? – kérdezte John. – A Radcliffe-ben?
– Te bókolsz – mondta Victoria egy grimasszal. – Az Adams
Akadémián leszek negyedéves. – A szerénység, mellyel ez a
bejelentés elhangzott, tettetett volt: Victoria csak úgy izzott a
büszkeségtől.
– Én a Harvardon leszek – mondta John még nagyobb
büszkeséggel. Aztán, mint aki még mindig nem ocsúdott fel az
ámulatból, hozzátette: – Alig tudom elhinni.
– Egyáltalán nem irigyellek a nagy koponyák között – vetette
közbe mély átérzéssel Corky.
A megjegyzés kétélű volt, és Victoria felkacagott.
– Milyen érzés nagy koponyának lenni, borzasztó?
– Én a harvardi nagy koponyákról beszélek, te buta, nem John
koponyájáról!
„Jellemző, hogy Corky még ezt a szerény kis tréfa-kísérletemet is
széjjelmagyarázza” – gondolta Victoria.
Oldalról Johnra pillantott, és az volt az érzése, hogy John számára
egy kicsit túl idétlen és kamaszos ez a tipikus larrimore-i ide-oda
csipkelődés, bár John készségesen megtett mindent, hogy
természetesnek találja a helyzetet, és beilleszkedjék az együttesbe. Ez
az udvariasság Victoriát arra késztette, hogy kivételesen szívélyes
legyen.
 – Van valami elképzelésed a szakosodásra vonatkozóan? –
kérdezte.
– Még nincs. Az első évben, azt hiszem, csak megpróbálok
gyökeret verni – mondta őszintén John, miközben Chrissy
hátrafordult, és a szombat esti táncról kezdett csevegni Corkyval,
amelyen együtt voltak a Country Clubban.
– Van valami speciális érdeklődési köröd? – próbálkozott tovább
Victoria, miközben túlságosan is komolynak érezte magát, de ez a
komolyság nem volt eléggé meggyőző.
– Éppen az a baj, hogy sok minden érdekel. Van egy olyan
elképzelésem, hogy építész leszek, de ugyanakkor szeretnék író is
lenni. Van érzékem a nyelvekhez, és apám szerint a
külügyminisztériumban nagy jövő várhat rám. – Aztán vigyorogva
félbeszakította önmagát: – Egyelőre csak tapogatózom.
– Milyen író szeretnél lenni, ha író lennél? – kérdezte Victoria,- a
számára leginkább érthető foglalkozást választva.
– Újságíró – válaszolta habozás nélkül John. – Lehetőleg külföldi
tudósító. Szeretek utazni, és ilyenkor jól jön a nyelvtudás.
– Sokat olvasol? – faggatta fokozódó érdeklődéssel Victoria.
– Meglehetősen. És te?
Victoria bólintott.
– Igen. Újabban.
– Mit?
– Nagyapám régi könyveit – vallotta be némi szégyenkezéssel
Victoria. – Tudod, Larrimore-ban nincs egyetlen nyilvános könyvtár
sem.
Johnt, úgy tűnt, meglepi ez a beismerés, és a szélesebb látókörű,
tájékozottabb ember hangján mondta:
– Nem kell szégyellned, hogy klasszikusokat olvasol. Én is sokat
olvastam tizenkét-tizenhárom éves koromban, és örülök ennek az
irodalmi háttérnek. De most majd változtass kissé az étrenden.
Az „étrend” szó zavarba ejtette Victoriát.
– Hogy érted? – kérdezte, és megszorította az övét.
 – Olvass új íróktól is, próbáld ki Updike-ot és Williamst – és
kapásból felsorolt még fél tucat nevet.
Miközben John beszélt, Corky megfordult, és a mozi mögötti
parkoló felé irányítva a kocsit, a válla fölött hátraszólt:
– Vége az órának, gyerekek! Mi lenne, ha leereszkednétek a
társasághoz: vagy egész este iskolásdit akartok játszani?
Victoriát nem a Johnnal folytatott társalgás, inkább Corky
tapintatlan heccelődése ejtette zavarba, és elpirult.
– Fogd be a szád, Corky – korholta barátságosan Chrissy. – Lehet,
hogy a maguk módján ők is jól érzik magukat.
Ahogy John kisegítette a kocsiból, Victoria érezte, hogy ismét
belebotlik az ismerős akadályba. Hogyan kell az ilyen megjegyzésre
visszavágni? De a New York-i fiú nagyon jól megfelelt.
– Törődj a saját bébiddel – mondta jassznyelven. – Az enyémet
pedig bízd rám.
Ez a hang, amely máskor sértette volna Victoriát, ezen az estén
szórakoztatta: teljesen nyilvánvaló volt, hogy John csupán
alkalmazkodni próbált Corky társalgási szintjéhez, pedig az
ilyesmiben csaknem olyan gyakorlatlan volt, mint Victoria maga. Így
aztán kuncogva, nyugodtan tűrte, hogy bevezessék a moziba, ahol
körülfogta az áldott sötétség, és elmerülhetett a film mesevilágában.
Az este hátralevő része nem sok gondot adott. Victoriában
semmiféle érzelmi kötődés nem ébredt az új fiú iránt, aki lehet, hogy
barátja lesz, lehet, hogy nem, ahogy a körülmények hozzák. És ezt
nagyon élvezte. Kellemes volt, hogy nem kell izgulnia, önmagát
marcangolnia a viselkedése miatt. John semmit sem igényelt tőle, és
ez feloldotta a feszültségét.
Mikor elbúcsúztak, John könnyedén, futólagosan kifejezte azt a
reményét, hogy Bostonban ismét találkoznak az útjaik – de Victoria
elég okos volt ahhoz, hogy érzékelje a mérföldes távolságot a harvardi
elsőéves és az érettségiző lány között. Élvezte a rövid találkozást, de
hajlandó volt be is fejezni, és így csaknem vidáman hangzott a
„viszontlátásra!”.
– Nagyon kellemes este volt. És köszönök mindent – mondta
udvariasan Chrissy felé.
 – Mi köszönjük neked! – búcsúzott kellemes meglepetéssel
Chrissy.
Victoria mosolyogva ment fel a szobájába. „Furcsa, hogy Chrissy
ilyet mondott: ezek szerint nyilván úgy találta, hogy segítettem. És
valóban! – eszmélt Victoria. – John nem esett éppen belém, mint
Bruce Ruthba, de erre az estére láthatólag megfeleltem neki” – és
dúdolva vetkőzött. Ez a morzsányi siker is biztonsággal töltötte el.
 HATODIK FEJEZET

Ügy döntöttek, hogy Victoria repülőgéppel menjen Bostonba,

washingtoni átszállással. Victoria nagyapja nem helyeselte a tervet:
véleménye szerint így az ember nem látja útközben a tájat, nem
érzékeli a távolságot, a változást, az éghajlati különbséget.
De amikor a sugárhajtású repülőgép ereszkedni kezdett a Bostoni-
öböl felett, Victoria úgy érezte, hogy valóban rettentően nagy
távolságot tett meg. Az ablakhoz tapasztott orral ült, nézte az eléje
táruló várost, a kígyózó partvonalat. Ahogy az óceán felől az egyelőre
láthatatlan kifutópályához közeledtek, a gép olyan alacsonyan siklott
át az acélkék víz felett, hogy Victoria ijedtében levegő után
kapkodott. Néhány másodperccel később a pilóta már a földön
futtatta súlyos járművét, egészen a repülőtér hatalmas épületéig,
miközben Victoria – aki merőben sikertelenül igyekezett eltitkolni
remegő izgalmát – a cókmókját szedegette.
Annak ellenére, hogy New Yorkot meglehetősen ismerték, Victoria
családjából még soha senki nem volt Bostonban, és így a felfedezés
öröme rá maradt. Egy új ország tárult elé, amelyre – úgy érezte – ő
bukkant rá. Volt valami friss és serkentő a szeptemberi levegőben, és
ugyanez a friss és serkentő hatás áradt az emberekből, akikkel
találkozott, és akikkel ő is együtt menetelt. Mindenki fürgén tette a
dolgát. Valóban, mielőtt Victoria még lélegzethez jutott volna, a taxi,
ijesztő sebességgel ketyegő órájával, már keresztül is száguldott egy
hosszú, fehér alagúton.
A nagyanyja volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy taxiba üljön, és
az utolsó pillanatban még egy ötdollárost nyomott a kezébe.
– Nem akarom, hogy autóbuszt keresve bolyongj egy idegen
városban – mondta határozottan. – Amellett egészen biztos, hogy a
bőröndjeiddel sem tudnál egyedül megbirkózni, és azt mondják, hogy
északon hordár sincs mindig.
Ez igaz is volt, de ugyanakkor az emberek rendkívül segítőkésznek
bizonyultak. Lehet, hogy ezt a segítőkészséget Victoria déli kiejtése
váltotta ki, amely szemmel láthatóan felkeltette az emberek
kíváncsiságát; lehet, hogy a nyilvánvaló félszegsége és
tapasztalatlansága – ezt nehéz lett volna megmondani.
A sofőr, mint egy társasutazás vezetője, mindenesetre
kötelességének tartotta, hogy megmutassa a nevezetességeket.
– Ez Beacon Hill – intett a fejével balra, amint a Charles-folyó
mentén átszáguldottak egy autópályán. – Ez a Back-öböl, ott, a folyó
túlsó oldalán a Massachusetts Műszaki Főiskola és utána nem sokkal
a Harvard.
Victoria udvariasan, de figyelmetlenül hallgatott. Látta már, hogy
időbe kerül, amíg az első benyomások káosza elrendeződik benne.
Saját gondolatai foglalkoztatták: milyen érzés lesz besétálni egy
idegen iskolába? És miközben a taxi a bostoni zöldövezet felé
száguldott, egy kicsit visszavágyott Livingstonba, ahol még az is
ismerősként tekintett rá, akit nem ismert.
De amikor végül is megpillantotta az Adams Akadémiát,
kalandvágya is visszatért. Az iskola, a folyó kanyarulatánál,
hathektárnyi területen épült, és kétségtelenül New England-i
hangulata volt. Az egyszerű, fehér deszkaburkolatú házakat,
amelyekben a háló- és tantermeket rendezték be, magas szilfák
árnyékolták be; a teniszpályákat és játszótereket zöld pázsit
szegélyezte. Amikor Victoria kiszállt a taxiból, úgy érezte, mintha egy
képes iskolai katalógusba lépne be.
Szerencsére a lányok, akik azt a feladatot kapták, hogy. segítsenek
az új jövevényeknek, egyáltalán nem voltak ijesztőek, sőt nagyon
természetesek és kellemesek voltak. Victoria úgy döntött, hogy ha
lehetséges, szeretne egyedül lenni egy szobában, mire egy kis
kamrába irányították, amely – ahogy az igazgatónő a levelében előre
figyelmeztette –, alig volt nagyobb egy beépített előszobaszekrénynél.
A padlásszoba ablaka a fák koronájára nyílt, és a szoba zsúfolásig
megtelt az ággyal, a kis fenyőfa komóddal és az íróasztallal, amely
magán viselte az idő nyomait.
– Ez körülbelül akkora, mint egy madárfészek. – mondta az a diák,
aki segített Victoriának felcipelni a lépcsőn a poggyászait. – De
hangulatos kis fészek. Nem bánod?
– Egyáltalán nem – vágta rá gyorsan Victoria. – Szerintem remek.
– És valóban így is érezte. Alig várta, hogy kipakolhasson,
berendezkedjen a fészkében, és boldog volt, hogy egyedül az övé.
 Hamarosan arra is rájött, hogy az igazgatónő és a tanári kar
többsége – akik az első pillanatban nagyon határozott, csaknem rideg
benyomást tettek rá – egy más embertípust képvisel. Livingstonban
olyan osztályba járt, ahol a lányok főleg Észak- és Dél-Carolinából,
Virginiából, Kentuckyból kerültek be, de ő elég távoli világból jött
ahhoz, hogy itt felhívja magára a figyelmet. A lányok jóindulatúan
mulattak a kiejtésén, és határozottan örültek, ha látták, hogy elpirul.
A hall túlsó oldalán egy magas, sovány, férfiasan mély hangú
kanadai lány, Polly Bartlett lakott. Ö volt a teniszcsapat kapitánya,
megszállott, lelkes síelő, akinek a hó jelentette az életet. Az első
hálószobában az ikrek laktak: June és Janet Young, Kansas Cityből.
Engesztelhetetlen vetélytársak voltak, és a nagy versengés, hogy
túltegyenek egymáson az iskola közéletében, csak ritkán hagyta
tanulni őket. A második emeleti hálószobában talált menedéket egy
kiotói japán cserediáklány, két New Hampshire-i lány meg két
honvággyal küszködő elsős, akik egymással is nehezen jöttek ki, mert
az egyik az északi Newarkból, a másik a messzi déli Santa Féből
került oda. A két utóbbi boldogtalan szobatárssal, bár lényegesen
fiatalabbak voltak, Victoria bizonyos sorsközösséget érzett. Akárcsak
ők, maga is érezte idegenségét, mert gyorsan felfogta, hogy neki sem
lesz könnyű dolga, aki negyedévesként jött ebbe a bennlakóiskolába,
ahol a társai már kialakult, szoros barátságban éltek.
A honvágy is váratlanul érte, meg kellett küzdenie vele, és
szégyenkezve gondolt arra, hogy az anyja, akitől olyan elszántan
menekülni kívánt, hiányozni fog. Meglepő felfedezés volt, hogy eddig
valójában Vicky kormányozta az életét, és most, távol Larrimore-tól,
sokkal kevésbé bízott a saját képességeiben.
Egy dolog hamarosan kétségtelenné vált: az, hogy lényegesen
többet kell tanulnia, mint eddig bármikor. Az Adams Akadémián
jóval magasabb színvonalon folyt az oktatás, mint Livingstonban, és
bár Victoria a kötelező tárgyak mellett minden ajánlott
szemináriumon részt vett, ugyancsak meghökkent évfolyamtársai
sokoldalú tájékozottságától. Másnap, miután megérkezett, levelet írt:
becsületesen beismerte, hogy nagy fába vágta a fejszéjét.
Később, mikor az első ijedtségen túljutott, rájött, hogy kezdi jól
érezni magát. A kötelező olvasmányok érdekesek voltak, a tanárok
többnyire ösztönzőek, a lányok, akik ugyanannak az épületnek a
hálótermeiben laktak, elég természetesek voltak ahhoz, hogy
kényelmesen érezze magát.
Polly Bartlett különösen barátságos volt. Az első vasárnap megállt
a folyosón, Victoria szobája előtt, és beszólt:
– Egy csomóan bemegyünk a városba vásárolni. Szerzünk valami
kaját is ebédre Schrafftnál. Nem jössz velünk?
A meghívás annyira csábító volt, hogy nem lehetett ellenállni a
kísértésnek. Victoria már nagyon vágyott arra, hogy végre lásson is
valamit Bostonból. Habozás nélkül becsapta a franciakönyvet,
kilépett a papucsából, és cipőt húzott.
A buszon, amely Cambridge-be, a Harvard térre vitte őket, Victoria
Polly mellé húzódott, és a kaland kellemes izgalmát érezte. A
Harvard térről metróval mentek tovább, amely a föld alól kibújva
átdübörgött a Longfellow-hídon, a Charles-folyó felett, és az elegáns
üzletnegyedbe vitte őket.
– Tudjátok, Washingtont kivéve még soha nem voltam igazán
nagyvárosban – vallotta be Victoria. – Nagyszerű dolog lesz itt tölteni
a telet!
– Én nem szeretem a várost, és kész – felelte Polly. – Abban a
pillanatban, ahogy a síelés elkezdődik, éh nagyon ritkán jövök be a
városba.
– Még színházba se? Az egyik legfőbb vágyam, hogy igazi jó
darabokat lássak – mondta Victoria. – Természetesen hivatásos
színészekkel, nemcsak afféle amatőrökkel.
– Ennél mi sem könnyebb. Bostonban nagyon sok premier van –
mondta Polly. – Vannak különböző tárlatok, koncertek és hasonlók.
Azt hiszem, elég sok lehetőség van.
– Én biztos vagyok benne! – És ebben a pillanatban Victoria
lelkesedése határtalan volt. – És itt van maga a város! Soha nem
indultál még el csak úgy, felfedező útra?
– Nem én! – mondta Polly. – Ha én fel akarok fedezni valamit,
akkor vidékre megyek, és nem a városba.
– És ma? – nevetett Victoria.
– Ó, ma egy csomó elintéznivalóm van – vallotta be Polly. – Kell
egy új esőköpeny, valami gyapjúpantalló, és azt hiszem, jobb, ha
minél előbb lerázom a gondját.
Á
 A Bonwit Áruház diáklányosztálya, ahol Polly anyjának
folyószámlája volt, teljesen elbűvölte Victoriát. Soha életében nem
látott szebb ruhákat! (Ellentétben a saját, kétségbeejtően gyerekes
ruhájával, ami történetesen rajta volt, és amit Vicky még elég jónak
ítélt.) Victoria a falakon elhelyezett hosszú tükrökben szemlélte
magát, és zavartan ráncigálta az övét. Valamennyi lány többé-
kevésbé finoman, választékosan öltözött, csak ő, egyedül ő hordott
olyan ruhákat, amilyeneket tizennégy éves korában hordhatott.
„És tizenhét éves vagyok – háborgott magában Victoria. –
Majdnem olyan öreg, mint anyu volt, amikor hazajött Larrimore-ba
mint újdonsült asszony. A sárga ruhán kívül, amit én vettem,
egyetlen rongy sincs a szekrényemben, amiben ne úgy néznék ki,
mint egy gyerek.”
Vicky mégis kinevette a sárga ruhát. „Egy kicsit még esetlen vagy
benne, bogaram – mondta. – Neked bő szoknya kell, hogy elrejtse azt
a kiskutyahájat, amit nagymama kifogásol.”
De Victoria szerint a bő szoknya sokkal kevésbé rejtette el az
átmeneti előnytelenségeket. „Nem tarthatsz örökké kislányként!” –
kiabált magából kikelve, és meglepte az anyja szemében támadt kis
szomorúság.
„De édesem – dorombolt Vicky –, ez igazán nevetséges gondolat. A
lányok olyanok, mint a virágok. Különböző évszakokban nyílnak.
Tehetek én arról, ha te későn virágzó lány vagy?”.
Victoria végül is – mi mást tehetett volna? – nevetett. „Olyan vagy,
mint a nagymama visszhangja – jegyezte meg gúnyosan. – Egy
vérbeli növénynemesítő hangja!” De a ruháit, amelyekkel Bostonba
jött, mégis Vicky választotta ki.
Most, ahogy elbódulva lebegett Polly mögött, ellenállhatatlan
vágyat érzett a gyönyörű dolgok után, amelyeket itt látott,
megérinthetett, de nem volt rá pénze. „Ha csak egy kicsi pénzt
kereshetnék – gondolta. – Ha találnék valami kisegítő munkát!”
Milyen remek lenne egy-két olyan ruha, amit saját maga választ –
például az a mélypiros gyapjú- vagy az az arany tweedkosztüm,
amelyik majdnem olyan színű, mint a haja. De akárhogy zsugorgatná
is a szűken mért, kevéske zsebpénzét, kitavaszodna, mire
megvehetné akár a legolcsóbb ruhát is, ami ezeken az akasztókon
lógott.
Á
 Ha a Bonwit Áruház izgalomba hozta Victoriát, a kirakatok,
amelyek a Newbury úton tárultak elé, valósággal elkápráztatták. A
ruhák olyanok voltak, mint az ékszerek: minden egyes darab a
hozzávaló cipővel, kalappal, kesztyűvel, táskával kiegészítve
tündökölt az üvegtáblák mögött. Elmaradozott a lányoktól,
elragadtatva bámulta a kirakatokat, és percről percre nagyobb
izgalomba jött. Milyen isteni lenne, ha néhány ruhát választhatna
magának!
Mondhatott anyja, amit akart: Victoria biztos volt benne, hogy a
sárga ruha jól áll neki. Az arcának bársonyos fényt adott, a haja
csaknem bronzosan csillogott, és – ami még ennél is fontosabb –
csinosabbnak érezte magát ebben a ruhában, mint a többiben. A
pulóverek és szoknyák rendben vannak: ez uniformis, egyszerű és
megszokott. De a többi ruhája – szinte kivétel nélkül – túlságosan
ízetlen, túlságosan gyerekes volt egy tizenhét éves lány számára. Csak
azért, mert Larrimore-ban született, még nem kell úgy öltöznie, mint
a régi lányregények szende szüzeinek.
Hazaúton, miközben a lányok önfeledten fecsegtek, Victoria azon
tűnődött, hogy tudna pénzt keresni. Hogy tudná kielégíteni ezt az új,
sóvárgó vágyát, amely olyan erős volt, hogy még az édesség utáni
kívánkozásán is túltett.
Ahogy a Harvard téren a földalattiról átszálltak a buszra,
Victoriának hirtelen eszébe jutott valami. Itt, a környező utcákban
rengeteg könyvesbolt volt, talán ezek közül valamelyikben kaphatna
valami munkát szombatonként. Merész ötlet volt igaz, de minél
többet gondolkozott rajta, annál jobban tetszett. A könyvek
tapintható, érzékelhető dolgok: sokkal könnyebb bánni velük, mint
az emberekkel. A könyvekkel Victoria meghitt, baráti kapcsolatban
volt.
Szórakozottan válaszolt Polly kérdéseire, mit sem törődve azzal,
hogy zárkózottnak, ridegnek tűnhet, annyira, hogy a kanadai lány
végül is csípősen rászólt:
– Ahhoz képest, hogy déli vagy, többet is nevethetnél!
– Ne haragudj – és Victoria azonnal bocsánatkérően
magyarázkodni kezdett: – Még mindig azokra a gyönyörű ruhákra
gondolok, amiket láttunk. És most mindenemet olyan vacaknak
érzem; ugye, érted?
 Polly, aki mindig őszinte volt, bólintott.
– Rád férne, hogy megdobjanak egy klassz kis dirndli-ruhával –
mondta. – Könnyedek és fiatalosak.
És mintha csak ez a kis bátorítás hiányzott volna Victoriának. Még
akkor este számba vette a ruhatárát, új és kritikus szemmel, és hétfőn
délután bűntudattal, de nagyon határozottan összecsomagolt három
ruhát: elvitte az iskola használtcikk-boltjába, ahol fillérekért eladta.
A pénzt betette egy tárcába, a tárcát a bőröndjébe zárta – ez volt a
tojás a fészekben, és remélte, hogy a tojás egy napon ki fog kelni.
Ez a tudatos dac annyira idegen volt Victoriától, hogy szinte
kívülállóként, döbbenten figyelte saját cselekedetét. Hogyan tudta
elszánni magát ilyen drasztikus és jóvátehetetlen lépésre? Éjszaka,
lidérces álmában térden állva könyörgött a könyörtelen vásárlónak,
hogy visszaválthassa a ruháit, de reggelre kelve a lelkiismeret-
furdalás megszűnt. A ruhákat, amelyek közül kettő még tavalyi volt,
szívből utálta, és örült, hogy megszabadult tőlük.
Közben nagyon kevés hordható ruhája maradt, de ettől sem
engedte zavartatni magát. Miután sem partik, sem fiúk nem
szerepeltek az életében, valójában csak szvetterekre és szoknyákra
volt szüksége.
És természetesen arra, hogy munkát találjon.
Victoria bátortalanul puhatolózott a csoportvezetőjénél, egy
alacsony, zömök, Vermontból származó tanárnőnél, aki
vénkisasszony volt, és Elise Corwinnak hívták.
– Mi az elképzelésed? – kérdezte Miss Corwin, amikor Victoria
felvetette a munkavállalás kérdését. – Felszolgálni az ebédlőben,
vagy az iskolai könyvtárban szeretnél dolgozni? Félek, hogy egy új
lánynak, mint te vagy, erre nincs sok reménye.
Victoria összeszedte a bátorságát.
– Mi lenne, ha az iskolán kívül próbálkoznék? – puhatolózott
tovább. – Mit gondol, nem lehetne valami szombati munkát találni a
Harvard téren valamelyik könyvesboltban?
Miss Corwin habozott.
– Megpróbálhatod – mondta –, bár nem nagyon bízom benne.
Még az egyetemi hallgatóknak sem könnyű ilyen munkát kapni. –
 Azután áthatóan nézte Victoriát, megkérdezte: – Igazán olyan
szükséged van a pénzre?
– Igen, igazán szükségem van rá – mondta őszintén Victoria.
Becsvágytól hajtva, ettől a belső erőtől, amely magát is meglepte, a
bostoni telefonkönyv sárga lapjairól kiírta a cambridge-i
könyvesboltok címét, és másnap kora reggel remegve, de elszántan
elindult a Harvard térre.
A kirakatok előtt, bár a könyvek változatlanul csalogatták, az
elszántsága egy kissé megingott. Reménytelenül fiatalnak és
idétlennek érezte magát. Félóráig sétált le-fel a Brattle utcán, míg
valamelyest összeszedte darabokra hullott bátorságát.
„Rosszabb nem történhet, mint hogy elutasítanak – ismételgette
magában. – Végül is mitől félek? Sok mindentől!” – vágta rá gyorsan
egy belső hang.
Ügy tűnt, mintha az egész jövője ennek a vállalkozásnak a sikerétől
függne: olyan erőpróba ez, mely a képességeit, az egész személyiségét
meghatározza. És Victoria rendületlenül kitartott a terv mellett.
Tagadhatatlanul reszketett, amikor az első könyvesboltban megállt
az üzletvezető előtt, aki röviden elutasította, ami természetesen nem
sokat lendített az önbizalmán. És miután benyitott a második, azután
a harmadik üzletbe, rájött, hogy Miss Corwin nem a vakvilágba
beszélt. Innen is, onnan is éppen csak egy pillantással utasították el;
csupán két üzletben ajánlották – ott is nagyon kurtán hogy hagyja
meg a címét, vagy próbálkozzék máskor.
És Victoria úgy kapaszkodott ebbe a két, sovány lehetőségbe, amit
más, nagyobb élettapasztalattal rendelkező ember kudarcnak vett
volna, mint a hajótörött a szál deszkába. A következő héten
szombaton, ismét visszament a két boltba, és félénken közeledett
ugyanahhoz a két emberhez.
– Kitartó fiatal hölgy – mondta az egyik. Nos, az egyik
alkalmazottunk éppen beteg. Ha beugrik helyette… hát próbáljuk
meg.
Victoria levegő után kapott.
– Most azonnal?
– Azonnal – bólintott a vezető, és megmondta a legalacsonyabb
órabért.
 Victoria kivételével, aki teljesen tapasztalatlan volt, mindenki
szörnyen unalmasnak érezte volna. Az alagsorban dolgozott: ott
kellett futkároznia, csomagolni a könyveket, keze alá adni száguldozó
elárusítóknak, akiket majdnem elsodortak az olcsó és használt vagy
éppen a legdrágább művészeti könyveket kereső egyetemisták. És
mindezt ősszel, amikor a normális kereskedelmi forgalmat az
egyetemekre beáradó hallgatók óriási mértékben felduzzasztották.
A légkör elkerülhetetlenül magával ragadta Victoriát. Száz és száz
fiatal – közöttük olykor Radcliff- és Wellesley-beli lányok, akik
valamennyien úgy kezelték a könyveket, mint a világ legfontosabb
dolgát. Körülrajzották a pókokat, amelyeken a fűzött könyvek
sorakoztak; drámai és irodalmi művek után kutattak, hosszasan
lapozgattak a divatos bestsellerekben, de nemigen vették meg. És
Victoriának – bár nem sok ideje maradt a gondolkozásra – az a
sejtelme támadt, hogy ehhez a társasághoz fog ő is tartozni egy
napon.
Záráskor az üzletvezető készpénzben fizetett, és kedvesen mondta:
– Telefonáljon ide pénteken délután. Ha Miss Soskin még mindig
nem tud jönni, lehet, hogy ismét magát kérjük meg.
– Köszönöm – suttogta Victoria. – Nagyon köszönöm. – És
csodálkozva nézte a kezében a pénzt. Az első bankjegyeket,
amelyeket már ő keresett.
 HETEDIK FEJEZET

A következő héten Victoria úgy érezte magát, mint aki tojásokon

lépked. Ha nagyon óvatosan lép, talán visszamehet a könyvesboltba,
de ha elfelejti és ránehezedik, Miss Soskin meggyógyul péntek
délutánra.
Természetesen nem kívánt rosszat Miss Soskinnak, de a
könyvesbolt olyan izgalmas élményt jelentett, hogy alig várta, hogy
visszamehessen. A levélben, amit – híven ígéretéhez, hogy minden
héten írni fog – anyjának küldött, nem tett említést a szombati
elfoglaltságáról. Babonás módon mindenféle képtelen varázsigét
felidézett, és minden kelepcét elkerült. Ahogy Róbert Gida lépte át
aggályosan az utcakövek hasadékait, úgy alakította ki Victoria is a
maga egyszemélyes mágiáját, hogy szerencséjét el ne veszítse.
Közben az Adams Akadémia utolsó éves növendékeivel együtt
Victoria is beleszokott az iskolai munkába; fellelkesítette az utolsó
vágta, amely a mitikus hajrá után az egyetemre repíti. Az előadások,
amelyeket felvett, ugyancsak nagy követelményeket róttak Victoriára,
de a hosszú, magányos estéken nem volt nehéz a tanulásra
összpontosítani a figyelmét.
Egy éjszaka egy nosztalgikus pillanatban levelet írt Ruthnak.
Megírta, mennyire hiányzik neki.
Nagyon szeretem ezt az iskolát – írta sebtiben – de bárcsak itt
lehetnél! Boston csodálatos város: tele múzeumokkal és
színházakkal. A Harvardon és a Műszaki Főiskolán is rendszeresen
vannak színházi előadások, koncertek, felolvasóesték. A mi
hirdetőtábIánkon is ott van egy műsorfüzet, és néha majd én is
elmegyek, de eddig még nem mertem. Különben sem mulatságos
egyedül menni.
Ami természetesen nem jelentette azt, hogy Victoria kényszerűen
magányos volt. A szomszédos hálótermekben jó néhány lány akadt,
akik szívesen barátkoztak volna vele, de Victoria visszariadt attól,
hogy olyan szoros barátságba keveredjen bárkivel is, mint Ruthtal
volt. A tavaszi vakációban szenvedett sebek persze már behegedtek,
de érintésre még fájtak. „Nincs szükségem bizalmas barátokra –
 ismételgette magában. – Itt egészen más dolgok érdekelnek: az
óráim. A könyvesbolt!”
Mindenét a könyvesboltra tette fel. Még fizetés nélkül is vállalta
volna, de ahogy később kiderült, Miss Soskin apróbb bütyökműtéten
esett át, és januárig nem dolgozhatott. Victoria leplezetlen örömmel
vállalta a helyettesítést, és minden szombat reggel repült dolgozni.
Vickynek még mindig nem vallotta be, hogy állása van, tíz dollárt
keres hetente – és egy kis lelkiismeret-furdalással váltotta be a
csekkeket, amelyeken a zsebpénzét kapta. De ahogy gyűlt a pénz a
féltve őrzött kis tárcában, egyre inkább vonakodott attól, hogy
bevallja. A pénz több volt számára, mint vásárlásra fordítható összeg.
Valósággal saját személyiségének tartozéka lett.
Egyelőre megtagadta magától a ruhát, amit megállított, mert egy
másik, halaszthatatlan tervet kellett előbb megvalósítania. A tükrök a
Bonwit Áruházban nagyon is érthetően szóltak; öt kilót le kell fogyni!
Nem volt könnyű. Vacsoránál az asztalon Polly elé tolta a
csokoládépudingot. „Nem vagyok éhes” – füllentette, de a mérleg
még ennél is nagyobb áldozatokat kívánt. Sokszor úgy érezte, hogy
valósággal éhen hal, de az eredmény még mindig nem volt kielégítő.
Egy napon elszántsága újabb tápot kapott: véletlenül
megpillantotta a könyvesboltban John Sawyert, aki az egyik polc
mellett állva lapozgatott. Amint Victoria felismerte a rakoncátlan,
világos hajat, John is felpillantott.
– No nézd csak – mondta tudom már: te vagy Corky barátnője
Larrimore-ból. De mintha meghíztál volna egy kicsit.
Victoria a haja tövéig elpirult. Olyan sokat hízott volna nyár óta?
– Az iskolai kaja – mentegetőzött. – Csak szénhidrátokkal
táplálják az embert. De a múlt hét óta szigorú diétán vagyok.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte kíváncsian John.
– Dolgozom – hangzott büszkén.
– Dolgozol? Azt hittem…
– De csak szombaton – magyarázta Victoria. – Szórakoztató, és
ugyanakkor nagyon sokat tanulok. Nem is hittem volna, hogy ennyi
könyv van a világon – mondta őszintén.
John vigyorgott.
 – Hogy megy az iskola?
– Nagyszerűen – mondta Victoria. – És mi van a Harvardon?
– Túl lehet élni.
– Kollégiumban laksz?
– Hát hol másutt? – John egy híres kollégium nevét említette.
Ebben a pillanatban egy eladó intett Victoriának, és futnia kellett.
Amikor ismét volt egy szabad perce, és visszament a polcokhoz, John
már eltűnt. Óvatosan, hogy észre ne vegyék, keresni kezdte, de John
már nyilvánvalóan elment. Victoria inkább csalódott volt, mint
haragos. „Várhatott volna – gondolta. – Nem kellett volna elrohannia
abban a pillanatban, ahogy hátat fordítottam – és egy szomorú, de
reális következtetésre jutott. – Ha soványabb lennék – gondolta
bölcsen – most is itt csellengene.”
Az épületben, ahol Victoria hálókamrája is volt, október közepére a
legtöbb lánynak már kialakultak a szabályos hétvégi randevúi. Sok
negyedéves ruháján ott díszelgett a „pinned”, ez a kis dísztű, amit a
fiújától kapott, aki a számtalan bostoni középiskola vagy egyetem
valamelyikén tanult, és a tű azt jelentette, hogy „jegyesek a
jegyességükig”. Kávéházakba és mozikba, futballmérkőzésre és
popsnak nevezett koncertekre száguldtak; kenuztak, vitorláztak a
Charles vizén, biciklit béreltek, és pikniket rendeztek vidéken.
: A Young ikrek és néhány dörzsöltebb lány bepakolta a kis
bőröndöt, és New Haven, Williamstown és Providence híres
fiúegyetemei közelében töltötték az értékes hétvégi kimenőt. Más
lányoknak nem ment olyan könnyen, hogy magukhoz édesgessék a
fiúkat. Az egyik – talán a magassága és a mély hangja miatt – Polly
volt, a másik Victoria. Szombat este randevú helyett hajat mostak, és
azzal próbálták ámítani egymást, önmagukat, hogy nem pusztulnak
el a féltékenységtől.
Victoriának viszonylag még kevésbé hiányoztak a fiúk, mint a
többieknek, mert neki ott volt a könyvesbolt, ami kitöltötte a
szombatjait, és mert Boston olyan volt a számára, mint egy
varázsszőnyeg, amelyen ide-oda röpködve, feltárult előtte a szellemi
élet.
A legizgalmasabb felfedező útja a színház volt. És miután az
Akadémia szabályai szerint a lányok nem mehettek el egyedül az esti
előadásra, be kellett érnie Pollyval, és Pollynak vele. A városban négy
különböző színdarab futott, és Victoria első, igazi színházi élményéül,
teljesen vaktában, a címe után választott ki egy darabot. Ez a darab
Anton Csehov Cseresznyéskert című színdarabjának a felújítása volt.
Minden kis mozzanat, kezdve a jegyváltástól, felvillanyozta
Victoriát. Amikor egy tisztességes összeget becserélt két hosszúkás,
nyomtatott kartonlapra, úgy érezte, mintha útlevelet kapott volna
valamelyik mesebeli királyságba.
A színház éppen úgy lenyűgözte, mint a könyvesbolt; alig várta,
hogy elmúljon a hét, hogy ismét szombat este legyen.
Az egyetlen tisztességes ruhájában felmásztak a Colonial Színház
erkélyére – Polly legnagyobb bosszúságára –, a második emeletre.
– Úgy kell neked! Hogy lehet ilyen pocsék helyre jegyet váltani? –
dörgött hátra a vállán keresztül a kanadai lány. – Ha ötven centtel
többet fizetsz, az első emeleti erkélyen ülhettünk volna.
Végre letelepedtek, Victoria élvezettel nézte a kakasülő
madártávlatából a színházat. A larrimore-i mozihoz képest a Colonial
belső berendezése, a mennyezet és a falak barokk dekorációja
kimondhatatlanul szép volt. És amikor a függöny felment, Victoria
teljesen elmerült ebben a különös, új környezetben.
Első próbálkozásnak Csehov drámája túlságosan nehéz és
bonyolult volt. Csak villanásokat értett meg abból, amit az író
megpróbált kifejezni, de azt felfogta, hogy Csehov olyan légkört
teremtett, amelyben nem annyira a cselekvés, mint inkább a
szereplők gondolat-és érzésvilága a lényeg. A darab hősei olyan
természetesek, könnyedek voltak, mintha az író valamennyiüket
kiszabadította volna saját korlátaik közül; izgalmasan keveredett az
újszerűség á természetességgel.
Polly még Victoriánál is zavartabb volt.
– Nem értem – vallotta be az első felvonás végén. – Egyáltalán
nem értem.
Az utolsó felvonás alatt már ásítozott, de Victoria még úgy ült,
mint akit megbabonáztak. Valahol a darab folyamán megérintette a
sejtelem, hogy a színészek nem szavakat mondanak, hanem élnek; ez
volt az első alkalom, hogy felfogott valamit az emberek igazi lényéből.
Mint az alvajáró sétált ki a színházból, és makacsul, de sikertelenül
igyekezett felfogni Csehov életszemléletét.
Pollynak nem voltak ilyen vágyai. Amikor Victoria a darabról
próbált beszélni vele, határozottan kijelentette:
– Nekem ez túl magas. Inkább egy jó zenés darabot kellett volna
megnézni. – De Victoria agya úgy feszült, mint egy gumiszalag.
Felderengett előtte az emberi elme, a szellem távoli csillaga, és mohó
vágy fogta el, hogy többet, még többet tanuljon.
Rájött, hogy Miss Corwinnal, aki az Adams Akadémián felügyelő
tanára és tanácsadója volt, nemcsak Csehovot, hanem mindent, ami
az irodalom körébe tartozik, meg tud beszélni. A New England-i
vénkisasszony megrögzött színházrajongó volt. Minden darabot, jót-
rosszat megnézett, amit Bostonban bemutattak, és ha nagy ritkán
akadt szabadnapja, elment New Yorkba megnézni egy-egy új
bemutatót.
Miss Corwin „A modern drámai modellek” címen szemináriumot
vezetett az Akadémián, és Victoria – miután az órarendje ezt
lehetővé tette – engedélyt kapott, hogy meghallgassa ezeket az
előadásokat. Bővült a látóköre: gyors egymásutánban elolvasta
O’Neill, Lillian Hellman, Eliot és Tennessee Williams darabjait, és
csak azt bánta, hogy nincs több ideje a kritikákra, életrajzokra és a
kortársirodalomra. A könyvesboltból kölcsönkérte az új könyveket,
és különös gonddal forgatta őket, nehogy a vevők megsejtsék, hogy
valaki már elolvasta előttük. Az új, gyötrő éhség, hogy tanuljon,
feledtette vele az édesség utáni vágyát. És valóban nagy szerencse
volt, hogy egyedül lakott, mert a kis villanylámpa késő éjszakáig égett
Victoria éjjeliszekrényén.
Egyik délután, az irodalmi szeminárium kezdete előtt Miss Corwin
megszólította Victoriát:
– Péntek este előadássorozat indul a Harvardon, a Sanders
Színházban. Modern jelenségek az irodalomban, érdekesnek
ígérkezik, és rád gondoltam.
Victoria, ismerve a szabályokat, megkérdezte:
– Jön valaki más is?
– Nem hiszem, de valószínűleg el tudom intézni, hogy
különengedéllyel egyedül is elmehess. Gondolod, hogy érdekelne?
 Victoriát ebben a pillanatban minden érdekelte, ami az ismereteit
szélesítette. Titokban egyetértett Csehovval, és azt is tudta, hogy az
az élet, amit a múltban ismert és csodált, felszínes volt. Még a szép
ruhák utáni ácsingózását is megpróbálta elnyomni magában, és
minden erővel azon igyekezett, hogy igazán műveltté legyen.
A péntek esti előadáson, amellyel a Forbes-előadássorozat
megindult, hasonló szándékkal egy sereg fiatalember is jelen volt.
Radcliffből fekete harisnyás lányok jöttek; gyűrött ruhában hosszú
hajú fiatalemberek tolongtak, akik legszívesebben tölcsérrel töltötték
volna fejükbe a tudományt; tucatjával voltak az irodalmárkülsejű
diákok, műveltségüket fitogtató professzorok és professzornék. És
Victoria, aki otthon, Larrimore-ban feleennyi ember között
félszegnek, árvának érezte volna magát, itt sem félszeg, sem
magányos nem volt. Kezdte otthon érezni magát ebben az elvont,
tudományos világban.
Volt ebben a homályos, erkélyes színházban valami különösen
elbűvölő. A Sanders Színház kívülről maga volt a megtestesült, piros
téglás borzalom; belül a vén, barna faburkolat sem emlékezett már
arra, hogy valaha talán szép volt – és mégis: volt valami sajátos
kisugárzása. Mintha a sok-sok fiatal, aki ezek között a falak között
előadásokat és koncerteket hallgatott, színdarabokat nézett, itt
hagyott volna valamit a hajdani lelkesedésből, amit az új és újabb
generációk megtetéztek.
Miután a földszinti nézőtér már megtelt, Victoria felmászott az
erkélyre, és becsusszant egy oldalülésre. Hideg, zúzmarás este volt.
Gyalog jött a busztól a színházig, még mindig fázott, és nem tette le a
kabátját, amikor egy kéz váratlanul megérintette a vállát, és egy
férfihang udvariasan megkérdezte:
– Szabad?
Victoria jobbra nézett: jobboldalt, tweedkosztümben, egy
középkorú asszony kötögetett. Balra egy üres szék volt. Hátrafordult,
és elnevette magát.
– Szia, John! Köszönöm.
– A legváratlanabb helyeken bukkansz fel. Először a
könyvesboltban, és most itt!
Victoria kirázta magát a kabátjából, és a könyökével odaszorította
a szék támlájához.
Ü
 – Ügy látszik, nem vagy nagy véleménnyel a déli lányokról –
mondta könnyedén és kissé meglepődve saját hangjától.
John zavarba jött.
– Erről szó sincs – erősködött, de a társalgás ennek ellenére
holtpontra jutott volna, ha egy újonnan érkező magas, karcsú
fiatalember, aki leült Victoria mellé a bal oldali üres helyre, meg nem
menti a helyzetet. Körülnézett, kétségkívül felismerte Johnt, és
kedvesen bólintott.
– Szia – mondta John, azután magától értetődően bemutatta őket
egymásnak. – Victoria, ismerkedj meg Pietro Caravacchival. – Pietro,
ez Victoria Logan.
Victoria félszeg köszönése után a fények kialudtak, a színpadon
széthúzták a függönyt, és megjelent az előadó.
– Hölgyeim és uraim – kezdte.
 NYOLCADIK FEJEZET

Noha Victoriát az okulás vágya hozta ide, tíz perc is eltelt, míg
végre egy kicsit figyelni tudott az előadásra is. A keze mozdulatlanul
hevert az ölében, a szemét udvariasan az előadóra függesztette, de a
testét mintha elektromos áram érintette volna, és ez az áram a kreol
bőrű fiatalemberből sugárzott, aki mellette ült.
Pietro Caravacchi. Milyen melodikus név. És annyira egyértelműen
idegen! Victoria még a szemét se merte rávetni, de mintha
megtapintotta volna, érezte az idegen egész lényét, és sajátos módon
maga előtt látta az egész embert. Szikár volt és egyenes tartású, és
idősebb – talán huszonhárom vagy huszonnégy éves. Most
szarukeretes szemüveget tett fel, de a bemutatkozásnál, amikor
Victoriára nézett, a szeme sötétkék volt, a tekintete mély, és a
pillantása csaknem simogató.
„Képzelődöm – tűnődött Victoria. – De mitől ez a remegés?” Mi
teszi számára olyan érdekessé és rendkívülivé ezt a sovány arcot,
határozott vonalú állat és homlokot? Ki ez az ember? Mit csinál?
Hogy megpróbálja valahogy feloldani magában ezt a feszültséget, egy
kis fekete noteszt vett ki a zsebéből, és lefirkantott néhány nevet –
néhány írónak a nevét, akikről az előadó beszélt.
G. B. Shaw, Archibald MacLeish, Borisz Paszternak. Ismerős és
ismeretlennek tűnő nevek. Az előadó olyan könyveket tárgyalt,
amelyeket Victoria egyáltalán nem ismert, és az előadás két kultúrára
hivatkozott szüntelen.
Victoria igyekezett koncentrálni, Igazán igyekezett. De a figyelme
újra meg újra visszatért a nyugodt fiatalemberhez, aki mellette ült.
Miért tölti be ennyire a tudatát? Mintha bűvöletében tartotta volna;
annyira, hogy Victoria szinte megkönnyebbült, amikor a professzor
behajtotta a jegyzetfüzetét, és a megszokott tapsvihar közepette
kisietett.
Pietro Caravacchi megmozdult, kinyújtotta hosszú, keresztbe tett
lábát, és amíg Victoria ügyetlenül matatott a kabát jávai, felállt.
 – Hadd segítsek neked – szólalt meg a háta mögött John Sawyer,
és Pietro is megpróbált segíteni. A kabát ujja összegabalyodott
Victoria táskájának a pántjával, de pillanatnyi húzgálás, cibálás után,
miközben a hallgatóság távozó tagjai ide-oda sodorták őket,
indulhattak kifelé.
A zsúfolt hallon keresztül lassan masíroztak le a lépcsőkön, de
közben Victoria titkos reményei elenyésztek, mert Pietro valahogy
elveszett a tömegben. John azonban – felhajtott kabátgallérral, mert
egyre hidegebb lett – megvárta a lépcsőn.
– Csípős szél fúj, mi? – kérdezte, jól utánozva az előadó brit
kiejtését. – Elkísérlek a buszig. Nincs messze.
Victoria fanyarul mosolygott.
– Nyáron elég tűrhetően bántál velem – korholta. – De
Cambridge-ben folyton igyekszel a legkisebb közös nevezőre jutni
velem. Mert még mindig kövér vagyok?
John kritikus szemmel nézett végig Victorián.
– Egypár kilót azért már leadtál. Ma este például – tette hozzá
meglepődve – egészen csinos vagy.
Victoria fesztelenül nevetett, mert ez a harvardi elsőéves most már
semmit sem jelentett számára.
– Ki volt az a férfi, aki mellettem ült? – kérdezte, mihelyt ez a
kérdés már közömbösnek tűnhetett.
– Pietro? Bemutattam neked. Caravacchinak hívják. Ó,
Caravacchi! – énekelte John az O, Sole mio dallamára.
Victoria, akit egyáltalán nem mulattatott ez a danázás, tovább
tapogatózott.
– Mit csinál?
– Végzős hallgató.
– A Harvardon?
– Hol másutt?
– Vannak más egyetemek is Boston környékén. Itt van a Műszaki
Egyetem, a Tufts, Brandeis … – A könyvesboltban szerzett
tapasztalatok alapján Victoria ujjain számolgatta a lehetőségeket, de
tudat alatt megkönnyebbülten hallotta, hogy az idegen itt lakik, tehát
az életének a lehetséges körpályáján belül van. Az egyetemek
felsorolását félbeszakítva megkérdezte: – Mit tanul?
– Valamiféle bölcsész. Nem tudom pontosan – mondta unottan
John.
– És honnan ismered?
Victoria ösztönösen érezte, hogy most már nagyon is sokat
kérdezett, de egyszerűen nem tudott uralkodni magán.
– Nézd, én szabadon mozgok, elég sok embert ismerhetek, nem?
Egyébként ez idő szerint ő tanít engem latinra – magyarázta John. –
De miért érdekel ez téged annyira?
Victoria vállat vont.
– Nem tudom. Talán azért, mert lenn, délen nem sok külföldivel
találkozunk.
A magyarázat, úgy látszik, kielégítette Johnt, mert nem folytatta a
témát, hanem az előadást kezdte tárgyalni.
– Ez nagyon jó sorozat – mondta. – Sajnálom, hogy a jövő héten
nem leszek itt. Apám. felugrik üzleti ügyben, és megígértem, hogy
vele vacsorázom.
Befordultak a térre, elhaladtak a magas szilfák alatt megbúvó kis
kápolna előtt. A szilfák utolsó leveleiket hullatták a Harvard-kertben.
A földalatti pavilonjából homályosan szűrődött ki a lámpafény; a
buszmegállónál sorba álltak a hazafelé igyekvő munkások és diákok.
A hideg vörösre csípte John orrát.
– Akarsz egy csésze kávét? – kérdezte.
Victoria akkor sem lepődött volna meg jobban, ha John a Harvard-
Yale meccsre hívja.
– Sajnálom – mentegetőzött –, de félek, hogy már így is késő van.
Tudod, fél tizenegyig kaptam kimenőt.
A Massachusetts sugárút sarkán elbúcsúzott, és átfutott a
kereszteződésnél, hogy felszálljon a várakozó buszra, amelyik –
abban a hiú reményben, hogy versenyt futhat a fénnyel – azonnal
elindult.
Hazafelé Victoria egész úton anyagtalannak érezte magát, mintha
önkívületben lenne. Lehet, hogy soha többé nem fogja Pietro
Caravacchit látni, de egyszerűen nem tudta elfelejteni. Pedig
eltekintve attól, hogy olasz volt, nem volt benne semmi olyan
ellenállhatatlan, olyan szokatlan…
Ennek ellenére úgy aludt el, hogy maga előtt látta; még mindig
üldözte a képe, és amikor reggel felébredt, ahelyett hogy szokása
szerint gyorsan felöltözött volna, csak vesztegelt az ablak előtt.
Letérdelt a padlóra, az ablakpárkányra támasztotta a könyökét, és
álmodozva nézte a tájat.
Az iskola pázsitján, a lehullott levelek között villámgyors
barázdabillegetők cikáztak: hullott bogyók után kutattak. Dél felé
húzó vörösbegyek kukacokat keresve szökdécseltek a füvön. A
vörösfenyő tűlevelei meleg karramellszínbe váltottak, és a füvet
zúzmara lepte. Közeledett a tél.
Az évszakváltás jelei úgy hatottak Victoriára, mint egy jeladás.
Nemcsak az évszakok, hanem mintha az egész élet megváltozott
volna körülötte. A tudata mélyén, talán először életében, tökéletesen
ébernek érezte magát.
Ez a különös elragadtatás egész héten át kitartott. A várakozástól,
amely olyan volt, mintha egy kaland előtt állna, teljesen elgyengült.
Minden óra, amelyen jelen volt, minden falat, amit lenyelt, minden
lépés, amelyet megtett, mintha közelebb vinnék ehhez a
meghatározhatatlan célhoz. Péntek este szinte futott a busztól a
Sanders Színházig. Lihegve megállt a lépcsőn, és ráeszmélt arra, hogy
a szíve féktelenül kalimpál a bordái között. Ott kell hogy legyen! Kell
hogy újra lássa!
Ösztönösen korán jött. Ösztönösen ugyanazt a ülőhelyet kereste.
Amikor megérkezett, a karzat még jószerint üres volt: mégis
ugyanahhoz a sorhoz lépett, ugyanazt a helyet találta meg, ahol a
múlt pénteken ült; ott várt dideregve és egyedül a kongó karzaton.
Még a kesztyűjét sem húzta le, a sálat sem vette le a fejéről. Sem
jobbra, sem balra nem nézve, nagyon nyugodtan ült, de érezte, hogy
lassan megtelik a színház. Az emberek úgy örvénylettek, mint a
szellemek: a hangjuk tompa, kísérteties. A faburkolatú falak
elnyelték a mennyezetről áradó sápadt fényt; porosnak, öregnek
tűntek.
– Istenem, könyörgök! – fohászkodott Victoria. Megpróbált
varázslatot gyakorolni: megfeszítette vasakaratát, hogy megjelenjen a
dzsinn.
 Két szakállas diák jött a sorba; Victoria felállt, hogy átengedje őket.
Hirtelen rémület fogta el, és rátette táskáját a bal oldali üres székre.
– Ez a hely foglalt? – kérdezte ebben a pillanatban egy idegen
hang.
Victoria fel sem nézett.
– Igen – mormogta.
Az óramutató a falon kicsiket rándulva közeledett a kezdés
időpontjához. Tíz perccel előtte Victoria azon kapta magát, hogy
kétségbeesetten figyeli a mutatókat. Még jobban összehúzta magán a
kabátot, összekuporodott, mintha reménytelenül azon igyekezne,
hogy eltűnjön, hogy ne is létezzen. Mert akkor nem számít, ha nem
jön a fiú: nem történik semmi – ettől még a világon semmi sem
történik vele.
– Foglalt ez a hely? – hangzott ismét ugyanaz a kérdés, de ezúttal,
szemében tükröződő szívvel, Victoria felnézett, és gyorsan,
túlságosan is gyorsan rávágta.
– Igen. Neked foglaltam.
– Köszönöm – mosolygott Pietro, és a szeme a nyitott kandallóban
égő tűz kék lángjára emlékeztette Victoriát. Elvette táskáját a székről,
és Pietro tartózkodóan és nyugodtan, de elégedett mosollyal leült. –
Bíztam benne, hogy megtalállak – mondta egy pillanatig tartó
hallgatás után. – Mi volt múlt pénteken, az előadás után? Egyszerűen
eltűntél.
Victoria kibújt a kabátjából. Hogy is érezhette az imént még, hogy
itt hideg van!
– Te tűntél el – ellenkezett félszegen. – Johnnal találkoztunk a
lépcsőn.
– Aha – mormogta Pietro. A szája széle jókedvűen legörbült, de
meglehetősen ünnepélyesen mondta: – Ma este jobban fogok
vigyázni, hogy el ne veszítselek.
Ez csak amolyan félígéret volt, de erőt adott Victoriának.
Rákényszerítette magát arra, hogy nagyon nyugodtan üljön, mint aki
minden porcikájával figyel, de az a tudásszomj megint csak a
rövidebbet húzta, mert semmi másra nem tudott gondolni, csak arra
a kapcsolatra, ami – legalábbis úgy tűnt – közötte és e között az
izgalmas fiatalember között van. Csak képzelte, vagy valóban volt?
Valóban érdekelhetne egy ilyen idősebb és nyilvánvalóan okos
embert, mint Pietro, egy annyira fiatal lány, mint ő? Amennyire csak
tudott, igyekezett felnőttnek látszani, és szívesen viselt volna
szemüveget, amely láthatatlanná tenné a szemében csillogó,
gyerekesen ártatlan reményt.

Az előadás egy órát tartott, de Victoria nem volt türelmetlen.

Szinte örült, hogy van ideje összeszedni magát, és megpróbálhatta
felmérni a helyzetet. Nem volt hozzászokva a férfiak hódolatához, és
olyan tehetetlennek érezte magát, mint egy nyúl, akit kitesznek egy
zöld pázsit közepére. Az volt az érzése, hogy Pietro egyetlen, gyors
mozdulatára fedezékbe rohanna, bármennyire is szeretett volna
okosnak és kedvesnek látszani.
Szerencsére az akaratlan félszegsége megóvta ilyesmitől. Az
előadás végén elhagyták a színházat, de Victoria nem kezdett
társalgást; s amint elérték a téglautat, ami az utcára vezetett, Pietro
az oldalára került, és átvette léptei ütemét.
– Mesélj magadról valamit – mondta könnyedén. – Hol laksz, mit
csinálsz, és hogy csinálod, hogy ilyen őszintén romlatlannak látszol?
Abban a pillanatban Victoria nyelve megbénult. Nem óhajtotta
megmondani, hogy még csak középiskolás: utolsóéves. Csak
elriasztaná Pietrót. Túl fiatalnak tartaná. És akkor soha többet nem
látná őt.
– Délen lakom – mormolta végül. – Egy álmos kisvárosban:
Larrimore-nak hívják. De Bostonban iskolázom. – Azután sietve
hozzátette: – Szombatonként egy könyvesboltban dolgozom, itt,
mindjárt a sarkon.
– Melyikben?
Victoria megmondta.
– Melyik iskolába jársz?
Victoria habozott, és elhúzódott egy kicsit.
– Nem szívesen mondom meg – suttogta, anélkül hogy Pietróra
nézett volna.
– Miért nem?
És a kérdésben inkább valami enyhe kis megütközés volt, mint
játékosság, amit Victoria azonnal megérzett.
– Azért – mondta őszintén és lágyan –, mert félek, hogy túl
fiatalnak fogsz találni.
Pietro nevetett, mintha határozottan nagyon kedvesnek találta
volna a választ. Nem vihogott, mint John, és nem hahotázott, mint
Corky: egyszerűen hátrahajtotta a fejet, és nevetett, a latinokra olyan
jellemző önfeledtséggel, ami Victoriára is átragadt, és együtt
nevettek.
– Hány éves vagy tulajdonképpen?
 – Tizenhét – vallotta be Victoria, és abban a pillanatban már
bánta, hogy nem tizennyolcat mondott.
– Olaszországban, ahonnan a szüleim származnak – mondta
komolyan Pietro, bár Victoria gyanakodott, hogy a szemében még
mindig ott van a nevetés – egy tizenhét éves lány már hölgynek
számít. – Azután elhallgatott, mintha nem tudná, hogyan folytassa.
Victoria a segítségére sietett.
– Itt ez attól függ – mondta félszegen, az anyjára gondolva. – A
legtöbb lány legalább húszéves koráig iskolába jár. De ezt te is tudod.
Vagy Olaszországban születtél?
– Nem. Itt születtem Watertownban – mondta Pietro.
– Ezért nem érzik a kiejtéseden.
– Igen, de az anyám az olaszon kívül soha nem fog más nyelvet jól
beszélni.
– És az édesapád?
– Ö meghalt.
– Az enyém is – mondta halkan Victoria, és ez mintha összefűzte
volna őket.
Pietro nem kíváncsiskodott. Visszatért az eredeti témához:
– Még mindig nem mondtad meg, hogy melyik iskolába jársz.
Victoria, akit elkábított ez a határozott érdeklődés, megadta magát.
– Az Adams Akadémián vagyok utolsóéves – mondta, és abban a
pillanatban átvillant az agyán, hogy nincs olyan dolog a világon, amit
ennek az embernek ne mondana meg, ha kérdezi. Nincs olyan drága
titok-, amit megtagadna tőle. Mégis a tudata alatt lappangó félénkség
visszatartotta attól, hogy kitárja a szívét; a mód, ahogy elfogadta
Pietro meghívását egy homályosan megvilágított kis kávéházba, ahol
leültek egy asztalhoz, a legjobb déli nevelésre vallott. Senki sem
sejthette azt az ujjongást, senki sem gyaníthatta, hogy mindentől el
van ragadtatva, ami Pietro Caravacchival kapcsolatos: a megjelenése,
a latin pezsgése és a kora. Aki kávét és süteményt rendelt a pincértől,
az már nem fiú volt, hanem igazi férfi.
Amíg a kávéra vártak, Victoria – csordultig tele ámulattal, hogy itt
van – elcsendesedett; úgy érezte magát, mint a rút kiskacsa, aki
hattyúvá változott. Olyan hattyú, aki nem számított rá, hogy hattyú
lesz belőle, és nem tanulta meg a szerepét. Mégis itt volt a színpadon,
és nincs ideje, hogy kipróbálja a szárnyait. Pietro éppen azt mondta:
– Tejszínt? Nem? Benissimo! Presszókávéba csak cukrot szabad
tenni.
Miközben szinte transzban beszélt, Victoria, bár undorodott a
csészéjében levő sűrű, fekete sziruptól, szemrebbenés nélkül megitta.
Közben Pietro beszélni kezdett: igazán beszélni, mint akinek nagyon
sok, fontos mondanivalója van.
Miután Victoria nem volt kapós lány, elég ártatlan volt ahhoz, hogy
ezt nagyon hízelgőnek találja. Előrehajolt, és tágra nyílt szemmel,
figyelmesen hallgatott. Megtudta, hogy Pietro amellett, hogy
utolsóéves, latint is korrepetál, és az egyik híres professzor
asszisztenseként, aki olasz irodalmat adott elő, az első évfolyamot
olaszra tanítja. Ezt a munkát Pietro csak rutinból csinálta: igazi
szerelme az írás volt. Egy évfolyamtársával együtt buzgón
tervezgettek egy lapot, és erről beszélt csak Pietro igazán lelkesen,
ékesszólóan.
– Kis magazinnak nevezhetném – mondta mert egészen kis tőkével
kezdjük. De Adamnek, Adam Franknek, aki a lap társszerkesztője
lesz, van egy ismerőse Liége-ben, aki feleannyiért kinyomatja az
újságot, mint amennyit az Államokban kérnek.
Victoria figyelmesen és komolyan bólintott, bár fogalma sem volt
róla, hogy melyik európai országba helyezze el Liége-t, és abban sem
volt egészen biztos, hogy mit jelent pontosan a „kis magazin”.
– Hadd mondjam el neked az elgondolásunkat – folytatta lelkesen
Pietro. – Azt tervezzük, hogy csakis egészen kiváló munkákat adunk
ki. Tudod, se Adamnek, se nekem nincsenek előítéleteink a stílust és
a felfogást illetően. A művek, amelyeket kiadunk, lehetnek régiek
vagy modernek. Olyan embereket keresünk, élőket vagy holtakat,
akiket még nem fedeztek fel.
Victoria ismét bólintott, és remélte, hogy értelmesebbnek látszik,
mint amilyennek érzi magát. Istenem, milyen tehetséges lehet Pietro!
Maga az ifjú entellektüel megtestesülése, fejjel magaslik mindazok
fölé, akikkel eddig találkozott.
– Ügy tervezzük, hogy a lap negyedévenként fog megjelenni. Az
első számot tulajdonképpen már összeállítottuk, és nagyon jónak
tartjuk. Ha érdekel, egyszer majd felolvasok neked néhány részletet.
 Victoria szíve nagyot dobbant. Ezek szerint Pietro ismét látni
akarja.
– Nagyon-nagyon szeretném – motyogta, és megpróbálta
leküzdeni a remegést, ami ebben az őrült izgalomban erőt vett rajta.
Nem akarta, hogy Pietro megsejtse, hogy milyen félszeg és
tapasztalatlan: nagyon erősen tartotta magát, és megpróbált nagyon
szigorúan figyelni mindenre, amit Pietro mondott. Az első férfi, aki
úgy beszél vele, mint egy felnőttel!
Nem számított, hogy a filozófiából, amit Pietro megpróbált
elmagyarázni, csak nagyon keveset értett meg. A nagy lelkesedés, ami
kiült Victoria arcára, egyre jobban belelovallta a beszédbe Pietro
Caravacchit is. Azután, mint aki ráeszmél, hogy túl sokat beszélt,
félbeszakította önmagát.
– Mondd, hogy tetszik neked Boston?
– Imádom! – Victoria úgy beszélt, mintha az egész várost lakóival
együtt a szívére akarná ölelni, de valójában csak Pietróra gondolt.
– Egy diák számára itt rengeteg lehetőség van – bólintott Pietro.
– Én még csak most kezdek ismerkedni velük – mondta Victoria. –
Voltam már egyszer színházban, de múzeumban még nem.
És eszébe sem jutott, hogy erre, mint hal a csalétekre, Pietro
lecsap.
– Van most az olasz mestereknek egy jó kiállítása a Szépművészeti
Múzeumban. Nem akarod megnézni?
– Mikor? – kérdezte Victoria; túláradó örömében eszébe sem
jutott, hogy kéresse magát.
Pietro gondolkozott, mintha az elfoglaltságát latolgatná.
– Mit szólnál a vasárnap délutánhoz? Két óra körül érted
mehetnék az iskolába.
– Inkább találkozzunk itt a téren – javasolta Victoria, és ezzel
annak az érzésnek engedett, hogy Polly és a többi lány előtt titoknak
és magának tartsa meg Pietrót. – Várhatnálak itt, a Műszaki Főiskola
bejáratánál, vagy ha esik, akkor a Harvardon, a Diák Nagyáruház
árkádja alatt.
– Ahogy akarod.
– Nem gondolod, hogy ez illendőbb így?
Pietro vállat vont.
– Ugyanis… – kezdte Victoria.
– Ne magyarázkodj. Tehát vasárnap.
– Vasárnap – suttogta Victoria.
 KILENCEDIK FEJEZET

Szerencse, hogy másnap szombat volt, mert képtelen lett volna

tanulni vagy figyelni az órákra. Később ért haza, mint ameddig a
kimenője szólt, de sikerült észrevétlenül fellopakodnia a szobájába,
és egy szikrányi lelkiismeret-furdalása sem volt, hogy nem jelentette
be a késést. Victoria is, mint Vicky, határozottan megérezte a sorsát.
Pietro Caravacchi fontosabb volt számára, mint a szabályok és
rendszabályok. Talán még az életének is része lesz!
A könyvesbolt, amely eddig minden figyelmét lekötötte, egyik
napról a másikra elvesztette a jelentőségét. Victoria felett úgy múlt el
ez a munkanap, hogy még a könyvek borítólapjára sem nézett rá.
Minden diákot, aki belépett az ajtón, gondolatban összehasonlított
Pietróval, és örült, hogy valamennyien éretlennek és zöldfülűnek
tűntek mellette. Mulatságos gondolat volt, hogy valaha irigyen nézte
a lányokat, akik a fiúkkal jöttek. A kabáthajtókába tűzött
krizantémok, valamelyik futballcsapat nevével, nem ébresztettek
vágyat Victoriában, hogy a Harvard Stadion felé tóduló tömegbe
elegyedjék. Ez a szombati nap gyönyörű átmenet volt, amelyen a
holnapra várhatott.
A holnapra, amikor ismét láthatja Pietrót!
Pietro már fel-alá sétált az őszi esőben, amikor másnap délután
Victoria megérkezett a Harvard térre. Meglehetősen nagy
önuralmába került, hogy inkább öt perccel később érkezzen, mint
előbb, de emlékezett Vicky szavaira, hogy egy lányon soha ne
érződjék a lázas igyekezet, és ez alkalommal Victoria bölcsen
megfogadta az anyai tanácsot.
Szaladni, ugrálni tudott volna örömében, de ennek ellenére
nyugodtan átsétált az utcán, és ahogy az ember egy futó barátot
üdvözöl – ahogy Pietro valójában még az volt –, a várakozó felé
nyújtotta kesztyűs kezét.
– Itt van a kocsim – mondta Pietro, Victoria legnagyobb
meglepetésére, akinek eszébe sem jutott, hogy ehhez a meglehetősen
kopott fiatalemberhez egy autó is tartozik. – Itt parkolok a Harvard
téren. – Karon fogta Victoriát, és az esőtől fényes utcán az ütött-
kopott autóhoz vezette, amilyeneket száz dollárért vesztegettek a
diákoknak, és egy-két éven belül kiselejteztek. A jobb oldali ablakot
csak félig lehetett le- és felhúzni. Az eső egy kicsit bevágott, és úgy
simogatta Victoria forró arcát, mint egy kellemes, hűvös fátyol.
Kényelmesen befészkelte magát a sarokba, lehúzta a kesztyűjét,
mialatt Pietro beindította a pöfögő motort, és elindult a Memóriái
úton, felfelé a vasárnapi forgalomban.
– Bizony nem valami flancos kocsi a drága – mentegetőzött Pietro,
és úgy beszélt a kocsiról, mint egy kedves, idősebb nőről. – De
mindenüvé elvisz. Egy napon bizonyára végkimerülésben rogy össze
az út közepén, de addig is… – és vállat vont.
– A nagyapámtól tudok egy versikét a bricskáról; kerek száz évig
gurult, aztán darabokra hullt, egy szép nap egy perc alatt… – Hirtelen
elhallgatott, mert arra gondolt, hogy Pietro megveti az ilyen csacska
verseket.
Pietro azonban, éppen ellenkezőleg, szinte gyöngéden nézett rá.
– Mesélj nekem Larrimore-ról – kérte. – Sohasem voltam délen.
– Ó, Boston után halálosan unalmasnak találnád – mondta
határozottan Victoria. – Egyik nap múlik a másik után, és soha nem
történik semmi. Mindig ugyanazokat az arcokat látod, ugyanazokat a
dolgokat csinálod, és ha nincsenek lovaid…
– Neked voltak? – kérdezte Pietro, amikor látta, hogy Victoria
habozik.
– Kettő is – bólintott Victoria. – George és Tish. A George egy
kicsit kótyagosan hangzik mint lónév, de George intelligens ló volt:
biztos lábú, és nagyszerűen ugrott. Sokszor csak szőrén ültem meg.
– Szerencsés vagy – mondta Pietro. – Jó annak, aki tud lovagolni.
– Azután gyorsan, mint aki titkolni akarja sajnálkozását,
megkérdezte: – Tehát farmon laksz?
– Nem igazi farm – magyarázta Victoria. – A ház a nagyszüleimé,
és egy kis ültetvény is tartozott hozzá, de a földet lassanként eladták,
és mindössze öt hektár maradt.
Pietro halkan füttyentett.
– Olaszországban öt hektár tisztességes birtoknak számít.
– Olaszországnak melyik részéről származnak a szüleid?
 – Az Adriai-tenger partján, Rimini mellett egy kis faluból – és
mondott egy nevet, de olyan halkan, hogy Victoria nem értette. –
Egyszer szeretnék elmenni oda, de csak látogatóba. – Röpke mosolyt
vetett a mellette ülő kislányra.
Victoriát meghatotta Pietro új megnyilvánulása, a kíváncsiság,
hogy ismerje a falut, ahol valamikor a szülei éltek.
– Két testvérem már járt Olaszországban.
– Idősebbek nálad? – kérdezte Victoria.
– Igen. A nővérem férjnél van, és a bátyám ügyvéd New Yorkban.
– És büszkén hozzátette: – Az anyám akarata volt, hogy a fiai művelt
emberek legyenek, ö is nagyon szeretett iskolába járni. Elvégezte a
háromosztályos falusi iskolát, és volt egy negyedik osztály is, ahová,
ha valaki akarta, két évig járhatott. És ő két évig járt. Képzeld csak el!
A folyón evezősök edzettek: Victoriának úgy tűnt, mintha álmában
suhannának tova a vízen, és közben megpróbálta elképzelni ezt a
családi és társadalmi hátteret, amely annyira különbözött a
sajátjától, de ami Pietrót még sokkal rendkívülibbé tette. Amint az
egyetemek körül kanyargó nyirkos útról Pietro áthevült arcára
vetette szemét, úgy találta, hogy a legszigorúbb mértékkel nézve is
kimondottan csinos. A bőre, a halvány olívaszín ellenére, friss és
kicsattanó, fekete haja, ha egy centivel hosszabb, hullámos lett volna.
Miközben Victoria ezen elmélkedett, elszalasztotta a lényeget, amit
Pietro megint csak a folyóiratáról mondott, és csak a Robert Graves
esszéjével kapcsolatos megjegyzésre ébredt, amelyet Pietro egy fiatal
yale-i professzortól kapott.
– Természetesen ismered Gravest, ugye?
És Victoria, miközben áldotta John Sawyert, aki felhívta a
figyelmét néhány mai íróra, nyugodt lélekkel igent mondhatott.
– Akkor biztosan ismered a Homérosz-fordítását… – Pietro most
olyan témára tért, amelyen Victoria éledő önbizalma megfeneklett,
mielőtt a folyón átérve, a híd után a zsúfolt Fenway felé fordultak.
Nagyon csendes volt: abban bízott, hogy az odaadó figyelem pótolja
majd az irodalmi tájékozottságot. Bárcsak Radcliffe-ben
iskolázhatott volna, hogy megközelíthetné ennek a ragyogó
fiatalembernek a szellemi szintjét!
 De Pietro láthatóan észre sem vette szegényes műveltségét.
Kedvenc témáján lovagolva egyre beszédesebb, lelkesebb lett.
Útközben, egészen pontosan a Műszaki Főiskola előtt, amelyen a
diákszövetségek görög betűs lobogói lengtek, Pietro kezdett
határozottan kisfiúsnak tűnni Victoria szemében lázas
lelkesültségével. Ez volt az első eset, hogy Victoriában felvillant
valami sejtelem az anyáskodó hajlamról, amit bizonyos típusú férfiak
váltanak ki a nőkből.
De az ő érzéseiben Pietro iránt semmiféle anyáskodás nem volt.
Csaknem imádattal nézett rá, és véghetetlenül szerencsésnek érezte
magát, hogy mellette lehet.
A múzeum közelében nehéz volt parkolni, ráadásul komolyan esni
kezdett. Pietro kitette hát Victoriát a lépcsőknél, és ajánlotta, hogy
várja meg bent a múzeumban, így tehát, amíg Victoria a hallban
ácsorgott, volt néhány perce arra, hogy átgondolja a helyzetet,
amelybe jutott, és megállapította, hogy valójában ez az, amikor az
ember elmondhatja, hogy – él. Az egész világon nincs olyan hely,
ahol szívesebben lenne, mint pontosan itt, a galériákra vezető, széles
márványlépcső előtt.
Valami azonban nyugtalanította. Vajon nem fogja-e Pietro nagyon
is hamar megunni az ő természetes egyszerűségét, amit ismeretségük
elején talán vonzónak talált? Mi lesz, ha rájön, hogy milyen keveset
olvasott, mennyire nem tud elmélyülni; ha észreveszi, hogy nincs
közös témájuk, amelyen a barátság tovább mélyülhetne.
Victoria tudta, hogy mit gondolna az anyja erről a tépelődésről.
Nevetségesnek találná. ,,A férfiak nem szeretik a túlságosan okos
nőket” – és ez volt anyja másik közhelye, amit Victoria eddig
készpénznek vett. De most nem volt benne annyira biztos.
Egy olyan férfinak, mint Pietro, látszólag igenis az kell, hogy egy
lány a lehető legértelmesebb legyen. Victoria sejtette, hogy Pietrót
magával ragadja az élénk beszélgetés, még a vita is, és hamarosan
fárasztónak találna valakit, aki kizárólag a nőiességéből akarna
megélni. Azután azon a teljesen képtelen dolgon kezdett
gondolkozni, hogy mi lenne, ha helyette Vicky várna itt: milyen
hatással lenne Pietróra?
Victoria pontosan maga elé tudta képzelni… és olyan kínzó, rossz
előérzete támadt, hogy megborzongott; szinte látta, hogy Pietróra
Vicky bája éppen olyan hatással van, mint bármelyik férfira. De –
hála a gondviselésnek – legalábbis ebben a percben Vicky részéről
nem fenyegette veszély.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattalak – mentegetőzött Pietro, és
Victoria könyöke alá csúsztatott kézzel, figyelmesen és mosolyogva a
lépcsők felé irányította. – Remélem, érdekelnek a rajzok. Állítólag
tökéletes gyűjtemény. A rajzok eddig az Uffizi és a Pitti raktáraiban
porosodtak, hosszú évek óta most kerülnek először nyilvánosság elé.
Victoriát elbűvölte az a jártasság, amellyel Pietro a nagy firenzei
gyűjteményekről beszélt. Kísérte, mint engedelmes tanítvány, a
hosszú galérián át – ahol nemcsak rajzok, hanem hímzett
faliszőnyegek, gobelinek lógtak – a jegyszedőig, aki huszonöt centért
két diákjegyet adott Pietrónak.
Victoria örült, hogy nem valami modern képzőművészeti, kiállítást
néznek. Az absztrakt képek különös alakzatai és a bizarrul felrakott
színek zavarba hozták volna. De az öreg mesterek rajztechnikáját
akár egy gyerek is megérti és megcsodálja. Olyan művészek, mint
Michelangelo és Raffaello, néhány határozott vonallal nemcsak
egyetlen alakot, hanem magát a cselekményt is érzékeltetni tudták.
Pietrónak határozott és kialakult véleménye volt. Gyorsan
keresztülment egy egész, képekkel zsúfolt termen, azután megállt
egyetlen rajz előtt, és hosszú percekig ámulva nézte. Victoria kevésbé
tudott a rajzok igazi értéke között különbséget tenni. Minden képet
engedelmesen és figyelmesen megnézett; volt, amelyik jobban
tetszett, volt, amelyik kevésbé, de nem bízott az ösztöneiben, és nem
mert véleményt nyilvánítani, nehogy elárulja tudatlanságát.
Amikor Pietro különösen sokáig állt egy krétarajz – Correggio
Madonnája – ’ előtt, Victoria türelmetlenül továbbment, de Pietro
visszahívta.
– Nézd meg ezt gondosan – mondta. – Figyeld meg ezt a
csodálatosan hullámzó vonalvezetést, amely összefogja a Madonnát
és a Gyermeket. Mintha egyek lennének.
Victoria bólintott, de nem tudott elnyomni egy ásítást, mire Pietro,
aki rendkívül érzékenyen reagált minden rezdülésre, ránézett.
– Nem tetszik neked? Miért?
 – A Madonnák meglehetősen hidegen hagynak – vallotta be
Victoria, ha már kelepcébe esett. – Nekem, nem is tudom, olyan
cikisek. Túl édesek.
– Érdekes megjegyzés – tűnődött Pietro, és még egyszer
visszanézett a rajzra, azután a mellette álló lányra siklott a tekintete.
– Azt hiszem; mindenki a saját szemszögéből látja a dolgokat –
mondta.
Egy másik teremben karakterfejeket, arcképeket találtak, és
Victoria úgy érezte, hogy ezeket helyesen meg tudja ítélni. Erre a
saját ítéletére keresve a választ, faggatni kezdte Pietrót, és nem
győzte csodálni, hogy menynyit tud a reneszánsz festőkről,
szobrászokról – igyekezett annyi tudást magába szívni, amennyit egy
délután magába szívhat az ember.
– Járj csak körül – ingerkedett végül Pietro –, és abban
gyönyörködj, ami neked tetszik. Ez nem tanulmányi kirándulás, cara
mia. Azért vagyunk itt, hogy elverjünk egy esős délutánt.
Victoria megmerevedett, de nem a sértettségtől, hanem az
örömtől. Cara mia! Nyilvánvalóan megszokott kedveskedés, de elég
volt ahhoz, hogy Victoria szinte ne is hallja a gyengéd megrovást, ami
kísérte. Pietro azonban félreértette Victoria visszahúzódását, és
bocsánatot kért. Belekarolt Victoriába.
– Ne haragudj, kérlek szépen. Annyit kérdezhetsz, amennyit csak
akarsz.
De Victoria megrázta a fejét. A gyors képzőművészeti tájékozódás
hirtelen vágya már elmúlt. A tudatát sokkal inkább a férfi töltötte be,
aki mellette volt, mint a rajzok. Teremből terembe mentek. A
délutáni látogatók áradata is megindult. Diákok és felnőttek, a
művészet iránti rajongók kellemes egyvelege hullámzott a teremben:
jöttek párosával, csoportokba vegyülve, és elmélyült vitákat
folytattak a különböző művészeti alkotások lényegéről.
„Ez Boston; erről álmodtam – tűnődött magában Victoria. – Talán
nem pontosan erről a helyről, de ezekről a tartózkodó emberekről,
erről az intellektuális hangulatról, erről az érzésről, ahogyan ebben
az érdekes tömegben elvegyülhet valaki.” Larrimore-ban, ha egyedül
végigment a főutcán, mindig úgy érezte, hogy mindenki őt nézi; a
kocsikban, amelyekben az anyja ismerősei ültek, mintha összesúgtak
volna, amikor elmentek mellette. „Láttad? Ez Vicky Logan lánya.
Semmitmondó kis teremtés az anyjához képest.”
De itt senki sem tett különbséget a jelentéktelen és a csinos lányok
között. Néhányan – fekete harisnyában, lapos sarkú cipőben – úgy
néztek ki, mintha lelencgyerekek lennének a divatos egyetemista
lányok között. Mások – többnyire fiatal titkárnők és kereskedelmista
lányok – magas sarkú cipőt és divatos frizurát viseltek. Victoria
boldogan vonult Pietro karján, amikor is egy ismerős hang
meglepetten és élesen felkiáltott:
– Ez nem igaz! Vagy mégis?!
– Chrissy! – Victoria még Chrissynél is jobban meglepődött. – Mit
csinálsz Bostonban? – és zavarában azonnal kihúzta a kezét Pietro
karjából, aztán megpróbálta illő módon bemutatni őket egymásnak.
– Chrissy, hadd mutassam be Mr. Caravacchit. – A nyelve megbotlott
az idegen névben, mert Mistert mondott Pietro helyett, mintha
titkolni akarná a barátságukat Chrissy előtt. – Ez Chrissy Pancoast,
larrimore-i barátnőm – fordult Pietro felé.
– Jó napot – mondta kedvesen Chrissy. Kezet nyújtott, és olyan
fürkészve nézte Pietrót, hogy Victoria biztos volt benne, most
villámgyorsan felméri: szép szem, kellemes mosoly, kopottas gallér,
erőteljes kézfogás, külföldi – francia?
Azután Pietro beszélt, és Victoria tudta, hogy bár Pietro tökéletes
kiejtéssel beszélt, Chrissy eldöntötte magában, hogy nem francia,
hanem olasz, és nem középiskolás. Vajon hol csíphette fel Victoria?
– Mit csinálsz Bostonban? – kérdezte ismét és jobb híján Victoria,
hogy félbeszakítsa Chrissy gondolatait.
– Christine nénémmel vagyok, és körülnéztünk az iskolákban.
Olyan harmadik gimnáziumot keresünk, ahol tanulhatnék valami
hasznosat, és a követelmények sem túlságosan magasak.
Mondhatom, ezek az északi lányok egyebet sem csinálnak, csak
tanulnak. Semmi kedvem sincs művelődni, mint itt, ma délután is.
De hol van a néném?
Olyan esdekelve nézett Victoriára, azután Pietróra, hogy mind a
ketten elnevették magukat.
– Milyen hasznos dolgot akar tanulni? – kérdezte Pietro könnyed,
csevegő hangon.
 – Azt hiszem, gépírást, franciát és főzést. – Tétován legyintett szép
kis kezével, azután Pietróra vetette kerek macskaszemét. – Maga
szerint mit kell tudnia egy lánynak?
Victoria mellettük állt, és nagyon rosszul érezte magát. Chrissy –
megszokott ügyességével – sikeresen sajátította ki az egyetlen
elérhető férfi figyelmét. Egy perc sem telt bele, és a beszélgetés máris
személyes fordulatot vett, míg Victoria órák óta sem tudott
bizalmasabbat közölni Pietróval, mint Correggio Madonnájáról való
véleményét. Chrissy technikája annyira nyugtalanító, sőt sértő volt,
hogy Victoriát – miközben Pietro nevetve válaszolgatott – majd
megette a méreg.
– Azt hiszem, azt kell megtanulnia – mondta éppen Pietro –, hogy
jó feleség legyen. De tanítják ezt az iskolában?
– Én is ezt gondolom – és Chrissy úgy dobta hátra a fejét, hogy
szőke haja érvényesüljön. – Az iskola szerintem egyszerűen
ostobaság, miután egyetlen szándékom, hogy férjhez menjek.
– Egyetlen szándéka? – kérdezte csúfondárosan Pietro.
– Nem elég?
Pietro vállat vont.
– Vannak nők, akiknek elég. De akikben van kreativitás…
A nők szónál Chrissy olyan nyájasan mosolygott, mintha Pietro
máris előlegezte volna neki ezt a rangot, de a kreativitás szó nem
szerepelt a szótárában. Ismét hatásosan hátradobta a fejét, és
kihívóan pislogott.
– Biztosan csak ugratni akar – dorombolta, és az eltűnt nagynénit
keresve, körülnézett.
– A világért sem – jelentette ki halálos komolyan Pietro. – Egy
igazi úriember sosem ugratja a fiatal hölgyet, akit csak most ismert
meg. – A szeme szögletéből Victoriára pillantott és hozzátette: –
Ehhez legalább kétórai ismeretség kell!
– Ó, maga! – hadonászott Chrissy, és az ujján egy akvamarin gyűrű
csillogott. – Itt van Christine, a nagynéném. Jöjjön, hadd mutassam
be.
Pietro az órájára nézett.
 – Bocsásson meg, Miss Pancoast – esengett olyan megnyerő latin
bájjal, hogy Victoria egészen elgyengült –, de nekünk programunk
van, és máris elkéstünk. Bocsánatot kérünk a nagynénjétől is, de
rohannunk kell. – Elkapta Victoria kezét, és valósággal kiráncigálta a
teremből.
– Szervusz, Chrissy! – kiáltott vissza a vállán keresztül Victoria. –
Üdvözlöm a nagyszüleimet, ha találkozol velük.
– Átadom, ne félj – ígérte Chrissy fülhasogató déli akcentussal. –
És anyádnak is!
 TIZEDIK FEJEZET

– Igazán barátnőd? – kérdezte Pietro, amikor lemenekültek a

lépcsőn, elhagyták a múzeumot, és az esőben a kocsihoz siettek.
– Nem bizalmas barátnőm – vallotta be őszintén Victoria –, de
gyerekkora óta ismerem.
Pietro megkönnyebbülten sóhajtott.
– Akkor nem kell bocsánatot kérnem, hogy elvonszoltalak.
– Miért csináltad? Nincs semmi programunk.
– Persze hogy nincs. Csak gondoltam, hogy ez az unalmas lány…
– Chrissy? De hiszen olyan közkedvelt, olyan sikere van a fiúknál.
– Erény az?
– Hát nem?
– Azt hiszem – mondta Pietro, és becsapta a kocsi ajtaját –, ez a
fiúktól függ. Lehet, hogy a larrimore-i fiatalemberek ítélőképessége
még nem alakult ki. Vagy téged is nagyon körülvesznek?
– Ó, nem – vallotta meg Victoria. – Inkább olyan különcnek
tartanak. Úgy látszik, én nem tudok úgy és olyan dolgokról beszélni,
mint Chrissy.
– Úristen! – robbant ki Pietro. Megindította a motort, de ahelyett
hogy kiügyeskedte volna a kocsit a forgalomba, hirtelen
szembefordult Victoriával. – Nézd – mondta komolyan. – Ez a lány
buta; csinos, sületlen kis liba. Ezzel szemben te tökéletesen
természetes vagy. Maradj csak te ilyen, Victoria. Ne irigyeld az olyan
lányokat, mint Chrissy.
Talán Stan bácsit kivéve, soha egyetlen férfi sem bókolt
Victoriának; Pietro kifejezett tetszésnyilvánítása meglehetősen
váratlanul érte, valósággal megrendítette. Nagyon elcsendesedett, de
az az új biztonságérzet, ami eltöltötte, egész délután nem múlt el.
*
Pietro nem kért újabb randevút, de Victoria nem is tartotta
lényegesnek. Biztosra vette, hogy a péntek esti előadáson
találkoznak. A randevú helye, a Sanders Színház, úgy lebegett
Victoria képzeletében, mint Larrimore-ban a holdvilágos teraszon a
hintaszék – és végre volt valakije, akivel randevúzhatott.
Miután félt, hogy megbántja Pietrót, engedte, hogy a ház ajtajánál
tegye le, és remélte, hogy szó nélkül hagyják az érkezését. De
hiábavaló remény volt: a harmadik emeleti előcsarnokban Polly
köszönt rá.
– Férfival jöttél? – ámuldozott.
Victoria önkéntelenül elnevette magát.
– Olyan hihetetlen?
– Ha jól tudom, még soha nem volt randevúd – mondta sértődött
képpel Polly, azután így folytatta: – Igazán megmondhattad volna
nekem. Különben is: mi az a nagy titok?
Victoria tagadóan rázta a fejét.
– Nincs titok – mondta, ami természetesen nem volt igaz.
Egyszerűen nem szándékozott se Pollyval, se mással megvitatni
Pietrót. Ügy érezte, hogy a szavak beszennyeznék ezt a ragyogó és
csodálatos kapcsolatot. A lányok között, akikkel egy folyosón lakott,
dúlt az internátusi pletyka a fiúkról: a szavakat szerteszét vitték,
megszellőztették, mint megannyi ruhadarabot. És ez a locsogás még
jobban elfajult, ha a titokzatos szex irányába fordult. Victoria úgy
döntött, hogy Pietro neve nem szerepelhet ebben a játékban. –
Kérlek, Polly – könyörgött –, ne légy tapintatlan!
 Polly még jobban megsértődött.
– Igazán különös vagy. Egyik percben a lehető legbarátságosabb
vagy, a másik pillanatban pedig úgy lesöpröd az embert magadról,
hogy örökre megharagítod. De rendben van, ahogy akarod! –
Visszasétált a szobájába, és becsapta az ajtót.
Victoria habozott, de nem ment utána, hogy kiengesztelje. Végül is
mit mondhatna? Azt, hogy találkozott egy férfival, akit másnak és
csodálatosnak tart? Hogy talán most van kialakulóban élete első nagy
regénye?
 Nem. Egyik szó húzná a másikat, és Pietro neve hamarosan
közpréda lenne a hálótermekben. Ha eddig szükségét érezte, hogy
Ruthtal való barátságát titkolja itt, mennyivel inkább vágyott rá, hogy
ezt az új kapcsolatot rejtse a kíváncsiak elől!
Mégis egyre erősebben kívánta, hogy beavathasson valakit a
dologba. Az öröm – talán még inkább, mint a bánat – olyan érzelem,
amelyen osztozni szeretnénk. Így aztán írt Ruthnak Livingstonba:
egy kis ízelítőt adott erről a csodálatos dologról, ami történt. Egy kis
ízelítőt – ami azért elég volt ahhoz, hogy Ruth olvasni tudjon a sorok
között.
Boston csodálatos – írta. – Ide kell jönnöd egyetemre. Olyan
légköre van, amit nem tudok leírni, de tele van izgalommal,
intellektuális izgalomra gondolok. Van egy péntek esti
előadássorozat, amelyre én is járok, és amely egyszerűen ragyogó.
Akinek valami köze van az íráshoz, mind ide jár. Egy fiú, akivel
tavaly nyáron ismerkedtem meg, bemutatott egy harvardi végzős
hallgatónak, aki ma délután elvitt a Szépművészeti Múzeumba.
Annyival idősebb nálam, hogy nem is értem, miért vesződik velem.
Olyan csodálatos koponyája van!
Victoria nem írta le Pietro nevét, és azt sem említette, hogy olasz.
Ösztönösen érezte, hogy ebből számtalan kérdés születne, és csak
annyit akart bevallani, amennyit nem fog megbánni, és egy szóval
sem többet.
A levelet természetesen el kellett vinnie a postára, így hát
elhatározta, hogy utána bemegy az iskolai könyvtárba: utánanéz egy-
két dolognak, ami a szorgalmi dolgozatához még hiányzik. Valójában
nem elbújni akart, csupán remélte, hogy elkerüli a Pollyval való
újabb találkozást. Vonzotta a könyvtár hangulata: a védelmet nyújtó
könyvespolcok, a párás ablakok és az álmos diákok, akik behúzódtak
ide ezen a késő vasárnap délután. Ott volt előtte a nyitott könyv az
asztalon, de nem olvasott, csak ült egy órácskát, és álmodozott. A
gong, mely vacsorához szólította, mintha egy másik világból üzenne
érte.
Vacsorára lazac volt, s így nem kellett nagy önmegtartóztatást
gyakorolnia, hogy komolyan vegye a fogyókúrát, amelyre most már
minden oka megvolt. A könyvtárban elhatározta, hogy itt az ideje
annak is, hogy az összekuporgatott negyven dollárját elköltse.
 Szerdán két óra után nem voltak előadásai, így félelemmel vegyes
várakozással, teljesen egyedül bement Bostonba. Mindegy, hogy mit
választ, csak jól vásároljon: nem szabad hibázni. Csak olyasmit lehet
venni, ami neki is és Pietrónak is tetszeni fog.
Fogalma sem volt róla, hogy Pietro milyen színeket szeret. Pirosat,
zöldet, kéket? Talán még a feketét is? A feketét mindenképpen
mellőzni kell, mert előnytelen. És Victoria bizony a kéket sem
szerette. A piros viszont túlságosan hetyke.
Végül is hosszú, keserves habozás után megvett Bonwitnál egy
arannyal pettyezett, gyönyörű, tökzöld gyapjúruhát és – kabátkát. A
zöld és arany a bőrét hamvassá, a szemét sötétebbé tette. Még az
elárusítónő is megdicsérte:
– Nagyon jól áll magának, aranyom, igazán jól.
Olyan jól állt, hogy Polly Bartlett is megbámulta.
– Ha kiöltözöl, egészen csinos vagy.
Ez a megjegyzés péntek este hangzott el, Victoria éppen az
előadásra indult. A frizurája is új volt: kétoldalt laza, franciás
hullámban omlott le a haja, szabadon hagyva magas homlokát. A
gyapjúkosztümben magasabbnak, csinosabbnak érezte magát, és
majd kibújt a bőréből az izgalomtól.
Soha, egy percre sem jutott eszébe, hogy ezek a pénteki
találkozások, amelyeket annyira biztosra vett, ne jelentenének Pietro
számára is határozott megállapodást. Ahogy a karzaton gyülekezni
kezdtek az emberek, Victoria türelmetlenül, de mélységes
meggyőződéssel várt, és amikor egy diák már rászólt, hogy tovább
nem tarthatja fenn a mellette levő üres székét, még mindig biztos volt
abban, hogy Pietro csak késik.
A tekintete újra és újra visszatért a karzat bejáratára, amely felett
egy kopott tábla lógott, és a jutalom egy barátságos integetés volt:
John Sawyer integetett, aki a hátsó sorban ült egy vörös hajú,
meltonszövet-kabátos lánnyal.
Akármilyen hihetetlen, Victoria még akkor is remélte, hogy Pietro
csodával határos módon megjelenik, amikor az előadó már elhagyta
a pódiumot. Szerette volna megidézni, hogy várja a színház előtt, és
amikor senki sem lépett ki az árnyékból, hogy üdvözölje, tovább
fantáziált: azt képzelte, hogy most fordul be sietve a sarkon, hogy a
busznál várja. Csak akkor adta fel a reményt, amikor a busz már
elindult a végállomásról. Keserves csalódás volt: lassan fellopakodott
a szobájába, levetette a gyönyörű új kosztümöt, és becsúszott a
jéghideg takaró alá. Mit rontott el? Miért nem jött Pietro?
Míg az önsajnálat könnyei gördültek le az arcán, és csiklandozták a
fülét, számba vette az együtt töltött órák minden részletét. Talán
megbántotta Pietrót, mert ragaszkodott ahhoz, hogy ne az iskolában,
hanem a téren találkozzanak? De ugyanakkor megengedte neki, hogy
hazavigye. Vagy miután Pietro jobban megfontolta a dolgot, túl
éretlennek vagy túlságosan felületesnek találta? De végül is ő
mondta, hogy üdítően fiatal, és azt is állította, hogy az olasz férfiak
általában a fiatalabb lányokat kedvelik. Lehet, hogy Chrissy
kedvetlenítette el? De hát együtt nevettek rajta. Bármennyire
kényelmes lett volna őt okolni Pietro elmaradásáért, Victoria
túlságosan reális volt ahhoz, hogy ezt az ürügyet elfogadja.
A honvágy, amelyet ősszel olyan gyorsan leküzdött, most
visszatért, és úrrá lett rajta. Szüksége volt az anyjára – szüksége volt
Vicky ragyogó önbizalmára és határozott életszemléletére. Szüksége
volt arra, hogy meggyőzze valaki: nem dől össze a világ, ha Pietro
netán örökre eltűnik, az élet így vagy úgy, de továbbmegy.
*
Victoria nem tudta elűzni levertségét. A következő nap a
könyvesboltban csak vonszolta magát egyik munkától a másikig, és
zokon vette, hogy a segédek fel-le szalajtották a lépcsőkön, cipeltették
vele a könyveket, míg ők csak álltak, és fecsegtek a vevőkkel.
Egyáltalán nem vágyott már rá, hogy minden könyvet kinyisson, amit
a kezébe vett. A címek semmit sem jelentettek számára. : A holt
szavak nem érdekelték. Három órakor már fájt a lába, és a szeme
égett; állandóan az óráját nézte, szeretett volna szabadulni és egyedül
lenni. Szerencsére engedélye volt, hogy a vacsoráról elmaradjon,
mert képtelen lett volna most leülni a lányokkal, randevú nélkül
maradva, akik szombat este benépesítették az éttermet. Különben
sem volt éhes. Soha többé nem lesz éhes – ebben biztos volt.
A következő óra hosszabbnak tűnt, mint máskor egy fél nap.
November eleje volt: az órák még csak fél négyet mutattak, de a
Harvard téren már sötétedett. A diákok, akik a tankönyvek között
keresgéltek, egyre ritkultak, az utca megtelt a stadionból kiözönlő
futballrajongókkal, akiknek erre vitt az útjuk az éttermek felé.
Öt órakor Victoria már teljesen lehangolt volt. Az arcát összekente,
a keze piszkos volt, de éppen csak nagyjából mosdott meg, még a
száját sem rúzsozta ki. Felvette a napidíját, és nekivágott a hideg,
barátságtalan utcának. Ahogy kinyitotta az ajtót, egy széltől kergetett
újságpapír tekeredett a bokája köré: olyan dühvel kapott utána, ami
sehogy sem állt arányban ezzel a röpke vesződséggel.
Amint kiegyenesedett, egy alak bontakozott ki a homályból, és
Victoria egyenesen Pietro szeme közé nézett.
– Szia – üdvözölte könnyedén Pietro. – Ki kell cserélnem egy
könyvet. Várj egy percig, és visszaviszlek az iskolába.
Victoria úgy elgyengült, hogy majdnem összecsuklott, mint egy
medúza, és képtelen lett volna nemet mondani. Ahogy habozott,
hogy visszamenjen-e az üzletbe, vagy maradjon most már kinn,
hirtelen nagyon is érezte, hogy a haja rendetlen, nincs rúzs a száján,
és fénylik az orra. Szeretett volna visszamenni a mosdóba, hogy
rendbe szedje magát, de csak állt mereven, és egyetlen kérdés
lebegett a száján: „Hol voltál tegnap este?”
Merje megkérdezni? Mit tenne ebben a helyzetben Vicky? Victoria
sejtette, hogy az anyja egy szempillantással sem árulná el, hogy
észrevette Pietro távolmaradását, és el lenne ragadtatva attól, hogy.
most, a legutolsó pillanatban váratlanul megjelent. Ó, mit meg nem
adott volna, ha most néhány percre Vicky bőrében lehetne! Mindig
csodálta, ahogy az anyja a férfiakkal bánt, de soha nem próbálta
utánozni. És most, amikor talán az egész jövője ettől a találkozástól
függött, nem tudta, hogyan viselkedjék.
Pietro a csomagolóasztal mellett állt, amíg egy eladó valami
könyvcímet firkált egy cédulára. Az üzletvezető hátul, az üzlet
végében éppen lekattintotta a villanyt, és az idős pénztárosnő lassan
s lábfájósan előrejött, hogy lehúzza az üvegajtón a zöld rolót.
– Viszlát, kislány.
– Jó éjt – nyögte szórakozottan Victoria.
– Köszönöm. Elnézést, hogy feltartóztattam – mondta Pietro a
segédnek, és Victoria még a hangfoszlányokat is andalítónak találta.
– Csúf este van – mondta Pietro. – Havazni fog.
 – Igen? – Victoria csodálatosnak érezte az estét, csodálatosan
ígéretesnek.
De Pietro összezúzta minden reményét.
– Sajnos nem tudlak meghívni vacsorára, mert egy fityingem sincs.
Amellett találkoznom kell Adammel; meglátogatjuk a lapunk jövendő
támogatóit.
– Helyes – mondta Victoria. – Nekem is sok dolgom van.
Abban a pillanatban már tudta, hogy bakot lőtt. Semmi szín alatt
nem ezt kellett volna mondani. Talán ugratni kellett volna: „Randevú
Adammel? Biztos, hogy nem Éva ez az Adam?” De képtelen volt
visszavágni. A hangja csikorgott, mint a kenetlen kerék: az iskola,
amely a szombat estéjét is elveszi! Zavarában, hogy ilyen ügyetlen
volt, teljesen megnémult, és engedte, hogy Pietro a kocsihoz vezesse.
Még az ötórai csúcsforgalomban is túl gyorsan odaértek az
iskolához; kevés volt az idő ahhoz, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
És miután már elindult, hogy a vesztébe rohanjon, folytatta: akarata
ellenére feltette a végzetes kérdést, amelyet nem akart feltenni.
– Mi volt veled tegnap este?
– Mi lett volna?
– Nem voltál az előadáson – és a hangja minden igyekezete
ellenére szemrehányó volt.
– Nem, nem jutottam el. – Pietro fáradt volt és szokatlanul
szűkszavú. Nem törte magát, hogy folytassa a témát: elmerült a
keresztezések előtti helyes besorolás problémáiban. – Milyen volt?
Érdekes?
– Nagyon – vágta rá Victoria, noha egyetlen szót sem fogott fel
belőle. A szája szélét harapdálta, nehogy megkérdezze: ,,A jövő héten
eljössz?” Aztán eszébe jutott, hogy Pietro talán elvárná, hogy
mondjon valamit erről a nagyon érdekes előadásról, és inkább
gyorsan témát változtatott. – Közel laksz ide? – kérdezte, mert ez
jutott hirtelen az eszébe. – Úgy értem, utadba esik?
– Többé-kevésbé – felelte Pietro, és ásított.
És Victoriában fel sem merült a gondolat, hogy Pietro egyszerűen
fáradt is lehet egy mozgalmas hét után. Meg volt győződve róla, hogy
unalmában ásít, ahogy a múzeumban is unalom fogta el, amikor
véletlenül összetalálkoztak Chrissy Pancoasttal. És minden
talpraesett, okos dolog, amit ezen a találkozáson mondani akart,
érdektelenebb lett, mint a fagy a szélvédő üvegen. A párbeszéd, amit
elképzelt, már a képzeletében sem csillogott. Mintha a sors akarta
volna, csupa hétköznapi, unalmas, érdektélen megjegyzést tett,
bizonytalan kérdéseket motyogott, és közben a szíve sírt: „Ó, kérlek,
Pietro! Gyere vissza, kérlek! Hadd legyen úgy minden, mint a múlt
vasárnap: meleg és csodálatos.” – Szálltak a néma fohászok az égbe,
és Victoria közben arra gondolt, amit Stan bácsi emlegetett olykor,
hogy – kés élén táncol.
Tapasztalatlanságában nyilván túl nagy jelentőséget tulajdonított
Pietro szavainak. Most már látta, hogy Pietro dicsérete éppen olyan
felületes és könnyed volt, mint Vicky nevetése; csupán gáláns volt és
olasz, amikor a fiatalságát dicsérte, és üdítőnek mondta őt. Kedvét
lelte benne, hogy elvigye a múzeumba, végignézzék a rajzokat, de ez
az egyetlen múzeumi kirándulás nem jelenti azt, hogy a jövőben is
keresni fogja. Egy olyan csinos férfi, mint Pietro Caravacchi,
válogathat a lányokban.
Victoria egyre kisebbnek és kisebbnek érezte magát; az a veszély
fenyegette, hogy eltűnik, mint a meseországbeli Alice a nyúl
vermében. Idegesen játszott a hajával, miközben Pietro fütyörészett,
mintha Victoria – aki összegubózva, lehajtott fejjel kucorgott a
sarokban – ott sem lenne. „Semmi értelme, hogy így felizgassam
magam – mondogatta magában összekulcsolt, jéghideg kézzel. –
Nyugi! Mondj valami vidámat – biztatta magát. – Ne légy már ilyen
bódult!”
Sajnos semmi vidám dolog nem jutott eszébe, és amikor Pietro
letette az iskola kapujánál – ahelyett, hogy bevitte volna a feljáróig
ezt is úgy fogta fel, mint egy újabb baljós jelet. A köszönet, hogy
Pietro hazahozta, puszta udvariasság volt, és semmi több: a kocsi
ajtaját olyan gyorsan csukta be maga után, hogy csaknem
becsapódott.
Automatikusan lépkedett az épület felé, ahol a hálótermek voltak.
Bement, a fülét és az orrát hirtelen ismerős hangok és szagok ütötték
meg. A víz sisteregve zuhogott a tusolókban, a csövek tompán
durrogtak, valaki cérnahangon egy diáknótát énekelt, és a parfümök,
kölnik illata gumitalpú tornacipők szagával keveredett. Victoriát
hányinger környékezte.
 Minden erejét összeszedve feltámolygott a szobájába.
– Azt hittem, eltávozást kértél! – kiáltott át Polly a hallon. – Azt
hittem, randevúd van.
– Megváltozott a tervem – mondta Victoria tompán, aztán
hozzátette: – alighanem megfáztam. Lefekszem.
Polly abban a pillanatban csupa részvét lett: rohanva hozta az
aszpirint és a vizet.
– Hozzak valami harapnivalót az ebédlőből?
Victoria csak a fejét rázta, és dideregve belebújt a pizsamájába.
Lehet, hogy valóban megfázott. De reggelre még csak nyoma sem volt
a szipogásnak, és szembe kellett néznie a ténnyel, hogy egész
vasárnap itt fog vergődni az iskolában. Tanulnia is kellett volna, így
hát fogta a könyveit és elment a könyvtárba. Csak enni jött elő.
Sehogyan sem illett a bánatához, de mégis éhes volt: estére teljes
mértékben visszatért az étvágya. Meglehetősen nagy önuralmába
került, hogy ne rakja meg másodszor is a tányérját, amire egyébként
csak szombaton és vasárnap volt lehetőség, amikor sok lány házon
kívül vacsorázott. Lassan, fokozatosan lehiggadt; szidta magát, hogy
ilyen buta liba volt, és megjövendölte, hogy két héten belül – minden
bájával együtt – elfelejti Pietro Caravacchi létezését.
Végül is miben egyeznek? Pietro életének egészen más háttere van;
az anyja alig beszél angolul. Amellett öreg. Az ő dolga, hogy gyökeret
verjen, és annyit tanuljon az Adamsben, amennyit csak lehet, hogy
karriert csináljon.
Egy kicsit úgy érezte magát, mint Elizabeth Barrett érezte Mr.
Browning megjelenése előtt; kornyadozva bár, de csak önmagára
támaszkodva, újsütetű elszántsággal tanulni kezdett: öt napig
megátalkodott erőfeszítéssel tanult – csak olykor-olykor kísértette
meg a terméketlen álmodozás, de megpróbált ellenállni. Péntek este
ahelyett, hogy a veszedelmesen növekvő vágyának engedve a Sanders
Színház karzatára vágtatott volna, benn maradt az intézetben, és
segített Pollynak megvarrni a jelmezt a színdarabhoz, amit karácsony
előtt akartak előadni.
Tíz órakor végigharsant a neve a hallon:
– Larri! – Az új becenév, amit valamennyi adamsbeli lány átvett. –
Larri, telefon! – A szíve a torkában dobogott; lerohant a lépcsőn, a
második emelet falra szerelt készülékéhez, amely hétvégeken szünet
nélkül üzemben volt.
– Távolsági hívás Miss Logannak – hallotta a telefonoskisasszonyt.
– Az beszél – rebegte udvariasan Victoria.
– Jaj de hivatalos vagy! – csendült a kábel túlsó végén, száz meg
száz kilométeres távolságból Vicky nevető hangja. – Szervusz,
aranyom. Hiányzol!
– Nekem is hiányzol. Valami baj van?
– A világon semmi. Csak a hangodat akartam hallani. Mit csinálsz?
Úgy értem, pillanatnyilag.
– Hát ebben a percben éppen telefonálok, egyébként az egyik
lánynak segítettem megvarrni a színházi jelmezét.
– Ó de kár! Azt hittem, hogy rajtakaplak azzal a csodálatos
fiatalemberrel, akiről hallottam.
– Milyen fiatalemberrel? – kérdezte unottan Victoria.
– Ó, a hír gyorsan terjed, aranyom! Ma találkoztam Chrissy
Pancoasttal. Ő mondta, hogy van egy ragyogó udvarlód.
– Chrissy hülye! – vágta rá mérgesen Victoria.
Vicky elégedetten kuncogott a drót végén.
– Ilyen árak mellett nem fogunk Chrissy képességein vitatkozni.
De kíváncsi vagyok. Minden anya az lenne. Jópofa?
Victoria tudta, hogy a lányok, akiknek nincs randevújuk, mint
mindig, most is a nyitott ajtó mögött hallgatóznak, és így, amennyire
csak lehetett, igyekezett kétértelmű válaszokat adni.
– Félek, hogy Chrissy fantáziája túlteng – mondta könnyedén. –
Egy tanárral voltam, amikor összefutottunk a múzeumban. ,,Ez
részben igaz is” – gondolta magában mentegetőzve.
– Ó! Ennyi az egész? – És Victoria nem tudta eldönteni, hogy
Vicky hangjából csalódás szólt vagy kételkedés.
– Félek, hogy igen – mondta még mindig könnyedén Victoria.
Aztán mert annyi mindent elhallgatott, hirtelen elfogta a vágy, hogy
mégis beavassa anyját legalább egy titokba. – Azonkívül van egy
szombati állásom.

Á
 – Állásod? – Vicky hangja után ítélve a meglepetés elég nagy volt
ahhoz, hogy minden más gondolatot kiverjen a fejéből. – Hol?
– Egy könyvesboltban – mondta Victoria, és igyekezett olyan
lelkesen beszélni, ahogy két héttel ezelőtt beszélhetett volna. –
Remek mulatság.
– Jó – motyogta Vicky még mindig meglepetten. – Meg kell
mondanom, hogy nagyon rendes vagy, hogy igyekszel segíteni.
– Azt gondoltam, hogy legalább részben saját erőmből tudnék
ruházkodni – vágott közbe Victoria.
– Jó gondolat – mondta Vicky egy pillanatnyi hallgatás után. –
Majd beszélünk róla. Szeretném, ha hazajönnél hálaadásnapra, de
sajnos túl nagy a távolság.
– Nem a távolság nagy, a repülőjegy drága – mondta Victoria. – De
nincs messze már a karácsony – tette hozzá, és egy másodpercig úgy
érezte, mintha ő lenne az anya, aki ígéretekkel vigasztalja a gyereket:
rénszarvassal, mazsolás pudinggal és csengő-bongó díszekkel
megrakott karácsonyfával, amit mind Vicky kap. „Mi történt velem?”
– csodálkozott Victoria, és visszadöccent a valóságba.
– Igazi, vidám szünetet csapunk – fogadkozott Vicky, és Victoria
hátán végigfutott a hideg. – Nagyon jólesett beszélni veled! Vigyázz
magadra, drága!
– Te is. És csókolom nagymamáékat. Hogy van nagymama
arthritisze?
– Nem jól. Egyáltalán nem jól.
– Jaj, istenem! – kiáltott fel Victoria.
– Nagyon hősiesen viseli szegény drága. – Vicky egy
lélegzetvételnyi szünetet tartott. – De most jobb, ha befejezzük,
Három perc, tudod. Jó éjszakát, édes.
– Jó éjszakát, anyu. – Victoria visszaakasztotta és mindaddig
szórakozottan markolta a kagylót, amíg egy lány, aki türelmetlenül
várt a lépcsőn, mellé lépett.
– Ha befejezted, ugye, nem haragszol?…
– Ó nem, dehogy válaszolta szórakozottan Victoria. Elengedte a
készüléket, és visszacsoszogott a harmadik emeletre.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Szokás volt, hogy az Adams Akadémia diákjait, akik messze laktak

ahhoz, hogy otthon töltsék a hálaadás napját, valamelyik közelben
lakó társuk meghívja vacsorára. Természetesen Victoria sem volt
kivétel. Egy Barbara Emerson nevű, kellemes, szemüveges
harmadéves hívta meg Concordba Yoshiko Yamadával, a japán
lánnyal együtt.
Valami oknál fogva, amit Victoria nemhogy az osztályfőnöknőnek,
de még önmagának is alig tudott megmagyarázni, őszintén
megköszönte Barbara meghívását, de nem fogadta el. Láthatatlan, de
annál szúrósabb csaláningben vezekelt, hogy még jobban
megszenvedjen a Pietróval kapcsolatos ostobaságáért. Az ünnep
reggelén egyedül volt. A hálótermeket összekötő folyosók kongtak az
ürességtől; megpróbált Shakespeare-t olvasni, de rájött, hogy a
„vezeklés keserű kenyere” nem pótolja az ünnepi pulykát és az
áfonyaszószt. Végképpen szerencsétlennek érezte magát: gondolatai,
mint a taposómalomban, egy helyben topogtak, és képtelen volt
bármire is összpontosítani a figyelmét.
Az égen hófelhők gyülekeztek: a hálószoba ablaka alatt vészjóslóan
zizegtek a tölgyfák halottmerev levelei. Tizenegy órakor már nem bírt
megmaradni ebben a ketrecben. Belebújt a kabátjába – alatta egy
ócska szvetter és szoknya –, és kiment sétálni. Ösztönösen – hogy
közel legyen az iskolához, ahol Pietro tanult és tanított – Cambridge
felé indult.
Jött egy busz, elérte, és amikor elkanyarodott a folyó mellett,
amely távolról sem volt barátságos a bezárt csónakházakkal és a szél
korbácsolta vízzel – bódultan leszállt. A part menti cseresznyefák
régen lehullatták már a leveleiket, és a fű barna volt. Néhány
cambridge-i hallgató a kutyáit sétáltatta a Charles-folyó és a
Memóriái Drive közötti keskeny ösvényen. Victoria zsebre vágta a
kezét, mert elfelejtett kesztyűt húzni, és Boston felé igyekezett.
Elhaladt a Harvard Egyetem vasrácsos kapuja előtt, melynek
kellemes parkjában elegáns, vörös téglás házak sorakoztak. Elhagyta
a trolibuszok csendes hangárait, a Houghton Mifflin könyvkiadó
hatalmas épületét; elhaladt a két nagy egyetem közé bepréselt
benzinkutak és gyártelepek mellett. Csak ott állt meg, ahol az autóút
elágazott, és a fölüljáróval a kis, füves út véget ért.
A szél megerősödött. A csatok meglazultak Victoria hajában, és a
szétzilált, összekuszált tincsek a vállára hulltak, az arcába csapódtak.
Megfordult, és visszafelé sétált: a szél most hátrafelé fújta a haját –
így legalább látta, hogy merre megy. Szállingózni kezdett a hó: a
könnyű pelyhek táncolva kavarogtak a szélben. A szokatlan látvány
olyan izgalommal töltötte el, hogy még a nyomorúságáról is
megfeledkezett.
A hó egyre sűrűbb és sűrűbb pelyhekben hullott; Victoria úgy
érezte magát, mintha egy vihar közepén sétálna keresztül, amely úgy
libegteti, mint egy papírfecnit. Valószínűtlen, meseszerű érzés volt.
Alig látta az autóúton elsuhanó kocsikat, amelyek ünneplőbe
öltözött családokat vittek vagy hoztak- Bostonba és Bostonból. A
kutyasétáltatók eltűntek, csak az autók és Victoria léteztek ebben a
mesebeli világban, amely úgy vette körül, mint egy bolyhos, hófehér
függöny, mely minden lépésnél varázslatosan szétvált.
A Lars Anderson-hídnál a lámpa pirosra váltott, és megállította
Victoriát. A kocsisor is lelassított az egyre fokozódó vihar miatt. Egy
kocsi erélyesen dudált mögötte, és ahogy megfordult, Pietro senki
mással össze nem téveszthető hangja kiáltott felé:
– Szia, Victoria!
Victoria érzékei egyszerűen felmondták a szolgálatot, és teljesen
képtelen volt átgondolni a helyzetet. Mint egy alvajáró, odament az
elnyűtt, öreg kocsihoz: várt, amíg Pietro kiugrott, hogy a kormány
mellett beszuszakolja magát az ülésre, ahol már egy idegen ember is
ült. Amikor a lámpa zöldre fordult, a mögöttük álló kocsik dudáltak,
de Victoria alig hallotta. Pietro becsapta az ajtót, gázt adott, és a
mellette ülő férfi felé intett.
– A testvérem, Carlo. Carlo, ez Victoria Larrimore Logan,
Larrimore-ból.
– Egészen valószínűtlenül hangzik – mondta az idegen, miközben
Victoria valami alig érthető üdvözlésfélét mormogott. – A déli
regényekben vannak ilyen nevek. Biztos, hogy nem ugratsz, Pete?
 – Nem, hacsak Victoria nem ugratott be engem – vágott vissza
Pietro. – Nincs véletlenül nálad a születési anyakönyvi kivonatod?
Victoria nem tudott azonnal beleilleszkedni ebbe az egyik témáról
a másikra váltó, könnyed diskurzusba. Megpróbálta lesimítani borzas
haját, és habozva megkérdezte.
– Te vagy a New York-i ügyvéd?
– Pontosan – mondta Carlo, aki zömökebb volt, mint Pietro, és
sokkal határozottabb. – És hogy mindent tudj, a repülőgépem éppen
most érkezett meg, ami tiszta szerencse, mert az időjárás miatt a
többi gép már nem tud majd leszállni.
Pietro, aki éppen az ablaktörlővel küszködött, hozzátette:
– Állítólag hóvihar van kialakulóban. Mi az ördögöt csinálsz itt
teljesen egyedül, Victoria?
– Csak sétálok. Amikor elindultam, még nem havazott.
– Most viszont annál inkább havazik – jegyezte meg Carlo. – Hol
laksz, te gyerek? Legjobb lenne, ha azonnal hazavinnénk.
– Nincs semmi baj – tiltakozott Victoria, és úgy érezte, hogy Carlo
úgy beszél vele, mint egy csavargó gyerekkel. – Bennlakó vagyok az
iskolában.
– De hát hálaadásnap van! – kiáltott fel Carlo. – Ünnepnap! Az
ember nincs iskolában ünnepnap.
– Hallgass már, Carlo! – szólt rá erélyesen Pietro. – Zavarba
hozod.
– Eszem ágában sincs. Vagy zavarba hozlak, Victoria?
– Egy kicsit – mondta bátortalan mosollyal Victoria, akinek
meglehetősen rokonszenves volt ez az élettől duzzadó, fiatal ügyvéd,
csak nem tudta, hogyan válaszoljon a megjegyzéseire. Carlo olyan
magabiztos volt, csupa élet és rugalmasság.
– Tudom már, hogy ki vagy – tréfálkozott tovább. – Te vagy a kis
gyufaárus lány, aki megfagy a hóban. Se csizma, se kesztyű. Vigyük
haza a mamához, Pietro. Mit szólsz hozzá? Ez lesz a mai napra
rendelt jó cselekedetünk.
– Az istenre kérlek, Carlo! – zúdult fel Pietro, de most már olyan
ingerülten, hogy Victoria összerezzent.

Á
 Carlóból kitört a nevetés. Áttette a karját az ülés támláján, és
barátságosan megszorította Victoria vállát.
– Szenzációt fogsz kelteni – ígérte növekvő lelkesedéssel. –
Egyetlen olasz sem visz haza olyan lányt az anyjához, akivel
nincsenek komoly szándékai. Victoria Larrimore Logan, feleségül
jössz hozzám?
– Carlo, egyáltalán nem vagy mulatságos! – Pietro most már
egyértelműen dühös volt, hiszen ő – és nem Carlo – kerül
kényelmetlen helyzetbe. – Ittál a repülőgépen?
Carlo nagyokat nyelve sóhajtott.
– Ó, a bor, az ünnepi bor! Victoria, ittál már életedben chiantit?
Victoria, aki nagyon csendesen ült, némán megrázta a fejét. A két
olaszt, aki közrefogta, teljesen idegennek érezte.
– Jobban tettem volna, ha hagyom, hogy besétálj a reptérről, Carlo
– morogta Pietro. – Légy szíves, fogd be a szád.
– Tegyél ki a temető előtt – súgta Pietrónak lágyan, de sürgetően
Victoria, miután ez volt a legközelebbi buszmegálló.
Carlo meghallotta, és harsogó nevetésben tört ki.
– Inkább Pietrót tesszük ki – ajánlotta. – Siralmas egy alak,
tisztára siralmas!
Pietro, legalábbis Victoria számára látható ok nélkül, szintén
hahotába kezdett.
– A temető előtt! – és csuklott a nevetéstől. – A legjobb hely, ahol
az ember eltöltheti az ünnepet! Carlo, mégis hazavisszük!
– Nem! – kiáltott élesen Victoria, aki csak most értette meg Pietro
vonakodását, hogy bemutassa a családjának, amely ebből nyilván
messzemenő, de helytelen következtetésre jutna. Egyébként is
belefáradt már abba, hogy mint egy tollaslabda, ide-oda repüljön
kettőjük között.
A szenvedélyes hang végre észre térítette Carlót és Pietrót.
– Kérlek, bocsáss meg! – könyörgött Carlo. – Mi mindig nagyon
jókedvűek vagyunk a családi ünnepeken.
– Túlságosan jókedvűek – morogta Pietro, de közben elhagyták a
buszmegállót a Mount Auborn temető bejáratánál, és a kocsi még
csak nem is lassított.
 – Csak tegyetek ki valahol! – könyörgött izgatottan Victoria. –
Bárhol. – Most, hogy az érzelmei ilyen váratlanul a visszájára
fordultak, azt sem bánta, ha soha többé nem látja Pietrót.
Pietro és Carlo nyugtatgatták, újra meg újra bocsánatot kértek, és
Victoria a hisztéria küszöbén már csak azon igyekezett, hogy valami
módon visszanyerje az önuralmát. Ahogy beszorult a két férfi közé,
olyan elhagyott és kétségbeesett volt, mint egy elrabolt gyerek.
Soha nem tudott egészen pontosan visszaemlékezni, hogyan is
vette rá végül Pietro és Carlo, hogy velük menjen, csak arra
emlékezett, hogy gyakorlatilag fogoly volt az ócska kis kocsiban. A
sűrű hóesésben alig tudta kivenni, hogy először egy sivár ipari
városrészen zötyögtek keresztül, aztán felbukkantak a homályban a
két-családos munkáslakások, amelyek a tisztaság és rend ellenére is
meglehetősen vigasztalannak tűntek. Talán nem is volt semmiféle
rábeszélés; talán csak erőszakkal kiráncigálták a kocsiból,
felhúzgálták egy ütött-kopott ház lépcsőin egy kis verandára. Biztos
csak az volt, hogy az utolsó percig tiltakozott.
Pietro saját kulcsával nyitott ajtót, és Carlo bevonszolta Victoriát
egy hosszú, frissen tapétázott hallba, a konyha felé, ahonnan
csodálatos illatok áradtak. Az ajtóban megjelent egy meglehetősen
testes, pirospozsgás asszony; egyenesen hátrafésült, őszülő haja hátul
kontyban végződött. Megtörölte a kezét a kötényében, és a szeme
Carlót kereste, aki kiáltott valamit olaszul, aztán Victoria mellett
befurakodott, hogy megölelje az anyját.
Ennek a találkozásnak a melegsége mintha Victoriának is erőt
adott volna, hogy szembenézzen az elkövetkezendő
bemutatkozásokkal. A konyha tele volt emberekkel, akik
valamennyien a piros-fehér kockás abrosszal letakart, vacsorához
terített nagy asztal körül nyüzsögtek. Volt ott egy görnyedt, idősebb
olasz asszony, fakó, fekete ruhában, aztán egy divatosan öltözött,
fiatal családanya, aki két kisgyereket terelgetett maga előtt, hogy
üdvözölje Carlót, és egy pocakos, bajuszos férfi, aki nagyokat
csettintett a nyelvével, miközben valami barnás folyadékot
kóstolgatott egy pohárból.
Pietro némán állt, míg Carlo, aki védőszárnya alá vette Victoriát,
bemutatta Mrs. Caravacchinak, aki érezhető meglepetéssel igyekezett
villámgyorsan felmérni a helyzetet, és bár nem tudott rájönni a
dolgok nyitjára – abban a nyilvánvaló meggyőződésben, hogy
minden helyes, amit a legidősebb fia cselekszik –, készségesen
tudomásul vette.

– Zia Peppina! – kiáltotta Carlo, és átölelte az idős, fekete ruhás

asszonyt. – Úgy örülök, hogy látlak! Ö Miss Logan, Victoria Logan;
zia Vittoria, az angol királynő után kapta a nevét, tudod.
– Eredj már, te – mondta zia Peppina, aki, úgy látszott, tudott
valamelyest angolul, és szeretettel megsimogatta Carlo arcát, aztán
Victoria felé nyújtotta kidolgozott kezét. – Buon giorno, piccolina.

Ö
 – Ö Maria, a húgom. – Carlo a csinos fiatalasszonyt és két gyerekét
karnyújtásnyira állította maga elé, és tetőtől talpig végignézte. –
Carissima! Remekül nézel ki. Hol van Paul?
– Még a boltban, de jönni fog – felelte Maria, és kezet nyújtott
Victoriának. Sem a hanghordozásán, sem a viselkedésén nem érzett,
hogy olasz. Még bostoni fogalmak szerint is elegáns volt, és Victoria
csak most sajnálta igazán, miért nem az új kosztümjét vette fel.
Annak ellenére, hogy Maria meglehetősen kiütött ebből a konyhai
környezetből, láthatóan otthon érezte magát.
A gyerekek Carlo zsebeiben kutattak, ahonnan apró ajándékok
kerültek elő: hal formájú síp az ötéves kisfiúnak, karkötő a
kislánynak. Carlo a mosogatónál álló férfi felé kiáltott:
– Gyere, te rosszcsont! Victoria, ez a legkedvesebb nagybácsim: zio
Arrizo. Nagy kópé, vigyázz!
Olasz szóáradat csapott fel, a hang a mesebeli bakkecskére
emlékeztette Victoriát. Uncle Arrizo alacsony, zömök, fehér hajú
ember volt, a bőre sötét, és apró fekete szeme vidáman csillogott.
Szertartásosan Victoria keze fölé hajolt, aztán hatalmas karjával,
mint egy medve, magához ölelte Carlót, és kezdődött elölről az olasz
szóáradat.
Amikor Carlo kiszabadult Arrizo karjaiból, nevetve fordított:
– Azt mondja, hogy angolszász létedre nagyon csinos vagy, de
véleménye szerint én egy közönséges gyermekrabló vagyok. Mit
szólsz hozzá?
– Én nem is… – kezdte Victoria, és elpirult.
Nem folytathatta, mert Pietro odalépett hozzá, és olyan hangon,
amely semmi kétséget nem hagyott uncle Arrizo agyában, azt
mondta:
– Victoria a barátom. Meghívtuk vacsorára. Rendben van, mama?
– Si, si – bólogatott kissé döbbenten Mrs. Caravacchi, aztán
gyorsan magához tért, és tört angolsággal hozzátette: – Nagyon
szívesen látunk, hogyne!
A két idősebb asszony átrendezte az ezüstneműt és a szalvétákat,
hogy helyet csináljanak az újabb terítéknek. Zio Arrizo a
mosogatóhoz irányította Carlót, hogy megvitassák a bor minőségét,
amit Arrizo az imént kóstolgatott. Pietro elvette Victoria kabátját, és
Maria előzékenyen megkérdezte, hogy nem akar-e a fürdőszobában
kezet mosni, és a hallon keresztül egy keskeny lépcsőn felkísérte az
emeletre, egy kifogástalanul tiszta fürdőszobába.
A csapból arcára locsolta a vizet Victoria; arcára, amely tüzelt,
részben a sétától, részben a hirtelen melegtől, ami a házban
megcsapta; kezdte visszanyerni a nyugalmát. Mire megfésülködött –
bár a haja továbbra is a vállára hullott, mert elvesztette a csatjait és
berúzsozta a száját, úgy érezte, hogy most már szembe tud nézni
ezzel a szobányi idegennel anélkül, hogy állandóan a s föld alá
kívánna süllyedni.
Ekkora családi összejövetelt még soha életében nem látott.
Mindenki egyszerre beszélt, többnyire olaszul, a harsány nevetést
olykor heves viták tarkították. Mrs. Caravacchi a tűzhely és a
mosogató melletti konyhaszekrény között sürgött-forgott, olykor
kedélyesen eltávolította az útjából zio Arrizót, aki egy idő után
odament Victoriához.
– Jöjjön velem – mondta, és kinyújtotta a kezét. – Megmutatom a
ház szívét, a pincét.
– A pincét? – Victoria furcsának találta, hogy a vendéget a pincébe
hívják, de szívesen ment, és Pietro követte őket, és ahogy
lebotorkáltak a rosszul világított, kopott lépcsőkön, elmagyarázta:
– Itt készül a vino, amelyről Carlo mesélt.
Amint Victoria szeme megszokta a mély homályt, felfedezte az
egymás mellé állított öreg, fekete tölgyfa hordókat, amelyekből
átható, csípős illat áradt. Zio Arrizo szeretettel megdöngette a
legközelebbi hordót, és teljesen megfeledkezve arról, hogy Victoria
egy szavát sem érti, hosszan áradozni kezdett.
Pietro ugyanolyan hosszan és nevetve válaszolt, míg Victoria csak
állt mellettük; megejtette ez az olasz légkör, amelyben Pietro egészen
más embernek tűnt – sokkal idegenebbnek és sokkal fiatalabbnak,
talán Carlóval, az idősebb testvérrel összevetve. Ahogy beszélt, ahogy
elsétált a hordók mellett, ahogy a polchoz lépett, amelyen három,
üvegből készült cukorfokmérő állt, olyan volt, mint a gazda, aki
bíráló szemmel nézi a tulajdonát.
Zio Arrizo mozdulataiból nem volt nehéz kitalálni, mennyire
megveti ezeket az üvegtárgyakat. Energikusan csóválta a fejét, de
Pietro csak nevetett, és láthatóan ugratta Arrizót. Végül Victoriának
is elmagyarázta:
– Ez a nagy vita. A nagybátyám, aki velünk lakik, mióta az apám
meghalt, mindig hordókban érlelte a bort, amiket használtan vesz
egy whiskygyárból, és azt állítja, hogy a mustot nem lehet üvegben
erjeszteni.
– Must? Mi az a must? – kérdezte kíváncsian Victoria.
– Szőlőlé, amiből a bor lesz. A bor előállítása nagy figyelmet
igénylő munka, bár a házi bor érdes, és összehúzza a szád – és
jelentőségteljesen pislogottba nagybátyjára.
– Én borom nem érdes! – tiltakozott zio Arrizo angolul. – Az én
borom… – és megcsókolta az ujjait, hogy érzékeltesse a finomságát.
– Várd meg, amíg az én borom elkészül – mondta Pietro. – Akkor
majd meglátod a különbséget. Könyörögni fogsz, hogy adjam kölcsön
a cukorfokmérőmet, majd meglátod!
Zio Arrizo felhorkant, és olaszul válaszolt, amit Pietro azonnal
lefordított.
– Haszontalan játéknak tartja ezt a műszert – magyarázta. – De
csak azért, mert ő olyan régimódi. – Aztán halkan hozzátette: – Ha a
borom megecetesedik, meg nem állok előtte.
A lépcsők felől Carlo hangja szólította őket asztalhoz, és a
konyhában két újabb személyt találtak. Maria férjét és egy csinos,
olasz lányt, akit Fernandának hívtak, és semmiképpen sem lehetett
lánya vagy unokája zia Peppinának; leplezetlen kíváncsisággal nézte
Victoriát.
Később, némi kavarodás után, Victoria zio Arrizo mellett találta
magát az asztalnál, aki azonnal megpróbált beszélgetni vele.
– Édesapja született ebben az országban? – kérdezte.
– Igen – bizonygatta komolyan Victoria, és igyekezett eltitkolni a
meglepetését. – A nagyapám Richmondban, Virginiában született, és
azon az ültetvényen nőtt fel, amely még az ő nagyapjáé volt a James
folyónál. A vidéknek valóságos történelme van… – és hirtelen
elhallgatott, mert rájött, hogy zio Arrizo csak bólogat, és bátorítóan
hümmög, de egy szavát sem érti.
– Édesanyja is született ebben az országban? – kérdezte Arrizo,
mihelyt Victoria elhallgatott.
 – Igen. Ebben az országban – mondta most már lassan, tagoltan
Victoria. – Lenn, délen – és mosolygott, élénken bólogatott, hogy
ezzel is érthetővé tegye a szavait, ami szemmel láthatóan tetszett az
öreg olasznak.
– Va bene – mondta boldogan. – Jó ország. – Aztán, mint aki az
udvariasságnak ezzel eleget tett, az ebéd felé fordult egész
figyelmével.
Mrs. Caravacchi hatalmas adag raviolival szolgált minden
vendégnek, figyelemre sem méltatva a lánya tiltakozását.
– Basta, mamma, basta! – siránkozott Maria, azután Victoriához
fordult. – Ez a ravioli itthon készült, és a szósz is. Olyan finom, hogy
senki nem tud ellenállni neki. De tönkreteszi az ember alakját. – Újra
tiltakozott olaszul, de Mrs. Caravacchi csak mosolygott, és csak mérte
ki az óriási adagokat, amelyeknek egyike Victoria elé került.
Victoria óvatosan vett a szószból, és meg is bánta, hogy nem vett
többet. Ez a hálaadásnapi trakta egészen más volt, mint amit Victoria
ismert, de a pasta valóban nagyon ízlett, és mire észbe kapott, a
tányérja üres volt.
Mrs. Caravacchi láthatólag örült, és növekvő lelkesedéssel nézte
ezt az idegen lányt a házában, bár semmiféle erőfeszítést nem tett
annak érdekében, hogy beszéljen vele. Az öregek valamennyien
olaszul és nagy hévvel beszéltek, míg Carlo és Pietro csak akkor
kapcsolódtak be a társalgásba, ha hozzájuk került a szó. Tökéletes
könnyedséggel váltottak át angolra, ha Mariához, Fernandához vagy
éppen Victoriához szóltak, aki eleinte elég szótlan volt, de ahogy múlt
az idő, egyre jobban felengedett. Victoria csodálatosnak találta, hogy
ezek a csinos, fiatal emberek, akiket bárki tősgyökeres amerikaiaknak
vélhetett volna, képesek egyik nyelvből a másikba váltani és
pillanatnyi fennakadás nélkül ide-oda lendülni a két, mélységesen
különböző kultúra között.
Annak ellenére, hogy Pietro gyakran ugratta Arrizo bácsit, a
Caravacchi gyerekek nagy tisztelettel és szeretettel bántak az
öregekkel. Az, hogy Mrs. Caravacchi meglehetősen tanulatlan volt,
még jobban kiemelte a két fiú egyetemi szintű műveltségét. Victoria
az elkapott szavakból kikövetkeztette, hogy Maria kereskedelmi
iskolai végzettségével titkárnő, a férjének pedig jól menő
csemegeüzlete van; olasz csemegéket árul, amelyeket a watertowni
kerületnek ebben a részében nagyon kedvelnek. Jómódúak voltak, de
nem fitogtatták a gazdagságukat. Noha a szülők generációja jószerint
analfabéta volt, ez egyáltalán nem zavarta a gyerekekkel való
kapcsolatukat, akik szerencsésebb helyzetükben sokkal többre vitték.
Victoria mindezt rendkívül figyelemreméltónak és meghatónak
találta. Egészen más megvilágításban látta Pietrót, és tetszett neki,
amit látott. Pietro segített az anyjának elmosogatni a tányérokat, és ő
hozta be a hatalmas pulykát. Maria a gyerekekbe igyekezett
belediktálni a raviolit; Carlo bort töltött, és valami olasz badarságot
harsogott vihogó bácsikájának. Victoria úgy érezte magát, mint aki
egy ciklon közepébe került, ennek ellenére kiválóan szórakozott.
Ebből az olasz egyvelegből egyszer-egyszer megütötte a fülét
néhány kifejezés, amit az angolból vettek át. Tudta, hogy Pietro miért
csóválja a fejét, és miért pirul el, amikor, zia Peppina a „lány
barátnő”-jéről faggatta; és megértette a „kukucska hold”-at, amelyről
Giorgio, Maria kisfia beszélt. A társalgás nagy része azonban úgy
áradt körülötte, hogy szót sem értett belőle; úgy érezte, mintha egy
lakatlan szigetre lökte volna ki kényszerű némasága. Ez azonban
távolról sem volt hajótörött-érzés, hiszen bőven ellátták ennivalóval,
és Victoria – jobb meggyőződése ellenére – csak evett, evett, mint a
többiek.
A vinót azonban alig kóstolta meg. Bármennyire igyekezett is,
képtelen volt még színlelni is, hogy ízlik neki ez a savanyú ital. Carlo
kijelentette, hogy soha nem lesz belőle jó olasz asszony, és
megjátszotta, hogy kénytelen lesz lemondani Victoriáról.
Minden nagyon vidám volt és nagyon zavaros, és meglehetősen
zavarba hozta Victoriát, aki makacsul igyekezett beilleszkedni a
társaságba. Édességnek gyümölcs volt: Victoria kapott egy körtét és
egy konyhakést, zio Arrizo pedig megmutatta, hogyan kell a
hámozatlan körtét késsel enni. Hirtelen észrevette, hogy Mrs.
Caravacchi elismerően mosolyog az asztal másik végén, Pietro pedig
hozzáhajolt. ‘
– Nagy sikered van a mamánál – mondta. – Szereti, ha a vendégei
jóízűen esznek.
Victoria önkéntelenül elnevette magát.
– Igazán kitűnő vacsora volt. Ne mondd meg édesanyádnak, hogy
egy hétig kell majd koplalnom, hogy ismét súlyomnál legyek.
 – Nekem is – mondta sietve Fernanda, mintha magára akarta
volna terelni Pietro figyelmét. – Anyád főztje után mindig fogyókúrát
kell tartanom.
Jó lehet ilyen természetes, fesztelen módon élni a családdal –
gondolta Victoria egy parányi irigységgel. Ránézett az olasz lányra,
és találgatta, valóban unokatestvére-e Pietrónak, vagy zia Peppina
csak amolyan tiszteletbeli nagynéni, mint Larrimore-ban Betty néni
vagy Pat, Vicky barátnői. A saját otthona olyan távolinak tűnt ebben
a pillanatban, hogy el sem tudta képzelni a nagyszüleit, nem is szólva
Vickyről. Vajon mit szólnának hozzá, ha most látnák? Biztosan meg
lennének döbbenve, hogy itt lézeng Pietro családjának a perifériáján.
De Victoria ezt nagy kiváltságnak érezte, jóllehet a jövő még
bizonytalannak tűnt előtte.
Segített Mariának és Fernandának leszedni az asztalt, Mrs.
Caravacchi viszont nem engedte, hogy Carlo és Pietro mosogassanak.
– Majd zia Peppinával elmosogatunk, és közben pletykálunk.
Fogjad, cummare – és a kedvesen komaasszonynak titulált Peppina
kezébe nyomta a törlőt. – Én mosogatok, te törölgetsz.
Maria a két gyerekkel eltűnt az emeleten, hogy lefektesse őket. A
férje már szedelőzködött, indult vissza a boltba, és Carlo rábeszélte
Fernandát egy sakkpartira. Arrizo bácsi elbóbiskolt a székben, és
Victoria úgy érezte, hogy itt az ideje, hogy ő is távozzon.
– Nagyon kedvesek voltatok, hogy elhoztatok – mondta komolyan
Pietrónak, és nem éreztette, hogy Pietro kezdetben határozottan
vonakodott ettől. – Odamegyek az édesanyádhoz, és megköszönöm
neki, aztán észrevétlenül eltűnök.
– Észrevétlenül eltűnni? Ebben a viharban? Szó sem lehet róla! –
kiáltott Pietro ugyanolyan eréllyel, ahogyan a múzeumban
elvonszolta őt Chrissy elől. Várd meg, amíg letörlöm a szélvédőt és az
ablakokat, aztán visszaviszlek az iskolába.
Félórával később Victoria úgy ült a vihartól körülvett kis kocsiban,
mint egy acél- és üvegdobozban, és halkan suhant az örvénylő, fehér
mindenségen át. Kétségtelen, hogy korai hóvihar tört ki. A
főútvonalon autók és teherautók végeláthatatlan sora döcögött; a
legtöbb kocsira még a hóláncot sem szerelték fel, mert Massachusetts
államban december előtt ritka az igazi hóvihar. A rossz látási
viszonyok miatt Pietro csak a vezetésre figyelt, de Victoriát nem
zavarta ez a csend. Jóllakott és kissé álmos volt, de ugyanakkor
izgatottan leste ezt a hófútta világot, amely ismeretlen volt a
számára.
– Csodálatos nap volt – mormolta elismerően. – Csupa új élmény.
Először a családod, és most ez az út. Pietro, remélem, neked nem volt
nagyon kellemetlen.
– Hogyhogy kellemetlen? – kérdezte Pietro.
– Nézd: tudom, hogy a bátyádnak nem lett volna szabad
kierőszakolni, és hogy te kényes helyzetbe kerültél. De én minden
egyes percet nagyon élveztem, minden egyes percet, kivéve – tette
hozzá őszintén –, kivéve, amikor mindenki olaszul hadart. Akkor
egyszerűen elveszettnek éreztem magam.
– Állati klassz voltál! – morogta Pietro, előremeredve a párával
lepett szélvédőn át. – Kevés lány vállalta volna ezt a helyzetet, és
kevesen tudták volna így végigcsinálni.
Victoria nagyon csendesen ült. Egy újabb bók – ismét egy őszinte
bők. Az izgalom elborította, és önkéntelenül megremegett. Nem
számít, hogy múlt szombaton milyen félszeg volt, ma – úgy látszik –
tisztességesen viselkedett. És hirtelen felébredt benne a hála:
hálásan gondolt a déli nevelésre, a társaságbeli könnyedségre, amit
belevertek, és amely olyan volt, mint egy lökésgátló, és lehetővé tette,
hogy otthonosan viselkedjék Pietro családja körében, noha közben
egész belsejében reszketett.
Hatodik érzékével, amely éppolyan csalhatatlan volt, mint
amennyire nőies, Victoria lassan tudatára ébredt annak, hogy a mai
napon túljutott valamiféle akadályon. Pietro felengedett: örömét lelte
a viharral való küzdelemben, megfeledkezett arról, hogy beszélgetnie
kellene, elmélyült volt, és nem változott percről percre a hangulata,
mint azelőtt.
Victoria sóhajtott. Visszakuporodott az ülésre, és bedugta a lábát a
kabátja alá, mert fázott. Jól érezte magát ebben az átmeneti
állapotban, és alig hihetően boldog volt. Pietro szereti. Most már
tudta, hogy szereti. És ugyanezzel a tökéletes hatodik érzékével azt is
tudta, hogy most, mielőtt elválnak a kollégiumnál, Pietro kimondott,
igazi randevút fog tőle kérni.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Victoria számára a következő hét a zavartalan boldogság időszaka

volt. Az idő borús és lehangoló volt, de Pietro beragyogta, mint a nap
és a csillagok. Moziba vitte Victoriát, körülkocsikázta vele Concord
környékét, és összehozta a barátjával, Adam Franckkel, hogy lássa az
ideiglenesen összetákolt irodájukat is, ahol egyre nagyobb
lelkesedéssel dolgoztak a kis folyóirat tervein.
– Csak pénzünk lenne! – sóhajtott Adam. – Nem tudunk elindulni
addig, amíg az első négy szám szubvenciója nincs biztosítva. – Adam
keménykötésű, bagolyszerű fiatalember volt; kondor, barna haja úgy
meredt a feje tetején, mint egy zsúptető, és olló után sírt. A
szemüvege felett merően nézte Victoriát. – Gazdag vagy? – Aztán
Victoria ócska tweedkabátjára siklott a szeme. – Úgy látom, nem.
Akkor miért hoztad ide, Pete? Vagy talán gazdag barátai és rokonai
vannak?
Victoria mulatságosnak találta, de Pietro élesen rászólt:
– Adam, ne bohóckodj!
Mikor eljöttek, Pietro magyarázkodva bocsánatot kért Victoriától.
– Adam nem akart megbántani, csak azért idétlenkedett, mert
olyan fiatal vagy. Nem tudja megérteni, miért törődsz egy ilyen
magamfajta, idősebb emberrel.
Ez – Victoria is tudta – aligha felelt meg az igazságnak.
– Vagyis inkább azt nem érti, hogyan érdekelhet téged egy
korombeli lány.
– Nem nehéz kitalálni – felelte gálánsán Pietro. – Úgy, hogy csinos
vagy.
Én? – tűnődött Victoria. Pedig ezekben a napokban valóban
csinosabbnak érezte magát: frissebbnek és ragyogóbbnak. Néha
majdnem olyan volt, mint Vicky – csupa lendület és életöröm.
Minden érdekelte: az iskola, a könyvesbolt, Boston történelmi
negyedei, amelyeket Pietro mutatott meg neki. Csupa elevenség volt,
csupa lelkesedés.
 Minél jobban megismerte Pietrót, annál jobban csodálta.
Igyekezett bővíteni az ismereteit, hogy megőrizze Pietro
érdeklődését, és nagy figyelmet szentelt az idősebb férfiak és egészen
fiatal lányok szerelmét boncolgató könyveknek. „Az én koromban hét
év soknak számít – tűnődött –, de ha húszéves leszek, és Pietro
huszonhét, a különbség már nem olyan nagy.”
És rájött, Pietro nemcsak azért szereti, mert hagyja őt beszélni,
hanem azért is, mert elragadtatással figyel minden szavára. Mohón
faggatta őt elképzeléseiről, vigasztalta, ha az bevallotta aggodalmait.
Növelte a fiú önbizalmát, és ez az önbizalom olykor a magasba
ragadta Pietrót: néha úgy repült, mint egy papírsárkány, és magával
ragadta, majdhogynem az égbe röpítette Victoriát is. És ha a
papírsárkány fonala összegabalyodott, vagy lezuhant a földre,
türelmesen várt, amíg Pietro kiszabadította.
Victoria, életében először, inkább asszonynak érezte magát, mint
lánynak. Szükség volt rá; egy nem is álmodott szerepet töltött ki.
„Vajon ez volt az, amit Ruth nyújtott Bruce-nak? – töprengett. – Ezt
a szilárd biztonságérzést, ami olyan fontos egy férfinak?”
Miután mélységesen érdekelte a dolog, gyakran kérdezgette
Pietrót, milyen a gyermekek helyzete egy olasz-amerikai családban.
Az öreg Caravacchik a század első felében vándoroltak be Amerikába:
itt olasz közösséget találva, letelepedtek, és soha nem érezték
különösebb szükségét, hogy megtanuljanak angolul, mint ahogy az
sem volt sürgős, hogy állampolgárságot szerezzenek. Azt azonban
elhatározták, hogy a gyerekeiket iskoláztatják. Amikor Victoria
megtudta, hogy Pietro anyja hosszú évekig gépkezelő volt egy
gyárban, ahol lassan és keservesen kuporgatta a pénzt, hogy Carlo
gimnáziumot és jogot végezhessen, és utána viszonzásképpen Pietrót
segítse, ezeknek az embereknek az összetartása fokozott tiszteletet
váltott ki belőle.
– Emlékszem – mondta Pietro –, hogy a mama minden este
kimosta a ruhánkat, hogy másnap olyan csinosak legyünk az
iskolában, mintha skatulyából húztak volna ki. Nehéz sora volt, de
tudja, hogy öreg napjaiban megháláljuk.
Victoria lelki szemeivel látta Mrs. Caravacchi fáradt járását,
görnyedt vállát, bütykös, sokéves kemény munkára valló kezét.
Vickyre gondolt, az ellentétére, és eltűnődött, vajon hogyan
vélekedne Pietro az ő anyjáról, aki még mindig olyan, és úgy is
viselkedik, mint egy fiatal lány. Hirtelen megborzongott.
– Mi baj van, fázol? – kérdezte Pietro.
– Egy kicsit – bólintott Victoria, és összébb húzta magán a
kabátját. Történetesen éppen a Harvard-parkban sétáltak, és úgy
elmerültek a beszélgetésben, hogy John Sawyer csaknem beléjük
ütközött.
– Szia – köszönt Pietrónak, mert őt ismerte fel először. – Ó, szia,
Victoria! Képzeld, éppen ma hallottam Corkyról.
– Igazán? – Victoria hangja a lehető legérdektelenebb volt.
– Igen. Valószínűleg otthagyja az egyetemet, és bevonul a
hadsereghez. Mit szólsz hozzá?
– Hát – mondta Victoria –, érthetsz a szóból. Corky sohasem volt
valami jó tanuló. De hát akkor is…
Észrevette, hogy John kíváncsian pislog Pietróra, és nem fejezte be
a mondatot. John minden átmenet nélkül hirtelen megkérdezte:
– Mit csináltok ti itt együtt?
Pietro elnevette magát, és – Victoria nagy mulatságára és
szégyenlős örömére – karon fogta őt, és így felelt:
– Hogy mit? Hát csak összetartozunk! – És miközben John utánuk
bámult, továbbsétáltak. Megpróbálták visszafojtani a nevetésüket,
amely ott bujkált mind a kettőjükben.
Amikor látó- és hallótávolságon kívül voltak, Victoria levegő után
kapkodott.
– Miért van az, hogy a John- és a Chrissy Pancoast-féle emberek
mindig valami váratlan megnyilvánulásra kényszerítenek téged?
– Nem tudom – vallotta be Pietro. – Talán mert olyan
kétségbeejtően egyértelműek.
– Kíváncsi lennék, mit szólnál anyámhoz! – És Victoria azon vette
észre magát, hogy hangosan gondolkozik.
– Anyádhoz? Még soha nem beszéltél róla. Milyen?
– Korához képest nagyon fiatal, és bomba csinos – mondta
elgondolkozva Victoria.
– Ezt úgy mondtad, mintha irigyelnéd – nevetett Pietro.
 – Irigylem is – és Victoria maga is elcsodálkozott azon, hogy ezt
ilyen készségesen bevallja. – Azt hiszem, mindig is irigyeltem. Van
benne valami, ami minden embert magához vonz; nem tudom, mi az,
csak azt tudom, hogy rendkívül vidám és könnyed. Mindenesetre
nagyon közkedvelt.
– Már másodszor használod ezt a szót, hogy valakit jellemezzél.
Először – hogy is hívják? – Chrissyre, és most az anyádra. Miért
tartod olyan fontosnak ezt a közkedveltséget?
– Most már igazán nem is tudom – tiltakozott Victoria.
Volt valami remegés a hangjában, ami megérintette Pietrót –
gyengéden ránézett.
– Ne haragudj, szívem. Nem akartam fájdalmat okozni.
 – Nem okoztál fájdalmat. – Victoria felhúzta a kabátjának az ujját,
és kinyújtotta a csuklóját. – Nézd, egy tűszúrás, semmi több. Még
csak nem is vérzett.
És nevettek, mint akik értik egymást, míg végül is Pietro előállt a
javaslatával.
– Most, hogy vége az előadássorozatnak, péntek este
lebonyolíthatnánk a karácsonyi bevásárlást. Segíthetnél nekem, hogy
mit vegyek a mamának, és majd meglátjuk, hogy mire futja tíz
dollárból, hogy a család többi tagja is kapjon valamit. – Felsorolta az
ujjain a családtagokat: először a nővérét, és a bátyját, aztán csokorba
szedte a rokonságot, a keresztszülőket, és közben mind a tíz ujja
elfogyott.
– Hohó! – figyelmeztette Victoria. – Már fejenként egy dollár alatt
vagy. Az Olcsó Áruházban kell vásárolni.
Pietro nem jött zavarba.
– Nem ez lesz az első alkalom – mormolta, azután váratlanul így
folytatta! – Szeretném, ha itt lennél karácsony este. A Louisburg
téren karácsonyi énekeket énekelnek, és a Beacon Hill valamennyi
házának az ablakában gyertyák égnek, igazi gyertyák. Olyan
szentimentális, és mégis annyira bostoni.
Victoria nem válaszolt. A sajnálkozást elnyomta az öröm, hogy
Pietro vele akar lenni.
– Csak két hétre megyek el – ígérte kicsorduló örömmel. – Ó,
Pietro, én olyan szerencsés embernek érzem magam! Nem
csodálatos, hogy élünk?
– De csodálatos – és szinte öntudatlanul felemelte Victoria kezét,
és könnyedén megcsókolta. Ez olyan őszinte, annyira európai gesztus
volt, hogy Victoria lelke-teste felmelegedett. Úgy érezte magát, mint
a mesebeli királykisasszony, mint Csipkerózsika, akit életre keltett a
királyfi; olyan leplezetlenül örült, hogy még egy Pietrónál sokkal
tapasztaltabb férfit is elbűvölt volna.
– Akkor péntek este – ismételgette Pietro, amikor az iskolához
értek. – Mama szereti, ha otthon vacsorázom, de utána azonnal
jövök.
– Hétkor? Akkor két óránk jut bevásárlásra.
– Hétkor.
Azután, csak mert nehezükre esett elválni, semmiségeket
ismételgetve ácsorogtak még egy kicsit a bejárati lépcsők előtt. Az
egyik lány, aki Victoriával egy épületben lakott, szintén ekkor ért
haza, és ráköszönt:
– Szia, Larri!
– Szia, Kit – bólintott szórakozottan Victoria, amint Kit elment
mellette.
– Hogy hívnak téged? Larri? – kérdezte Pietro.
Ü
 – Ühüm. A legtöbben így hívnak. A Victoria, úgy látszik, túl
hosszú.
– Larri – ismételte Pietro. – Kedves név. Illik is rád. Larri. És i-vel,
mint Larrimore-ban.
– Igen, azt hiszem. Soha nem gondolkoztam rajta. – Victoria a
hallból kiszivárgó fény játékát figyelte Pietro arcán. Ebben a
félhomályban különösen látszott, hogy más tájról való. A fiatal
Dávidra emlékeztette Victoriát, akinek a képét a múzeumban látta.
Ugyanaz a római orr, magas pofacsontok, hosszú, karcsú nyak.
„Modellt ülhetett volna Michelangelónak” – gondolta Victoria.
Ebben a percben kialudt a villany a hallban, mintha jelezte volna,
hogy elég az ácsorgásból.
– Adams-takarodó? – kuncogott Pietro. – Legjobb, ha most
gyorsan eltűnök, de pénteken várlak!
És attól a pillanattól kezdve, ahogy az ajtó becsukódott, Victoria
csak a napokat számolta: péntek! Minden eddigi közös
programjuknál személyesebb lesz ez a karácsonyi bevásárlás. Talán
csacsiság ennyire kitüntetőnek érezni, hogy Pietro a segítségét kérte,
de kellemes tudat volt számára, hogy a péntek újabb mérföldkövet
jelent majd a kapcsolatukban.
Polly ugratni kezdte Victoriát.
– „Az első gyönyörű, gondtalan mámor!” – szavalta. – Láttam, már
lányokat bezsongani, de te viszed el a pálmát! Meghívod ezt a srácot
a karácsonyi táncmulatságra?
– Nem – mondta Victoria. – Ő már kinőtt ebből, kilógna a
társaságból. – És egyáltalán nem zavarta, hogy ez igaz is volt. Csak
szembenézett a ténnyel. Pietro halálra unná magát az érettségizők
meg az első-másodéves egyetemista fiúk között, akikkel a lányok
randevúzgattak.
Polly láthatóan zavarba jött.
– Állandóan változol – mormogta. – Az első negyedévben csak a
könyvek érdekeltek, aztán eljártál ezekre a színházi és egyetemi
előadás-nyavalyákra, most pedig a szerelem, csupa nagybetűvel.
Kíváncsi vagyok, mi jön ezután.
Victoria nevetett. Jobban ismerte Pollyt, semhogy bosszankodjon.
 – Hát, remélem, hogy az egyetem, bár ha nem tűnsz el azonnal, és
nem hagyod, hogy megcsináljam a francia dolgozatot, akkor ez
meddő álom lesz – vágott vissza.
A tanulmányai valóban nem szenvedtek hátrányt. Pietro annyira
fontosnak tartotta a tanulást, hogy ez inkább jó hatással volt
Victoriára.
– Nagyon keményen kell dolgoznod – mondta Pietro. – Ne
engedd, hogy elvonjam a figyelmedet a munkáról. Egy ilyen
iskolából, mint az Adams, persze maximális pontszámmal, bármelyik
egyetemre felvesznek. – Aztán kedvesen Victoriára sandított. –
Bárhova, úgy értem, hogy a közelembe: Radcliffe-be.
Így aztán valamennyi egyetem között, amely Victoria
gondolataiban felmerült, elsősorban Radcliffe jött számításba.
Levelet írt, katalógust kért, és úgy tervezte, hogy ha áttanulmányozta
a követelményeket, megbeszéli a dolgot Miss Corwinnal is. Addig
követte Pietro tanácsát: keményebben dolgozott, mint bármikor,
hogy mindenből kitűnő legyen. Csodálatos volt ilyen határozott
életcélt látni maga előtt; úgy érezte, hogy mindenre, bármire képes.
Az idő közben egyre hidegebbé vált. A folyó nagy, szabálytalan
foltokban befagyott, és a vörösbegyek mái-régen délre húztak. A
lányok – a korcsolyáikat élesítették, sítalpakat viaszoztak: New
Englandben a tél komolyra fordult. A könyvesboltban a vevők
ajándéknak való könyveket kerestek, a tankönyvek iránti érdeklődés
megcsappant. Az elmúlt szombaton Victoria csupa nehéz könyvet
cipelt fel az alagsorból az első emeletre; a karja megfájdult, és tudta,
hogy ez a szombat sem lesz könnyebb. De közben itt volt a péntek
este!
Minden pénteken három órakor véget ért az utolsó előadás, így
bőven volt idő, hogy vacsora előtt megmossa és berakja a haját.
Miután Pietro kibontva szerette, úgy, ahogy hálaadásnapon látta,
Victoria elment a fodrászhoz, és rövidebbre vágatta a haját, hogy ő
maga is kezelni tudja, és ekkor derült ki, hogy természetes hullám
van a hajában. Felvett egy meggypiros pulóvert és hozzáillő szoknyát,
és éppen az ikrek szobájába igyekezett, hogy a saját narancssárga
rúzsa helyett valami megfelelőbb árnyalatút kérjen, amikor a
második emeleti hallban megszólalt a telefon.
 Várt egy pillanatig, hátha felhangzik valahol egy szolgálatkész
lábdobogás, de miután hiába várt, lesietett, és felvette a kagylót.
– Halló!
– Beszélhetnék, kérem, Victoria Logannal?
– Anyu! – Victoria ösztönösen a hallban levő órára pillantott, mert
biztos volt benne, hogy még nincs hat óra: hat órától lehet
kedvezményes áron beszélni.
– Drágám, képzeld, nem ismertem meg a hangod. Olyan régen
voltunk együtt.
– Rosszul jár az órád, vagy történt valami? Még csak tíz perc múlva
lesz hat – mondta Victoria.
– Tudom, tudom – vágott közbe izgatottan és türelmetlenül Vicky.
– Találd ki, hol vagyok?
Victoria a legközelebbi logikus pontot választotta.
– Washingtonban.
– Nem. Ha hiszed, ha nem, Bostonban vagyok!
Victoriát valami megmagyarázhatatlan rémület fogta el. Levegő
után kapkodott.
– Te tréfálsz!
– Becs’ szóra – sikongott Vicky. – A Ritz Hotelban, az ágyam
szélén ülök, ami különben rettentően kellemes.
„És rettentően drága” – gondolta Victoria.
– … és majd meghalok, hogy lássalak – áradozott Vicky. – Mennyi
idő alatt érsz ide? Olyan sok mondanivalóm van, hogy nem is tudom,
hol kezdjem, de kényelmesen megvacsorázunk, és elmesélünk
egymásnak mindent. Ó, Victoria! Hát nem érdekes Boston?!
– Lenyűgöző – mondta automatikusan Victoria. – De anyu, légy
szíves, mondd már el, mi történt! Egyszerűen téboly ennyi pénzt
kiadni repülőre. Vagy barátaid hoztak fel autón?
– Nem. Repültem. És itt töltöm a karácsonyt, és még azután is
sokáig itt maradok. Mit szólsz hozzá?
– Hát, hát ez nagyszerű természetesen – mondta Victoria, és
remélte, hogy a hangja elég őszintén cseng. Valójában vegyes érzések
rohanták meg. Szívesen töltené a karácsonyt Bostonban, mert akkor
Pietro közelében lenne, és természetesen örülne, ha látná az anyját,
aki jobban hiányzott, mint amennyire önmagának bevallotta.
Másrészről szerette volna szétválasztani életének ezt a két oldalát.
Larrimore Vickyhez tartozott, de Boston az övé volt. Nem akarta
megosztani a várost, amelyet ő fedezett fel, de ugyanakkor késként
hasított belé a bűntudat. – Még mindig nem magyaráztad meg –
mondta meglehetősen türelmetlenül – mi történt tulajdonképpen?
– Siess, és gyere ide! – kiáltott Vicky. – Ezt telefonban nem lehet
elmondani. Túl hosszú. Az 1107-es szobában vagyok.
Victoria ismét az órára pillantott.
– De ma nem tudok… Nem érek rá.
A drót másik végén egy másodpercig döbbent csend volt, aztán
ismét Vicky szólt, a hangja szomorú, de a szavai óvatosak és
türelmesek voltak.
– Nem értem, édes. Itt van az egész este. Vagy külön engedélyt kell
kérned? Biztosan el tudom intézni – lobbant fel benne a remény.
– Nem – Victoria nagyot nyelt. – Csak… csak hát programom van.
– Nagyszerű! – kiáltott Vicky megkönnyebbülten. – Lemondod,
szivi. Igazán megmagyarázhatod. Nem láttuk egymást szeptember
óta, és így tovább.
Persze, hogy meg tudná magyarázni. De nem emlékezett rá, hogy
látott volna telefont a Caravacchi-házban, és ha van is, hogyan tudná
elérni Pietrót? Azonkívül ez nem akármilyen szokványos randevú, ez
valami egészen különleges, és megint csak a mérföldkőre gondolt:
úgy érezte, mintha nagyon messziről érkezett volna idáig, talán
messzebbről, mint Vicky jött Larrimore-ból.
– Anyu, nem mondhatom le – mondta határozottan. – Nem tudom
őt elérni.
– Öt? Talán fiú? – trillázott Vicky, de ez a vidámság már nem volt
őszinte. – Itt valami romantikát sejtek.
– Nem egészen – füllentett Victoria, és dühös volt magára.
– Parti vagy tánc? – kíváncsiskodott Vicky, mintha az érthetőbbé
tenné Victoria visszautasítását.
És ekkor, bár egy hazugság segíthetett volna, Victoria vonakodva
bár, de megmondta az igazat.
 – Nem, csak egy randevú, de nagyon fontos. – Aztán, mert tudta,
hogy Vicky szemében minden fontosabb, mint egy karácsonyi
bevásárlás, hagyta a magyarázkodást, és így folytatta: – Holnap
reggel rohanok hozzád. Reggelire. – És ahogy hirtelen eszébe jutott,
hozzátette: – Kilencre a könyvesboltban kell lennem.
A vonal túlsó végén csípős csend lett, aztán Vicky ásított.
– Igazán, drágám, tudod, hogy mennyire utálok korán kelni.
Halasszuk el az egészet, amíg befejezed a munkád, vagy – kérdezte
mesterkélt bájjal – holnap este is randevúd lesz?
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A Boylston út sarkán az óra pontosan fél hatot mutatott, de már

éjszakai sötétség volt, amikor Victoria – egy nagyon fárasztó nap
után – másnap este az Arlington úti megállónál kiszállt a
földalattiból. A könyvesboltban megindult a karácsonyi hajsza, és
Victoria rettenetesen elfáradt, ráadásul lelkileg is elcsigázta a
bűntudat.
Visszagondolva már nem is tudta, érdemes volt-e az anyjának
ekkora csalódást okozni azért, hogy Pietróval tölthesse az estét. A
bűntudat egyre fokozódott, és reggel, amikor felébredt, megríkatta a
lelkiismeret-furdalás. Hogyan lehetett ilyen az anyjával? Egy másik
dolog is zavarta. Pietrónak egy szót sem szólt arról, hogy Vicky
megérkezett Bostonba, tehát mindkettőjükkel szemben álnok volt,
amit természetesen a karácsonyi bevásárlás sínylett meg. És mégis
érezte, ha újrakezdhetné, akkor sem mondaná le a randevút.
A hotel fényárban úszó halljában, a csillogó világhoz tartozó,
legújabb divat szerint öltözött férfiak és nők között Victoria olyan
idegennek érezte magát, mint Carlo gyufaárus kislányának a
megtestesülése. Felgyűrte a kabátgallérját, dacosan felemelte a fejét,
és úgy masírozott át az előcsarnokon a liftekhez, mint aki tudja, hogy
szembe kell néznie a végzettel.
De abban a pillanatban, ahogy az 1107-es ajtó kinyílt, a szívélyes
fogadtatás megnyugtatta. Vicky nem az az asszony volt, aki haragot
tart. Lányát teljes anyai melegséggel fogadta, a bűnbánat Victoria
lelkiismeretéből fakadt.
Vicky, mint mindig, ragyogott, és tele volt a saját problémáival. A
maga szertelen módján megölelgette Victoriát, aztán eltolta magától,
hogy szemügyre vegye.
– Levágattad a hajad! – És azonnal hozzátette: – Nézd meg az
enyémet. Hogy tetszik? Kivételesen megengedtem magamnak azt a
luxust, és elmentem Elizabeth Ardenhez – itt van a sarkon túl –, és
ráakadtam egy Mr. Pierre-re, aki csodát művelt, és egészen új formát
adott a fejemnek.
 „Először a Ritz, most Elizabeth Arden” – gondolta Victoria, de
bólintott.
– Gyönyörű! – válaszolta, aztán visszatért a legfontosabb kérdésre,
ami nem hagyta nyugodni: – De hogy kerülsz ide? Mi történt?
Igazán, megöl már a kíváncsiság!
De Vicky csak mosolygott, mint egy cica, és még az arca is
kismacskára emlékeztette Victoriát: nagy, kék szem, pisze orr és ívelt
száj.
– Kész história – mondta Vicky az ágy szélén ringatózva, és
keresztbe vetette elegáns, hosszú lábát. – A mama köszvényével
kezdődött. Olyan rossz állapotban volt, hogy már a kerti ollót sem
bírta megfogni, és az orvos azt mondta, hogy néhány hónapot
feltétlenül Floridában kellene töltenie, de miből? Aztán egy napon
Stan bácsi találkozott egy emberrel a bankban, aki bútorozott házat
akart bérelni.
Victoria alig akart hinni a fülének.
– Bérbe adtad a házat? – De mielőtt Vicky egy fejbólintással
megerősítette volna a gyanút, már tudta a választ is.
– Hát nem szerencse? – Vicky dorombolva összekulcsolta a kezét.
– Csak úgy máról holnapra! Betty néni és Pat besegítettek, három
nap alatt összecsomagoltuk mamát és papát, és irány Fort
Lauderdale. A komódokból és szekrényekből mindent ládákba
gyömöszöltünk, és felvittük a padlásszobába, aztán elhívtuk az öreg
Beulah nénit meg a férjét, hogy takarítsanak ki alaposan. – Aztán,
mint aki maga is csodálkozik, hozzátette: – Egészen elfogadható lett.
– Az, a ház még kopottan is gyönyörű – védte Victoria. – Légköre
van.
– Mr. Stuart is pontosan ezt mondta, amikor először eljött
megnézni – bólintott Vicky. – Nagyon tetszettek neki a tölgyfák és a
folyó és minden. – Azután kuncogva folytatta: – Érdekes, azért vette
bérbe a házat, hogy megszökjön a hideg, párás philadelphiai tél elől,
a mama és a papa meg épp ilyen okokból mentek Floridába. Azt
hiszem, minden attól függ, hogy az ember mit szokott meg.
– És te is Floridába mész? – kérdezte bujkáló reménnyel Victoria.
– Isten őrizzen! Megposhadnék Lauderdale-ban az öregek között.
Itt, Bostonban fogom tölteni a telet.
 – A Ritzben? – sikkantott fel ijedtében Victoria.
Vickyből kitört a nevetés.
– Hát aligha. De valahová mennem kellett, amikor leszálltam a
repülőgépről, és szerencsére hirtelen eszembe jutott ez a szálloda. –
Aztán elégedetten körülnézett a szobában. – Szép, nem? És a
központban van.
– Az attól függ, hogy mit nevezel központnak – mondta egy
mosollyal Victoria. – De anyu, ne húzd az időt! Mik a terveid?
– Nem az időt húzom – nyafogott Vicky. – Csak próbálom
elmondani neked a dolgokat. Tulajdonképpen te vagy az oka
mindennek.
– Minek vagyok én az oka?
– Az elhatározásnak, hogy elvégzek egy kereskedelmi tanfolyamot
– magyarázta Vicky, mintha csak ismételné önmagát. – Amikor
megtudtam, hogy munkát vállaltál, annyira meghatódtam, drágám.
Képzeld csak el: te, diáklány létedre, dolgozol, én pedig ülök és
malmozok. Természetesen alaposan megbeszéltem mindent Stannel,
de semmi lehetőség nem volt addig, amíg meg nem jelent ez a kedves
Mr. Stuart. Te tudod, hogy Boston a legideálisabb hely. Itt van
Katherine Gibbs kereskedelmi tanfolyama és…
– Nem hiszem, hogy Katie Gibbs felvesz valakit év közben –
szakította félbe Victoria.
Vicky rosszallóan legyintett.
– Akkor biztosan van más ilyen kereskedelmi tanfolyam. De
először mindenképpen lakást keresek. Valami kicsit és nagyon olcsót.
– Pajkos grimaszt vágott. – Természetesen olyat, amelynek légköre
van.
– Akkor ez csakis a Beacon Hill lehet – válaszolta Victoria, és az
első rémületet most már felváltotta az a bizonyos ösztönös megérzés.
Amikor Vicky ilyen túláradó kedvében volt, egyszerűen nem lehetett
neki ellenállni.
– Igen? – csodálkozott Vicky. – Mindig azt hittem, hogy Beacon
Hill a legelőkelőbb negyed.
– Az régen volt – javította ki Victoria. – Illetve a Louisburg tér
környéke még most is az, de egyes részein már bohém művészek
laknak.
 Vicky szeme felcsillant.
– Remek! Egészen úgy hangzik, mint a párizsi bohémnegyed!
Milyen kár, hogy nem értél rá ma – mondta, és hirtelen rosszkedvű
lett. – Ó, drága, én azt hittem, hogy te is olyan boldog leszel, mint én,
hogy itt vagyok! Na, most már tudod, hogy miért voltam olyan
lehangolt, hogy tegnap este nem jöttél azonnal.
– Természetesen boldog vagyok, hogy itt vagy – suttogta Victoria,
de nem tudott nyíltan az anyja szemébe nézni, mert továbbra is
ellentétes érzések között hányódott. Mint mindig, most is örült, hogy
láthatja az anyját, aki valami ismerős, meghitt illattal lengte körül,
amelynek soha nem tudott ellenállni. Jó lesz, hogy minden hét végén
meglátogathatja; megnyugtató, hogy bármikor felhívhatja telefonon,
csodálatos, hogy a karácsonyt Bostonban töltheti. – Sajnálom a
tegnapi estét – mondta végül, hogy áthidalja a röpke űrt a
beszélgetésben –, de képtelen voltam eljönni.
Határozottan beszélt, abban a reményben, hogy Vicky észre fogja
venni, és nem kíváncsiskodik, de anyja túlságosan fel volt csigázva
ahhoz, hogy tapintatoskodjék a lányával.
– Biztos azzal a csinos taljánnal volt randevúd, aki Chrissynek
annyira tetszett – mondta csipkelődve. – Mesélj el róla mindent,
édes!
Victoria céklavörös lett.
– Tizenhét éves vagyok, anyu – mondta fagyosan. – Te mindent
elmondtál nagymamának tizenhét éves korodban?
Vicky teljesen nyugodtan ült, és a mosoly nem foszlott le az
arcáról, de Victoria kiolvasta a szeméből, hogy ez a váratlan támadás
nagyon érzékenyen érintette.
– Nem, nem egészen mindent – vallotta be halkan. – De nem
hiszem, hogy annyira titkolózó voltam, mint te az utóbbi időben.
Azután, mintha gátat akart volna vetni a további vitának, felállt.
– Jobb lenne, ha a vacsorára gondolnánk – mondta. – Nem kéne
egy kicsit rendbe hozni az arcod?
Becsapta maga mögött a fürdőszobaajtót. Victoriában forrt a
méreg. Miért nem úgy mondta, hogy púderozd be az orrod? A
burkolt célzás helyett, hogy nem tetszik az arca. De ugyanakkor
becsülettel elismerte azt is, hogy Vickynek lényegében igaza van, és a
visszavágás éles volt és finom.
Ez a vagdalkozó hangulat azonban nem tartott soká, amilyen
gyorsan jött, úgy el is múlt. Amikor Victoria kijött a fürdőszobából,
Vicky a tükör előtt állt, az új frizuráját lapogatta, és egy divatos dalt
dúdolt.
– Hol vacsorázunk? – kérdezte. – Olyan nagyszerű, hogy
válogathatunk, és keresgélhetünk, nem? Elmehetünk valami
étterembe, ahol tengeri halat kapunk, ehetünk kínai, francia, görög,
sőt magyar ételeket is.
– Még soha nem voltam kínai étteremben – vallotta be Victoria, és
furcsa módon hirtelen vidékinek érezte magát.
– Igazán? – csodálkozott Vicky. – Egészen jól főznek. Laktató, de
nem hizlal. Egyébként jó sokat fogytál, édes.
Victoria bólintott. Örült, hogy anyja észrevette.
– Körülbelül öt kilót fogytam.
– Elég. Tökéletesen elég. Ha többet leadsz, túlságosan csontos
leszel. – Vicky belebújt a kabátjába, felhúzta a kesztyűjét, és
leszakított egy lapot az éjjeliszekrényén levő blokkról. –
Reklámoznak itt egy éttermet, ami elég jónak ígérkezik.
Kipróbáljuk?
– Nem lesz szükségük taxira, asszonyom – mondta a szálloda
ajtónállója, amikor néhány perccel később az étterem után
érdeklődtek. – Átsétálnak a városligeten, és mindjárt ott van jobbra
– és egy feltehetően közeli, bár Victoria és Vicky számára láthatatlan
pontra mutatott, ők pedig elindultak a megadott irányban.
Ebben az időben az éjszakai város Victoriának már nem volt
újdonság, de Vickyt teljesen elbűvölték a fények, a forgalom és a
nyüzsgő ünnepi hangulat. A park olyan volt, mint egy múlt századi
kőnyomat. Minden karácsonyi díszben volt. A hideg estében, a Béka-
tó jegén gyerekek korcsolyáztak; a magas fák csontos ujjú ágai száz és
száz körte fényében csillogó tetőt vontak a korcsolyapálya fölé.
Kórusok hangja szállt a hideg estében, a barna füvet és a sövénnyel
kerített betlehemet, a háromkirályoktól és pásztoroktól körülvett
Kisjézust lágyan belepte a szállingózó hó.
 A vásárlásból csomagokkal megrakott emberek tömegei igyekeztek
haza, és minden útkereszteződésnél akadozott a forgalom. Victoriát
fáradtsága ellenére magával ragadta Vicky izgalma. A rosszul
kivilágított, kongó étteremben hamar erőre kapott a jókora adag
moo-goo-guy-pantól, a tápláló, csirkés, gesztenyés, zöldborsós
ínyencségtől, és érdeklődni kezdett Vicky elképzeléseiről a lakást
illetőleg.
– Azt hiszem, a lakásközvetítők vasárnap zárva tartanak – mondta
Vicky de az újságokban biztosan vannak hirdetések. Hívjuk fel az
iskolát, és intézzük el, hogy ma éjszaka nálam alszol a városban.
Akkor elmehetünk együtt lakást keresni.
Victoria habozott. Meg kellett írnia hétfő reggelig egy irodalmi
dolgozatot, és volt egy nehéz matematikai feladványa is, de arra
gondolt, hogy ezeket holnap, késő este is megcsinálhatja. Pietro úgyis
egész nap el lesz foglalva, mert megígérte zia Peppinának, hogy segít
kifesteni a konyháját. De volt még valami, ami meggondolásra
késztette.
– Nem lesz ez túl drága? – kérdezte.
– Hogy nálam töltsd az éjszakát? Kétágyas szobám van: azt
hiszem, hogy így alig kell valamit ráfizetni. Csak most az egyszer
engedd, hogy nagystílű legyek. Úgyis elég hamar el kell kezdenem a
takarékoskodást.
Victoria megadta magát, és másnap reggel kipihenten, más
szemmel kezdte nézni Vicky terveit, hogy egy néhány hónapos
kereskedelmi tanfolyam után Larrimore-ban valami munkát
vállaljon, és könnyítsen a családi terheken. Még azt a véleményét is
hajlandó volt módosítani, hogy Boston kizárólag az övé, és már ő is
mohón szeretett volna lakást találni Vickynek.
Hálóingben és pongyolában, amit anyjától kért kölcsön, a pincért
figyelte, aki begurította a reggelizőasztalt. (Vicky most a szobai
felszolgálás luxusát is megengedte magának.) A frissen vasalt és
keményített fehér vászonterítő, az illatos kávé és ráadásul – nagy
örömükre a Sunday Herald! Victoria kellemesen és kényelmesen
érezte magát: nem tagadhatta, hogy nagyon könnyű lenne megszokni
ezt az életmódot. Volt valami határtalan luxus abban, hogy távol a
városliget befagyott tavaitól, hálóingben és egy könnyű pongyolában
reggeliznek a meleg, rendetlen szobában.
 A fehérnemű szanaszét hevert a szobában, és a takaratlan ágyakat
lassan befedték a Sunday Herald karácsony előtti, bővített
kiadásának lapjai. Vicky – pisze kis orrán olvasószemüveggel – egy
nagy karosszékben kuporogva az utolsó korty kávéját szürcsölgette és
hangosan olvasott.
– „Beacon Hill. Ideális fekvés. Nappali sz. 2 háló, ko. és fürd.”
Zsupsz: ez túlságosan drága. Figyelj csak! „Manzárdlak. ig. but. kit.
fekv.” Szent ég, ebben a városban tolmács kell az embernek! „Ig.
but.” Igényesen vagy igénytelenül bútorozva, mit gondolsz?
Victoria vállat vont.
 – Én éppen annyira tudom, mint te. Szerintem neked bútorozott
szoba kell. Az albérlet alatt nézd meg.
– Back Bay – morogta Vicky. – Itt vagyunk megint Beacon Hillen.
„Tágas egysz. lak. kand.” Mi az, hogy kand.?
– Valószínűleg kandalló.
– Okos vagy, drága. Azt hiszem, apádra ütöttél. Adj egy ceruzát,
légy szíves. Ezt talán érdemes lenne megnézni.
Kényelmesen felöltöztek. Azután az újsággal, amelyben Vicky
aláhúzta a címeket, és egy térképpel, amelyet a szálloda halljában, az
újságárusnál vettek, nagy reménykedve elindultak. A Beacon Hill
elbűvölte Vickyt. Mindenen elcsodálkozott, még az öreg téglaházak
levendulaszínű üvegablakain is; aztán egy virágüzletet talált, a
Charles Streeten a régiségkereskedések érdekelték, és el volt
ragadtatva a kilátástól, amely Pinckneyről a folyóra és a
gesztenyesorra nyílt. De hamarosan kiderült az is, hogy a hirdetők
hangzatos ígéreteiben nem lehet bízni.
– Hogy lehet ilyen árakat kérni ilyen sivár lakásokért?! – kiáltott
fel végül kétségbeesetten Vicky.
– Nem kell elkeseredni – vigasztalta Victoria, de délre már ő is
fáradt volt, és meggémberedett a hidegtől. Miután Vicky már
lényegesen kevesebb vágyat érzett a költekezéshez, megálltak a
Charles úton, és egy szerény étteremben vagdalt hússal töltött
zsemlét ebédeltek, és egy kávét ittak. Vicky végképpen kétségbeesett,
és a pincérnőtől kért segítséget.
– Nem tud véletlenül valami bútorozott lakást a közelben? –
kérdezte. – Valami olcsót.
A fiatal nő figyelmesen végigmérte a vendégeit, hogy vajon hol
kezdődik számukra az olcsó.
– Van itt a West Ceda út mögötti fasorban; egy alagsori lakás kiadó
– mondta. – Egészen fenn, a dombon, a sarkon túl. Tulajdonképpen
félalagsor, és nem valami nagy.
– Nem akarok nagyot – morogta Vicky –, de pincében sem akarok
élni.
– Ez olcsó – mondta a pincérnő. Ráírta a címet a számla
hátlapjára, odatolta eléjük, s már ment kiszolgálni egy tweedzakós,
garbópulóveres fiatalembert, aki éppen bejött. – Ez a hölgy valami
lakást keres – mondta előzékenyen. – Tud valami kiadó lakást a
környéken?
– Hudsonék kitettek egy hirdetést – mondta a fiatalember, és
tanácstalanul nézte Vickyt és Victoriát. – De nem vagyok benne
biztos, hogy…
– Azt már ajánlottam – felelte a pincérnő.
Vicky egyikről a másikra pillantott.
– Köszönöm – mondta. – Meg fogjuk nézni.
 Mire kifizette a számláját, és indulásra készen álltak, további két
cím volt a pénztárcájában. A világ legtermészetesebb módján sietett
mindenki a segítségükre, a pincérnő, a tulajdonos, egy sereg vendég
– mindenki láthatóan igyekezett szolgálatot tenni a déli kiejtéssel
beszélő, csinos fiatalasszonynak. „Jellemző anyura – gondolta
Victoria –, hogy ilyen egyszerűen megnyer egy sereg idegen embert.”
– A helybeliek tudják a legjobban – mentegetőzött Vicky, amikor
ismét az utcán voltak. – Gyere, édes. Megint csupa reménység
vagyok.
Annak ellenére, hogy egyáltalán nem hangzott valami csábítóan,
Vickynek az alagsori lakás tetszett a legjobban. Néhány lépésre az
utcától lefelé, a kovácsoltvas kerítés mögött egy piros ajtó egy kis
előszobához vezetett, amelyből nagy, téglapadlós szoba nyílt, amely
valaha nyilván konyha volt. Hatalmas kandalló állt benne, antik
konzollal, azonkívül volt még egy fatartónak átalakított tűzhely is. Az
eredetileg éléskamrának szánt helyiségből fürdő-öltöző szobát
csináltak, a régi beépített szekrényből pedig teakonyha lett. A hátsó
ajtó, amelynek két oldalán nagy ablakokon át áradt be a fény, egy kis
kertre nyílt.
A bútorzat igen puritán volt; egy heverő, egy kecskelábú asztal,
néhány jellegtelen szék, de minden tiszta volt, és a falakat öreg,
karamellszínű, finom tapintású fenyőfa táblák borították. Victoria
azon vette magát észre, hogy elismerően simogatja a burkolatot, míg
Vicky elgondolkozva körbesétált.
– Egy kicsit sivár, de néhány élénk párnával és valami vidám
függönnyel, amit én is meg tudok csinálni, azt hiszem, egész
kényelmes lesz.
– Hálószoba nélkül?
Vicky vállat vont.
– Inkább szeretnék egy nagy szobát, hogy vendégeket fogadjak –
mondta. – Gondold el, milyen jópofa partikat rendezhetnénk itt, és
közben ropogva égne a fa a kandallóban, és… – Victoria nevetése
szakította félbe:
– Egy lelket sem ismersz Bostonban, és máris partikat tervezel?
– Miért ne? – kérdezte sértődötten Vicky. – Hamarosan én is
megismerkedem majd néhány emberrel, és meg fogom ismerni a te
barátaidat is.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Victoria ösztönösen érezte, hogy az anyja rendkívül vágyik

megismerkedni az „olasz gavallérjával”, és éppen ezért igyekezett
távol tartani őket egymástól. Tisztában volt azzal, hogy nem tudja a
végtelenségig kétfelé választani az életét, de mindenféle kifogásokkal
megakadályozta, hogy találkozzanak. Abba beletörődött, hogy
megossza Vickyvel Bostont, de Pietro még mindig csak az övé volt. A
létezését be kellett vallania, de ezen túl még a nevét sem mondta
meg.
Pietro meg volt döbbenve, hogy Mrs. Logan már egy hete
Bostonban van, és ő nem is tud róla, és Victoria nem is próbálta
megmagyarázni ezt a különös titkolózást. Egyre inkább idegenkedett
attól, hogy nyélbe üsse a találkozást Vicky és Pietro, a két ember
között, akik a legközelebb álltak hozzá. És – ahogy múltak a
decemberi napok – ez az ellenállás fokozatosan valami félelembe
ment át.
Nyilvánvaló volt, hogy a karácsonyi szünet véget fog vetni a
furfangos halogatásnak. Ha egyáltalán látni akarja Pietrót, annak kell
idejönnie érte ebbe a lakásba, ahol a szünidő alatt tartózkodni fog.
Vicky már rábeszélte a tulajdonost, hogy adjon egy összehajtható
ágyat, vadonatúj réz diáklámpát és egy nagyon csinos íróasztalt.
– Ha nem vigyáz – tréfált Victoria még egy írógépet is vehet neked.
Két hét sem telt bele, és Vicky hihetetlen dolgokat művelt a
lakással. Bölcs előrelátással egy egész ládára való rakományt küldött
fel északra. Néhány darab családi ezüst, egy antik, elkopott sárgaréz
tál, néhány jól sikerült, bekeretezett fénykép a férjéről és a szüleiről –
mindez valamiképpen otthonossá tette a lakást. A virágokhoz is
értett. Vett három tő krizantémot, néhány rügyező amerikai
áfonyaágat, melyből hihetetlenül szép és mutatós virágkompozíció
lett. A hátsó ablak párkányára egy fél tucat piros muskátlit tett, és
addig hízelgett a virágainak, hogy végül is mind egyszerre nyíltak ki.
Victoria, valahányszor bekukkantott egy pillanatra, mindig látott
valami újat, és Vicky mindig rendkívül jókedvű volt; élvezte ezt a
rövid közjátékot, ami a normális mindennapi életét megszakította.
Beiratkozott egy kereskedelmi tanfolyamra, amely közvetlenül január
elseje után kezdődött; meglátogatta a „barátok barátait” Bostonban,
és máris jöttek a meghívások a karácsonyi koktélpartikra.
– Az emberek egyszerűen csodálatosak – mondta lelkesen –, de az
én első vendégeim ti lesztek!
– Arra csak a karácsonyi szünet után kerülhet sor – halogatta az
időt Victoria. – A szombati napokon szörnyen sok dolgom van a
könyvesboltban, és rövidesen minden lány hazamegy karácsonyra.
– Én nem lányokról beszélek – ellenkezett Vicky. – Ha partikról
van szó, természetes, hogy férfiakra gondolok.
A tréfás hang nem tévesztette meg Victoriát: tudta, hogy Vicky
őszintén így is gondolja. És a szavaiban közvetve az is benne volt,
hogy itt az ideje, hogy bemutassa az olasz fiúját. Victoria
megmerevedett, még mindig nem volt hajlandó megadni magát, de
ezúttal Vicky nem engedett.
– Mi baj van? – kérdezte lágy, selymes hangon. – Szégyelled,
drágám?
Victoria, mint a megriadt őz, hátrált egy lépést, azután nyugodtan
állt.
– Nem szégyellem – mondta, és meglehetősen nagy erőfeszítésébe
került, hogy uralkodjon a hangján –, de kissé bánt a kíváncsiságod.
– Igazán, Victoria! – nevetett csilingelő üveghangon Vicky. –
Igazán, drága, minden anyának joga van, hogy enyhén kíváncsi
legyen, ha az egyetlen gyereke először szerelmes.
„Először szerelmes – gondolta Victoria. – Mintha ez az első
szerelem azt jelentené, hogy még sokszor lesz szerelmes, hogy ez nem
is fontos, de a felnőtt kívülállóknak azért mégis érdekes.” Ökölbe
szorította a kezét, nyugalmat erőszakolt magára, hogy elkerülje a
veszekedést.
– Mikor akarod, hogy elhozzam Pietrót bemutatni? – kérdezte,
amikor már biztos volt benne, hogy uralkodni tud magán.
Vicky szeme karikára nyílt.
– Tehát így hívják! Pietro. Könnyen forog az ember nyelvén.
Gondolom, családneve is van.
– Pietro Caravacchi – mondta Victoria.
Ó
 – Ó, tehát akkor ő az az olasz, akiről Chrissy beszélt! De úgy
emlékszem, hogy tanárt mondtál, vagy tévedek?
– Igen, tanít. Magánúton is. Végzős hallgató, a diplomamunkáján
dolgozik – és Victoria, aki eddig a kandallónál állt, óvatosan leült a
szék karjára.
Vicky, aki a heverőn kuporgott, egy kicsit felegyenesedett.
– Sokkal idősebb lehet, mint te.
– Huszonéves – mondta zárkózottan Victoria.
– És tizenhét éves lányok érdeklik?
– Apu nem hat évvel volt idősebb nálad? – kérdezte Victoria.
Vicky ismét nevetett, de ebbe a nevetésbe már némi szomorúság is
vegyült.
– Na tessék – motyogta –, övön alul ütsz!
És hirtelen védtelennek látva anyját, Victoria megadta magát.
– Mit szólnál karácsonyestéhez? – kérdezte. – Pietro azt mondja,
hogy a Louisburg téren karácsonyi énekeket énekelnek, és az
gyönyörű. Megígérte, hogy elvisz. Nem akarsz velünk jönni?
– Talán – mondta bizonytalanul Vicky. – Majd meglátjuk. Nem
hoznád el először vacsorára?
Victoria megrázta a fejét.
– Biztosan otthon akar vacsorázni. Nálunk karácsonyeste mindig
angolna van, ahogy mi hálaadásnap pulykát eszünk. Ez régi olasz
szokás, azt hiszem.
Vicky ismét felélénkült.
– Ismered Pietro szüleit?
– Ismerem az anyját – mondta Victoria anélkül, hogy említést tett
volna látogatásáról. – Az édesapja meghalt. – Az órájára pillantott, és
a beszélgetés ezzel véget ért. – Rohannom kell – mondta. – Negyven
perc alatt vissza kell érnem az iskolába, de huszonharmadikán
elhozom a bőröndömet.
Vicky felállt, és búcsúképpen könnyedén megcsókolta.
– Siess vissza, hallod?
– Igen – ígérte futtában, a vállán keresztül dobva a szót Victoria.
Amint végigszáguldott a Charles úton a Műszaki Főiskola előtti
megálló felé, a karácsonyi árukkal zsúfolt kirakatok előtt, mélységes
szánalmat érzett anyja iránt, akinek az élete annyival
érdektelenebbnek tűnt, mint az övé. Mit fog csinálni este, egyedül
abban a lakásban? Hiába hívták meg ide-oda, ez nem tölthette ki az
estéit.
„Igazán bátor a maga módján – gondolta. – Soha nem
panaszkodik, soha nem kér részvétet, rettenetes lehetett özvegyen
maradni, mikor még jóformán lány volt. Inkább örülnöm kellene,
hogy olyan vidám és bájos, és mindennek ellenére ilyen fiatal és
csinos maradt.”
Először gondolt az anyja nagylány korára, és ahogy a földalatti a
hideg, szürke folyó felett végigzakatolt a hídon, majdnem ellágyulva
azon tűnődött, hogy milyen remek lány lehetett Vicky. Gondolataiba
minduntalan becsúszott Pietro, hiszen miatta történt az is, hogy
kezdte megérteni az anyját. Ha kevésbé szerette volna Pietrót,
kevésbé lett volna megértő, de Victoria úgy érezte, hogy ez alatt a
rövid két hónap alatt, amióta Pietrót ismeri, felnőtt. És elhatározta,
hogy valami kellemes meglepetést szerez Vickynek karácsonyestére.
„Azt hiszem, egyszerűen önző voltam és kicsinyes.”
Aztán újra elmerült a saját ügyeiben. Az iskolában partikat
rendeztek, a végzősök előadták a színdarabjukat, és sor került a
táncestére, amelyen Victoria nem vett részt: helyette Pietróval
töltötte az estét, aki elvitte egy észak-bostoni túrára, egy olyan
kerületbe, amelyet Italia Nuovénak neveztek, és ahol az anyjának
akart valami különleges karácsonyi tortát vásárolni.
A kocsit lerakták, és kéz a kézben, kirakatokat nézegetve
csatangoltak a macskaköves utcákon. Úgy tűnt, hogy minden üzlet
nyitva van, bár elmúlt hét óra. Victoria bűvölten nézte a
kirakatokban a különleges, idegen árukat. A vaskereskedésben a
borpréseket, a salsiccia-töltőket és a különleges, tűhöz hasonló
eszközöket, amelyekkel a különféle pastákat csinálták. Az
italboltokban whisky helyett olasz likőröket, anisettát, stregát
árultak. A fűszerüzlet ablakában – üvegkádban – élő csigák és
tintahalak csúszkáltak lomhán, míg kinn, az utcán egy mozgóárus
gyűjtötte maga köré a tömeget.
Pietro hirtelen megszorította Victoria kezét.
– Angolnát árul! Ez nagyszerű móka!
 Közelebb furakodtak, és figyelték azt a ráncos, öreg olasz asszonyt,
aki egy kád tengervízben úszkáló több tucat fickándozó, kígyószerű
halból kiválasztott egy nagyszerű példányt. Az árus fejjel lefelé
bedobta az angolnát egy nagy papírzacskóba, de mielőtt
összeköthette volna, az angolna kidugta a farkát a zacskó száján.
A közönség nagy szórakozására az árus gyorsan lehajolt, és
alaposan megharapta az angolna farkát. Amint az állat eltűnt, a
madzagot megkötötte, a zsákocskát rádobta a mérlegre, megmérte,
kiszámította az árát, de mire a pénz gazdát cserélt, az angolna
kibökte az elázott zacskó alját, és kiszabadult.
Az árus nem vesződött tovább, fogott egy jó, erős madzagot,
összekötötte a csúszós élőlényt, és az öreg hölgy végre eltávozott;
nemcsak a bámészkodók, hanem még ő is jót mulatott rajta, hogy az
angolna farka a porban csúszik.
Victoria és Pietro követték az asszonyt, amíg befordult a
pékműhely melletti sarkon, amely az ő végcéljuk is volt. Pietro
kiválogatott egy halom, süteményt, amelyeknek a tetejét – cukorból
– báránykák és más, karácsonyi szimbólumok díszítették. Victoria
hitetlenkedve nézett Pietróra.
– Ezt mind meg fogjátok enni?
– Végül igen – válaszolta Pietro. – Ezek arra valók, hogy
mutogassák és nézegessék.
Victoria szeretettel nézett Pietróra. Tetszett neki, ahogy a család
olasz szokásairól beszélt, amiket természetesnek tartott, de egyben
büszke is volt rájuk. A furcsa csak az volt, hogy ugyanaz az ember, aki
megismertette ezzel a kis Olaszországgal, ismerteti majd meg New
England olyan ősi szokásaival is, mint Beacon Hill zenés karácsonyi
éjszakája. És ahogy ez eszébe jutott, óvatosan rátért a dologra.
– Azt hiszem, anyu is eljön velünk karácsonyeste.
– Nagyszerű – mondta Pietro. – Valószínűleg Adam is velünk jön,
és a barátnőjét is elhozza.
– Volna kedved utána eljönni hozzánk? – kérdezte Victoria,
miután tudta, hogy ezzel örömet’ szerezne Vickynek. – Ott lakunk
egy ugrásnyira a Louisburg tértől, tudod. – Olyan csordultig tele volt
a szíve, úgy kitárult, hogy mindenkit boldoggá akart tenni, és így már
a partinak legalább a csírája meglesz. Ez megkönnyítené a
megrázkódtatást is, amely Pietróra vár, ha megismerkedik Vickyvel.
Victoria most már azt is tudta, hogy Pietrónak – az olasz-amerikai
közösség mellett – főleg az évfolyamtársaira korlátozódtak a
kapcsolatai, és sejtette, hogy minden anyában a saját anyját látja.
Pedig senki sem üthetett el jobban Mrs. Caravacchitól, mint Vicky
Logan, amikor kiöltözött Beacon Hill zenés karácsonyi éjszakájára.
Előző nap óriási vihar volt. A dombot magas hóbuckák borították, és
Vicky elhatározta, hogy melegen öltözik: hosszú, fekete lasztexnad-
rágot, vastag, piros gyapjúszvettert és a rövid, pezsgőszínű
autókabátját veszi fel, amelyiknek hófehér irhával szegélyezett
kapucnija volt.
– Jól vagyok így? – kérdezte gondterhelten Victoriától. – Szokatlan
ez az éghajlat nekem, és nem akarok megfázni.
Victoria még soha nem látta az anyját ilyen fiatalosnak. Az arca
rózsás volt, a szeme még a szokottnál is csillogóbb, és nagyon várta
az estét. A lakásban finom fenyőillat volt, a tűz égett, és a fűszeres,
svéd forralt bor, a glögg, amelynek a receptjét Vicky egy Charles úti
fűszerkereskedőtől kapta, már teljesen elkészítve ott állt a tűzhelyen,
hogy ha hazajönnek, csak melegíteni kelljen.
– Azt kérdeztem, hogy jól festek-e így!
Victoria nem tudta visszafojtani a kuncogását.
– Remekül nézel ki – mondta bátorítóan –, de készülj el rá, hogy
Pietrónak le fog esni az álla.
Vicky vállat vont.
– Majd meg fog szokni – ígérte. Karácsonyi hangulatban, boldogan
körülnézett, és kitárta a karját. – Nagyon bohém, nem? De
mulatságos.
A karácsonyi csúcsforgalom miatt Pietro, Adam és a barátnője
meglehetősen későn étkeztek. A bemutatkozás izgalmában Victoria
Pietrót hallotta:
– Larri, bemutatom Annette Brunnert.
Annette, akiről úgy tudták, hogy francia Svájcból származik,
felnevetett:
– Talán a mamád? Na, hadd látom, melyik melyik.
 Pietro reagálását Victoria nem tudta elkapni. Később rájött, Pietro
udvariasabb, semhogy elárulja meglepetését. Az utcára vezető havas,
jeges lépcsők ropogtak a talpuk alatt, mindenki mindenkinek
segített, azután Adam és Annette előresiettek, hogy ott legyenek
nyolc órára a téren.
A forgalom ekkorra már teljesen leállt, és elkezdődött a karácsonyi
ének. Az énekesek – az első bevándorlók idejében viselt, korhű
ruhákban – körülvették a havas, vasrácsos parkot, és némán álltak a
méltóságteljes téglaházak előtt, amelyeknek az utcára néző
ablakaikban gyertyaláng lobogott.
 – Valódi gyertyák – figyelmeztette Pietro. – A tűzrendészet
legnagyobb rémületére és az elektromos művek bánatára.
Pietro, egyik oldalán Victoriával, másik oldalán Vickyvel, a legjobb
helyre, a Pinckney út kereszteződéséhez vezető nagy
márványlépcsőhöz kormányozta őket.
– Nálunk, Svájcban – szólt hátra a vállán keresztül Annette –
mindig valódi gyertyák vannak a fákon.
– Ezt itt túlságosan veszélyesnek tartják – mondta Adam. – De ez
a kivilágítás nagyon kedves szokás, és a sziklaszilárd bostoniak őrzik
a hagyományokat.
– Imádom Bostont! – lelkendezett Vicky. – A legcsodálatosabb
város, nem igaz?
Volt valami megnevezhetetlenül visszás ebben a kijelentésben,
amitől Victoria ereiben megfagyott a vér. Túlságosan déliesen,
túlságosan fellengzősen hangzott, semhogy őszinte legyen.
Észrevette, hogy Pietro bólintott, de válasz helyett ismét az
énekeseket figyelte.
Victoria követte példáját, de nemcsak az ének, hanem az egész
környezet mélyen megragadta. A frissen behavazott város, amelyet
még nem mocskolt be a korom és a pernye, olyan volt, mint egy
vallásos színdarab díszlete, de a hangulat – a bevándorlóknak
öltözött emberek, a hatást csak fokozó, felvillanó lámpások és kajla
pásztorbotok – a karnevál hangulata volt.
Az utcákon sok száz néző hömpölygött, és mindenki igyekezett
helyet találni magának. A fiatalok felkapaszkodtak a kerítések
vasdárdáira, leseperték a havat, és a házak díszes kapuin vendégek
jöttek-mentek. Victoria számára mindez felejthetetlen látvány volt.
Egymást követve jöttek az éneklő csoportok: régi, kedves
karácsonyi dalokat énekeltek: Csendes éj, szentséges éj!…
*
– La-lal-la – trillázott vidáman Vicky, ahogy libasorban hazafelé
igyekeztek a hóbuckákkal eltorlaszolt, keskeny járdán. És még akkor
is dúdolt, amikor beléptek a meleg lakásba. – Nagyszerű élmény volt,
remek, szebben nem is tölthettük volna a karácsonyestét. Nagyon
köszönöm, Pietro, hogy elvitt bennünket.
Victoria arca ismét megrándult. Az anyja, aki délről csöppent New
England havas tájaira, túlságosan szentimentálisnak hatott, bár a
többiek, úgy tűnt, nem figyelnek fel rá. Annette és a fiúk ledobálták a
kabátjukat és a sálakat a parányi előszobában, és bent a kezüket
melengették a tűznél, amelynek fénye a kandalló előtt kuporgó
Vickyre vetődött: olyan volt most, mint egy hallatlanul formás
karácsonyi tündér.
Adam kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
– Nem tudom elhinni – mondta –, még mindig nem tudom elhinni
– és Mrs. Loganról Victoriára pillantott. – Mintha csak…
 – Mintha csak nővérek lennénk – mondta Victoria Adammel
egyszerre.
– Csak kedveskedik – repkedett bájosan Vicky szempillája.
– De igazán – erősítgette Annette is, míg Pietro csak állt, és
Victoria nem tudott olvasni a tekintetéből, ahogy összemérte őket
egymással. Mire gondol? És mennyi időbe telik, amíg őt is leveszi a
lábáról Vicky bája?
Hogy elfoglalja magát, hogy ne tűnjön sértődöttnek, kinyitotta a
teakonyha ajtaját, és felkattintotta a villanymelegítőt a glögg alatt.
Felszeletelte a püspökkenyeret, odavitte a karácsony-zöld terítővel
letakart, fagyöngyökkel díszített kecskelábú asztalhoz.
Visszament a konyhába a diós tálcáért, és közben hátrapillantott a
kandalló előtt ülő kis csoportra. Valami megmagyarázhatatlan
borzongás futott végig rajta. Pietro, Adam és Annette derűsen
hallgatták Vicky meséjét, hogyan talált rá erre a lakásra, de Victoria a
vidámság felszíne alól jól ismert rémképet látott újra felbukkanni.
Úgy érezte, mintha visszalépett volna az időben, tavasz van, este, és
ott áll a larrimore-i teraszon, ahol Ruth és Bruce találkozott,
miközben Vicky egy új tánclépésre tanítgatta Corkyt. Ismét zátonyra
került, csak ezúttal nem lemezeket cserélget, hanem püspökkenyeret
vág, diót visz, amit valójában Vickynek kellene csinálnia.
Természetesen Vicky szívesen segítene, ha eszébe jutna, de ebben a
pillanatban teljesen belemélyedt abba, hogy lekösse a fiatal vendégek
figyelmét.
Victoria majdnem rosszul lett, felvett egy kanalat, és az illatos,
fahéjas, fűszerezett bort kezdte kevergetni, és háttal állt a szobának,
amíg sikerült egy kicsit összeszednie magát. „Ez az én hibám. Mindig
a dolgok szélére sodródom, ha anyu a közelemben van – szidta saját
magát. – Nem engedhetem, hogy ez megismétlődjön. Tennem kell
valamit. Nem állhatok és várhatom tehetetlenül, amíg minden
megismétlődik.”
Ebben a pillanatban Pietro kivált a csoportból, és hozzálépett.
– Ne légy már olyan házias, Larri – mondta vidáman, és kivette
kezéből a diós tálcát, amit Victoria sietve felkapott.
– Miért hívsz most Larrinak? Soha nem szólítottál így!
 – De mondtam, hogy illik rád, és azt hiszem, áttérek rá! Vicky és
Victoria nagyon egyformán hangzanak, túlságosan cikis, nem
gondolod? – kérdezte egy hunyorítással.
Ezt a szleng szót Pietro Victoriától vette át, és Victoriának az is
eszébe jutott, hogy a Madonna-rajzzal kapcsolatban használta a
múzeumban. Vajon ennek a délutánnak az emléke ötlött fel
Pietróban is? De mire Victoria eldönthette volna, Pietro elment.
Vicky hirtelen ráébredt háziasszonyi kötelezettségeire, és
odasietett, hogy felszolgálja a glöggöt, amely aztán mindenkit
átmelegített és feloldott. Victoria csak egy csészével ivott, a csésze
alján maradt, borban ázott mazsolákat még jobban élvezte, mint a
forró folyadékot, mégis érezte, hogy egy kicsit felenged. Adam és
Annette egymásnak vetett háttal a kandalló előtti szőnyegen ültek, és
Pietro, aki kipirult arcával még sokkal inkább olasz volt, mint valaha,
a heverő karfájára támaszkodott, és tökéletesen elégedettnek tűnt.
Óhatatlanul – mint mindig, ha Pietro és Adam, a két utolsó éves
hallgató együtt voltak – szóba jöttek a kis folyóirattal kapcsolatos
tervek. Annette nyilvánvalóan jobban ismerte ezt a dolgot, mint
Victoria, és – Vickyre is tekintettel – megpróbálta megmagyarázni a
vállalkozás célját és az indulás körüli bonyodalmakat.
– Az elgondolás igazán nagyszerű – dicsérte. – De szükségünk van
támogatókra.
– Nevezzük tőkéscsoportnak– mondta Pietro.
Vicky elgondolkozva felemelte a fejét.
– Nem gondoltatok még arra, hogy valami jótékony célú partit
rendezzetek? Otthon, Larrimore-ban, ha bármi okból pénzre van
szükségünk, mindig ez segít. Táncos összejövetel a Country Clubban,
egy vacsora, tudjátok…
– Túl bonyolult – mondta komoran Adam.
– A nagy pénzt, amit lehetett, már összekapartuk – mondta Pietro,
mint aki hangosan gondolkozik. – Most, ahogy a tőkepénzesek
mondják, a kis adakozókat kell megnyernünk. Lehet, hogy ennek
valami jótékony célú koktélparti vagy valami hasonló módja van;
mindenkit ellátnánk itallal, azután közölnénk, természetesen nagyon
tapintatosan, hogy a tíz dollárt vagy többet adományozók nevét a
könyv hátsó oldalán felvesszük a támogatók névsorába. –
Reménykedve nézett körül. – Mit szóltok ehhez az isteni szikrához?
– Szikra? Végeérhetetlen szónoki körmondat – dünnyögte a
szerkesztőtárs. – Azt hittem, sose fejezed be.
Annette a gyakorlati oldaláról nézte a dolgot.
– Ehhez először is egy nagy ház kell, kinek van olyan?
– Egy fél tucat embert fel tudnék sorolni.
Adam számolgatni kezdte az ujjain a számba jöhető pártfogókat,
akiknek nagy lakásuk van, amikor Vicky hirtelen felkiáltott:
– Miért ne vennétek sorra mindet? Hat parti többet hoz, mint egy!
– Természetes. Ez a kvantumteória – vágta rá komoly képpel, de
évődve Pietro.
– Van ebben fantázia – mondta tovább szövögetve a gondolatot
Vicky. – Én szívesen adnék itt egy kisebbfajta partit; nagyon intim és
meglehetősen bohém lenne. A gazdag emberek néha szeretik az
ilyesmit. Azután ebből a vendégseregből, akiket meghívunk, további
háziasszonyok adódnának, akik vállalják az újabb partikat.
– Ez olyan, mint a levéllánc – tiltakozott Victoria. – Valaki mindig
elejti a láncot, és lesheted az eredményt; Az ilyesmi soha nem sikerül.
– De lehet, hogy ez sikerül – mondta Adam, és félretolva Annette-
et, felegyenesedett. – Mit veszíthetünk? – nézett kérdőn Pietróra.
– A szünidő alatt semmi értelme a próbálkozásnak – ellenkezett
Pietro. – De januárban, amikor megcsappan á társadalmi élet… te
Larri, lehet, hogy anyádnak egészen jó ötlete támadt.
És Vicky ötlete, mint a nekilódult lavina, percről percre
nagyobbnak tűnt, vagy legalábbis Victoria úgy érezte… Lehet, hogy
ezt a lelkesedést a glögg fűtötte, de bizonyos, hogy az ötlet – ahogy
közeledett az éjfél – egyre jobban és még annál is jobban tetszett.
Mikor Pietro távozni készült, a lelkesedés már a tetőfokára hágott, és
kész terveik voltak a szünet utánra. Sőt az időpontot is kitűzték,
amikor újra összejönnek itt, és elhozzák Vickynek a meghívandók
névsorát.
– Üzlet, üzlet, üzlet! – panaszkodott álmosan Annette. – Szépen
megkoronáztuk a karácsonyestét! – De valójában inkább elnéző volt,
mint haragos, amint jó humorérzékkel, mosolyogva Pietróról
Adamra nézett.
Victoria ott állt, és nézte a távozó vendégeket. Minden különösebb
lelkesedés nélkül kiáltotta utánuk a „Kellemes karácsonyt!”;
csalódott volt, és ismét úgy érezte, hogy kívül rekedt. A parti ismét
Vickyé lesz, mint ahogy az ötlet is az övé volt. Victoria saját, külön
világát a pusztulás veszélye fenyegette, úgy forgott, mint egy
szélmalom, és ő kétségbeesve kapaszkodott az egyik szárny végébe.
Pietróba kapaszkodni. A kezébe kapaszkodni, amint elbúcsúzott
tőle, az ígéretébe kapaszkodni, hogy majd telefonál. Az örömbe
kapaszkodni, ami elfogta, amikor egymás mellett álltak a lépcsőn, és
a karácsonyi éneket hallgatták, miközben Pietro egy kis csomagot
dugott a kabátzsebébe. Kapaszkodni, megcsúszni, zuhanni…
– Boldog karácsonyi ünnepeket! – kiáltotta ismét. – Jó éjszakát!
Az ajtó kilincse kattant, Vicky ráfordította a kulcsot, azután
nyújtózkodva és ásítva visszajött a szobába.
– Tetszenek a barátaid – mondta. – Olyan csodálatos az
ügyszeretetük, nem? – Aztán enyhe gúnnyal megkérdezte: –
Gondolod, hogy ez az újság jó lesz valamire?
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Victoria a fürdőszobába ment, az egyetlen helyre, ahol egyedül

lehetett, hogy kibonthassa a csomagot, amit Pietrótól kapott. Kivette
a dobozt a kabátzsebéből, elrejtette ócska flanel fürdőköpenyébe, és a
szívéhez szorította, míg csendesen bezárta az ajtót.
Vicky boldogan, karácsonyi dalokat dúdolva ürítgette a
hamutartókat a kandallóba, elmosta a csészéket és a tésztástálat.
Nyilvánvaló volt, hogy rendkívüli sikernek könyvelte el az estét, és
Victoria tudta, hogy ha megpróbálná elmagyarázni a saját
szempontját, csak megbántaná az anyja érzéseit. Elrontaná a
karácsonyt anélkül, hogy bármit is nyerne vele.
Közben kibontotta a madzagot, amely összetartotta az ügyetlenül
bebugyolált kis csomagot; levette a papírt a kis, piros dobozról,
amelyben egy kürt alakú talizmán volt. A hagyomány szerint
szerencsét hoz. Ez a szellemes, latin ajándék nagyon is Pietróra
vallott. Victoria sajnálta, hogy nem vett neki semmit, de felébredt
benne és megkísértette a régi félelem, hogy túlságosan elsieti a
dolgokat.
Amikor lefeküdt az összecsukható ágyba, a kis dobozt a párnája alá
csúsztatta, mint egy igazi talizmánt. Talán ha reggel felébred, ismét
minden érdekelni fogja, és örülni fog az életnek. Talán az üresség,
amit a gyomorszája tájékán érez, csak az izgalom és a bor miatt volt.
Talán nem is történt semmi, ami a jövőt beárnyékolná.
A karácsonyra virradó reggel is segített meggyőzni őt, hogy este
lehetetlenül érzékeny volt. Amikor kinyitotta a szemét, Vicky már a
kávét főzte; a frissen rakott tűz barátságosan ropogott.
– Kellemes karácsonyt! – kiáltott Victoria, és Vicky, miközben
vidáman viszonozta a jókívánságot, gyorsan megölelte,
A kandalló mellett reggeliztek: sorra felbontották az ajándékaikat,
és tűzbe dobták a csomagolópapírt. Stan bácsi mindkettőjüknek
küldött ajándékot: Victoria fél tucat nylonharisnyát kapott, Vicky
karkötőt, amin egy zsuzsu lógott: egy szív. Victoria azonnal a saját kis
olasz zsuzsujára gondolt, amelyet Pietrótól kapott, és amit még nem
mutatott meg Vickynek.
– Tizennyolc karátos arany – mormogta Vicky enyhe
meglepetéssel, és elismerően forgatta kezében az aranycsecsebecsét.
– Hát ez a Stan igazán édes pofa!
Jellemző megjegyzés volt: ragaszkodó és mégis lekicsinylő, és
Victoria nem tudta volna megmondani, hogy melyik érzés az
erősebb. Vicky felcsatolta a karkötőt a csuklójára, és együtt viselte a
másik karkötővel, amelyet valaha Johnny Logantól kapott.
– Szép a kettő együtt, nem? – Szemmel láthatóan nem csinált
problémát abból, hogy így összekeveri az érzelmeket.
Késő délután Ruth Graham telefonált, akinek Victoria egy
karácsonyi lapon megadta a lakáscímet:
– Kihasználom a kedvezményes karácsonyi utazást – vallotta be
Ruth –, és most szeretnék szállást kérni tőletek egy éjszakára. Jövő
kedden fogadnak a Radcliffe és a Wellesley Egyetemen
bemutatkozásra. El tudnátok helyezni?
– Természetesen – mondta habozás nélkül Victoria, és élénken
hadonászott Vicky felé, aki kissé megdöbbent, és tanácstalanul
széttárta a karját.
– Én a földön is elalszom, ha kell – suttogta a kezével befogott
kagyló felett. – Azon légy, hogy a Radcliffe sikerüljön – szólt ismét a
telefonba. – Én is oda szeretnék bejutni.
Vicky, aki minderről most hallott először, meglepetten felrántotta
a szemöldökét.
– Nem túlságosan nagyok ott a követelmények? – kérdezte, amikor
Victoria letette a kagylót. – Nem lenne szórakoztatóbb egy olyan
koedukált egyetem, mint például a Duke?
Victoria jóízűen nevetett.
– Nem a szórakozás kedvéért megyek egyetemre, anyukám drága.
Azért megyek, hogy tanuljak.
– És nem tudod összekapcsolni a kellemeset a hasznossal?
Ez már nagyon úgy hangzott, mintha a régi vitát akarnák
megismételni, amely az Adams Akadémiára való átiratkozást
megelőzte, és hogy röviden elejét vegye, Victoria témát változtatott.
 – Remélem, nem haragszol Ruth miatt? Talán tudok szerezni
kölcsön egy hálózsákot.
– Majd kimódoljuk valahogy – mondta Vicky, aki az ilyen dolgokat
mindig könnyedén vette. – Én is örülök, hogy viszontláthatom
Ruthot.
Ez egyszerű, magától értetődő megjegyzés volt, Victoria mégis egy
csipetnyi sértettséget érzett benne. „Lassan olyan érzékeny leszek,
mint a macska a forró háztetőn – gondolta magában. – Észhez kell
térnem, mielőtt az egész szünidőmet elrontom.”
De bármennyire igyekezett is megzabolázni az érzelmeit, a szűk
lakás csak fokozta az érzékenykedését. A karácsonyt követő hét végén
ez az érzékenykedés már odáig fajult, hogy Vicky legártatlanabb
megjegyzéseire is olyan mogorván-gorombán reagált, hogy saját
magát is megvetette érte, de uralkodni nem tudott magán. Vicky
csodálatosan nyugodt volt, de Victoria olykor nagyon is jól látta azt a
rémült villanást a szemében: mint aki azon töpreng, hol esett hiba
kettőjük kapcsolatában.
Victoriában ilyenkor egy pillanatra felébredt a hajlandóság, hogy
odaszaladjon az anyjához, és megölelje, de az ilyen ellágyulások
gyorsan elmúltak, és továbbra is olyan merev maradt, mint a
kifeszített kötél.
Pietro, mint ahogy ezt előre megmondta, a családi ünnepségekkel
volt elfoglalva. A Caravacchi nemzetség – teljes létszámban – együtt
volt, és Pietrótól is elvárták, hogy a család közelében maradjon. Hétfő
délután azonban telefonált, és megkérdezte, hogy átugorhatnak-e
kedd este Adammel, hogy véglegesen tisztázzák a parti részleteit. A
kagylót Vicky vette fel.
– Természetesen – mondta és hozzátette: – Előre is örülünk.
– És mi lesz Ruthtal? – kérdezte Victoria, amint Vicky átadta neki
a kagylót.
Vicky vállat vont.
– El is felejtkeztem róla. De semmi baj. Több ember, jobb
hangulat.
„Ez az anyám egész filozófiája, egyetlen mondatban összegezve” –
gondolta Victoria később, amikor egyedül sétált a ligetben, és
igyekezett megnyugtatni zaklatott idegeit. Az utcasarokról már
eltűntek a Télapók, de a galambok és mókusok kinn voltak; kopott
ruhás öregemberek papírzacskóban kenyérmorzsát és amerikai
mogyorót vittek nekik, és az állatok körülsereglették őket. A hideg,
téli nap rásütött az összetaposott, szürke hóra, és rózsaszín fényt
vetett a Beacon úti ablakokra. Volt valami megnyugtató a bostoni
tájban; valami enyhülést adó és rendíthetetlen. Hazafelé menet
Victoria is úgy érezte, hogy rossz hangulata a „börtönláz” eredménye,
ahogy a nagyapja szokta mondani. Túlságosan sokáig volt bezárva
ebbe a picurka lakásba.
A Charles és a Chestnut út kereszteződésénél vett egy csokor
mimózát az utcai virágárustól. Amikor otthon átnyújtotta, mint egy
békezászlót, Vicky láthatóan meghatódott.
– Ó, szívem, köszönöm szépen! – Nagy gonddal elrendezte a
pihekönnyű virágos ágakat, miközben elégedetten hümmögött. –
Tudod – mondta –, ha nem kellene gyorsírást tanulnom, inkább
virágrendezést tanulnék.
Ebben a kijelentésben inkább valami humoros őszinteség volt,
mint panasz, és amint Victoria hirtelen felismerte, fényt vetett Vicky
alapvető személyiségére. Vicky nem arra való, hogy hivatalban
dolgozzék, és ebben a kis zugutcában lakjék. Úgy nevelték, mint az
előkelő dél-amerikai lányokat, akiknek nem diplomára, hanem
szabad térségre, virágokra, nevetésre és emberekre van szükségük a
boldoguláshoz.
Különös volt a bátor asszonyt látni anyjában, Victoria most mégis
átérezte, milyen nagy erőfeszítésbe és bátorságba kerülhetett
Vickynek elhatározni, hogy elvégzi ezt a tanfolyamot. A bostoni tél
talán örömet és szórakozást jelentett az olyan lányoknak, mint Polly
Bartlett, de egy olyannak, mint Vicky, nem is kihívás volt, hanem
istenítélet. Napról napra elmenni egy búbánatos kereskedelmi
iskolába, hazajönni egy üres lakásba, saját magának megteremtenie a
lehetőséget, hogy emberek legyenek körülötte; emberek, akik
valójában az életet jelentik számára.
Victoria pillanatnyilag inkább sajnálta, mint irigyelte az anyját, és
viselkedésében teljes fordulatot eredményezett ez. Az elkövetkező
huszonnégy órában gyengéd és megértő volt. Jókedvűen készültek
Ruth érkezésére is. Közösen kitakarították a lakást, ágyat húztak,
friss vizet adtak a virágoknak, és együtt találták ki, hogy mi legyen
vacsorára. Azután Victoria elment bevásárolni.
A Pinckney utca végén találkozott John Sawyerrel, aki mint egy
elveszett lélek imbolygott a folyó felé.
– Miért nem mentél haza vakációra? – kérdezte meglepődve
Victoria.
– Hazamentem, de a szüleim éppen elutaztak Európába – mondta
John egyszerűen. – New York nagyon elhagyatott volt, elhatároztam,
hogy visszajövök, de itt is elég elhagyatott minden.
– Gyere el hozzánk ma este, ha kedved van – mondta azonnal
részvéttel Victoria. És elmesélte Vicky lakását, Ruth várható
érkezését, meg hogy Pietro és Adam is ott lesznek, hogy megbeszéljék
a tervbe vett folyóirattal kapcsolatos jótékonysági partit. – Anyu
mindig azt mondja, hogy több ember, jobb hangulat.
John szíves örömest elfogadta a meghívást, és egészen korán, még
mielőtt Victoria és Ruth kedvükre kibeszélgethették volna magukat,
már megjelent. Szerencsére Vicky ügyesen feltalálta magát: félrehívta
Johnt, és elmeséltette magának mindazt, ami a Harvardon folyt,
miközben a lányok izgatottan tovább fecsegtek iskolai élményeikről,
gondjaikról.
– Victoria – kérdezte halkan Ruth –, ez a Pietro, aki eljön, ő az,
akiről írtál?
Victoria bólintott, de jelezte, hogy nem akar itt, a nyílt színen
beszélni róla, viszont örült, hogy Ruth szeme felcsillant.
– Majd meghalok, hogy lássam! – suttogta Ruth. – Nagyszerű
lehet…
– Idősebb – figyelmeztette Victoria –, de nagyon érdekes ember. –
Majd óvatosan: – Legalábbis azt hiszem. – Hozzátette: – Bruce hogy
van?
Ruth vállat vont.
– Kezdünk elhidegülni – mondta meglehetősen közönyösen.
Ebben a pillanatban csengettek. Victoria elpirult, a szeme
ragyogott; kisietett a hallba, és a keze szinte reszketett mohóságában,
amikor a kilincsre tette.
 A két fiatalember, mintha az északi széllel jött volna, a hideg úgy
vette őket körül, mint egy lerázhatatlan gyűrű. Egész úton a magazin-
embriójukat tárgyalták, és miután bemutatkoztak Ruthnak, és a
szokásos hellóval tudomásul vették John jelenlétét, azonnal rátértek
a témára.
– Ki kell találnunk egy nevet – mondta Pietro. – Nem dobhatunk
be egy partit egy névtelen újság javára.
Tennessee Williams hatása alatt, akit jól ismert, Ruth felvetette az
első nevet:
– Szörny?
Pietro megjátszotta a sértődöttet.
– Ez a lap nem a Szörny lesz, hanem a Szépség. Mást!
– Itt vannak mindenféle szemlék – mondta John. – Az Örökzöld
Szemle, a Kis Szemle…
– Ez valójában nem is szemle lesz – szakította félbe Adam. –
Valami sokkal tágabb és hajlékonyabb. Nem gondolod, Pete?
Pietro helyeselt, míg Victoria kíváncsian Ruthra pillantott, hogy mi
a benyomása Pietróról. Ruth azonban átült John Sawyer mellé:
összedugták a fejüket, és halkan beszélgettek.
– Valami egészen más, nem mindennapi címet kellene kitalálni –
mondta Vicky. – Valami, nos, valami mulatságosat.
John egy pillanatra megszakította a beszélgetést Ruth-tal.
– Mi a véleményetek a Galaxisról? – kérdezte, de senki sem
válaszolt.
– Hullámtaraj? – kérdezte halkan, bátortalanul Victoria. – Nagyon
Új-Anglia íze van.
– Nem szabad provinciálisnak tűnnie! – hárította el gondolkozva
Adam.
– Első Olvasó?
– Túl tetszelgő.
– Megfigyelő?
– Dédanyám is ásítana tőle!
Dobálták a neveket, mint az aprópénzt a kútba, de Adam szerint
egyik sem volt olyan, ami megragadta volna az ember fantáziáját.
 – Igaza van Vickynek, valami avantgarde cím kellene. Van egy
princetoni muki, aki a Hájas Apát címet adta a lapjának. Ez semmit
sem jelent, csak arra jó, hogy felkeltse az érdeklődést.
– Mi lett a lap sorsa? – kérdezte kíváncsian Pietro.
– Nem tudom – vallotta be Adam. – Úgy rémlik, hogy érdeklődés
híján megszűnt.
A nevetést, ami Adam szavait követte, Vicky törte meg:
– Ha halandzsanevet akartok, mit szólnátok a Kövér Nyúlhoz?
Victoria egészen elképedt.
– De mit jelent ez?
– Hát – mondta Ruth – a nyúl nagyon szapora állat. És egy
talpraesett nyuszi lényegében éppen olyan jó márka lehet, mint egy
orosz agár.
– A Kövér Nyúl – ismételgette kuncogva Pietro! – Elég komikus,
de fülbemászó. Mit gondolsz, Adam?
– Hát, ha figyelembe vesszük az egyre gyakoribb ütődött címeket,
elmegy – mondta Adam, és vállrándítással fejezte be a mondatot.
– Fogadjuk el ezt, mint munkacímet, és tovább gondolkozunk –
javasolta Pietro. Magasra emelte képzeletbeli poharát, és Vickyre
köszöntötte. – Salute!
– Erről jut eszembe! – Vicky felugrott, és kiszaladt a konyhába
almaborért és perecért.
– Segíthetek? – kérdezte Pietro, és követte.
Victoria, mintha gyökeret vert volna a székben, sebzett tekintettel
követte őket: a gyanakvás felébredt benne, és elárasztotta. Megint a
régi história?
Az este hátralevő részében lopva állandóan Pietrót figyelte, és úgy
tűnt, hogy lényegesen nagyobb figyelmet szentel az anyjának, mint
amennyit a köteles udvariasság megkíván. Vicky élénk és jókedvű
volt, egészen belegabalyodott az első próbaparti terveibe, és
végigvette a két fiúval a meghívandók névsorát.
Victoria átült Ruth és John mellé, befurakodott a társaságukba,
mintha velük akarta volna körülbástyázni magát a helyzet ellen,
amellyel nem tudott szembenézni. Ruth, aki szemmel láthatóan
semmi kivetnivalót nem talált a dologban, szívélyesen fogadta, de
nyilvánvaló volt, hogy John sokkal jobban szeretné kettesben
folytatni a beszélgetést Ruthtal.
– Larri, gyere ide – hívta egy idő múlva Pietro. – Megbeszéljük az
időpontot. Mit szólnál január harmadikához? Azaz újév utáni
vasárnap. – Feléje tárta a karját; mintegy bevonva őt a csoportba.
Hálásnak kellett volna lennie ezért a gesztusért, de Victoria –
Pietro és Vicky tekintetét kerülve – ímmel-ámmal közeledett. Úgy
érezte, mintha meghalt volna benne valami, és képtelen volt
bármiféle lelkesedést kicsiholni magából a tervvel kapcsolatban,
amely oly nyilvánvalóan Vickyé volt.
– Ami engem illet, nekem az egyik dátum éppen olyan jó, mint a
másik – mondta közömbösen, és alig vette észre a kissé gondterhelt,
nyugtalan kifejezést, ami ezekre a szavakra Pietro arcán megjelent.
Tudta, hogy a beszélgetés csakhamar általánossá válik, de ő, némán
és kábultan, ismét ott áll az oldalvonalon.
De amíg Victoria egyre inkább apatikus lett, Vicky szinte
kivirágzott. Ö, aki a leghétköznapibb összejövetelből is partit tudott
kovácsolni, úgy viselkedett, mintha a legnagyobb szerencsének
tartaná, hogy vendégeit itt tisztelheti, akiknél ha egész Bostont
átkutatná, sem találna elragadóbb társaságot.
Victoria valósággal megkönnyebbült, amikor az estének vége volt,
és a három fiatalember elment megkeresni Pietro kocsiját, amely
néhány sarokkal arrébb parkolt. Ruth, akinek fárasztó napja volt,
kimerülten ásítozott, és Vickynek másnap reggel kilenc órakor
megbeszélése volt az egyik belvárosi kereskedelmi tanfolyam
vezetőjével, úgyhogy mindannyian azonnal ágyba bújtak. A hátsó
ablakon keresztül, amelyet egy kissé benyitottak, hogy az éjszakai
hideg levegőben szellőzzön a szoba, bevilágított a hold egyik csücske;
hosszú idő múlva Victoria, a könyökére támaszkodva, a röpke
holdfényt figyelte az anyja álomba merült arcán. A haja szétzilálódott
a fehér párnán, az arca – smink nélkül – sápadt volt és nagyon szép,
csak egy kicsit kimerültnek tűnt. „Nem tudom kárhoztatni Pietrót, ha
úgy látja, hogy csinos és jópofa, ahogy valóban az” – gondolta
boldogtalanul Victoria.
Másnap reggel, mielőtt a lányok még egészen felébredtek volna,
Vicky már indulásra készen állt.
 – Hagytam nektek kávét és narancslevet – mondta Victoriának,
miközben szeretettel megcsókolta Ruthot.

A kandalló előtti szőnyegen eltöltött éjszaka után meggémberedve,

Victoria utálattal nézte magát a fürdőszoba tükrében. A haja fakó és
élettelen, a szeme karikás volt. Még Ruth jelenléte sem szerzett
örömet. Érzelmileg teljesen kiszikkadt.
De a hajdani szobatárs fecsegett, mint egy kis szarka.
– Egyvégtében imádom az anyádat – mondta –, de egyedül lenni is
jó. Most aztán igazán beszélgethetünk.
 Victoria arca megrándult.
– Miről? – kérdezte unottan.
– Természetesen Pietróról. Jóval idősebbnek látszik, de rettentően
édes, és valahogy izgatóan idegen. Ami a megjelenését illeti, állati!
Máskor egy ilyen dicséret zene lett volna Victoria fülének, de ezen
a reggelen még választ sem talált.
– Örülök, hogy tetszett – mondta erőtlenül.
– Ó, igen! Tetszett John és Adam is, és azt hiszem, nagyszerű, hogy
mind ilyen jól kijöttök egymással. Csodálatos lehet, hogy Vicky is
Bostonban van, és van egy ilyen hely, ahová elhozhatod a barátaidat.
– Az én barátaimat? – Victoria szeme majdnem felnyársalta
Ruthot. A kávéskanna, amelyből éppen kávét töltött, megállt a
kezében. – Az én barátaimat? Ne légy már teljesen vak!
– Mit jelentsen ez?
– Hát nem látod, mit csinál az anyám? Mit tehetek én ellene? Ez az
ő lakása, az ő partija, az ő újságja lesz, ő találta ki a címet is, nem?
Mielőtt az ember észrevenné magát, Pietro már az ő barátja lesz.
Csak várj!
– Kisbéka! Te féltékeny vagy! – suttogta döbbent meglepetéssel
Ruth.
– Féltékeny? Meg tudnám ölni!
– Victoria!
– Természetesen nem szó szerint értem. – Állkapcsa görcse
engedett, és elfelejtkezve a kávéról, ernyedten leült. – Ruth! –
nyöszörgött, reménytelenül széttárt kézzel, és forró könnyek
buggyantak ki a szemhéja alól. – Mitévő legyek?
– Valóban nagyon sokat jelent neked – gondolkozott hangosan
Ruth.
– Mindent.
– Szerelmes vagy belé?
A túl egyértelmű szóra Victoria a kamasz lányok ellenszenvével
megrázta a fejét.
– Szerelmes? Ezt még nem lehet tudni. Mi csak most kezdtük
megszeretni egymást. Tudunk beszélgetni egymással, érted?
 – Természetesen – mondta Ruth olyan melegen, hogy Victoriából
csak úgy dőlt a sok fojtogató érzés.
– Pietro valami olyasmit jelent a számomra, amit nem tudok
megmagyarázni… Az életemet. Megkedvelt engem! Tudom, hogy
nagyon nagy hülyeség, de még csinosnak is tartott.
– Csinos is vagy – mondta Ruth. – Persze nem éppen ebben a
pillanatban. De csak úgy ragyogtál, amikor tegnap este Pietro
megérkezett. – Azután kritikusan szemügyre vette Victoriát. –
Tudod, úgy az este közepe felé veszítetted el a ragyogást. Mogorva
lettél. Nem is értettem, miért. – Átment, és felvette a kávéját,
amelyet Victoria letett. – Vicky nem akart rosszat – mondta egy
kortyintás után. – Ő természetéből adódóan ilyen eleven és túláradó.
Született parti-lány. És a saját módján, azt hiszem, igyekezett segíteni
neked.
Victoria felállt, és fel-alá sétált a szobában.
– Igen, határozottan anyás volt!
Ruth zavartan pislogott a csésze széle fölött.
– Nem hiszed el, de szerintem egyáltalán nem vette észre, hogy
fájdalmat okoz neked.
– Akkor nagyon buta! – füstölgött Victoria.
– Nem éppen buta – mondta Victoria meglepetésére Ruth. – Csak
nem méri úgy fel a dolgokat, mint te. Ő, hogy is mondjam, nem olyan
érzékeny.
– Mi az hogy nem! Különben nem kaszálná el minden udvarlómat!
– köpte ki Victoria, most már teljesen elvesztve az önuralmát.
Ruth hirtelen kiegyenesedett, és nyíltan megkérdezte:
– Milyen udvarlókat? Nem Pietro az első?
Victoria alapvető becsületessége legyőzte a haragot.
Vállat vont.
– Első és talán az utolsó – mondta saját becsületességétől
felhevülve, azután megfagyva.
– Ne légy nevetséges! Ha tényleg azt hiszed, hogy Vicky
megpróbálja elvenni őt – mondta határozottan Ruth –, akkor
küzdened kell!
 – Küzdeni? Anyu ellen? – Az ötlet képtelenségét egy keserű kacaj
fejezte ki. – Volnál szíves megmondani, milyen fegyverekkel?
– Természetesen – válaszolta Ruth – ésszel vagy fiatalsággal.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Majdnem, majdnem sikerült Ruthnak bátorságot önteni

Victoriába, de abban a pillanatban, amikor ismét egyedül maradt,
belesüppedt a reménytelenség ingoványába. Nem lehetett méltó
ellenfele egy olyan élénk teremtésnek, mint az anyja, aki úgy libbent
be a lakásba, mint a tavaszi szellő, és úgy jelentette be, hogy felvették
a titkárnői iskolába, mintha ennél nagyobb szerencse nem is lenne a
világon.
– Január negyedikén kezdek – mondta. – Nem hangzik máris
hivatalosan? A körmeim túl hosszúak, és néha a helyesírás ellen is
vétek, de egyébként úgy vélik, hogy fogom bírni.
Az Adams Akadémián szintén negyedikén kezdődött a tanítás, és
Victoria már alig várta. Úgy gondolt az elkövetkező napokra, mint a
tisztítótűzre, amikor ki kell bírnia, hogy gyakran lássa együtt az
anyját és Pietrót, miután a partival kapcsolatos tervek egyre inkább
központi problémává váltak.
Annette elhatározta, hogy szilveszterre meghívja néhány barátját
vacsorára, és Pietro telefonon átadta a meghívást Victoriának.
– Annette mondta, hogy kérdezzük meg édesanyádat is, nincs-e
kedve velünk tartani. Egyébként talán egyedül lenne, nem?
Victoriának kedve lett volna megkérdezni: „És a te anyád? Ö nem
lesz egyedül? És törődik vele valaki is?” Nagy erőfeszítéssel
uralkodott magán, és meglehetősen nyugodtan mondta:
– Majd megkérdem. Köszönd meg Annette-nak a nevemben,
kérlek.
De még mielőtt letette volna a kagylót, tudta, hogy nem fogja
átadni a meghívást Vickynek. Amikor az év utolsó estéjén Pietro
körülbelül kilenc órakor érte jött, már kabátban várta az
előszobában.
– Viszontlátásra! – szólt gyorsan a vállán keresztül Vickynek, aki a
heverőn kuporogva, unottan forgatott egy divatlapot.
– Viszlát, drága! Jó mulatást! – szólt vissza Vicky anélkül, hogy
felkelt volna.
 Victoria megkönnyebbült, mert Pietro éppen azt kérdezte:
– Édesanyád nem jön? Sajnálom.
Hogy valóban sajnálta, vagy csak udvarias volt, Victoria nem tudta
volna megmondani, de most már végre kettesben voltak, és először
azóta, hogy megkezdődött a karácsonyi szünet. Victoria határozottan
feltette magában, hogy minden bűntudatot kivet a szívéből, és
elhatározta, hogy ezen az estén jól fogja érezni magát.
De minden pillanatban az anyja képe kísértette. A társaság tagjai,
akiket Annette meghívott, idősebbek voltak; a vendégek inkább
Vicky, mint az ő korosztályához tartoztak. Egy férfi, agglegény és
építész, külön azért lett meghíva, hogy Mrs. Logannal találkozzon.
– Hallottam, hogy az édesanyja milyen nagyszerű nő. Kár, hogy
nem tudott eljönni – mondta Victoriának.
Pietro, aki ezt meghallotta, nem tett megjegyzést, csak Victoriának
volt az az érzése, hogy csúfondárosan néz rá, mintha a falat, amit
Victoria épített kettőjük közé, szeretné lerombolni.
Éjfélkor egymás kezét fogva elénekelték az Auld Lang Syne-t,
aztán Adam megpörgette Annette-et, és alaposan szájon csókolta.
Pietro átölelte Victoria derekát, és lehajolt, hogy a homlokát
gyengéden megsimítsa az ajkával.
– Boldog újévet, Larri – mondta. – És váljon valóra minden
reményed. – Aztán megfordult, megcsókolta a háziasszonyt, a többi
lányt, egyiket a másik után, mintha ez valamiféle hagyományos
szertartás része lett volna.
Victoriának – ez lévén az első felnőtt szilveszteri partija – mindez
új élmény volt. A szokásos újévi csókolózást meglehetősen
visszataszítónak találta, és minden egyes újabb ölelésnél
összerázkódott. Adam kapott ezen, és évődni kezdett vele, és Victoria
percről percre gyerekebbnek és ügyetlenebbnek érezte magát. Végre
Pietro is felfogta, hogy Victoria mély vízben kapálózik, és nemsokára
kifogy a lélegzetből.
– Szökjünk meg vacsora előtt – ajánlotta. – Fáradtnak látszol, és
nekem is nehéz napom lesz holnap. A nővérem családi partit ad,
utána pedig megígértem, hogy elviszem zio Arrizót Framinghambe
kocsival, egy unokaöccséhez, akit minden évben egyszer meg szokott
látogatni.
 Victoria nagyon is benne volt a távozásban. Megköszönte Annette-
nak a vendéglátást, és feltűnés nélkül kisurrant Pietróval; örült, hogy
kiszabadult a füstös szobából, és nagy élvezettel szívta be a hideg
éjszakai levegőt. Egyedül volt Pietróval, a feszültség enyhült.
Szorosan hozzásimult a kis kocsiban, és a békének még ezért a rövid
kis intermezzójáért is hálás volt.
Az út Cambridge-től Beacon Hillig túlságosan is rövid volt.
Csillagos éjszaka volt, a folyó és körülötte a szürke, belvárosi
épületek elmosódó körvonalai olyan lágyan olvadtak egymásba, mint
egy Albright-festmény. Victoria nem is igyekezett beszélgetni. Örült,
hogy megszöktek a partiról, de bárcsak ki lehetett volna tolni az
időpontot, hogy hazaérjenek.
– Nem kellett volna elhozni ide téged – mondta váratlanul Pietro.
– Túlságosan fiatal vagy.
– Tudom – felelte sóhajtva Victoria. – Ne haragudj.
– Hogy haragudnék? Az én hibám volt – erősködött Pietro. –
Jobban kellett volna tudnom. – Azután megkérdezte: – Vicky miért
nem jött?
– A feje fájt – sietett a hazugsággal Victoria.
– Ó!
Pietro nem hitt neki, és Victoria tudta ezt, de nem vonta vissza a
füllentést, és ismét némaságba burkolózott, ahogy elkanyarodtak a
folyónál, és hóbuckák között végighajtottak a West Cedar úton. A
lakás ajtaja előtt Victoria konvencionálisan megkérdezte:
– Bejössz?
Csak arra nem számított, hogy Pietro igennel felel.
– Egy percre, ha édesanyád még fenn van.
– Fenn vagyok még! – kiáltott ki Vicky a nappaliból, és álmos
szemmel, de mosolyogva megjelent az ajtóban. – Boldog újévet, édes!
– Magához húzta Victoriát, és megölelte, azután Pietro felé emelte az
arcát. – Boldog újévet! – mondta ismét.
Pietro lehajolt, és részvéttel megcsókolta Vickyt, amit Victoria,
helytelenül, gyengédségnek vélt. Levegő után kapkodott, azután
szétrobbant a gát – és kacagni kezdett. Csillapíthatatlan, hisztérikus
kacagás volt, mint a csuklás, amely független az ember akaratától, és
ami az első néhány percben nagyon hasonlított az iskolás gyerekek
kínjára, akik képtelenek az órán úrrá lenni nevethetnékjükön.
Csakhogy itt nem volt semmi humor, és amikor Victoria végül
lélegzethez jutott, kimondta a legmaróbb szavakat, amelyek csak
eszébe jutottak:
– Legjobb lenne, ha magatokra hagynálak benneteket!
– Victoria! – Vicky hátralépett, mintha megütötték volna, és Pietro
leejtett kézzel, elképedve állt.
Victoria maga is megdöbbent saját kitörésétől, mégis képtelen volt
bocsánatot kérni.
– Miattam ne zavartassátok magatokat – mondta, és ledobta a
heverőre a kabátját.
Pietro gyorsan és kényszeredetten búcsúzott. Vicky bezárta
mögötte az ajtót, azután visszajött, hogy elővegye Victoriát.
– Miféle ördög bújt beléd? – kérdezte. – Nem értem!
– Nem érted?
– Victoria, kérlek! Az ember nem gyűlöli a macskát azért, hogy
megöli a madarat, mert ez a természete. Nem haragudhatsz rám
azért, mert szívélyes vagyok: ez az én természetem.
Victoriában olyan élesen merült fel a jelenet, hogy szinte a színeket
is látta: amikor Stan az iskola kérdésében az ő pártjára állt, ő Stan
nyakába ugrott és megcsókolta. Felrémlett előtte Vicky páni félelmet
sugárzó arca, amint Stan válla fölött rápillantott. De mi értelme lett
volna felásni ezt az esetet, amelyet Vicky biztosan régen elfelejtett
már.
– Akkor tartsd meg a szívélyességedet a saját korosztályod
számára – mondta lassan és keserűen Victoria. – Pietrót hagyd ki!
Kimondta hát! Az elhangzott szavakat nem lehetett visszaszívni,
sem az anya és lánya között támadt szakadékot bocsánatkéréssel
áthidalni. Úgy feküdtek le, hogy egyikük sem szólt egy szót sem.
Victoria összeszorította a fogát, hogy visszatartsa a hisztérikus sírást.
A sírás a végső megalázkodás lenne. A szűk kis lakás önuralmat
kívánt.
Később, talán fél óra múlva Vicky felkelt, bement a fürdőszobába,
bevett két aszpirint, de Victoria még ezt a vigaszt sem vette igénybe.
Nagyon is ébren, de behunyt szemmel, mereven feküdt, nehogy
Vickynek eszébe jusson megpróbálkozni a kibéküléssel, de közben
mélységesen szégyellte magát. Mit tett ezzel a néhány, leplezetlenül
bosszúálló, féltékeny szóval? Még mindig maga előtt látta Pietrónak a
gonosz gyanúsítástól elborzadt arcát, ahogy először hitetlenül, aztán
visszarettenve nézett rá. És később ráébredt, hogy örökre elvesztette.
Mint egy fuldokló matróz, aki a viharos tengeren egy szál deszkába
kapaszkodik, úgy kapaszkodott Victoria az egyetlen, törékeny
reménybe: a partiba, amely még hátravolt, és amelyet most már meg
kellett tartani. Pietro kénytelen lesz még egyszer eljönni ide.
De hogyan lehetne ezt jóvátenni? Hogyan tudná valaha is
megmagyarázni ezt a minden mértékkel mérve is megbocsáthatatlan,
érző ember számára felfoghatatlan viselkedést? Hogy a gyökerek egy
zavaros múltba nyúltak vissza, hogy mindehhez kapcsolódott valami,
nem javított helyzeten. Pietro legmerészebb képzeletében sem tudna
képet alkotni magának azokról a bénító élményekről, amelyeket
Larrimore-ban mint Vicky lánya elszenvedett. Nem, az ostoba bakfist
láthatta benne, aki nemcsak Annette szilveszteri partijára, hanem
minden komoly dologra éretlen, és legfőképp ahhoz, hogy társaságot
és megértést nyújthatna egy Pietro korú férfinak.
„Az anyám hibája” – mondogatta keserű dühvel magában,
ugyanakkor mégsem hitte, mert tudta, hogy Vicky igazat beszélt,
amikor azt mondta: ez az én természetem. Vicky rendkívül szerette
az embereket, különösen a férfiakat. A flört olyan természetes volt
számára, mint a levegő. Tizenhat éves fiú vagy hatvanéves ember – a
maga módján mindkettőt egyformán vonzónak találta, mindegyiket
elbájolta, és mindegyiknek kedveskedett. És mégsem volt az, akit
könnyű kis nőnek lehetett volna nevezni. Attól a naptól kezdve, hogy
Johnny Logan meghalt, senki sem vette le a lábáról.
Vicky egyenletesen, mélyen lélegzett: aludt. Victoria hanyatt feküdt
a keskeny ágyon, és azon gondolkozott, hogy ez feltétlenül hűségre
vall. Mert a csinos Vicky nem szűkölködött kérőkben, komoly
udvarlókban. Stan bácsi most is hetente telefonált Larrimore-ból,
igaz, néha megszidta Vickyt, hogy túllépte a csekkszámláját, máskor
csupán azért, hogy hallja, ahogy Vicky dallamosan belehallózik a
telefonba. A hangja vidám és friss volt, ha a legújabb bostoni
élményeiről mesélt; máskor, ha azt hallotta, hogy Stan megfázott és
gyengélkedik, gyöngéd és aggodalmas. Ritkán jött zavarba, mint ma
este, miután Pietro hirtelen elrohant, és Victoriát egyre jobban
kínozta a lelkiismeret. Lehet, hogy ő, és nem az anyja a hibás?
Nem. Ez nem igaz! Reggelre elaltatta titkos kételyeit, és ismét
beleásta magát a saját igazába. Vickyvel szemben udvarias volt, de
tartotta a távolságot, és egész nap – mind a ketten – csalóka
fegyverszünetet tartottak.
Közben Victoria egyre a telefont várta, bár volt egy olyan fájdalmas
előérzete, hogy Pietro nem fogja felhívni. Újra és újra megfogalmazta
a magyarázatokat és mentségeket. Úgy érezte magát, mint egy
gyerek, aki az iskolaigazgató előszobájában várja, hogy ráolvassák
megbocsáthatatlanul gyalázatos bűnét. Az ételnek fűrészporíze volt,
és Vicky minden igyekezete, hogy megszokott képét mutassa, csődöt
mondott. A parti, amelyet ettől a naptól számítva két napra terveztek,
mint Damoklész kardja lebegett Victoria feje felett, még gondolkozni
sem mert rajta.
Este Vickynek – akitől az egyik új ismerőse kikönyörögte, hogy
menjen el vele moziba – sikerült megszöknie, és Victoria egyedül
maradt; fel és alá járkált az üres lakásban. Éppen akkor, amikor a
legkevésbé számított rá – Vicky még alig érhetett a sarokig – élesen
megszólalt a telefon. Victoria ijedten felugrott: óvatosan közelítette
meg a készüléket, és remegő kézzel felvette a kagylót.
– Igen – suttogta végre.
Aztán mintha letaglózták volna: nem Pietro, csupán egy férfihang
volt, akit nem ismert fel.
– Beszélhetnék Victoria Logannal?
– Én vagyok.
– Ó, szia! – hangzott megkönnyebbülten, és volt a
hanghordozásban valami meghatározhatatlan, ami ismerősnek tűnt,
de Victoria nem tudta hova tenni. – Carlo Caravacchi – mondta a
hang.
Victoria meglepetésében épp hogy egy ó-t tudott kinyögni.
– Itt vagyok a városban, egy családi összejövetelen voltam a
nővéremnél, és körülbelül egy órám van, mielőtt kimegyek a
reptérre. El tudsz jönni a Parker-szálló halljába?
Ez a kérdés olyan hirtelen jött, és annyira váratlan volt, hogy
Victoria csak dadogott.
 – A… azonnal?
– Azonnal!
Főnöki hang volt, udvarias, de ellentmondást nem tűrő, teljes
engedelmességet követelő.
– Igen, igen, azt hiszem, igen.
– Hát akkor siess, bébi, nincs sok időm.
Victoria felkapta a kabátját, egy sálat tekert a fejére, és tette, amit
parancsoltak. Meglátott egy utasra vadászó, cirkáló taxit,
megállította, megadta a címet, és izgalomtól remegve meglapult a
sarokban.
Valami történt Pietróval? Carlo hangja annyira komoly volt,
annyira nem hasonlított önmagára, hogy nem merte megkérdezni.
Carlo a szálloda halljában, az ajtó mellett állt, összeráncolt
homlokkal, de széles mosolyra derült az arca, amint meglátta
Victoriát.
– Ne nézz olyan riadtan! – és karon fogta. – Nem eszlek meg.
Választ sem várva a bárba irányította, ahol a főpincér egy
homályos sarokba ültette őket; saját magának whiskyt szódával,
Victoriának – meg sem kérdezve, hogy mit szeretne – gyömbérsört
rendelt.
– Bocsáss meg, talán udvariatlannak látszom – mondta –, de kevés
az időm. Azért kértelek ide, hogy beszélhessünk.
– Miről?
– Az öcsémről és az újságjáról – mondta kereken Carlo. – Van
fogalmad arról, hogy mit jelent ez a vállalkozás Pietro számára?
– Azt hiszem, igen – rebegte még mindig elhaló hangon Victoria.
Carlo előrehajolt, és rákönyökölt az asztalra.
– Pete alkotó ember. Hallatlan intenzitással hisz a dolgokban, a
dolgokban és az emberekben. Érted?
Victoria nagy szemmel, rémülten bólintott. Mennyit tud Carlo?,
Mit akar mondani? A közvetlen és lelkes hálaadásnapi pajtás eltűnt:
itt a sikeres jogász ült, és aggódott valakiért, aki drága neki.
– Pietro elmondta nekem, hogy mennyit segíttek, te és az anyád.
De te, úgy tűnik, valamit elszúrtál. Mit csináltál?
 – Elszúrtam? – ismételte Victoria bután.
– Ki vele, Victoria: mondd el a papának. Pete nem beszél. Csak azt
hajtogatja, hogy: „A nők, a nők!” S ez legalábbis nyomra vezetett.
– Az anyám! – mondta sietve Victoria. – Mindent elront. Miért
nem hagyta békén Pietrót?
Carlo szeme tágra nyílt, és halkan füttyentett.
– Hallottak már ilyet? Féltékeny vagy a saját anyádra! És én még
azt hittem, hogy értelmes lány vagy.
Victoria konokul bámult az érintetlen pohárra.
– Te nem tudod, mi történt! – robbant ki. És egyszerre mesélni
kezdett arról az időről, amit még Larrimore-ban töltött, mielőtt
Bostonba jött. Megpróbálta elmagyarázni, hogy Vicky milyen
csodálatos, milyen ragyogó, milyen magasan felette áll minden
szempontból, és hogy következésképpen mennyire fontos, hogy
Pietro kizárólag csak az övé legyen: Vickynek egy parányi kis köze
sem lehet kettőjük dolgához. Csak úgy dőlt belőle a szó: haragos,
keserű szavak; még a szavak is tele voltak indulattal és
kétségbeeséssel, mert azt akarta, hogy megértsék. Carlo a jeges
whiskyt szürcsölgetve, nyugodtan hallgatott, de megértés helyett
inkább meglepetés és enyhe megütközés tükröződött az arcán.
Amikor Victoria végre elhallgatott, azt mondta:
– Egy olyan férfit, mint Pietro, nem vehetsz birtokba. És nem
zúzhatsz össze egy olyan élő embert, mint amilyennek az anyádat
elképzelem. Miért nem kezdesz a változatosság kedvéért egy kicsit
tisztán, világosan gondolkozni? Az öcsém szeret téged. Nem hiszem,
hogy szerelmes beléd, de azt hiszem, nagyon szeret. Friss vagy és
fiatal, és egészben véve természetes, már amikor nem úgy viselkedsz,
mint egy elkényeztetett kölyök.
Victoria még mindig lehajtott fejjel ült. Ebben a zsúfolt bárban
nem sírhatott, mégis – hangos cuppanással – egy nagyon is látható,
nagy könnycsepp pottyant a gyömbérsörbe.
– Utállak! Mindnyájatokat utállak! – mondta, két kezével
szorongatva a poharat.
Carlo kinyújtotta és rátette a kezét Victoria kezére, és hirtelen így
szólt:

Ö É
 – Önmagadat utálod, Victoria. Én nem tudom, hogy hol, de valahol
nagy hibát csináltál. Miért nem mész oda Pietróhoz, és miért nem
próbálod megmagyarázni? Pietro csak a legjobbat tételezi fel rólad,
nem érted? Szeret téged. Vagy legalábbis szeretett.
A múlt idő megijesztette Victoriát. Felnézett, megpróbálta kitalálni
Carlo gondolatát.
– Miért törődsz egyáltalán velem?! – robbant ki belőle hirtelen a
méltatlankodás.
– Mert nekem is tetszel – mondta gyöngéden Carlo. – Azt hiszem,
nagyszerű nő leszel, ha felnősz. – Kópésan kuncogott. – Ha felnősz!
Válaszképpen halvány mosoly jelent meg Victoria arcán.
– Talán legjobb lesz, ha mindent elmondok neked – mondta.
– Miért, nem mondtál el mindent?
Victoria megrázta a fejét, aztán hirtelen észbe kapott, hogy az újévi
csók túlságosan nevetséges lenne ahhoz, hogy elmondja.
– Nem. – És hirtelen ismét magára talált. – Meggondoltam. Azt
hiszem, nem helyes, ha egy lány mindent, de mindent elmond egy
férfinak. – Kivette a zsebkendőjét, erősen kifújta az orrát, aztán
egyenesen Carlo szemébe nézett. – Bocsáss meg – mondta. – Bocsáss
meg, hogy ilyen problémás gyerek vagyok, de sokat segítettél nekem.
Azt hiszem, most mát tudom, hogy mit kell tennem.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Útban hazafelé, az elhagyatott éjszakai utcákon – ahol csak elvétve

bukkant fel néhány hazafelé csellengő alak, aki újév napját Beacon
Hill-i házaknál ünnepelte – Victoria furcsa módon úgy érezte,
mintha Carlo szidása feloldotta volna a szégyenkezés alól.
Először életében megértett egy esetet, amit valamelyik könyvben
olvasott egy angol diák „célravezető” fenyítéséről. Fizikai fájdalmat
érzett, mintha megverték volna, de a kedve visszatért. Felemelt fejjel
elhaladt a városháza kivilágított kupolája előtt, és ismét elég erősnek
érezte magát, hogy szembenézzen a jövővel, jóllehet tudta, hogy
mindent újra kell kezdenie.
A féltékenység szó úgy lebegett fel a tudatában, mint egy elsüllyedt
kísértethajó ijesztő roncsai. „Nem vagyok féltékeny – mondta
magában és erről meg kell győznöm Pietrót is, hogy az a legfőbb hiba,
hogy túlságosan fiatal és tapasztalatlan vagyok. Vissza akarom
szerezni mindenáron, de ha nem sikerül, ezzel is szembe kell
néznem. És a Kövér Nyúl-partit nem adjuk fel. Már nem lehet
visszatáncolni.”
Szerencsére Vicky nem az volt, aki könnyen visszalép. Még akkor
sem, ha a barátságos légkör, amelyben a tervek megszülettek,
meglehetősen szertefoszlott. Victoria tudta, hogy az anyja déli jó
modora átsegíti a partit a zökkenőkön. Minden úgy fog menni,
mintha mi sem történt volna a három legjobban érdekelt ember
kapcsolatában.
Adam – a negyedik érdekelt ember – ártatlan volt, és ebben az
adott pillanatban nem szerepelt Victoria gondolataiban. Átfutott a
sarkon, a Joy utcába, hogy mielőbb hazaérjen, és felhívhassa Pietrót.
De hirtelen megállt, és meglassította lépteit. A gondolat, hogy
telefonál Pietrónak, megijesztette. Mit mondhatna szavakkal,
amelyek egy városon keresztül hatolnak el hozzá, amelyek úgy
robbannának be a hálaadásnap emlékét idéző szobába, mint a
bombák? Hogyan kérhetne bocsánatot úgy, hogy Pietro könnyebben
megértse?
 Benyitott a lakásba, és mint egy gyerek, ledobta a kabátját a
padlóra, azután leült a heverőre, és a telefont bámulta.
Nem, képtelen felhívni. A legjobb esetben is kényelmetlen érzés
lenne beszélni valakivel, aki mérföldekre van tőle, akit nem láthat,
akinek nem érzékelheti a reakcióit, akinek az arcát csak emlékezete
zavaros üvegén át láthatja. Nem a szavakkal volt gondban, hanem a
beszéddel; az írás viszont erős oldala volt. Felugrott, kétségbeesetten
kutatott valami jegyzetpapír után, de egy halom félredobott kesztyűn
és harisnyán kívül semmit sem talált Vicky komódjában. Végül is a
gépírástankönyve mellett talált egy köteg géppapírt, amely anyja első
útját várta az üzleti világba. És felfedezett egy régimódi
csekkszámlaborítékot is: Victoria Larrimore Logan, Larrimore, S.
C.
A levél nem volt épp ragyogó, mert nagyon sietett: tizenegy órakor
ürítették a sarkon a levélszekrényt, és ezt nem késhette le. Megírta
Pietrónak az igazat: mélységesen fájlalja, hogy úgy viselkedett, mint
egy toporzékoló gyerek. Kérve kérte, hogy felejtse el az esetet, és
megalázkodás nélkül, de még egy lehetőséget kért.
Hogy megismerhettelek – írta –, sokat jelentett számomra. Nem
tudom megmondani pontosan, hogy mit, de úgy érzem, hogy ez az
első igazán jó dolog, ami valaha is történt az életemben. Legfőképp
azt szeretném kérni, hogy ne add fel a partit. Ez sokat jelenthetne a
„magazinnak”, és ha utána úgy határozol, hogy nem akarsz többé
találkozni velem, nem kell magyarázkodnod.
Anélkül hogy még egyszer elolvasta volna, összehajtotta a papírt,
betette az önragasztós borítékba, a pontosság kedvéért kikereste a
watertowni címet. Bélyeg után nézett, de nem talált. Végül is kapott a
Charles utcában, az inspekciós gyógyszertárban, és épp mielőtt a
levélszekrényt kiürítették volna, becsúsztatta a levelet.
Vicky már otthon volt, amikor visszaért, és érezhetően izgatott
volt.
– Hol jártál?
Victoria megpróbált könnyed lenni.
– Csak kimentem sétálni – válaszolta tőle telhetően gondtalanul.
– Nem szeretem, ha éjszaka egyedül sétálsz az utcán – mondta
Vicky meglehetősen szigorúan. – Nem Larrimore-ban vagyunk. Ez
egyszerűen veszélyes.
– Ó, anyu, igazán! – tiltakozott Victoria, de az aggodalom, amely
Vickyből áradt, melegséggel töltötte el. Végül is nem rossz, ha az
embert ajnározza a családja, még ha az egyszemélyes család is.
*
Hidegen és tisztán virradt fel a parti napja. Victoria, aki még
mindig nem kapott hírt Pietrótól, ólomlábon járkált a lakásban. Két
óra felé megjelent Adam – egy óriási csokor krizantémmal, amit a
cambridge-i gyorskiszolgáló boltban vett. Úgy ugrálta körül a lakást,
mint egy szolgálatkész luftballon, és úgy viselkedett, mintha mindez
a legjobb móka lenne.
– Pete telefonált egy órával ezelőtt, hogy fél négy felé itt lesz –
említette futólag.
Victoria mozdulatlan arccal, de majdnem hallhatóan felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől. A szíve vadul dobogott, és olyan izgatottan
nézte az óráját, hogy majdnem megvágta az ujját, amikor uborkát
szeletelt a szendvicsekre. Hogyan fogja Pietro üdvözölni őt? Mit
mondhatna neki válaszképpen? Itt fognak találkozni, ebben az
egyszobás lakásban – amelyik nemsokára tele lesz emberekkel –,
ahelyett hogy csak néhány percre is, de egyedül lehetne vele.
Csengettek. Victoria teljesen elvesztette a fejét. Úgy állt a készülő
szendvicsei előtt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és így Vicky
nyitott ajtót, és fogadta Pietrót. A hangja vidám és szívélyes volt,
nyomát sem árulta el zavarnak vagy neheztelésnek. Őszintén örült,
hogy láthatja Pietrót, begyömöszölte a kabátját az amúgy is zsúfolt
szekrénybe, és modorával, ami mindig csodálattal töltötte el
Victoriát, éreztette vele, hogy milyen fontos, milyen nélkülözhetetlen,
milyen csinos, minden ízében igazi férfi.
Victoria is megpróbálta utánozni az anyja higgadtságát,
hátrapillantva üdvözölte Pietrót, azután visszafordult, hogy majonézt
kenjen a felszeletelt kenyérre.
– Adjon nekem is munkát – hallotta Pietro hangját.
– Természetesen – válaszolta azonnal Vicky. – Felállíthatja a bárt,
amíg Adam begyújt a kandallóba.
A következő félórában – azonkívül, hogy Pietro és Victoria nagyon
csendesek voltak – semmi említésre méltó nem történt. Vicky és
Adam gyors tanácskozásokat folytattak, és a lakás egyre
ünnepélyesebb hangulatot öltött. Négy óra előtt néhány perccel
csengettek.
– Nem, ez nem lehet vendég! – kiáltott Vicky. – Fél ötöt
mondtunk, nem? Adam, maga nyisson ajtót.
Nos, valóban nem vendég érkezett, hanem távirat jött, amelyet
személyesen kézbesítettek. Adam hozta be a szobába.
Vicky izgatottan feltépte.
– Larrimore-ból – mormolta, azután hangosan olvasta: – „Ötkor
érkezem bostoni tárgyalásra, utána lakására jövök, Stan”
Victoria első gondolata az volt, hogy Stan bácsi jellemző módon
nem lépte túl a tíz szót. Vicky azonban sóbálvánnyá vált.
– Mit csinálunk vele? – kérdezte.
– Nem neked kell elszállásolnod. Nyilván szállodában lakik –
nyugtatta Victoria.
– Nem arra gondolok. A partira, mindenre… itt…
– Gazdag? – kérdezte reménykedve Adam.
– Nem értitek – nyöszörgött Vicky meglepően nyugtalanul. –
Nagyon konzervatív bankár, és félek, hogy nem fog tetszeni neki ez a
bohém társaság.
– Ugyan, anyu! Nem vagyunk annyira csodabogarak – bátorítgatta
Victoria. – A lakás pedig nagyon szép.
De a vendégek, akik fél ötkor szállingózni kezdtek, meglehetősen
különböztek azoktól, akiket Stanley Cartwright Larrimore-ban
megszokott. Volt egy pocakos műpártoló Van Dyck-szakállal és
monoklival; egy ragyogó, fiatal író, aki szintén szakállt viselt, és
hajlamos volt arra, hogy megbotránkoztassa az embereket; három
jómódú, zöldövezetbeli özvegyasszony, akiknek a fiatal írók voltak a
gyengéi, és egy harvardi professzor meg a felesége, akik Észak-
Kambodzsában töltöttek egy évet ásatásokon.
Ennek a társaságnak a közepébe csöppent be Stan bácsi, aki arra
számított, hogy itt csak Vickyvel és esetleg Victoriával találkozik.
Victoria volt az, aki – szendvicses tállal a kezében – ajtót nyitott.
– Micsoda meglepetés! – kiáltotta őszinte örömmel. – Amint látod,
vendégeink vannak. Engedd meg, hogy levegyem a kabátodat.
 Kezébe nyomta a tálcát, és Stan a szendvicsekkel vonult be a
szobába, ott felfedezve Vickyt, akit természetesen egy sereg nevető
ember vett körül. Vicky azonnal otthagyta a társaságot, melegen
üdvözölte, és maga után húzva, sorra bemutatta a vendégeknek,
azután az újabban érkezők üdvözlésére sietett. Victoria, aki a tálcáért
jött, összeakadt Pietróval, és bemutatta Stannek. A két férfi, felmérve
egymást, kezet fogott, azután Stan Victoriához fordult, és nagyon
udvariasan így szólt:
– Megmondhatom neked, édes, hogy nagyon csinos vagy?
Victoria, aki nem tudta, hogy ez most tréfa vagy komoly, habozva
állt. Vicky nevetett.
– Lassan elveszti a gyerekes dundiságát – mondta, mintha minden
a legnagyobb rendben lenne közöttük.
Stan tekintete változatlanul Victorián pihent.
– Nagyon szép leszel idővel – mondta.
– Minőségi előrejelzés – tréfált Victoria a család régi barátjának
kijáró bizalmaskodással, annak ellenére, hogy Pietro is jelen volt. –
Pedig már abban reménykedtem, hogy bókolsz nekem.
– Valóban bókolok, ifjú hölgy. A legkomolyabban. Egy kicsivel
több élet, egy kicsivel több szerelem, és úgy kifeslesz, mint a rózsa.
Victoria önkéntelenül elpirult.
– Stan bácsi, te határozottan viktoriánus vagy – mondta
elmenőben.
Pietro követte, és váratlanul egy sarokba húzta.
– Szeretnék négyszemközt beszélni veled! – suttogta sürgetően. –
Megkaptam a leveledet, de még mindig nem értem. Miféle ördög
bújt beléd múltkor este?
Ha nem pontosan ugyanazokat a szavakat használta volna, mint az
anyja, Victoria egyszerűen csak megismételte volna a bocsánatkérést.
De a megfogalmazás módja, közvetlenül Stan bácsi ékes bókjai után,
tárgyilagos válaszra késztette:
– Sajnálom, hogy goromba voltam – mondta elfogulatlanul –, de
abban a pillanatban rettenetesen elkapott a düh.
– Miért? – És Pietrón látszott, hogy őszintén nem érti.
 – Neked nem az anyámmal volt randevúd, hanem velem – suttogta
sziszegve Victoria.
– Persze, te csacsi, hát persze hogy veled volt. De felháborodni
azon, hogy egy csókkal boldog újévet kívántam Vickynek! Édes
gyermekem, sajnálom az anyádat. Nem látod, hogy milyen
szánalomra méltó?
– Szánalomra méltó? Anyu? – Victoria teljesen megrémült.
Pietro majdnem szomorúan bólintott.
– A vidámsága csodálatos, de egy kissé túl szép, hogy igaz legyen.
Keserves igyekezetébe kerül, hogy fiatal maradjon.
– Shh! – figyelmeztette Victoria, de érezte, hogy térde megcsuklik
a megkönnyebbüléstől, bár a darabjaira tört világ minden kicsi része,
furcsa módon, úgy kerengett körülötte, mint egy szétszórt pakli
kártya. – Shh! – suttogta.
Miután háttal állt, nem látta Vickyt, aki a konyhába igyekezett, de
egy szempillantásra megállt, és leplezetlen rémülettel bámult rájuk.
Mire Victoria körülnézett, Vicky már hallótávolságon kívül volt, csak
a cipője sarka kopogott a konyha tégláin, hamisan, vidáman verte az
indulót.
Pietro, aki Victoriát figyelte, szintén nem vette észre, hogy valaki
elment mellettük.
– Senki sem hallott semmit – nyugtatta meg halkabban.
Victoriának most valami olyan érzése támadt, hogy meg kell
védenie az anyját, és meg kell szidnia Pietrót.
– Csak vigyázz! Egyébként azt hiszem, hogy csúnya dolog volt,
amit mondtál.
– Sajnálom – vágta rá Pietro de egy kicsit rád kellett ijesztenem,
hogy megértsd. Szeretlek, Larri drága. Szeretem az egyenességedet,
az ártatlanságodat, még a hóbortjaidat is. De ne ijessz el magadtól,
ahogy mostanában tetted. Olyan jól éreztük magunkat, amikor
egyedül voltunk.
– Majd újra megpróbáljuk – mondta lágyan Victoria, és mert az
összetört világ minden kis darabja most ismét összeállt, sokatmondó
pillantással nézett rá. Pietro szereti, mindennek ellenére még mindig
szereti. Úgy érezte magát, mintha egy repülő szőnyegen állna, és a
mosoly, amit Pietróra villantott, mielőtt visszament volna a
vendégekhez, csupa remegő ígéret volt.
Stanley Cartwright, aki az egyik vendégtől a másikhoz lépett,
elegáns, sötét üzleti ruhában, gondosan begombolt mellénnyel, olyan
volt, mint egy szárazra vetett hal. Inkább másokat hallgatott, mint
beszélt, és amikor észrevette, hogy Victoria szabad, egyenesen
hozzálépett és megkérdezte:
– Meddig maradnak itt ezek az emberek?
– Nem tudom, talán még egy óráig – mondta Victoria, és
megmagyarázta a parti célját, ami nagyon meglepte a larrimore-i
bankárt.
 – Lehet, hogy ez nektek, gyerekeknek jó – mondta Stan halkan –,
de nem tudom, hogy Vickynek mi keresnivalója van ebben a
félbolond irodalmi társaságban.
– Azt hiszem, igyekszik úgy viselkedni, mint aki mindenben benne
van – morogta védekezőleg Victoria. Aztán megkérdezte: – Üzleti
ügyben jöttél Bostonba, Stan bácsi?
– Részben. Egy bostoni bank segítségével előnyös kölcsönt kapunk
egy larrimore-i ingatlanspekulációhoz. De van egy másik ok is – mély
lélegzetet vett – : haza akarom vinni Vickyt.
 – De hát még csak most jött!
Stan legyintett, mintha mindez jelentéktelen mellékkörülmény
lenne.
– Tudom, tudom. Mit számít az? Hiányzik, érted, Victoria? Soha
nem gondoltam arra, hogy ennyire hiányozni fog. Vicky nélkül túl
szomorú, elviselhetetlen a karácsony Larrimore-ban.
Mindez nem volt meglepő, és Victoria sajnálta Stant, de egyáltalán
nem volt biztos abban, hogy sikerül Vickyt hazavinnie.
– Ismered anyut – mondta. – Beiratkozott egy kereskedelmi
tanfolyamra.
Stanley Cartwright felhorkant.
– Én adtam neki az ötletet, hogy ne üljön ölbe tett kézzel, és egy
kicsit reálisabban gondolkozzon a pénzről. Az átkozott pazarlása! –
tört ki váratlanul, aztán hozzátette: – De nem maradhat itt! –
Körülnézett a szegényes lakásban. – Ez nem neki való hely.
Ebben a pillanatban Adam kipirulva megérintette Victoria vállát.
– Hagyd abba, húgom – mondta. – Szendvics kell még.
Victoria kivette a fridzsiderből a zsírpapírba csomagolt
utánpótlást, és úgy vélte, hogy egyetért Stan bácsival. Ez a lakás nem
a legmegfelelőbb keret Vicky számára. Vickyhez damasztabrosz és
kristálycsillár illik, nem téglapadló és geránium.
„De nekem nagyszerű lenne – gondolta meglepetéssel Victoria. –
Boldog lennék, ha ilyen házban kezdhetném a házasságomat.”
Ez a halvány gondolat, mely úgy lebbent át az agyán, mint egy
könnyű fátyol, hirtelen megdobogtatta a szívét. Milyen könnyű a
mélyből a magasba repülni! És boldogan elábrándozott. „Igen,
néhány év múlva talán éppen ez lesz az otthonom.”
Mert hogy soha nem fog visszamenni lakni Larrimore-ba, abban
biztos volt. Victoriához olyan város illett, mint Boston vagy New York
– színházakkal, képtárakkal, pezsgő szellemi élettel. Nagyszerű dolog
lesz ellátogatni Larrimore-ba, ha magába akarja szívni az ültetvények
békéjét, az álmodozó folyó susogását, az öreg tölgyfákról lehulló
mohafátyol szépségét. De számára már nem Larrimore jelenti az
életet. Soha többé!
 A vendégek egyenként, kettesével-hármasával szedelőzködni
kezdtek. Amikor az utolsó reménybeli pártfogó is elment, Adam – a
kis szőnyegen dzsiggelve – bejelentette, hogy hat ember hajlandó
partit adni, aztán Annette és ő is búcsúzni kezdtek.
– Olyan vagy, mint Jackie Gleason – tréfált Pietro.
– Úgy is érzem magam, mint Jackie Gleason! – rikkantott Adam. –
Minden porcikám táncol. Gyere, Annette, guruljunk le a dombról!
Pénzszagot érzek. Nagyszerű, édes pénz! Pénz, pénz, édes pénz! Édes
Vicky, édes Victoria, isten áldjon benneteket!
Végül már csak Pietro és Stanley Cartwright maradt; Victoria csak
akkor vette észre, hogy az anyja teljesen kimerült. Élénk és sötét
szeme most zavarosnak tűnt a fáradtságtól.
– Eltakarítunk – erősködött Victoria, mert látta, hogy az anyja
undorral néz az üres poharakra, szétszórt hamutartókra. – Pietro és
én mindent megcsinálunk. Te csak ülj le, és beszélgessetek Stan
bácsival.
– Igen, ülj le – sürgette Stan, és a heverőhöz húzta Vickyt.
Lehajolt, lehúzta lábáról a magas sarkú papucsot. – Kuporodj fel és
pihenj. Már azt hittem, hogy ezek az emberek soha nem mennek el.
– Ugyan, Stan! Olyan jól sikerült parti volt! – hallotta Victoria az
anyja automatikus tiltakozását, amelyből csak az őszinteség
hiányzott. Engedelmesen felkuporodott a heverőre, és
megkönnyebbült sóhajjal dőlt a párnákra, miközben Victoria a
szennyes edényt takarította el.
Pietro munkájában, ahogy fürgén ide-oda surrant a szobából a
mosogatóig, ahol már zubogott az edényekre a forró víz, határozottan
rendszer és ügyesség volt.
– Mintaférj lesz belőled – tréfált Victoria – egy dolgozó asszony
mellett.
– Nem biztos, hogy engedem majd a feleségemet dolgozni – vágta
rá Pietro meglehetősen hetykén. – De miután még saját magamat
sem tudom eltartani, egy kicsit korai erről beszélni.
Nevettek, könnyűnek érezték magukat, és összevissza fecsegtek
mindenről: a vendégekről, a Kövér Nyúlról, az iskolakezdésről;
Victoria elmosta a poharakat, tányérokat és a hamutartókat, Pietro
törölgetett, és egyikük sem sokat törődött a két öregebbel a szoba
másik végében.
Aztán Victoria felfigyelt rá, hogy Vicky már nem hever a párnákon.
Előredőlve, figyelmesen ült, mint akkor, Larrimore-ban, amikor
Victoria elhatározása ellen hadakozott, hogy északon folytassa az
iskoláit.
– De nem lehet – siránkozott. – Hat hónapra kivettem a lakást, és
holnap kezdem az iskolát, reggel kilenckor. – A mondat második
felét valami enyhe irtózattal ejtette ki.
– Nevetséges – mondta Stanley Cartwright. – Az egész dolog
teljesen nevetséges. Felnőtt ember vagy, Vicky. Miért nem tudsz
végre felnőtt ember módjára viselkedni?
„Most jön a vita – gondolta aggodalmasan Victoria. – Vicky
mindig kiborul, ha Stan bácsi diktátorként lép fel.” De legnagyobb
meglepetésére, Vicky hallgatott, Stant nézte, aki most fel-alá járkált a
heverő előtt, mintha valóban Vickyre figyelne. És akkor, minden
átmenet nélkül, Vicky a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
Victoria meg volt döbbenve. Oda akart futni, hogy megvigasztalja
az anyját; kedve lett volna megütni Stan bácsit. De ugyanakkor
Pietrót is szerette volna megkímélni egy ilyen szerencsétlen jelenet
látványától.
Míg tehetetlenül, bűvölten figyelt, Stanley Cartwright – mit sem
törődve azzal, hogy látják vagy hallják – Vicky mellé ült, és a karjába
vette.
– Ne sírj! – könyörgött, és vállához szorította Vicky fejét. – Kérlek,
ne sírj! – és a szájával simogatva a haját, halkan, suttogva beszélt
hozzá.
Pietro úgy tett, mintha mit sem venne észre, Victoria a kelleténél
nagyobb csörömpöléssel dobálta az ezüstöt a mosogatóba, mintha
egy láthatatlan ajtót csukna be, de közben várta a kitörést, ami nem
következett be.
Ehelyett Vicky – harisnyában – elment a konyha előtt a
fürdőszobába, amikor visszajött, a haja meg volt fésülve, az orra
bepúderozva, csak a szeme csillogott nedvesen.
– Elmegyek Stannel a szállodába, amíg leadja a bőröndjét, azután
Locke-Obernél vacsorázunk – mondta, és bebújt a cipőjébe. –
 Legalábbis, drágám, ha neked megfelel.
– Ez nekünk is nagyon jó lesz – mondta nyomatékosan Victoria
helyett Pietro. – Már ha Larri csinálhat nekem rántottát.
Stan bácsi, aki maga volt a megtestesült udvariasság, meggyőződés
nélkül bár, de megkérdezte:
– Nincs kedvetek velünk jönni?
– Nem. Itt hagyjuk őket – szólt közbe sietve Vicky. – Azt akarom,
hogy ma este csak az enyém légy.
Azután, elkapva Victoria meghökkent pillantását, hirtelen
elnevette magát, és gyengéden belekapaszkodott Stan karjába.
– Ó – nevetett –, ne nézz úgy, mintha valami döbbenetes dologról
lenne szó. Stan, mondjuk meg nekik most, azonnal!
Vicky elhallgatott, mintha engedélyre várna, és Victoria kissé
kábultan megkérdezte:
– Mit akarsz megmondani?
Stan bácsi nagyon szertartásosan kezdte.
– Van szerencsém bejelenteni – mondta, és szemében hirtelen
felsugárzott a birtokló büszkesége –, hogy megkértem édesanyád
kezét, és ő igent mondott.
Stan akarata ellenére olyan cikornyás volt, a kifejezésmódja olyan
ódivatú, hogy Victoria másodpercekig azt hitte, hogy tréfál.
Még a lélegzete is elakadt, azután felkiáltott meglepetésében:
– Anyu! Ennyi év után? De hiszen ez nagyszerű! – Őszintesége,
ahogy Vickyhez repült, hogy megölelje, feledtette a tapintatlanságát
is. – Stan bácsi, hát sikerült? Nagyszerű, gratulálok!
Pietro, aki nem ismerte a dolgok hátterét, kissé döbbenten állt,
mire Victoria és Vicky egymás szavába vágva igyekeztek
megmagyarázni a történteket.
A teljes zűrzavarnak, miután egyikük sem tudott összefüggően és
logikusan beszélni, végül is Stan vetett véget azzal, hogy elráncigálta
Vickyt, mielőtt a fiatalok egyáltalán gratulálhattak volna.
– Később még látjuk egymást – ígérte, de ez a „később” elég
bizonytalanul hangzott.
 Victoria és Pietro a bejáratig kísérték őket, és onnan figyelték
Stant, aki egy ormótlan, régimódi bőröndöt cipelt, és Vickyt, aki
lélekszakadva előreszaladt, hogy taxit fogjon.
Victoria, aki még mindig nem ocsúdott fel a meglepetésből,
élénken integetett, ahogy Vicky megfordult inteni Stannek, hogy
siessen.
– Jellemző, nem? – kuncogott. – Anyu csinál programot, és én
itthon maradok.
Pietro visszahúzta Victoriát a hallba, becsukta az ajtót, aztán
erősen átölelte.
– Hol lennél szívesebben? – kérdezte. – Hol lennél szívesebben,
mint itt?
Erre őszintén csak egyet lehetett felelni. És Victoria ez egyszer nem
fontolgatta Vicky fejével, vajon illendőbb-e kibúvót keresni ilyen
helyzetben, hanem belefúrta az arcát Pietro vállába, és gyengéden
suttogta:
– Sehol. Sehol másutt a világon!
 Tizenhárom éven felülieknek

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő és a szöveghűséget ellenőrizte: Tótfalusi István
Műszaki vezető: Gonda Pál.
Képszerkesztő: Csejdy Virág
Műszaki szerkesztő: Székely Ágnes
74800 példány, 14,5 (A/5) ív, MSZ 5601-59
Készült a Zrínyi Nyomdában, rotációs ofszeteljárással (76.1198/1)
Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
IF 2442 – e – 7779