Full download ebook at ebookmass.

com

The Sociolinguistics of Hip-Hop as Critical

Conscience: Dissatisfaction and Dissent 1st
Edition Andrew S. Ross

https://ebookmass.com/product/the-
sociolinguistics-of-hip-hop-as-critical-
conscience-dissatisfaction-and-dissent-1st-
edition-andrew-s-ross/

Download more ebook from https://ebookmass.com

More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Hip Hop, Hegel, and the Art of Emancipation 1st ed.

Edition Jim Vernon

https://ebookmass.com/product/hip-hop-hegel-and-the-art-of-
emancipation-1st-ed-edition-jim-vernon/

ebookmass.com

Beginning Hip Hop Dance (Interactive Dance Series) (Ebook

PDF)

https://ebookmass.com/product/beginning-hip-hop-dance-interactive-
dance-series-ebook-pdf/

ebookmass.com

Black Masculinity and Hip-Hop Music: Black Gay Men Who Rap
1st ed. 2019 Edition Li

https://ebookmass.com/product/black-masculinity-and-hip-hop-music-
black-gay-men-who-rap-1st-ed-2019-edition-li/

ebookmass.com

Imaging in Spine Surgery 1st Edition Edition Jeffrey S.

Ross

https://ebookmass.com/product/imaging-in-spine-surgery-1st-edition-
edition-jeffrey-s-ross/

ebookmass.com
Nietzsche as Egoist and Mystic Andrew Milne

https://ebookmass.com/product/nietzsche-as-egoist-and-mystic-andrew-
milne/

ebookmass.com

Geological Pioneers of the Jurassic Coast Andrew S. Goudie

https://ebookmass.com/product/geological-pioneers-of-the-jurassic-
coast-andrew-s-goudie/

ebookmass.com

Critical Heart Disease in Infants and Children 3rd Edition

Ross M. Ungerleider

https://ebookmass.com/product/critical-heart-disease-in-infants-and-
children-3rd-edition-ross-m-ungerleider/

ebookmass.com

The Nature of Emotion: Fundamental Questions 2nd Edition

Andrew S. Fox (Editor)

https://ebookmass.com/product/the-nature-of-emotion-fundamental-
questions-2nd-edition-andrew-s-fox-editor/

ebookmass.com

Computer Networks, Global Edition Andrew S. Tanenbaum

https://ebookmass.com/product/computer-networks-global-edition-andrew-
s-tanenbaum/

ebookmass.com
 the sociolinguistics 
of hip-hop as
c ritical conscience
Dissatisfaction and Dissent

Andrew S. Ross • Damian J. Rivers ( eds. )

The Sociolinguistics of Hip-hop as Critical
Conscience
 Andrew S. Ross • Damian J. Rivers
Editors

The Sociolinguistics
of Hip-hop as Critical
Conscience
Dissatisfaction and Dissent
Editors
Andrew S. Ross Damian J. Rivers
Centre for Teaching and Learning Centre for Meta-Learning
Southern Cross University Faculty of Systems Information Science
Gold Coast, QLD, Australia Future University Hakodate
Hakodate, Hokkaido, Japan

ISBN 978-3-319-59243-5    ISBN 978-3-319-59244-2 (eBook)

https://doi.org/10.1007/978-3-319-59244-2

Library of Congress Control Number: 2017956401

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s) 2018

This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the Publisher, whether
the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of translation, reprinting, reuse of
illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on microfilms or in any other physical way, and trans-
mission or information storage and retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or
dissimilar methodology now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this publication
does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt from the relevant
protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and information in this book
are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the publisher nor the authors or
the editors give a warranty, express or implied, with respect to the material contained herein or for any
errors or omissions that may have been made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional
claims in published maps and institutional affiliations.

Cover design by Fatima Jamadar

Printed on acid-free paper

This Palgrave Macmillan imprint is published by Springer Nature

The registered company is Springer International Publishing AG
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 Acknowledgements

We wish to express our deep thanks and gratitude to all contributing

authors and the staff at Palgrave Macmillan, in particular Steph Carey and
Cathy Scott, for the ongoing professional support they have provided to us.

v
 Contents

1 Introduction: Hip-hop as Critical Conscience:

Framing Dissatisfaction and Dissent   1
Andrew S. Ross and Damian J. Rivers

2 The Linguistic and Lyrical Development of 2Pac in

Relation to Regional Hip-hop Identity and Conflict  13
Steven Gilbers

3 Dimensions of Dissatisfaction and Dissent in

Contemporary German Rap: Social Marginalization,
Politics, and Identity Formation  37
Leonie Wiemeyer and Steffen Schaub

4 “77% of Aussies Are Racist”: Intersections of Politics

and Hip-hop in Australia  69
Andrew S. Ross

5 Where is the Love? White Nationalist Discourse

on Hip-hop 101
Damian J. Rivers

vii
viii Contents

6 “Who’s Afraid of the Dark?”: The Ironic Self-Stereotype

of the Ethnic Other in Finnish Rap Music 131
Elina Westinen

7 How the Financial Crisis Changed Hip-hop 163

Steven Gilbers

8 Dissatisfaction and Dissent in the Transmodal

Performances of Hip-­hop Artists in Mongolia 191
Sender Dovchin

9 Counter-Hegemonic Linguistic Ideologies and Practices

in Brazilian Indigenous Rap 213
André Marques do Nascimento

10 The Death of Dissent and the Decline of Dissin’:

A Diachronic Study of Race, Gender, and Genre
in Mainstream American Rap 237
John P. Racine

Index 269
 Visit https://ebookmass.com
now to explore a rich
collection of eBooks and enjoy
exciting offers!
 Notes on Contributors

André Marques do Nascimento holds a PhD in Language and Linguistics,

and is a professor at Universidade Federal de Goiás, UFG, Brazil. He researches
in areas such as the analysis of sociolinguistic practices, ideologies and regimes
of language in postcolonial intercultural contexts from theoretical and method-
ological approaches of contemporary sociolinguistics and decolonial theories.
Sender Dovchin is an associate professor at the University of Aizu, Japan. She
completed her PhD degree and MA degree in TESOL at the University of
Technology, Sydney. Her research interests include sociolinguistic diversity in
globalization, including youth language and identity in the Asian peripheries.
She has authored articles in international peer-reviewed journals, such as Journal
of Sociolinguistics, International Journal of Multilingualism, Multilingua: Journal
of Cross-Cultural and Interlanguage Communication, World Englishes, Asian
Englishes, English Today, International Journal of Multilingual Research,
Translanguaging and Translation in Multilingual Contexts, and Inner Asia. Her
co-authored monograph with Alastair Pennycook and Shaila Sultana, Popular
Culture, Voice and Linguistic Diversity: Young Adults On- and Offline (Palgrave
Macmillan) was published in 2017.
Steven Gilbers is a researcher in the field of hip-hop linguistics from Groningen,
the Netherlands. His research interests include African American English, pho-
nological second-language acquisition, and the sociolinguistics of hip-hop.
Gilbers is working on his doctoral dissertation on second African American
English dialect acquisition in relation to regional hip-hop identity at the
University of Groningen, The Netherlands.
ix
x Notes on Contributors

John P. Racine is an associate professor in the Interdepartmental English

Language Program at Dokkyo University, Japan. He has published a number of
papers and textbooks concerning vocabulary and corpus linguistics. Before
entering academia, he worked in the music business in Toronto, Canada in a
variety of capacities.
Damian J. Rivers is an associate professor at Future University Hakodate. He
holds an MA and a PhD in Applied Linguistics and an MSc in Social Psychology.
He is editor of Resistance to the Known: Counter-Conduct in Language Education
(2015, Palgrave Macmillan) and co-editor of Native-Speakerism in Japan:
Intergroup Dynamics in Foreign Language Education (2013, Multilingual Matters)
and Social Identities and Multiple Selves in Foreign Language Education (2013,
Bloomsbury).
Andrew S. Ross is a lecturer at Southern Cross University, Australia. He holds
a PhD in Applied Linguistics. His research interests are varied and include emo-
tion and motivation in language education, political discourse and new media,
and higher education teaching and learning. He is also an experienced language
teacher having taught for many years in Australia, Thailand, and Japan. He is the
co-editor of the forthcoming volume Discourses of (De)Legitimization:
Participatory Culture in Digital Contexts (2018, Routledge).
Steffen Schaub is a lecturer at the University of Muenster, Germany. He holds
a Master’s degree in English linguistics and is finalizing a PhD thesis on the
grammar of intermediate learner English. Further research interests include lan-
guage and culture, hip-hop language, and language typology.
Leonie Weimeyer is a research assistant and lecturer at the University of
Bremen, Germany. She holds a degree in Teaching English as a Foreign Language.
Her major research interest is second-language writing and she is working on a
PhD project on intertextuality. Further research interests include English word-­
formation, English in Australia and New Zealand, and hip-hop language.
Elina Westinen works as a postdoctoral researcher at the Department of
Language and Communication Studies, University of Jyväskylä. She was part
of the Academy of Finland project Language and Superdiversity: (Dis)identifica-
tion in Social Media (2012–2016). Her PhD thesis (2014) explored authentic-
ity in Finnish hip-hop culture. Her current research interests include
superdiversity, migration, ethnicities, social media and (non)belonging. She is
co-editor of Social Media Discourse, (Dis)identifications and Diversities
(2017, Routledge).
 List of Figures

Fig. 2.1 Predicted developmental trajectory (schematically

represented) of 2Pac’s vowel duration (mean and range).
The horizontal, dark gray dashed line indicates a hypothetical
West Coast AAE baseline; the horizontal, light gray dashed
line indicates a hypothetical East Coast AAE baseline
(Gilbers, 2015) 28
Fig. 2.2 Mean and range for 2Pac’s /æ/ vowel duration in ms
(voiceless postvocalic context; Gilbers, 2015) 29
Fig. 2.3 Mean and range for 2Pac’s /æ/ vowel duration in ms
(sonorant postvocalic context; Gilbers, 2015) 30
Fig. 3.1 Annotation scheme 45
Fig. 4.1 Adapted from Androutsopoulos’s (2009) three spheres of
hip-hop discourse 79
Fig. 4.2 The three spheres of hip-hop discourse and data for the
present chapter 80
Fig. 5.1 The tripolar process of discursive action (Adapted from
Boxer, 2003) 108
Fig. 6.1 MB shouting and posing 143
Fig. 6.2 MB with his ‘bros’ 144
Fig. 6.3 The Black men dancing 145
Fig. 6.4 The first appearance of the shipping container 145
Fig. 6.5 The men escape the container and start running 146

xi
xii List of Figures

Fig. 7.1 Relative frequencies of materialistic terms for all analyzed

rappers’ lyrics (sorted from highest to lowest relative
frequency in the pre-crisis period) 175
Fig. 10.1 Mainstream rap genres expressed as percentages of
week-weighted scores at Time 1 and Time 2 254
 List of Tables

Table 3.1 Albums included in the present chapter 44

Table 3.2 Rap song topic taxonomy 46
Table 3.3 Expressions of dissatisfaction/dissent in our corpus 47
Table 4.1 Criteria for analysis of YouTube comments 81
Table 5.1 The thematic orientation of the four discussion threads
selected for analysis 110
Table 7.1 Relative frequencies of materialistic terms for all analyzed
rappers’ lyrics (sorted alphabetically) 174
Table 7.2 Relative frequencies of materialistic terms per year 176
Table 7.3 Relative frequencies of materialistic terms per period 177
Table 10.1 Mainstream rap songs categorized by artists’ race and
gender at Time 1 (1989–90) 244
Table 10.2 Mainstream rap songs categorized by artists’ race and
gender at Time 2 (2015–16) 244
Table 10.3 Themes in circumstantial rap 254

xiii
 1
Introduction: Hip-hop as Critical
Conscience: Framing Dissatisfaction
and Dissent
Andrew S. Ross and Damian J. Rivers

Background
Originating from youth cultures in the South Bronx during the late
1970s, the performative musical genre of hip-hop represents “a form of
rhymed storytelling accompanied by highly rhythmic, electronically
based music” (Rose, 1994, p. 2), one frequently portraying narrative
experiences born from socioeconomic desperation, structural oppression,
and other forms of perceived hardship (Flores, 2012; Neal, 1999). The
social conditions lived by the first hip-hop artists were significant in shap-
ing lyrical content. The South Bronx area of New York was known at the
time as “America’s Worst Slum” (Price, 2006, p. 4) with Black and Latino
communities facing “high rates of unemployment, extreme poverty, and

A.S. Ross (*)

Southern Cross University, Gold Coast, QLD, Australia
D.J. Rivers
Future University Hakodate, Hakodate, Hokkaido, Japan

© The Author(s) 2018 1

A.S. Ross, D.J. Rivers (eds.), The Sociolinguistics of Hip-hop as Critical Conscience,
https://doi.org/10.1007/978-3-319-59244-2_1
2 A.S. Ross and D.J. Rivers

other social structural barriers, such as a change from a manufacturing to

a service-sector economy, along with urban renewal programs that pushed
many black and Latinos from their residences” (Oware, 2015, p. 2). This
situation was expediated by the construction of the Cross-Bronx
Expressway (1948 and 1972), which resulted in the large-scale displace-
ment of Blacks and Hispanics from razed neighborhoods into the South
Bronx. Rose (1994, p. 33) explains how these displaced families were left
with very little, and in particular with “few city resources, fragmented
leadership, and limited political power”.
From this understanding of the historical context it is apparent that
the genre of hip-hop is a product of the non-mainstream and, owing to
its origins, offers a performative space for those who perceive themselves
to be, or wish to present themselves as being, on the outskirts of main-
stream society. Rose (1994, p. 2) affirms the connections between race,
culture, and status within society by describing how hip-hop represents a
form of “black cultural expression that prioritizes black voices from the
margins of urban America”. In fact, the emergence of hip-hop from this
foundation, and in particular the rap element (the other three core ele-
ments being breakdancing, graffiti, and DJing) has led to it being termed
as an “act of resistance” (Ibrahim, 1999, p. 355), one that allows artists to
express sentiments of dissatisfaction and dissent on a global and local
scale on a range of social and political issues. This is primarily because the
emergence of the genre was an act of resistance in its own right.
Despite the somewhat humble beginnings foregrounded above,
McLeod (1999, p. 316) documents how in 1988, almost 20 years after
the first hip-hop record was released, “the annual record sales of hip-hop
music reached $100 million…By 1992, rap generated $400 million
annually…These estimates climbed to $700 million in annual revenues
for rap in 1993”. The growth and expansion of the genre has continued
and as of 2004 it was generating “over $10 billion per year and has moved
beyond, its musical routes, transforming into a dominant and increas-
ingly lucrative lifestyle” (Watson, 2004, p. 1), and these numbers have
continued to climb in the years since. While hip-hop music, and more-
over, the hip-hop lifestyle have converged toward mainstream acceptance
within popular culture, the identity performances of many artists and
consumers remain aligned with its rebellious foundations.
 Visit https://ebookmass.com
now to explore a rich
collection of eBooks and enjoy
exciting offers!
 Introduction: Hip-hop as Critical Conscience: Framing... 3

 issatisfaction and Dissent, Authenticity

D
and Hip-hop Around the World
The young Black people involved in the establishment of the hip-hop
genre were finding new ways to entertain themselves, but they remained
under-represented, and their status as victims in the politics of abandon-
ment (Chang, 2008) resulted in their new pastime becoming something
more than merely a pastime—it now carried the potential for a kind of
cultural renewal based on active resistance to oppression. The movement
grew and gathered momentum, and it became an important outlet for
these disenfranchised youth, and provided an escape from the financial
crisis that had overtaken their neighborhoods and had seen the disinte-
gration of a range of social programs upon which they and their families
had come to depend (Persaud, 2011).
The inextricable relationship with its origins saw hip-hop establish
itself as a vehicle for expressions of dissatisfaction and dissent as a resis-
tance practice. Variations on these expressions form the central theme of
this volume, and we see them as being closely related, although subtly
different in the sense that dissatisfaction is often articulated in less overt
and emphatic terms than clearly articulated political dissent which can
verge on moral outrage (Maira, 2000). What we firmly believe, however,
and what is shown throughout the chapters in this volume, is that under-
pinning hip-hop production in a range of global locations is resistance to
oppression in the form of artist, consumer and onlooker expressions of
dissatisfaction and dissent. These expressions can range from issues such
as migration (see Ross, this volume), to racism/racialization (see Rivers,
this volume; Westinen, this volume), to identity construction as resis-
tance (see Gilbers, this volume), to hegemonic postcolonial ideologies
(see Nascimento, this volume), among many others.
As the popularity of the genre as a whole continued to grow within the
US, it also began to spread to other parts of the world where it was taken
up by artists in both underground and mainstream contexts—although
inevitably the underground and independent artists came first. Abe
(2009, p. 264) states that “one unique feature of hip-hop culture has been
its ability to translate across cultural, racial, geographic and generational
boundaries”, and evidence of this can be found in the chapters exhibited
4 A.S. Ross and D.J. Rivers

in the present volume from Germany, Mongolia, Brazil, Finland,

Australia, and the US hip-hop heartland. Morgan (2001) takes this senti-
ment further in claiming that the lyrical content of hip-hop music carries
the ability to transcend not only national boundaries, but also linguistic
boundaries. When this occurs, the result is the formation of international
hip-hop varieties in new locations, where marginalized people are able to
adopt hip-hop and use it as their own act of resistance and means of
expressing dissatisfaction and dissent.
In appropriating hip-hop as an act of resistance and expression of dis-
satisfaction and dissent toward the social and political status quo, the
genre takes on distinctly local features in a process of establishing authen-
ticity. Within hip-hop, authenticity can be developed in numerous ways
including through the use of slang, accent, and phonological features
specific to the culture, in addition to reference to cultural markers such as
place names, and abbreviations. Further to this, and perhaps more impor-
tantly for the current volume, local appropriation can take the form of an
engagement with local, social, cultural, and political issues or agendas.
At the core of the concept of authenticity in hip-hop is the idea that
artists should remain true to their roots, and should not utilize their cul-
tural expression as a vehicle for presenting themselves as someone or
something they are authentically not (Rickford & Rickford, 2000). This
is further emphasized in the ideal of ‘keepin’ it real’, which is often quoted
in reference to hip-hop artists emphasizing the necessity of authenticity.
However, such a definition tends to place the onus on the artist as an
individual. This is problematic, as Vygotsky (1986) and others have
argued that it is through dialogue with others, and not merely the self,
that human language and psychology can be fully understood. Thus, for
the notion of authenticity to truly be understood and realized, specific
social contexts need to be engaged with. The authenticity of the individ-
ual needs to be seen as part of broader “local horizons of significance”
(Taylor, 1991, p. 39) that hold local relevance, but can also be character-
ized by their interconnectedness with the wider world.
The incorporation of these ‘horizons of significance’ led Pennycook
and Mitchell (2009) to the use of the term ‘global hip-hops’, whereby
they highlight their belief that the localization of hip-hop is not merely a
result of global hip-hop (i.e. US hip-hop) taking on local characteristics.
 Introduction: Hip-hop as Critical Conscience: Framing... 5

Rather, the hip-hops that develop in differing global locations have

“always been local” (Pennycook & Mitchell, 2009, p. 30). The authors go
on to suggest that “Global Hip-Hops can thus be highly critical of domi-
nant themes in global hip-hop, in particular, features of violence, con-
sumerism, and misogyny, especially when confronted by very different
local conditions” (p. 30). Themes such as these can be readily found in
samples of US hip-hop (see e.g. Adams & Fuller, 2006; Rebollo-Gil &
Moras, 2012), especially in the material of mainstream acts. In these
‘local conditions’, artists find the foundation of appropriation and the
themes adopted that reflect localized sociocultural and sociopolitical con-
ditions. This has also been noted by Osumare (2001) who introduced the
term ‘connective marginalities’ to refer to the fact that although hip-hop
emerged from Black cultural expression in the US, other nations that
have experienced similarities in political history and oppression are also
characterized by similar cultural dynamics, and thus the connection with
hip-hop culture is formed. The idea of connective marginalities includes
the full range of culture, class, historical oppression, and generational dis-
satisfaction, and rap music adopts this to a large degree in addressing
local issues as well as extant global sociopolitical inequalities.
The present volume acknowledges the roots of the hip-hop genre, and
in particular rap music, in the disenfranchised urban youth of the US
who established it as a tool for expression of dissatisfaction and dissent
toward their lived realities. However, the volume also provides evidence
of the spread of hip-hop to other global locations where the music pro-
duced is still very often, and strongly, underpinned by artists’ expressions
of dissatisfaction and dissent on a range of sociopolitical issues. Further,
the notion of authenticity in hip-hop is real, and manifests in the chapters
of this volume through the specific local contexts and issues addressed in
the creation of the music and in the dissatisfaction and dissent expressed.

Overview of the Volume

Through a common focus on the performative musical genre of hip-hop,
the nine chapters presented in this volume shed light on its adoption as a
vehicle and target for the expression of dissatisfaction and dissent in
6 A.S. Ross and D.J. Rivers

relation to political and social oppression, injustice, and ideology. Also

discussed are the actual or potential implications of these expressions for
a range of groups including producers, consumers, targets, and onlook-
ers. Underpinning the chapters are a variety of methodological approaches
including both quantitative and qualitative analyses, from diverse geo-
graphical and cultural contexts inclusive of Australia, the US, Finland,
Brazil, Mongolia, and Germany.
Chapter 2 is authored by Steven Gilbers, and comes from within the
genre’s US heartland. The chapter approaches dissatisfaction and dissent
through a sociolinguistic analysis and discussion of the lyrical develop-
ment of the late hip-hop artist Tupac ‘2Pac’ Shakur in response to the
‘East Coast-West Coast’ regional hip-hop feud that existed during the
1990s. After establishing the importance of region and place to identity
configurations within the hip-hop community, the author argues that
2Pac, who grew up on the East Coast, was able to express allegiance to
West Coast hip-hop. This is done firstly through highlighting the devel-
opment of the artist’s lyrical style and content, and then through a dia-
chronic analysis of 2Pac’s accent from before and during the hip-hop
feud. The author uses this analysis to highlight the central role of place,
language, and subversive displays of resistance in 2Pac’s music and image,
and in hip-hop in general.
The volume steps outside of the US in Chap. 3, authored by Leonie
Wiemeyer and Steffen Schaub, and positions the primary theme of the
volume—dissatisfaction and dissent—at the center of a corpus-based
study of how the theme is manifested in contemporary, mainstream
German hip-hop lyrics. The corpus comprised a series of German main-
stream rap albums that the authors categorized according to domains
such as relationships, identity, and social commentary. From this it was
possible to deconstruct the lyrical content of tracks in the corpus in terms
of how they expressed dissatisfaction and dissent in relation to political
institutions, living circumstances, and people. The authors observe that
both the target of dissatisfaction and dissent and the linguistic strategies
employed are influenced by the social background of the artists and their
target audiences. They contend that dissatisfaction and dissent are pres-
ent in German rap lyrics in both an overt manner and as a means of
identity construction within the German sociocultural context. Based on
 Introduction: Hip-hop as Critical Conscience: Framing... 7

this, they suggest that the connections between hip-hop culture and
expressions of dissatisfaction and dissent within German hip-hop culture
could be better understood through future ethnographic research.
Chapter 4 by Andrew S. Ross uses one commercially successful, politi-
cally orientated hip-hop track from within the context of Australia as a
means of gaining insight into how political hip-hop can originate, how
dissatisfaction and dissent are expressed within the track, and how hip-­
hop consumers and the media react to it. The track, ‘77%’ by The Herd,
is subjected to a discourse analysis in accordance with Androutsopoulos’
(2009) three spheres of hip-hop discourse analytical framework. Within
this framework, the author analyzes the lyrics of the track, interview data
from the writer of the track, relevant data from the mainstream media,
and the comments section from the track’s YouTube video. The analysis
reveals that expressions of dissatisfaction in relation to the track have
emerged and multiplied in different forms and on different platforms,
highlighting the fact that the social commentary provided within hip-­
hop tracks does not end there; on the contrary, it can serve as the catalyst
for ongoing discussion and further expressions on dissatisfaction and dis-
sent in varying media.
In Chap. 5, author Damian J. Rivers departs from an analysis of hip-­
hop based on lyrical content and investigates the manner in which hip-­
hop has attracted the attention of discourses of White Nationalism in
response to the growth of the genre. Specifically, through data collected
from a well-known White nationalist discussion forum, the author
seeks to highlight the formulation of a unique kind of racialized iden-
tity through expressions of dissatisfaction and dissent toward the phi-
losophy and practice of hip-hop culture on the basis of the perceived
racialization underpinning it. Through the analysis, Rivers is able to
contend that the positioning of posters on the discussion boards was
not always consistent with racial boundaries as might have been
expected and that the ­legitimacy of the views expressed within the
described context are frequently questioned by other posters. Ultimately,
Rivers alludes to the need to remove, or at least reduce, the prevalence
of racial boundaries that act to limit access and participation in the
genre, especially when conflated with other aspects such as cultural
property, ownership, and appropriation.
8 A.S. Ross and D.J. Rivers

In Chap. 6 the geographic focus shifts to Finland as Elina Westinen

adopts a semiotic approach to understanding multimodality in the hip-­
hop music of a local Finnish hip-hop artist of migrant background.
Through a deconstructed analysis of both the lyrical content and music
video of one particular track, the author demonstrates how the artist
actively constructs a ‘self ’ positioned as the stereotypical (ethnic) Other
within the Finnish sociocultural context. In addition to this self-­
construction, Westinen is able to show how the artist actively utilizes the
genre of hip-hop to express dissatisfaction and dissent toward the current
sociopolitical landscape within Finland. A particular focus is given to the
use of self-stereotypes as a means of combating pejorative ethnic stereo-
types and therefore gaining empowerment.
Chapter 7, also authored by Steven Gilbers, analyzes hip-hop over
time in relation to how the genre experienced change as a direct rela-
tionship of the global financial crisis of 2008. Acknowledging that in
addition to the search for social justice, hip-hop in the US has also
demonstrated a tendency to adopt a materialistic tone as artist fame
increased. The author investigates the extent to which this materialism
changed in the aftermath of the financial crisis. Adopting a mixed-
methods approach, rap lyrics from a range of artists within the US
context both before and after the crisis are subjected to a discourse
analysis to determine changes in focus. In addition, the author includes
data from personal research interviews with hip-hop artists and other
members of the hip-hop community shortly after the crisis. Overall,
Gilbers suggests that the impact of the financial crisis was such that the
focus on materialism in hip-hop decreased, and a greater emphasis on
expressions of dissatisfaction and dissent toward corporate America
emerged.
The author of Chap. 8, Sender Dovchin, is interested in the notion of
modality and examines the transmodal performances of local hip-hop
artists in Mongolia and how dissatisfaction and dissent are expressed. The
data for the chapter are drawn from two music videos and fieldwork
interviews from two Mongolian artists, and in keeping with the underly-
ing tenet of transmodality, the author considers a range of resources
beyond merely the lyrics of the track. An important aspect the author
reveals is the manner in which these local artists use hip-hop to express
Random documents with unrelated
content Scribd suggests to you:
 Fölverte feleségét, a vén cseh anyját, a testvérhugát és előadta
nekik, hogy szomorú napok fognak következni. Magyarul kell
beszélni, magyar ruhát kell viselni – a császár sokat vesztett,
Olaszország oda van, Kossuth Lajos itthon van, őszrekelve, vagy a
tavaszra, itt rettentő világ lesz. A zajra a gyerekek is fölkeltek, a kicsi
kutyák is talpra állottak, a madarak is a kaliczkában zörögni kezdtek
– oda lett a csöndes nyugodalom.
Másnap Bogenék, Schweinék, Krauték, Holzerék, Hausék,
Szmörcsökék, Racsekék, – majd odább a többi atyafiak is
összenéztek, egy kicsit nevettek, hogy biztassák egymást – azután a
gyöngébbek sirtak, s az asszonyok, mintha ki akarnának önteni a
vizek – és elöntéssel fenyegetnék az egész Alföldet – egy-egy kicsit
pakoláshoz fogtak. A mellett mint a fáradhatlan tavaszi szél – egyre
zúgott nótában, énekben: Jönnek a mieink!
Dr. Schwindler úr, a ki mindent hamar meg tudott érezni:
megérezte a koporsó szagot. Halottak jártak-keltek körülötte, mint
élők, és mutatták a behasított koponyáikat, az átszurt karjaikat, és a
száma nélkül való sok tátongó vérző sebet mellükön, arczukon.
Schwindler úr ledobta csillagos, paszomántos egyenruháját,
közönséges ruhába öltözött – és kezdte terjeszteni a hírt, mint a
legbuzgóbb magyar, hogy Garibaldi, Kossuth – meg a többi már itt
van ott van, itt lesz ott lesz. Leveleket mutatott a leghiresebb
hazafiaktól.
– Úgy ni? – hirdette mindenfelé örömmel Veszeli Jóska –
megmondtam, hogy Schwindler egyenesen a Kossuth küldöttje.
Láttam nála a képét, levelét még a kardját is.
Schwindler úr tovább ment.
Hallatszott Bécsből, hogy nagy fordulatok várhatók, és minél
előbb. Megmozdult az egész birodalom.
Schwindler Gusztáv úr, a ki egész életében a nagy mozdulatok
embere volt: egy jó nagyot mozdult. Felsőbb engedélylyel
megmagyarosította nevét és lett belőle: Hunyadi Gusztáv.
Nagy-Kakasd nem tudott hova lenni bámulatában és örömében.
– Akasztófára való zsidaja – mormogá otthon gyűlölettel László
Károly úr, a ki helyébe rég neveztek már valóságos főnököt – fúdd,
fúdd a nótádat. Tégy bolonddá mást is! Tele a zsebed maszlaggal.
Szórd.
Még a bogár nem bújt ki gubójából: s a régi Schwindler már
röpült.
Letette hivatalát. Itt-ott bizodalmasabb emberei közt úgy
nyilatkozott, hogy megundorodott a véres kenyértől.
Magyar ember hogy ne imádná az ilyen igaz hazafit!
Hunyadi úr meg akarta előzni az időt, mert ő teljes életében
nehány lépéssel előbb járt, mint más: hozzá fogott új vállalatához.
Ő független ember.
Ő a népért él.
Ő utálja az idegeneket.
Az ő sebei egyek a magyar nemzet sebeivel!
Baranyai Alberttel, s néhány uzsorással egy pénzintézet
fölállításához fogott. Tudták, hogy az összes László birtok egyszer a
Hunyadi úr kezei közé kerül: seregelt körülötte mindaz, a ki nyerni és
kapni akart.
Már 1860. október 1-én megnyilt a nagykakasdi első
takarékpénztár. Főigazgatója Hunyadi Gusztáv, aligazgatója Baranyai
Albert.
A leszurt fűzfa-karó nem hajthat gyorsabban, mint az új
takarékpénztár hajtott. Sebesen gyökeredzett, lombosodott.
Vitték, hordták a pénzt.
 Hunyadi úr egy nap alatt száz embernek – megszorongatta a
markát, és mindenkinek oda súgta, hogy tavaszra visszaállítják a
magyar alkotmányt. Itt lesznek a mieink!
Az új takarékpénztár lett a templom, és lelkes papja: Hunyadi
Gusztáv, a hazafi, a derék ember, a nép legnagyobb jóltevője.
1861. február havában megjött az öröm: országgyűlés,
alkotmány. «Czoki német, pusztulj morva, szaladj cseh!» harsogott a
dal.
És zengett mellette hegyen-völgyön, sirokon, temetőkön,
templomokban.
«Isten áldd meg a magyart…»
És zengett utczákon, vásárokon, gyűléseken, egész nagy-nagy
csoportokban:
«Hazádnak rendületlenül
Légy hive oh magyar!…»
És énekelték a lengő szárnyas nemzeti szín zászlók alatt a
Baranyai testvérek, a Hayermayerek, Stuckmandlik, a Hauerek, a
Zachradnicsekek, Hacsékek, Lacsekek hogy:
«Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai…»
És az egész föléledt Nagy-Kakasd e szóra egy tisztes férfiura
nézett, a kin az utolsó gomb is magyar volt; a kinek rojtos volt a
csizmája; rojtos a nyakravalója; kolcsag tollas a kucsmája; zsinoros
az áttilája: Hunyadi Gusztávra.
– Ah megjöttek a mieink!
 V.

(A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene.)

Új világ, tündöklő szép világ állott a régi, komor, megutált,

meggyűlölt világ helyébe. Igaza volt a nagy magyar, szomorú
költőnek, mikor kétségbeesésében énekelte, hogy azért se busulj
magyar, mert:
«Lesz még egyszer ünnep a világon!»
Hogy járnak az emberek, mintha mindenki lakodalomba vagy
templomba sietne, és milyen ruhában jár az egész Nagy-Kakasd!
Mente, attila, kucsma, kalpag, tollas kalap, arany rojtos nyakkendő!
Mennyi a sok szép zsinor, vitézkötés, mentekötő; mennyi a sok
fényes gomb, s mily csillogó a sok szép magyar párta! A nagy urak
épen úgy öltözködnek, mint a legszegényebb asztalosok; az uri
dámák, kisasszonyok úgy járnak, mint a falusi jegyzőnék és leányaik.
Egyenlőség, testvériség, szabadság!
Hát a németek hol vannak?
 Megette őket a sok zsinor, meg sujtás. Felöltöztek magyar
ruhába, s beállottak kunoknak, jászoknak, magyaroknak. Ember
legyen az, a ki meg tudja különböztetni, ki itt a német, vagy a
magyar.
Hayermayer úr csupa magyarban kolcsag tollas kalpaggal,
panyókán, fél vállra vetett mentével.
Stuckmandli úr lila szín attilában türkizes gombokkal, gazdagon
zsinorozott magyar mellényben és nadrágban, rojtos topánkában,
melyen egy igen alkalmas kis sarkantyú veri az új nótát, kezében
egy rettentő buzogányt tart, Hayermayer úr meg egy hosszú-hosszú
nyelü fokost.
László úr is beöltözött – és csöndesen ott sétál a hosszú
udvarában. Még nem igen mer kimenni. Mind azt hiszi, tréfa az
egész, és komédia. Majd jön egy pár század uhlánus s minden
bolond magyar ruhást felnyársal. Hisz nem is tehet mást. Hogy
tudná kiválogatni: ki a becsületes ember és ki a gazember? ki a régi
komisz német, a ki rágta a magyart; és ki a régi bús kesergő magyar,
a kinek a fia, bátyja, leánya magyar szóért tömlöczöt ült, és Kossuth
kalapért vagy bankóért deresen nyugodott?
Ah! isten hozta, Baranyai Mihály úr!
Hogy vigyorog, hogy szidja a németet és ölelkezik a régi Kossuth
kutyákkal. Csupa szív, igazán, hogy az egész ember egy valóságos
szív! És még minő!
Ah! Baranyai Ábris úr! Hát a két csillag a nyakon?
Van helyette a sarkakon akkora két pengő tarajos sarkantyú, mint
egy tányér.
Most szabadult ki a bátyjuk: József úr. Vele megy karon fogva,
épen olyan örömmel, mintha ő jött volna haza Josefstadtból. Minden
embernek köszönnek, és Ábris mindenütt sir, a hol csak elbeszélheti
a bátyja rettenetes szenvedéseit.
 – Mennyit szenvedett szegény Jóska bátyám! De megállj német!
És akkora bottal fenyegeti az eget, hogy nem lenne jó, ha fölérné
valahogyan.
– Kedves bátyám Sebestyén bácsi – nézze csak – kiált oda egy
csupa zsinór kúnnak – jőjjön, jőjjön.
– No öcsém!
– Jóska bácsi – kiszabadult. A magyarok istene…
És Ábris oda borul a Mihály bácsi széles vállára, – hogy
meghatottságán könyekkel enyhítsen.
– Ejnye be jókor József öcsém. Épen választásokra jött. Hát?
– Mit választanak? kit választanak?
– Követet, főbirót, tanácsosokat, alispánt, árvaszéki elnököt,
birákat – mindent mindent. Hej József öcsém megszürte a német!
Ábris igen érzékenyen törülgeti a szemeit, és folyvást emlegeti a
Josefstadti martyrokat – mintha ő is ott hízott volna meg.
– Hát ki lesz a követ? – kérdi József úr, érezve martyrsága jogait.
– Most teszik a takarékban.
– Mi az? hol?
– Onnan jövök. Hunyadi öcsém megmondja, ők készítik a listát.
Hej, hej, csakhogy megjött! No nem akasztották föl. Beválasztjuk.
Ábris oda szorítja magát az öreg bácsihoz.
– Lelkem Mihály bátyám, én mindig igaz voltam, ha
szemszurásból, hogy fel ne akaszszák a drága lelkem bátyámat –
viseltem is néhány hetekig (vagy tíz esztendőkig) a német ruhát,
tetszik tudni, hogy azért a Baranyaiaknál jobb magyar a városban
nem sok volt.
 – No, no, öcsém, csak fogódjék. Keresse a jó embereket.
– Kit keressek?
– Bizony most Hunyadi öcsém diktál. A hol a pénz: ott a becsület.
Ha akarja öcsém, mindjárt be is vezetem. Tegyük a listába. Tegyük.
– De ki az a Hunyadi – bátyám?
A vén kún egyet törült az üstökén, megrázta a fejét, s lódított
egyet a prémes, vastag vitéz kötéses mentéjén, s csörrentett
sarkantyújával.
– Nem tudom én, mit mondjak József öcsém – szólt, széttekintve,
hogy nem hallják-e valamely fülelők. – Itt igazán most egy kicsit a jó
világban az ember furcsa dolgokat is lát. Hát ez a Schwindler – vagy
Hunyadi – egy kicsit ezeknek előtte nagy menykő német volt –
– S most ez lenne a vezér Nagy-Kakasdon? – kiáltá József úr.
– De lassabban öcsém, mert itt nem vagyunk ám Josefstadtban.
Ott lehetett, itt erősen vigyázni kell most, ha az ember valami akar
lenni. Annyi a folyamodó, mint a sáska. Német volt az eb lelke, de
megtért, jókor megtért, aztán gazdag ember, győzi. Kifogyhatatlan a
bugyellárisa.
– De bátyám, a ki szinte tömlöczöt ült, tűri, hogy egy idegen –
– Nem idegen, elvette László Károly leányát. Úgy van öcsém.
– Az is egy semmirekellő ember volt teljes életében.
– Már azt öcsém szidhatod, nem baj, de Hunyadinak, ha valami
akarsz lenni – most hagyjunk békét. Itt most Nagy-Kakasdon a
takarékpénztár választ s mivel Hunyadi annak az igazgatója, a lelke:
hát – különben ha nem akarsz lenni semmi – akkor szidhatod, mert
ne félj, lesz elég, a ki örömest meghallgat.
– Hogy ne akarnék – emelte fel büszkén martyr homlokát
Baranyai József – hiszen csak nem választ mást követnek Nagy-
É
Kakasd, mint engemet. Én ültem legtovább a tömlöczben.
– De van-e sok pénzed öcsém? Nagyon sok szórni való pénzed?
– Hát honnan vettem volna. – Tán tizenkét esztendeig pénzt
csináltam a németnél?
– Akkor legjobb lesz, ha dicséred Hunyadit, találd el a módját,
majd meglátjuk, hova tehetünk.
Ábris mindegyre rángatta bátyját, hogy az isten világába – ne
szóljon, hagyjon békét minden beszédnek; nézze, hogy nézik
mindenfelől. Rögtön megviszik a hírt a takarékba – s aztán
elülhetünk.
– De én, a ki a forradalomban ezredes voltam – egy sehonnai
idegen előtt – én? befogjam a számat? Mindjárt visszamegyek
inkább Kufsteinba vagy Budveiszba, vagy az ördögök kaszamatájába,
ha a nagykakasdi híres kún így beadta a derekát.
– Öcsém, én látod, meg a testvéreim, meg a fiaim, meg a
rokonaim régóta várjuk, hogy forduljon már egy kicsit a világ, hogy
mi is juthassunk valamihez – egy kis főbirósághoz, szenátorsághoz,
perczeptorsághoz – én nem szólhatok. Te ha akarsz, lármázhatsz, jól
is teszed; a madár is – elhiszem, mikor kimenekül a kaliczkájából,
megereszti a torkát: de már én vén vagyok, s Hunyadi nekem
megigérte az árvaszéki elnökséget. Nekem az is elég.
– Hát a főbiró? – döfött egyet buzogányával a magyar vitézzé lett
– néhai kétcsillagos Ábris.
– A vén Hajkónak adjuk.
– Hát az első szenátorság?
– Simon öcsémnek adjuk.
– Hát a főjegyzőség – szólt a dologba Ábris.
– Tán azt István fiamnak adjuk.
 – Hisz az még gyerek.
– Nem kérik a keresztlevelét öcsém, aztán benne van a listában.
– Hát ki lesz a főkapitány, – sürgeté József a martyr, – látom,
mennyire fogynak az állomások.
– Az öcsém, az alighanem a vén Ugodi. Sokat szenvedett.
– Itt hát én hiába jöttem haza? Én hiába szenvedtem a
hazámért?
– Meglátjuk, menjünk be – itt a takarék. Hanem József öcsém
csak most símán a nyelvvel.
A takarékpénztár egy törpe, füstös, nyirkos épület volt, három,
négy tágas szobából álló, – ketreczekkel ellátott alkalmatosságokkal
a hivatalnokok számára. Hosszú, zöld posztós asztalok nyultak el a
legnagyobbik teremben, melyet most nagy csomó pipázó, szivarozó,
lármázó, kurjongató, zsinoros, attilás, pitykés, dolmános, sarkantyús
csizmás, fokosos, buzogányos, tollas kalapos, kucsmás, villogó
szemű, fekete kún ember töltött be az utolsó sarokig.
Az asztal közepén ült Hunyadi Gusztáv úr, nagy hajlott görbe
orral, erősen kipödört hosszú bajúszszal, – mintha valami országos
ünnepélyre készült volna már: – teljes díszmagyarban. Valami habos
selyem, pörkölt kávészín attila fedte keszeg behorpadt mellét, drága
antik gombokkal, melyek meglehet, valamelyik ambicziózus
nagybátyja uráról maradtak reá szent ereklyekép; lábszárait
pötyögős, zsinóros magyar nadrág borította, és lábait fényes magyar
kordován csizma, hosszú fityegő rojtokkal és nagy kampós
sarkantyúkkal: ujjain hatalmas gyémántos gyűrűk tündököltek, s egy
a mutatón akkora, hogy a szegény Hunyadi Lászlóé se lehetett
nagyobb, a melyikkel a gonosz Czillei csapását felfognia sikerült.
Úgy látszik – ez a nagy családi gyűrű – (mert az ilyen gyűrűk
csupa családi gyűrűk, már akkor, mikor még a zsidó boltjában
vannak) – arra van szánva, hogy ha valahonnan fenyegetné még egy
egy irígy csapás a derék Hunyadit – ez fogja fel mindet.
 Mutatja is, és csillogtatja is.
– Éljen, Isten hozta, Isten hozott édes Józsim – ugráltak fel a régi
barátok és ösmerősök közül néhányan, még mielőtt valaki a martyr
urat a főigazgatónak bemutatta volna.
– Hát ez a híres tyúktolvaj, ez a lópeczér – súgá egy üstökös kun
a mellette ülőnek – haza került; nem tudott odaveszni? Hogy az ilyen
tolvaj nem jutott akasztófára. Mennyit rabolt testvéreivel s most
martyr! Néhányan, a kik e csöndes üdvözlő szavakat hallották –
mosolyogtak, mint olyan jó emberek, a kik a világon mindent
megmosolyognak és a kik hitvány önző szivükkel senkiért és
semmiért ki nem tennék magukat egy perczig is.
Baranyai József urat meghatotta pátriótáinak szeretete;
mindenkinek a nyakába borult, de elsőben is, mint valódi okos
embernek, volt annyi esze, hogy a Hunyadi úr nyakába boruljon és
egy szivélyes csókkal, a mit még Josefstadtból hozott, bemutassa
igaz szeretetét és hódolatát.
Most aztán a legóvatosabbak és legravaszabbak is elővették
harsogó éljeneiket. Hisz a főigazgató adott jó példát.
– Szervusz lelkem barátom! – kiáltá Hunyadi urat ölelgetve József
úr.
– Isten hozott dicső barátom! – viszonzá hévvel a szeretet jeleit
Hunyadi úr – sokat hallottam rólad.
– És én te rólad. Nagyszerű ember vagy. Csókollak.
És újból ölelkezéshez láttak.
Miután e hazafias szivélyeskedésből bőségesen kivette volna
részét minden érdekelt fél, s a régi barátság több rendbeli
kapcsokkal itt is ott is megerősíttetett volna, az épen napirenden
levő tervezet és névsor bonczolásához fogtak.
 Egy sovány, sárga veres arczú, gyér világos sárga hajú uri ember
volt a jegyző, – kinek vállait többször a legszivélyesebben veregette
Baranyai József úr, mondogatva: ah Albert lelkem, csakhogy még
egyszer látlak. Varga Pistát húzd ki; – ah lelkem – Hajkó Palit is
kihuzhatod – ird oda Ábrist; – ah kedves Albert, csakhogy kitelt az
időből, hogy még egyszer – alkapitány legyen Miska öcsém – ah ah
– s úgy oda-oda hajolt a füléhez, mintha a sárga fejét meg-meg
akarná csókolni.
– Halljuk, halljuk! – nyughatatlankodott a hazafi sokaság.
– Felolvasnók talán – szólt – tíz év óta ösmert kappan hangjával,
németes kiejtésével, melyhez egy kis zsidós torokhehezet is járult –
Hunyadi úr a jelöltek névsorát.
– Halljuk! – sivíták a kétesek.
– Halljuk! – mormogták – a főbb állomásokra aspirálok.
– Halljuk! – követelték a biztosra jelöltek.
– Halljuk! – kiáltotta akkora hangon, mint guerilla kapitány
korában, mikor egy éjszaka háromszáz darab lopott ökröt tereltetett
be a Baranyai ősi pusztára – József úr, a csak imént kiszabadult
martyr.
A sovány sárga uri ember éles csengő hangon így kezdte:
– Mészáros Simon.
– Meghalt – ordítá a tömeg.
Hunyadi úr tudta már, mi ez a rettenetes szó és teljes
megnyugvással hajtotta előre bodros hajú fejét – hogy igen.
– Most is hivatalt vadászott a németnél. Pusztuljon.
– Hajkó András – olvasá tovább a sárga hajú.
– Éljen, minden Hajkó éljen!
 – Halász Máté.
– Meghalt, perczeptor volt, tovább!
– Bakos Gyuri –
– Le vele, meghalt, minden Bakos meghalt!
És dörömbölt a tömeg, mintha vastag kemény göröngyök
hullottak volna egy koporsóra. Még úgy is tett egy-egy hevesebb
kún, mintha megrúgta volna a földet a halotton.
– Huszár Péter –
– Éljen. Odább.
– Szathmári József –
– Meghalt –
– Dicső Mihály –
– Meghalt – német volt, eb volt!
– Nagy József, – Baranyai Mihály, – Baranyai Ábris, – Molnár
Ferencz, – Süveg Károly.
– Meghaltak! Rothadjon az áruló lelkök!
S óh, hogy rúgták, gyúrták rájuk a földet.
Még Hunyadi úr is mozgatta a sarkantyús magyar lábait.
– De uraim – sáppadozott Baranyai József – az én öcséim s az én
testvéreim is köztük legyenek?
– Most még üljenek a fekete földben! – ordíták féktelen dühvel.
– Ha ki tudnak hajtani, mint a fű – tegyék.
A tömeg nevetett és egy része valami alsó rendű hivatalba mégis
hajlandó volt benyomni a két Baranyai nevet.
 Miután nehány Bach magyart hamarosan fölnégyeltek, és a város
négy sarkára kiszegeztek: nevetve, üvöltve, vidáman jártatták
kézről-kézre a sörös poharakat, és éltették az élőket, a kik hivek
tudtak maradni a nyomorult világban és gúnyolták szidták az ebeket,
farkasokat, rókákat, disznókat, tolvajokat, latrokat, hóhérokat,
csillagos gazembereket, és tomboltak a tetemeiken, és ölelkeztek,
csókolkoztak a sirjaikon, és átadták sziveiket amaz édes mámorító
gyönyörnek, hogy a magyarok istene még egyszer elhozta ezt a
napot is.
– Éljen Kossuth! – harsogák egyszerre.
Lecsapták a sörös poharakat. Fölemelkedtek székeikről, s könyes
szemekkel, örömtől, reménytől, hittől áthatott érzéssel énekelték:

Hazádnak rendületlenül
Légy hive oh magyar!
Bölcsőd ez, majdan sirod is,
Mely ápol s eltakar.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt.
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

A lelkesült tömeg zúgta a felséges ódának minden strófáját, és

Hunyadi úr is, a ki az egészből egyetlen verset is nem tudott, úgy
tett, mintha mindnyáját ő fúná; mozgatta a hegyes, éles fehér hamis
fogait, és forgatta, öblögette, mint a tigris – szájában piros hosszú
nyelvét.
Fokosát föl-fölemelte, és villogó szemekkel kereste az ellenséget,
és kész lett volna fölhevülésében minden asztalt, széket és ablakot
összetörni, és megmutatni, hogy milyen a magyar, mikor igazán
tetőtől talpig magyarrá lett.
Mint egy égi sugalatból – előre szökött, és fölkérte az egész
társaságot az otthon maradt hivekkel együtt, hogy ma estére
mindnyájan – jelenjenek meg a nagy vendéglőben, melynek czíme
mától fogva, örök emlékezés okáért legyen a «A kún követhez.»
– A kún követhez kiabálák – éljen a kún követ, Hunyadi Gusztáv
a nép embere! – kiabálá egy vastag lakatos, ki ez által remélte a
nagy kórházi új munkát elnyerhetni.
A közönség – bár ebben megállapodás még nem volt – ennyi
illedelemből és a nagy vacsora iránti elösmerésből földobta a szót,
hogy tehát – Éljen Nagy-Kakasd országgyűlési követe: Hunyadi
Gusztáv!
Ez a szó – mint a hömpölygő áradat, mint a partját törött zuhogó
Tisza, rohant utczáról-utczára, és zúgott a László palota, – és
egetverő kiabálással üvöltött a Hunyadi kastély előtt.
Néhány nap mulva minden utczasarki épületen és minden
vendéglőn, kávéházon ott pompázott piros fehér és zöld betűkkel:
– Éljen dr. Hunyadi Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője.
És míg egyfelől a Baranyai-nemzetség házról-házra járt, és
aláirásokat gyűjtött a sehonnai, jöttment, uborkafára
fölkapaszkodott, zsidó báró Schwindler ellen, és összekaparászott
minden bűnt, ocsmányságot, csalást, házasságtörést, erkölcstelen
kalandokat, melyek a régi Schwindler névhez voltak ragadva, és
felhoztak minden érdemet, erényt, dicsőséget, a mi csak egy igaz
martyrt megillethet – bátyjuk, a vitéz ezredes, Baranyai József
tiszteletére és magasztalására: addig a László familia utóbbi komor
életét is kezdte valami jótékony napsugár megfényesíteni.
Némethné született László Amely néni újra fellélekzett, mert
bátran járni mindenfelé, s az elvesztett báró czím helyett egy
hasonló szép, mert egészen ujdonat új, czímet használt: a képviselő,
a követ czímet.
Egyes családok azzal vannak megáldva a jó istentől, hogy
magukénak mondhatnak egy oly áldott teremtést, ki örömeiket
féktelen örömével megszázszorozza, és bánatukat, gyászukat
legmélyebben érzi. Amely néni szive teljességéből tudta élvezni a
fényes bárói czím minden ahhoz tartozó kiváltságát, a díszt az
utczán, ha Vilmával, vagy Gusztival ment; az előkelőség
büszkeségét, ha alsóbbrendű látogatókat fogadott; a dicsőséget,
mikor egy-egy kevély ajakról hallhatta: a báróné, a báró, a báró ő
méltósága itt, a báróné ő nagysága ott!
Ily örömök erősebb felfogására csak egy-egy nagyságos ártatlan
életet élő özvegy hölgy, vagy egy már soha többé férjhez nem menő
és nem is kivánkozó időses kisasszony képes.
Tudom, hogy képes volna erre a vén Popovics Nina a Gábor-
utczában és képes az öreg szürke hajú, igen sok új ruhával biró
Jánosfi Anna és Mária kisasszony; igen képes az özvegy Varga
Alfonzia itt mellettünk – óh és mind ama nő, kinek egykori szép
rózsáival együtt még nem hervadt el szebb reménysége egy
életteljesebb jövő iránt.
László Károly úr is kisétált az utczára s a mit régóta nem tett:
elfogadta az üdvözlő tekinteteket és köszöntéseket és hajlongásokat
és tiszteletteljes bókolásokat, melyeket napnál világosabban meglát
az ember, mikor erre nézve üt az óra.
László Károly úr kijebb ment, kijebb kijebb; belebb belebb az
emberek felé. Jól esett, becsületes érzésű megcsalt szivének, hogy
az Ég a magasból egy bátorító sugárt küldött – azon csodálatos
vígasztaló szóban, hogy: éljen Hunyadi Gusztáv Nagy-Kakasd
országos képviselője.
Reá mondta magában, a nélkül, hogy talán tudta volna, mit
cselekszik, hát éljen! Legyen becsületes ember és törekedjék, hogy a
bárói czímet okvetlenül megszerezze. Akkor tudom – fűzé odább
gondolatait, épen úgy, oly édesen, mint a rongyos, éhes vándorló
legény az országúton, a ki talpatlan csizmáját megkimélés
szempontjából vállára akasztja, de azért a jövőtől el is várja a
kárpótlást, fűzé odább a megsoványodott, megvénült, megőszült
gazdag László Károly úr szép gondolatait – már a milyen szépek egy
gonosz uzsorás szívben sarjadzhatnak, mert talán ott is
serkedhetnek – és elmélkedék a sors szeszélyességéről, mely
sokszor úgy tesz az emberrel, mint a lapdázó gyermek: nekem int –
és másnak hajtja a lapdát.
Abban összpontosította derültebb morálisabb eszméit: ő mégis
jobb lehet talán? Lám, hogy törekszik a László-család érdekében.
Szép – szép!
Majd majd; mormolá e szavakat, szinte oly biztos, nyugodt
érzéssel, mintha csak kész pénzt olvasott volna.
Egy kis körültekintő sétát tett kedves szülötte városában, mely
hosszú időn át uralkodási székhelye volt és csak az utóbbi, rossz,
ingadozó esztendőkben vált előtte: csalárd, erkölcstelen fészekké.
Nem lett valóságos főnök soha!
De mily jó, most vesztesége annál kevesebb.
Veje sohasem vette föl a bárói czímet, hátha most mint
országgyűlési követ – ki tudja?
Sokat hallott a Schwindler csalásairól, de mivel szemtől-szembe
ezt senki se merte neki mondani, hogy: a vőd egy hitvány csaló, egy
ilyen és olyan; és mivel a Galicziából, Morvából érkezett szives
felvilágosító értesítések mindig a Schwindler – most már Hunyadi úr
okos kezein mentek keresztül; és leánya soha se szólt egyet is, se
neki, se másnak a kéjutazás alatt történt szóváltásokról; és mivel a
jó sors nem engedte, hogy egy lelkiismeretes hivatalnok, egy mélyen
érző apa, a kinek csak egyetlen egy gyermeke van, egy szeretett
leánya, a ki báróné is, és nem is – nem engedte, hogy annyira
megszomoríttassék, mely szerint minden kellemetlen dolgot, mint a
földig leégett ember egyszerre szövevényestül, ágazatostul
megtudjon: tehát abban a szerencsés helyzetben volt állandóan,
hogy ha akarta a vejét egy országos akasztani való gazembernek
tartotta, és ismét, ha úgy esett jobban lelkének, hát egy
főembernek, egy bárónak, a kiből még igen sok kikerülhet.
 Egy perczre fölvetem azt a kérdést:
Mely após az, a ki midőn olvassa, hogy ez s ez – a ki nem más,
mint a tulajdon vőm – országos képviselő, a mi családunkból még
soha sem volt – hogy ne érezze az öröm kellemes zsibongását
szivében?
Mert mi egy követ, képviselő?
Első ember a városban, a megyében és csak a szerencsétől függ,
hogy igen igen nagy darab helyen első legyen.
László Károly úr így felelt, – tehát felette józan okossággal – a
kérdésre.
A hány sarokról és épületről le lehetett olvasni, hogy éljen
Hunyadi Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője: hát ott
mindenütt megállt és elolvasta.
És mint a pohár borok a mint növelik a mámort: úgy növelték e
kedves ismétlő olvasások a hivatalból kiesett ember örömét, újult
reményeit – mert ilyen ritka szerencsén minden feleségnek
örvendeni kell.
A feleségen meg is látszott az öröm, mert, veje ura életéből ő is
csak annyi formát tudott, mint férje, de Vilma a báróné lehajtotta
sárgás fehér arczát, mintha reá, a szerencsés Hunyadinéra az egész
éljenzésekből egy betücske sem tartoznék.
László Károly úr megállott, s egy jó messze pontról élesen oda
szegezte leányára szemeit.
Komor volt a báróné és bús.
De mit komorkodik? Hát nem ahhoz ment, kihez akart? Nem
mondta, hogy tud mindent és még se fél, sőt épen azért megy a
báróhoz, tépelődött kínos gondolatok közt az apa.
Oh Vilma nem a báró élettörténetét látta és tudta akkor, hanem
csak a szegény Márton Sándorét, az ő sértő szavait, az ő kegyetlen
eljárását.
A kik látták – a lakásából egy idő óta ki sem buvott – László
Károlyt: nem hiszem, hogy elképzelhették volna: mit csinál?
Mert ugyanis mit csinált?
Épített.
Ácsok nélkül, kőművesek nélkül és a világ minden huza-vona
drágás mesterembere nélkül. Gyorsan, sebtiben, hatalmasan.
Hunyadi felveszi a bárói czímet, mert az most már nem lesz
nehéz dolog; ő újra hivatalt kap a veje által, szebbet, díszesebbet,
mert van elég s egy csomó irigy, rongyos kevély embert, a ki csúfolni
merte: megtanít úgy a maga módja szerint. Hej! milyen mód volt az!
Nevetéstől szinte elszokott – (mert a dölyfös ember, ha bukik,
hamar elkomorodik –) ajkait mosolyra vonta, és egyre bátrabban
mert az emberek – a buzogányos, fokosos, sarkantyús, mentés,
attilás, kucsmás, csákós, kolcsag tollas emberek elbizakodott arczába
tekinteni.
Bámult különben, hogy ennyi magyar ember honnan tudott oly
hirtelen előteremni, mikor az előtt mind német volt. Már ő is magyar
volt, sőt úgy a reménységben válogatott is a szebbnél-szebb magyar
hivatalok között.
– Éljen, éljen, – hangzott innen-onnan egy-egy korcsmából.
Ő tudta, hogy ki éljen. S mosolygott.
Nem tudta megállani, hogy titkon jót ne nevessen azon a bolond
kúnon, magyaron.
– Hogy nyomtuk, gyűrtük, préseltük, s mégis, hogy ragaszkodik…
mormogá magában. – Jó nép, jó természet!
Felsétált a leányához – a bárónéhoz.
 Ott találta a feleségét is, mert mindig ott találhatta.
– Halljátok, – szólott oda hozzájuk enyhébb, lágyabb hangon,
mint szokott, – Guszti követ lesz!
Megsimogatta leányát – mert csókolni nem merte – és
megcsókolta feleségét, mert a simogatáshoz nem volt elég külső
hatalma.
Oh, mikor valakit csak megsimogatunk, a kit csókolni szeretnénk
és megcsókolunk, a kinek a simogatást is soknak tartjuk!
Lehet, hogy ez a mondás a László úr kemény fejét is megjárta,
mert bár ő örvendett, de azt nem merte követelni, hogy mások is
azonnal örvendezzenek az ő kedveért.
– Guszti követ lesz, szép; akkor Pestre fogtok menni leányom.
És vizsgálta leánya arczát, melyen a fényes igéretekre egyetlen
vonás se változott.
Sétált fölebb alább a szőnyegekkel beborított s grófi fénynyel
bútorozott szobákban s latolgatta a szerencsés változásokat, melyek
okvetlen be fognak következni. S nézte leányát, hogy mikor fog
örülni az is.
Most már tud mindent – de arról soha sem szól.
Nem lenne-e jobb, ha az ember egészen őszinte lenne mindig?
Nem lett volna helyes és szükséges, hogy Vilma akkor, mikor
Hunyadi úrnak saját szájából hallotta meg a valót, a rettentő alávaló
ámítást, a legközelebbi állomáson kiszáll, hazajő és elmondja
apjának, anyjának, hogy megcsalták, és én is kegyetlenül
megbünhődtem hibámért, de szabaduljunk e szégyentől, még lehet;
szakítsuk szét a gyalázatos háló minden szálát, valljunk be
egymásnak mindent az utolsó sértésig, félreértésig, s talán isten
mindent megbocsát, és mindent visszaad?
Nem, nem! Ha már megindultunk, csak menjünk.
 Kedves a haragvó szívnek a nyomor; édes a megsértett hűségnek
a gyűlölet; vígasztaló az az örvény, mely szégyent, megaláztatást
egy percz alatt eltakar, (ha el tudna takarni); fölemelő az a büszke
öntudatra: jól cselekedtem, mert másként nem tehettem. Az isten, a
ki odafent van, jól tudja azt!
Vilma érezte atyja éles fojtó tekintetét – és fölvetette szemeit.
Egy szempillantásban találkozott a két megtört lélek heve, búja,
esdeklő kérése: leányom szerencsétlenné tettelek – bocsáss meg.
Apám, boszút állottam erőszakoskodásodon: bocsáss meg!
Nem, az a szív, a mely elfogadta, már sokkal daczosabb,
semhogy attól az égető, porrá tevő örvénytől csak egy vékony
hajszálnyira is eltérjen.
Mit akart az apa?
Mint régen: oda rohanni leányához, s nehány durva, féktelen
szóval kidobni égő szívéből, a mi fáj. Mit komorkodol? hol az eszed?
mit akarsz? szólj? mit gyötresz örökös hallgatásoddal? Mi van a
szíveden, mondd el? Lássam, ha vádolsz, mivel vádolsz? De legyen
egyszer már vége e borzasztó makacskodásoknak. Tűrj, mást is ér
csalódás. Vedd a dolgot, úgy a hogy van, én is úgy veszem, és ha
élni akarsz: örvendj. Eleget adott a szerencséből – adj hálát
istennek. Én is megadtam magamat, és mától fogva örvendeni
akarok. Részt akarok venni ezekben az új örömökben. Ha szabadság
van: illessen engemet is; ha megfordult a világ: fordulok én is. A nap
mekkora hozzám képest, és még se szégyenli magát, hogy majd
alattam, majd felettem van. Mindenkinek forogni kell, a míg él. Már
bizony leányom akármi történt, s akárhogy történt: forogj, fordulj,
ha élni akarsz.
László úr azt gondolta: elmondja ezeket élő szóval is.
Nem mondta el.
Miért nem?
 Ki akadályozta meg? Felesége, leánya, oda lent a zúgó tömeg,
mely egyre ordította: éljen Hajkó András a főbiró; Sebestyén Mihály
az árvák atyja; Hunyadi – a követ –!
László Károly úr, miután mindent megpróbált, hogy szavakba
szedje legfontosabb gondolatait – és nem tudta, még egyszer-
kétszer, mint egy narancsot, vagy tekercs fügét – oda dobta az
asszonyokhoz:
– Guszti bizony követ lesz – hm! – s távozott.
Vilma – halk mormogással fogadta apja köszöntését, de egy fél
tekintettel se nézett utána.
– Leányom, – szólt nehány percznyi hallgatás után az édes anyja,
– nagyon hidegen bánsz az apáddal.
– Én, anyám? – mélyedt égő szemeivel a leány anyjára, – én nem
bánok vele sehogy.
– Vilma!
– Mit akar édes anyám?
– Apád nagyon szeretett.
– Oh tudom!
S kínos mosoly vergődött a még mindig szép fiatal nő ajkain.
– Leánykorodban nem úgy bántál vele.
– Én most is leány vagyok.
Az anya megdöbbent e különös szóra.
– Hogy volnál?
– Igen anyám.
– De férjed?
 – Nekem nincs – –
És hullani kezdtek az ifjú nő könnyei.
– Hát nem esküdtél meg előttünk?
– Meg. Hagyja el édes anyám, ha szeret: erről ne kérdezzen
soha.
Vilma fölkelt, magára hagyta anyját, s mintha valamit keresne
szobáiban: sokáig, sokáig elzárkózott.
Zörgés, lábdobogás, erős emberhang hallatszott.
Hunyadi Gusztáv úr jött haza daliás magyar ruhában, mint egy
ősi Árpád vezér – nehány főfő barátjával.
Nyájasan üdvözölte anyósát, mint olyan ember, a ki csak egyetlen
egyet ismer: a tiszta tökéletes boldogságot.
 VI.

(Az előbbi rész folytatása, vagyis: megválasztják a követet és nagyszerű

fáklyás zenét adnak.)

Láttál-e már, édes olvasóm, olyan szennyes, elrongyollott, piszkos

írást, melynek első két lapján körülményesen ki van fejtve
prókátorosan, pontokra szedve valamely legyűrni szándékolt
embernek, teszem azt egy szerencsétlen papnak – most azonban
egy előkelő férfiúnak élete – egy igen okosan kitalált czím alatt?
teszem azt Obscura camera alatt? A két első lap adja a curriculum
vitae-t; a következő megszámozott lapok tartalmazzák szép rendben
a feladást, elcsapást, bebörtönözést ohajtó, sürgető, sőt ezt
fenyegetések mellett is követelő tisztelt egyének, urak és úrhölgyek,
polgárok és polgárnők, szántóvetők és szántóvetőnők névsorát.
Nem láttál?
 Istenem uram, reszket a kezem és alig tudom megállani, hogy
egy ilyen ocsmány obscura camerát elő ne vegyek, a mit czudar
papok és még czudarabb professzorok gyártottak álnevek alatt egy
nyomorult pap ellen, egy nagy eklézsia nevében – a szentséges isten
dicsőségére. Ah reszket a kezem, és a fejem szédül.
Ha valaki, a kit szinte üldöztek éveken keresztül a
legkiszámítottabb gonoszsággal, ártatlanul, papok és czudar, kősót
áruló professzorok üldöztek, megbélyegeztek, meggyomroltak bibliai
mondásokat énekelve, méltóságos és tekintetes urak, és t. cz.
polgárok, kegyetlen olthatatlan haraggal, a szentek örömére, mint
Arbucz, a derék Arbucz atya; ha valakit törtek már kerékbe ilyen új
módi keresztyén evangeliummal, és mikor már a nagy lába ujját
leszedték, a térde kalácsát szétroncsolták, nehány oldalbordáját
beljebb szorították – egy kis időre kieresztették pihenni, mint a
szárazmalmot húzó vak lovat; és az ilyen elgémberedett szív
szeretne bele tekinteni egy másik obscurába, a melyben nem róla
van szó, hanem a Vasról, vagy a Lénártról, vagy a Domokosról, vagy
a Gerőről vagy a Kősófalvi Béláról: hát kérem nézzen bele ebbe a
kis, húshozató tisztaságú papiros könyvecskébe, a melyet a Baranyai
testvérek hordoznak házról-házra dr. Hunyadi Schwindler Gusztáv
Bach huszár dicsőségére és olvassa el az életrajzot és olvassa el a
nagykakasdi intelligenczia és polgárság névsorát.
– Ah istenem! – kiáltasz fel – hiszen ezek itt mind a Hunyadi úr
régi jó barátai! Borzasztó! – hát van ilyen nép valahol? Lehetetlen!
– Jó napot! lelkem drága tekintetes professzor úr! – visítja
inkább, mint mondja Baranyai Mihály úr két bizalmi férfiú komoly
társaságában, ugyan azzal a széles, egészséges arczczal, villogó
szemekkel és barátságos mosolylyal, melylyel és melyekkel a
keresztelőn vendégeivel beszélt. – A professzor úr senkinek sem
adós?
– Nem.
– Mindig független magyar ember volt?
 – Az.
– Nem volt kénytelen az istenverte Bachját szolgálni, mint én is
valami kevés ideig (vagy tíz esztendőcskéig).
– Nem.
– A professzor úr esmeri József bátyámat az igazi gyémánt lelkű
és arany szívű hazafit, a ki a hazájáért akasztófa alatt is állott és a ki
tíz évig vagy még tovább ült a német tömlöczökben.
– Esmerem.
– Lelkem aranyos professzor uram, valami szép bárányokat
hajtatok a szép füves udvarába a Károlykának.
– Köszönöm, biz itt elférnek. Tehát? De tessék menjünk be.
– Hát azt se bánom, bemenjünk. No itt ám a sok könyv. Tyüh!
mennyi könyv! a ki ennek a sok könyvnek a czímét tudja, már tudós
ember. Úgy-e nem is kell több, csak a czíme? Persze, persze –
nevetett Mihály úr – nekem még a sok haszontalan czíme se kellene.
Tudósoknak való, mint a lelkem jó professzor úr. Jaj professzor úr
czudar dolog akar készülni.
– Ugyan?
– Nem tudja? Olvassa ezt a lapot.
Mihály úr addig lábujjhegyen beszökdécselt a szomszéd szobába.
Ott egy ferde fogú, vénes asszonyság fényesítgette nagy
szorgalmatossággal a szemöldeit egy tükör előtt, úgy 10 és 11 óra
között, s készült, hogy a kis tégelyek titkaihoz is nyúljon.
– Ah! – sikoltott a professzorné és futott odább az egész tükörrel
és hozzátartozóival. – Olyan nagy fluxusom van – hangzott a védelmi
szó.
 Mihály úr, mintha mi se történt volna, illedelmesen visszahúzódott
és várta a hatást, a mit a jól szerkesztett Obscura Camera teendett.
– Csúf dolog, – mosolygott vidáman a professzor úr. – Igazán
meg van írva. Ki írta?
– Hörcsögbajusz a sógorával.
– A ki a másik Camerát.
– Az az. Pappá teszszük érte a vén pap helyett. József bátyám
megigérte neki. De úgy-e talál?
– Nagyszerűen.
– A Jóska doktor is velünk van. Ő fogja megtámadni. Rettentőn
támad az egész rokonságával. Temérdeken leszünk. Ide tessék írni a
kedves nevét, ide mindjárt a méltóságos Borona János neve alá.
– De ezek borzasztó bűnök, – taglalgatá a professzor úr.
– Oh csak az apraja. A fogasával csak ott állunk elő, a helyszínén.
A két Borsai leány, a Talléros csizmadia felesége, az elsikkasztott
előfizetési pénzek, a bálpénzek, a mikkel soha se számolt, a titkos
spiczliskedések, a miknek következtében annyian megülték a
tömlöczöt – napfényre fognak kerülni; mikor Vashámory a felesége
ágya alatt kapta és korbácscsal kergette egész a Harnócz csizmadia
istállójáig – ezek mind gyönyörű pontok. Köszönöm, köszönöm,
drága professzor úr.
– Kihagyott a takarékpénztári igazgató választmányból, –
mormogá a professzor úr, – érezze, kit bántott.
– Ebből a városból pusztulnia kell neki. Egy jöttment galicziáner
legyen a mi követünk; az vezessen bennünket az orrunknál fogva; ő
hozzon nekünk törvényeket, a kinek az apja valahol gyufát árult,
szappant és szalagot? Nem is báró, kutyának való! – az apósát is
megcsalta. Nyakig van adóssággal, Bécsben tartozik, Berlinben
tartozik, nagy bankoknak tartozik. Csaló, hazug, szédítő. Lehúzzuk –
én, én húzom le a pofája bőrit. Még hozzám is elszemtelenkedett,
bekönyörögte magát a házamba komának. Puh! de megállj!
Miután a bizalmi férfiak egy pár pohár professzori szilvóriumot
felhajtottak volna: eltávoztak, hogy mindezeket másutt másképen
hol borsosabban, hol paprikásabban tálalják fel.
Szaporodtak is örvendetesen az aláírók. Élők, holtak, idegenek
beirattak egyaránt. Inasok és napszámosok úgy helyet foglaltak e
művecskében, mint a város legérdemesebb, hivatalból kiesett urai,
avagy hivatalba vágyó urai.
Nagy, kellemes mozgás verte fel a várost. Minden vendéglőben,
korcsmában, kávéházban muzsika szólt és a választók tanácskoztak;
a vörösek a martyr mellett, a zöldek a nép embere: Hunyadi Gusztáv
mellett.
A Hajkók, Ugodiak, Huszárok, Mocsyak, e nagy magyarok, e
lelkes Kossuthisták mind a Hunyadi oldalra tódultak; a Halászok,
Stuckmandlik, Hayermayerok, Mészárosok, Bakosok, Szathmáriak,
Nagyok, e nagy németek, bachisták a Baranyai József részére
gyűjtötték a híveket.
Hát Harkai bácsi hol volt?
Ő a Hunyadi öcsém részén volt, mert betették a listába régi
szenátornak. És a sok szép tiltott levél az emigránsoktól, a Kossuth
kebli barátjaitól nem zúdult fel, mikor látta, hogy Harkai bácsi olyat
pártol, a ki – –
Az emberek néha olyanok, mint az egerek, nem a szekrényt
nézik: csak a finom kis sültecskét és maradék tésztácskát. Van annyi
józan eszük.
Oh Harkai bácsi most olyan víg, de olyan víg.
Meglátogatta Hunyadi úr és tovább egy félóránál időzött a
házukban.
 Mit akart? mit beszélt?
A fényes magyar díszruhájában, a melynél magyarabbat
Battyhányi gróf se viselhetett, meghajtotta magát Harkai néni előtt
és mintha egy nagyúri dámával állana szemközt, lehajolt majd a
földig és kezet csókolt.
Bellának pedig gratulált, mint a ki a legderekabb ifjú doktorok
egyikének, az ő igen tisztelt barátja, dr. Márton Sándor úrnak a
jegyese.
Bella, a szép Bella, a szép telt, piros egészséges arczú, tündöklő
kék szemű, szegény és már nem olyan fiatal, de annál boldogabb
árva leány vidáman fogadta el a felé nyújtott kezet, mert szíve
csordultig volt az örömmel – eszébe se jutott, hogy az a síma
keztyűs kéz, a mit kezébe vesz – a leggonoszabb emberek egyikének
a keze.
– Tehát szabad gratulálnom?
– Köszönöm, igen.
Volt a nyugodt boldog válasz.
– Én pedig – fordult a hosszú fehér szakállú mosolygó öreg
Harkai felé – elhoztam a régi szenátorságot. A párt felvette bátyám
nevét a listába, én lelkemből akarom; ellenmondás nincs és nem is
volt, a hűségnek meg kell jutalmaztatnia – azt hiszem –
És nézte éles szemeivel azt az örömet, mely a két öregnek, s a
szép Bellának szemeiben lobogó lánggal ragyogott.
– Semmi köszönet édes bátyám, kedves néném, szép kis hugom
– én legnagyobb örömömet mindig abban találtam, ha ott lehetett
szerencsém megmutatni, hogy ki vagyok – a hol félre ismertek.
– Mi soha! – borult a végetlenül boldoggá tett öreg, sovány,
erőtlen ember hetven esztendőjének nyomorával, nélkülözéseivel,
súlyával a deli magyar ruhás Hunyadi vállaira – oh mi –
 – Igen – törülgeté Harkai néni forró, patakzó könyjeit – mi tudtuk
–
– Hogy a drága öcsém uram, a méltóságos – –
– Csak öcsém – ezzel ajándékozzon meg. Úgy bátyám uram –
– Mindig nemes szívű ember volt.
– Talán fogok is maradni.
S erre jó kedvvel nevetett Hunyadi úr.
– Mivel, oh mivel kináljuk meg. Kapkodott ide is, oda is a
felollózott vásznak és kelmék között Harkai néni.
Bella mélyen elpirult, mert tudta, hogy igen bajos volna csak egy
pár szép almával is előállani.
– Semmivel édes jó néni, csak azzal, hogy győződjenek meg,
hogy én sorsuk iránt mindig a legmelegebben érdeklődtem és ezt
sokszor… Csöndes halk kopogtatás szakította félbe a Hunyadi úr
szivélyes ömlengéseit.
A kis kopasz fejű, ősz bajszú és szakállú Márton úr lépett be,
kezében egy széles, sötétszürke kalappal, melyet ezelőtt csak pár
héttel is az ifjabb Márton úr dús, tömött hajú fején látott Nagy-
Kakasd.
A divatos elejű sötétzöld kabát, mélyen levágott szalon mellény
és jól felgyűrt koczkás nadrág, sőt a kissé elnyűtt laktopán is arra
vallott, hogy hála a teremtőnek vannak még helylyel-közzel
becsületes jó fiúk, kik örömüket találják abban, ha atyjuk szépen
öltözködik.
A divat ugyan most már kezdett erősen magyar lenni és a
föllelkesült nép kezdte az ilyen német ruhás emberkéket jól
megdobálni: de Márton úr mit sem félhetett, mert ő a doktor úr
apja. Volt azonban e derék öreg úron is egy szép magyar darab,
széles ezüst rojtú fekete nyakkendő, a Bella ajándéka.
 S mint mindenki a hogy érzi, melyik darab ruha rajta a
legelőnyösebb, s azt állítja előtérbe: Márton úr is ezzel a fényes
nyakkendővel hajtotta meg magát a mentés attilás, sarkantyús
fődoktor úr előtt.
Hunyadi úr felugrott, megmarkolta az öreg ember kezeit, s
kifejezte, hogy ennek a találkozásnak oh mily tiszta szívből örül.
– Fogadja kedves Márton bácsi szerencsekivánataimat, épen
most tudám meg a legbiztosabb forrásból az örvendetes
eljegyeztetést – tehát elfogadja?
– Elfogadom Méltóságos úr.
– Ennek nagyon fog örvendeni nőm. Reménylem most már a régi
baráti viszony visszaáll köztük Bella hugom.
– Oh én sohase haragudtam, – válaszolt élénk pirral Bella.
– Vilma is, nem mult el egy nap, hogy ne emlegette volna
szeretett, legkedvesebb barátnéját. Ezerszer kifejezte előttem,
mennyire szerencsétlennek érzi magát, hogy boldogságában épen az
nem vesz részt, a kihez legédesebb napjai emlékei vannak kötve.
Most már ez az akadály is el van háritva. Nagyon nagyon boldog
vagyok, hogy a szép és biztos hírt én vihetem meg. Hát azt szabad-e
tudnom, hogy az esküvő mikor lesz?
– Azt… és vidám mosolylyal nézett Harkai úr nejére.
– Természetesen – hajlott az öreg Márton úr is leendő
nászasszonya felé. Régen tehették fel azt a kérdést, a melyre Harkai
néni olyan boldogan felelt volna meg, mint erre.
– Szeptember 14-dikén. Mi is akkor esküdtünk.
– Akkorra Harkai bátyám már rég városi szenátor lesz.
– Hogy? – kérdé Márton úr.