Full download ebook at ebookstep.

com

Dowload The Poppy War R F Kuang

http://ebookstep.com/product/the-poppy-war-r-f-kuang-2/

OR CLICK BUTTON

DOWLOAD EBOOK

Download more ebook from https://ebookstep.com

More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

The Poppy War R F Kuang

https://ebookstep.com/product/the-poppy-war-r-f-kuang/

The Dragon Republic Republik Naga R F Kuang

https://ebookstep.com/product/the-dragon-republic-republik-naga-
r-f-kuang/

Babel R F Kuang

https://ebookstep.com/product/babel-r-f-kuang/

Ha■ha■ Sava■■ 2nd Edition R F Kuang

https://ebookstep.com/product/hashas-savasi-2nd-edition-r-f-
kuang/
Ejderha Cumhuriyeti 1st Edition R F Kuang

https://ebookstep.com/product/ejderha-cumhuriyeti-1st-edition-r-
f-kuang/

A Guerra da Papoula 1st Edition R F Kuang

https://ebookstep.com/product/a-guerra-da-papoula-1st-edition-r-
f-kuang/

A Guerra Das Papoilas 1st Edition R F Kuang

https://ebookstep.com/product/a-guerra-das-papoilas-1st-edition-
r-f-kuang/

A república do dragão A guerra da papoula 2 1st

Edition R. F. Kuang

https://ebookstep.com/product/a-republica-do-dragao-a-guerra-da-
papoula-2-1st-edition-r-f-kuang/

The Avoidable War? 1st Edition Kevin Rudd

https://ebookstep.com/product/the-avoidable-war-1st-edition-
kevin-rudd/
La Segunda Guerra de las Amapolas ha dejado Nikan desolada. Rin,
huérfana de guerra, vive con los Fang que la fuerzan a trabajar en el
negocio familiar. Su único futuro posible es un matrimonio
concertado con algún vejestorio.
Pero Rin no piensa aceptarlo.
El Keju es su gran oportunidad, un examen nacional que le permitirá
ingresar en la más prestigiosa academia militar de Nikan, en
Sinegard. Donde podrá aprender y entrenar todas sus capacidades,
físicas y espirituales.
Pues, aunque la guerra terminó hace solo unos años, la Federación
de Mugen aún acecha al otro lado del mar y su sed de sangre no
hace más que crecer.
 R. F. Kuang

The Poppy War

La Guerra de las Amapolas - 1

ePub r1.0
Watcher 09-11-2023
Título original: The Poppy War
R. F. Kuang, 2018
Traducción: Nadia Carbó Mont
Diseño de cubierta: Watcher

Editor digital: Watcher

ePub base r2.1
PARTE I
 CAPÍTULO 1

—Desnúdate.
Rin se quedó a cuadros.
—¿Cómo?
El supervisor alzó la vista de su cuadernillo.
—Protocolo preventivo de infracciones. —Señaló a través de la
sala a una supervisora—. Ve con ella si lo prefieres.
Rin se abrazó con fuerza y se dirigió a la supervisora, que la guio
detrás de un biombo. La registró a fondo para asegurarse de que no
escondiera nada para el examen en ningún orificio del cuerpo. Luego
le entregó una bata azul que parecía un saco.
—Ponte esto —dijo la supervisora.
—¿De verdad es necesario?
A Rin le castañeaban los dientes mientras se desnudaba. La bata
era demasiado larga para ella y las mangas le cubrían las manos,
por lo que tuvo que replegarlas varias veces.
—Sí. —La supervisora le señaló una banqueta para que se
sentara—. El año pasado descubrimos a doce estudiantes con
papeles cosidos en el forro de sus camisetas, simplemente estamos
siendo precavidos. Abre la boca.
Rin obedeció.
La supervisora le pinchó la lengua con un palito.
—Sin decoloración, muy bien. Abre bien los ojos.
 —¿Por qué se drogaría nadie antes de un examen? —preguntó
Rin mientras la supervisora le estiraba de los párpados. No contestó.
Satisfecha, dirigió a Rin hacia el pasillo donde otros estudiantes
esperaban en una línea irregular. Todos tenían las manos inquietas y
compartían la ansiedad en sus rostros. No les habían dejado traer
ningún material para el examen, hasta los pinceles se podían
ahuecar para esconder pergaminos con respuestas escritas.
—Las manos fuera, donde las podamos ver —mandó el
supervisor, mientras recorría la línea de estudiantes—. Las mangas
deben permanecer por encima del codo. A partir de ahora, no
hablaréis. Si tenéis que orinar, levantad la mano, hay una cubeta en
el fondo de la sala.
—¿Qué pasa si tenemos que cagar? —preguntó un chico.
El supervisor lo atravesó con la mirada.
—¡Es un examen de doce horas! —se defendió el chico.
El supervisor apartó la mirada.
—Intenta no hacer ruido.
Rin había estado demasiado nerviosa como para comer nada.
Incluso pensar en comer le provocaba náuseas. Tenía vacía tanto la
vejiga como los intestinos. Tan solo su mente estaba llena,
atiborrada con una absurda cantidad de fórmulas matemáticas,
poemas, tratados y fechas históricas, listas para ser volcadas en el
cuaderno del examen. Estaba preparada.
En la sala cabían quinientos estudiantes. Las mesas estaban
ordenadas en filas de diez, y en cada mesa había un grueso
cuaderno, un tintero y un pincel.
Las otras provincias de Nikan tenían que reservar el
ayuntamiento entero para poder acoger a los miles de estudiantes
que se examinaban cada año. Pero el municipio de Tikany, en la
provincia del Gallo, era un poblado de agricultores y campesinos.
Sus familias necesitaban manos para trabajar en el campo, no como
en las ciudades, repletas de estudiantes malcriados. Por eso en
Tikany tan solo se usaba un aula.
 Rin entró en la sala junto al resto de los estudiantes y se sentó
en el pupitre que le habían asignado. Se preguntó qué imagen
darían desde arriba, una cuadrícula perfecta de estudiantes con pelo
negro, uniformados con batas azules y en mesas de madera marrón.
Se lo imaginó multiplicado en aulas idénticas por todo el país ahora
mismo, todos mirando el reloj de agua con nervios y expectación.
A Rin le castañeaban los dientes con fuerza, en un repiqueteo tan
alocado que sin duda todo el mundo lo estaría escuchando, y no era
solo por el frío. Apretó la mandíbula con fuerza, pero su agitación se
le extendió hacia el cuerpo, las manos y rodillas. El pincel le
temblaba en las manos, esparciendo gotitas negras de tinta sobre la
mesa.
Sujetando con fuerza el pincel, escribió su nombre completo en
la portada del cuaderno. Fang Runin.
No era la única que estaba nerviosa. Ya se podía escuchar el
sonido de arcadas desde la cubeta al final del aula.
Se tocó la muñeca, cubriendo las cicatrices ya tenues de las
quemaduras, e inspiró. Concéntrate.
En una esquina, un reloj de agua tañó levemente.
—Comenzad —dijo el examinador.
Un centenar de cuadernos se abrieron con un aleteo, como si
una bandada de gorriones se echara a volar a la vez.

***
Dos años atrás, el día en que los magistrados de Tikany habían
estimado arbitrariamente su decimocuarto cumpleaños, los padres
adoptivos de Rin la llamaron a su habitación.
Esto no ocurría a menudo. Los Fang acostumbraban a ignorar a
Rin siempre y cuando no tuviesen una tarea para ella, y entonces le
daban órdenes como a un perro. Cierra la tienda. Cuelga la ropa.
Lleva este paquete de opio a los vecinos y no vuelvas hasta que se
los vendas al doble de lo que hemos pagado por él.
 Había una mujer que nunca antes había visto, sentada en el
sillón de huéspedes. Su rostro estaba totalmente maquillado con lo
que parecía harina de arroz blanco, punteado con unos toques de
color en los labios y párpados. Llevaba un vestido de color lila
brillante con un estampado de flores de ciruelo, un patrón adecuado
para una joven de la mitad de su edad, ya que su figura rechoncha
sobresalía a los lados del vestido como los sacos de grano.
—¿Es esta la chica? —preguntó la mujer—. Ummm. Su piel es un
poco oscura, al inspector no le molestará mucho, pero hará que su
precio baje un poco.
Rin tuvo la sospecha repentina y horrible de lo que estaba
sucediendo.
—¿Quién eres? —demandó Rin.
—Siéntate, Rin —dijo el tío Fang.
Con su mano callosa quiso sentar a Rin, pero ella
inmediatamente intentó huir. La tía Fang la agarró del brazo y la
arrastró de vuelta. Tras un forcejeo, el cual ganó la tía Fang, empujó
a Rin hacia la silla.
—¡No iré a un burdel! —gritó Rin.
—No es del burdel, idiota —le cortó la tía Fang—. Ahora siéntate,
muestra el debido respeto a la casamentera Liew.
La casamentera estaba impertérrita, como si su línea de trabajo a
menudo implicase acusaciones de tráfico sexual.
—Vas a ser una chica muy afortunada, cariño —dijo, con su voz
alegre y falsamente azucarada—. ¿Quieres saber por qué?
Rin se agarró al borde de la silla y miró a los labios rojos de la
casamentera Liew.
—No.
La casamentera Liew tensó su sonrisa.
—Eres todo un encanto.
Resultaba que, tras una larga y ardua búsqueda, la casamentera
Liew había encontrado un hombre en Tikany que querría casarse con
Rin. Era un comerciante rico que se ganaba la vida importando
orejas de cerdo y aletas de tiburón. Se había divorciado dos veces y
era tres veces más mayor que Rin.
—¿No es maravilloso? —La casamentera estaba resplandeciente.
Rin echó a correr hacia la puerta. Pero no había dado ni dos
pasos cuando la mano de la tía Fang le agarró de la muñeca.
Rin sabía que venía después. Se preparó para los golpes, para las
patadas en las costillas donde los moratones no se verían, pero la tía
Fang solo la arrastró de vuelta hacia su silla.
—Compórtate —susurró. La mandíbula apretada con fuerza
prometía un castigo. Pero no ahora, no en frente de la casamentera
Liew. A la tía Fang le gustaba mantener su crueldad en privado.
La casamentera Liew, ajena a la situación, continuó.
—No tengas miedo, corazón. ¡Es emocionante!
Rin se estaba mareando. Se giró hacia sus padres adoptivos,
luchando por mantener la voz calmada.
—Pensaba que me necesitabais en la tienda.
Fue lo único que se le ocurrió decir.
—Kesegi puede llevar la tienda —dijo la tía Fang.
—Kesegi tiene ocho años.
—Crecerá pronto —los ojos de la tía Fang brillaban—, y resulta
que tu futuro marido será el inspector de las importaciones en la
aldea.
Entonces Rin lo entendió. Los Fang estaban haciendo un simple
intercambio: una huérfana adoptada por el monopolio efectivo del
mercado negro de opio en Tikany.
El tío Fang tomó una larga bocanada de su pipa y exhaló,
llenando la habitación con un humo denso y dulzón.
—Es un hombre rico. Serás feliz.
No, los Fang serán felices. Podrán importar opio al por mayor sin
tener que perder dinero sobornando. Pero Rin mantuvo la boca
cerrada, discutir solo traería dolor. Estaba claro que los Fang querían
que se casara, incluso si tenían que arrastrarla ellos mismos a la
cama nupcial.
 Nunca quisieron tener a Rin. La habían acogido cuando era una
niña por mandato de la Emperatriz, después de la Segunda Guerra
de las Amapolas, que obligaba a todo hogar que tuviera menos de
tres niños a adoptar un huérfano de guerra, y evitar así que se
convirtieran en ladrones y mendigos.
Y como el infanticidio estaba mal visto en Tikany, los Fang
pusieron a Rin a trabajar como dependienta, y como repartidora de
opio cuando fue lo bastante mayor para saber contar. Y aun así, a
pesar de todo el trabajo gratis que hacía, parecía que los gastos de
manutención y alimentación eran más de lo que los Fang querían
asumir. Ahora era su oportunidad de deshacerse de la carga
financiera que suponía.
Este mercader podría alimentar y vestir a Rin por el resto de su
vida, explicó la casamentera Liew. Todo lo que ella debía hacer era
servirle amablemente como una buena esposa, y darle hijos, y
encargarse de la casa (la cual, señaló la casamentera Liew, tenía no
uno, sino dos aseos). Era un acuerdo mucho mejor de lo que una
huérfana de guerra, sin familia ni conexiones, podría conseguir
nunca.
Un marido para Rin, dinero para la casamentera, y drogas para
los Fang.
—Guau —dijo Rin con voz débil. El suelo parecía tambalearse
debajo de sus pies—. Es fantástico. Absolutamente fantástico.
Espectacularmente fantástico.
La casamentera Liew resplandecía de nuevo.
Rin ocultó su pánico, y luchó por mantener bajo control su
respiración, incuso tras despedir a la casamentera Liew. También se
inclinó levemente ante los Fang, y como una buena hija adoptada,
expresó su agradecimiento por las penurias que habían pasado para
conseguirle un futuro tan estable.
Volvió a la tienda y trabajó silenciosamente hasta el anochecer.
Hizo los pedidos, el inventario, y anotó los nuevos encargos en el
libro de contabilidad.
 El problema de llevar un inventario es que hay que ser muy
cuidadoso escribiendo los números. ¡Era muy fácil hacer que un
nueve pareciese un ocho! Y aún más, pasar un uno por un siete…
Mucho más tarde de la puesta de sol, Rin cerró la tienda y
aseguró la puerta.
Luego, se metió debajo de la camisa un paquete de opio robado
y corrió.

***
—¿Rin? —Un hombre pequeño y enjuto abrió la puerta de la
biblioteca y se asomó—. ¡Gran Tortuga! ¿Qué estás haciendo aquí
fuera? Está diluviando.
—He venido a devolver un libro dijo, sosteniendo una bolsa
impermeable—. Y además, me voy a casar.
—Oh. ¡Oh! ¿Qué? Entra.
El tutor Feyrik daba clases gratuitas por la tarde a los hijos de los
campesinos de Tikany que de otra forma crecerían analfabetos. Rin
confiaba en él más que en nadie, y también entendía mejor que
nadie su debilidad.
Esto lo convertía en la clave de su plan de fuga.
—El jarrón ya no está —observó, mientras echaba un vistazo por
la estrecha biblioteca.
El tutor Feyrik encendió una pequeña llama en el hogar y acercó
dos taburetes. Le hizo una seña para que se sentara.
—Una mala apuesta, una mala noche en general, la verdad.
El tutor Feyrik tenía una desafortunada adoración por Divisiones,
un juego inmensamente popular de las casas de apuestas de Tikany.
No habría sido tan problemático si no fuese tan malo jugando.
—No tiene sentido —dijo el tutor Feyrik después de que Rin le
relatara lo sucedido con la casamentera Liew—. ¿Por qué los Fang
querrían casarte? ¿no eres acaso su mejor fuente de trabajo no
remunerado?
 —Sí, pero creen que seré más útil en la cama del inspector de
importaciones.
El tutor Feyrik estaba asqueado.
—Tus viejos son gilipollas.
—Entonces, ¿lo harás? —dijo Rin, esperanzada—. ¿Me ayudarás?
Suspiró.
—Mi querida niña, si tu familia te hubiera dejado estudiar
conmigo cuando eras más joven, lo podríamos considerar… Se lo dije
a los Fang entonces, le dije a ella que podrías tener el potencial
necesario. Pero a estas alturas, estás hablando de algo imposible.
—Pero…
Levantó una mano.
—Más de veinte mil estudiantes hacen el Keju cada año, y
apenas tres mil ingresan en alguna academia. De ellos, solo un
puñado son de Tikany. Tendrás que competir contra niños bien: hijos
de mercaderes, hijos de nobles… Que han estado estudiando para
esto toda su vida.
—Pero he dado clases contigo. ¿Cómo de difícil podría ser?
El tutor se rio como respuesta.
—Sabes leer y puedes usar un ábaco, esa no es la preparación
que se necesita para aprobar el Keju. El Keju pone a prueba un
profundo conocimiento de historia, matemáticas avanzadas, lógica y
los Clásicos…
—Las Cuatro Nobles Ramas, lo sé —Rin estaba impaciente—.
Pero soy una lectora rápida. Conozco más caracteres que la mayoría
de los adultos de este pueblo. Más que los Fang. Puedo alcanzar a
tus estudiantes si me dejas intentarlo, ni siquiera tengo que asistir a
clase. Solo necesito los libros.
—Leer libros es una cosa —dijo el tutor Feyrik—, pero
examinarse del Keju es algo completamente distinto. Mis estudiantes
de Keju pasan toda su vida preparándose: nueve horas al día, siete
días a la semana. Y tú pasas más tiempo que eso trabajando en la
tienda.
—Puedo estudiar en la tienda —protestó Rin.
Another random document with
no related content on Scribd:
The Project Gutenberg eBook of Hangulatok
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States
and most other parts of the world at no cost and with almost no
restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
under the terms of the Project Gutenberg License included with this
ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
United States, you will have to check the laws of the country where
you are located before using this eBook.

Title: Hangulatok
Elbeszélések

Author: Béla Lázár

Release date: June 12, 2024 [eBook #73815]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Athenaeum, 1898

Credits: Albert László from page images generously made available

by the Hungarian Electronic Library

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HANGULATOK

***
 LÁZÁR BÉLA

HANGULATOK
ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA
1898
Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.
 Tisztességes asszony.

I.

Kitisztult. Reggel még gyengén szitált, finom szürke felhők

boritották be az eget s Irma kedvetlenül járta be a szobákat.
Szombat délelőtt volt, egészen közönséges szombat délelőtt, nem
várt senkit és nem jött senki. Olyan végtelen ez a csend, olyan
kétségbeesett ez a semmi, sőt még az sem, nem is kétségbeesett,
mert hisz nem volt benne szenvedély, semmi.
A takaritás után itt a dél, az ebéd után a horgolás, a zongoraóra,
a franczia nyelvtan, aztán a félhomály, az estebéd, a csillagok, az
álmok.
Kihajolt az erkély peremén. Az utcza kihalt. Csak a Sas-vendéglő
kis pinczére fut át a postára, jön mindjárt az ujságokkal s eltünik a
kapuboltozat alatt. Nem sokára befordul az utczára a levélhordó is,
hozza a papa ujságját s megy tova, egyik házból ki, a másikba be,
közönyös egyformaságban.
Mikor visszament a szobájába, hamis elkeseredéssel dőlt végig a
pamlagja szőnyegén, emelgette a karjait, aztán felkaczagott. Azt
gondolta magában: »Irma, maga unatkozik, Irma, maga kisvárosi
leány, Irma maga szeretne… na, mit is szeretne?… Irma, maga nem
is tudja, hogy mit akar, hogy tulajdonkép mire vágyik… Ugy-e
Irma?« Hát felkapta magát s odaszólt a szobalánynak:
– Zsuzsi, megyek az uszodába.
– Hiszen olyan borult az idő, kisasszony.
– Eh, mit! A viz azért meleg.
Vigan futott le a lépcsőn. A fürdés programm kivüli, legalább
mára, s ez már szórakozás ebben a végtelen egyformaságban.
A postaépület előtt hevesen megdobbant a szive. Miért? Egy
pillanatra megállott. Aztán elmosolyodott s ment tovább. »Mi bajom
van?« – tünődött magában. »Ma egész délelőtt oly nyugtalan
vagyok, mintha valami várna reám. Vár is, igen, igen, a horgolás, a
zongoraleczke, a franczia kisasszony, – tudom.«
A szegleten ekkor fordult be a levélhordó. Szembekerültek. Irma
ránézett kérdőleg: Az közönyösen köszöntötte. Irma ugy érezte,
hogy csalódott. »Ki irhatna nékem? Kitől várhatok én levelet?« –
nyugtatta meg magát. S ment egyenesen tovább, a viz partján,
lengő léptekkel. A napsugár hirtelen keresztül tört a felhőkön s
aranyos sávja végig czikázott Irma termetén, a dereka körül, fel a
nyakán, a szőke, omló-ringó fürtjein, melyek szineket játszottak, a
mint lefelé haladt az uszoda lépcsőin, fürgén, lengve.
A levélhordó pedig ment tovább az utczán, az egyik házból ki, a
másikba be, s elkerült hozzájuk is, de az ujság mellett egy levelet is
dobott a levéltartóba. A szobaleány meghallotta a papir zizegését,
azonnal kiszedte és levitte az irodába a levelet.
 Az úr éppen a nagy főkönyvre hajolt. Hogy a levélre pillantott,
letette tollát és idegesen felszaggatta a boritékot.
– Ugy – mormogta, – e szerint már holnap jön!…
Kiment az üzletbe és félrehivta a feleségét.
– Megjött a levél Pestről.
– Hát jön?
– Holnap.
– Ah! Hát jól van, majd előkészitem Irmát…
– Nem volna jobb, ha…
– Eh, mit! Anyja lánya. Én sem jöttem zavarba, mikor
megláttalak… s elindult az emeletre.
A férfi végig simitotta homlokát és visszaült asztalához.
Nedves hajjal s rózsás arczczal, dalolva jött meg Irma az
uszodából. Egyenesen a zongorához ült és pajzán dalt vert ki,
szenvedélylyel. Mikor az anyja belépett a szobába, nyakába ugrott.
– Irmácska, tudod mi az ujság? Vendégünk jön holnap. Találd ki
kicsoda.
– Pestről?
– Igen.
– Akkor tudom, a vőlegényjelölt, az ügyvéd.
Anyja kérdőleg nézett rá:
– Honnét tudod?
– A kanárim mondta.
– De Irma, igazán, honnét tudod?
 – Hát azt hiszed, el fogom árulni a Judástokat? – s kaczagott.
– Bizonyosan Zsuzsitól. Az a lány hallgatódzik…
– Nem, nem, nem tőle, – megtudtam. – Istenem, az uszodában
is mind csak arról beszéltek… Hát azt hiszed anyuskám, maradhat itt
titokba valami? Most pedig beszélj!… Oly izgatott vagyok édes
anyám, végre valami ujság, valami nem közönséges dolog ebben a
közönséges egyformaságban!
– Apád ösmerte meg, Pesten. Irodavezetője a pesti ügyvédjének.
Kiváló tehetség, ugy mondják. Hát ha tetszeni fogsz neki te, neked
meg ő, akkor ide telepszik, olyan jó dolga lesz itt, hogy no!
– Okos terv, apám esze. Csak azt nem értem, hogy miért mindez
oly sietve, gyorsan? Titokban? Hát ki sürgeti, ő vagy ti?
Anyja vállat vont.
– Ki sürgeti?… Elvégre senki, csak ugy jött minden,
magamagától… No Irmácska, csak aztán ne jöjj zavarba, légy
természetes.
De Irma észrevette, hogy zavarba jött az anyja, s megrémült.
Valami homályos félelem fogta el. Atyja gyakori utazgatása, a
városban gyorsan terjedő hir, az a fagyos érintkezési forma szülei
között, anyja gyakori rejtett zokogása… mindez érthetetlen
sejtelmekkel töltötték el.
Bement a szobájába, majd mozdulatlan merevséggel ült az
ablakfülkében, maga elé tekintve, gondolatok nélkül, szorongó
szivvel, remegve, félve a jövőt, rettegve az ismeretlen élettől, mely
most bekopogtatott az ő csendes lánytanyájába. Szivében
kavarogtak az érzelmek, tiszta, érintetlen szivében. Szeméből
reménylő félelem, rettegő boldogság sugárzott elő, ragyogó, folt
nélküli, kék szeméből. Finoman domborodó melle hevesen zihált és
hallani vélte szive dobogását. Emlékeihez menekült, vissza a multba,
a gyermekjátékok, a serdülő évek kaczaja, a táncziskolának
pajzánságai közé. Lelkének finomságában nem fogta fel a körülötte
lezajló tragédiát, melynek szálai körülfonták, a nélkül, hogy
megérezte volna.
Majd felállott, végig járta szobáját és meg-megállott kicsiny
emlékei előtt. Tizenkét éves volt s nagyon boldog. A zongoravizsgán
ő nyerte el az első dijat, ezt az ezüst tallért, mely itt csüng a falon,
ebben a fekete rámában. Mikor haza hozta, hogy felragyogott az
édes anyja bús arcza! Ott volt náluk Sándor bácsi s édes anyja
megszoritotta Sándor bácsi kezét, aztán köny pergett végig az
arczán s igy szólt:
– Látja, ezért nem tehetem.
Akkor aztán elment a mamával, messzi földre, Bécsbe, az
intézetbe, négy évig volt oda. Minden évben háromszor látta az
anyját. Egyedül jött s nagyon szomoru volt mindég. Anyján kivül
soha senkit ösmerősei közül. Az édes apját sem, senkit. De igen,
mégis, egyszer ugy tetszett neki, hogy Sándor bácsi is eljött a
mamával, de künn várakozott a kapu előtt, látta, mikor ugy az
ablakon kitekintett, tekintetük összevillant egy pillanatra, Sándor
bácsi erre hirtelen visszavonult.
– Sándor bácsi is itt van? – kérdezte az édes anyját.
– Hol?
– Ugy tetszik, künn várakozik.
Anyja kitekintett.
– Hol? Nem látom. Nem tudok róla semmit.
– Pedig ugy tetszett…
– Tévedtél…
Aztán elmult az a négy év is s hazajött. Itthon minden olyan
kedves, az édes apa beczézi, csak egyedül a mamát nem érti. Oly
komor, bánatteljes otthon, alig hallani a szavát, alig-alig vannak
együtt a papával. S mihelyt kilépnek az utczára, hogy kiderül az
arcza, mosolyog, mindenkihez olyan nyájas, mindenki szereti,
rajongnak érette, az asszonyok is, a férfiak is. Sándor bácsi is itt van
megint s tanár lett a reáliskolában. Oh Sándor bácsit nagyon
érdemes hallgatni, olyan okos, nyugodt, este a czukrászatban
rendesen velük van s ő oly szivesen hallgatja. Egyébként minden-
minden olyan csöndes itt is, akár az intézetben.
S holnap… Megremeg s az ablakhoz fut. Az erkélyen künn van
Mártonfy doktorné bébéje, a kis Ili, az édes piczi Ili.
– Pá Ili, pá édes Iliczém. Kuk? Ki vagyok én? Az Irma néni? Oh
drága aranyos Ilikém…
Kopogtatnak.
– Kisasszony, a leves az asztalon van!

II.

Fáradtan dőlt végig a kis szalon kerevetén az asszony s érezte,

mint közeledik a kinzó migraine. Nem tudta megakadályozni, nem
volt ereje ahhoz, hogy kisétáljon, – mártir-útra. Ha kimegy, fel kell
vennie az álarczát, a mosolygót, pedig szivében viharzottak a
szenvedélyek.
Közeledik január elseje. Sándort Pestre nevezték ki, igy hát
elválnak. Érezte, hogy ezt már nem tudná elviselni. Eddig türte a
nagy fájdalmakat, Irmáért. Most közeledik a megváltás. Egész
életének nagy tragédiájáért megérdemli a boldogságot és megszerzi,
megszerzi. Kész volt a tervvel, de milyen égető szégyen, de milyen
tehetetlen kin kinozta mégis. Néha ugy érezte, hogy vesszőcsapás
hull az arczába. Egy belső hang igy sikoltott feléje: »A mikor a
lányod boldog önfeledtséggel keresni fogja az álmok beteltét, te
hitlenül megcsalod és lerángatod az ideálok világából a sáros
földre.« A megnyugtató válasz suttogá: »Hat esztendő óta
tanakodtam véled s még sem tudsz megnyugodni? Hányszor
állottam előtte, könybe lábadt szemekkel, gyöngén, elhagyatva s
kértem, szabaditson meg az élettől. Nem tette. Azzal hitegetett,
hogy boldog leszek. Boldog… A czél előtt állok immár, s mégis,
gyáván megfussak, most?« »Fuss – kiáltott a másik belső hang.
Fuss, még nem késő, még nincs elvesztve semmi, még miről sem
tud a világ, még nem sejt semmit, nem sejti bünös érzésedet, még
tiszta, mocsoktalan a neved, s ezt adhatod át a lányodnak. Fuss!«
– Nem tehetem, most már nem tehetem, – s zokogott,
fuldokolva.
Aztán kiapadtak a könyek és ő meredten, egy pontra szögezve
tekintetét, látta magát, a hosszu végzetes hat éven át, a mint
ködfátyolképek sürü egymásutánjában röpült el előtte a mult s
átérezte, – oh hányadszor! – fájdalmait, örömeit, kinjait, kétségeit.
A képzelő erejét hóditotta meg s belevette magát a lelkébe. Nem
akarta, tudja, jól ismeri Sándort, tudja, hogy nem hazudik, ah sokkal
komolyabb ez a fájdalom, hogy sem önhitegetéssel enyhiteni
lehetne. Ugy jött minden, idővel, magamagától, szülte az idő, a hely,
az alkalom, s egyszerre csak érezte, hogy egész élete egy gondolat
és ez a gondolat maga az őrület. Csillapitani immár nem lehetett.
Szerette, lázasan, hatalmas szenvedélylyel. A képzelete izzó
képekben duskált, addig soha nem érzett, soha nem sejtett erővel
tolakodva fel gondolatvilágába. Észrevette. Miről? Nem szólottak, de
megérezték, mind a ketten.
Aznap megtudta, hogy mi a halál. Merevség fogta el minden
tagját, mozdulatlanul, álmatlanul, érzéketlenül töltötte az éjjet. Köny
nem nedvesitette pilláit, mert nem bánt meg semmit, nem volt mit
megbánnia. Csak ugy férjhez adták, gyermeket szült, nyájas arczczal
beszélgetett a vevőkkel. Ez volt az élete. Most már tudta, hogy van
indulat, vannak érzések, van öröm, bú, keserüség és szerelem.
Késő? Igen, igen, késő.
 Szomoru bánat borult reggelenként a lelkére, valahányszor
Irmáját látta ágyához közeledni s ez a bánat árnyékba boritotta
lelkét, melyen ugy feküdt, mint sötét gyászlepel a halottas ház
pitvarán s tapodták a közönyös emberek. Hát elvitte a lányát, messzi
intézetbe, hogy hát ne lássa. Akkor meg fog nyugodni. De nem
tudta, hogy micsoda hatalmas munka a hazugság, hát megtudta azt
is, s művész lett a hazugságban. A hazugságot megutálta, de nem
menekülhetett tőle. Nem tehette, a gyermeke miatt.
– Látja, ezért nem tehetem… mondta Sándornak, mikor Irma az
ezüst tallért nyerte. Nem tehette azután sem, hogy elment, mert
lelkében vele volt, vele volt mindég. Ujabb czélt tüzött ki, ha majd
férjhez adja, ez lesz az utolsó, akkor igen, igen, akkor megteszi.
S a belső hang felsikoltott ujra a lelkében:
»Fuss, még nem késő, még nincs elvesztve semmi, még miről
sem tud a világ…«
– De nem tudok hazudni, tovább már nem állom ki…
S látta magát megvetve, elhagyatva, látta az asztaltársaságot, a
mint megbotránkozva adják egymásnak a hirt, kárörömmel, nevetve,
s látta magát messzi földön, szegénységben, egyedül… Alkonyodik.
Az egyszerü szobára árny borul. Kopogtatnak, – ugy véli.
– Szabad… mondja félálomban.
S belép Sándor, mosolyogva. Ah Sándor… Sándor… Melegség
hatja át, s kéjesen megremegve, végig dől a pamlagon, összehuzza
magát, s mosolyogva, boldogan, könyek között, elalszik.

III.

Dr. Sárkány Péter köz- és váltó ügyvéd irodájából.

 Budapest, Kigyó-utcza 56. I. em.
Igen tisztelt kolléga ur!
Bocsásson meg, hogy ez alkalommal nem az iroda, hanem a
magam legprivátabb ügyében keresem fel. Az iroda révén
megösmerkedtem Stark Péter *)-i nagykereskedő úrral. Kolléga ur
tudja, hogy egész életemen át szegény ördög voltam, hogy csak
princzipálisom irodája révén szoktam meg a meleg ételt, viszont
sokkal jobban tisztelem kolléga ur általán elismert humánus és
tiszteletre méltó karakterét, hogy sem ne fordulhatnék egész
nyiltsággal egy kérdéssel kolléga urhoz: ha *)-re telepednék, mint
Stark Péter ur veje, lehetne-e ott jövőm?
Remélem, hogy e férfias nyiltságomat kolléga ur nem fogja
félremagyarázni s becses válaszával megtiszteli
igaz hivét
Dr. Tetétleni Bélát,
ügyvéd, ezidétt dr. Sárkány Péter ur irodavezetője.

KAZÁR ANDOR KÖZ- ÉS VÁLTÓ-ÜGYVÉD.

Kedves öcsém uram!
Nagy kitüntetésnek veszem megtisztelő kérdését, felelek is rá
nyomban és őszintén. Tehetem ezt lelkiismeretesen, mert Stark Péter
urat is ösmerem, de meg mint az ügyvédi kamara elnöke, tisztában
vagyok én az itteni viszonyokkal is.
Stark Péter ur »gazdag« embernek, budapesti szempontból, nem
igen mondható. Eddig azonban csak egy leánya van s igy – ha a
körülmények nem változnak – elég biztos támasz.
Ő maga egyszerü, de derék, becsületes ember, ám sokkalta
nagyobb kincs a felesége. »Nézd meg az anyját és vedd el a lányát«
mondja a közmondás. No hát öcsém uram, olyan asszony nincs az
egész vármegyében. Még ma is helyre menyecske és a mellett
tiszteli, becsüli az egész város. A mi kis tekintélye van az urának, azt
is a feleségének köszönheti. Az ilyen asszonynak a lányából
bizonyosan derék asszony válik.
Ügyvéd pedig van itt annyi, hogy ha követ hajit el a kispiaczon,
százat egy ellen, hogy ügyvédet talál. De hát azért ügyvéde
válogatja. Mi itt néhányan megélünk valahogy. Sőt ugy
vasárnaponkint egy kis Tiszára is telik.
Apertén és őszintén beszéltem, öcsém uram remélem megértett.
Igaz tisztelettel
Kazár Andor,
hites ügyvéd.

IV.

Az asszony pedig felébredt. Körülnézett. Még mindig a régi kis

szalonban van, körülötte az aranyozott butorok, a nagy
selyemfüggöny, a százkaru ezüst gyertyatartó az asztalon, a
Roskovics-kép a falon, egy mosolygó arczu, édes tekintetü
parasztmenyecskét mutatva. Ah még mindég a pompa közt, mig
álmai a szegénységet, a szerelmet óhajtják.
Halk kopogtatásra benyit a szobalány:
– Nagysága, kérem, a tanár ur itt van…
– Ah… Pir önti el arczát, aztán legyőzve felindulását, közönyös
hangon szól a leányhoz:
– Eressze be.
 Száz gyémánt csillogott a szemében, hogy kezében tarthatta
ennek az embernek a kezét, tekintete beleveszett a tekintetébe,
mosolyuk összeolvadt, játszadozva és kéjelgő szempillantásukkal
szinte elnyelték egymást, végtelen mámorban.
– Holnap jön… suttogott az asszony.
– Enyém lesz hát… felelte a férfi.
– Sándor!
– Édes… Tudod-e, hogy nem kell félnünk. Jön a szerencse, s ez
jó jel, jön az édes szerencse… Hat éve várok reá, végre megjött, az
édes.
Az asszony tudott már mindent, olvasta ő is a reggeli lapokból,
hogy Sándor nyerte meg az Akadémián a pályadijat az »Anyai
szeretet lélektaná«-val.
– Az akadémia? – kérdé.
– Az is, meg ez a levél… Játszani fogják a darabomat, az Anyát.
Nem kell félnünk, nemcsak boldogok, hanem jómóduak is leszünk.
Hogy féltem, s mennyire bámultam anyai szerelmedet! Értettelek s
fájt, végtelenül fájt, hogy szenvedsz, s miattam. Oh édes szerelmem,
iszonyatos látományok, iszonyatos képzelődések kinoztak… Egy
egész poklot hordoztam magamban…
Az asszony merengve hallgatta, ugy érezte, mintha bársonnyal
simogatnák. Azt gondolta magában: »Te vagy a jóság, te vagy a
nemesség! Hogy szeretlek!« – Nem szólott, csak hallgatta a férfit…
– Hát jönni fog a megváltás! Ugy-e jönni fog?
A szobalány jelentette, hogy vendégek érkeztek. Két hölgy, a
nőegylet elnöke és jegyzője.
Nagy robajjal léptek be, mindketten hangosan gratuláltak
Sándornak.
 – Kár, hogy elmegy… Látja, milyen szépen lehet itt dolgozni…
Aranyakat beseperni… Gratulálunk!
– Ugy-e jó itt? Olyan kedves ez a város, remélem nem feledkezik
meg rólunk… Néha-néha látjuk…
– Igazán, lejöhetne felolvasni a nőegylet javára… Az anyai
szeretetről irt, az mindnyájunkat érdekel… Sokan lennének jelen…
Nagy sikere lenne…
– Igazán, jöjjön, mondja csak…
– Mindnyájan eljönnénk asszonyok… Nemde Starkné édes?
– Mondja csak, mit jelent az, hogy az anyai szeretet lélektana?
– Hát elemezte az anyai szeretetet… ugy-e, jól gondolom…
– Ugy van, nagyságos asszony, az anyai szeretet fejlődésén
kezdtem, a mint az ösztönből érzés lesz. Mert ez az érzet, mint
ösztön, nemcsak az emberé…
– Nem bizony, kis lány koromban gyakran csodáltam, hogy a
hernyók milyen csodás bölcseséggel rakják le a petéiket olyan
helyekre, a hol azok minden ellen meg vannak védve…
– Bizony, milyen csodálatos, pedig nem is ösmerik meg soha az
utódjaikat. Éppen ez a pont az, a hol az ösztön érzéssé válik. Ekkor
ideális formát ölt, s a legcsodásabb hősiességre buzdit. Oh csodás
anyai szeretet! A fecske berepül az égő házba, hogy megmentse
fiókját. Ha a fókát életösztöne menekülni készti, vissza jő, oda, hol
fiókjait elhagyni kényszerült, keresi azokat, nagy könyeket ontván és
bánatában napokig uszkál a partok mentén. Az anyai szeretet
megdöbbentő példáit szolgáltatja az élet. Lemondást a boldogságról,
fájdalmak mosolygó tűrését, lelki kinok és kétségek izzó poklát, s
nincs hatalom, mely véle versenyre kélne, se szerelem, se
életösztön, az anyai szeretet legyőz mindent! Ez a leghatalmasabb, a
legmélyebb, a legigazabb érzés, ez maga az Érzés…
 Mindnyájan elhallgattak, ékesszólása, hangjának zenéje még
ezekre a felületes asszonyokra is mélyen hatott. Ő pedig ránézett
asszonyára, ihletet merítve könyező szeméből. Mintha mondaná:
»Bámullak édes, szeretlek édes, a tiéd vagyok!« S az asszony
megértette és könnyező szemeivel rámosolygott, mintha mondaná:
»Értelek édes, köszönöm a hymnust, oly boldog vagyok, édes!«
Elhallgatott. A szobában egy pillanatra ünnepélyes, misztikus
csend lőn. Mint mikor a templomban elhallgat az orgona.
– Beszéljen még… Oly szép, a mit mond…
– És oly igaz…
– És oly átérzett… Most már igazán ragaszkodom ahhoz, hogy a
télen felolvas belőle… Elmondjuk, hogy milyen szép, milyen
tanulságos…
– Milyen ideális…
Felállottak.
– Jöjjön velünk édes Starkné, miért ül mindég idehaza. Oly szép
az idő, a nap lement, járjunk egyet. A tanár ur is velünk tart, ugy-e
megteszi?
Elmentek.

V.

– Hordár! Ide… ide… 113! Jöjjön csak barátom, ide!

Elhelyezkedett a szakaszban és várta, hogy megindul a vonat.
Aztán ujságot vett elő és olvasni kezdett. A vonat megmozdult,
lomhán, nagyokat zökkenve, ki a pályaházból, a nyilt pályára, mind
sebesebben. Aztán vigan, egyenletesen himbálózva, robogott
tovább.
Béla kinézett az ablakon, letette az ujságot és rágyujtott egy
szivarra. Kiment a kocsi folyosójára és ott találta egy képviselő
ösmerősét. Nagy, hatalmas férfit, kit öblös beszédei és erős logikája
félelmessé tettek ellenségei előtt. Ilyen pedig sok volt, mert mint
ellenzéki képviselő nem kimélt soha senkit, gyakran a maga hiveit
sem.
Azzal együtt bementek az étkező kocsiba és fekete kávét
hozattak.
– Hová mégy öcsém?
– Hjah, bátyám uram, ha megmondanám! Hóditó rabló-
hadjáratra. Csunya mesterség…
– Leánynézőbe ugy-e?
– Ugy is nevezik, de én inkább kalózhadjáratnak tartom.
– Hát ott hagyod a princzit?
– Lemegyek vidékre.
– Jobban is teszed… Az az egyenes út… Én is ugy jöttem fel
Pestre, kerülő uton… Te is felkerülsz… Van benned valami az öklöző-
czirkuszistából.
Béla felnevetett.
– Hjah barátom ma ez kell. E nélkül soha sem lesz belőled
semmi. Adok neked egy pár jó tanácsot, a magam kárán tanultam.
Ugy ösmerem én a vidéket öcsém, mint a zsebemet. Első sorban azt
mondd meg: kormánypárti kerületbe kerülsz?
– Igen, azt hiszem, ott az az erősebb.
 – Akkor holnap reggel tisztelegj a pártelnöknél. Ez az első út.
Onnét menj be a szerkesztőségbe. Ez legyen a második út. Lassan-
lassan járd végig a kollégákat, mindenütt udvarias légy, de sehol se
tégy igéretet. Semmit, se igy se ugy. Aztán irj hangos czikkeket a
helyi lapokba és meglásd, a legközelebbi választásnál felléptetnek,
ha t. i. jól beleházasodtál a falamiába.
Béla kiérezte a gúnyt, s mosolygott rajta.
– Köszönöm bátyám uram…
– Én pedig leszállok itt öcsém, beszélni valóm van a
pártelnökömmel…
– Kirohanás készülődik?
– Dehogy öcsém, nem érdemes az ma már, nem használ az
semmit.
– Nagyon el van keseredve bátyám uram.
– Hát ne legyen az ember? Csak nézze ezeket a szegény
megnyuzott embereket… De hiszen te is mameluknak készülsz… Jó
gyomrot hozzá!
– Köszönöm, majd csak megszerzem…
Aztán visszament a kocsijába. Azalatt már betelepedtek oda
néhányan és élénken tárgyalták a politikai eseményeket.
– Csodálatos – gondolta Béla – hát a vidéken még mindig csak a
politika járja? Furcsa faj ez a magyar, még mindég mintha csak az
Árpádok korában élne…
Eszébe jutott külföldi útja, mikor államköltségen utazott végig
Németországon, Francziaországon és Anglián. Milyen mások ott az
emberek! Ott izgalom egy Schiller-dij, lázba jön a nép egy akadémiai
választás miatt, pártokra szakad egy prédikáczió folytán. Nálunk? Az
ilyesmi nem hat. Csak a politika, a mi lázba ejt. Mert hát kenyér kell
itt még mindenkinek, s a politikai párt kérdése kenyérkérdés.
 Aztán mosolygott, hogy eszébe jutott az ő utazása. Ő is kenyeret
hajszol, pedig szerelmet akar kérni. Furcsa! Volt olyan pillanata, a
mikor megutálta magát. Kereste aztán a megnyugtató gondolatot, s
megtalálta. Az ember mindig megtalálja a megnyugtató gondolatot,
ha a saját becses énje forog koczkán. S ez a megnyugtató gondolat
elég szentimentális izü volt, s volt rajta hamis ideális máz is. Eszébe
jutott ifjusága, nélkülözése, a sok száraz kenyér és szalonna darab,
melyet vacsorának keresztelt el. Aztán az a sok istenverte nebuló, a
kikkel agyonmérgelődte magát, csakhogy megélhessen, tanulhasson,
fejlessze a tehetségét. Ha nem hitt volna a tehetségében, hát rég
abba hagyta volna a nyomorgást. Ha postatisztnek ment volna, már
rég otthona, meleg kemenczéje és nyugodalma lenne. Igy még most
is idegen kenyeren él, szobaúr és csak reményei aranyosak. Ugy érzi,
joga van ahhoz, hogy keresse a boldogságot. A boldogság pedig
néki: hirnév, jólét és a pénz. A nyomor után hadd jöjjön a dúskálás!
Behunyta szemeit, nem hallott – nem látott maga körül semmit,
csak a fényes lakást, az elegáns feleséget, a hirnevet, a képviselő
kollégák gratuláczióját, az ujságok hymnuszait, a vezérczikkek
tömjén illatát, s mosolygott… Államtitkárság… Fény… mormogá.
A vonat elkezdett fütyölni. A többiek fészkelődtek, kiki kereste a
maga úti böröndjét, táskáját, csomagjait s Béla fölébredt
álmadozásaiból. A vonat megállott.
– Megérkeztem tehát – gondolá. – Hollá! Szerencse fel! Jöjjön a
boldogság…

VI.

Nagyon jól érezte magát ebben a selyemfüggönyös szobában, az

aranyozott asztalok és székek, a rokoko kis diván és az aranyhimzésü
kályhaellenző közőtt, a félhomályban, e mellett, a gyönyörü szép
szőke lány mellett, a ki egészen belemerülve hallgatja párisi leirásait.
Ah, igen, igen, ez a boldogság! A pompás ebéd ize még a szájában
volt, s ugy érezte, hogy szereti ezt a lányt, már is szereti, szereti
szenvedélylyel, ő az, a kit éveken át keresett, mikor a gazdagok
palotái előtt elhaladva sóvárgó szemekkel nézett fel az emeletekre,
lesve, nem néz-e ki valamelyik, azok közül a selyemhaju és
selyemruháju szépségek közül, a kikről éhesen, kopott szobájában,
tarka ágynemüibe takarózva, annyiszor álmodott!
Ott ült az asszony is, s nézte az ifjut. Lázas gondolatok űzték,
hajtották egymást agyában: »Mit fog szólani, ha megtudja? Van-e
benne sziv, van-e benne lélek? Szeretni fogja-e Irmát?« S a mint
hallgatta annak naiv, egyszerü, becsületes szavait, a mint életéről,
küzdelmeiről, utazásairól, s törekvéseiről beszélt, férfias nyiltsággal,
igy gondolkozott: »Igen, igen, szeretni fogja, ha máskép nem is, hát
szeretni fogja hálából. Az ilyen egyszerü ember, ezekkel a józan és
ép érzékekkel, a túlfinomultság romlottsága nélkül, egyenes lelkü és
becsületes is. Igen, igen, szeretni fogja Irmát.«
Férje felébredt, s elhivta magával az ügyvédet. Mikor elmentek,
megkérdezte Irmát:
– Nos, hogy tetszik?
– Igen érdekes ember… Olyan finom, pehelyszerü a megjelenése,
de a lelke csupa izom.
– Ha jól látod, akkor meg is szeretheted.
Stark Péter pedig felvezette Bélát a kaszinóba, s nagy
megelégedéssel nézte, hogy milyen elegáns könnyedséggel
ösmerkedik. Ah, hány esztendejébe került neki, mig bevették a
társaságba. Akkor is inkább az asszony révén, a ki gyorsan csinált
társadalmi karriert, s ezt követte nyomban az övé is. Leült egy
sarokba, ujságot vett elő és nyomta a czitromot a feketéjébe. Az
asszonyra gondolt, babonás tisztelettel, utóbbi időben félelemmel.
Rég óta látja, hogy titkol valamit előle, látja kisirt szemeit, érezi a
hidegséget, mely kettőjük közé állott választó kardként, s mindez
miért, miért?
 Egy hét mulva ott csillogott már az aranyos tábla a Sas-utcza egy
ujdonat-uj házának kapuján s a városban száguldoztak a bejelentő
levelek, tudatván szegénynyel-gazdaggal, hogy dr. Tetétleni Béla
ügyvédi irodáját megnyitotta. Fényesen rendezkedett be, – a
butoros, a kárpitos, hajladozva jelentették ki a tekintetes ügyvéd
urnak, hogy a fizetség nem sürgős, jó lesz az a lakodalom után is. A
lakodalom után! Ő pedig eljárt naponként Starkékhoz, mind
bizodalmasabb hangon csevegve Irmával, a kinek minden tervét,
minden uj ösmeretségét nyomban elbeszélte, finom fordulattal szinte
a tanácsát kikérve, a mi nagyon hizelgett a lánynak, s egészen
mámorba ringatta.
A kliensek is jelentkeztek, első sorban maga Stark Péter, a ki
tuczatszámra vitte át neki a pereket, de jött azután egy nagyobb is,
ez alapította meg a hirnevét.
Egy kétszeres rablógyilkossággal vádolt vén gazembert kellett
volna védeni, de nem akadt ügyvéd, a ki elvállalja, mert csak
amolyan hivatalból kiküldött védelemről volt szó. Béla elvállalta. A
vén gazember ösmerte már a csiziót és tagadott mindent. Hanem ez
nem használt semmit, mert a körülmények mind ellene vallottak és a
multja sem volt mocsoktalan. Az öreg azonban egyre csak tagadott
makacsul.
Béla két éjszaka tanulmányozta a pört, aztán hirtelen kiutazott a
helyszinére, tervrajzot vett fel, s felkészülve ment fel a törvényszéki
terembe, melyet a szenzáczióra éhes közönség zsufolásig megtöltött.
Ott volt Starkné is, lányával és Sándorral. Az ügyész száraz hangon,
de megsemmisitő világossággal sorolta fel a bűnjeleket, melyekből
kibontakozni alig lehetett. A vén gazember csak a fejét rázta.
– Még sem én voltam, – tekintetes uram… dünnyögte… Nem én!
Erre aztán Béla állott fel. Elegáns udvariassággal megdicsérte a
közvádló ügyes érvelését, s hozzákezdett az ellenmondáshoz, finom
csoportositásokkal redukálta a bűnösségre valló körülményeket,
nagy jogi ösmereteket árulva el ezek fejtegetése közben,
megtámadva az ügyész föltevéseit és végül áttért annak az
igazolására, hogy védencze – a helyszinen felvett helyrajzok alapján
– egyáltalán nem hatolhatott be a házba azonkép, a hogy az ügyész
előadta, a bűnösségre valló körülményeket igyen teljesen tönkre
téve. Kérte védenczének bizonyitékok hiján való felmentését.
Mialatt beszélt, szeme merően Irmára volt szegezve. A leány
feszült érdeklődéssel figyelt, ha a sziv hurjait pengette meg, – arcza
ragyogott, az érvek meggyőzték, az okoskodások nem fárasztották. –
Egy sziv és egy lélek volt.
Beszédének végeztével tapsba tört ki a közönség és a vádlottat
felmentették. Diadalt aratott, diadalt.
A folyosón ragyogó szemekkel sietett feléje Irma, s ő melegen
megszoritotta a kezét, aztán karját felajánlva, igy szólt, suttogva:
– Szabad?… Elfogadja…
Irma örömmel kapaszkodott a karjába, a mi a szenzácziót csak
fokozta. Lenn, az épület kapuja előtt, kocsiba ültek, a mamával.
Tisztában voltak a helyzettel mind a hárman. Irma érezte, hogy
szereti ezt a férfit, Béla érezte, hogy megnyerte ezt a leányt, s
Starkné szive összeszorult a félelemtől: közeledik a válságos pillanat.
Fölérve a lakásba, a hölgyek visszavonultak és Béla egyedül
maradt. Leült a hintaszékbe és büszkeséget érzett, büszkeséget és
félelmet az élettől, melyen oly könnyü diadalmaskodni. Mikor
meglátta a boldogságtól sugárzó Stark Pétert, a mint belépve a
szobába, üdvözlésére siet, azt sugta jó ösztöne:
– Fiu, itt a pillanat!
– Gratulálok öcsém, nagy a diadala!
– De nem teljes. Hiányzik, érzem, hiányzik valami
boldogságomhoz!
– Ugy?
 – Ha oly szerencsés lehetnék… Ha Irma kisasszony…
– Na, csakhogy nyilatkoztál! Persze, persze! Irma szeret… s én
hozzád adom.
Ebben a pillanatban jött be Irma.
– Kisasszony, e perczben kértem meg édes apjától a kezét. Irma
kisasszony, ne kivánja, hogy tirádákat mondjak. A szónoklás igaz
érzéshez nem való. Szeretem kisasszony, akar-e a feleségem lenni?
Irma megdöbbent. Nem igy képzelte el a szerelmi vallomást! A
másik perczben megszólalt a szive.
– Akarok, mondá, elpirulva.

VII.

Ott fekszik az ágyában, lustán, álmatlanul. Micsoda kinos éjszaka!

Minden zizzenés halálos félelembe ejti. A férje ott hortyog mellette,
nyugodt, rythmikus lélekzetvétellel. Szivében árulás, szerelem,
gyávaság és vágy háborog. Irma immár két napja asszony, most már
Velenczében turbékol a férjével. Őt már mára várta Sándor az uj
fészekben, a Kenyérmező-utczában, lázas szerelemmel. Nincs immár
semmi akadály közöttük. A lánya egy férfi védelme alatt, a szive
sugalmát követhetné. De ide lánczolja egy mult s a félelem, fél a
leányától. Hátha elveszti? Hátha ez a lépése feldulja lánya családi
boldogságát? Ezek a kérdések iszonyuan kinozzák. Béla ugyan
erőteljes, akaratszilárd jellem, de Irma? Ez a csalódás megszaggatja
szivét, s most, épen most, boldogsága közepett érje ez a csapás? Ha
legalább nem tudná meg, ha majd csak egy édes hathét után, a
prózai valóságba visszaérkezve, ébredne a keserü igazságra. Ez
Pétertől függ. Megkéri. Szegény Péter! Ugy szánja, ugy szánja ezt a
derék, jó embert, aki őt ugy szereti, tiszteli, a kinek ő volt a
mindene, s a kit meg akar csalni hitlenül. De nem szereti. A kit
szeret, azt kivánja ezt tőle, s már eleget megszenvedtek, most már
hadd jöjjön a boldogság!
Ez az elhatározás, mely megérlelődött benne, lecsillapitá és
elaludt. Reggelre kelve a csomagoláshoz fogott, minden ki volt
készitve, a ládák, a ruhái, ékszerei, a csomagolás gyorsan és
könnyen ment. Aztán felhivatta a férjét, s elmondott néki mindent.
Elzokogta életének tragédiáját.
Péter ott állott, megkövülve. Se szó, se hang nem jött ki a
torkán, csak valami hatalmas, állati fájdalom szorongatta. Aztán egy
érzés, a mi ujságánál fogva hatalmába keritette egészen. Férfi
büszkesége!
– De ne ird meg Irmának, Péter, ne még… Hadd őt boldogan. Ne
tudja meg, hogy milyen boldogtalan boldogságában az anyja.
Aztán elutazott. Senki sem sejtette, hogy micsoda egy elutazás
ez, se a cselédség, se a nép. Péter bezárkózott szobájába és sirt.
Mikor Irma hazajött a nászutról, nevetve, boldogan,
körültánczolta az édes fészket, melyet az apja rendeztetett be neki,
hirtelen észrevette, hogy az apja megöregedett.
– Beteg vagy, apus?… Hát a mama? Alszik?
– Igen, gyermekem. – Béla, veled beszélni akarok, kérlek,
gyermekem, maradj itt, öltözködj át, Bélát mindjárt visszahozom.
Átmentek a dohányzóba és elmondott a vejének mindent.
– Tudják már a városban?
– Most már tudják.
– Nagy feltünést keltett?
– Nagyot.
– Ez a baj. Ez árthat a karrieremnek.
 – És Irma?
– Nem szabad ismernie azt az asszonyt.
– Az anyját…
– Nem anya az ilyen nő!… Irma! Jer be, kérlek, meg kell tudnod
mindent. Az anyád azalatt, hogy távol voltunk, megszökött a
szeretőjével, a tanár urral, megszökött az apádtól, hitlenül.
Képzelheted a várost! A pletykát! A szenzácziót! Tönkretette a
karrieremet, hallatlan! Most közsajnálkozás tárgya vagyunk! Hát ez
anya? Mialatt a leánya a mézesheteket éli, ő megszökik a
szeretőjével! Hát ez nő, még az állatnál is alább való. Remélem,
Irma, ösmerni fogod kötelességedet. Minden érintkezést
megszakitasz vele, minden érintkezést. Nincsen anyád. Meghalt.
Ránk nézve meghalt. Meggyászoljuk, eltemetjük.
Irma belekapaszkodott a szék támlájába s nézte az apját, a mint
az egy könyet morzsolt szét az arczán, az öklével. Nem tudott sirni,
de remegett egész testében. A hir iszonyunak tetszett előtte, a férje
szavai még iszonyubbnak. Egy pillanat alatt végig villant agyában a
sok jel, a bécsi jelenet anyja titkos könyhullajtása s megsejtette,
micsoda fájdalmak árán lett az a szegény asszony boldog. Nem szólt
egy szót sem. Ezek az emberek nem értenék meg soha. Ő
megértette és megsajnálta az anyját. De megértette azt is, hogy
kicsoda a férje, milyen tehetetlen ember az apja, micsoda nagy ür
választja el az ő érzékeny lelkét ezektől az emberektől, kikhez oda
van kötve, de a kikkel nem fog egyesülni soha, soha. Szegény
asszony… Rá nézve meghalt. Kell, hogy meghalt légyen. Meg kell
gyászolnia, el kell temetnie. Most érezte meg, hogy mennyire
szerette őt az anyja. Előbb biztosítani akarta a jövőjét, nehogy ez a
lépése megártson a leányának, inkább hát szenvedett, sirt titokban,
lopva, ő érette! Ó anyám, anyám… Zokogott a lelke, de hang nem
szakadt ki belőle. Hasztalan lett volna! A férje meg nem értené. Az
belefeküdt az irodájába, folyton dörmögött, elégedetlenkedett és
panaszkodott az anyjára, arra a sokat szenvedő martyrra, a kinek
vissza kellett küldenie a leveleit, melyekben ki tudja mit ir, mert Béla
ugy akarta.
Aztán jöttek a vigasztaló barátnők, de ő megszakitott minden
beszélgetést, került minden czélzást, adta a közönyöst,
beletemetkezett a lelkébe, melyet jól elzárt, nem lehetett abba
belekukucskálni. Bámulták a hidegvérét, az érzéketlenségét, maga
Béla bámulta legjobban. Megkérte őt is, hogy ne szóljon az anyjáról
soha, soha többé egy szót sem, egy hangot sem, meghalt,
eltemette.
Csak a lelke zokogott.
Aztán kiderült Béla kedve is, mert hirtelen egy csapással a
véletlen országos hirnevet szerzett neki. Mindössze az történt, hogy
az a gyilkossággal vádolt vén gazember, a kit az ékesszólása azelőtt
felmentetett, a halálos ágyán mindent magára vallott. Mindenki erről
beszélt, a lapok hasábokon át tárgyalták a dolgot, hirtelen népszerü,
ünnepelt és keresett ügyvéd lett. A kaszinóban választmányi tagnak,
a kerületben városi képviselőnek, az ügyvédi kamarában jegyzőnek
választották. Virágos jókedve volt mindég.
Irma lelke zokogott.

VIII.

Aztán, a mikor a nagy falióra ott az ebédlőben elverte a négyet,

befutott a fürdőszobába és sziven lőtte magát.
Ez Pesten történt, mert Bélát megválasztották a megyében
képviselőnek és öt évi csöndes, visszavonult, házias élet után, a mely
idő alatt csak a kis leánya nevelésének élt, feljött a fővárosba,
reprezentálni. Ez okozta vesztét.
Mert a pesti asszonyok gyorsan elhiresztelték.
 – Tudod, ki a Tetétleni képviselő neje?
– Nem én!
– Kovács Sándor, a drámairó szeretőjének a lánya, az első
férjétől… Nagyon érdekes történet! Nem hallottad?…
Irma ugy érezte, hogy végig korbácsolják, valahányszor az a
bizonyos meglepetést jelző »ah!« fogadta, kisérte utjában. Hallotta,
ha belépett s eltávozott, a bemutatkozásnál és a visszavonulásnál,
olyan szánalmas és irigy, gyülölködő és megvető arczjátékok
kiséretében, hogy vére majd felforrt, majd megfagyott szivében.
Bélának minderről nem szólhatott. Különben sem mondott neki a
szükségesnél többet. Megösmerte önző, erőszakos, előretolakodó
lelkét, tudta, hogy felviszi az államtitkárságig is, melyre ugy vágyik,
de azért soha sem lesz az, a mit ő, Irma, jobban szeretne, gyöngéd,
szerető férj. Most már dolgai vannak, azoknak él, a feleségét is
bevonta akcziójába, neki: képviselnie kell a házat.
Soha ilyen terhet!
Ugy érezte, mintha gályarab lenne, a kit a felvigyázó hajt a nehéz
munkába. Egyszer olvasott az angol rabok heart labourjáról. Az ő
feladata még ennél is kinosabbnak tetszett néki. Ezek közé az
ismeretlen sok ismerős, a barátságos arczu ellenség, a mosolygós
gyülölők közé elegyedni! Nehéz sors!
A mikor csak tehette, kivonta magát. De még igy is szinte
elviselhetetlennek látszott a szerepe, nem tudta magát beleélni.
Legjobban szeretett otthon, a gyermekével, könyvei és
himzőmunkája között, a gondolataiba temetkezve. Oh ezek a
gondolatok!
Egy városban élt az anyjával és nem látta. Évek óta nem látta,
bár nem volt percz, hogy ne állott volna előtte. És sajátságos,
mindég egy és ugyanazon állásban látta: a siró asszonyt, a ki könyeit
rejtegeti… Ő előtte rejtegette… Hallotta, hogy jól él az urával, a ki
hires ember lett, de a szive meg van törve, az anyai szive. Milyen