VILÁGSIKEREK

Stephen White

VERSENYFUTÁS
AZ IDŐVEL

GENERAL PRESS KIADÓ

ALAPÍTVA 1988-BAN
 A mű eredeti címe
Critical Conditions

© Stephen W. White, 1998

Hungarian translation © NÉMETH ANIKÓ

© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította
NÉMETH ANIKÓ

Szerkesztette
ILLÉS ANDREA
A borítótervet
GREGOR LÁSZLÓ
készítette

ISSN 1416-7026
ISBN 963 9598 76 3

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D
Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu
generalpress©generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

irodalmi vezető BESZE BARBARA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET
Készült 25 nyomdai ív terjedelemben,
53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron
Kiadói munkaszám 1218-06

Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft.

Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA RT.-ben készült
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
 Al Silvermannek
Egy szívesség még csak előjog,
de hat már tiszte/etet parancsoló dolog.

A törvény, az egyenlősdiség magasztos nevében,

szegénynek és gazdagnak egyaránt tiltja
a hidak alatti éjszakázást,
az utcákon a koldulást,
valamint a kenyérlopást.
Anatole France

A szabadság az az állapot,
mikor már nincs vesztenivalód.
Kris Kristofferson:
Me and Bobby McGee
O lyan emberek kezét fogom most, akikhez soha még csak hozzá sem értem.
Megnyugvást hozok azoknak, akiket nem szokásom megölelni.
Figyelem az embereket, akik fejjel mennek a falnak, újra meg újra. És igyekszem
rábeszélni őket, hogy forduljanak meg, és menjenek inkább egy másik irányban.
Az emberek ritkán fogadnak örömmel engem. Rendszerint akkor látom őket, ami-
kor a végsőkig elkeseredettek. Olyan embereket látok, akiket megtört az élet, és
olyanokat is, akik ezt csak gondolják magukról. És találkozom emberekkel, akiket
sorozatosan érnek kudarcok. Látok gyönge embereket, akiknek érzéstelenítésre van
szükségük, és erőseket is, akik azon tűnődnek, vajon mit követhettek el, amiért ily
kegyetlenül bünteti őket a sors. Gyakran én magam vagyok az utolsó állomás, ahol
megpihennek, hogy aztán átvonszolják magukat a célvonalon. Én pedig feladom.
Vannak, akik könyörögve kérnek, hogy segítsek rajtuk.
És akadnak olyanok is, akik elég bátrak ahhoz, hogy nekem segítsenek.
Néha egyformának tűnnek a segítségért esedező és a vakmerő emberek. Töké-
letesen egyformának látszanak. Pedig ha valakinek, hát nekem igazán illene tud-
nom, mi a különbség közöttük.
Azok közt, akik felkeresnek engem, akadnak olyanok, akiknek csak egy gyorsta-
paszra van szükségük a sebeikre. És olyanok is, akiknek a sebeit még jobban fel
kell vágni, hogy lássuk, miféle fertőzéssel vagy szennyeződéssel van dolgunk. És én
ezeknek a kéréseknek is eleget teszek.
Vannak napok, amikor egészen feldobott hangulatba kerülök mindezektől. Más-
kor szinte érzéketlenné zsibbadok tőlük.
Mindig is igyekszem alázattal segíteni másoknak.
Néha azonban tőrbe csalnak.

STEPHEN WHITE 4 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 1. fejezet
D iane Estevez fél egykor kukkantott be hozzám a rendelőmbe.
– Ráérsz ma velem ebédelni? – kérdezte.
Rendszerint igyekszem szabadon hagyni a péntek délutánjaimat, és ma egészen
háromig semmi dolgom nem akadt az előjegyzési naptáram szerint. Akkorra kell
Laurenért mennem az államügyészi hivatalba, hogy aztán kivigyem a denveri reptér-
re, ahonnan Washingtonba utazik majd. Mivel az édesanyját nemrég kórházba szál-
lították szívroham gyanújával, a feleségem szeretett volna mielőbb hazamenni a ro-
konaihoz.
– Nos, részemről rendben – feleltem Diane kérdésére. – Úgyis már régen ebédel-
tünk együtt.
– Előtte még el kell intéznem egy telefonhívást, de aztán felőlem akár indulhatunk
is. Mit szólnál a Jaxhez?
– Jó ötlet.
Diane azzal visszament a saját rendelőjébe, hogy lebonyolítsa ezt a bizonyos te-
lefonhívást, én pedig gondosan elzártam a betegkartonokat, amelyek előttem, az
íróasztalomon hevertek addig. Diane és én közösen béreltük ezt a viktoriánus stílusú
házat, amelyet együtt újítottunk fel, és mindketten klinikai pszichológusok lévén egy-
egy rendelőt rendeztünk be benne. Amikor úgy döntöttünk, megszavazzuk egymás-
nak a bizalmat, és elszántuk magunkat a közös befektetésre, mindkettőnk praxisa
felvirágzóban volt. Gond nélkül tudtuk fizetni a számláinkat, és fáradozásainkért bő-
ségesen megjutalmazott bennünket a sors. Ám az utóbbi néhány évben a társada-
lombiztosítás és az egészségbiztosítás finanszírozási rendszere gyökeresen meg-
változtatta az egészségügyi szolgáltatók jövedelmi viszonyait, ami minket is hátrá-
nyosan érintett.
Diane és én eltérő stratégiát dolgoztunk ki arra, hogy felvegyük a küzdelmet a
megváltozott körülmények közepette, ő pszichológiai szaktanácsadásra kezdett
szakosodni, és nagy lelkesedéssel vetette bele magát, én pedig a pszichoterápia
keskeny mezsgyéjén igyekeztem életben maradni. Az volt a közös bennünk, hogy
egyikünk sem tartozott egyetlen államilag támogatott szakmai szervezethez vagy
egészségbiztosítóhoz sem, amelyhez tagságra vagy alkalmazotti státusra lett volna
szükség, így senki sem írta elő nekünk, hogy csökkentsük vagy éppenséggel emel-
jük a honoráriumunkat, illetve előre megállapodjunk másokkal abban, hogy miféle
szolgáltatásokat kínálunk a pácienseinknek.
A társadalom- és egészségbiztosítás jelenlegi forradalmában mi afféle szabotő-
rökként vívtuk a magunk harcát. Szerencsére olyasfajta fényűzés volt ez a függet-
lenség, amelyet egyelőre mindketten megengedhettünk magunknak. Diane férje a
tehetősebbek közé tartozott. Az én feleségem dolgozott, és amúgy is rengeteg ta-
pasztalattal rendelkeztünk már arra vonatkozóan, hogy hogyan tudunk kijönni ketten
akár egyetlen, igen szerény jövedelemből is.

STEPHEN WHITE 5 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

A Jax Fish House, ahol Diane ebédelni szeretett volna velem aznap, Boulderben
a Pearl Street nyugati végében található, mindössze néhány utcányira a Walnut
Streeten található rendelőnktől, ő lépett oda elsőként az asztalhoz, és arra a székre
telepedett le, amelyet én is választottam volna magamnak, amennyiben ő ajánlja fel
nekem ezt a lehetőséget – amire sohasem került még sor −, nem pedig fordítva.
Maga elé vette és széthajtogatta a vászonszalvétát, azután az ölébe terítette.
– Nos, akkor készen állsz? Mert el akarom mondani neked, hogy mi is folyik itt tu-
lajdonképpen. John Trent keresett ma telefonon. Ugye te ismered őt?
Azt hiszem, hallottam már valahol ezt a nevet.
– Ő is pszichológus, ugye? – kérdeztem. – Lehetséges, hogy már találkoztam ve-
le az IDC állófogadásán, amikor magaddal vonszoltál oda. De azt azért nem állíthat-
nám, hogy ismerem az illetőt.
Az IDC a gyámhivatal interdiszciplináris bizottsága volt, vagyis mentálhigiénével
foglalkozó szakemberek, jogászok és bírák szakmai egyesülete, akik azt szerették
volna elérni, hogy a gyámügy az eddiginél humánusabban döntsön az érintett gyer-
mekek sorsáról. Nekem úgy tűnt, a munkájuk a legjobb esetben is egyfajta sziszifu-
szi küzdelemhez hasonlítható – a legrosszabb esetben pedig afféle Don Quijote-i
szélmalomharc lehetett. Diane egyike volt e bizottság tagjainak, sőt új támogatókat is
toborzott a szervezetnek. Én pedig egyike voltam azoknak, akiket hiába próbált
megnyerni az ügyüknek.
– Igen, róla van szó – mondta. – Tudod, John még újnak számít itt a városban.
Nyolc hónapja, de legfeljebb egy éve lakik itt. Talán még ennyi ideje sincs, hogy ide-
költözött. Valahonnan Középnyugatról származik. Ha jól emlékszem, Kansasból. Itt
szeretné kialakítani a praxisát. A Prairie View Kórházban ő teszteli az új alkalmazot-
takat, környezettanulmányokat készít a gyámhivatalnak, néha pedig törvényszéki
felkérésre is tevékenykedik. Most éppen együtt dolgozunk egy gyermekelhelyezési
ügyön. Semmi különös, csak a szokásos válás utáni hercehurca a gyerek körül, ami
tipikusnak tekinthető itt Boulderben.
A kezemet figyelte, miközben én a kenyeret babráltam magam előtt az asztalon.
– Mondd csak, figyelsz te rám egyáltalán? Tudod, nem csak azért mondom a
magamét, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból. Most fontosak a részletek.
– Mint minden egyes szó, Diane. És hallom is valamennyit.
– Rendben van. Szóval ebben az esetben is környezettanulmányt kell készíte-
nünk. Hozzám a férj jár pszichoterápiára, aki egyben apa is. Rendes fickó, de van
néhány olyan jellemhibája, ami miatt én biztosan nem töltenék el vele még egy hét-
végét sem, na de nem is mentem hozzá feleségül, ugyebár? Mindentől függetlenül
akkora szíve van a pasasnak, mint amekkora Bill Gates pénztárcája lehet, és ren-
delkezik olyasfajta szülői ösztönnel, amire nem lehet megtanítani az embereket.
Tudsz követni?
Bólintottam, és továbbra is igyekeztem tartani vele a szemkontaktust. Valójában
már az étlappal szerettem volna foglalkozni, de egyelőre nem mertem kinyitni.
– A feleség, aki egyben anya is, senkihez sem jár kezelésre, de úgy sejtem,
nárcisztikus személyiségzavara van, és afféle örök vesztesnek érzi magát. Főleg
akkor, ha a gyerekei nincsenek ott mellette. Kétszer is jártak már nála a családsegítő
szolgálattól. Egyszer azért, mert hisztérikus rohamot kapott a kislánya iskolájában,

STEPHEN WHITE 6 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

egyszer pedig azért, mert a bébiszitternél felejtette a gyerekeit, miután bulizni volt va-
lahol, és ki kellett aludnia a fáradalmakat.
– Eddig tudlak követni – győzködtem.
– A páciensem, mármint az apa, úgy döntött, beadja a válókeresetet, és kérvé-
nyezte, hogy nála helyezzék el a gyerekeket. Egy hét- es egy négyéves kislányuk
van. A bíróság John Trentet és egy Dani Wu nevű szociális munkást bízott meg a
gyermekelhelyezéshez szükséges környezettanulmány elkészítésével, úgyhogy
most ők ketten dolgoznak ezen az ügyön. Én az IDC-ből ismerem Danit. Nagyon
rendes nő. Remekül kijön a gyerekekkel, és nekem is tetszik, amit csinál.
Ekkor állt meg az asztalunk mellett a pincér.
– Isten hozta önöket a Jaxben. Hozhatok valami innivalót?
Még mielőtt kinyithattam volna a számat, Diane megelőzött.
– Van jeges teájuk? Alan, az neked is megfelel, ugye?
Ismét a pincérre pillantott, és azt mondta:
– Akkor kettőt kérünk. Nem, ne menjen még el! Alan, nincs kedved kipróbálni a
séf mai ajánlatát?
– Általában igen, de most… – és azzal reménytelenül magam elé tartottam az ét-
lapot.
Diane ismét a pincér szemébe nézett.
– Remek, akkor két adagot kérünk belőle. És legyen szíves, hozzon egy kis ke-
nyeret is. Köszönöm.
Azzal kortyolt a vizéből, majd ismét felém fordult.
– Ha udvariatlan voltam… Márpedig szinte biztosra veszem, hogy az voltam az
imént, kérlek, bocsáss meg nekem érte, de kettőre vissza kell mennem, és van,
hogy a pincér hosszú időre eltűnik, és aztán szórólapokon kerestetheti őket az em-
ber városszerte.
Azt szerette volna elérni ezzel, hogy végre mosolyodjak el, és én meg is feleltem
ennek az elvárásának. Az az igazság, hogy ha hosszabb ideig nem találkoztam
Diane-nal, kifejezetten hiányzott nekem.
– Szóval akkor, visszatérve John Trentre… Az én szempontomból nézve ez a
gyermekelhelyezési ügy nem tűnt különösebben bonyolultnak, mivel egyik fél sem
hibátlan. Sem a páciensem, sem pedig a felesége. Igen ám, de ég és föld a különb-
ség köztük. Ha az én kliensemnek egyszerű náthája van, akkor egykori szerelme,
vagyis a jelenlegi felesége legalábbis Ebola-vírus által fertőzött. A páciensem már a
kezdet kezdetén figyelmeztetett arra, hogy nem lesz egyszerű dolgom vele. A fele-
sége apja, mint azóta kiderült, valami fejes. Republikánus politikus La Juntából, tu-
dod, az a fajta fickó, aki barátja az elnöknek, George-nak és a feleségének, Barba-
rának is, Gerald Forddal járt golfozni Beaver Creekbe, PR-tanácsot ad az alelnökök-
nek, és szerepel a Colin Powell által összeállított VlP-vendégek listáján a karácsonyi
díszvacsora meghívottai között. Képben vagy most már?
– Naná.
És végre megkaphattam a jeges teámat. Belefacsartam még egy citrom levét, az-
tán egy zacskó cukrot is rászórtam. Igazából azt az édesítőszert szerettem, amelyet
kék vagy rózsaszín zacskóban lehetett kapni, csak éppenséggel arra nem emlékez-
tem, melyiket is kedvelem a két változat közül. Így aztán rendszerint inkább cukrot
használtam helyette – kivéve azt az esetet, amikor Lauren is ott volt mellettem, mert
ő mindig emlékeztetett arra, hogy a kéket vagy a rózsaszínt szeretem-e jobban.

STEPHEN WHITE 7 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És a páciensem szerint nem csak ez nehezíti meg a helyzetemet. Nem elég,
hogy a felesége apjának ilyen magas szintű összeköttetései vannak, mint később
kiderült, a húga egy többszörös milliomos nagyvállalkozóhoz ment feleségül.
– Veled vagyok, Diane.
– Remek. Vagyis egy hónappal ezelőtt kezdődött el ez az egész cirkusz a
gyermekelhelyezési ügyben. Nekem úgy tűnik, John Trent érti a dolgát, és tudja, mit
miért csinál. Megszerezte a környezettanulmányhoz szükséges engedélyeket, és
már el is készítette az első interjút a páciensemmel. Dani Wu pedig a gyerekekkel
foglalkozik közben. Trent mindig kikéri a véleményemet, és nyomon követi, hol tar-
tunk a pszichoterápiás kezeléssel a férjjel. A sorok között pedig, hogy úgy mondjam,
mindenről értesít engem, amiről csak érdemes tudnom szerinte. És úgy tűnt, minden
a legnagyobb rendben van. A gyerekek az én páciensemhez kerülnek majd, de az
édesanyjuk bármikor meglátogathatja őket…
– Most jön a „de”.
– Hát igen. Itt is van egy bökkenő. A hét elején ismét felhívott Trent, és azt mond-
ta, van néhány újabb fejlemény az ügyben, aminek csak most fog utánanézni… Az-
tán arra kért, ne vonjak le elhamarkodott következtetéseket az eddigi ajánlásaiból,
de ő most már inkább afelé hajlik, hogy mégis az anya tűnik alkalmasabbnak a
gyermekek nevelésére.
– Na és?
– Semmi és. Ennyi. Te mit gondolsz erről?
– Miről is?
– Arról, hogy úgy tűnik, Trent mégis behódolt a feleség befolyásos rokonainak.
– Én ezt a megfogalmazást azért túlzásnak érzem, Diane. A helyedben először is
megvárnám, milyen végleges jelentést ad majd az ügyről. Előbb ismerd meg azt,
hogyan látja ő a helyzetet. Lehet, hogy a véglegesített környezettanulmányban olyan
szempontokra is rávilágít majd, amelyek elkerülték a figyelmedet.
Diane hátradőlt a székében, és most először emelte fel az asztalról a poharát,
amelyben a jeges tea volt. Miután fontolóra vette a javaslatomat, s azt a lehetőséget,
hogy talán ő sem tudhat mindig mindenről, azt mondta:
– A fenébe is, meghívom ebédre a kedvenc szövetségesemet, aki támogatni
szokta az összeesküvés-elméleteimet, és mindössze ennyit kapok tőle cserébe! Egy
kicsivel azért többet vártam tőled. Legalábbis egy Oliver Stone-filmbe való intrikában
reménykedtem…
– Sajnálom, ha csalódtál. De komolyra fordítva a szót, mondd csak, Diane, tulaj-
donképpen mennyiben befolyásolhatja a mi munkánkat néhány ember, akinek köze
van a politikához? Mit tehetnek velünk? Akárhogy is van, te arra gyanakszol, hogy
ez esetben sérül az igazságszolgáltatás és a pártatlanság. Márpedig egy ilyen fo-
lyamat következményei beláthatatlanok. Feltéve persze, hogy valóban idáig fajul a
helyzet. De hát a politikusok sokkal sebezhetőbbekké válnak egy ilyen szituációban,
mint John Trent.
Ekkor megérkezett a séf aznapi ajánlata. Óriás laposhal paradicsomszósszal és
csilipaprikával. Megkóstoltam. Kifejezetten ízletes, állapítottam meg magamban.
– Nagy szerencséd, hogy ízlik – közöltem fennhangon.
Diane ekkor körülnézett – előbb a kanapén, aztán a széke mellett, majd a padlón
is.

STEPHEN WHITE 8 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És te is szerencsés vagy, hogy nem rendeltem bort – mondta. – Úgy tűnik, elfe-
lejtettem magammal hozni a pénztárcámat. Úgyhogy te fizeted a számlát. Hallottál
már Trent gyerekéről?
Diane-nek szokása volt megfeledkezni a pénztárcájáról. És előre tudtam, hogy
nekem kell majd állnom az ebédünk költségeit.
– Nem – feleltem. – Mért, mi van Trent gyerekével?
– Valamilyen rémséges vírusfertőzést diagnosztizáltak nála, amely a szívét tá-
madta meg. Máris elkezdte roncsolni a kislány szívizmait. Súlyos beteg. Még a hír-
adóban is beszéltek az esetéről, mert valami gondjuk van az egészségbiztosításá-
val.
– Miféle gondjuk lehet?
– A szokásos. A biztosító azt állítja, hogy az orvosok által javasolt kezelés még
csak kísérleti jellegű, és erre nem terjed ki a szülők társadalombiztosítása.
Felsóhajtottam az ismerős érvelés hallatán.
– Ez rémes – állapítottam meg. – És mennyi idős a kislánya?
– Még egészen kicsi. Azt hiszem, két és fél éves lehet.
– És hol kezelik most? Valamelyik gyermekkórházban?
– Igen.
– És nagyon rossz állapotban van már?
– Igen. Azt mondják, ha a szívizomra is átterjed a vírus, többnyire halálos a kime-
netele.
– Uramisten… Na és mi van a szívátültetéssel? Azt fizetnie kell a társadalombiz-
tosítónak, nem?
– Van egy kardiológus barátom, talán te is ismered, Harriet Lowenstein a neve…
Szerinte ez esetben a vírus jelenti az igazi problémát. Fogalmuk sincs róla, hogyan
irthatnák ki a beteg szervezetéből. Az a gond, hogy ha elvégzik a transzplantációt,
az új szívet ugyanúgy megfertőzheti, mint a régit.
Már kezdett kihűlni az étel előttem. És mostanra el is ment az étvágyam.
Diane folytatta a falatozást két mondat között.
– John Trent felesége pedig az az oknyomozó újságíró, aki csak nemrég került át
a Channel 7 stábjába, őt te is ismered, nem?
– Nem mondhatnám, hogy túl sokat nézem a tévét az utóbbi időben. Tavaly ősz
óta valahogy nem találom elég szórakoztatónak. És ha valakinek, hát neked tudnod
kell, hogy nem vagyok tagja a helyi pletykafészkek klubjának. Így aztán ha tőled nem
értesülök valamilyen újabb eseményről, akkor valószínűleg soha nem is fogok tudni
róla.
Az előző ősz eseményeinek említése után rövid időre csend támadt közöttünk.
Diane férjének, Raoulnak fontos szerepe volt mindebben, és az utóbbi időben nem
is hoztuk szóba valami gyakran azt, ami akkor történt.
Diane letört egy kis darabot az egyik kenyérszelet héjából, belemártotta a szósz-
ba, aztán a tányérja szélére tette.
– Nos, Trent felesége, Brenda vérbeli oknyomozó újságíró. A szakterülete a kor-
mányzati és üzleti életben, illetve az iparban előforduló visszásságok feltárása. Az
első igazán jelentős riportját a műanyag újrahasznosításáról készítette, úgy tűnik,
ezzel alaposan befűtött a helyi politikusoknak.
– Igen, erről még én is hallottam. Talán éppen Laurentől. Azt hiszem, tavaly
Boulder egyik államügyészét is felkélték arra, hogy foglalkozzon egy ilyen üggyel.

STEPHEN WHITE 9 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

Úgy rémlik, mintha több politikus is kénytelen lett volna lemondani a vizsgálat ered-
ményei miatt.
– Tudomásom szerint két polgármester és egy városgazdálkodási menedzser is
belebukott. Az egyikük, talán Thorntonban vagy Northglennben, öngyilkos akart len-
ni emiatt. A felesége gyanútlanul besétált a garázsba, és ott találta a férjét a Buickjuk
mellett. Felkötötte magát a gerendára. Az asszony pedig azon nyomban szívinfark-
tust kapott. Aztán kiderült, hogy a polgármester még életben volt. Ott lógott a köté-
len, az oxigénhiánytól fuldokolva, és közben látnia kellett a feleségét, aki szívroha-
mot kapott…
Ezt a történetet hallva a maradék étvágyam is elment.
– És életben maradt a fickó?
– Fogalmazzunk úgy, hogy túlélte.
– Na és a felesége?
– Ő nem.
Hogy leplezzem, milyen borzalmasnak találom ezt a történetet, kortyoltam egyet a
jeges teából.
– Fogadni mernék, hogy Trent felesége jó néhány ellenséget szerzett már magá-
nak a munkája miatt – állapítottam meg.
Diane megvonta a vállát.
– Nem hiszem, hogy többet, mint a férje, aki környezettanulmányokat készít a
törvényszéknek.
– Igazad van. Gondolom, ti már hozzászoktatok ehhez.
– Csak olyan vastag arcbőr kell hozzá, mint amilyen az enyém is mondta. – Ez is
hozzátartozik a munkánkhoz. John és Brenda éppenséggel az asszony karrierje ér-
dekében költöztek ide. Johnnak már virágzó praxisa volt, azt adta fel miatta. Jól em-
lékszem rá, fontos szempont. Ez is csak azt bizonyítja, hogy John haladó gondolko-
dású férfi. A volt feleségem Denverben dolgozott egy helyi tévécsatorna gyártásve-
zetőjeként, így hát én is tökéletesen tisztában voltam a helyi hírpiac sajátos viszo-
nyaival. Ha John Trent és a felesége tényleg Kansasből költözött Denverbe, akkor
az asszony egy behatároltabb közeg helyett egy sokkal több lehetőséggel kecsegte-
tőt választott magának. És ezért nyilván sokkal nagyobb nyomás is nehezedett rá
azóta.
– Én erről semmit sem tudok, Diane. De az biztos, hogy Trent apaként most bor-
zalmasan érezheti magát. Talán azért aggódsz, hogy a kislánya körül kialakult hely-
zet miatt változtatta meg a véleményét ezzel a környezettanulmánnyal kapcsolat-
ban?
– Már erre az eshetőségre is gondoltam. De mindannyian átéltünk már nehéz na-
pokat. Te is, én is. Mégis maradéktalanul elláttuk a munkánkat. És úgy gondolom,
Trentet is megilleti az ártatlanság vélelme.
– Ne áltasd magad ezzel, Diane! Egyikünk sem volt még olyan nehéz helyzetben,
mint ő lehet most. Egy súlyosan beteg kisgyermek… Ez a legrosszabb, ami csak tör-
ténhet egy emberrel.
– Valószínűleg igazad van, de hidd el nekem, nem a levegőbe beszélek, amikor
azt mondom, ennek valami köze van a politikához. Mindenki kerülhet kiszolgáltatott
helyzetbe. És nekem nem tetszik az, ahogyan ez az ügy alakul. A gyermekelhelye-
zés szempontjából nézve ezt most patthelyzetnek látom. Nonszensz, hogy egyszer
még így nyilatkozik, aztán hirtelen homlokegyenest más lesz a véleménye.

STEPHEN WHITE 10 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Diane-nek kevés hibát lehet felróni, de biztosan ezek közé tartozik az, hogy haj-
lamos volt az átmeneti ideig tartó szakmai rövidlátásra.
– Te mindig is azt képzeled, hogy mindent te tudsz a legjobban – mondtam neki.
– Pedig most is csak az egyik oldalát látod az éremnek. Trentnek az a dolga, hogy
elkészítse a környezettanulmányt, és ő valószínűleg minden érintettel beszélt már…
ellentétben veled. Talán rájött valamire azóta, hogy utoljára beszéltetek. Raoul jó-
formán mindenkit ismer, aki csak számít az üzleti életben, vagy tévedek? Úgy értem,
azokat, akik itteni befolyásos emberek. Neki mi a véleménye erről?
– Arra kért, hagyjam ki őt ebből az egészből.
– Bölcs ember a férjed, Diane. Azt hiszem, én is csatlakozom hozzá. Volnál szí-
ves engem is kihagyni ebből az egészből?
– Mindketten anyámasszony katonái vagytok. Ugye tudsz róla?
– Raoul nevében nem beszélhetek, Diane, de én biztosan az vagyok. Készséggel
elismerem.
Nem éreztem Diane hangjában semmiféle lényeges változást, amikor ezzel a
kérdéssel folytatta:
– Na és hogy van Lauren?
Csak egy kicsit volt más a hangneme, mint addig. Ezzel a kérdéssel pedig mind-
össze azt szerette volna értésemre adni, hogy arra kíváncsi, hol tart ez idő szerint a
feleségem és a sclerosis multiplex küzdelme.
– Jobban van, mint tavaly ősszel, de rosszabbul, mint tavaly nyáron volt – felel-
tem.
– Van valamilyen javulás?
– Lassú. Túlságosan is lassú ahhoz képest, amit ő szeretne.
– Na és te? Hogyan boldogulsz ezzel a helyzettel?
– Jobban, mint tavaly ősszel, de nehezebben, mint tavaly nyáron.
Diane elkapta rólam a tekintetét.
– Gondolom, nagyon nehéz lehet most neked – állapította meg.
– Kösz, Diane – mondtam. – Lauren ma délután Washingtonba utazik – ekkor az
órámra pillantottam. – Néhány óra múlva. Az édesanyja az éjjel infarktuson esett át.
– Egek ura! És ő hogy van?
– Úgy tudjuk, mostanra stabilizálódott az állapota, de továbbra is az intenzíven
tartják. A gyerekei most mind odautaznak, amilyen hamar csak tudnak.
– És Lauren… jól van? Gondolom, neki sem tesz jót ez a stresszhelyzet.
– Nem, ez végképp nem hiányzott neki. De hát mit tehet az ember? John Trent
talán még nálunk is nehezebb helyzetben van, nem?

2. fejezet
A z adrenalinszint emelkedése ugyanolyan ellentmondásos hatással volt barát-
nőmre, Adrienne-re, mint a Ritalin szedése a hiperaktív gyerekekre. Látszólag leg-
alábbis megnyugtatta…

STEPHEN WHITE 11 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Szombat reggel, miközben épp befelé toltam a kerékpáromat a házunk bejárati
ajtaján, miután másfél órán át keményen pedáloztam a városunktól, Bouldertől kelet-
re eső hegyi utakon, megcsörrent a telefon. Nagy volt a csábítás, hogy bízzam in-
kább az üzenetrögzítőre a hívást, mivel már alig vártam, hogy levethessem az ala-
posan átizzadt Lycra nadrágot és pólót. A szomjamat szerettem volna oltani mie-
lőbb, aztán egy kiadós zuhanyozásra vágytam. Végül mégis felvettem a telefont,
abban reménykedve, talán Lauren keres, és van valami híre az édesanyjáról.
Adrienne hangjára ismertem a hívó félben.
– Szia, Alan, hogy vagy? – szólt a kagylóba. – Én vagyok az.
Éreztem, hogy szeretné, ha könnyednek tűnne az üdvözlése, és már attól tartot-
tam, valamit tervez ellenem, mivel nem volt rá jellemző, hogy érdeklődjön a hogylé-
tem felől, sőt sokszor még csak nem is köszönt, amikor felhívott.
– Csinálsz most éppen valami fontosat? – kérdezte. – Úgy értem, elfoglalt vagy?
Van nálam valaki, akiről úgy gondolom, jó lenne, ha találkoznál vele.
Egy pillanatig még hallgattam, miközben üdvözöltem a kutyámat. Emily teljes
testhosszában hozzám dörgölődzött, olyan erővel és határozottsággal, mintha bir-
kának hinne, és a fejébe vette volna, hogy átterel engem egy másik legelőre. A hall-
gatásom azt a célt is szolgálta, hogy Adrienne elmagyarázhassa, mit akar tőlem. Mi-
vel nem élt ezzel a lehetőséggel, azt mondtam:
– Kerékpározni voltam, és épp most jöttem haza. Te hol vagy most? Idehaza?
Valami baj van talán?
Adrienne urológusként dolgozott. Ő meg a kisfia, Jonas voltak a legközelebbi
szomszédaink. A mi házunknál is feljebb, a domboldalon laktak, egy felújított régi pa-
rasztházban, amely a kaviccsal felszórt földút túlsó oldalán állt.
– Nem, még a kórházban vagyok – felelte. – Hét óra óta egészén mostanáig
Zorrót játszottam egy húgyhólyagdaganattal a műtőben, és aztán alighogy befejez-
tem az operációt, megkeresett Marty Klein, hogy a véleményemet kérje egy sürgős-
ségi eset kapcsán. Serdülőkorú nőbeteg, aki gyógyszer-túladagolással került be
hozzánk. Te ismered Martyt, ugye?
– Igen, tudom, kiről van szó.
– Szóval még mindig a kórházban vagyok, és úgy érzem, neked is látnod kellene
őt. Mármint ezt a kislányt.
– Nálatok talán nincs ügyeletes pszichiáter?
Bár alkalmanként én is dolgoztam a kórháznak, ha megkerestek egy-egy esettel,
nem volt szokásom részt venni a sürgősségi esetek kapcsán összehívott konzíliu-
mokban. Úgy rémlik, két év alatt erre egyszer sem került még sor. A hangjából érez-
tem, hogy Adrienne kezdi elveszteni a türelmét.
– Nem azt mondtam az imént, Alan, hogy úgy gondolom, valakinek látnia kellene
őt. Azt mondtam, szerintem neked kellene megnézned ezt a betegünket. Mondd
csak, érzed már, mi a különbség a kettő között? – ekkor rövid hallgatás következett
– Máskülönben Levitt az ügyeletes pszichiáter.
Valahányszor csak kedve kerekedett támadást intézni a mentálhigiénés szakma
ellen, ami meglehetős gyakorisággal esett meg vele, Adrienne számára Natt Levitt
bizonyult a legkézenfekvőbb példának, akire hivatkozni lehet a szakmai hozzá nem
értés bemutatásaképpen. Az a tény, hogy ma az ügyeletesek listáján épp ő szere-
pelt az első helyen, teljesen érthetővé tette számomra, miért engem keresett
Adrienne egy tizenéves beteg gyógyszer-túladagolása ügyében.
– Milyen állapotban van a gyermek? – kérdeztem.

STEPHEN WHITE 12 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Válságos – felelte. – Ami az életfunkcióit illeti… egy fabatkát sem adnék az éle-
téért. Hol magához tér, hol ismét eszméletlen állapotba kerül. A vesefunkciók elégte-
lenek, és véres a vizelete, ami vesevérzésre utal. Ezért is akarta Marty, hogy ké-
szenlétben legyek. Hamarosan átviszik a beteget az intenzív osztályra.
Nem sok jóval kecsegtetett, amit a kis páciens állapotáról mondott. A tizenévesek
öngyilkossági kísérletei engem a hazardírozásra emlékeztettek. Bizonyos esetekben
inkább csak a környezet manipulálása volt a céljuk vele, néha azonban sikerült elta-
lálniuk a halálos dózist, és ez maga volt a pokol. Az is előfordult, hogy az öngyilkos-
jelölt elszámította magát, és végzett is magával, jóllehet eredetileg nem ezt akarta.
– Miért kerülhetett vér a vizeletébe? Talán aszpirint szedett? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs róla, mit vett be. De az ultrahang perinefrikus hematómát mu-
tatott ki. Gondolom, ezt majd a CT-vizsgálattal is megerősítjük.
– És ez mit jelent a gyakorlatban?
– Azt, hogy van egy enyhe vesevérzése. Gondolom, megrepedhetett, így kerülhe-
tett vér a húgyhólyagjába.
– És ezt mi okozhatja?
– Úgy ötven különböző tényező. Például kisebbfajta traumák is. Ha megbotlott a
macskában, amikor reggel felkelt az ágyból. Vagy valaki behúzott neki egyet gyo-
mortájékon.
– És tudsz valamit arról, hogy miért vett be gyógyszert? Mit mond a családja?
Nem lehet, hogy összeverekedett valakivel, ez okozta a sérülését? Problémái van-
nak talán az iskolában? Vagy valami efféle?
– Egyelőre semmit sem tudunk. Még nincsenek itt a hozzátartozói. A rendőrök
szerint egy kétségbeesett tizenéves lány hívta fel a 911-et, aki azt állította magáról,
hogy a barátnője. Eszméletlen állapotban talált rá a betegre. És ez a bejelentő nyitva
hagyta a ház bejárati ajtaját a mentőknek, hogy be tudjanak jutni, de ő maga már
nem volt ott, amikor kiértek a helyszínre. A páciens szüleit egyelőre sehol sem talál-
ják. A rendőrök próbálnak a nyomára akadni bárkinek, akinek köze lehet hozzá,
úgyhogy jóformán vaktában tapogatózunk.
– Visszanyerte már annyira az eszméletét, hogy mondjon bármi értelmeset is,
mióta beszállították hozzátok?
– Én eddig még egy szót sem hallottam tőle. Marty azt mondta, a testvére után
érdeklődött. Kétszer is. Azt kérdezte: ő jól van? Vagy valami ilyesmit…
– És a testvérét sem sikerült még előkeríteni?
– Nem. Én még senkit sem láttam nála úgymond látogatóban.
– Körülnéztek a házban? Keresték a testvérét ott? Lehet, hogy közösen tervezték
az öngyilkosságot.
– Én erre a lehetőségre nem is gondoltam. A rendőrök azután érkeztek ki a cím-
re, hogy a mentők már elindultak vele ide, a kórházba. Majd érdeklődöm telefonon,
és felhívom a figyelmüket arra, hogy alaposan nézzenek körül.
– Ezek szerint a beteg még nem is beszélt veled, Adrienne?
– Nem. Mióta csak itt vagyok mellette, eszméletlen állapotban van.
– Szerinted túlélheti?
– Végtére is még csak gyerek, Alan. Merem remélni, hogy kibírja a szervezete.
– Mégis mit vehetett be?
– Fogalmunk sincs róla, Alan. Úgy tűnik, többféle gyógyszert is egyszerre. Egyfaj-
ta koktélt készített magának. A Narcanra reagált, úgyhogy biztosan bevett egy pár

STEPHEN WHITE 13 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

narkotikumot, altatót, legalább négy-öt másik gyógyszert, de talán még ennél is töb-
bet. Bőven találtak még belőlük a házban. Eltart egy ideig, mire megkapjuk a toxiko-
lógiai vizsgálat eredményeit.
– Na és miért…
– Mert úgy gondolom, te vagy a legmegfelelőbb szakember, akinek, látnia kellene
őt mielőbb – vágta rá Adrienne. – Ezért.
– Nem is ezt akartam kérdezni most tőled!
Pedig Adrienne jól sejtette, csak nem volt ínyemre bevallani neki.
– Na és mi a helyzet a pszichiátriai ellátásával? Azt mondtad, Marty Kleiné a be-
teg. Nem fog megsértődni, ha én veszem kezelésbe pszichológusként? Végtére is
rajta csattan majd az ostor, ha Natt Levitt rájön, hogy nem őt hívtad fel elsőként.
– Ezt a részét már elintéztem – felelte Adrienne. – Marty sem lelkesedik jobban
Nattért, mint én. Igaz, az is kérdéses, hogy van-e bárki itt a kórházban, aki kedveli
őt… Nem is értem, miért nem küldik el. Számomra ez felfoghatatlan. Mióta szokás
az, hogy ha valakinek egyszer megadták az engedélyt a praktizálásra, akkor tör-
vényszerű, hogy nyugdíjas koráig űzheti ezt a foglalkozást? De Natt problémája nem
tartozik rád, ő legyen csak az én gondom. Már megszereztem az írásos engedélyt
ahhoz, hogy téged kérhesselek fel a beteg pszichiátriai gondozására.
– Nos, akkor…
Adrienne elnevette magát.
– Rám jellemző módon most is ellenállhatatlan vagyok, ugye?
Adrienne igazi jó barát volt. És csak a legritkább esetben kért tőlem szívességet,
legyen az akár szakmai, akár magánjellegű.
– Igen, Adrienne, valóban az vagy – ekkor az órámra pillantottam. – De előbb
még le kell zuhanyoznom. Majd úgy iparkodom, hogy tizenegyre odaérjek.
– Akkorra már biztosan átszállítják a beteget az intenzív osztályra. Gyere egye-
nesen fel hozzánk, az emeletre. És, Alan, van itt még valami…
– Igen?
– Sajnos nem tartom valószínűnek, hogy az ezzel kapcsolatos költségeidet meg-
térítik majd…
Finoman fogalmazott. Ugyan, mi újdonság van ebben a számomra?
– Úgy érted, nincs érvényes biztosítása?
– Attól tartok, még ennél is rosszabb a helyzet. Egyelőre a személyazonosságá-
ban sem lehetünk biztosak. De ha valóban az, akinek gondoljuk, akkor az itteni kar-
tonja szerint részesült már sürgősségi ellátásban, amikor alaposan megvágta az
egyik ujját, és akkor legalábbis a MedExcelhez sorolták be a költségtérítés rovatban.
Mondd csak, te kapcsolatban állsz ezzel a biztosítóval?
– Már nem. A MedExcel és én még sohasem voltunk egy véleményen ez idáig.
– Ezt meg hogy értsem?
– Úgy, hogy van egy kis különbség a filozófiánk között. Azt szerették volna tőlem,
hogy vállaljam az ügyfeleik kezelését. Én pedig elfogadtam, hogy ez a dolgom. Vi-
szont elvártam volna, hogy fizessenek is a munkámért, és ők ezt egy kissé túlzásnak
érezték. Szóval efféle apróbb nézeteltéréseink támadtak egymással.
Mintha óva inteni szeretne valamitől, olyan volt a hangja, amikor ezt felelte:
– Túlságosan érzékeny vagy talán ehhez a mostani, megváltozott egészségügyi
környezethez. Elárulom neked, hogy léteznek a világon a MedExcelnél rosszabb
cégek is.

STEPHEN WHITE 14 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ennél többet nem is szeretnék tudni róluk.
– De mindentől függetlenül azért megnézed a betegünket, ugye?
– Persze. És azután majd neked küldöm el a számlát a tiszteletdíjamról,
Adrienne. Hiszen te mesésen gazdag vagy.
Mulatságosnak találta a fenyegetőzésemet.
– Csak egész nyugodtan. Ha eddig úgy gondoltad, nehéz szót érteni a biztosító-
társaságokkal, hát próbálj csak meg kicsikarni belőlem akár egyetlen vasat is.

G yorsan lezuhanyoztam, és közben egyre csak Laurenre gondoltam. Úgy érez-

tem, biztosan ott ül most az édesanyja ágya mellett egy kórházban, valahol Wa-
shington állam keleti részén. Ha ő most itthon lett volna, akkor valószínűleg óva int
azzal kapcsolatban, amit tenni készültem.
Megettem egy banánt, azután bekaptam még egy mogyoróvajjal megkent pirítóst,
és kitöltöttem magamnak egy csésze kávét is. Indulás előtt ellenőriztem Emily tálját
– bőven volt még benne friss víz.

V alahány intenzív osztályon megfordultam eddig, egytől egyig mindegyiket furá-

nak találtam. Ez a kórházi részleg természeténél fogva tragédiák, egyszersmind dia-
dalmas győzelmek szentélye. Az itteni fáradságos munka eredménye kétféle lehet
vagy a totális kudarc, azaz egy nagy nulla, vagy legfeljebb egy-egy jutalompont. Az
itt dolgozó orvosok ugyanúgy lehetnek hősök egy nap végén, mint kudarcot vallott
szakemberek. A hangulat, amely ezt az osztályt uralja, a padlót borító linóleumtól
egészen a csempézett mennyezetig, visszafogott és hatékonyságot sugall. Mintha a
szereplőknek vagy játékosoknak – Úgy értve, az orvosoknak, nővéreknek, terapeu-
táknak – még csak arra sem volna idejük, hogy felismerjék, milyen nagy itt a kocká-
zat.
A városi kórház intenzív osztályára érve először is köszöntem a recepciósnak,
azután bemutatkoztam, és megkérdeztem tőle, vajon hol találom azt a pácienst, akit
nemrég szállítottak át ide a sürgősségi osztályról. A férfi fel sem pillantott az előtte
heverő listáról, úgy tette fel nekem a kérdést.
– Melyikre gondol?
– Tinédzser és lány. Nem tudom a nevét Dr. Gregory vagyok, és pszichiátriai
konzulensnek hívtak be hozzá.
A recepciós felnézett, és a folyosó távolabbi vége felé intett.
– Miss Doe. A négyes ágyon fekszik.
Doe. Azokat a pácienseket szokták ezzel illetni, akiknek nem tisztázott a sze-
mélyazonossága.
Miután pedig elhaladtam a pultja előtt, a recepciós még hozzátette:
– Sok szerencsét!
Ezt a jókívánságot én úgy értelmeztem, hogy nem is annyira nekem szól, sokkal
inkább a páciensnek. A folyosó távoli végében lévő helyiségben egy-egy függöny
választotta el egymástól a katonás rendben sorakozó ágyakat, így aztán a nővérek-
hez érve még nem is láttam egyebet belőlük, mint a lábaikat.

STEPHEN WHITE 15 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Itt van a beteg kartonja? – kérdeztem az egyik ápolónőtől.
– Nem, annál a nővérnél, aki ügyel rá.
A legközelebbi ágy másik oldalán egy kövérkés, vörös hajú nő ült, meglepően
tarka blúzban, és épp most igazítgatta az infúzió adagolószelepét. Azon tűnődtem,
vajon hol találom meg most Adrienne-t. Visszamentem a recepcióshoz, és megkér-
deztem:
– Dr. Arvin is itt van valahol?
– Ő most az ügyeletes?
– Nem, ő az urológus.
– Az az alacsony doktornő?
– Igen.
– Azt hiszem, amott van éppen, azzal a beteggel, akit keres. Legalábbis egy pár
perccel ezelőtt még ott volt – hangzott a válasz. – Nem láttam még visszafelé jönni
onnan, de azóta egyszer nekem is ki kellett mennem a mosdóba.
A nővérszobát mindössze egy üvegfal választotta el az intenzív osztály nyolc be-
tegágyától. Amint beléptem az ajtón, megcsapták az orromat azok az ismerős, még-
is nyugtalanító szagok, és hallottam az utolsó esélyért küzdő orvoslás sajátos zajait.
És ettől egyre izgatottabb lettem.
Adrienne-t ott találtam az egyik elhúzott függöny mögött. Egy széken ült, és a te-
kintetét egy pillanatra se vette le az ágy fölötti monitorról, amely a percenkénti lég-
zésszámot jelezte élénkpirossal: 09. Vagyis túlságosan alacsony.
Adrienne fogta közben új betege élettelennek tűnő kezét. Nem fordult hátra, mert
enélkül is tudta, hogy ott vagyok már mögötte, és azt mondta:
– Nem azt mondtam neked a telefonba, hogy a földszintre menj? A kardiátrián fe-
küdt addig, a hármas szobában. Amikor beszállították a mentők, egyenesen oda vit-
ték. És én is ott láttam őt először, úgyhogy… ez a beteg különösen fontos nekem,
érted?
Adrienne ugyanabban a helyiségben, a kardiátria hármas szobájában lett özvegy
ugyanis. A sürgősségi osztályra érkező betegek először rendszerint oda kerültek.
Peter, Adrienne férje és az én barátom ott, a kardiátria hármas szobájában halt meg,
miután valaki késsel rátámadt.
– Hát persze – mondtam halkan, és megérintettem Adrienne vállát. A szabadon
maradt kezével felnyúlt, és megkereste az ujjaimat.
Miközben a monitoron feltűnő élénkpiros számok változását figyeltem, kimondtam
azt, ami mindkettőnk számára nyilvánvaló volt, és közben az ágyban fekvő, falfehér
lányra mutattam.
– Hamarosan lélegeztetőgépre kapcsoljátok, ugye?
Adrienne komor képpel bólintott.
– A nyelési reflexe mostanra teljesen megszűnt, és magától nem képes irányítani
a légzőszervek működését. Már meg is kezdték a respirátor előkészítését.
Az ágy végén a vascsőre akasztott betegkartonra nagybetűkkel ezt írták a név
helyére: DOE.
Doe kisasszony magas volt. Így, eszméletlen állapotban fekve is teljesen kitöltötte
a kórházi ágy hosszát. A monitor vezetékei sűrűn kígyóztak végig törékeny felsőtes-
tén, amelyet csak egy pasztellszínű kórházi hálóing takart. Épp elégszer moshatták
már ki, mielőtt belebújtatták, mert egészen elvékonyodott az anyaga.
– Nem lehetne ennél egy kicsit jobban betakarni őt, Adrienne? – kérdeztem.

STEPHEN WHITE 16 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 A nővér máris ott termett.
– Majd én – ajánlkozott.
Megköszöntem a segítségét, és bemutatkoztam neki. Elmosolyodott, és kissé le-
ereszkedő hangnemben azt mondta:
– Tudja, rengeteg dolgunk van a betegekkel, hogy megfelelően előkészítsük őket,
még mielőtt önök is munkához láthatnának.
A lány karján az automatikusan működő vérnyomásmérő időről időre felpumpáló-
dott, és ekkor már a második adag infúziót is feltették az ágya melletti állványra.
Olyan volt ez a jelenet az intenzív osztályokon, mint egy koncertteremben egy jól
megkomponált szimfónia.
– Szerinted is szép ez a lány? – kérdezte Adrienne. – Én gyönyörűnek látom.
Az első gondolatom az volt, hogy ebben a közegben senki sem tűnhet szépnek,
nemhogy gyönyörűnek. Végül mégis azt mondtam:
– Szerintem is az.
És közben arra gondoltam, vajon milyen lehetett úgy huszonnégy órával koráb-
ban, és miféle események, milyen csalódások és fájdalmak vitték rá arra, ami miatt
idekerült.
A lány nyöszörögni kezdett ekkor, és oldalt fordította a fejét. Köhintett egyet,
gyöngén és halkan, ahogyan a gyerekek szoktak, azután lassan kinyitotta a szemét.
Tekintetével nehezen tudott fókuszálni, de végül rajtam állapodott meg. Meghökken-
tően tiszta volt az írisze, ráadásul ugyanolyan ibolyakék színű, mint a volt felesége-
mé, Meredithé. És az övéhez hasonlóan átható a tekintete is. Kis híján megszédül-
tem tőle.
– Szia – mondtam, és tettem egy fél lépést felé.
Lehunyta a szemét, aztán ismét kinyitotta, majd megint csak lecsukta.
– Ezt már láttam tőle egy pár alkalommal – jegyezte meg Adrienne. – Ne tévesz-
szen meg, mert igazából semmit sem jelent.
– Reagál a fájdalomra?
– Korábban jobban reagált, most már csak minimálisan. És akkor is csak erős
nyomásra. De még nem hallgattattam végig vele egyetlen Barry Manilow CD-t sem.
Attól talán még ő is sikoltozni kezdene.
Elmosolyodtam.
Mögöttünk némi mozgás támadt – gumikerekek surrogását és fémes nyikorgást
lehetett hallani. Amikor hátrafordultam, Marty Kleint láttam, aki egy gumiköpenyes
orvos társaságában közeledett felénk. Ez utóbbit nem ismertem még. Mögöttük pe-
dig egy légzésspecialista orvos haladt, maga előtt tolva a lélegeztetőkészüléket és a
kerekes kezelőasztalt.
– Szia, Marty – köszöntem a kollégának.
Csak bólintott. Ha nem ilyen körülmények között találkozunk, akkor biztosan be-
szélgetésbe elegyedünk most – az én szenvedélyemről, a kerékpározásról, vagy a
golfról, ami az ő kedvenc időtöltése volt. De ez nem egy ilyen alkalom volt. Így aztán
csak ennyit mondott:
– Szia, Alan. Köszönöm, hogy bejöttél, és sajnálom, hogy a betegünk nincs külö-
nösebben beszédes kedvében. Azért vagyunk itt, hogy lélegeztetőre kapcsoljuk.
Megtennéd, hogy kilépsz a függöny elé egy percre?
– Hát persze – mondtam. Amúgy sem szerettem volna látni, ami ezután követke-
zik, nemhogy végignézni… Isten ments!

STEPHEN WHITE 17 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Marty, szükséged van most rám? – kérdezte Adrienne.
– Nincs, Adrienne. Elboldogulunk nélküled is. Majd értesítelek, ha valamilyen vál-
tozást észlelünk a veseműködésében.
– Megvan neked az otthoni telefonszámom, ugye?
– Gondolom, felírtad a kartonodra a személyzeti osztályon.
– Igen. És szeretnék beszélni majd a lány szüleivel. Amint sikerült előkerítenetek
őket.
– Utolérlek majd, emiatt ne aggódj! De most már menjetek! Játssz egy jót a kisfi-
addal, fogócskázzatok, vagy ilyesmi – javasolta Marty, és odahúzta a lélegeztetőké-
szüléket az ágy mellé.
Én is elindultam Adrienne-nel, és közben eszembe jutott, miért is vagyok itt.
– Várj csak – kértem. Visszaléptem a függönyhöz, leemeltem az ágy végéről a
beteg kartonját, és átlapoztam. Adrienne is odalépett mellém. Valahogy úgy érez-
tem, fontos volt számomra az, amit Marty mondott az imént Adrienne-nek a kisfiával
kapcsolatban – sehogy sem fért a fejembe, hogyan lehetséges az, hogy egyelőre
sehol sem találják a szüleit egy olyan lánynak, aki élet és halál közt lebeg.
– Van egy tollad? – kérdeztem.
Adrienne máris a kezembe nyomta az övét. Ráfirkantottam a nevemet a kartonra,
azután röviden feljegyeztem, amit a beteg állapotáról megtudtam – hogy nyilvánva-
lóan gyógyszer-túladagolás történt, továbbra sincs eszméleténél, semmit sem tu-
dunk a családjáról, és nem tapasztalható javulás az állapotában, mióta az osztályon
kezelik. A további ellátásra vonatkozó kérések rubrikájába pedig ezt írtam: Amint
visszanyerte az eszméletét, az öngyilkossági Kísérlet megismétlődésének veszélye
miatt kérem, hogy tegyék meg az ilyenkor szükséges óvintézkedéseket, 24 órás ál-
landó felügyelet mellett. És azt is felírtam erre a lapra, hogy azonnal értesítsenek,
amint megtalálták a szüleit, vagy ha a beteg magához tért. Adrienne végigfutotta a
feljegyzéseimet.
– Huszonnégy órás állandó felügyeletet kérsz mellé? – kérdezte. – Az ápolónők
biztosan örülni fognak neked. És ráadásul a MedExcelnél biztosított betegről van
szó. Repesni fognak a boldogságtól. Ha mást nem is, de a nonstop betegfelügyelet
költségeit egészen biztosan téríteni fogják. Sőt szerintem már javában töltögetik is
az erre vonatkozó csekket, miközben erről beszélek veled.
– Adrienne, ne felejtsd el, hogy ha sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, miután
magához tér, lehet, hogy úgy érzi majd, be akarja fejezni, amit egyszer elkezdett.
– Én is tisztában vagyok a kockázattal. Mindössze arról van szó, hogy szeretnék
néhány nehéz percet szerezni neked. Most, hogy Lauren elutazott, valakinek mégis
csak át kell vállalnia ezt a feladatot, nem? Apropó, van már valami híred róla?
– Nem, ma reggelig még semmi.
– De szólsz majd nekem is ugye, ha jelentkezik?
– Persze. És köszönöm az érdeklődésedet.
Ismét a beteg kartonjára összpontosítottam. A személyi adatok rubrikái jóformán
üresek voltak, de az első sorban ezt olvashattam: Doe, Merritt.
És hangosan is kimondtam:
– Ezek szerint Merritt a neve.

STEPHEN WHITE 18 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 3. fejezet
A drienne-nek volt néhány betege, akiket még egyszer meg akart nézni, mielőtt tá-
vozott volna a kórházból. Így aztán a lift elé érve elköszöntem tőle, és azt mondtam
neki, egész nap elérhető leszek, amennyiben szüksége volna rám, és azzal elindul-
tam hazafelé.
Mielőtt felcsatoltam volna Emilyre a pórázát, hogy elmenjünk sétálni egyet, kicse-
réltem az elemet a személyi hívómban. Volt egy új páciensem, aki nemrégiben sza-
bályosan beleszeretett a borotvapengékbe, és egy másik, aki hétvégén is előszere-
tettel hívogatta a számomat különféle nyilvános telefonfülkékből, csak azért, hogy
engem ellenőrizgessen, és meggyőződjön arról, hogy valóban lelkiismeretes, a be-
tegei sorsát még ilyenkor is a szívén viselő orvossal van dolga. És bár soha egyetlen
szót sem szólt a telefonba, amikor visszahívtam, a vele folytatott konzultációim alap-
ján akár mérget vettem volna arra, hogy ő az, aki keresni szokott ilyenkor.
És most már Merritt Doe-val is törődnöm kellett, aki ez idő szerint eszméletlen ál-
lapotban feküdt a városi kórházban, és talán arra vár, hogy én legyek az, aki csodát
művel vele, és a segítségemmel ismét olyan helynek lássa a világot, amelyben ér-
demes élnie.
Mindent egybevetve több okom is volt arra, hogy előrelátóan új elemet tegyek a
személyi hívómba.
Emilyvel még csak tíz perce hagyhattuk el a házat, amikor befutott az első hívás.
Mivel nálam volt Lauren mobiltelefonja is, gyorsan bepötyögtettem a személyi hívó
kijelzőjén olvasható számot, és vártam. Jellegzetes és ismerős hang fogadta a hívá-
somat – az intenzív osztály recepciósa volt az. Mint mondta, azért keresett, mert bár
Merritt még mindig nem tért magához, a szüleit már sikerült előkeríteniük. A másik
kislányuknál voltak, aki szintén ápolásra szorul, csak őt a denveri gyermekkórházba
szállították be. És azt is mondta, a szülők megígérték neki, hogy egyikük azonnal
ideutazik Boulderbe. Megköszöntem a tájékoztatást, ám a recepciós ezzel még nem
fejezte be mondanivalóját. Szinte levegőt sem véve így folytatta:
– Tudja, szinte fogadni mernék rá, hogy máris tudom, ki a másik gyermekük. Azt
hiszem, a kis Chaney Trentről van szó… tudja, ő az a kislány, akinek az esetéről a
híradóban is beszámoltak már. Szerintem ő Merritt testvére. És arra is fogadni mer-
nék, hogy ezért akart öngyilkos lenni. Biztosan megviselte az a hercehurca, ami a
húgával folyik.
A karórámra pillantottam közben, és gondolatban hozzáadtam még egy órát –
Úgy saccoltam, körülbelül ennyi időre lehet szüksége Merritt édesanyjának vagy
édesapjának ahhoz, hogy ideérjen Denver-ből. Azután elmondtam az intenzív re-
cepciósának, hogy mikorra számíthatnak az érkezésemre a kórházban, majd hozzá-
tettem:
– Kérem, gondoskodjon arról, hogy mindenképpen várjon meg engem, akár az
apja, akár az édesanyja érkezik meg… Rendben? Feltétlenül beszélnem kell vala-
melyikükkel.
– Természetesen – hangzott a válasz.
Tavaly október óta, amikor egyik pillanatról a másikra egy utcai lövöldözés kellős
közepébe csöppentem Laurennel együtt, jóformán nem néztem a helyi híradót. Túl-
ságosan is sok embert ismertem a városban, és túl sokat törődtem velük akkori-

STEPHEN WHITE 19 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

ban… és a tévében látott esetek többsége vagy mélyen elszomorított, vagy egyene-
sen feldühített. Rendszerint az utóbbi történt. Néha azért megnéztem a rövid híreket,
vagy valamelyik helyi tévéállomás minden óra huszadik percében sugárzott hírmű-
sorát. Ám rendszerint csak az időjárás-előrejelzésre és a sporteredményekre figyel-
tem oda, és ehelyett többnyire inkább a napilapok – de sohasem a városi sajtói – ol-
vasásával oltottam az aktuális események iránti, nem különösebben nagy híréhsé-
gemet. Az újságolvasásban az a jó, hogy az ember könnyűszerrel átugorhatja azo-
kat a cikkeket, amelyek nem érdeklik. Az általam olvasott denveri napilapok és a
USA Today szerkesztői pedig szerencsére mellőzték mindazokat a tudósításokat,
amelyek a coloradói Boulderben történt – számukra semmitmondó – esetekről szá-
moltak be.
Mégsem voltam teljesen tájékozatlan, ami a kislányt, Chaney-t és a betegségét il-
leti. A sztori már jó ideje a levegőben volt ugyanis. Hallottam róla, csak éppenséggel
a nevét nem jegyeztem meg. Számomra ez is egy volt csupán a sok-sok tragédia
közül, amelyről tudósított a sajtó. Az utóbbi időben egyre több ilyen esetről hallottam
– Úgy sűrűsödtek, akár az esőcseppek egy nyári zápor idején −, én pedig úgy érez-
tem, enélkül is épp elég teendőm van a saját életemmel, a barátaiméval meg a szü-
leimével, a leginkább egy esernyőre vágytam, amely megvédhet attól, hogy bőrig
ázzam, míg a vihar tombol. És mindenekelőtt szerettem volna Laurent is biztonság-
ban tudni a szakadó esőben.
Miután magam is átfutottam néhány róluk szóló cikket valamelyik helyi újságban,
tudtam – és ez volt minden információm erről a történetről −, hogy létezik a világon
egy tévériporterként dolgozó édesanya, aki itt lakik a környéken, és akinek súlyosan
beteg kislánya van, akitől nemrégiben megtagadták egy olyan, még kísérleti stádi-
umban lévő kezelés finanszírozását, amely ha csak minimális mértékben is, de még-
iscsak esélyt jelenthetett volna számára a túlélésre. A nemet a költségekre árgus
szemekkel figyelő biztosítótársaság mondta ki, ahol a szülők a kislány biztosítását is
megkötötték. A tévériporter édesanya nevére nem emlékeztem, mint ahogy a kis-
lány vezetékneve is kiment a fejemből. Ám a keresztneve valamilyen oknál fogva
mégiscsak megragadt az emlékezetemben. Mintha felírtam volna egy ragasztós fe-
lületű, feltűnően sárga jegyzetlapra.
Chaney…
Úgy éreztem, azért adhatták neki éppen ezt a nevet, hogy sokan emlékezzenek
rá. És így is történt. Dacára annak a sok cikknek, amit írtak róluk, valamiért azt gon-
doltam, hogy a beteg gyermek csonka családban nőtt fel. És bár nem emlékeztem
arra, hogy Merritt nevét bárhol is megemlítették volna azokban a tudósításokban,
amelyeket olvastam a kislányról, azt is el kell ismernem, hogy nem fordítottam külö-
nösebb figyelmet erre az esetre.
Most úgy tűnt, jobban tettem volna, ha odafigyelek rá már korábban is.

M aradt még egy kis időm, mielőtt el kellett indulnom vissza a kórházba, hogy ta-
lálkozzam Merritt édesanyjával vagy édesapjával. Jobban szerettem, ha informáci-
ókkal felfegyverkezve csöppentem ilyen helyzetbe, mintsem tudatlanul és felkészü-
letlenül, ezért úgy döntöttem, előbb felhívom Diane Estevezt, aki ugyanolyan meg-
bízható hatékonysággal szállította a helyi pletykákat, mint a CNN szokta a híreket.
– Diane? Szia, itt Alan. Mondd csak, felvilágosítanál engem azzal a beteg kislány-
nyal kapcsolatban, akit Denverben kezelnek egy súlyos betegséggel? Tudod, ő az,

STEPHEN WHITE 20 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

akiről olyan sokat lehetett hallani az utóbbi időben a hírekben… Úgy tűnik, ha csak
áttételesen is, de engem is érinteni fog ez az ügy.
– Ejha! Nem viccelsz, ugye? – kérdezte. – Tartsd csak egy kicsit a vonalat, hadd
helyezzem kényelembe magam ehhez a beszélgetéshez, istenem, néha olyan tájé-
kozatlannak bizonyulsz a világ dolgaiban, Alan! Te tényleg nem ismered a történe-
tét? Ezt nem mondhatod komolyan…
– De igen. Viszont szeretnék minél többet megtudni arról a helyzetről is, amelyről
ebéd közben beszéltél. Arra a gyermekelhelyezési ügyre gondolok, amelyhez John
Trent készíti a környezettanulmányt.
– Rendben van, de előbb te mesélj nekem! Mondd csak, hogyan csöppentél bele
ebbe a történetbe?
Előbb végiggondoltam, mit is meséljek el Diane-nek a történtekről.
– Adrienne keresett ma telefonon a városi kórházból, a sürgősségi osztályról, és
arra kért, nézzem meg az egyik betegüket. És most egyre inkább úgy tűnik, ennek
az esetnek és annak a beteg kislánynak köze lehet egymáshoz. Ez minden, amit
egyelőre elmondhatok neked.
– Hogy érted azt, hogy köze lehet egymáshoz? – kérdezte. – Talán még azt sem
tudod, hogy ki az új páciensed?
– A kérdéses beteg öntudatlan állapotban van – feleltem. – Maradjunk annyiban,
hogy jó okom van feltételezni, köze lehet a hírekből ismert kislányhoz, úgyhogy most
már…
– Tudod legalább, hogy mi a beteged vezetékneve? Trentnek hívják, ugye?
– Kérlek szépen, ne akarj most kvízt játszani velem!
Elégedetlenül horkant egyet, kifejezve nemtetszését, majd így folytatta:
– Johnnak ez az első házassága. Ebben egészen biztos vagyok. De ha úgy gon-
dolod, szükséged van a bizonyosságra, ismerek valakit, akitől megkérdezhetem.
Lehet, hogy a felesége hozott magával egy gyermeket a második házasságba. Em-
lékeim szerint ő az a riporter, aki a Channel 7-nek dolgozik, Brenda a neve… Strait.
Igen, ez az, Brenda Strait. Így hívják. És a tudósításait külön blokként szokták leadni,
aminek Strait Edge a címe.
Diane ekkor – legjobb parodistaképességeit latba vetve – elváltoztatott hangon
folytatta:
– Itt Brenda Strait az Arapahoe körzetében található Woeful Recyding előtt, önök
hírrovatomat, a Strait Edge-t látják.
– Mesélj nekem valamit a beteg kislányról is, Diane – kértem.
– Tündéri teremtés, Alan – felelte. – Az embernek meghasad a szíve, ha csak lát-
ja. Mint ebéd közben is mondtam neked, egy igen ritka szívbetegségben szenved.
Azt hiszem, vírusos myocarditisnek hívják, de ne hivatkozz erre, mert én sem va-
gyok biztos benne. Rémes dologról van szó. Egyszerű orrfolyással kezdődött, és alig
egy hónap múlva már olyan állapotban volt a szíve, hogy azt mondják, azóta jófor-
mán bármelyik pillanatban végezhet vele a betegség. A híradóból úgy értesültem, lé-
tezik már egy kísérleti program Vancouverben, amelyet Japánból származó gyógy-
szerekkel folytatnak, és ez talán semlegesítheti ezt a vírust, de így is minimális az
esélye a sikeres beavatkozásnak. A kislány orvosai szerint egyedül abban remény-
kedhetnek, ha egy seattle-i orvoscsoport folytatná a kezelését, ők ugyanazokat a
gyógyszereket használják, mint a vancouveri kórházban, de az olyan súlyos állapot-
ban lévő gyerekek esetében, mint amilyen Chaney is, a gyógyszeres kezelés után
szívátültetést is el kell végezni a betegen, és erre Seattle alkalmasabb. Csak az a

STEPHEN WHITE 21 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

baj, hogy a kislány, vagyis a szülei biztosítója nem vállalja a kezelés költségeinek fe-
dezését.
– És te mindezt a híradóból tudtad meg?
– Ugye nem feltételezed rólam, hogy egyetlen forrásból szerzem be a híreket? Ez
sértő rám nézve, Alan. Jórészt Dani Wutól tudom, amit tudok. De később a híradó-
ban is megerősítették. Egyébként az én hírforrásaim mind megbízhatóak.
– Azt mondtad, a biztosító nemet mondott rá? Melyik társaságról van szó?
– Tulajdonképpen egy részben államilag is támogatott cégnél kötöttek biztosítást.
Azt hiszem…
– A MedExcelnél, ugye? – szóltam közbe.
– Úgy van. De ezt honnan tudtad?
– Kitaláltam. Rendszerint helytállóak a megérzéseim. És azt állítod, a MedExcel
hajthatatlan ebben a kérdésben? Biztos, hogy végleg elzárkóznak attól, hogy térít-
sék a kezelés költségeit?
– Úgy tűnik. Abban mindenki egyetért, hogy a washingtoni kórházban még csak
kísérleti stádiumban van ez a program. Az általuk alkalmazott gyógyszereket, ame-
lyekkel hatástalanítják a vírusokat, még nem jegyezte be a szövetségi gyógyszerel-
látó felügyelet. Csak kísérleti jelleggel alkalmazható, úgynevezett gyógyhatású ké-
szítményekként regisztrálták ez idáig. Vagyis hivatalosan nem minősülnek engedé-
lyezett gyógyszereknek.
– És jelenleg mennyire válságos Chaney állapota?
– Az információim szerint nagyon rosszak a kilátásai. Dani sokat dolgozik együtt
John Trenttel, így ha valaki, hát ő csak tudhatja. Azt mondja, egyre rosszabb a hely-
zet, mert a kislány szívizmait teljesen tönkreteszi a vírusfertőzés, és John folyton
Denverben van, hogy éjjel-nappal mellette legyen, amikor nem dolgozik. Az édes-
anya pedig minden követ megmozgat, kihasználja a nyilvánosságot, igyekszik minél
több ember együttérzését és támogatását megnyerni, hogy ezzel nyomást gyakorol-
jon a MedExcelre. Ugyancsak kényes helyzetben van persze, hiszen nyilván azt
sem szeretné, hogy még jobban megromoljon a kapcsolatuk a céggel. Szép kis
helyzet, ugye? Azt hiszem, a szülők még most is abban reménykednek, hogy törté-
nik valami csoda, és a biztosító meggondolja magát. A magam részéről ezt naivitás-
nak tartom.
– Nekem is annak tűnik. Arra gondoltam, felhívom Jon Youngert, hátha a bírósá-
gon keresztül hatni lehet valahogyan a MedExcelre.
Jon barátom a bíróság egyik jogásza volt.
– Majd én is megpróbálok tenni valamit.
– És mennyibe kerülne Chaney kezelése? Úgy értem, mekkora az az összeg,
amelyet nem hajlandó átvállalni a biztosító?
– Úgy rémlik, mintha a seattle-i kórház négyszázezer dollárt kért volna készpénz-
ben azért, hogy egyáltalán elkezdjék a kezelését.
– És milyen eredményeket tudnak felmutatni ezzel az eljárással?
– Ne felejtsd el, hogy nagyon ritka betegségről van szó, és az ő programjuk is
még csak kísérleti stádiumban van. Ezt maguk a seattle-i kórház szakemberei állít-
ják. Mindössze néhány esettel foglalkoztak ez idáig, és legfeljebb pár ember életét
sikerült megmenteniük ezzel az eljárással. Jó esetben is legfeljebb háromét.
– Ez azért nem olyan rossz arány, ha figyelembe vesszük, hogy egyébként mi-
lyen kilátástalan a helyzetük.

STEPHEN WHITE 22 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Igen, így egészen biztosan jobbak az esélyei, mint egyébként.
– És miféle ember ez a Brenda Strait?
– Én is csak a híradóból ismerem őt. Mindenesetre szereti őt a kamera. Szerin-
tem olyan, mint a nyolcvanas évek nőideálja volt. Az a típus, aki talán túlságosan is
komolyan veszi a hivatását, és mindenáron érvényesülni akar a férfiak uralta világ-
ban. Ugye emlékszel még azokra az időkre? A haját túl nagyra tupírozza, és leg-
alább fél számmal kisebb ruhákat visel a kelleténél. Mint Oprah Winfrey is. Ha érde-
kel a véleményem, szerintem lehetne valamivel diszkrétebb a sminkje, és az sem ár-
tana, ha kevesebbet napozna.
Diane minden alkalmat megragadott arra, hogy kifejthesse véleményét, bármiről
volt is szó.
– Na és a munkája? Arról mit gondolsz?
– Szerintem csodálatra méltó. Képes hatni az emberekre. Főleg korrupciós
ügyekkel foglalkozik, vérbeli oknyomozó újságíró. És tudja, hogyan lehet hülyét csi-
nálni a politikusokból. Sokat foglalkozik a fogyasztók érdekeit sértő esetekkel. Ez az
erőssége.
Ekkor ismét utánozni kezdte Brenda hangját.
– Itt Brenda Straitet hallják, és hírrovatomat, a Strait Edge-t látják.

A zonnal felismertem Brendát. Úgy rémlett, egy autóbusz oldalára festett reklámon
láttam őt korábban valahol a városban.
Kettőnk közül én érkeztem hamarabb a kórházba. Amikor felértem az intenzív
osztályra, ugyanaz a recepciós fogadott, mint előző alkalommal is. Most visszafojtott
hangon beszélgetett valakivel telefonon. Talán a barátjával. A beszélgetés foszlá-
nyaiból úgy vettem ki, mintha arról lett volna szó, hogy miért ment későn haza teg-
nap éjjel. Én eközben keresgélni kezdtem a betegkartonok között, s amikor végre a
kezembe akadt Merritt lapja, rögtön feltűnt a változás: az első oldal tetején áthúzták
az ismeretlenre utaló Doe vezetéknevet, és fölébe írták: Strait. Mindössze tizenöt és
fél éves, és a kezelőorvos bejegyzése szerint még tizenkét perccel ezelőtt is eszmé-
letlen állapotban volt. Furcsa érzés fogott el, miközben a többi adatot is végigboga-
rásztam. Olyan ez, mint amikor az ember bekapcsolja a tévét azért, hogy mielőbb
megtudja, milyen idő van odakint, ahelyett, hogy kinézne az ablakon. Pedig így ha-
marabb értesülhetne arról, hogy esik az eső.
Én is tudtam, mennyire abszurd, amit teszek, de a betegkarton végigbogarászása
mégis biztosította számomra a kellő átmenetet és távolságot, amelyre szükségem
volt, mielőtt ismét belépek az intenzív osztály komor világába.
Visszatettem a helyére a kartonját, és elindultam Merritt felé. Úgy tíz lépéssel
odébb már hallottam a lélegeztetőgép jellegzetes zaját, úgy tűnt, ez lehetett az
egyetlen ilyen berendezés, amely ez idő szerint működött ezen az osztályon. A han-
gos szuszogásra emlékeztető zaj, amely erre utalt, valahogy túlságosan közönsé-
gesnek és egyszerűnek tűnt most ahhoz, hogy elengedhetetlenül fontos legyen egy
ember életben maradásához.
A vörös hajú nővér ott állt a szomszédos ágy mellett. Karját a feje fölé emelve épp
akkor cserélte ki a kiürült infúziós palackot egy telire. Ezen a betegen olyan sok volt
a géz, amivel bekötözték a sebeit, hogy sem az életkorát, sem pedig a nemét nem

STEPHEN WHITE 23 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

sikerült megállapítanom első ránézésre. A nővér rám pillantott, majd ajkait némán
mozgatva közölte velem:
– Hello. Motoros baleset.
Bólintottam, majd odahúztam magamnak egy széket Merritt ágya mellé. Nem is
gondolkodtam rajta, egyszerűen csak megfogtam az egyik kezét. Egészen meleg-
nek éreztem, ami kissé meghökkentett, mert tudat alatt arra számítottam, hogy a kö-
rülmények miatt ugyancsak lehűlhetett mostanra a testhőmérséklete.
Merrittnek feltűnően nagy volt a keze – nagyjából akkora, mint az enyém, az ujjai
azonban vékonyak és csodálatosan formásak, arányosak. Körmeit gondosan élénk-
vörösre festette, bár a gyűrűsujjáról letört a köröm egyik darabja, és kilátszott a kö-
römágy érzékeny, rózsaszínű húsa. Biztosan fájt is neki, amikor beszakadt a körme.
Nem éreztem élettelennek vagy akár csak gyengének a kezét – épp ellenkező-
leg. Ujjai mégsem reagáltak szorítással az érintésemre.
– Szia, Merritt – szóltam hozzá. – Alan Gregory vagyok. Dr. Gregory, és azért jöt-
tem el hozzád látogatóba, mert szeretnék segíteni neked.
A hátam mögött, a folyosón ekkor megszólalt egy hang. Egy nőt hallottam heve-
sen vitatkozni valakivel.
– Az édesanyja vagyok. Az vagyok, ha mondom, higgye el nekem. Hol van? Hol
találom őt? Az ott az én kislányom…?
Hátrafordultam, hogy lássam az arcát is. Ő volt az, akit a busz oldalára festett rek-
lámról ismertem. Már futott is a lánya ágya felé. Én pedig elengedtem Merritt kezét
és felálltam. A nővér azonnal odalépett Brenda Strait és a kislánya közé.
– Bocsásson meg, asszonyom, de ön…?
– Az édesanyja vagyok, a pokolba is, álljon félre az utamból! – Brenda azzal ol-
dalra lépett, hogy kikerülje a nővért, ám az már számított erre, és időben reagált ah-
hoz, hogy továbbra is útját állja.
– Üdvözlöm, én Susan vagyok, Merritt ápolója – mondta. – Beszélt már a kislány
orvosával?
– Nem, csak telefonon üzent nekem – felelte Brenda, és ekkor megbicsaklott a
hangja. – Kérem, engedjen oda hozzá… Láthatnám végre a kislányomat? Istenem,
Merritt, kicsikém…
Susan nővér ekkor kézen fogta Brenda Straitet, és odavezette Merritt ágyához, a
másik oldalra, mint ahol én álltam. És bár Brenda tudatáig semmi sem juthatott el
ebben az állapotában a lélegeztetőgép ritmikus szuszogásán kívül, amely életben
tartotta a kislányát, Susan megpróbálta minél megnyugtatóbb hangon, végtelen türe-
lemmel elmagyarázni neki mindazt, amit tudnia kellett Merritt állapotáról.
– Mint ezt ön is láthatja, asszonyom, a lánya egyelőre csak lélegeztetőgép segít-
ségével tud levegőt venni. Még eszméletlen állapotban van a gyógyszer-túladagolás
miatt, de az életfunkciói már mutatnak némi javulást… és hamarosan minden rend-
ben lesz…
– Rendben lesz? Vagyis… Hol találom az orvosát?
Csak akkor vett észre engem, amikor odahajolt a kislánya fölé. Továbbra is ott áll-
tam Merritt ágya mellett. Az anya egyik keze elindult a kislány arca felé, hogy meg-
érintse, aztán mégis megállt a levegőben – a lélegeztetőgép ott tornyosult közöttük
akadályként Brenda nem nézett rám, de amikor megszólalt, a hangja részben köve-
telőző, részben könyörgő volt.

STEPHEN WHITE 24 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ön a kezelőorvosa, ugye? – kérdezte. – És egészen biztos, hogy rendbe fog
jönni, ugye? Nem bírnám ki, ha mindkét lányomat el kellene veszítenem. Kérem,
mondja azt, hogy rendbe fog jönni. Kérem szépen…
– Dr. Alan Gregory vagyok, klinikai pszichológus – válaszoltam. – Engem azért
hívtak a lányához, hogy…
– Ó, istenem, hát akkor hol lehet az orvosa? És mi történt vele? Ó, Merritt, mégis
mit csináltál? Az édesanyád vagyok, kicsim, itt vagyok melletted, itt vagyok már…
– Mrs. Strait? Dr. Klein vagyok, Marty Klein…
Megfordultam, és láttam, hogy Marty már nyújtja is a kezét az asszony felé.
– Azt javaslom, maradjon néhány percig még itt a kislányával, azután beszélge-
tünk. Alan, velünk tartanál majd, kérlek?
Valamivel később én vezettem át Brendát az intenzív osztály kis tárgyalószobájá-
ba, és együtt hallgattuk végig Marty tájékoztatóját. Én közben az asszonyra is figyel-
tem.
Viharos érkezése után Brenda Strait mostanra félig-meddig öntudatlan állapotba
került, és folyamatosan tördelte a kezét kétségbeesésében. Ez olyan szánalmas és
szívfacsaró átalakulás volt, amihez foghatót rég nem láttam életemben. Brenda né-
ha megakasztotta Marty mondatait, hogy feltegyen neki egy-egy kérdést, ám ilyen-
kor rendre bebizonyosodott, hogy a fejében elválaszthatatlanul összekeveredtek
egymással a kisebbik és a nagyobbik lánya tünetei. Az anya végső kétségbeesése
mostanra nyilvánvalóan elmosta ezeket a határokat.
Miután kétszer egymás után is feltette ugyanazt a kérdést, arra kérve Martyt,
hogy magyarázzon el neki valamit még érthetőbben, egyszer csak felocsúdott, és
azt mondta:
– Bocsásson meg nekem, kérem. Nem aludtam valami sokat az utóbbi időben.
Egyszer már feltettem önnek ugyanezt a kérdést, ugye?
A szeme környéke egészen vörös és dagadt volt, a kezében gyűrögetett zseb-
kendőnek pedig legalábbis egy száraz szivacsnak kellett volna lennie ahhoz, hogy
képes legyen felitatni az asszony patakokban csordogáló könnyeit.
Marty végtelenül türelmes volt vele, és bár közben kétszer is keresték a személyi
hívóján, továbbra is velünk maradt, ám erre a mostani hívásra már nem mondhatott
nemet. Sürgősen mennie kellett egy baleset sérültjéhez, akit most szállítottak be.
Mielőtt távozott, megfogta Brenda kezét, és látszott rajta, hogy nem szívesen menti
ki magát. Megígérte az asszonynak, hogy legközelebb minden kérdésére válaszolni
fog, azután elviharzott a traumatológiai osztály felé.
Az asszony üres tekintettel nézett utána, azután fordult csak vissza felém, és
szinte megvető pillantással nézett rám, mint amikor egy büfében már csak a mara-
dékot kínálják neki.
– Ön pszichológus, ugye? – kérdezte. – Nos, akkor… Mit gondol, miért tehette
ezt? – kérdezte szinte követelőző hangon. Enyhe gúnyról árulkodott a hangja, és
úgy éreztem, leereszkedően beszél velem.
Nem tudhattam, hogy személyesen nekem vagy a szakmámnak szól ez a leki-
csinylő hozzáállás – ami egyúttal a férje hivatásához való viszonyulását is tükrözte –
vagy a lányának, vagyis a teljességgel váratlan és érthetetlen öngyilkossági kísérlet-
nek.
Talán arra várt, hogy bekapjam a csalit, amelyet tehetetlen dühében vetett oda
elém, de ebben sem voltam biztos. Mindenesetre úgy tettem, mintha észre sem vet-
tem volna.

STEPHEN WHITE 25 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Attól tartok, én sokkal kevésbé látok tisztán ebben a helyzetben, mint ön – felel-
tem végül. – Azt remélem, hogy ha együttműködünk, hamarosan sikerül megfejte-
nünk ezt a talányt.
Brenda nyugtalanul fészkelődött egy ideig, és egyre határozottabban éreztem a
ruhájából terjengő dohányszagot. Úgy véltem, nyilván nem szereti, ha provokálják,
de aztán arra is gondoltam, ha megkockáztatok egy kérdést, talán sikerül valame-
lyest mérsékelnem ingerültségét és nyugtalanságát.
– Volna kedve járni egyet odakint, Ms. Strait, és mondjuk, elszívni közben egy ci-
garettát?
– Három héttel ezelőtt leszoktam a dohányzásról. Chaney miatt, tudja? – hang-
zott a válasza. – Képtelen voltam otthagyni őt akár csak néhány percre is a kórházi
szobájában azért, hogy elszívhassak egy cigarettát. De még mindig érezni rajtam a
dohányszagot, ugye? Idefelé jövet, mialatt vezettem, elfogyasztottam vagy fél cso-
mag rágógumit. El kell mennem a tisztítóba… Vagy esetleg lecserélnem a teljes ru-
határamat.
– Tudom, milyen nehéz leszokni róla – mondtam megértően.
– A férjem is pszichológus. Vagy ön tudott erről?
– Nem, nem tudtam.
A Diane-től kapott információkat továbbra is pletykának tekintettem, és így is ke-
zeltem.
– John Trent a neve – folytatta Brenda. – Talán ismeri őt?
– Lehet, hogy találkoztam már vele egyszer. Hallani persze hallottam róla. De
még nem régóta praktizál a városban, ugye?
Nem adott egyenes választ.
– Talán jobb is, ha nem ismeri a férjemet.
– Ezt meg hogy érti?
– Úgy értem, hogy Merrittnek talán jobb így. Könnyebb lesz számára megbízni
önben. Legalábbis azt hiszem.
– Van talán valamilyen bizalmi válság Merritt és az édesapja között?
– Ő a nevelőapja. Kérem, ne játssza velem ezt a szokásos pszichiátriai rituálét!
Épp elég nekem az, amit Johntól amúgy is el kell viselnem nap mint nap.
Láttam rajta, hogy egyre fokozódik benne a feszültség, és most már olyan ingerült
volt, hogy szinte fröcsögte magából a szavakat.
– Mégis mit akar tudni? Mire lehet még kíváncsi azon kívül, ami amúgy is min-
denki számára nyilvánvaló? Biztosan Chaney miatt történt, nem? És nyilván azért,
mert nem figyeltem oda eléggé Merrittre. Ugye erre gondol? Mi másról is lehetne
szó? Nos, mondja csak ki! Miért kell még bűnhődnöm? Mondja el, kérem! Gyerünk,
ki vele, mondja a szemembe, mi mást követtem még el?

Így sikerült hát megtudnom még pár dolgot.

Ha eltekintünk attól a lelki tehertől, amit az jelentett Brenda számára, hogy a ki-
sebbik lánya jó ideje áll már a halál kapujában, a nagyobbik pedig önszántából akart
csatlakozni hozzá, akkor úgy láttam, Brenda Strait teljesen normális és átlagos em-
ber. Intelligens és éles elméjű. Olyasfajta intellektuális tartalékokkal rendelkezik,
amelyek ez idáig többnyire átsegítették a válságos helyzeteken.

STEPHEN WHITE 26 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Persze nem erre a két krízisre gondolok, hanem általában véve a hétköznapi
stresszhelyzetekre.
Mint kiderült, a család Merritt tiltakozása ellenére költözött Colorado államba.
– Isten látja lelkem, én ezt meg is értettem – mondta Brenda. – Ő akkor tizennégy
éves volt. A költözéssel elveszítette a barátait, új iskolába került, és nem érezte ma-
gát biztonságban. Én is gyűlöltem volna azért a szüleimet, ha így döntenek. Megér-
tettem az indulatait, legalábbis akkor azt hittem, hogy értem. De egy ponton túl…
mégis csak túl kell tennie magát rajta, nem? – ekkor felsóhajtott, és nyelt egy nagyot.
– Igazságtalan vagyok Meritt-tel. Pedig ha valakinek, hát nekem igazságosnak kel-
lene lennem hozzá. Az az igazság, hogy Merritt már épp kezdett helyrerázódni, és
újra magára találni, amikor Chaney megbetegedett. Már egészen jól érezte magát a
bőrében, ő igazi közlegény, John ezt mondja róla… De az, ami Chaney-vel történt,
mindannyiunkat megviselt. Talán csak John a kivétel, ő az igazi lelki támasza a kis-
lányunknak, és mindhármunknak is. Chaney betegsége előtt John olyan volt
Merrittnek, mint… a legjobb barátja. Volt, hogy napszaktól függetlenül órákon át ko-
sárlabdáztak együtt az udvaron. A szomszédok még panaszt is tettek a zaj miatt. Ki-
jöttek a rendőrségtől, és azt mondták, éjjel tizenegy óra talán egy kissé kései időpont
a kosárlabda pattogtatásához.
Halvány mosoly suhant át az arcán az emlékek hatására.
– Én sokat dolgozom, és rendszertelen az időbeosztásom. John többet van
Merritt-tel, vagyis mindkét lányunkkal. Nagyon jó apa. De az utóbbi időben ő is sokat
időzött Denverben. Túlságosan sokat volt távol Merritt-től. Lehet, hogy a lányunk
már dühös is volt amiatt, hogy John gyakran elutazott. Talán úgy érezte, magára
hagytuk. Hogy nem törődtünk vele eleget mostanában. Igen, erre én is gondoltam
már. Pedig nem vagyok érzéketlen, higgye el… Amikor elköltöztünk, Merrittnek az
édesapjától is el kellett szakadnia. A volt férjem Wichitában lakik azóta is. Merrittnek
nagyon hiányzik. Mert ugyan kivel tudná megbeszélni, hogy milyen gonosz is az
ember édesanyja, ha nem a saját édesapjával, vagyis az anyja volt férjével? Nyilván
ez is fájt neki. Hogy nem láthatta az apját. Ez épp elég ok, ugye…? Na és az isko-
la… Önt valószínűleg érdekli az is, mi a helyzet vele az iskolában. Jól megy neki a
tanulás. De Wichitában ennél is jobbak voltak az eredményei. John szerint csak egy
kis időre van még szüksége, amíg teljesen beilleszkedik. Úgyhogy nem is tettük
szóvá, ha rosszabb jegyeket kapott. Rendszerint csak jelest és jót szokott hazahoz-
ni, de újabban becsúszott neki néhány közepes és elégséges is. Tagja az iskola ko-
sárlabdacsapatának. Magas és vékony, akár csak az édesapja, ön még nem is látta
őt állva, ugye? A kosárlabdát egyenesen neki találták ki. Hogy mi a helyzet a bará-
tokkal? És a fiúkkal? Tudja, a gyerekek manapság már nem úgy randevúzgatnak,
mint a mi időnkben. Inkább csapatostul járkálnak mindenhová, nem okoz nekik olyan
nagy gondot a párválasztás. Ami nem is olyan rossz dolog szerintem. Ugye maga is
emlékszik még a középiskolás éveire?
Brenda válla megremegett ekkor egy kissé, nyilván egy kellemetlen emlék hatá-
sára.
– Rémes volt. És neki legalább nem kell ugyanezt végigélnie. Merritt népszerű,
szórakoztató, csinos lány. Két igazán jó barátnője is van. Az egyik Toni, aki
Wichitában lakik, a másik egy itteni lány, akinek Madison a neve. Együtt szoktak
menni mindenhová…
– Beszélgettek már erről Johnnal…? – kérdeztem. – Az öngyilkossági kísérletről?
Brenda úgy fújta ki a levegőt a tüdejéből, mintha teljesen le akarna ereszteni.

STEPHEN WHITE 27 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem vagyok képes annak nevezni azt, ami történt – vallotta végül. – Eddig még
azt is nehezemre esett kimondani, hogy túladagolás… De egyébként… igen, beszél-
tünk vele erről, mielőtt eljöttem Denverből.
– Én is szeretnék majd beszélni vele.
– Hát persze. Biztos vagyok abban, hogy ő is szeretne beszélni magával. Chaney
a 406-os szobában fekszik. John az éjszakákat is ott tölti mellette – felelte. – Mindent
elkövetünk annak érdekében, hogy valamelyikünk mindig ott lehessen vele.
– Az imént úgy tűnt, mintha akart volna mondani még valami mást is – jegyeztem
meg.
Erre kissé előreejtette a vállát.
– Azt hittem, most már minden jóra fordul. Mindannyiunk számára. Tudja, egy
ideje halálos fenyegetéseket kaptam a munkámból kifolyólag. Készítettem egy ripor-
tot, és emiatt… meg kellett halnia egy embernek. Talán ön is hallott erről az esetről.
Utána mocskolódó telefonhívások következtek, később pedig nyíltan meg is fenye-
gettek. Néhány héttel ezelőtt maradtak abba… Úgy értem, a fenyegetőző telefonhí-
vások. És épp kezdtem azt hinni, most már minden jóra fordul.
– Kiderült, hogy ki volt az, aki megfenyegette?
– Nem. Az újrahasznosításról készítettem egy riportot, amely túl nagy vihart ka-
vart. Egy polgármester öngyilkosságot kísérelt meg emiatt, a felesége pedig szívro-
hamot kapott. Azt hiszem, ez lehetett az oka. Valaki kilyukasztotta a kocsim kerék-
gumiját, miközben a munkahelyemen voltam. Aztán betörték az autóm ablakát, és
egy döglött macskát dobtak az ülésemre. A rendőröknek nem sikerült kideríteniük, ki
tehette.
– De a zaklatás azóta abbamaradt?
– Igen.
Próbáltam valami másra terelni a szót.
– Az első férje, azaz Merritt édesapja… Ő hol van most? Wichitában? – kérdez-
tem.
– A Perzsa-öböl térségében, egy olajmezőn dolgozik. Valahányszor csak külföld-
re utazik, hetekig, sokszor hónapokig is távol van. Ismeri valamennyire a Közel-
Keletet? Majd megpróbálom elérni őt telefonon. És ő keresni fogja magát.
– Köszönöm.
– Tudja, ő sokkal inkább lehetne a nagybátyja a kislányomnak, mint az édesapja.
Ehhez jobban hasonlít a kapcsolatuk. Tudja, hogyan kezdődött az egész?
Hogy hogyan kezdődött? Megráztam a fejemet.
– Nem, semmit sem tudok róla.
– Közönséges náthával – felelte. – Chaney-nek állandóan folyt az orra. Mintha
gyors egymásutánban többször is megfázott volna. Jelentéktelen náthának tűnt. Hát
így kezdődött. Egyszerű szipogással, orrdugulással. Most pedig itt tartunk.
Brenda szívesen beszélt. Mindent egybevetve nekem szinte semmit sem kellett
tennem, mint olykor-olykor a folytatásra biztatni őt. Mégis, mielőtt visszament volna a
kislánya betegágyához, jócskán kiadta magából az indulatait. És ő maga is átalakult
közben – eleinte a sors áldozatának érezte magát, aztán ismét képesnek arra, hogy
igazán jó anyaként viselkedjen. A dühe nem párolgott el végérvényesen, de leg-
alább néhány perc vagy óra erejéig talán sikerült megszabadulnia a feszültségtől.
Egy kis ideig egészen biztos voltam abban, hogy Brenda képes lesz ismét szeretet-
tel fordulni a kislányához, aki az életéért küzd, és felülkerekedni a tehetetlenségéből
fakadó indulatain.

STEPHEN WHITE 28 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 És miután sikerült megtudnom néhány olyan dolgot is, ami reményt keltett ben-
nem, úgy éreztem, most már segítségére lehetek majd Merrittnek, amint visszanyer-
te az eszméletét.

4. fejezet
V asárnap késő éjjel kapcsolták le Merrittet a lélegeztetőgépről Marty Klein utasítá-
sára.
Hétfőn egész napra betelt az előjegyzési naptáram, egyedül déltájt maradt egy
kis szabad időm, így ennél korábban nem indulhattam el a kórházba, hogy megláto-
gassam őt. Addigra már átszállították az intenzívről egy közönséges, egyágyas be-
tegszobába.
Megmosták a haját is, így most hosszú, selymesen gesztenyebarna fürtök omlot-
tak a vállára. Kipihentnek és sokkal fiatalabbnak tűnt, mint korábban. Bár ibolyakék
szeme élénken mozgott ide-oda, amikor bekopogtattam szobája nyitva hagyott ajta-
ján, közelebbről már azt is láttam, hogy szeme fehérje még mindig sárgás és zava-
ros volt. Tekintete bizalmatlanságról árulkodott. Noha eltöltöttem már mellette né-
hány órát, erről neki fogalma sem lehetett, így azt sem tudhatta, ki vagyok.
Ahogy közeledett a pillanat, amikor először találkozom majd vele, miután vissza-
nyerte az eszméletét, egyre inkább úgy éreztem, hogy csalódott lesz vagy zavarban
érzi majd magát. De ennek most épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Dacosnak és bi-
zalmatlannak tűnt, a fejét magasra emelve ült az ágyban, egyenes felsőtesttel és
büszkén. A tévét nézte, azaz a helyi csatornák egyikében a déli híreket, nem pedig a
Channel 7 adását. Az egyetlen bizonyítéka annak, hogy nemrég még egészen közel
járt a halálhoz, az infúzióállvány volt, mely ott állt most is az ágya mellett.
Engem mégis aggodalommal töltött el a dacossága. Bennem egyfajta ösztönös,
egészséges félelem munkált, legalábbis így gondoltam, most, amikor egy serdülőko-
rú lánnyal kellett szembesülnöm, főleg azért, mert olyasvalakiről volt szó, aki már
bebizonyította, hogy az öngyilkosság is hozzátartozik harci fegyvereinek arzenáljá-
hoz.
A szoba távolabbi végében Merritt ágya és az ablak között egy unott arcú nővér
üldögélt, és egy olcsó ponyvaregényt olvasott, amely – ha jól láttam – az angyalokról
szólt. Ő volt tehát a kórházi személyzetnek az a tagja, akit ez idő szerint megbíztak a
beteg általam két nappal korábban javasolt huszonnégy órás felügyeletével. Az ön-
gyilkossági kísérlet miatt szükséges óvintézkedések közé tartozott az is, hogy a nő-
vér Merritt ágya és az ajtó között helyezkedjen el, így meghiúsíthassa az esetleges
szökési kísérletet, jóllehet én erre vonatkozóan semmiféle utasítást nem adtam a
kartonon. Az ágy végéhez mentem, és azt mondtam:
– Szia, Merritt, dr. Gregory vagyok.
Majd a nővérhez fordultam:
– Pihenjen nyugodtan vagy tíz percet, nővérke, én felváltom addig. Itt maradok
vele, míg ön vissza nem jön. Köszönöm.
Merritt figyelt ugyan engem, de nem viszonozta a köszönésemet A szája eleve
nyitva volt egy kissé, ajkai most még jobban eltávolodtak egymástól – sápadtak vol-

STEPHEN WHITE 29 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

tak, szinte ugyanolyan színűek, mint az arcbőre. Egy kis seb éktelenkedett a szája
egyik sarkában. Valószínűleg az életmentéskor keletkezhetett vagy a traumakezelés
során.
A nővér az ablakpárkányra tette a könyvét, és azt mondta:
– Ahogy gondolja, doktor úr… – azzal kisietett a szobából, még mielőtt vissza-
vonhattam volna az imént tett ajánlatomat.
Egészen közel léptem az ágyhoz, mert biztos akartam lenni abban, hogy legalább
részben benne vagyok Merritt periférikus látóterében.
– Klinikai pszichológus vagyok, Merritt. Lehet, hogy te nem emlékszel rám, sőt
nem is emlékezhetsz, de szeretném, ha tudnád, hogy mióta csak idekerültél a kór-
házba, mindennap meglátogattalak. És remélem, hogy hamarosan tudunk beszél-
getni arról, ami történt veled.
Továbbra sem kaptam választ tőle.
– Megengeded, hogy leüljek? – kérdeztem.
Merritt megvonta a vállát, és egyik kezével a hajához nyúlt.
Keskeny volt az álla és a járomcsontja is, és az igazán fiatal lányokra jellemzően
telt az arca. Egy-két év múlva – vagy talán annál is hamarabb – vékonyodni fog,
amitől markánsabbak lesznek a vonásai. És akkor már senki se fogja gyereknek tar-
tani őt. A szeme sarkától a járomcsontja felé halovány szeplők pettyezték a bőrét
egy egyre szélesedő sávban, mintha csak egészen finom szemű homok szóródott
volna rá.
Hátradőlt a párnájára, és a bal kezével végigsimította a pólója elejét, azon a ré-
szen, ahol bordó színű ovális mezőben ez a szó állt rajta nagy betűkkel: ROXY.
Nem sok fogalmam volt a tizenévesek világáról akkoriban, így aztán nemigen tud-
hattam, mit jelent ez a szó. Arra gondoltam, a rock and rollhoz lehet valami köze.
Merritt nem sminkelte magát, és azon tűnődtem, vajon ez általában véve is jel-
lemző-e rá. Odahúztam magamnak egy széket az ágya mellé, leültem, aztán vár-
tam, hogy ő kezdje el. Arckifejezése nyugalmat, sőt talán még magabiztosságot is
sugallt, bár a szeme ide-oda táncolt közben, mintha zavarban lenne vagy szégyellné
magát előttem. Sokáig – lehetett ez akár egy perc is – Úgy éreztem, a gondolatait
próbálja rendezgetni, és igyekszik lélekben felkészülni arra, hogyan viszonyuljon eh-
hez az idegenhez, aki élete talán legintimebb és legtitkosabb pillanataiban tört be
hozzá, hogy felajánlja a segítségét.
De hiába vártam, továbbra sem szólalt meg.
Azon tűnődtem, vajon mit jelenthet a hallgatása. Talán fáj a torka a
lélegeztetőgép és az intubálás miatt? Próbáltam valami biztatót mondani neki.
– Nagyon aggódtunk miattad. De biztos vagyok abban, hogy ezt te is tudod.
Ajkai ekkor még jobban eltávolodtak egymástól, majd megnyalta az alsót, és óva-
tosan megérintette a szája sarkában húzódó sebet, mielőtt összezárta volna ajkait
Egy pillanatra azt hittem, most csak színészkedik, de a tekintete inkább bizalmatlan-
ságról és félénkségről árulkodott, nem pedig konok ellenállásról, már amennyiben jól
értelmeztem a pillantását a testbeszédével együtt.
Még két percig vagy annál is tovább vártam, hogy Merritt rátaláljon arra az ös-
vényre, amelyen elindulva talán hajlandó lesz megnyílni előttem. Végighallgattam
egy reklámblokkot, amelyben izzadás-gátlót, használt autókat és végül a hét mozi-
filmjét népszerűsítették.
Merritt azonban egyre csak hallgatott. A szája ismét kinyílt egy kissé, de továbbra
sem szólalt meg. Óvatosan megvakarta egy helyütt az arcát, majd végigsimított

STEPHEN WHITE 30 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

hosszú haján. Még egyszer az ujjai közé csippentette az X betűt a pólója ROXY fel-
iratán, mintha bosszantaná valami ezzel kapcsolatban, azután a körmeit kezdte
vizsgálgatni.
Észrevettem, hogy az élénkpiros körömlakk, amelyet az intenzív osztályon láttam
még rajta, mostanra eltűnt, és a csúnyán beszakadt körmöt is nyilván kiigazította va-
laki egy manikűrollóval.
Valahányszor csak egy újabb hír ismertetésébe kezdtek a tévében, Merritt újra
meg újra a képernyőre pillantott, de mindig csak egy kis időre, aztán ismét elkapta
róla a tekintetét. Arra gondoltam, talán a kishúgával kapcsolatban szeretne újabb in-
formációt hallani. Vagy inkább csak ürügyként használta a tévénézést, mert nem volt
kedve beszélgetni velem? A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy mindkettő igaz.
– Öngyilkos, akartál lenni – vágtam bele. – És csak egy hajszál választott el attól,
hogy ez sikerüljön.
A lány egyetlen sóhajtást hallatott csupán, amely – Úgy tűnt – valamivel mélyebb-
ről jött, mint az eddigiek. Amikor vett egy nagy levegőt, a melle feltűnően megemel-
kedett és kidomborodott, ugyanakkor élesen kirajzolódott kulcscsontjának íve is. De
egyetlen szót sem ejtett ki a száján.
– Kis híján meghaltál – tettem hozzá.
Amikor a mutatóujjával az egyik szemöldökéhez nyúlt, hogy végigsimítson rajta,
Adrienne hangja visszhangzott a fülemben, amikor azt mondta, Merritt különlegesen
szép kislány szerinte. Emlékeztettem magamat arra, hogy tapasztalataim szerint sok
fiatal nő számára nem csak áldást, de súlyos terhet is jelent a szépség, és próbál-
tam uralkodni a gondolataimon, hogy ne kalandozzanak el még egyszer ebbe az
irányba. Adrienne-nek mindazonáltal igaza volt. Merritt egyszerűen gyönyörű.
Fogalmam sem volt róla, mitévő legyek ezek után. Felkészületlenül ért a lány
csökönyös hallgatása. És ezért csak még érthetetlenebbé vált számomra az öngyil-
kossági szándéka.
Rutinszerű kopogtatás után belépett az ajtón a nővér – de nem az, akivel az
imént már találkoztam. Úgy éreztem, a helyzethez képest túlságosan is harsány jó-
kedvvel vetette oda:
– Azért jöttem, hogy levegyem az infúzióról, angyalom. Ez jó hír. Most már nincs
szüksége rá.
Merritt rémülten nézett rám, miközben a nővér letette a tálcát az ágy melletti asz-
talkára, azután pedig gumikesztyűt húzott. A lány rémült tekintete olyan volt, mintha
sikoltani készülne.
Kérem, tegyen valamit! Mintha így könyörgött volna nekem.
Biztosra vettem, hogy most végre megszegi a csendet, ha másért nem is, leg-
alább azért, hogy tiltakozzon vagy kiabálni kezdjen, vagy valami efféle. Ám nem tett
egyebet, mint hogy beharapta az alsó ajkát, miközben a nővér elkezdte lefejteni a
karjáról a tapaszt, amellyel a csuklójához rögzítették a katétert. Amikor ez sikerült
neki, és a mozdulata nyomán Merritt megpillantotta az eret a karján, amelyhez a vé-
kony, kígyózó cső kapcsolódott, félrekapta a fejét. Szabadon maradt kezével ugyan-
ekkor váratlanul kinyúlt és szívbemarkoló kétségbeeséssel – megragadta az enyé-
met. A nővér azt mondta ekkor:
– Meg is vagyunk vele, angyalom, már nem fog fájni, ezt megígérem.
És úgy kacagott, mintha ő maga sem gondolná komolyan, hogy a beteg elhiszi
majd, amit az imént mondott neki. Néhány másodperccel később egy steril gézlapot
helyezett Merritt karjára, majd gyakorlott mozdulattal kihúzta a katétert. Éreztem

STEPHEN WHITE 31 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

Merritt félelmét, amely egyre csak erősödött benne, és mélyen meghatott bizalomról
árulkodó gesztusa, hogy végső kétségbeesésében tőlem remélte a segítséget.
A nővér egy kis vattapamaccsal gondosan megtörölte a lány karját, aztán lera-
gasztotta azt a pontot, ahol az infúzió csatlakozott az eréhez, majd megjegyezte:
– Már készen is vagyunk. Ugye nem is volt olyan rémes?
Merritt meredten nézte a tapaszt, kezét a szájához emelte, és ujjait legyezősze-
rűen szétnyitotta nyitva maradt szája előtt. Úgy éreztem, annak sem volt tudatában,
hogy a kezemet, melyet az imént rémületében ragadott meg, továbbra sem engedte
el.
Amikor végül lepillantott, és meglátta, hogy egymásba fonódott a kezünk, hirtelen
zavarba jött, és rám nézett, aztán kissé tétován ugyan, de lefejtette ujjait az enyéim-
ről. Ujjhegyei közben végigsimították a tenyeremet.
– Örülök annak, hogy ezen is túl vagy, Merritt – mondtam. – És gondolom, te is
örülsz neki. Biztosan te sem szereted igazán a tűket.
Egészen tágra kerekedett a szeme, és bólintott. Szerettem volna hallani tőle egy
halk sóhajt vagy nevetést legalább, vagy bármi mást, ami jelzi, hogy valamelyest
enyhült benne a feszültség, de hiába.
Így aztán tovább vártam, abban reménykedve, hogy az a rövid idő, amit kettes-
ben tölthettünk, előbb-utóbb majd csak eredménnyel jár. Leginkább szavakat remél-
tem tőle persze. Ám Merritt gyorsan visszasüppedt az érdektelenségbe, és ismét
csak a déli hírekre összpontosította figyelmét.
Muszáj volt tájékoztatnom a helyzetről, még mielőtt távozom.
– Merritt… – kezdtem el és megvártam, míg ismét rám néz. – Az én munkám fő-
leg abból áll, hogy segítsek az embereknek. Neked, az orvosaidnak, a szüleidnek.
Most azt szeretném kideríteni, mekkora a valószínűsége annak, hogy még egyszer
megkíséreled az öngyilkosságot. De ha még csak szóba állni sem vagy hajlandó ve-
lem, azzal nagyon megnehezíted a dolgomat.
Merritt nyelt egyet.
És ekkor bekukkantott az ajtón az a nővér, aki ma volt ügyeletes a lány mellett.
– Még nincs szüksége rám? – kérdezte.
– Ööö… nem, még nincsen. Megtenné, hogy odakint a nővérpultnál megvár?
Néhány perc, és úgyis indulnom kell. Előtte még lenne majd néhány kérdésem ön-
höz.
– Gondoltam – dünnyögte a nővér, és becsukta az ajtót.
Merritt egy kissé megemelte az állát, és ismét a hírekre összpontosította figyel-
mét. A mostani tudósítás egy macskáról szólt, amelyet tűzoltók hoztak le egy fáról.
Ekkorra már egészen biztos voltam abban, hogy Merritt cseppet sem izgatja magát
a helyzetem miatt – amiatt, hogy szóra se méltat engem. Miután láttam, milyen he-
vesen reagált az infúzió eltávolítására, tudtam, ha olyan neurológiai problémája len-
ne, amely akadályozza őt a beszédben, akkor ez az állapot is félelemmel töltené őt
el.
– Úgy érzed, képes vagy beszélni most? Nincs semmiféle fizikai akadálya, ugye?
– kérdeztem.
Nem reagált. Nyilvánvaló volt számomra, hogy ma már nem is fog segíteni ne-
kem. Muszáj volt fontolóra vennem azt a lehetőséget, hogy nem tudatos döntés a
részéről a hallgatás, hanem a hisztéria egyik megnyilvánulási formája. És az, hogy
az aggodalomnak semmiféle jelét nem adta, nem más, mint la belle indifférence – a
szépség közönye. Ha élete korábbi eseményeit, az őt ért súlyos traumákat és azok

STEPHEN WHITE 32 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

utóhatásait figyelembe vesszük, akkor akár hisztérikus beszédképtelenség is fellép-
hetett Merrittnél, amelynek nincs semmiféle fiziológiai alapja.
Ugyanakkor egészen elhanyagolhatónak tűnt annak az esélye, hogy a hallgatása
hisztérikus természetű. Talán egy a tízezerhez lehet ez az arány. Eddigi pályafutá-
som során mindössze két esetben találkoztam hasonló tünetekkel.
Egészen halkan és gyöngéden azt mondtam ekkor:
– Ez nagyon fontos, Merritt. El kell mondanom neked, hogyan fogunk együttmű-
ködni mi ketten a továbbiakban. Gondolom, majd ha már készen állsz rá, hajlandó
leszel beszélgetni velem. Vagy mégsem. Ezzel sincs semmi baj persze, de most
minden rajtad múlik. Amíg el nem döntöd magadban, hogy hajlandó vagy-e beszélni
velem vagy sem, nekem tudnom kell, mekkora a kockázata annak, hogy ismét meg-
kíséreled az öngyilkosságot. Függetlenül attól, hogy mit érzel azzal kapcsolatban,
hogy két nappal ezelőtt mégsem haltál meg, és most nem is feltételezem, hogy örül-
tél annak, hogy így történt, mi, úgy értem, az orvosaid, mindent elkövettünk azért,
hogy életben maradj. És ha valakik, hát mi biztosan segíthetünk neked. Ez pedig tel-
jesen független attól, hogy mi történt veled, ami miatt aztán úgy döntöttél, beveszel
egy csomó gyógyszert… Ha pedig továbbra is ugyanolyan gyorsan javul az állapo-
tod, mint tegnap este óta, akkor az orvosaid hamarosan hazaengednek a kórházból,
mert nincs okuk itt tartani téged. És itt kezdődik az én tulajdonképpeni munkám. Ha
úgy érzem, továbbra is fennáll annak a veszélye, hogy ismét öngyilkosságot kísé-
relsz meg, vagy ha nem áll módomban eldönteni, mekkora ennek a kockázata, mert
nem vagy hajlandó szóba állni velem, akkor ennek épp az ellenkezője fog történni.
Biztosan nem engednek még haza. Sőt átutalunk egy pszichiátriai osztályra, hogy
megtehessük a szükséges óvintézkedéseket, és vigyázzunk rád, amíg minimálisra
nem csökken annak a veszélye, hogy ismét ártani akarj önmagadnak.
Ekkor elkapta a tekintetét a képernyőről, és a csuklóján lévő kötést nézte. Úgy lát-
tam, mintha szétnyílt ajkai egy kissé megremegtek volna közben.
– Mondd csak, érthető volt mindaz, amit idáig elmondtam neked, Merritt?
Lassan emelte egyre feljebb a tekintetét, mígnem találkozott az enyémmel. Érez-
tem, hogy most egyedül rám figyel. Felsőteste mintha leeresztett volna, ajkai kes-
kenyre préselődtek, színük élénk rózsaszínre változott. Ezt véltem kiolvasni az arcki-
fejezéséből: – Ezt mégsem tenné meg velem, ugye?
De úgy éreztem, olyasvalakivel van most dolgom, aki megszokta, hogy engedel-
meskedik a felnőttek tekintélyének. Mégis csak egy gyerek volt, aki odafigyelt, ha a
szülei hozzá beszéltek. Rendes és szófogadó kislány…
Kijátszottam a legerősebb lapot is, amelyet csak a kezemben tartottam.
– És mielőtt elmegyek, szeretném még elmondani neked, mennyire sajnálom
mindazt, ami a kishúgoddal történik, Merritt. Szomorú történet ez, és félelmetes is.
Nagyon nehéz lehet ezt elviselni neked.
Könnybe lábadt a szeme. Azonnal nyúlt is, hogy megtörölje, azzal a kezével,
amelyet az imént szabadított meg a nővér a katétertől.
Vártam, abban reménykedve, hogy sikerül végre valamiféle áttörő változást elér-
nem. Merritt keresztbe fonta a karját a melle fölött, és a fejét lehajtva az állát az egyik
csuklójára támasztotta. Végtelenül szomorúnak tűnt most.
– Már váltottam néhány szót az édesanyáddal, hogy megértsem, miről van szó,
és remélem, ma vagy holnap ismét találkozom majd vele vagy a nevelőapáddal.
Úgy tervezem, az édesapáddal is beszélek.

STEPHEN WHITE 33 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Vártam, hogyan reagál erre a fejleményre, de semmiféle jelét nem adta annak,
mit is jelentenek számára a hallottak. Benyúltam a tárcámba, hogy elővegyek egy
névjegyet, a hátuljára felírtam az otthoni telefonszámomat, pedig ezt egyébként nem
szívesen adom ki a pácienseimnek, majd ezt mondtam:
– Bármikor felhívhatsz engem, bármilyen ügyben. És hamarosan ismét megláto-
gatlak.
Szóltam az ügyeletes nővérnek, aki odakint várt, míg én Merritt-nél voltam. Nem
szívesen hagytam volna felügyelet nélkül a lányt most akár csak egészen rövid időre
sem.
A nővér fehér köpenyt viselt. Úgy tűnt, ő még a hagyományos oktatásban része-
sülhetett, és konzervatív szakmai filozófiát vallott magáénak, szemben azokkal az
ápolónőkkel, akik már nem viselték a szokásos fehér kis fityulát, amelyet csattal erő-
sítettek a hajukra.
Nem szívesen állt kötélnek, hogy válaszoljon a kérdéseimre.
– Nem tudom, végigolvasta-e a beteg kartonját, de én mindig mindent felírok,
amit fontosnak tartok – mondta kéretlenül. – Megbízhatóan jegyzetelek. Az új nővé-
rek közül sokan csak az adatokat írják fel, de én a megjegyzések rovatot is mindig
komolyan veszem. Szabályos jegyzeteket készítek a betegekről. És mint már emlí-
tettem, a feljegyzéseimben az is szerepel, hogy ez a gyermek egy szót sem szólt
még. Egy árva szót sem. Legfeljebb rámutat arra a tárgyra, amire szüksége van,
hogy adjam oda neki, de nem… beszélni azt nem hajlandó. És ha arra gondolt vol-
na, mi a helyzet vajon az írással, hát ő erre sem hajlandó. És úgy tűnik, őt ez az
egész helyzet cseppet sem zavarja. Szerintem eltökélte magában, hogy nem fog
megszólalni, ha törik, ha szakad. Nekem legalábbis ez a véleményem. Egész nap
csak a távirányítót kapcsolgatja, újabb és újabb híreket keres a tévében. Amikor ész-
revettem, mennyire érdekli a híradó, a reggeli pihenőm után felhoztam neki néhány
napilapot a kávézóból. Olyan lelkesedéssel lapozta végig, mintha a Bibliát adtam
volna a kezébe, és pontosan tudná, hogy ez az utolsó esélye arra, hogy tanulmá-
nyozza az Írást, mert hamarosan találkoznia kell az úrral. Sohasem láttam még
olyan fiatalt, akit ennyire érdekeltek volna a hírek. Olyan sok a gyilkosság és az erő-
szak a híradókban, hogy őszintén szólva attól tartok, a tévénézés megárthat az em-
berek egészségének.
– Beszélt valakivel telefonon?
– Senkivel. Még csak hozzá se nyúlt a készülékhez, úgy viselkedik, mintha attól
félne, megharapja a kezét telefon.
– És a látogatók közül valakivel?
– Az édesanyja járt már itt nála korábban, aztán visszautazott Denverbe a másik
gyermekéhez. Tudja, ő Chaney, az a beteg kislány, akiről olyan gyakran van szó a
hírekben. Uramisten… lehet, hogy az imára szánt időm felét mostantól fogva ennek
a családnak szentelem. Mennyi baj, istenem, mennyi csapás érte őket…!
– Csak az édesanya volt itt? Az apa nem?
– Úgy van. De itt járt nála látogatóban egy másik férfi, aki talán a nagybátyja lehe-
tett. Úgy tűnt, Merrittet meglepte, hogy viszontláthatja őt. De ez a férfi is csak pár
percig maradt itt nála. Persze mi értelme az egésznek, ha a kislány úgysem hajlandó
beszélni.
– Úgy értsem, egyikükkel sem állt szóba?
– Tudtommal egy szót sem mondott nekik. Tudja, miért éppen én vagyok az, akit
berendelnek huszonnégy órás ügyeletre, valahányszor csak egy öngyilkosjelöltet

STEPHEN WHITE 34 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

kezelnek a kórházban? Tíz évig dolgoztam a pueblói állami kórházban – a város ne-
vét furcsán, az „ue” helyett hosszú í-vel ejtette ki. – Azután szintén tíz évig ápoltam
tinédzsereket Fort Loganben, tudja, az ottani állami kórházban. Úgyhogy én ráné-
zésre is tudom, ki az őrült közülük. De ez a lány biztosan nem az. Érdekli, mit gondo-
lok róla?
– Hát persze. Kérem, mondja el.
Tudtam, hogy a válaszomtól függetlenül úgyis el fogja mondani a véleményét.
– Ezt a kislányt megszállta valamilyen démon… gonosz erő munkál benne… és
úgy érzi, ha megszólalna, ez a bizonyos démon felütné a fejét benne, és végezne
vele. Nos, szerintem ez a baja.
Benéztem a szobájának ajtaján lévő kis ablakon. Jól láttam innen az arcát. Sze-
mét egy pillanatra sem vette le a képernyőről, karját továbbra is keresztbe fonva tar-
totta – átölelte magát, nyilván önvédelemből, s mert nem volt mellette más, aki meg-
tehette volna ezt helyette.
– Igen érdekes gondolat – mondtam végül, és a nővér kitűzőjére pillantottam. –
Ms. Hayes, majd igyekszem nem elfelejteni. És köszönöm, hogy segített nekem.
Igazán hálás vagyok azért, hogy éppen ön tart mellette állandó ügyeletet, aki ilyen
sok tapasztalattal rendelkezik. Később még visszajövök… estefelé, valószínűleg va-
csoraidőben. Ha addig észlelne valamilyen változást nála, bármi legyen is az, ké-
rem, hívjon fel. Főleg akkor persze, ha valakinek mégis sikerült szóra bírnia őt. Sze-
retnék azonnal értesülni róla.
A nővérnek is adtam egy névjegyet, és megvártam, míg visszamegy a betegé-
hez. Azután a recepción előkerestem és magamhoz vettem Merritt kartonját. Végig-
lapoztam. Leginkább az érdekelt, mit írhatott az állapotáról a neurológusa. Mint kide-
rült, ő alig egy órával ezelőtt vizsgálta meg. Ez a bejegyzés volt a legutolsó a karto-
non.
Ezek szerint a ma reggeli vizit alkalmával a neurológus mindent rendben talált
Merrittnél. Ez nem is ért meglepetésként. Az orvosok és nővérek feljegyzéseinek
hosszú sora végére én is odafirkantottam a megfigyeléseimet, megismételve azt,
hogy fontosnak tartom az öngyilkossági esetek kapcsán egyébként is szükséges óv-
intézkedéseket és a huszonnégy órás felügyelet folytatását.
Ekkor egy hang azt mondta mögöttem:
– Na, ez a lány kifogott rajtad, ugye? Mi, az igazi orvosok mindent megtettünk, így
túlélte, amit tett. Most már rajtad a sor, hogy életben is maradjon.
Csak ekkor fordultam a hang irányába.
– Szia, Adrienne, hogy vagy?
– Kösz, megvagyok.
– Tudsz arról, hogy nem hajlandó beszélni?
– Igen.
A betegkartonra mutattam.
– És nincs semmiféle fiziológiai oka?
– Sajnálom, de nincsen. Pedig az nagyon kényelmes lenne neked, ugye? Bizto-
san fájdogál még egy kicsit a torka az intubálás miatt, de ez semmit sem jelent. A
betegek többsége ilyenkor már alig várja, hogy beszélhessen valakivel, miután eltá-
volítottuk a szájukból a csövet.
– Márpedig ha továbbra sem hajlandó beszélni, akkor nem tudom megállapítani,
mennyire önveszélyes. Ha ti már úgy látjátok, nincs szükség további kezelésre,
kénytelen leszek átutalni egy pszichiátriára.

STEPHEN WHITE 35 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Tudom. De nem lehetetlen, hogy ő éppen ezt szeretné. Szegény épp eleget volt
egyedül otthon, mióta megbetegedett a kishúga. Talán nincs is másra szüksége
most, mint egy kis nyugalomra. Vagy éppenséggel környezetváltozásra.
Erre elmosolyodtam.
– Támadt egy ötletem – mondtam. – Ha tényleg csak erre lenne szüksége, miért
nem viszed haza, Adrienne? Vigyázhatna például Jonasra. Milyen jó lenne!
– Én inkább azt remélem, hogy te meggyógyítod, Alan. És akkor megígérem,
hogy egy egész éven át egyszer sem foglak cikizni a szakmád miatt. Különben pe-
dig, tudod, szívesen vállalnám ezt a kislányt, akár örökre is. Úgy érzem, Merritt
Straitben van valami mélységesen, eredendően jó.
Adrienne a szívére szorította a kezét.
– Ezen a hétvégén mindent meg kellett tennünk, ami szakmailag csak lehetséges
azért, hogy életben maradjon. És tudod, az, hogy napról napra látom, amint egyre
egészségesebb színű a bőre, és hogy szinte normális már a veseműködése, bősé-
ges jutalom minden erőfeszítésemért, amit rezidens korom óta csak tettem.
– Vagyis akkor… máris hazaengednétek?
– Még egy-két napig itt tartjuk megfigyelésre, de hamarosan hazaengedhetjük.
– Ez esetben lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre, Adrienne. Ahhoz, hogy
megvívjam a nagy csatát a MedExcellel. Marty telefonált ma reggel, és azt mondta,
máris reklamáltak a huszonnégy órás ügyelet költségei miatt. Egyszerűen nem akar-
ják vállalni a térítését. Gondolhatod, mit szólnak majd, ha kiderül, hogy pszichiátriai
kezelésre javaslom még ezek után.
– Majd én beszélek Martyval, és ne félj semmit, kitalálunk valami okosat a
MedExcellel vagy a kórházzal vagy valami… Dokikám, te csak írd fel mindig azt, ami
a legjobb ennek a betegnek. A többi miatt egy cseppet se fájjon a fejed.

5. fejezet
A Rangers hazai pályán játszott az Avalanche-sal, és ez komoly lelki válságot je-
lentett Sam Purdy számára. Úgy tervezte, hat óra körül eljön hozzánk, felvesz en-
gem, és együtt megyünk Denverbe, hogy megnézzük a hokimeccset.
Fél hatkor keresett a személyi hívómon, éppen akkor, amikor aznapi utolsó bete-
gem is távozott a rendelőből. Ám a telefonszám, amelyet a kijelző mutatott, ismeret-
len volt számomra. Felvettem a telefont és bepötyögtettem. A negyedik kicsöngés
után Sam szólt bele, igencsak mogorva hangon.
– Sam, te vagy az? – kérdeztem. – Itt Alan. Mi az, valami baj van?
– Sajnálom, de változott a terv – mondta. – Be tudnál jönni ma este kocsival? Idő-
közben ki kellett szállnom egy bűntény helyszínére, és ezért nincs itt az enyém. Azt
hiszem, elég sok időt megtakaríthatnánk azzal, ha értem tudnál jönni. A város keleti
végében vagyok, nem messze tőletek.
– Nálad vannak a jegyek? – kérdeztem.
– Itt vannak, a szívem fölött melengetem őket.

STEPHEN WHITE 36 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Oké, akkor semmi gond, érted megyek. Mondd csak, hol is vagy egészen pon-
tosan?
Sam pedig részletes útbaigazítást adott.

Ú gy tűnt, Sam Purdyvel való kapcsolatom minden korábbi alapszabálya megvál-

tozott, miután ő kötötte magát a rendőrnyomozókra mindenkor érvényes titoktartási
kötelezettséghez, és úgy döntött, nem hisz nekem, miután tavaly októberben töre-
delmesen bevallottam: azt hiszem, agyonlőttem valakit.
Az előző éjjel még barátok voltunk, ám ez inkább egyfajta különös keveréke lehe-
tett a haverságnak és az ellentétes érdekekkel rendelkező felek szakmai rivalizálá-
sának. Korábban megpróbáltunk változtatni valamicskét a kapcsolatunkon: egy da-
rabig együtt jártunk biciklizni, de aztán mindketten hanyagolni kezdtük a testedzést,
s a barátságunk egy időre a vérrel felfestett határok közé korlátozódott – arra a
mezsgyére, ahol a rendőrség érdekei és az én pszichológiai hatásköröm épp egy-
beesett. Néhányszor együtt reggeliztünk, és gyakran beszéltünk telefonon is, min-
den különösebb ok nélkül, inkább csak a kapcsolattartás kedvéért, és néha-néha
tervezgettük, hogy majd összejövünk máskor is, de ezt ritkán váltottuk valóra. Külön-
féle társasági összejöveteleken mindazonáltal nemegyszer találkoztunk négyesben:
Lauren és én, illetve Sam és a felesége, Sherry.
Ám tavaly télen váratlan előrelépés történt, és Sam meg én azóta már a mun-
kánktól függetlenül is találkozgattunk. Eleinte én mentem el hozzájuk – azt hiszem,
azért, mert folyton-folyvást aggódtam amiatt, hogy meggondolja magát a vallomá-
sommal kapcsolatban, és végül mégis úgy dönt, elhiszi, amit bizalmasan elmondtam
neki, így aztán a végén még halálos ítélet vár rám csak azért, mert véletlenül elsült a
kezemben az a bizonyos fegyver. Sam az előző év októberében történt incidenst
kezdettől fogva „döglött akta”-ként kezelte, én pedig próbáltam megérteni, miként le-
hetséges az, hogy ami nekem életbevágóan fontos és jelentős eseménynek tűnik,
azt ő ilyen jelentéktelen ügyként kezeli.
Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Sam a viselkedésemet azon a bizo-
nyos októberi éjszakán olyasfajta intuíción alapuló rituálénak minősíti, amelynek a je-
lentését talán soha az életben nem leszek képes felfogni. Lehetséges, hogy azzal,
amit akkor éjjel tettem, átléptem egy névtelen közösség határait, és ily módon egy
láthatatlan minősítést vagy rangjelzést kaptam, aminek alapján Sam érdemesnek ta-
lált arra, hogy tagja lehessek az ő klubjának?
Hogy miféle klubnak? Fogalmam sincs róla.
Az első ilyen bizalmas természetű találkozásainkra este kilenc után került sor, mi-
után Sam ágyba dugta a kisfiát, Simont. Sherrynek korán kellett felkelnie, és nem
sokkal azután, hogy Simont lefektették, őt is elnyomta az álom. Nem tudom, hogy
egyébként mivel foglalatoskodott Sam esténként, amikor a család másik két tagja
már aludt, de úgy éreztem, kifejezetten hálás nekem azért, hogy csatlakozom hozzá
ily kései órán. Úgy egy hónapig keresgéltük a legmegfelelőbb helyet, ahol találkoz-
hatunk, és ezek különféle sörözők és kocsmák voltak, mint amilyen a Walnut és az
Oasis. Azután biliárdozni jártunk, kipróbáltunk néhány kávéházat, de találkoztunk
néhány boulderi bárban is: a West Endben és a Boulderadóban, sőt egyszer – ne-
vezetes alkalom! – még a Porterben is. De egyiket sem éreztük igazán megfelelőnek
a céljainkra, így aztán Samnek az az ötlete támadt, mi lenne, ha elkísérném őt néha

STEPHEN WHITE 37 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

hokimeccset nézni. Így hívott meg most Denverbe is, ahol a Colorado Avalanche
játszott.
Sam három bérletet váltott az idei bajnokság mérkőzéseire, és ezek az aréna déli
végébe, a kettes szektor második sorába szóltak. Egyet magának, egyet Sherrynek,
egyet pedig Simonnak vett eredetileg, ami egy rendőr fizetéséhez képest hatalmas
kiadást jelent. Ám ha hétköznapra esett a mérkőzés, Sherry nem engedte el Simont,
így aztán Sam csak a hétvégi meccsekre járt a családjával.
Ő maga Minnesota északi részében nőtt fel, és egész életében jéghokizott. Ami-
kor a denveri csapat bejutott a nemzeti bajnokság élvonalába, repesett a boldogság-
tól, amit én csak nehezen tudtam megérteni. Egészen addig így is voltam ezzel,
mígnem tanítgatni kezdett és beavatott az offenzív védőjáték rejtelmeibe, azután
megtanultam, mit jelent a védőzóna, az előnyszabály és a bodicsek.
A tél végi meccsek ideje alatt diáknak érezhettem magamat. És Sam felhívta a fi-
gyelmemet a legapróbb részletekre is anélkül, hogy közben akár egyetlen pillanatra
is levette volna a szemét a pályáról. A játék húszperces szüneteiben pedig idővel
már nem csak haverok voltunk. Kezdtem valóban összebarátkozni Sammel.
Az első mérkőzésen, amelyre együtt mentünk el, az első és a második szünetben
Sam váratlanul mesélni kezdett nekem arról az ügyről, amelyen épp dolgozott. Egy
fickó után nyomozott, aki több törvényt is kijátszott, és Samnek az volt a dolga, hogy
bizonyítékokat keressen, amelyek ellene szólnak.
– Úgy tűnik, ezen kívül még nemi erőszak is terheli a számláját, Alan – mondta. –
Micsoda féreg! Két ügyben eddig is ő volt a gyanúsítottunk. Vannak ujjlenyomataink,
sőt ondómintánk is. A kezünkben a fickó. Nem érdekel, miféle trükkökhöz folyamodik
még az ügyvédje. Ez a gazfickó nem maradhat szabadlábon tovább.
Integetni kezdett egy pattogatottkukorica-árusnak, de az nem vette észre.
– Tudod, az igazság és a törvény két különböző dolog, Alan – magyarázta. – Itt
nem csak zsarukról, bírákról, ügyészekről van szó, és még csak nem is a különféle
eljárásokról. Az igazság szerintem azt jelenti, hogy megtesszük, amit meg kell ten-
nünk, mindig azt csináljuk, ami helyénvaló, és igyekszünk mindent elkövetni annak
érdekében, hogy mindig az történjen, ami a lehető legjobb. Néha bizony törvényelle-
nes cselekedetekre van szükség ahhoz, hogy az igazság érvényre juthasson. A
rendőrök tisztában is vannak ezzel. A civilek azonban fel sem tudják fogni.
Ezután a pályára mutatott, ahol ekkor készítették elő a gépekkel a jeget a játék
folytatásához.
– A hokisok tudják, mi az igazság, a kosárlabdázók viszont nem. A kosarasok a
játékvezetőtől várják el, hogy kezeskedjenek az igazság érvényesüléséért, ellentét-
ben a hokijátékosokkal. Az igazság csak nehezen juthat érvényre, mert ez eleve
idegen a természetétől. A természetes állapot ugyanis mindig a legéletrevalóbbak
túlélését jelenti. De az igazság nem csak erről szól. Az igazság a gyengék túlélési
jogát jelenti. És ez akár természetellenes is lehet. És éppen azért, mert ez nem ma-
gától értetődően természetes, szükség van egy kis erőfeszítésre, némi segítségre,
hogy mégis érvényesülhessen.
– Te most arról beszélsz, ami tavaly ősszel történt, Sam? – kérdeztem.
– Micsoda? Ja, arra gondolsz? Nem is tudom. Nem tudom. Akkor csak az történt,
aminek történnie kellett, nem? Azt hiszem, így volt.

STEPHEN WHITE 38 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

A helyszín, ahol Sam a Rangers mérkőzésének napján dolgozott, Boulder keleti
részének egyik előkelő lakónegyedében volt, amely északra esik a mi házunktól.
Mitchell Crest, aki Laurenék hivatalában dolgozott államügyészként, ugyanezen a
környéken, de annak valamivel kevésbé elegáns felében lakott. Lauren és én egy-
szer vendégségben is voltunk nála szederkor.
– Sam, a forgalomtól függően úgy tizenöt-húsz perc múlva ott leszek – mondtam
a barátomnak.
– Lehet, hogy nekem ennél is több időre van szükségem ahhoz, hogy mindennel
végezzek, Alan. De mindenképpen ott akarok lenni, amikor elkezdődik a mérkőzés.
Szerettem volna megnézni a bemelegítést is, de úgy tűnik, erre most már semmi
esély. Pedig a Rangersről van szó. Sandstromról és Gretzkyről… Megpróbálok mie-
lőbb végezni. Amint ideértél, szólj az egyik járőrnek, hogy hozzám jöttél, és engedje-
nek tovább ide, be a házba. Már lezártuk a környéket.
– Rendben.
Miközben a városban autóztam, arra a helyszínre gondoltam, ahol Sam dolgozik
most. Ő volt a nyomozócsoport vezetője, és többnyire magánszemélyek sérelmére
elkövetett bűntények, nemritkán gyilkossági ügyek felderítésével foglalkozott. Az elit
környéken lakók társadalmi helyzetét ismerve arra gondoltam, valószínűleg csalá-
don belüli erőszakról lehet szó, vagy egy betörőt érhetett tetten valamelyik ház tulaj-
donosa. A családi ház, amelynek címét Sam bediktálta nekem, az egyik zsákutcá-
ban volt, amely mögött már az erdőperem fái sorakoztak. Mindössze három épület
állt ebben, ehhez a kicsiny, csaknem szabályos lópatkó alakú utcában. Amikor meg-
érkeztem, úgy tűnt, mintha az itt lakó három családhoz a boulderi rendőrség teljes
állományát kivezényelték volna. Így aztán csak egy sarokkal odébb sikerült parkoló-
helyet találnom, ahonnan aztán gyalog mentem vissza, hogy megkeressem Sam
barátomat.
A környékről sokan odagyűltek már bámészkodni – olyan közel jöttek, amennyire
ezt csak megengedték a sárga szalaggal körülhatárolt területet őrző járőrök. És itt
táborozott már a denveri tévécsatorna egyik közvetítőstábja is, hogy élőben tudósít-
sanak majd a történtekről. Amint közeledtem a helyszínhez, tudatosan próbáltam ki-
térni a tévékamerák elől és az objektívek látószögén kívül maradni.
A nagy sürgés-forgás alapján arra következtettem, függetlenül attól, hogy miféle
bűntény miatt van itt ez a sok ember, ami történt, az nagyon súlyos dolog lehet, a
helyszíne pedig nyilvánvalóan a középső az utcában álló három ház közül. Az ele-
gáns villa főhomlokzata a hegyekre nézett, a hozzá tartozó hátsó udvart pedig reg-
gel érhette a napfény.
Először is meg kell találnom azt a rendőrt, aki beenged majd a sárga szalaggal
lezárt területre. Nem bújhatok át a kordon alatt, hogy csak úgy magamtól induljak
Sam keresésére. Ehhez előbb beszélnem kell valakivel, aki engedélyt adhat nekem
arra, hogy betegyem a lábam a bűntény helyszínére. Egy harminc körüli, egyenruhát
viselő járőr ugyanabban a pillanatban vette észre, hogy egyenesen felé tartok, mint
amikor eldöntöttem, hogy ő lesz az én emberem – minden jel arra utalt, hogy őt bíz-
ták meg a helyszín biztosításának vezetésével. Kissé felemelte az állát, amikor meg-
látott, és ennek alapján azt hittem, erélyesen és ellentmondást nem tűrő hangon
mindjárt rendre utasít. Igyekeztem bizalmat keltően mosolyogni rá, amikor megszó-
laltam:

STEPHEN WHITE 39 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Üdvözlöm, uram. Dr. Gregory vagyok, és Purdy nyomozót keresem. Sam
Purdyt. Igazán hálás lennék önnek, ha szólna neki, hogy megérkeztem. Már vár en-
gem.
– Egy pillanat – így a válasz. A tiszt a jegyzeteibe nézett, mutatóujja a lap tetejéről
haladva elindult lefelé, majd megállt egy ponton.
– Ön ezek szerint dr. Alan Gregory lenne? – kérdezte.
– Úgy van.
– Láthatnám az igazolványát, uram?
Elővettem a tárcámból a működési engedélyemet, amely a pszichológusi praxi-
somra vonatkozott. Igazolhattam volna magamat a jogosítványommal is, de mivel ez
idáig sohasem volt még alkalmam arra, hogy ezt az okmányt is felmutassam a ható-
ságnak, arra gondoltam, most kipróbálom.
A rendőr alaposan szemügyre vette a kis kártyát, mintha soha életében nem látott
volna még ilyet – és biztosra vettem, hogy ez az igazság. Végül az órájára pillantott,
és azt mondta:
– Jöjjön csak át ide, már várja önt.
– Köszönöm – feleltem, és átbújtam a sárga szalag alatt. Azután odaálltam elé,
és megkérdeztem: – Elmondaná, mi folyik itt? Mi történt?
– Azt hittem, már tudja. Egy orvos a szájába kapta egy fegyver csövét. Na, men-
jünk, majd én odakísérem.

N éhány évvel ezelőtt rövid, de annál emlékezetesebb időszakot töltöttem el külső

szaktanácsadóként Boulder körzet halottkémi hivatala megbízásából. Az akkori fő-
nökömet Scott Truscottnak hívták, ő volt az első, akit felismertem az itteni helyszíne-
lők közül, miközben a nyomozás vezetője továbbkísért a téglával kirakott, halszál-
kamintás kerti ösvényen.
– Scott? Alan Gregory vagyok. Hogy vagy? – köszöntem oda neki.
Amikor felpillantott, láttam az arcán, mennyire meglepődik.
– Alan? Szia. Mi az, téged is iderendeltek emiatt az ügy miatt?
A három garázsajtó egyike előtt állt eddig, most tett néhány lépést felém, s ezt
látva az engem idekísérő rendőr magunkra hagyott, és visszament korábbi őrhelyé-
re.
Megráztam a fejem.
– Nem. Sam Purdyval megbeszéltük, hogy elmegyünk ma az Avalanche meccsé-
re. Csak érte jöttem, hogy együtt utazzunk tovább innen Denverbe. Voltál már oda-
bent?
– Igen – felelte. – Végeztem is mára. A halottkémnek viszont bőven lesz még
tennivalója ebben az ügyben. Te tényleg látni fogod ma este Gretzkyt meg
Sandstromot? A pokolba, bárcsak nekem is lenne jegyem erre a meccsre!
Éreztem, hogy Scott a legszívesebben a hokiról beszélgetett volna most velem,
miközben engem egyre jobban érdekelt volna az, hogy miért van ekkora felhajtásra
szükség ebben az ügyben, úgy tűnt, a város összes nyomozója közül legalább min-
den negyedik itt sürgött-forgott.
– Ezek szerint itt vagy már egy ideje? Nemrég történt az eset?

STEPHEN WHITE 40 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Azt hiszem, ebéd után találták meg a holttestet. Elég sokáig tartott, mire meg-
kaptuk a házkutatáshoz szükséges engedélyeket. De nem hiszem, hogy könnyű
eset lenne. Sőt valami azt súgja, épp ellenkezőleg…
– A rendőr, aki idekísért engem az előbb, azt állította, egy orvos az áldozat. Úgy
hallottam, egy orvosról van szó. És úgy vettem ki a rendőr szavaiból, mintha öngyil-
kosság történt volna.
Scott elmélyülten szedegette az elszáradt bőrdarabkákat a bal keze mutatóujjá-
nak körömháza körül, azután a többi kilencet is szép sorjában alaposan szemügyre
vette. Mintha közben azt mérlegelné magában, vajon miféle természetűnek is minő-
sítse az érdeklődésemet.
– Igen. Igen és nem a válasz – felelte talányosan. Azt reméltem, talán elmosolyo-
dik végre, de nem.
– Nem? Úgy érted, nem öngyilkosság történt?
– Még közel sem tartunk ott, hogy erről akár csak egymás között is nyilatkozhat-
nánk a halottkémmel, Alan. De tény, hogy ez az eset nem hasonlít egyetlen olyan
öngyilkossághoz sem, amit eddigi pályafutásom során láttam. Az egész történet
bűzlik. Mintha minden a feje tetejére állt volna. Valami azt súgja, sokáig elhúzódik
majd a nyomozás, mert sok embert kell kihallgatni, és a törvényszéki orvos sem fog
unatkozni egy darabig, mire kiderítjük, pontosan mi is történt.
Ez meglepett. Scott Truscott sokat tapasztalt nyomozó volt, és többnyire olyan
könnyedén olvasott a tetthelyeken talált nyomokból, mint ahogy én szoktam a pszi-
chológiai diagnózisokból.
– Tényleg? A rendőr, aki idekísért engem, azt mondta, az orvos bekapta a fegy-
ver csövét. Az ő szájából úgy hangzott ez, mintha tiszta sor lenne, mi történt.
Scott nem arról volt híres, hogy sokat jártatta volna a száját, és ezek alapján nyil-
vánvaló volt számomra, hogy féltett szakmai titkokba avatott be az imént. Most csak
megvonta a vállát.
– Lehet, hogy még sima ügynek látszott akkor, amikor az első helyszínelők meg-
érkeztek, de most már egészen más a helyzet.
Megrázta a fejét, és az órájára pillantott.
– Emlékszel még Jon Benetre? A dolgok nem mindig azok, mint aminek látsza-
nak. De most már mennem kell, Alan. Biztos vagyok benne, hogy Sam Purdytől töb-
bet is megtudhatsz majd, mint tőlem.
Azzal elindult a kocsija felé, de még mielőtt odaért volna, megtorpant és vissza-
nézett rám.
– Nem tudsz valakit, akinek lehet felesleges jegye erre a mai meccsre? A
Rangersre gondolok…
– Sam vette a jegyeket, Scott, nem én. Nem tudom, de megkérdezhetem, hátha
akad egy felesleges jegye. Tudja a személyi hívód számát?
– Persze.
Gondoltam, hogy Sam zsebében ott lapul a harmadik bérlet is, de fogalmam sem
volt róla, szívesen látná-e Scott Truscottot mellettünk ma este. Sam ugyanis többnyi-
re a kabátját meg az elemózsiáját tartotta az üresen maradt harmadik ülésen.
Miközben a ház bejárata felé tartottam, összefutottam Mitchell Cresttel, aki Lau-
ren kollégája volt az államügyészi hivatalban.
– Szia, Mitchell. Mi az, csak úgy beugrottal ide útban hazafelé? Scott Truscott-tal
ellentétben őt nem lepte meg, hogy itt lát engem, de úgy éreztem, nem is igazán örül
nekem.

STEPHEN WHITE 41 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Szia, Alan. Bárcsak így történt volna! De te mit keresel itt? És hogyan jutottál be
a kordonnal lezárt területre?
– Úgy látszik, ma mindenki ezt fogja kérdezni tőlem. Most éppen taxisként dolgo-
zom Sam Purdy megbízásából. Közös programunk van ma este Denverben.
Mitchell bólintott, de úgy tűnt, mintha nem hinne nekem. Ez Laurennek is szokása
volt. Arra gyanakodtam, talán a jogi egyetemen tanítják ezt a viselkedési mintát, egy
erre szakosodott szemináriumon.
– Épp az imént láttam őt odabent a házban – közölte. – De nem úgy nézett ki,
mintha már végzett volna a munkájával.
– Majd megvárom. És ki is ez a halott orvos tulajdonképpen?
Attól féltem, ismerem az illetőt.
Mitchell ráncolni kezdte a homlokát, majd csettintett az ujjával.
– Edward Robilio… Dr. Edward Robilio a neve.
Megvontam a vállamat. Soha még csak nem is hallottam ezt a nevet.
– Nem ismertem őt. Itt praktizált talán a városban?
– Én csak Edként ismertem a lakóbizottsági gyűlésekről. Korábban ő volt az elnö-
ke, és olyan stílusban vezette le a megbeszéléseinket, mintha legalábbis a weimari
köztársaság egyik parlamenti képviselője lenne. Rögeszmésen ragaszkodott ahhoz,
hogy vonjuk vissza azt a korábbi döntést, amely megtiltotta a lakókocsikkal való par-
kolást a lakónegyed területén. Neki is van egy krém- és barackszínű Holiday
Ramblere. Luxuskategória, ráadásul akkora, mint a Greyhound távolsági buszai. De
egyébként sebészorvos volt eredetileg, bár nem hiszem, hogy mostanában még
praktizált volna, inkább afféle üzletember lehetett. Úgy rémlik, betegbiztosítással fog-
lalkozott.
– Sajnálom, ha tapintatlan voltam az imént, Mitchell. Nem tudtam, hogy ismerted
őt.
– Nincs semmi baj. Mindössze ismerősök voltunk, nem pedig barátok. És én vele
ellentétben a lakókocsikkal való parkolás megtiltása mellett kardoskodtam. Ed ezt
személyes sértésnek vette, úgyhogy nem voltunk igazán jóban egymással.
– Milyen jármű tulajdonképpen egy Holiday Rambler? Ez is egy olyan luxus lakó-
kocsi, mint a Winnebago?
Mitchell elmosolyodott.
– Nem egészen. Ha Ed hallaná, milyen tudatlan vagy ebben a témakörben, bizto-
san forogni kezdene a sírjában. Amennyiben már eltemették volna persze. Tudod, a
Ford viszonyul úgy a Mercedes-Benzhez, mint a Winnebago a Holiday Ramblerhez.
– Én még egyet se láttam életemben. Gondolom, te továbbra is kitartottál eredeti
álláspontod mellett, ami a parkolási tilalmat illeti.
– Igen, és végül mi nyertük meg az erről szóló szavazást is. Dr. Robilio pedig
kénytelen volt meghátrálni, és azóta csak a farmján használhatta a csodajárgányt
odafent a hegyekben.
A ház felé biccentettem.
– Szóval akkor… öngyilkosság történt?
– Öngyilkosság? Azt gondolod, ennyire megviselte őt az, hogy nem érvényesít-
hette az akaratát a parkolási tilalom kérdésében a saját lakóhelyén? Aligha. Nekem
inkább úgy tűnik, valaki agyonlőtte. De eddig még nem találtunk lőfegyvert a hely-
színen. Lehet persze kísérletezni azzal, hogy öngyilkosságként fogjuk fel a történte-
ket, de ez komoly szakmai kihívás lenne. Nemigen lehet ezt öngyilkosságnak beállí-

STEPHEN WHITE 42 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

tani. Nem biztos, hogy lehetetlen vállalkozás, de az egyértelmű, hogy nem könnyű
feladat.
– És neked mi a véleményed a történtekről? Lehet, hogy az elkövető öngyilkos-
ságnak akarta beállítania a tettét?
– Maradjunk annyiban, hogy nem egyszerű feladat helyszínelni egy ilyen eset-
ben.
– De a férfi szájában dördült el a fegyver?
Mitchell a szemembe nézett.
– Igen. Mégpedig egészen közelről. De te honnan tudsz erről?
Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a rendőrt, akitől ezt az információt kap-
tam, ezért aztán ezt válaszoltam:
– Valaki a bámészkodók közül mintha azt mondta volna, a pasas bekapta a fegy-
verét.
Úgy tűnt, Mitchell azon gondolkodik, hogyan is reagáljon erre. Végül azt felelte:
– Lehet, hogy igaz, amit híresztelnek az emberek, és ő maga kapta be a fegyver
csövét. De én valószínűbbnek tartom, hogy valaki kényszerítette őt erre. Na de ki
tudhatja, miféle eredményt hoz majd a boncolás? Mindenesetre ez az első ilyen eset
a praxisomban.
Zsebre dugta a kezét.
– Kérlek, Alan, tartsd titokban mindazt, amibe beavattalak most – folytatta. – Ha a
riporterek megállítanának, amikor elmégy, és kérdésekkel bombáznának, egy szót
se szólj nekik, rendben?
– Hát persze. Pontosan tudom, mi a teendő, Mitchell.
Ebben a pillanatban történt valami… Talán csak megfordult a széljárás, vagy va-
laki kinyitott egy ablakot, és ezzel kereszthuzatot csinált a házban… Tény, hogy vá-
ratlanul megcsapta az orromat egy jellegzetes szag, amelytől nyomban felfordult a
gyomrom, és amelyről pontosan tudtam, honnan származik. Mitchell is érezte
ugyanezt, és ösztönös reakciómat látva elmosolyodott.
– Dr. Robilio jó ideje halott volt már, mire rátaláltak – magyarázta. – Nem volt ilyen
rémes a szag odabent, csak azóta érezni, hogy megmozdították a hulláját Lauren-
nek szerencséje van, hogy épp most kellett elutaznia. Ha egy tehetős orvos erősza-
kos halált hal egy ilyen kisvárosban, akkor nem sokat alhatnak az ügyészek. Add át
üdvözletemet neki. Hogy van az édesanyja?
– Már stabilizálódott az állapota. És köszönöm, hogy érdeklődtél iránta.
– És merem remélni, hogy Lauren is jól van.
– Igen, Mitchell. Jól van.
Lauren gyűlölte volna ezt a helyzetet. Ki nem állhatta, ha valaki olyan leereszkedő
stílusban érdeklődött az egészségi állapota felől, mintha legalábbis mozgássérült
lenne. Ezért is döntöttem úgy, hogy inkább nem beszélek neki erről.

STEPHEN WHITE 43 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 6. fejezet
N emet mondtam, amikor Mitchell felajánlotta, hogy bekísér a házba Samhez.
Úgy öt perccel később Sam rám talált – a bejárat közelében egy lelakkozott fa-
rönkökből ácsolt padon ülve vártam rá, amelyek átmérője akkora volt, mint egy óri-
ásfenyőé lehet. Ezt az ülőalkalmatosságot egy-egy hatalmas cementszobor fogta
közre, amelyek alakja engem leginkább az articsókáéra emlékeztetett.
– Hallottam, hogy itt vagy, Alan – kezdte. – Azt hittem, bejössz majd magadtól is.
De hiába vártalak.
– Idekint mégiscsak kellemesebb – feleltem diplomatikusan. – Szép esténk van.
És érezni az orgonák illatát. Viszont az a szag, amely téged leng körül munka köz-
ben, valahogy kevésbé tűnt vonzónak számomra.
– Na igen, ez az áldozat már érett, ahogy mondani szoktuk. A pénteki újságot
még kivette a postaládából, de a szombati már benne maradt, úgyhogy ennek alap-
ján úgy tűnik, péntek délután vagy péntek este óta bomlik a test idebent. Már kezd-
tem azt hinni, immúnis vagyok erre a szagra. Tudod, nekem inkább a férgektől szo-
kott émelyegni a gyomrom, de ebben a hullában szerencsére egyet se láttam még.
Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?
– Úgy érted, miért nem rajzanak még a legyek körülötte?
– Nem. Úgy értem, vajon miért gyűlölöm annyira a nyüveket a halottakban?
Megvontam a vállamat. Úgy gondoltam, Sam nekro-féreg fóbiájának kielemzésé-
vel talán még várhatunk. És kifejezetten örültem annak, hogy idekint lehetek, nem
muszáj bemennem a házba.
– Tudod, a szag lehetne ennél sokkal rosszabb is – folytatta Sam. – Szerencsére
működött a légkondicionáló, amikor a felesége ma déltájban rátalált. Az asszony el-
utazott hétvégére. Ha a pasas nem kapcsolta volna be a légkondit, hát nem is tu-
dom… még csak belegondolni se szeretnék, mi várt volna ránk.
– Beszéltem már Scott Truscott-tal és Mitch Cresttel is – közöltem. – Úgy tűnik,
nem mindennapi rejtély várt rátok odabent.
– Mi van, ezek szerint mindent elmeséltek neked?
– Te is ismered Scottot. Ő a lehető legdiszkrétebben kezeli az ügyeket. Mitch már
valamivel többet említett nekem arról, amit tud.
– Tudod, egészen zavarba ejtő ez a helyszín. De részemről mára vége a munká-
nak. Szerencsére én ebben az ügyben csak mellékszereplő vagyok. Csupán egy a
hét törpe közül. Kivételesen Malloy kapta meg Hófehérke szerepét. De fogadni mer-
nék rá, hogy az őrmesternek, sőt talán még magának a rendőrkapitánynak is bőven
lesz tennivalója ebben az ügyben.
– És te melyik törpe vagy, Sam? – kérdeztem.
Elmosolyodott.
– Sherry szerint ez mindig a hangulatomtól függ – felelte. – Tulajdonképpen az
összes törpe én vagyok. Mind a hét. Bár Sherry szerint mindent egybevetve nem is
heten, hanem kilencen vannak.
– Akkor jegyzőkönyvet is kell még írnod a mai helyszínelésről a meccs előtt?
– Nem szükséges most megírnom, ráérek a meccs után is.
Sam ekkor az órájára pillantott.

STEPHEN WHITE 44 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Még így is maradt egy kis időnk indulás előtt. Megtennél nekem egy szívessé-
get? Nézz már be te is a házba, és meséld el nekem, mi az, ami feltűnik neked.
– Sam, én igazán nem szeretnék…
– Ne nyafogj már annyit, Alan! Inkább érezd magad megtisztelve, hogy ennyire
megbízom benned. Na, menj már, hiszen csak arra lennék kíváncsi, hogy mik a be-
nyomásaid. Én meg majd elkápráztathatom a kapitányt azzal, hogy milyen mélyen
humanista zsaru vagyok, hiszen még egy mentálhigiénés szakembert is bevontam a
nyomozásba.
– Sam, mindig csak azt szoktad kérni tőlem, hogy nézzek körül. Aztán valami
egészen más lesz a történet vége. És még mielőtt észbe kaphatnék, máris nyakig
vagyok a szarban.
Ügyet se vetett a tiltakozásomra, ehelyett kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a
padról.
– Sajnos előfordul, hogy fekália is akad a helyszínen. De ma szerencsére nin-
csen. Sok a vér, és némi vizelet is van ugyan a padlón, de emberi ürülék szerencsé-
re nincsen.
Bevallom, nagy hatással volt rám, hogy itt, a közvetlen közelemben nem is olyan
régen gyilkosság történt. És csak igen nehezen tudtam úgy-ahogy túltenni magamat
rajta. Úgy éreztem, egyszerre legalább öt irányból hatnak rám most az ingerek. Sza-
gok, hangok, néhány dolog, amit sohasem láttam még – mindez együttvéve olyas-
fajta káoszt keltett, amit nehezemre esett elviselni.
Ami azt illeti, én még a koktélpartikat sem tűröm valami jól.
Így történhetett, hogy alig jutottak el a tudatomig a belső térben látott részletek,
miután beléptünk ebbe a fényűző házba. Időbe telt, mire Sam hangjának köszönhe-
tően magamhoz tértem.
– Hé, Alan! Ha lehet, ne fogd meg azt a korlátot! A nyombiztosítók még nem fe-
jezték be a munkát Valószínűleg egész éjjel dolgozni fognak. Olyan ez a ház, akár
egy hodály. Kérsz egy kesztyűt?
– Nem, jól vagyok így is. Azaz mindjárt jobban leszek… – magyarázkodhattam,
és zsebre dugtam a kezem, miközben elindultam Sam után, hogy bejárjuk a föld-
szintet. A lépcső alján egy hatalmas tolóajtó nyílt a tágas udvarra, ahol úszómeden-
ce is volt, azon túl pedig a végtelen prérimező terült el.
– Errefelé – mutatta Sam az utat.
A tágas nappaliban két bűnügyi technikus dolgozott egy ajtó előtt, amely egy
lambériázott falú helyiségbe nyílott. Megszámozott bizonyítéksátrak álltak mindenütt,
a földszinti rész legkülönfélébb pontjain. Az egyik nyombiztosító a tolóajtó üveglapjá-
ról törölgette a port, a kollégája négykézlábra ereszkedve az ajtó előtt foglalatosko-
dott valamivel, de hogy mivel is, azt első ránézésre nem sikerült kiderítenem.
Sam megállt a nappali túlsó végében lévő ajtó előtt.
– Erre. Menj csak be ide! Menj már! Sokkal nehezebben fog menni, ha ilyen so-
káig tétovázol. Na, ugorj fejest a mély vízbe!
Őszinte megkönnyebbülésemre dr. Edward Robilio tetemét ekkorra már belehe-
lyezték a hullaszállításra használt műanyag zsákba, és a cipzárt is összehúzták raj-
ta. A fekete csomag ott hevert előttem a padlón, a nagy barna bőrkanapéval párhu-
zamosan. És szerencsére a bűz is sokkal elviselhetőbb volt idebent, mint gondoltam.
– Tulajdonképpen mit vársz tőlem, Sam? – kérdeztem, miközben igyekeztem
nem az orromon, hanem a számon át venni a levegőt.

STEPHEN WHITE 45 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Hát ez lenne ő. De gondolom, ezt nélkülem is sejtetted. Lucy azt mondta, a
rendőrök már csak így emlegetik: Dead Ed. Ed a hullazsákutcából… Hullajó Ed…
Találó, úgyhogy biztosan rá is ragad idővel. Nem tudom, te hogy vagy vele, de ne-
kem tetszik, hogy a zsaruk minden hullának becenevet adnak. Talán azért van
szükségük erre, hogy elidegenedjenek tőle? Te mit gondolsz? És mit is kérdeztél,
hogy mit szeretnék kérni tőled? Tulajdonképpen magam sem tudom. Szereztél már
néha meglepetést nekem ehhez hasonló helyzetekben. A leginkább az érdekelne,
hogy mit gondolsz a látottak alapján erről az ügyről.
Dead Ed? Elgondolkodtam a halott ragadványnevén.
Óvatosan léptem be a szobába és haladtam át rajta. Mindössze néhány méter
volt ez a helyiség széltében-hosszában is. Gondosan szlalomoztam a bizonyítékok
helyét jelző kis táblák körül, és nagy ívben kikerültem a szőnyegen éktelenkedő
rozsdabarna foltot is, amelyről nyilvánvalóan láttam, hogy mitől keletkezett… A szo-
ba egyetlen ablaka alatt egy bőrfotel állt, amely a kanapéhoz tartozott. Ezen hosszú
sávban sötét pigmentfoltok éktelenkedtek. Gyanítottam, hogy ez is vértől keletkezhe-
tett.
– Itt ült, ugye? – kérdeztem.
– Igen. Legalábbis egy ideig biztosan – felelte Sam. – Még ma este beszállítják a
városba. Úgy értem, a fotelt.
– Elmozdítottak itt azóta bármit is? Vagy ugyanilyen rend volt a szobában akkor
is, amikor rátaláltak?
– Később, ha gondolod, megmutatom majd neked a fényképeket, amiket készí-
tettünk. Néhány kisebb tárgyat már elvittek az embereink bizonyítékként. Telefon-
könyvet, csekkfüzetet például. Aztán néhány levelet és az üzenetrögzítőt is. De kü-
lönben ugyanilyen rend volt a szobában, mint ahogy az egész házban is. Lehet,
hogy a felesége összetakarított valamennyire, miután rátalált, bár ő azt állítja, sem-
mihez sem nyúlt. Úgy tudjuk, a takarítónő hetente háromszor jön hozzájuk, de hét-
végén soha.
– De te nem hiszel neki. Úgy értem, a feleségnek.
– Tudod, ha egy olyan házban járok, amelyben napok óta ott bűzlik egy halott, a
testében több golyóval is, hajlamos vagyok senkinek se hinni. Lehet, hogy ez jellem-
hibának minősül. De te egy cseppet se aggódj emiatt, már dolgozom rajta.
– Nem hagyott hátra búcsúlevelet?
– Ha hagyott is, akkor az valószínűleg az asszonynál lehet. Mint ahogy a fegyver
is, amit hiába keresünk.
– Te gyilkosságra gondolsz?
– Mondjuk inkább úgy, hogy komolyan fontolgatom magamban ezt a lehetőséget.
A telefon mellett az asztalon egy keskeny monitorú miniatűr laptop pihent. Nyitva
volt, jól láttam innen a képernyőjét.
– Mi van a számítógépben? – kérdeztem. – Találtatok valami érdekeset a memó-
riájában? Talán éppen dolgozott rajta, amikor meghalt?
Egy miniatűr Compaq volt, ugyanaz a modell, amelyet Lauren is használt, például
az előjegyzési naptár helyett. Sam megvonta a vállát.
– Még nem tudom. Ki kellett egészítenünk egy külön bekezdéssel a házkutatási
engedélyre vonatkozó kérvényünket ahhoz, hogy a gép memóriáját is átvizsgálhas-
suk. Majd a technikusaink végigbogarásszák, mi van benne. Már értesítettük őket.
Észrevettem, hogy a miniatűr méretű billentyűzeten villog egy kis gomb.

STEPHEN WHITE 46 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Tudsz arról, hogy most is be van kapcsolva? – kérdeztem. – Csak éppenséggel
pihenő üzemmódban van. Az a villogó zöld fény ezt jelenti. Vagyis valaki használta,
de utána nem kapcsolta ki, és automatikusan átváltott erre az üzemmódra, hogy kí-
mélje az akkumulátorát.
– Lucynek is van laptopja – felelte Sam. – Azt hiszem, a könyvelését vezeti rajta.
És ő is ugyanezt mondta, amikor itt járt. De hiába nyomta meg a megfelelő gombot a
klaviatúrán, semmi se történt. Azt mondta, ettől pedig újra elő kellett volna tűnnie a
monitoron annak, amin utoljára dolgozott a felhasználó, de ezek szerint semmiféle
szoftvert nem futtatott, amikor bekapcsolva hagyta a gépet.
Ebben az égvilágon semmiféle logika nem volt.
– Igen, ez igaz is általában véve – mondtam neki. – Laurennek ugyanilyen számí-
tógépe van, Sam. Ha nem nyúlnak hozzá, egy idő után automatikusan átlép egy mé-
lyebb pihenőfázisba. Hibernál, úgy is szoktuk mondani. Ilyenkor az „on” gombot kell
lenyomni ahhoz, hogy visszajöjjön az, ahol az illető félbehagyta a munkát. Ha adsz
nekem egy pár kesztyűt, mindjárt megmutatom, hogyan…
Sam átszólt az egyik kollégájának a szomszédos helyiségbe.
– Megkaptuk már az engedélyt a kiegészítő passzusra?
Egy mély férfihang válaszolt neki:
– Igen, öt perccel ezelőtt szóltak ide a bíróságról, hogy ez is rendben van.
Sam erre előhúzott egy pár kesztyűt a kabátja zsebéből. A belseje hintőporos
volt, éreztem, amikor felhúztam. Csak az egyiket vettem fel, a jobb kezemre valót
Amikor megnyomtam a megfelelő gombot, a palmtop halk zúgást hallatott, és lassan
kivilágosodott a monitora.
Sam odalépett mellém, és lehajolt, hogy jobban lássa.
– Csodálatos kis szerkezet, nem? – kérdeztem.
Erre ismét felegyenesedett. És aztán következett a távollátók szokásos rítusa:
benyúlt a kabátja zsebébe, előhalászott belőle egy olvasószemüveget, amelyet ak-
kurátusan felhelyezett az orra hegyére.
– Mióta hordasz te szemüveget? – érdeklődtem.
– Nem hordok. Ezt is csak a Kmartban vettem – felelte.
– Érdekes, mert pont úgy néz ki, mint egy szemüveg.
– Mondom, hogy a Kmartban vettem, és amit ott vásárol az ember, az nem szá-
mít igazi szemüvegnek. Csak az a szemüveg, amit a szemorvos ír fel.
Minden jel arra utalt, hogy Sam a legapróbb részletekig kidolgozta már a stratégi-
áját szemüvegességének kategorikus tagadására. Nekem is feltűnt persze, hogy va-
lójában nem válaszolt a kérdésemre. De nem volt ebben semmi igazán új a szá-
momra.
Mivel odahajolt pontosan elém, csak a válla fölött átnézve láthattam a monitort.
Elolvastam néhány szót a megnyitott fájlban szereplő szövegből, és azt mondtam:
– Ejha! Na, ezt meg ki gondolta volna?
A monitornak csak a felső részét tette ki a beírt szöveg. Nem szívesen olvastam
végig szóról szóra, szívem szerint inkább csak végigfutottam volna.
– Ez pont úgy néz ki, mint egy búcsúlevél – állapította meg Sam. – Vagyis akkor
ennek az egésznek az égvilágon semmi, de semmi értelme sincs.
Szerintem is úgy nézett ki a szöveg, mint egy búcsúlevél.
– Azon tűnődöm, vajon ő írta-e, vagy valaki más…

STEPHEN WHITE 47 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Gondolod, hogy szüksége volt hozzá egy kis segítségre? Talán egy szellemre,
aki sugalmazta neki, mit írjon? – kérdezte Sam. – Vagy itt járt volna dr. Kevorkian?
Milyen kár, hogy a szövegszerkesztőn nem lehet kézíráselemzést végezni! Legjobb
tudomásom szerint legalábbis…
– Mintha nem is a feleségének szólna. Furcsa.
– Miért? – kérdezte Sam.
– Ki más találhatott volna rá?
– Talán a takarítónő? Ki tudja?
– Talán találtok még ujjlenyomatokat a billentyűkön, Sam – biztattam.
– Talán – hagyta rám reménytelenül. – De tudod, ez túl egyszerű lenne.
A szemét meresztgetve bámulta a monitort, azután körülhordozta a tekintetét a
helyiségen, hátha felfedez valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét.
– A francba is! Egyáltalán nem illik a képbe egy búcsúlevél – mondta bosszúsan.
– Ennek nem is volna szabad itt lennie.
Megérintettem az egyik funkciógombot, hogy ellenőrizzem, milyen állapotban van
az akkumulátor.
– Már alig van benne élet, Sam. Ha akarod, elmentem neked ezt a levelet egy
lemezre, nehogy elvesszen.
– Úgy érted, ha kimúlik az akkumulátora, elúszik az is, amit most a képernyőn lá-
tunk? – kérdezte.
– Igen. Kivéve azt az esetet, ha még idejében elmentjük – feleltem.
– Eddig még nem volt elmentve?
– Nem látom, hogy elnevezte volna a fájlt, amelyben dolgozott. Márpedig a men-
téshez szükség van egy elnevezésre is. Én ebből arra következtetek, hogy még
nem mentette el… Ha gondolod, én megteszem neked. Elmentem mondjuk „búcsú-
levél” néven.
Egyelőre elengedte a füle mellett a javaslatomat.
– Mennyi ideig lehet még működőképes az akkumulátora? – kérdezte. – Mond er-
ről valamit ez az okos gép?
– Nem ad elég pontos visszajelzést erről – közöltem, és rámutattam a megfelelő
ikonra. – Csupán azt látom rajta, hogy szinte alig van tartaléka. Ha ugyanúgy van
beállítva, mint Laurené, ez lehet két perc, vagy két óra is…
Sam hátat fordított nekem és átkiabált a másik helyiségbe.
– Itt van még Harker? – kérdezte.
Egy unott hangú kollégától érkezett a válasz.
– Már elment, jó tíz perce.
– Akkor valaki hívja fel Macreadyt, hogy jöjjön ide és vigye el ezt a számítógépet.
Most rögtön intézkedjen, ez a dolog nem várhat sokáig.
A válasz olyan halk volt, hogy nem is tudtam kivenni, Sam azonban szinte üvöltve
reagált rá.
– Nem érdekel, mikor van fogorvosnál! Hívjátok vissza, de azonnal! Azt akarom,
hogy egy órán belül itt legyen! Itt van egy fontos bizonyíték, és ha nem intézkedik
idejében, ez az izé a végén még nyomtalanul eltűnik nekem a cybertérben.
Ismét felém fordult, és azt mondta:
– Te pontosan tudod, mit csinálsz, ugye? Nem fogod elbaltázni nekem, ha arra
kérlek, mentsd el ezt a szöveget?

STEPHEN WHITE 48 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Bólintottam.
– Kész vagyok megesküdni neked arra, hogy pontosan tudom, mit csinálok. De
csak annyit ígérhetek, hogy szánt szándékkal nem fogok elszúrni semmit. Mi is a
kódszámod, Sam?
Lediktálta nekem. Én pedig megérintettem előbb a monitort, azután a klaviatúrát,
és elmentettem a monitoron látható szöveget egy fájlban, amelynek a Sam által
megadott kódszám lett a neve.

M acreadyre vártunk, aki a boulderi rendőrség egyik számítógépes guruja volt.

Amikor megérkezett, Sam tájékoztatta őt a történtekről, de engem egy szóval sem
említett. Úgy beszélt, mintha ő csinálta volna azt, amit én – és pontosan tudná, mit is
csinált: mintha legalább annyiszor mentett volna már el egy palmtopban fájlként egy
szövegállományt, mint ahányszor pirítóst készített.
Macready fiatal nő volt – annyira fiatal, hogy szerintem még alkoholt sem ihatna
nyilvános helyen, nemhogy rendőrjelvény viselésére legyen jogosult. Magához vette
a kis számítógépet, és azt mondta:
– Nem probléma. Kinyomtatom, és holnap jelentést írok róla magának, főnök.
Mire Sam:
– Nekem aztán ne írjon semmiféle jelentést. Malloyé lett ez az ügy, szerencsére.
És remélem, mihamarabb elmúlik a fogfájása.

M iközben a kocsim felé tartottunk, hogy végre elinduljunk Denverbe, Sam felé
fordultam.
– Scott Truscott biztosan nagyra értékelné, ha odaadnád neki a felesleges har-
madik jegyet.
Úgy tűnt, a barátom komolyan fontolgatja ezt a lehetőséget.
– Akkor most tartozna nekem egy szívességgel – állapította meg végül. – Nem is
olyan rossz ötlet.
– Pedig biztosan hálás lenne neked érte. Úgy tűnik, él-hal a hokiért – érveltem.
Sam hosszasan viaskodott még ezzel a dilemmával, mígnem végül azt mondta:
– Nagy a csábítás, ez kétségtelen. De tudod, a hoki szent dolog a számomra. És
nem szokásom összekeverni a melót meg a magánéletet, mint ahogy a hokit meg a
munkát sem. Valahogy mégsem érzem jó ötletnek, hogy odaadjam neki a jegyet.
Egy órával később már a szokásos helyünkön ültünk a denveri stadionban, és
Gretzky, Sandstrom, Sakic és Forsberg játékában gyönyörködhettünk.
Simon Purdy helye pedig most is üresen maradt Sam mellett.

A z Avalanche rosszul kezdett. Már az első öt percben kiállították az egyik játéko-

sukat. Samet nem hozta ki a sodrából a bíró döntése, és azt magyarázta nekem,
hogy a mezőnyjátékos csak a kapusnak próbált segíteni.

STEPHEN WHITE 49 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ezt kellett tennie – mondta. – Az a fickó az első pillanattól fogva arra bazírozott,
hogy Royt kicselezze, de nem látta át a helyzetet, így azt sem fogta fel, hogy a védő
már tudta, mire készül. Ez is csak egy játék. De az a játékos, aki az előbb fejjel ment
neki a plexifalnak, még biztosan megemlegeti ezt a napot. Majd ő is másképpen
gondolkodik a világ dolgairól, miután kiszedték a varratokat az arcából. És biztosan
eszébe fog jutni, mi is a nagy büdös igazság, amikor legközelebb játszanak az
Avalanche ellen. És ami a legfontosabb, emlékezni fog erre még néhány hét eltelté-
vel is. Vagyis akkor, amikor a visszavágót játsszák majd. Ezt te is jegyezd meg,
Alan. A hokiban mindig számítani kell a visszavágóra is.

7. fejezet
S am nem volt kifejezetten rosszkedvű a mérkőzés alatt, de néha úgy láttam, mint-
ha máshol járt volna gondolatban. Többnyire inkább elégedetlennek tűnt. Mindazon-
által számítottam arra, hogy alapvetően mégiscsak elégedett az életével – még ak-
kor is, ha pillanatnyilag éppenséggel ingerült vagy feszült volt. Az elégedettség ál-
landó tulajdonsága volt Samnek, mint ahogy a szeme színe vagy a vállának tekin-
télyt parancsoló szélessége is.

N em sokkal azután, hogy Sam meg én elkezdtünk hokimeccsekre járni, Lauren

megkérdezte tőlem:
– Tulajdonképpen miről szoktatok beszélgetni ilyenkor? Kizárólag a sportról, vagy
valami másról is?
Amint feltette nekem ezt a kérdést, amely rám, Samre és a hokira vonatkozott,
rögtön hátat fordított, hogy elkezdjen mosogatni, miután leszedte az asztalt vacsora
után.
Először – ösztönösen – azt hittem, pontosan tisztában vagyok azzal, mit is sze-
retne tudni, így aztán ezt feleltem:
– Nos, sokat beszélgetünk a jégkorongról. Sam rajong ezért a sportért. Lépten-
nyomon népszerűsíti, mintha fizetést kapna. És azt hiszem, csak akkor fogja abba-
hagyni a hokiról szóló prédikációit, ha meggyőződött arról, hogy sikerült engem is
megtérítenie, és már kívülről fújom a Stanley-kupa győzteseinek listáját, legalább
1950 óta. De azért másról is szoktunk beszélgetni néha.
– Ez talán olyan nehéz feladat lenne? Úgy értem, megtanulni a Stanley-kupa baj-
nokainak listáját?
– Igen, azt hiszem, elég nehéz, főleg akkor, ha az ember nem kanadai vagy nem
Minnesotából származik.
– És példának okáért mi másról szoktatok beszélgetni még?
– Szakmai dolgokról. Az életről. Hiszen te is tudod, hogy van ez.
– Nem, nem tudom – mondta Lauren. – És eddig különben sem jártál sportese-
ményekre. A McNichols innen negyvenöt percre van kocsival, egy mérkőzés szinte
végtelenül hosszúnak tűnik számomra, és aztán még újabb negyvenöt perc az út

STEPHEN WHITE 50 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

hazáig. És van, hogy hetente két meccsre is elmentek. Elég sok időt töltesz Sam-
mel. Szokott beszélni a családjáról? Na és te rólunk? Szeretném tudni végre, mégis
mire véljem ezt az egészet?
Úgy éreztem, nem csak a puszta tények érdeklik Laurent.
– Te is tudod, hogy Sam többnyire elégedett az életével. Úgy értem, mogorva és
zsémbes néha, de alapjában véve mégiscsak elégedett.
Ez a megjegyzésem elgondolkodtatta Laurent. Végül azt válaszolta.
– Úgy van.
– Mostanában mégis megváltozott – folytattam. – Nem tudom, mi lehet az oka, de
azt hiszem, hamarosan hajlandó lesz elárulni nekem. Történt vele valami, ami kibil-
lentette a lelki egyensúlyából. De egyelőre még csak kerülgetjük a témát, mint
macska a forró kását.
– Hogy érted azt, hogy megváltozott?
– A korábbi elégedettsége, a jókedve… mintha kicserélték volna. Valami nagyon
nyomaszthatja.
– Lehet, hogy ennek Sherryhez is van valami köze?
– Talán. De Sam jóformán nem is beszél a feleségéről.
– De te azért szoktad kérdezgetni őt róla?
– Tudod, hogy nem szokásom erőltetni az ilyesmit.
– Na és mi van Simonnal?
– Úgy látom, Sam rajong a kisfiáért. Simon klassz srác. Már focizik, és érdekli a
hoki. Képzeld, még arra is rávette Samet a múltkorában, hogy menjen el vele gör-
korcsolyázni. Hát nem hihetetlen?
Láttam, hogy Lauren megpróbálta maga elé képzelni őket.
– Ezt szívesen megnézném magamnak – mondta végül.
– Én is így vagyok vele.
– Na és a munka? Nem lehet, hogy valamilyen munkahelyi probléma nyomaszt-
ja?
– Nem, nem hinném. Nekem az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy valamilyen csa-
ládi vagy egzisztenciális gondja lehet. Olyasvalami, ami az ember egész életére ki-
hathat. De még nem vagyok biztos benne.
– Nem lehet, hogy valami köze van ahhoz, ami tavaly ősszel történt? Tudod, a lö-
völdözés és a többi…
– Először én is erre gyanakodtam, de nem. Nem hinném. Nekem úgy tűnik, őt rég
nem foglalkoztatja már ez a dolog. És igazából az a baj, hogy bár sok mindenről haj-
landó beszélni velem, ezeknek semmi köze ahhoz, ami valójában nyomasztja. Pedig
én vagyok a pszichológus kettőnk közül, úgyhogy magamtól is rá kellene jönnöm.
– Mégis mi lehet az, amit ennyire kerülget?
– Hát ez jó kérdés, szívem – Ismertem el. – De mondom, még én sem vagyok
biztos benne. Talán Sherryvel és a házasságukkal van valami baja. Én mindeneset-
re türelmes vagyok, és biztosra veszem, hogy hajlandó lesz beszélni velem a prob-
lémájáról, amikor lélekben már készen áll erre.
Lauren odahúzott magának egy széket a mosogató elé, leült, és így látott neki a
mosogatásnak, háttal nekem.
– Még mindig nem adtál választ az egyik kérdésemre – folytatta. – Rólunk is
szoktatok beszélgetni Sammel? Úgy értem, rólam meg rólad?

STEPHEN WHITE 51 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Mivel egyszer már kitértem a válaszadás elől, nagy volt a kísértés, hogy azt
mondjam, csak nem hallottam az imént a kérdését a csapból folyó víz csobogása
miatt, és arra kérjem, ismételje meg. Végül mégsem ezt tettem.
– Igen, édesem, szoktunk – feleltem.
Bólintott.
– Érdekel az is, hogy miről szoktunk beszélgetni? – kérdeztem.
– Hajlandó lennél elárulni nekem?
– Hát persze – feleltem.
Lauren egy kissé előrébb csúszott a széken, hogy könnyebben elérje a mosoga-
tót.
– Tudod, nem vagyok egészen biztos abban, hogy szeretnék tudni róla – közölte.
– De majd szólok, ha már sikerült eldöntenem.
Tekintetünk ez idáig még egyszer sem találkozott beszélgetés közben.
Anyám azt szokta mondani, sose tégy fel olyan kérdést, amelyre igazából nem is
szívesen tudnád a választ. Az ügyészek, mint Lauren is, azonban azt szokták mon-
dani: Ne kérdezz olyasmit, amire te magad még nem tudod a választ. Mindent egy-
bevetve úgy éreztem, Lauren diszkréciója ez alkalommal mindkét aranyszabálynak
igyekezett megfelelni.
Nem volt felkészülve még arra, hogy ismét hallja, mennyire megváltoztunk mind-
ketten a betegsége miatt. Bár úgy éreztem, valójában azt szeretné tudni, hogy meg-
osztom-e legbelsőbb titkainkat is Sammel. Ám ennél fontosabb szempont volt a
számára az, hogy szükségét érezte a színlelés fényűzésének, és aszkéta módjára
viaskodott a sclerosis multiplexszel. Olyan volt ez a viselkedési minta az ő esetében,
mint egy hibátlan szoftver. És talán arról szeretett volna ily módon megbizonyosodni,
hogy a házasságunkat szerencsére még nem ásták alá a mielinhiány toxikus neuro-
lógiai következményei.

G retzky szerzett egy gólt a kiállítási idő alatt, vagyis emberhátrányból, de az

Avalanche így is három egyre vezetett, amikor a második harmad véget ért. Peter
Forsberg már bemutatta legjobb trükkjeit Sam azt mondta, imádja Forsberg ráme-
nős játékstílusát, és sokkal jobban tetszik neki a játékos taktikája, mint a labdakeze-
lése, aztán felállt, és megkérdezte tőlem, szükségem van-e valamire. Ő persze ezzel
a büfé kínálatára célzott. Én azonban lecsaptam a kérdésére.
– Igen, Sam, van valami, amit szeretnék tőled – feleltem. – Konkrétan megtudni,
hogy mi emészt az utóbbi időben.
– Nagyon zűrös ez a mai ügy – felelte gondolkodás nélkül. Olyan meggyőződés-
sel ejtette ki ezeket a szavakat, mintha tényleg csak a munkája nyomasztaná.
– Igen, nekem is úgy tűnik – feleltem. – De hát végül nem te kaptad meg ezt az
ügyet, és különben sem erről van szó. A hasonló esetek legfeljebb komolyabb fejtö-
rést szoktak okozni neked, de nem szokásod ennyit rágódni miattuk. Márpedig elég
régóta látom rajtad, hogy valami nincs rendjén. És ennek szerintem semmi köze
sincs ahhoz, ami dr. Edward Robilióval történt. Szóval ki vele, Sam, mi bánt?
Úgy nézett rám, mintha máris készen állna arra, hogy megmondja az igazat. Ehe-
lyett kissé megrázta a fejét, és azt felelte:
– Ki kell mennem a mosdóba – azzal felállt, és eltűnt az alagútszerű folyosón,
amely mindössze néhány lépésnyire volt tőlünk.

STEPHEN WHITE 52 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Tíz perccel később vissza is jött, és a kezembe nyomott egy sajtos perecet.
– Kösz – mondtam.
A parmezánra csak igen távolról emlékeztető sajtdarabkákról az a jelenet jutott
eszembe, amikor hetedikben Mike Toohey odahányt a padomra. Karnyújtásnyira
tartottam hát magamtól a selyempapírba csomagolt perecet, és igyekeztem inkább a
számon át lélegezni.
– Neked nincsenek olyan munkahelyi eseteid, amelyek a szabad idődben sem
hagynak nyugodni? Olyanok, amelyekre állandóan gondolnod kell…
– Dehogynem. Szinte csak ilyen ügyeim vannak – válaszoltam. – Van például egy
új betegem a kórházban, egy fiatal lány. Az ő esete is ilyen. Nem is tudom, miért, de
nagyon sokat gondolok rá.
– Na látod. Ez is olyasmi. És persze Sherrynek is köze van ehhez. Ahhoz, ami
történik velem. Részben az ő családjához is köze van. A leginkább az a bajom az
egésszel, hogy… nem szoktam meg, hogy ilyen helyzetbe kerüljek.
Teletömte a száját pereccel, és egy ideig azt rágcsálta, majd így folytatta:
– Az én családom Minnesotában… hogy is mondjam csak neked… Normális. Az
emberek beszélgetnek egymással, segítenek a másiknak, amikor szükség van rá.
Előttem ismeretlen volt eddig a családon belüli haragtartás. Képtelen vagyok kezelni
a Sherryék családjában zajló dolgokat, úgy érzem, mintha lenne egy egész csomó
olyan íratlan szabályuk, amit folyton-folyvást alkalmaznak, nekem pedig halványlila
gőzöm sincs ezekről.
Vártam egy kis ideig, hátha folytatja magától is, aztán megkérdeztem:
– Mégis miről van szó? Mi folyik Sherryék családjában?
Kortyolt egyet a söréből, azután folytatta:
– Sherrynek van egy nővére, aki mindössze néhány évvel idősebb nála. Nyolc-
kilenc hónappal ezelőtt költözött ide a családjával Boulderbe. És a két testvér se-
hogy se jön ki egymással. Valami évekkel ezelőtt történt oka van ennek. Sherry kép-
telen megbocsátani ezt a valamit a nővérének, és azt mondja, dühös rá amiatt, aho-
gyan a szüleikkel viselkedik. Akkor is pokoli volt a helyzet, amikor még távol laktak
egymástól, de amióta a nővére ideköltözött a családjával… Sherry egyszerűen kiáll-
hatatlan.
Ekkor pillantott csak rám. Nem tudom, mire volt kíváncsi, talán arra, hogy nem
unom-e még hallgatni, de az biztos, hogy tetszett neki, amit az arcomról leolvasott,
mert folytatta a mondanivalóját:
– Tudod, elismerem, hogy nem könnyű ez a helyzet Sherrynek. A nővére meg ő
most már szóba sem állnak egymással.
Elhallgatott, én pedig azt mondtam:
– Érdekes. Ez az új betegem, akire olyan sokat gondolok… ő senkivel se hajlan-
dó szóba állni, még a rokonaival sem.
Sam azonban a saját történetére összpontosította figyelmét.
– Sherry nővére ráadásul híres ember, tévériporter. Szoktad nézni a Channel 7
híradóját? Ismerős neked az a név, hogy Brenda Strait? Na hát ő Sherry nővére.
Akkor ismered a Strait Edge című hírblokkban leadott riportjait is? Sherryt az őrület-
be kergeti a címével. Ez a leánykori nevük, Strait. Sherry azóta megpróbál úgy tenni,
mintha a nővére a világon se lenne, holott a város tele van Brenda plakátjaival, ő
szerepel a buszok oldalára festett reklámokon is. Otthon képtelenség a Channel 7
bármelyik műsorát végignézni, mert Sherry még azt sem tudná elviselni, ha egy rek-
lámban vagy műsorelőzetesben viszontlátná a testvérét És azt hiszem, senkinek

STEPHEN WHITE 53 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

sem beszélt még arról itt a városban, hogy ő Brenda Strait húga. Hát ilyen áldatIan
állapotok vannak a családunkban, mióta Brendáék ideköltöztek Boulderbe.
Brenda Strait nevének említésére gyorsan visszatartottam a lélegzetemet, és az-
óta is a számon át próbáltam levegőt venni. Dominókat láttam lelki szemeim előtt,
amelyek sorra egymás után borulnak fel, és szerettem volna előrébb tekerni az idő
kerekét, hogy tudjam, melyik marad állva közülük.
Sam észrevette rajtam, hogy valami baj van. Hogy másra tereljem a szót, és
ezenkívül együttérzőnek is mutatkozzam iránta, azt mondtam:
– Fogadni mernék, hogy tudom, mivel folytatod ezt a történetet, Sam. A kislányról,
Chaney-ről van szó, ugye? Akit időről időre látni lehet a hírműsorokban, ő Sherry
unokahúga, nem? Borzalmasan nehéz lehet elviselnetek, hogy ilyen súlyos beteg-
ségben szenved.
– Igen – felelte, és felemelte tekintetét a stadion tetőszerkezetére. Aztán ismét a
pálya jegét csiszoló gépeket figyelte. – Chaney az unokahúgom. Szeretnék segíteni
rajta. És bár alig ismerem a kislányt, iszonyúan megvisel mindaz, ami történik vele.
Brenda pedig levegőnek néz, valahányszor csak felajánlom neki, hogy segítek. És
ugyanígy viselkedik velem John is. Őt még kevésbé ismerem. Brendának ő a máso-
dik férje. Valahányszor csak felhívom őket telefonon, Brenda ridegen és távolságtar-
tóan beszél velem, és mindössze annyit hajlandó elmondani, hogy jól vannak, a kö-
rülményekhez képest. Van, hogy főzök valamit, és viszek nekik belőle, mint ez ná-
lunk, az én családomban szokás. Mintha a szomszédjuk lennék, holott elvben a csa-
ládhoz tartozom én is, végtére is nem a munkatársa vagy valami távoli ismerőse va-
gyok Brendának. Így aztán többnyire az idősebbik lánynak szoktam odaadni, amivel
kedveskedni próbálok nekik. Brenda meg John jóformán soha nincsenek otthon, mi-
óta elkezdődött ez az egész tortúra a kisebbik lányukkal. Vagy dolgoznak, vagy nála
vannak látogatóban a kórházban. Így aztán a nagyobbik gyerekükkel próbálom tar-
tani a kapcsolatot, akit valamivel jobban ismerek, úgy értem, hosszabb ideje leg-
alábbis. És azt hiszem, ő kedvel is engem. És…
Sam ismét elhallgatott, és nyelt egy nagyot. Úgy tűnt, ez a másik téma, amelyről
beszélni készült velem, sokkal frissebb seb volt még a lelkén, és éppen ezért még
nehezebb volt belekezdenie.
Nekem pedig fogalmam sem volt róla, mit is mondhatnék neki ezek után.
– Neked sem lehet egyszerű most.
Ezzel az üres közhellyel nem sikerült megnyernem Sam bizalmát. Kifújta a leve-
gőt a tüdejéből, és felém fordult. Olyan heves volt ez a reakciója az én ártatlannak
tűnő megjegyzésemre, mintha legalábbis arra figyelmeztettem volna, hogy már lán-
gokban áll az ülése.
Igyekeztem valamilyen jelét adni az együttérzésemnek és annak, hogy megértem
a gondjait. Nem volt tükör a közelben, amelybe belenézve megbizonyosodhattam
volna erről, de a végén már úgy éreztem, biztosan elég idétlen képet vághattam
nagy igyekezetemben.
Úgy láttam, mintha Sam eközben visszapörgette volna magában beszélgetésünk
utolsó néhány percét. És nem volt szüksége semmiféle további útmutatásra tőlem
ahhoz, hogy egyszerre átlássa a helyzetet.
– A francba is! – szaladt ki a száján. – Ezt egyszerűen el sem tudom hinni. Az új
páciensed, akiről az imént beszéltél? Aki senkivel sem hajlandó szóba állni… Ezek
szerint te… a fenébe is, ez nem lehet igaz!

STEPHEN WHITE 54 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Sam, egészen mostanáig fogalmam sem volt arról, hogy a te unokahúgodról
van szó. Őszintén szólva ha előbb megtudom, hogy a rokonotok, valószínűleg el
sem vállalom a kezelését. Biztosan megkértem volna inkább egy kollégát, hogy ve-
gye át helyettem.
Sam hátrahajtotta a fejét, és az aréna mennyezetét, a zsinórpadlást bámulta, ahol
a technikusok és a világosítók szaladgáltak.
– Uramisten… Pokoli egy helyzet! Ez mégiscsak sok.
Egy Bruce Springsteen-szám szólt a szünetben, ezt most lekeverték a techniku-
sok, a játékosok pedig visszaszállingóztak a pályára. Mire elhelyezkedtek a mérkő-
zés folytatásához, a nézőtér is elcsendesedett. A játékvezető a pálya közepén állva
bedobta a korongot, és azzal kezdetét vette a harmadik harmad is.
Szerettem volna folytatni félbemaradt beszélgetésünket, de Sam leintett.
– Később, majd a meccs után – mondta.

A mérkőzés után azonban a hokiról beszélgettünk, nem pedig a családi életükről.

A meccs a hazai csapat hat-négyes győzelmével végződött Sam szerint túl sok gól
esett, ő ugyanis mindennél többre tartotta a hatékony védekezést. Sam maga is vé-
dőjátékos volt, amikor még Minnesota ifjúsági bajnokságában játszott.
– És én nem tartoztam az agresszív módon védekező védők közé – magyarázta.
– Csupán egyetlen gólt szereztem az egész bajnokság folyamán, és azt is csak an-
nak köszönhetően, hogy a másik csapat egyik embere szarvashibát vétett. Persze
védő lévén nem is várták el tőlem a gólokat. Néha eszembe jut még ma is, és úgy
érzem, az, hogy védőjátékos voltam, kifejezetten hasznos tréningnek számított a
mostani munkámhoz. Védőjátékosnak lenni egy csapatban sok szempontból hason-
lít ahhoz, mint rendőrnek lenni.
A kocsim felé igyekeztünk, amelyet a McNichols Aréna parkolójának keleti végé-
ben tettem le. Miközben én szerettem megelőzni az ilyenkor keletkező tumultust,
Sam a mérkőzések utáni dugót úgy tekintette, mint ami szervesen hozzátartozik a
jégkorong élményvilágához.
És folytatta a mondanivalóját:
– Igazából csak az a lényeges különbség, hogy a hokimeccs három óra alatt le-
zajlik. Ezért is szeretem jobban a sportot minden egyébnél. A rendőrségi ügyek ese-
tében azonban sokszor az az érzésem, sohasem érnek véget.
Sam a harmadik harmad elkezdése óta egyszer sem hozta szóba az unokahúga-
it, mint ahogy „Dead Ed” Robiliót sem. Én pedig sokkal többre tartottam azt, hogy
jobb volt most a kedélye, mintsem hogy én hozakodjak elő azokkal az érzékeny té-
mákkal, melyek Sam tágabb értelemben vett családját érintik, úgy gondoltam, majd
ő szóba hozza ismét, amikor elérkezettnek látja az időt.

H át várhattam. Úgy egy óra múlva megérkeztünk Boulderbe. Bekanyarodtam a

rendőrség előtti parkolóba, amely az épület déli végénél volt. A zsaruk a saját autó-
jukkal szoktak itt parkolni. Mielőtt megálltam, megkérdeztem Samtől, ő hol hagyta a
kocsiját.

STEPHEN WHITE 55 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Még úgysem megyek haza – közölte. – Meg kell írnom a jelentést Dead Edről,
mielőtt leteszem a lantot.
– Ó, bocsánat, egészen megfeledkeztem róla.
Sam önelégülten mosolygott.
– Úgy tűnik, ez az egyik kiváltságod. A feledékenységed.
Leállítottam a motort.
– Ez azért túlzás, Sam. Fogalmam sem volt arról, hogy Merritt az unokahúgod.
Jól hallhatóan kifújta a levegőt a tüdejéből, majd megkérdezte:
– Ugye már beszéltél Brendával és Johnnal?
– Mindent megteszek az ügy érdekében, Sam. Maradjunk ennyiben, rendben?
– Mesélt neked Brenda a másik problémájukról is? Az őt ért fenyegetésekről? A
vandalizmusról? A zaklatásokról, amelyek a munkája miatt érték az utóbbi időben?
– Miért nem csinálsz legalább úgy, mintha nem tudnék róla? Ez az ügy sem a te
asztalod, nem?
Megrázta a fejét.
– Nem, hála istennek! Ez a denveriekre tartozik. Igaz, egy ideig mi biztosítottuk
nekik a rendőri védelmet, vagyis rendszeresen járőröztek az embereink a házuk kö-
rül.
– Amiatt a riport miatt volt erre szükség? – kérdeztem.
– Igen. Amit a szemét újrahasznosításával kapcsolatos szerződésekről készített
Abban a riportban feltárt néhány visszaélési és megvesztegetési történetet, ami mi-
att egy polgármester öngyilkos akart lenni, de ehelyett „csak” agyhalottat sikerült csi-
nálnia magából. A felesége talált rá, amikor már a nyakában volt a kötél. Az asszony
erre infarktust kapott, és meg is halt.
– Igen, én is hallottam erről az esetről. És sikerült kideríteni, hogy ki állt a zaklatá-
sok hátterében?
– Tudomásom szerint nem. Ügyesen csinálta az illető, bárki volt is az. Sehol egy
tanú, édeskevés a bizonyíték. De abban mindenki egyetértett, hogy csakis ez a ri-
port lehetett az oka. A kollégáim keresték egy ideig az összefüggéseket, és azt,
hogy kinek az érdekeit sérthette vele, azután a politikusokat is sorra vették, akiket
kellemetlenül érintettek az elhangzottak…
– Na és a vandalizmus? Azóta is tart? – kérdeztem.
– Nem, a jelek szerint már befejeződött.
– Hát ez is valami.
– Igen, több a semminél. A sors apró ajándékai. Brenda ezek szerint nem is emlí-
tett neked bennünket? Sem Sherryt, sem pedig engem?
– Maradjunk annyiban, fogalmam sem volt róla, hogy Merritt és Chaney az uno-
kahúgod. De te is tudod, hogy nem beszélhetek neked arról, mi hangzik el a pácien-
seim és közöttem. A tény, hogy egy rokonodról van szó, mit sem változtat azon,
hogy kötelez az orvosi titoktartás. Sajnálom, Sam, de veled sem tehetek kivételt.
Kinyitotta a száját, mintha mondani szeretett volna valamit, de aztán csak pisz-
kálni kezdte a nyelvével az egyik őrlőfogát. Egyértelmű volt számomra az üzenete.
– Én viszont arról mesélek neked, amiről csak akarok – jelentette ki. – John az
ideje javát a denveri kórházban tölti. Valószínűleg ezért nem találkozhattál még vele.
Ha Simon lenne ilyen súlyos beteg, én sem lennék képes magára hagyni őt. Egy pil-
lanatig se mozdulnék a betegágya mellől. Mint már említettem, nem ismerem igazán
jól a sógoromat, de azt hiszem, alapjában véve rendes fickó.

STEPHEN WHITE 56 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Nem tudtam, hová akar kilyukadni Sam. Úgy tűnt, mintha azt szeretné elérni,
hogy a sógornője családjával kapcsolatos benyomásai valamilyen módon befolyá-
solják majd azt, ahogyan én viszonyulok Merritthez. Márpedig ha nem tévedek, elég
ingoványos talajra próbált magával csalni.
– Elég kellemetlen ez a helyzet mindkettőnk számára, Sam. És én máris nyakig
benne vagyok ebben az ügyben. Most Merritt kezeléséről beszélek. Talán a kelleté-
nél is jobban érintett vagyok. Igyekszem mindent megtenni a kislány érdekében. Már
csak az ő kedvéért is meg kell találnunk a lehető legjobb megoldást, Sam. Egy biz-
tos. El kell mondanom Merrittnek, hogy te meg én barátok vagyunk. Joga van tudni,
hogy mi ketten ismerjük egymást.
Szokásához hűen lebiggyesztette az ajkát, hatalmas kezét pedig ökölbe szorítot-
ta, mely akkora volt, mint egy kisebbfajta sütőtök. Majd felém fordult, hogy a sze-
membe nézzen, amikor ezt mondta:
– Csak egyszer mondom el neked azt, amit most hallani fogsz tőlem, rendben?
– Rendben. Hallgatlak.
– Meg se próbálj nagyobb szentnek mutatkozni ebben az ügyben, mint egyéb-
ként szoktál, Alan. És ne is tarts nekem emelkedett prédikációkat a munkádról, mert
én nem veszek részt ebben a játékban. Itt az a legfontosabb, hogy segítsünk
Merrittnek. Ő még csak gyerek, aki megérdemli, hogy a lehető legjobb bánásmód-
ban részesüljön. Ha történetesen tényleg te vagy az, aki a leginkább segíthet most
neki, akkor légy szíves, tegyél meg mindent érte, amit csak lehetséges. Az ég le-
gyen veled! Nagy szükséged lesz rá.
Vett egy mély lélegzetet, és benn is tartotta egy ideig a levegőt. Én pedig egészen
felszínesen lélegeztem már ekkor.
– Vagyis ettől a pillanattól fogva abban a hiszemben élek, hogy az unokahúgom a
lehető legjobb pszichológiai ellátásban részesül, ami csak létezik ezen a földön –
foglalta össze Sam. – Nos, te mit szólsz ehhez?
– Helyes. Jól látod a helyzetet.
– Örülök, hogy így érzed. Mert ezek után… ha bármit is teszel, amivel meginga-
tod a bizalmamat, vagy felesleges kockázatnak teszed ki Merrittet valamiféle félreér-
telmezett illedelmességtől vezérelve, vagy mert úgy döntöttél, a te drágalátos szak-
mád etikai szabályait veszélyeztetve látod különben, akkor… akkor az ég legyen ir-
galmas hozzád!
– Sam…
– Egy szót se többet. Látod, hogy jobban viselem ezt az idétlen helyzetet, mint-
sem gondolnád rólam, Alan. Én is láttalak már téged néhányszor efféle válságos
helyzetben. Amint kiéleződnek körülötted a dolgok, egymásnak ellentmondó érzések
dúlnak benned, és úgy viselkedsz, mint egy filozófus, akit sarokba szorítottak. Élet-
veszélyes egy helyzet ez, én is tudom. Ráadásul most még csak langyos, majd ez-
tán fog igazán felforrósodni. És én tudom, hogy te most is képes leszel véghezvinni
olyasmit, ami miatt majd büszke lehetek arra, hogy a barátom vagy. Utólag visszate-
kintve úgy látom, már nem egyszer bebizonyítottad nekem, képes vagy erre. Beleva-
ló fickó vagy… Miattam pedig egy pillanatig se aggódj – folytatta. – Nem fogok a
nyakadra járni azért, hogy megoszd velem a titkokat, amiket Merritt bízott rád, és azt
sem fogom kérni tőled, hogy mesélj nekem intim dolgokat Brendáról és Johnról, a
családjukról… Mindössze annyit engedj még meg nekem, hogy elmondjam, úgy ér-
zem, mi, vagyis ez a család, iszonyatos sebességgel rohanunk a pokol felé. És én
ezt soha korábban még csak elképzelni sem tudtam magunkról. És tudod, éppen ez

STEPHEN WHITE 57 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

teszi olyan veszélyessé ezt a helyzetet. Mindössze azt kérem tőled, hadd legyek is-
mét büszke rád. Ez minden, haver.
Aztán emberfelettinek tűnő erőfeszítéssel feltápászkodott a kocsi üléséből, és ki-
szállt, majd nőiesen finom mozdulattal becsukta maga után az ajtót.

8. fejezet
M iután kitettem Samet a rendőrség előtt, egyenesen hazahajtottam, és először is
visszahallgattam a hangpostámra érkezett üzeneteket. Az elsőt John Trent hagyta.
Ő a rendelői telefonszámomon keresett.
Tekintettel arra, hogy milyen nagy nehézségek árán sikerült elérnem Merritt neve-
lőapját, eljátszadoztam azzal a gondolattal, hogy én is hagyok neki egy üzenetet, és
maximális szakmai udvariassággal megadom neki az otthoni elérhetőségemet, de
aztán úgy éreztem, ez a gesztus még korai lenne a részemről. Ám több üzenet is
várt rám az övén kívül. Visszahallgattam még egyszer John Trentét, ez alkalommal
a legapróbb részletekre is odafigyelve.
– Dr. Gregory, itt John Trent. Miután keresett, most én is megpróbáltam elérni önt
Ma este Denverben leszek, és a holnapi nap nagyobbik részét is ott töltöm. Kérem,
keressen bármikor, akár éjfélig, és holnap reggel hét után. Köszönöm. A telefon-
számom ugyanaz, mint amelyen legutóbb keresett.
A férfi hangja nyugodtnak tűnt ezen a felvételen, és arra gondoltam, vajon én
magam – szakmai képesítésem és klinikai gyakorlatom birtokában – képes lennék-e
ugyanilyen nyugalomra, ha olyan sokféle stressznek lennék kitéve, mint ő.
Ám mielőtt visszahívtam volna, be kellett látnom, hogy Emilynek is nagy szüksé-
ge volt már egy kis figyelemre és testmozgásra. Kimentünk a házból, és odakint az
utcán elhajítottam neki egy teniszlabdát – olyan messzire, amennyire csak tudtam.
Emily rohant utána. Hamarosan utolérte és be is kapta. Párszor megrázta a fejét a
labdával a szájában, mintha arról akarna meggyőződni, megdöglött-e már ez az ér-
tékes zsákmány, aztán visszaejtette a labdát a porba – azon a szent helyen, ahol az
imént bekapta, és már futott is vissza hozzám. Egy belga bouvierrel sohasem tud-
hatta az ember, hogy idejében lefékez-e, mielőtt visszavágtat a gazdájához, vagy
elgázolja őt és így ripityára zúzza mondjuk a térdkalácsát úgyhogy inkább elugrat-
tam előle – egy összeütközés során biztosan én maradtam volna alul.
Ekkor elhajítottam neki a második teniszlabdát is. Ő pedig megismételte az iménti
rítust – az „üldözőbe veszem, elkapom, aztán hagyom megdögleni ott, ahol van” for-
gatókönyv alapján. Kiábrándító tapasztalataim alapján pontosan tudtam, hogy a bel-
ga bouvierek a szabályos apportírozás helyett ezt a játékot űzik a legnagyobb elő-
szeretettel. Rendkívül szórakoztató játék volt magának a kutyának – én legalábbis
feltételeztem, hogy így lehet −, de tekintélyes mennyiségű teniszlabdakészlet be-
szerzését rótta a gazdára. Miután még vagy féltucatnyi labdával megismételtük
ugyanezt a forgatókönyvet, Emily hangosan zihált és lihegett, én pedig halálosan
unatkoztam. És már csak néhány perc volt hátra éjfélig, vagyis a legkésőbbi időpon-
tig, amíg még ma visszahívhatom John Trentet. Úgy döntöttem, majd holnap vala-
mikor összeszedjük az elhajigált teniszlabdákat.

STEPHEN WHITE 58 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 A konyhába mentem, töltöttem magamnak egy pohár málnaszörpöt, fogtam a
hordozható telefonunkat, és magammal vittem a nappaliba. Megnyomtam a keverő-
gombot a CD-lejátszón, és kíváncsian vártam, melyik lemez szólal meg elsőként.
Arra gondoltam, biztosan a Basiát fogom hallani, amely Lauren kedvence, de
nem így történt – egy Jimmy Buffet albumra esett a gép választása. Nem emlékez-
tem rá, hogy valaha is betettem volna ezt a CD-t a lejátszóba, úgyhogy ez csakis
Lauren döntése lehetett. Erre a gondolatra önkéntelenül is elmosolyodtam.
John Trent jóformán az első kicsöngésre felvette a telefont. Úgy éreztem, mintha
kissé szórakozottan hallózott volna bele – talán, mert fáradt volt már ezen a kései
órán, vagy csak mert szeretett volna könnyednek és gondtalannak tűnni.
– Halló? John Trenttel szeretnék beszélni – kezdtem.
– Én vagyok az.
– Itt Alan Gregory.
– Dr. Gregory… végre! Köszönöm, hogy visszahívott. Sajnálom, hogy ilyen nehe-
zen tud csak utolérni…
Nem esett meg velem valami gyakran, hogy egy kolléga doktornak szólított, és
kissé meg is lepett ezzel a hivatalos hangnemmel.
– Úgy tűnik, mindkettőnknek sok a dolga mostanában – állapítottam meg diplo-
matikusan.
Az évek során rengeteg energiát fektettem abba, hogy elsajátítsam azokat a
könnyednek tűnő társalgási fordulatokat, amelyek segítségével mihamarabb sikerül
elnyernem a bajban lévő emberek bizalmát Ez a rítus mégis csak ritkán ment zök-
kenőmentesen, ezért többnyire célravezetőbbnek találtam, ha rögtön a tárgyra tér-
tem. Így aztán ezzel folytattam:
– Mint bizonyára ön is tudja, engem kértek meg arra, hogy készítsem el a pszi-
chológiai értékelést a nagyobbik lánya pszichés állapotáról a gyógyszer-túladagolást
követően, és…
– A pontosság kedvéért ő a nevelt lányom. Büszkeséggel tölt el persze, hogy a
lányomnak nevezhetem őt, de hát hivatalosan mégis csak a nevelőapja vagyok
Merrittnek. Klassz lány, ugye? Istenem, hogy én milyen pocsékul érzem magam a
történtek miatt…!
– Még nem volt igazán alkalmam arra, hogy alaposabban megismerjem őt, de
mindenki egyetért abban, hogy különleges fiatal hölgy… Szólíthatom önt Johnnak?
– Csak nyugodtan. Tudja, a hétvége óta minden időmet leköti Chaney. Nehéz
időszak volt ez, bonyolult vizsgálatokon esett át. Az orvosai nagyon aggódnak a
vérgázszintje és a tüdőelégtelensége miatt is. Ugyanakkor pocsék érzés, hogy nem
utazhattam vissza Boulderbe Merritthez. Brenda és én arra gondoltunk, hogy… mi-
vel ő az édesanyja, kettőnk közül először neki kellene meglátogatnia Merrittet. Egyi-
künk mindig itt marad Denverben Chaney mellett.
Számítottam arra, hogy John mentegetőzni fog majd a képtelen döntések miatt,
amelyeket kénytelenek voltak meghozni a feleségével a két kislány érdekében, és
máris bebizonyosodott, hogy jól számítottam.
– Mélyen együtt érzek önnel és a családjával mindazért, ami Chaney-vel történt.
El sem tudom képzelni, mekkora stressznek lehet most kitéve. Ilyenkor egyetlen
döntés sem lehet könnyű, ugye?
– Jól látja, dr. Gregory. Annál, hogy Chaney ágyánál virrasszak, most csak egy
dolog lehet fájdalmasabb a számomra. Az, hogy ugyanekkor nem lehetek ott Merritt
mellett.

STEPHEN WHITE 59 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 John hangja még ekkor is nyugodtnak tűnt, de mégis üresen és élettelenül csen-
gett – az az érzésem támadt, talán az egyik kezével félig-meddig befoghatta a kagy-
lót, miközben beszélt. Nem tudtam eldönteni, milyen mélységig menjünk bele a csa-
lád bonyolult helyzetének elemzésébe, és emlékeztettem magamat arra, mi is a tu-
lajdonképpeni célom ezzel a telefonhívással. Most a páciensem, Merritt a legfonto-
sabb.
– Merritt kis híján halálos adag gyógyszert szedett be, John. Biztosra veszem,
hogy megérti, ha azt mondom, továbbra is nagyon aggódom miatta. A mentális álla-
pota cseppet sem megnyugtató számomra. Számolnunk kell azzal a lehetőséggel,
hogy továbbra is fenntartja öngyilkossági szándékát, és éppen ezért nagyon hálás
lennék önnek azért, ha adna némi támpontot ahhoz, hogy megérthessem, mik lehet-
tek az indítékai… milyen volt a hangulata a hétvégét megelőzően, vagy mi vihette
arra, hogy beszedje ezt a rengeteg gyógyszert…
– Ön tud arról, ugye, hogy én is pszichológus vagyok?
– Igen, a kolléganőm, Diane Estevez említette egy alkalommal a nevét, és persze
Brenda is emlékeztetett erre, amikor találkoztam vele.
– Egy pszichológus gyermekétől pedig végképp nem várnánk el ilyen viselkedést,
ugye? Jól sejtem, hogy ön most erre gondol?
Rövid hallgatás után ő maga folytatta a gondolatmenetet
– Mindegy, mit gondol, nekem ez a véleményem.
Azon tűnődtem, vajon mit hallok ki a hangjából – bűntudatot vagy valami mást,
ami csak előkészítése lesz társalgásunk következő fordulatának.
– Nem hinném, hogy mi, pszichológusok immúnisak lennénk, ha erre gondolt…
– Arról beszélek, amit elmulasztottam megtenni. Nem vettem észre, hogy mire
készül. Alaposan végiggondoltam az utóbbi néhány hetet, minden egyes pillanatot,
amit csak Merrittel töltöttem, vagy amikor beszélgettem vele, és… a pokolba is az
egésszel, nekem egyszerűen nem tűnt fel semmiféle előjele annak, hogy erre ké-
szül… Semmi az égvilágon. És nem akarok úgy tenni, mintha tökéletes lett volna a
kapcsolatunk az utóbbi időben, hiszen szinte állandóan itt vagyok Chaney mellett,
amikor nem dolgozom. A praxisom szerencsére lehetővé teszi ezt, és nekem sokkal
rugalmasabb a munkaköröm, mint Brendáé. Általában itt is alszom, és már kívülről
fújom a kávézó kínálatát. Ez semmire sem mentség persze, és nem is próbálok ürü-
gyeket találni a magam számára… mert Brenda és én közösen döntöttünk így, de
tény, hogy Merrittet ezzel a döntéssel jóformán magára hagytuk, mióta Chaney álla-
pota ilyen súlyosra fordult. Felesleges tehát szépítenem a dolgot. Chaney-ért meg-
tettünk mindent, amit csak tudtunk, de őróla megfeledkeztünk.
– Senki sem volt, akitől segítséget kérhettek volna? Hogy Merritt ne legyen egye-
dül? – mindenképpen szerettem volna valahogy képbe hozni Samet és Sherryt, és
csak reméltem, hogy nem túlságosan átlátszó a kérdésem mögött megbúvó szán-
dékom.
– Tudja, mi csak nemrégiben költözünk oda a városba.
– Nincsenek rokonaik itt?
Nem válaszolt azonnal.
– Sajnos senki sincs olyan közel hozzánk, hogy segíthetett volna nekünk ebben a
helyzetben.
Ha nem tudtam volna Samről és Sherryről, akkor azt hihettem volna, hogy a „kö-
zel” szóval csupán földrajzi távolságra utal, nem pedig érzelmire. És megjegyeztem
magamnak ezt az értelmezésbeli különbséget.

STEPHEN WHITE 60 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Milyen kár! – mondtam végül.
– Higgye el nekem, nem vagyok érzéketlen Merritt igényei iránt. Igyekeztem tar-
tani vele a kapcsolatot, amennyire csak lehetett, de ez az utolsó néhány hét… tudná
tartani egy pillanatra?
Egy ideig csend volt, aztán hallottam Johnt visszajönni a készülékhez.
– Ez itt… eltart egy-két percig. Megvárná? Sajnálom…
A háttérből halk csipogó műszerhangot hallottam, és aztán egy női hangot. John
váltott néhány szót valakivel, és végül ezt mondta:
– Köszönöm, ez igazán remek, Terry.
Ekkor vissza is vette a telefont.
– Valami nem stimmelt Chaney infúziós csövével, azt kellett megigazítanunk. Hol
is tartottunk?
– Ott, hogy Merritt magára maradt.
– Igen. De semmiféle előjelét nem láttuk annak, hogy ez a helyzet depresszióhoz
vezethetne nála. Kifejezetten igyekeztem odafigyelni rá. És úgy láttam, nagyon jól
viseli a helyzetet Úgy értem persze, ő is sokat aggódott a testvére miatt, és nyilván
hiányoztak neki a családi együttlétek, de ehhez képest remekül kezelte a nehézsé-
geket. Tartotta a kapcsolatot a barátaival, rendesen készült az óráira, felhívta az ap-
ját, amikor csak el tudta érni őt, ami nem túl gyakori, ő mostanában a Perzsa-
öbölben dolgozik egy olajmezőn… Függetlenül attól, hogy milyen nehéz helyzetbe
kerültünk, hetente legalább egyszer együtt vacsoráztunk. Erre különösen odafigyel-
tünk. Brenda, Merritt meg én elmentünk vacsorázni valahová, távol a kórháztól. Na-
gyon szereti az Aubergine Caféban a vasárnap esti menüt, ami csupa csirkeételből
áll. Ez a hely ott van a Channel 7 épületének szomszédságában. Voltunk ott már
néhány alkalommal. És Merritten semmi különöset nem lehetett észrevenni. Sem a
hangulata, sem a viselkedése nem adott okot aggodalomra. Én legalábbis így ér-
zem, utólag belegondolva is. Nem tudom, persze, lehet, hogy csak megpróbálom
megideologizálni a helyzetet, és mentséget keresni önmagam számára mindazért,
amit elmulasztottam megtenni. Hogy nem vettem észre, milyen mélyen depressziós
valójában… De nem lett zárkózottabb, nem fordult befelé, és semmiféle változást
nem lehetett észrevenni rajta, ami erre utalt volna. Rendesen evett, többnyire sokat
is… néha kevesebbet, de akkor sem volt teljesen étvágytalan. Az iskolából talán va-
lamivel rosszabb jegyeket hozott az utóbbi időben, de mindig felkészült az óráira. És
továbbra is eljárt kosarazni, amikor csak ideje engedte… Látnia kellene egyszer,
amikor kosarazik. Istenem, milyen kecses a mozgása! Ha egyszer ráindul a kosárra,
senki sem állhatja útját. Sokszor játszunk kettesben, őrjítő, milyen ügyes! Szeretem
nézni őt, amikor játszik… És sokkal szívesebben látnám bárhol másutt, mintsem a
kórházban… Ha a kosárlabdáról van szó, meghökkentően türelmes és éretten gon-
dolkodik. Nem megy bele egy esélytelen vagy kockázatos dobásba, és sohasem
látni tőle elhibázott passzt. Ha egy kicsit jobban megizmosodik a lába, és megszok-
ja, hogy ilyen hirtelen nőtt ilyen magasra, hát senki sem állhat majd útjába. Az idén
játszottak a Fairview ellen, emberfogásos taktikával. Merrittnek pedig egy magas és
testes lányt kellett fognia, aki ráadásul iszonyúan ügyes és sokkal tapasztaltabb is
volt nála. Ő mégis mindent tökéletesen csinált, zöldfülű létére. Kicselezte, és addig
vezette a labdát körülötte, mígnem talált egy csapattársat, akinek lepasszolhatta a
labdát. Tizenkét kosarat dobott be, és tizenegy passzából született pont azon a mér-
kőzésen. Türelmes és érett játékos, aki tökéletesen lát a pályán… Hallott már Ceal
Barryről, aki a CU női csapatának az edzője? Ő már kétszer is eljött hozzánk, hogy

STEPHEN WHITE 61 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

láthassa Merrittet játszani. Hát ilyen ügyes ez a lány… Merritt vitathatatlanul tehet-
séges.
– Nekem is úgy tűnik annak alapján, amit elmondott róla.
Reméltem, hogy a közhelyek, amelyek elhagyták a számat, nem térítik vissza
Johnt az eredeti alapgondolathoz. Mégis ez történt.
– Hiába csűröm-csavarom, akár mikroszkóp alá is helyezhetném az utóbbi hete-
inket, akkor sem találnék semmit, ami aggodalomra adott volna okot – mondta. – A
rajongásig szeretem ezt a kislányt, dr. Gregory, és álmomban sem gondoltam volna,
hogy ez lesz belőle. Nem tudok mást mondani önnek ezzel kapcsolatban.
Igyekeztem továbbra is Merrittre összpontosítani John figyelmét.
– Merritt barátairól nem sokat mesélt még, John. Csak azt említette, hogy tartotta
velük a kapcsolatot.
– Nem… – felelte, és a hangjából úgy éreztem, elkalandozott gondolatban.
– Észlelt talán valamiféle változást nála ezen a téren?
Csak jó tíz másodperc elteltével szólalt meg ismét.
– Tudja, Chaney nagyon nyugtalan mostanában az új gyógyszerek miatt. Jófor-
mán nem is tud aludni, olyan hatással vannak rá.
– Úgy értsem, most is vigyáznia kell rá?
– Nem, nem hinném… Szóval hogy Merritt és a barátai? Itt tartottunk, ugye?
– Igen.
– Igazából egy igazán közeli barátnője van itt, Madison. Ő talált rá akkor is… miu-
tán beszedte a gyógyszereket. Rendszerint együtt járnak mindenhová, és csak rit-
kán vannak nálunk. Nem ismerem még valami jól Madisont, de úgy látom, nem az a
fajta lány, akivel Merritt egyébként barátkozni szokott. Bolondul a fiúkért, nem spor-
tol, viszont dohányzik, és tetoválása is van. Érti, ugye? De mint már mondtam, nem
ismerem őt elég jól. Brendának biztosan megvan a telefonszáma, és ki tudja…? Le-
het, hogy Madison segíthetne nekünk kideríteni az okokat. Talán ő tudhat valamit,
amit mi nem. Hiszen a tinédzserlányok és a barátnőik sok mindent megbeszélnek
egymással, amit a szüleikkel soha. Hiszen ön is tudja, hogy van ez…
Csak elméletben, tettem hozzá gondolatban.
– Ezenkívül semmi más ötlete nincs? – kérdeztem.
– Bárcsak lenne még mit elmondanom! De most semmi se jut eszembe.
– Ha nincs ellenére… mesélne nekem Merrittről még valamit, John? Érdekes le-
het bármi, amire csak visszaemlékszik, mióta egy család lettek.
John pontosan tudta, mit szeretnék hallani tőle, és miután elismételte, szerinte mi-
féle mulasztások terhelik a lelkét a nevelt lányával kapcsolatban, elmesélte, hogyan
ismerkedett meg Brendával és Merritt-tel, aztán beszélt Chaney születéséről, arról,
hogy miért és hogyan költözött a családjuk Coloradóba, hogyan szokták meg új ott-
honukat. Olyan tárgyilagossággal részletezte a családjuk történetét ami egy mentál-
higiénére szakosodott szakembertől csak elvárható. Vagy mintha több száz alka-
lommal mesélte volna már azt a történetet, amelyet most velem is megosztott.
Ugyanakkor egyszer sem említette Sherryt vagy Sam Purdyt. És semmit sem si-
került megtudnom tőle, ami igazán felkeltette volna az érdeklődésemet az öngyilkos-
sági kísérlet motivációja vonatkozásában. Szerinte nem voltak figyelmeztető elője-
lek. Még csak olyanok sem, amelyek akár a legkisebb gyanúra vagy aggodalomra is
okot adhattak volna.

STEPHEN WHITE 62 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 A végén úgy éreztem: lehet, hogy ennek az őszinte fickónak fel sem tűnt, hogy
valami bántja Merrittet. De ha nem így történt, akkor ez a család nyilvánvalóan eltit-
kol előlem valamit.
És egyelőre nem tudtam eldönteni, melyik lehet az igazság a kettő közül.

9. fejezet
M iután még egyszer meglátogattam Merritt Straitet a városi kórházban – Ő ez al-
kalommal sem szólalt meg −, a következő nap eseményei szinte teljesen a normális
mederben zajlottak.
Miután végeztem a munkámmal, még egy órája sem voltam otthon, amikor meg-
csörrent a telefon. Mivel akkor már jó öt perce nem tudtam mihez kezdeni azzal a
visszás érzéssel, amit a magányosan elfogyasztandó vacsora perspektívája keltett
bennem, és sokáig nem tudtam eldönteni, mit főzzek magamnak – szezámmagos
nudlit főzzek vagy inkább csak egy nagy tál pattogatott kukoricát egyek −, végül az
utóbbi mellett döntöttem. Nagy várakozással vettem fel a telefont, mert azt remél-
tem, Lauren kedves hangja fog a fülembe csilingelni, de nem így történt. Ez a női
hang határozott és markáns volt.
– Dr. Gregory? Itt Brenda Strait.
Csalódott voltam és kiszolgáltatott ebben a pillanatban. Mindig így érzek, amikor
egy páciensem vagy egy páciensem rokona az otthoni telefonszámomon keres.
Olyan érzésem támad ilyenkor, mintha tanúvédelmi programban vennék részt, és
valakinek máris sikerült volna a nyomomra bukkannia, minden addigi erőfeszítésem
ellenére.
A legszívesebben felcsattantam volna: – Honnan szerezte meg a telefonszámo-
mat?
De végül legyőztem magamban ezt a késztetést, és eszembe jutott, hogy én ma-
gam hagytam meg a számot a Merrittnek adott névjegyen.
– Üdvözlöm, Brenda – mondtam végül, és igyekeztem a lehető legnyugodtabb
hangot megütni vele.
Nyers volt a modora, és úgy éreztem, felkészült arra, hogy esetleg kikérem ma-
gamnak, hogy munkaidő után zavarjon szakmai ügyekben.
– Próbáltam elérni a rendelői számán – folytatta −, de csak a hangpostája kap-
csolt be. Tudom, hogy Trent is utálja, ha otthon keresik szakmai ügyekben, úgyhogy
előre is elnézését kérem azért, hogy a privát számán zavarom. De úgy érzem, ez a
dolog nem várhat holnap reggelig. Máskülönben magánemberként én sem vagyok
ilyen rámenős, csak amikor egy riporton dolgozom. Kérem, higgye el nekem, hogy
nagyon fontos, amiért hívom. Most otthon vagyok. Azt szeretném, ha átjönne hoz-
zánk, mégpedig minél előbb. Még mielőtt nemet mondana, szeretném meggyőzni
önt arról, hogy Merrittről van szó, és arról, hogy mik a kilátásai… és attól tartok, ez
most iszonyúan fontos lehet.
Vártam, hogy Brenda azt is kiböki végre, mi miatt kéret a lakásukra, de nem tette.
– Nem akarom elmondani önnek, mert azt szeretném, ha annak alapján monda-
na véleményt, amit a saját szemével lát majd először.

STEPHEN WHITE 63 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – A saját szememmel látom? Mégis miről van szó?
– Jöjjön ide, kérem, minél hamarabb, dr. Gregory. Nem hinném, hogy örülne majd
annak, amit itt Iát, de biztosan nem fogja megbánni, hogy idefáradt.
Magam sem tudom, mi lehetett az oka, de én hittem akkor Brendának.

A családi házuk Wonderland Hillsben volt, Boulder északnyugati részében, meg-

lehetős távolságra attól a negyedtől, amelyben én lakom. Először is adtam enni a
kutyának, és tettem néhány jégkockát az ivóvizébe, mielőtt elindultam. Nem akartam
vesztegetni az időt azzal, hogy nekiállok kukoricát pattogtatni, így aztán magamhoz
vettem inkább egy kis zacskó mandulát meg egy üveg limonádét, és bepattantam a
kocsiba. Húsz percig tartott az út odáig, közben ezt eszegettem és ittam. A boulderi
forgalom lassacskán kezdett az idegeimre menni.
A Trent-Strait házaspár otthona kétszintes volt, és cédrusból épült. A kocsibeálló
mellett kosárlabdapalánkot láttam, alatta a betonra gondosan ráfestették sárga fes-
tékkel a vonalakat. A ház látványa erősen emlékeztetett engem a közelmúltban látott
zsákutcabeli középső házra.
Az udvaron már megmutatkoztak annak jelei, hogy az utóbbi időben kissé elha-
nyagolták a gondozását, amiben nem is volt semmi meglepő a család körülményei-
nek ismeretében. Néhány újság hevert a keskeny ösvény mellett, amely a sövénytől
a bejárati ajtóig vezetett. A ház előtt, az utcán parkoltam le, és már félúton voltam az
épület bejárati ajtaja felé, amikor észrevettem, hogy megmozdult a garázsajtó. A kö-
vetkező pillanatban pedig Brenda hangját hallottam.
– Ön az, dr. Gregory? Ide, kérem. Jöjjön erre…
Úgy láttam, Brenda a munkájához volt öltözve. Azt nem tudhattam, hogy épp
most érkezett-e a stúdióból vagy ellenkezőleg, oda készült. Arra gondoltam, most
már meg kellene néznem valamelyik riportját a Channel 7 hírműsorában. Frizurája
tökéletes volt, mint ahogy a sminkje is – bár az én ízlésem szerint kissé talán mér-
téktartóbb is lehetett volna. Avokádószínű kosztümöt viselt, amely ugyancsak feszült
a mellén és a csípője körül. Lerúgta a cipőjét, és csak úgy, nejlonharisnyás lábbal állt
a betonon.
– Üdvözlöm, Brenda – köszöntöttem.
– Köszönöm, hogy eljött. Lehet, hogy nem a legbölcsebb döntés volt tőlem, hogy
felhívtam, de nem jutott eszembe ennél jobb ötlet. Talán először Trentet kellett volna
értesítenem, de ő Chaney mellett van, és nem akartam, hogy otthagyja most a kis-
lányunkat. Mert ha tudta volna, miről van szó, biztosan azonnal ideutazik. Kérem, jöj-
jön velem. Erre…
Végighaladtunk a konyhán, amely úgy nézett ki, mintha különböző gyorsbüfék
dobozainak kiállítóhelye lenne, aztán egy rövid folyosóra értünk, majd felmentünk az
emeletre egy tágas lépcsőfordulóig. Ott egy zárt ajtó előtt megtorpant, vett egy nagy
levegőt, és azt mondta:
– Hát akkor elmondom, mi történt… Úgy egy órával ezelőtt… Ez itt Merritt szobá-
ja, és… úgy döntöttem, körülnézek. Bevallom, kutattam a holmijai között. Merritt gyű-
lölne érte, még azt sem szereti, ha Trent vagy én csak úgy bemegyünk a szobájába.
És mi ezt a kérését mindig is tiszteletben tartjuk. Rendszerint… de ma… muszáj volt
körülnéznem idebent. Igazából a naplóját kerestem, de bevallom, azt sem tudom,
hogy egyáltalán van-e neki. Egész egyszerűen nem tudok napirendre térni az ön-

STEPHEN WHITE 64 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

gyilkossági kísérlete fölött. Igaz, hogy Merritt is kiborult amiatt, ami a húgával törté-
nik. És az is igaz, hogy az utóbbi időben elhanyagoltuk őt. Igen, belátom, bőven van
oka a depresszióra. Na de az öngyilkosságra? Úgy éreztem, itt valami másról is szó
van. A leginkább arra gyanakodtam, hogy egy fiú lehet a dologban, akiről nem tu-
dok. Ezért aztán felhívtam Merritt barátnőjét, Madisont, hogy megkérdezzem tőle, de
nem tudtam elérni, és nem is hívott vissza… pedig többször is hagytam már neki
üzenetet Merritt pedig továbbra sem hajlandó szóba állni velem. Igaz, mással sem.
Önnel talán megtört már a jég?
Megráztam a fejem.
– Gondoltam, hogy így lehet – folytatta Brenda. – Szóval arra a súlyos döntésre
jutottam, hogy bemegyek a szobájába, és szétnézek a holmija között. Hátha találok
egy szerelmes levelet egy Troy nevű fiútól vagy egy naplóbejegyzést Toddról vagy
bárki másról. Nem volt különösebben sok esélyem rá, mert Merrittet még nem iga-
zán érdeklik a fiúk, de hát ki tudja? Arra gondoltam, talán szerencsém lesz, és meg-
találom a titkos naplóját, amelyben részletes magyarázatot kapok arra, hogy miért is
tette ezt…
Brenda továbbra sem nyitotta ki a lányszoba ajtaját
– De ehelyett talált valami mást, ugye? – kérdeztem.
Válasz helyett elfordította az ajtógombot. A szoba szemközti falán kosárlabda-
játékosokat ábrázoló poszterek sorakoztak. Grant Hill, Antonio McDyess, Sheryl
Swoopes… A legnagyobbikon az amerikai női válogatott volt látható, amely meg-
nyerte az olimpiát. Hogy megtörjem a feszült csendet, azt kérdeztem:
– A jelek szerint Merritt rajong a kosárlabdáért, ugye?
Brenda még ebben a helyzetben is a rá jellemző szarkazmussal válaszolt.
– Nagyon éles szemű megfigyelőre vall, amit mondott, doktor úr. Igen, a kosár-
labda a szenvedélye. A boulderi középiskola csapatában most már ő a kapitány.
Nagyon jót tett neki ez a sport, már csak azért is, hogy jobban érezze magát a bőré-
ben, mióta ilyen magasra nőtt.
Talán ha több száz tinédzserlány szobájában megfordultam volna már életem-
ben, akkor jobban tisztában lettem volna azzal, mire is számíthatok. De nem, és
nem… Nekem teljesen normálisnak tűnt ez a szoba. Baldachinos franciaágy, csip-
kés függönyök, néhány plüssállatka – mindössze ezek utaltak a szoba lakójának
nemére. A kis éjjeliszekrényen rádiós ébresztőóra állt és a Seventeen című tiné-
dzsermagazin meg a Sport Illustrated egy-egy példánya hevert, szamárfülesre ol-
vasva mindkettő. És ezenkívül egy horrortörténet volt még itt John Saultól – puha
fedelű kiadásban, amiről szintén látni lehetett, hogy többször is kiolvashatták már. A
baldachin oszlopai közötti falfelületen elegáns keretben a Nike egyik hirdetése dí-
szelgett ezzel a felirattal: „Engedj engem is játszani.”
Ezt látva önkéntelenül is elmosolyodtam.
Most, hogy a szoba közepén álltam, mögöttem, a kétszárnyú zárt ajtóra különféle
rock′n′roll relikviák és további poszterek voltak felragasztva. Ezek alapján úgy tűnt,
Merritt jobban kedveli a Beatlest és az akkori zenészeket, mint a kortárs bandákat,
így a Phisht és Alanis Morrisette-et. Egy halom CD-n akadt meg a szemem a hor-
dozható CD-lejátszó mellett, amely akkora lehetett, mint egy nagy vekni kenyér, és a
szoba egyetlen ablaka alatt egy cseresznyepiros bőrönd tetején pihent.
Úgy tűnt, Merritt rendet tartott a szobájában. Egy pár harisnya pihent ugyan az
egyik szék háttámláján, de ezenkívül mindent elpakolt a szekrényekbe, a polcokra.
– Mindig ilyen nagy rendet tart maga körül?

STEPHEN WHITE 65 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Kansasban még más volt minden. Mióta ideköltöztünk, teljesen megváltozott
ebből a szempontból. Rendmániás lett. Azóta, hogy külön szobát kapott, még egy-
szer sem kellett rászólnunk amiatt, hogy tegyen rendet.
– Kifejezetten imponáló – mondtam elismerően. És közben arra gondoltam, vajon
a rendrakáson kívül miféle más módon vezethette még le Merritt azt a stresszt, ame-
lyet a költözés okozott, és amit azóta kellett elviselnie, hogy Boulderben laktak.
– Tudja, Brenda, elég nehéz helyzetben vagyok most – Ismertem be. – Fogal-
mam sincs róla, mit is kellene látnom Merritt szobájában. Valami talán nincs a he-
lyén? Vagy eltűnt valamilyen tárgya? Mit kellene észrevennem?
– Sajnálom… Hadd folytassam előbb a történetemet. Ott tartottam, hogy eldöntöt-
tem magamban, igenis átkutatom a szobáját. Végtére is a szakmámban sem teszek
mást, mint folyton nyomozok és kémkedem mások után. Úgyhogy… igencsak ala-
pos ember vagyok Nem érem be azzal, hogy megnézem a legfelső fiókot, majd
megvonom a vállamat, és üres kézzel távozom. Én mindent alaposan megnézek, és
módszeres vagyok A ruhásszekrényével kezdtem, végignéztem az összes ruhada-
rabját, még a cipőibe is belekukkantottam, és kinyitottam valamennyi dobozát. Aztán
az íróasztalával folytattam. Az összes fiókban található valamennyi cédulát megnéz-
tem. Az ékszeres szelencéjének még a bélését is felemeltem. Kifordítottam az isko-
latáskáját, a tornazsákját, és végiglapoztam minden egyes könyvet a polcokon, hát-
ha a lapok közé rejtett valamit Hiába. Semmit sem találtam.
Nem szakítottam félbe, bár közben nemegyszer türelemre kellett intenem maga-
mat. Brenda úgy magyarázott most nekem, mint ahogyan a riportjait szokta felve-
zetni. Hatáskeltően.
– Még a párnahuzatokat is kigomboltam, és kiemeltem a keretből a matracát, az-
tán benéztem az ágya alá. Ott mindössze három nagy műanyag láda van. A ruhái
egy részét szokta tárolni bennük. Nyáron például a pulóvereit. Ezért is könyörgött
nekem, hogy vegyem meg neki a ládákat. Ez mind az új rendmániás időszakában
történt már. Azt mondta, mindennek megvan a helye, és mindig mindennek a helyén
kell lennie. Rögeszméje lett a rend.
Brenda ekkor letérdelt, és benyúlt a skótkockás ágytakaró mögé. Egy kis ideig ko-
torászott, aztán kihúzta az egyik ládát a szőnyegre. Átlátszó műanyagból készült, a
fedele szintén áttetsző volt, de kék és az egész úgy egy méter hosszú és fél méter
széles lehetett.
– Nem tudtam, mire számíthatok, úgy értem, fogalmam sincs róla, mit szokott tar-
tani bennük, amikor kiveszi a pulóvereit…
Ezzel felkattintotta a fedél zárját.
– Nos, ön is gondolhatja, mennyire meglepődtem, amikor kiderült, hogy a kosár-
labda-szerelését és a tréningruháit tárolja bennük.
Brenda változtatott a testhelyzetén: felült, és megigazította magán a szoknyáját.
Odaguggoltam mellé, és előrehajoltam, hogy közelebbről is láthassam a láda tartal-
mát.
A boulderi középiskola szürke sportmezét pillantottam meg elsőként, az iskola
emblémájával, aztán volt itt egy bugyi, melltartó, zokni, egy pár fekete-fehér Nike
edzőcipő, kifejezetten kosarazáshoz való… meglehetős összevisszaságban nagyjá-
ból ez volt a láda tartalma. És… rozsdabarna foltok éktelenkedtek szinte mindenen.
Néhol egészen élénkvöröses foltokban. És a jellegzetes fémes szag is megcsapta
ekkor az orromat, amit csakis a vér szokott árasztani magából.

STEPHEN WHITE 66 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Megfogtam közülük egy párat – mondta Brenda. – Van, amelyik szinte még ra-
gad a vértől, úgy gondolom, elég friss lehet…
Próbáltam összegezni magamban a látottakat. A ruhaféléket, a vért, az egészet…
– Brenda, nem biztos, hogy mindenre emlékszem, amit Merritt betegkartonjára
felírtak az orvosai. De talán még is vágta magát… ?
Magam előtt láttam Merrittet, amint az intenzív osztályon fekszik, és azon tűnőd-
tem, lehetséges-e, hogy elkerülték a figyelmemet a vágásnyomok a karján vagy
máshol…
– Nem, nem volt ilyesfajta sérülése – hangzott Brenda válasza. – A kórházban,
amikor még öntudatlan állapotban volt, én is segítettem az ápolónőnek a fürdetésé-
ben. Sehol sincs vágott seb a testén. Egészen biztos vagyok ebben. Először még
arra is gondoltam, ez talán menstruációs vér lehet, de ez akkor is képtelenség… ho-
gyan lett csupa vér minden holmija? A bugyi különben is csak egy egészen vékony
csíkban van összevérezve. Nem, nem hinném, hogy a havi vérzésének köze van
ehhez.
– És nincs semmi más ezekben a ládákban, csak ruhanemű? – kérdeztem.
– Azt hiszem, igen. Csak ruhadarabok és cipők… De nem szedegettem ki belőlük
mindent. Miután rájöttem, mit is látok, ijedtemben visszahajigáltam mindent a ládák-
ba, és felhívtam önt. Most mitévők legyünk? Csomagoljam talán össze az egészet,
és vigyem be a kórházba, hogy szembesítsem Merrittet ezzel? Hátha ettől végre
megjön a szava?
– Gondoljuk végig alaposan, Brenda. Most még én sem tudom, mit kellene ten-
nünk. Azt hiszem, először is ki kellene derítenünk, hogy Merritt vére ez, vagy valaki
másé. Nem szokott verekedni?
– Nem. A családban is ő az, aki a leginkább a kibékülésre törekszik, ő az egyol-
dalú, teljes leszerelésben hisz, hogy úgy mondjam. Azt hiszem, ez is része a ka-
maszkori lázadásának ellenem és az én szakmai módszereim ellen.
– Még csak nem is említett bármiféle konfliktust… akár a barátaival, akár az isko-
lában az utóbbi időben?
– Nem.
– Nem mutatott érdeklődést valamilyen kultusz vagy rituálé iránt…?
– Nem, soha semmi ilyesmi…
Az itt látott vér mennyisége pedig igen súlyos sérülésre utalt.
– Szokott kést hordani magánál?
– Nem. Én legalábbis nem tudok róla. És nem találtam ilyesmit eddig még a hol-
mija között sem. Gondolom, ha lenne neki, akkor a táskájában tartaná.
Őszintének tűnő válasz volt. A szülők többsége hevesen tiltakozott vagy felhábo-
rodott volna már pusztán a feltételezés miatt, hogy a gyermekük fegyvert hordana
magánál. Brenda azonban kész volt elismerni és belátni, hogy a tinédzsereknek
igenis vannak titkaik a szüleik előtt, és hogy lehetnek olyan titkos rejtekhelyeik, ame-
lyek olyan sötétek, akár egy hóhér szíve.
– Várjunk csak… – ekkor eszembe jutott valami. – Adrienne, vagyis az urológus a
kórházban… ugye ő azt mondta, vért találtak Merritt vizeletében?
– Rózsaszínű volt a vizelete, ez minden. Dr. Arvin azt mondta, lehet, hogy egy
sportsérülés az oka, amelyet kosárlabdázás közben szerzett. De nem olyan súlyos,
hogy ilyen sok vért veszítsen miatta.
A véres holmikra mutatott közben.

STEPHEN WHITE 67 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És nem talált vért valahol máshol is a házban? Például az udvaron? Nincs
nyoma annak, hogy esetleg feltakarították? Úgy értem, hátha sikerül kiderítenünk,
hol történhetett…
– Én semmi effélét nem vettem még észre. De azt hiszem, március óta nem is
igen voltunk kint az udvaron. Mióta Chaney megbetegedett… Az udvar különben is
szinte kizárólag Trent birodalma.
– Mivel a vér néhol szinte frissnek tűnik, szinte biztos vagyok abban, hogy köze
van ahhoz, ami miatt öngyilkos akart lenni, bármi legyen is az.
– Én is így gondoltam. De fogalmam sincs róla, mióta lehetnek itt ezek a holmik.
Ebbe a ládába eltenni a frissen összevérzett holmit… olyan, mintha nejlonzacskókba
rakta volna őket.
Brenda hangján most kezdett érződni csak igazán, mennyire kétségbeesett. Úgy
állt ott, mintha egy lélegzetelállító felismerést remélne tőlem, és én épp cserben-
hagytam volna őt.
Most már én is felálltam az ágy mellől.
– Itt találták meg Merrittet is? – kérdeztem. – Úgy értem, az öngyilkossági kísérle-
te után.
– Nem. A mentősök azt mondták az orvosainak, hogy a fürdőszobában volt ak-
kor. Az pedig itt van a szomszédban. Csak Chaney és Merritt használja.
Keresztbe fonta a karját a mellén, és kissé megemelte az állát, úgy folytatta:
– Gondoljuk csak végig, mit is jelenthet ez – mondta. – Ez akár állatvér is lehet,
ugye? Igen, ezzel a lehetőséggel is számolhatunk. Vagy ha talált valamit., ami
mondjuk egy laboratóriumból vagy vérbankból származott? Ez azért nem tűnik való-
színűnek. Elég okos lány ahhoz, hogy hozzá se érjen, ha ilyesmit talál. Lehet, hogy
belső vérzésből származik… ha esetleg vért hányt? Ez is lehetséges. Megkérdezhe-
tem dr. Kleintől, hogy ő mit szól hozzá. Biztosan tud arról, ha Merrittnek belső vérzé-
se volt, bár nekem ezt eddig egyetlen szóval sem említette, úgyhogy meglehetősen
furcsa lenne, ha mégis így volna. Mindenesetre érdemes megkérdezni tőle…
Elhallgatott, és engem figyelt, miközben előrehajoltam, hogy alaposabban is
megnézzem az egyik edzőcipő talpát. Arra voltam kíváncsi, hogy azon a felületen is
találok-e vérnyomot.
– Mi az, mit néz rajta annyira? – kérdezte Brenda.
– Azt, hogy a talpa is véres-e – feleltem.
– Miért lehet érdekes ez?
– Azt szeretném megtudni, hogy véresen viselte-e itt a házban, vagy hogy ez a
dolog… Bármi legyen is az, idebent történt-e.
– És?
– Úgy látom, a belsejében vannak vérnyomok, de a külső felületén nincsenek.
– Vagyis akkor nem itt történt, hanem valahol másutt?
– Én így gondolnám ezek alapján, de nem vagyok bűnügyi szakértő.
– És mi lehet a különbség ön szerint?
– Nem is tudom…
Elindultam a szoba másik, zárt ajtaja felé.
– Ez a fürdőszobába nyílik, ugye, Brenda? Ahol megtalálták Merrittet…
– Igen.
Benyitottam. A helyiségben középen volt a mosdó és a vécé, mindkét oldalán
egy-egy pipereasztal. De sehol sem láttam vérnyomot. Mindössze egy használt tö-

STEPHEN WHITE 68 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

rülköző lógott a tartón. Chaney régen használhatta utoljára ezt a helyiséget közösen
a nővérével. Alaposabban is szemügyre vettem ezt a sötétzöld törülközőt, de nem
láttam rajta semmi feltűnőt. Igaz, ekkor már abban sem voltam biztos, amit a tulaj-
don két szememmel láttam.
– Meg kellett fürödnie… – mondtam Brendának. – Úgy értem, le kellett mosnia
magáról ezt a rengeteg vért, mielőtt beszedte a gyógyszereket. Biztosan megfürdött.
– Igen, ebben én is biztos vagyok – értett egyet Brenda. – De akkor lennie kell
vérnyomoknak még a csempéken vagy a lefolyóban, nem? Ezt meg tudják vizsgálni
a rendőrség laboránsai, ugye?
– Biztosan – feleltem, és arra gondoltam, hogy O. J. Simpson esete óta mennyire
megváltozott az amerikai társadalom. – Hol volt, amikor megérkeztek a mentők ér-
te?
– Itt feküdt a padlón, a fürdőkád és a vécé között.
Folytattam a kis helyiség átvizsgálását, mintha abban bíznék, találhatok még
bármiféle hasznavehető nyomot, amelyet Merrittnek nem sikerült leküldenie a fürdő-
vízzel a csatornába. Valamit, ami segíthet abban, hogy megtudjak valami újat és
fontosat…
Vajon mitévő lennék, ha én lennék véres, jóformán tetőtől talpig? Úgy gondoltam,
először is alaposan megmosnám a kezemet. Megemeltem a szappant, amely a
mosdókagyló mellett volt. A krémes maradék, amely megtapadt a szappantartóban,
halvány rózsaszínű volt.
– Brenda? Nézze csak, úgy tűnik, itt mosott kezet.
– Igazán? Az biztos, hogy valahol meg kellett mosakodnia. És erre a célra ez a
hely tűnik a legpraktikusabbnak.
– Igaza van, ez az égvilágon semmit sem jelent – állapítottam meg. Visszatettem
a helyére a szappant, azután a fürdőszobai szekrény polcáról leemeltem egyet a ta-
karosan összehajtogatott törülközők közül, hogy szárazra töröljem a kezem.
És akkor vettem észre, hogy a legfölső törülköző alatt egy kis kézifegyver pihen.

10. fejezet
A fürdőszobai tükörből figyeltem Brendát. A szája tátva maradt a döbbenettől, mi-
közben hátrálni kezdett, mintha minél távolabb akarna kerülni tőlem. Az ujjai pedig
mintha a fal megnyugtató hűvösségére vágytak volna: gondosan manikűrözött kör-
mei a legszívesebben belemélyedtek volna az ajtókeret faanyagának erezetébe, mi-
közben igyekezett távolságot teremteni önmaga és a fegyver valósága között. Az
arca ekkor már ugyanolyan sápadt volt, mint a helyiség falait borító törtfehér csem-
pék. Próbáltam elképzelni, milyen érzés lehet az, ha az ember a saját gyereke háló-
szobájában egyszer csak egy kézifegyverre bukkan, és elég volt Brendára néznem:
az ő arca pontos választ adott a kérdésemre. Döbbenet, rémület és hitetlenkedés
tükröződött rajta egyszerre.,
– Brenda, jöjjön, menjünk innen, keressünk egy nyugodt helyet, ahol leülhetünk –
javasoltam.

STEPHEN WHITE 69 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Azzal kézen fogtam, és visszavezettem előbb Merritt szobájába, aztán tovább a
lépcsőfordulóba, ahol két bőrfotel állt egy kis dohányzóasztal mellett. Az asszony va-
lósággal beleroskadt az egyikbe.
– Annyira sajnálom, Brenda… – mondtam. – Ez egy újabb borzalmas sokk az ön
számára.
Közben korholtam magam, amiért csak ilyen idétlen és suta mondatokra vagyok
képes, mint mindig, amikor egy igazi tragédia kellős közepébe csöppenek.
Megmozdult az ajka, mintha mondani akarna valamit, de a végén csak egy váll-
rándításra futotta az erejéből. Lemondó volt ez a gesztus. Tétován Merritt szobája
felé nézett, aztán kitört belőle a régóta elfojtott sírás.
Miközben ott álltam mellette tehetetlenül, rájöttem, hogy időközben besötétedett,
és úgy döntöttem, felkapcsolom a villanyt az előtérben, hátha a fény segít Brendá-
nak abban, hogy magához térjen.
Váratlanul szólalt meg, és olyan gyorsan beszélt, ami őszintén meglepett. Csak
kapkodtam a fejem, úgy záporoztak rám a kérdései gyors egymásutánban.
– Miért van fegyvere? Miért van szüksége Merrittnek fegyverre? Talán bajban
van? És miért tartja éppen a fürdőszobában? Miért kell ott lennie?
Az első gondolatom az volt, hogy valami egészen közhelyes válasszal próbálom
elütni a helyzet élét.
– A mai gyerekek már csak ilyenek. Ki tudhatja?
De aztán időben meggondoltam magam, és egy kevésbé bántó mondattal vála-
szoltam neki.
– Biztosan erre is van valamilyen magyarázat.
– Ő az én gyermekem, az én kislányom – Brenda most már sokkal lassabban ej-
tette ki a szavakat. Úgy gondoltam, mivel hetek óta birkózott a problémákkal,
Chaney betegségével, a hercehurcával, nyilván elfogadta már, hogy együtt kell élnie
a traumával, így ez az újabb fejlemény is csak rövid időre zökkenthette ki a nyugal-
mából.
– Brenda, az a fegyver ott a fürdőszobában… Nem a magáé vagy Johné? Nem
ismerte fel?
– Nem, nem, istenem, dehogy! Nekünk nincsen fegyverünk. Egyikünk sem tart
semmiféle fegyvert. Főleg azért nem, mert kisgyermekünk is van… nem, még csak
belegondolni is… Trent biztosan hallani se akarna róla.
Mondták már nekem egy páran, hogy néha rémesen lassú vagyok. És tény, hogy
most is csak ebben a pillanatban fogtam fel igazán az elmúlt harminchat óra esemé-
nyeit. Dead Ed Robilio rengeteg vért veszített, mire meghalt, és ez idáig nem került
elő a házából a gyilkos fegyver. És bár egyelőre úgy tűnt, csak igen távoli kapcsolat-
ban állhat egymással Merritt és dr. Edward Robilio, én mégis a legrosszabbtól kezd-
tem tartani. A Colorado állambeli Boulderben egyszerre túl soknak tűnt a kiontott vér,
amire nem volt magyarázat – vérrel átitatott sportszerelés egy lányszobában és
ezenkívül egy rejtélyes kézifegyver a fürdőszobában…
– Brenda, szeretnék megnézni valamit… Kérem, maradjon itt, és várjon meg en-
gem, rendben? Mindjárt visszajövök.
Bólintott, bár továbbra is a sokk hatása alatt állt. Ha most azt mondtam volna neki,
a kulcsaimat a Jupiter bolygón felejtettem, és muszáj most visszamennem értük, ak-
kor is ugyanígy reagált volna.
Visszatértem a fürdőszobába, és felkapcsoltam odabent a villanyt, aztán a fegy-
ver fölé hajoltam, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Ott pihent a

STEPHEN WHITE 70 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

törülközőhalom tetején. Most már biztos voltam abban, hogy a fegyveren is vannak
vérnyomok – jelentős mennyiség száradt rá, egészen rozsdavörös volt tőle a marko-
lata, de még a csöve is.
Lekapcsoltam a villanyt, és visszamentem Brendához a lépcsőfordulóba. Biztos
voltam benne, hogy meg se mozdult azóta.
– Mi az, talált még valami mást is? – kérdezte. Naiv reményt véltem kihallani a
hangjából. Mintha abban reménykedett volna, hogy azzal a hírrel jövök vissza hoz-
zá: ez a fegyver csak egy játékszer, és Merritt mindössze rossz tréfát űzött velünk.
– Igen – mondtam. – Azt akartam megnézni, hogy látható-e vérnyom a fegyveren
is.
– És?
– Jól sejtettem. Rászáradt vérfoltok vannak rajta.
– Uramisten – szaladt ki a száján. – És most mégis mitévő legyek? Nem, én ezt
nem bírom tovább. Bármit elviselnék, csak ezt ne kelljen. És most… muszáj vissza-
mennem a munkahelyemre. Nem hiányozhatok többet a stábból. Ezt egyszerűen
nem tehetem meg. És aztán… Az estét Chaney mellett töltöm. Most rajtam a sor.
Na és Trent? Ó, istenem, szegény Trent! Mit csinált ez a lány? Merritt, az ég szerel-
mére, mit tettél?
Csak úgy folytak a mondatok a szájából, megállíthatatlan áradatként, akadályta-
lanul, mint ahogy egy kisgyerek csúszik végig a csúszdán.
Brenda ismét sírva fakadt. Éreztem, hogy megfeszülnek az izmai, miközben az
újabb trauma keltette feszültséggel igyekszik megbirkózni a szervezete és az ideg-
rendszere. A nyakát annyira behúzta, hogy úgy éreztem, így talán még lélegezni
sem tud rendesen.
– Brenda, nézzen rám, kérem! – A lehető leggyöngédebb hangon igyekeztem
szólni hozzá, mégis meggyőzően és határozottan. Lauren egyszer azt mondta, ami-
kor ugyanígy beszéltem vele, hogy ez a legérzékibb hangom, amit azóta sem tud-
tam igazán megérteni.
Brenda lassan rám emelte a tekintetét.
– Ez már nem egyszerűen csak egy családi ügy – érveltem.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most rögtön felhívná a férjét, és elmondaná
neki, mit találtunk.
– Igaza van. El kell mondanom Trentnek. Akkor most… gondolja, hogy most rög-
tön fel is kellene hívnom őt…?
– Igen, beszélnie kell a férjével. Azután hívja fel a főnökét is, és mondja meg neki,
hogy ma este nem tud bemenni a stúdióba. Ha gondolja, ezt én is közlöm vele. Majd
elmondom neki, hogy történt valami a lányával kapcsolatban. Biztosan megértik.
– Ma kellene elkészítenem a felvételeket… egy riportomról van szó, amelyen
rengeteget dolgoztam. De most… úgysem lennék képes dolgozni… Igen… tényleg
megtenné, hogy felhívja őket helyettem?
– Hát persze.
Azt akartam, hogy nézzen a szemembe. A tekintete a lépcső egy pontjára tapadt,
mintha abból az irányból remélné a megváltást.
– Kérem, nézzen rám, Brenda. Miután ezzel megvagyunk, azt hiszem, értesíte-
nünk kell a rendőrséget.
– A rendőrséget? Felhívni a rendőrséget? Úgy gondolja, Merritt elkövetett vala-
mit… ugye? Valamit azzal a fegyverrel…

STEPHEN WHITE 71 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Igen, azt hiszem, ez is lehetséges.
– És azt hiszi, hogy… bármit tett is, emiatt került ilyen borzalmas állapotba? Ezért
akart öngyilkos lenni?
– Ez nagyon kézenfekvő és egyszerű magyarázat lenne. De nem biztos, hogy ez
az igazság. Mégis úgy érzem, mindenképpen ebből a feltevésből kell kiindulnunk.
– Úgy értsem, azt várja tőlem, hogy hívjam fel a zsarukat, és jelentsem fel a saját
lányomat?
– Nos… – Igyekeztem felkészülni Brenda várható ellenállására.
– Arra gondoltam, talán felhívhatnánk a sógorát, és tanácsot kérhetnénk tőle. Ő
tudni fogja, mit kell tennünk.
– Micsoda?!
Az arca elképedésről és hitetlenkedésről árulkodott. Mintha legalábbis azt javasol-
tam volna neki az imént, hogy hívja fel a Fehér Házat, és magától a First Ladytől kér-
jen tanácsot arra vonatkozóan, hogy miként nevelje Merrittet a továbbiakban.
Vajon ön mit tenne, ha egy véres /egyvert találna a lánya fürdőszobájában?
– Azt mondtam, szerintem fel kellene hívnia Samet.
– Maga ismeri a sógoromat? – kapta fel a fejét. – Tud arról, hogy… Ismeri Samet
és Sherryt?
Minden bizonnyal egyszerre ültek ki az arcomra az értetlenség és az igenlés jelei,
ami az ő figyelmét sem kerülhette el.
– Honnan ismeri őket? Talán a barátjuk? Uramisten, ezt azért korábban is el-
mondhatta volna nekem!
– Én csak Samet ismerem, Sherryt nem – magyarázkodtam. – Barátok vagyunk.
Egy rendőrségi ügy kapcsán ismerkedtünk meg egymással pár évvel ezelőtt. De az-
óta… barátok vagyunk. Sherryt azonban jóformán nem is ismerem.
Brenda furcsa hangokat hallatott ekkor – ajkát csücsörítve fújta ki a levegőt, egé-
szen apró adagokban. Arra gondoltam, ez talán segít neki a gondolkodásban.
– De ő elmondta magának, hogy… hogy Merritt az unokahúga. És hogy én a só-
gornője vagyok, és hogy… hiszen tudja.
– Nem, én erről semmit sem tudtam. Sam és én csak tegnap este jöttünk rá. Egy
hokimeccsre mentünk együtt, és akkor mesélni kezdett nekem bizonyos személyes
problémáiról, egy családi ügyről, és aztán szóba hozta Chaney helyzetét, és…
– És maga ezekből a részletekből összerakta a mozaikképet?
– Igen. Azaz hogy ketten raktuk össze.
– És mesélt magának arról is, hogy… a testvérem meg én…?
– Említette, hogy valami problémájuk van egymással, de azt nem részletezte,
hogy pontosan miről is van szó.
– De ön talán már eleget tud ahhoz, hogy megértse, nem olyan egyszerű szá-
momra egy pillanat alatt eldönteni, hogy felhívjam-e a sógoromat ebben az ügyben,
ugye?
– Igen, Brenda, azt hiszem, tisztában vagyok a helyzetével. De én az ön helyé-
ben… És be kell vallanom, nehezen tudom magamat az ön helyébe képzelni…
Mindenesetre annak alapján, amit találtunk a házban, én elsősorban Sam segítsé-
gére számítanék. Szerintem az lenne a legjobb, ha a rendőrség részéről ő nézne be
elsőként Merritt szobájába az ágy alá, és a fürdőszobába… Ha nem Sam ez az em-
ber, akkor… ideküldenek egy vadidegen, érzéketlen zsarut, akinek édes mindegy,
hogy mi van Meritt-tel. Sam a szívén viseli a lányuk sorsát. Nem tudom, milyen jól

STEPHEN WHITE 72 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

ismeri őt, Brenda, de én tökéletesen megbízom benne, ő biztosan tudja, mit kellene
tennünk most, és arról is gondoskodni fog, hogy minden a lehető legnagyobb rend-
ben menjen, amennyire ezt a körülmények megengedik.
Brendát azonban egyelőre cseppet sem érdekelte, hogy mennyire bízom Sam-
ben.
– Vagyis ön szerint a rendőrségnek mindenképpen tudnia kell erről? – kérdezte.
A hangja furcsán, kihívóan csengett.
– Miért, mit gondolt…?
– Mindenképpen értesíteni kell őket maga szerint? Úgy értem, gondoljuk végig
alaposan, miről van szó. Bűncselekménynek minősül az, ha valaki véres holmikat tá-
rol a saját ágya alatt? És bűntény az, ha valaki fegyvert tart a tulajdon fürdőszobájá-
ban? Egyáltalán miért kellene felhívnunk a rendőrséget? Én nem látok itt bűncse-
lekményre utaló nyomot… vagy ön talán igen?
– Azt akarja mondani, nem szeretné, hogy a rendőrség tudjon arról, hogy véres
holmikat találtunk a lánya szobájában és egy ismeretlen fegyvert a fürdőszobájá-
ban? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Én most már abban sem vagyok biztos, amit egyszer kimondtam. Miféle bűn-
tényről van itt szó? És miről kell tudnia a rendőrségnek? A családunk így is olyan
sokat szenvedett már, hogy az elviselhetetlen. És én már ezt megelőzően, ma reg-
gel is így éreztem. Tudja, semmit sem szeretnék tenni, amivel tovább tetézem a
bajt… Nem szeretnék semmi rosszat… se a kislányunknak, sem pedig Trentnek. Mi
van akkor, ha nem értesítem a rendőrséget? Mi van, ha egyszerűen kidobálok min-
dent… és megszabadulok a fegyvertől… Nem kötelességem beszélni a rendőrök-
kel…
– Brenda, komolyan gondolja, amit mond? – kérdeztem. – Lehetséges, hogy ép-
pen ön ne lenne tisztában a következményekkel? Ez nem más, mint a bizonyítékok
megsemmisítése…
Ámde minél tovább vitatkoztunk erről a kérdésről, ő annál csökönyösebben haj-
togatta a magáét.
– Bizonyíték? Mégis mire? Ön különben sem beszélhet másoknak arról, amit itt
látott, hiszen terapeuta, vagyis köti az orvosi titoktartás. Mi van, ha egyszerűen elta-
karítom mindazt, amit találtunk? Kidobom a szemétbe valahol. Az élet megy tovább,
anélkül, hogy tovább súlyosbítanám a saját nyomorúságunkat.
Nem voltam hajlandó arra, hogy úgy tűnjék, önként váltam Brenda tettestársává.
– Én Merritt terapeutája vagyok, Brenda, és nem az öné – érveltem. – És bár ne-
kem is át kell még gondolnom a továbbiakat, szinte biztos vagyok abban, hogy erre
a helyzetre nem vonatkozik az orvosi titoktartás. Remélem, érthető az, amit most
mondok önnek. A legnagyobb jóindulattal ajánlom, hogy hívja fel Samet. Merritt
máskülönben sokkal nagyobb bajba kerülhet, mintsem bármelyikünk is gondolná.
Olyan tekintettel nézett rám, mintha elárultam volna.
– Ön ezek szerint akkor is fel fogja hívni Samet, ha én nem teszem meg, ugye?
Megvontam a vállamat.
– Először is adjon nekem még néhány percet arra, hogy mindent alaposan át-
gondoljak – kértem. – De mindent egybevetve úgy érzem, igen… az a legvalószí-
nűbb, hogy fel fogom hívni Samet a történtek miatt. Szerintem fontos lenne, hogy ön
tegye meg ezt a lépést, és ne nekem kelljen.
Úgy tűnt, mintha elgondolkodtatta volna az, amit mondtam, és időközben én ma-
gam is tovább törtem a fejem a továbbiakon. Vajon mit is kellene tennem? Brenda

STEPHEN WHITE 73 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

kétszer is bólintott eközben, mintha önmagát szeretné meggyőzni valamiről, vagy
emlékeztetni akarná magát valami fontos dologra.
– Egy kissé elrugaszkodtam a valóságtól – állapította meg Brenda, és sikerült egy
magabiztosnak tűnő mosolyt erőltetnie magára. – Úgy értem, a munkám meg a
problémáim miatt nemigen maradt időm másra. Az utóbbi pár napban sok apró-
cseprő dolog kötötte le a figyelmemet Azt hiszem, nem figyeltem oda eléggé a világ
egyéb eseményeire. Történt mostanában valami…? Egy bűntény, amely önt aggo-
dalomra készteti? Attól fél talán, hogy Merrittnek köze lehet egy lövöldözéshez pél-
dául? Történt valami ilyesmi a környéken az utóbbi napokban? Valami, amiről illene
tudnom, és mégis… fogalmam sincs róla?
A sors iróniájaként értékeltem, hogy Brendának, az oknyomozó riporternek fo-
galma sincs lakóhelye legfrissebb híreiről. Pedig azt reméltem, nem nekem kell majd
tájékoztatnom őt a tegnapi eset részleteiről.
– Igen, Brenda, történt a környéken valami, amivel összefüggésbe hozható egy
fegyver. Talán lövöldözésnek is mondhatjuk. Az áldozatot tegnap találták meg. A
mai újságok már írtak is róla.
– Még nem láttam a mai napilapokat. Chaney-nél voltam. Lövöldözés volt itt,
Boulderben?
– Igen.
– És… tegnap? Akkor amúgy sem stimmel az időzítés. Hiszen Merritt kórházban
van… mióta is? Már elveszítettem az időérzékemet. Szombat óta, ugye? Úgy értem,
a lövöldözésre nem kerülhetett sor hamarabb, mint ahogy Merritt beszedte a gyógy-
szereket…
Dead Ed javában bomló holtteste jutott az eszembe, a légkondicionált dolgozó-
szoba, és Sam megjegyzése, miszerint a bűz ennél sokkal orrfacsaróbb is lehetett
volna…
– Nem tudhatom, hogy a halottkém mikorra teszi a halál beálltának időpontját –
fogtam bele tárgyilagosan. – De a rendőrök azt mondták, még valamikor pénteken
történhetett. És ez azt jelenti, hogy nem zárható ki Merritt érintettségének a lehető-
sége…
– És még senkit sem tartóztattak le?
Brenda hangja most olyan volt, mintha egy hosszú alagút túlsó végéről szólt vol-
na hozzám.
– Én legalábbis nem tudok róla – feleltem.
– Mégis ki volt az? Kit lőttek agyon?
– Egy orvost, aki a város másik végén lakik. A saját házában végeztek vele.
Elvörösödött az arca.
– És ön az áldozat nevét is tudja? – kérdezte.
– Igen. Edward Robiliónak hívják…
Úgy reagált erre, mintha pofon ütötték volna.
– Uramisten… – a kezét a szája elé kapta. – Ez nem lehet igaz… Azt mondta, dr.
Robilio? Ez képtelenség… Egész egyszerűen képtelenség…
Remegni kezdett a szája széle, miközben felszínesen kapkodta és fújta ki a leve-
gőt.
Félreértettem Brenda megdöbbenését, amelyet az áldozat kilétének felfedése
váltott ki belőle.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy ismerte őt…

STEPHEN WHITE 74 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Az egyik kezét az arca elé tartotta, majd intett, mintha pantomimet játszanánk, és
ki kellene találnom, mi az, amit mutogat nekem, és ismét csak tévesen találgattam
volna.
– Dr. Robilio… halott? – kérdezte.
– Igen.
– És… ön biztos ebben?
– Egészen biztos.
– Meggyilkolták?
– Minden bizonnyal ez történt vele.
– Uramisten… ezt képtelen vagyok elhinni. Merritt… Merritt… Merritt, kicsim,
mégis mit tettél?
– Brenda, hogy érti ezt? Ön ismeri dr. Robiliót? És Merritt is ismeri őt?
Brenda megrázta a fejét, és ismét intett, mintha szeretné kitörölni a levegőből
azokat a szavakat, amelyek az imént hagyták el a száját.
– Semmi… Nem, nem ismerem – tiltakozott. – És Merritt sem ismerte őt. És
semmit sem akartam mondani ezzel. Semmit, érti?
Hiába is próbáltam volna tovább erőltetni a dolgot.

D r. Robilio neve hallatára Brenda egyszerre csak felhagyott a tiltakozással, és

többé már nem vonta kétségbe a véleményemet, miszerint az lenne a legokosabb,
ha felhívná Samet, függetlenül attól, hogy továbbra sem tudtuk, mi történhetett való-
jában az otthonukban. Ugyanakkor egyértelműen értésemre adta, hogy nem szíve-
sen nézne szembe most azokkal a következményekkel, amelyekkel számolnia kell a
családjuknak, amennyiben Sam is képbe kerül.
Végül megállapodtunk abban, hogy én hívom fel Samet. És miután befejeztem a
hívást, Brenda és én lementünk a nappaliba, hogy ott várakozzunk, míg Sam meg-
érkezik.

11. fejezet
T íz perc sem telt el azóta, hogy felhívtam őt telefonon, Sam máris befutott. Kissé
sete-sután üdvözölte Brendát, amint belépett az ajtón. Zavarban volt, olyannyira,
hogy úgy tűnt, mintha nem tudna mit kezdeni a kezével.
Az asszony szerencsére sokkal jobban feltalálta magát ebben a helyzetben. Va-
lamelyest visszanyerte lelki nyugalmát s az önuralmát, és miután felkelt a pamlagról,
udvariasan arcon is csókolta Samet köszönésképpen, aztán ismét felvette addigi,
gubóra emlékeztető testhelyzetét: a lábát felhúzva ült a pamlagon, az egyik díszpár-
nát a hasához szorítva.
Sam gyanakvóan pillantgatott rám, és úgy éreztem, kellemetlen lehet számára,
hogy ilyen meghitt kapcsolatba kerültem időközben a családjával.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idejöttél, Sam – hálálkodtam.

STEPHEN WHITE 75 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Csak legyintett, és azt felelte:
– Na igen…
Majd ismét a sógornőjét figyelte.
– Mi történt, hogy úgy érezted, épp egy zsarura van szükséged, Brenda? – kér-
dezte. – Alan azt mondta, a lányokról van szó.
Sam nem egészen arra hivatkozott, amit én mondtam neki, vagyis arra, hogy attól
tartok, Merrittnek valami köze lehet ahhoz a borzalomhoz, ami Edward Robilióval
történt a saját házában. Civilben volt: westerncsizmát viselt, farmernadrágot és fla-
nelinget, amely több számmal nagyobb volt a kelleténél. Otthonról sietett ide, nem
pedig a rendőrőrsről, és fogalmam sem volt arról, miféle magyarázatot adhatott
Sherrynek váratlan távozására, már ha egyáltalán magyarázkodni kezdett előtte
emiatt.
Brenda csak nézte a sógorát, és úgy tűnt, képtelen eldönteni, hogyan reagáljon
arra a kérdésére, hogy miért is hívta őt ide. Ekkor jelentőségteljesen rám nézett, a
szemével jelezve, hogy ez az egész tulajdonképpen az én ötletem volt.
Ami tény volt, persze. Fejembe vettem, hogy én fogom eloszlatni a zavarukat, és
hogy mielőbb feloldjam a levegőben vibráló feszültséget, belevágtam:
– Brendának tulajdonképpen kifejezetten a te segítségedre lenne szüksége, Sam,
ebben a helyzetben. Egy családtag segítségére, aki történetesen rendőr.
Sam eközben egy pillanatra se vette le a szemét Brendáról. Sőt még akkor sem,
amikor megkérdezte:
– Miért? Mégis miről van szó? Hetek óta próbáltam segíteni. Miért éppen most
döntöttél úgy, hogy mégis hajlandó vagy elfogadni tőlem a segítséget, Brenda? Mi
változott azóta?
Mire Brenda azt válaszolta:
– Sam, nagyon sajnálom, hogy… hogy így alakultak a dolgok… ami Sherry meg
az én kapcsolatomat illeti. De most… attól tartok, hogy nem rólunk, hanem Merrittről
van szó.
Ekkor felém biccentett, majd így folytatta:
– Alan attól tart, hogy Merritt bajban van. És én… csak tanácsot szeretnék kérni
tőled. Alan, megtenné, hogy felviszi Samet az emeletre, és megmutatja neki, mit ta-
láltunk? Úgy érzem, nem lennék képes még egyszer végigcsinálni ezt az egészet.
– Hát persze – bólintottam. – Sam, velem jönnél, kérlek?
Láttam rajta, hogy habozik, de aztán elindult utánam a lépcsőn.
Amikor a lépcsőfordulóhoz értünk, magyarázkodni kezdtem. Röviden elmeséltem
neki Brenda telefonhívását, azt, hogy arra kért, minél előbb jöjjek ide, aztán azt is,
hogyan állt neki átkutatni Merritt szobáját abban reménykedve, hogy itt megtalálhatja
a magyarázatot a lány öngyilkossági kísérletére.
– Na és mit talált? – kérdezte Sam. – Talán egy búcsúlevelet?
– Ennél is rosszabbat. Mindjárt te is látni fogod.
Bementünk Merritt szobájába. Sam megtorpant a küszöb előtt, és hirtelen előre-
görnyedt a válla. Egy nagybácsi, nem pedig egy zsaru szemével kezdte végigpász-
tázni a lányszobát. Tekintete egészen ellágyult közben, és melegséget sugárzott.
Egy szót sem szólt, csak a szemével nyugtázta a kosárlabda-játékosoknak szentelt
fal látványát. Számára ez lehetett a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy ez a
helyiség valóban az unokahúga szobája. És olyan nagy jelentőséget tulajdonított a
lépéseinek, mintha nem is csak egy szobába, hanem a lány életébe lépne be.

STEPHEN WHITE 76 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Mit gondolsz, rá tudnám beszélni ezt a leányzót arra, hogy néhány jéghokis
posztert is kiragasszon egyszer majd a kedvemért?
– Az lenne csak a szép, Sam – feleltem. – Forsberg vagy még inkább Ricci…
Úgy tudom, a lányok őket kedvelik a legjobban.
– Igen, majd Forsberget javaslom neki. Talán még az aláírását is megszerzem
neki. Vannak összeköttetéseim.
Gyanútlanul nézelődött, még nem tűnt fel neki a műanyag láda.
– Szóval, amikor Brenda benézett az ágy alá… Sam, mondd csak, van nálad
kesztyű? Latexre gondolok…
– Nincsen.
Hangja elárulta, hogy egyre nyugtalanabb.
– Úgy gondolod, szükségem lenne rá? – kérdezte. – A kocsiban mindig tartok egy
pár bontatlan csomagot belőle.
– Majd te eldöntöd, szükségünk van-e rá – azzal az ágy mellett a padlón heverő
műanyag ládára mutattam. – Merritt holmija van benne. A sportszerelése, az iskolai
meze, amiben edzeni szokott. Az edzőcipője…
Sam könnyed és ruganyos mozdulattal guggolt le a láda mellé, és kissé hunyorít-
va kezdte szemügyre venni a tartalmát. Először is elővett egy tollat az ingzsebéből,
és annak hegyével mint valami pálcával egyenként kezdte kiemelgetni belőle a ru-
hadarabokat.
Majd egyetlen hosszú kilégzés közben azt mondta:
– Ez itt pedig nem más, mint vér. Rengeteg vér.
– Brenda szerint szinte még ragadnak tőle. Sorra kiszedegette őket, még mielőtt
ideérkeztem…
– És pontosan hol találta ezt az… izét?
– Itt, az ágy alatt – feleltem. – Rá volt zárva a fedele.
– Ezt egészen biztosan tudod, vagy csak azért mondod, mert Brenda azt állítja,
hogy így történt?
– Brenda ezt mondta nekem.
Az évek során megtanultam, hogy amikor igazán mélyen elgondolkodik valamin,
Sam mindig zihálva veszi a levegőt, és nemegyszer azon kaptam magam ilyenkor,
hogy egyre csak a mellkasát figyelem, mintha így akarnék meggyőződni az aktuális
helyzet komolyságáról. Vagy arról, hogy egyáltalán lélegzik-e még. Egyetlen arciz-
mát se láttam megmozdulni most, míg meg nem szólalt ismét, de addig fél perc is el-
telhetett.
– Ha te és Brenda azt gondolnátok, hogy Merritt vérét láttátok a ruháin, akkor biz-
tosan nem hívtatok volna fel engem. Jól sejtem? Akkor nem lett volna okotok arra,
hogy felhívjatok…. A gyerekekkel gyakran megesik, hogy megsérülnek. A sportsérü-
lések sokszor erős vérzéssel járnak együtt, aminek az esetek kilencvenkilenc száza-
lékában semmi köze valamiféle bűntényhez.
Sam hangosan gondolkodott most, és úgy tűnt, arra a következtetésre jutott, hogy
most inkább zsaru, mintsem nagybácsi minőségben kellett idejönnie. A vérre vonat-
kozó kérdései is inkább csak afféle szónoki kérdések voltak. De én sokkal jobban
aggódtam annál, mintsem hogy ne válaszoljak neki.
– Merritt testén sehol sincs olyan sérülés, ami arra utalna, hogy ő vérezhette ösz-
sze ezeket a holmikat. Brenda segédkezett a fürdetésében a kórházban, amikor a

STEPHEN WHITE 77 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

lány még eszméletlen állapotban volt. Azt mondja, sehol még csak egy karcolást
sem látott rajta eközben.
Sam nyelt egyet, aztán megkérdezte:
– Menstruációs vér lenne?
Megvontam a vállamat. Sam továbbra sem nézett rám.
– Lehetséges, de nem tartjuk valószínűnek. Brenda szerint azon a bugyin, ame-
lyik a ládában van, mindössze egy vékony csíkban látszik vérnyom. De hát nézd
meg te magad is.
Vett egy mély lélegzetet, majd azt mondta:
– Kösz, nem… ezt inkább kihagyom, ha lehet. Azt hiszem, jobb lesz, ha valaki
mást kérek meg arra, hogy vizsgálja át az unokahúgom fehérneműjét, hátha nem is
az ő vére van rajta. Uramisten, mégis mit vár tőlem most Brenda? Hogy vizsgáltas-
sam meg a vérmintát?
– Eredetileg az én ötletem volt, hogy hívjunk fel téged, Sam – magyaráztam. –
Úgy kellett rábeszélnem Brendát, hogy beleegyezzen. És nem csak ruhafélékről van
szó. Egy fegyvert is találtunk ugyanis.
– A pokolba is, hát ez remek! Egy fegyvert is találtatok…? – a hangja most már
fáradt beletörődésről árulkodott, de nyomát sem éreztem benne a kíváncsiságnak.
– A fürdőszobában talált rá Merrittre… – magyaráztam tovább, és a szoba ajtajá-
ra mutattam, amely a fürdőszobába nyílt. – Így aztán én is bementem, hogy meg-
nézzem, ott is találok-e vérnyomokat. Úgy gondoltam, mivel olyan sok vér volt a ru-
háin, Merritt biztosan meg akart mosakodni valahol. Így kellett történnie, mert amikor
bekerült az intenzívre, nem voltak rajta vérnyomok. Ezért aztán felemeltem a szap-
pant a mosdókagylóról, és rózsaszín foltot láttam alatta. És aztán, amikor kivettem
egy törülközőt a szekrényből, a legfölső alatt lévőn egy fegyvert találtam. Ez győzött
meg végérvényesen arról, hogy mindenképpen fel kell hívnunk téged. Egyikünk se
nyúlt a fegyverhez, egyetlen ujjal sem.
Sam egyszerűen csak félretolt az útból, hogy megnézze a szóban forgó tárgyat.
– Ez egy Smith & Wesson… – állapította meg. – És rászáradt vérfoltok vannak
rajta. Ugye te is így látod?
Azt nem tudtam, hogy Smith & Wesson márkájú, de különben minden stimmelt.
– Igen, nekem is úgy tűnik – bólintottam.
– Nem lehet, hogy Johné ez a fegyver?
– Brenda szerint biztosan nem. Azt mondja, ők nem is tartanak fegyvert a ház-
ban.
Sam agya folyamatosan dolgozta fel az újabb információkat, mígnem összeállt a
fejében az első hipotézise arról, hogy mi történhetett. Valóságos művészet volt ez,
mint ahogy a mozaikképek készítése is annak tekinthető.
– Nos, hát akkor most már fegyver is van a házukban. Fogadni mernék egy korsó
sörbe, hogy a gyártási száma alapján kiderül majd, ez az a fegyver, amelyet Dead
Ed Robilio házában annyira hiányoltunk. Mégis mibe ártotta magát Merritt? Tudsz
valamit arról, hogy kik a barátai? Kikkel járt egy társaságba? Nem, ugye, te sem tu-
dod a választ ezekre a kérdésekre?
Sam úgy bombázott engem a kérdéseivel, mintha Merritt már legalábbis szóba
állt volna velem, a pszichológusával, és nyíltan beszélt volna nekem Dead Edről, a
fegyverről vagy a véres ruhákról, noha azzal is tisztában volt, hogy ha így történt
volna, akkor sem válaszolhatnék neki. Nem is várhatta ezt el tőlem. Ám mindezek a
szempontok most nemigen számítottak. Végtére is családi ügyről volt szó.

STEPHEN WHITE 78 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ez az egész engem is váratlanul ért, Sam, és maradjunk is ennyiben – kértem.
– Tudod, én csak most kezdem igazán felfogni, miért van az, hogy Merritt senkivel
sem hajlandó szóba állni. Ez… ez a felfedezés… fontos előrelépés lehet. Talán vég-
re hajlandó lesz megtörni a hallgatását.
– Alan, ha ez a fegyver hiányzik Dead Ed házából, és ha ezeken a holmikon
Dead Ed vére van, akkor Merrittet olyan erősen sokkolhatja a szembesülés mindez-
zel, hogy akár teljes és végleges katatóniába eshet.
– Igazad van, és ráadásul még semmi biztosat nem tudhatunk.
– Tudod, Malloynak egyelőre dunsztja sincs arról, mi történhetett Dead Eddel –
folytatta Sam. – Még azzal a búcsúlevéllel se tudnak mit kezdeni. Ha gyilkosságról
van szó, akkor egyelőre egyetlen gyanúsítottat sem sikerült felmutatniuk. Vagy két-
tucatnyi nyomozó dolgozik azon az egyetlen ügyön, és egy helyben topognak. Én
meg a jelek szerint tálcán fogom felkínálni nekik az unokahúgomat…
– Lehet, hogy tévedünk – vetettem ellen. – Mennyi időre van szükség a vérnyom-
ok kielemzéséhez? Ahhoz, hogy összevessék a fegyveren talált mintával?
– A fegyver gyártási száma alapján gyorsabb eredményre jutunk – felelte. – Eh-
hez elegendő lehet akár egyetlen telefonhívás is. A ballisztikai vizsgálatnak semmi
akadálya. Dead Ed házában ugyanis megtaláltuk a töltényhüvelyeket. Everett pedig
akár álmában is kiértékeli nekem… Ha az órámra pillantok, talán éppen erre lesz
szüksége szegénynek. Na és hogy mi a helyzet a vérrel? A laboránsok reggelre már
produkálhatnak hozzávetőlegesen pontos eredményt. Talán még ennél korábban is.
Akár már ma éjjel. Feltéve, hogy igazán érdekeltek a gyors munkában.
– Na és a DNS-vizsgálat?
– Az hetekig, sőt akár hónapokig is eltarthat – felelte.
– Miért nem állsz neki telefonálni a fegyver gyártási száma miatt? A bizonytalan-
ság senkinek se tesz jót szerintem.
– Na igen. Igazad van.
Elindult az ajtó felé, aztán néhány másodpercre mégis megállt, hogy összegezze,
mit is látott Merritt szobájában.
– Rend van a szobában – állapította meg. – Rendszerető gyerekre vall. Ez az
egész történet sehogy sem akar összeállni a fejemben.
– Számomra is érthetetlen. Úgyhogy egyetértek veled.
Nincsenek illúzióim a tinédzserekkel kapcsolatban, és sohasem feltételeztem ró-
luk, hogy rendezetten éljenek, de Sam ebben a helyzetben mégiscsak egy tizenéves
lány nagybátyja volt, nem pedig egy zsaru. Vagyis megnyugtató szavakat és vigasz-
talást várt tőlem, nem ötleteket vagy tanácsot.
Épp akkortájt kezdett járni a rendelőmbe egy tüneményes tizenkilenc éves lány,
aki súlyos táplálkozási zavarokkal küzdött. És a múlt héten egyszer csak mesélni
kezdett nekem arról, hogy két éven át rendszeresen molesztálta az unokaöccsét,
amikor még fiatalabb volt. Először el sem akartam hinni, amit mondott. Hogy egy
ilyen helyes, kedves, törékeny lány egy rokon gyereket molesztáljon? Olyan meg-
döbbentő volt ez a vallomás számomra, mintha Teréz anyáról egyik napról a másik-
ra kiderülne, hogy valaha közönséges utcalány volt.
Sokat gondoltam erre a lányra az utóbbi időben, mint ahogy Merrittre is. De ezt
nem árultam el Samnek. Ő ugyanis azt akarta hinni, hogy Merritt rendes és jóravaló
gyermek. Még hogy bármi köze lehetne Dead Ed halálához?
Most valószínűleg ez volt a legjobb, amit mondhattam neki és amit tehettem.
Odakint Sam megállt a pihenőnél, a lépcső végén.

STEPHEN WHITE 79 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem tudom, hogy megfogadják-e majd a tanácsomat – kezdte fejtegetni. –
Mármint John és Brenda. Úgyhogy arra kérlek, ha kiderülne, hogy ez a fegyver az,
amit a másik ügyben kerestünk, te próbáld meg rábeszélni őket arra, hogy azonnal
hívják fel Cozier Maitlint. Már eddig is túl nagy pszichés nyomás nehezedett rájuk, és
nem hiszem, hogy képesek lennének hideg fejjel gondolkodni. Semmiképp sem sze-
retném, ha olyasmit tennének, amivel csak még nagyobb veszélybe sodorják ezt a
gyereket. Maitlin pontosan tudja majd, mit kell tennie. Cozier Maitlin… Megjegyezted
a nevét, ugye?
– Persze, és azt is értem, mit akarsz ezzel mondani, Sam.
A barátom előbb hátat fordított nekem, majd megjegyezte:
– Én nem vagyok hivatásos tanácsadó.
– Tudom, Sam. Szerintem is az a legjobb döntés ebben a helyzetben, ha felhívják
Coziert. Én is felfogtam, mi minden forog kockán.
– Nem, te ezt még nem tudhatod, Alan. Halvány fogalmad sem lehet róla.

12. fejezet
C ozier Maitlin saját fekete BMW-jével érkezett, megelőzve a boulderi rendőrségtől
kért erősítést. Én odakint a kocsibeállónál találkoztam össze vele. Mint kiderült,
igencsak alulbecsültem azokat a bonyodalmakat, amelyek az új ügyfél helyzetéből
adódhatnak majd. Cozier magas volt, valósággal fölém tornyosult. Néhány hónappal
korábban az én ügyvédem is ő volt egy rövid ideig, és úgy éreztem, azalatt a pár óra
alatt, amelyet eltöltöttem már vele, nagyjából sikerült megismernem. Azt azonban
képtelen voltam megszokni, hogy több mint egy fejjel magasabb nálam. Én is meg-
haladom ugyan a 180 cm-t, de Cozier társaságában mindig alacsonynak éreztem
magam. És ő ki is használta a magasságából fakadó előnyöket, amikor befolyásolni
akart valakit. Miután röviden ismertettem vele az esti fejleményeket, szemlátomást
ideges lett amiatt, amit tettem, és a véleményét egy pillanatig se rejtette véka alá.
– Ahhoz képest, hogy mire gyanakszol, meggondolatlanul cselekedtél. Először is
engem kellett volna felhívnod, nem pedig Sam Purdyt… – figyelmeztetett.
– De ő a családhoz tartozik, Cozy…
– Nem érdekel. Sam akkor is csak egy rendőr, és mivel a hívásodra érkezett ide a
házba, most már nincs mire hivatkoznom. Gyakorlatilag bármelyik zsaru beteheti ide
a lábát, aki csak akar, és a rendőrségnek sincs szüksége külön házkutatási enge-
délyre ahhoz, hogy körülszaglásszanak odabent. Persze előbb-utóbb így is, úgy is
bejutottak volna, de ezzel elszalasztottunk egy jó esélyt arra, hogy együttműködőnek
tűnhessünk a szemükben…
– Brenda és én is együttműködőek vagyunk. Hiszen azonnal értesítettük a rend-
őrséget.
Úgy tűnt, azt fontolgatja magában, vajon érdemes-e ennél is alaposabb leckét
adnia most nekem, miközben a bejárati ajtót figyelte.
– És hol van ő? Úgy értem, az édesanya. Remélem, nem beszélget Sammel
vagy bárki mással.

STEPHEN WHITE 80 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem hinném. Sam az emeleten van, és rajta kívül senki sincs még itt. Bár egy
kissé megviselték a történtek, az asszony intelligens, és felfogta, mi történik. Oda-
bent vár a nappaliban. Én javasoltam neki, hogy senkivel se álljon szóba, amíg te
ide nem érsz, és nem beszélsz vele. Sam is hallotta, amikor ezt tanácsoltam neki, és
ő is azt mondta, ez a legjobb, amit tehet ebben a helyzetben.
A hangja azt jelezte, erre egy kissé megenyhült irányomban.
– Remek. Legalább tanultál valamit a tavaly őszi kis kalandunkból. Hogy Sam
Purdy is ezt tanácsolta volna neki? Igazán? Arra kérte, hogy ne beszéljen? Tudod,
ezt azért elég nehéz elhinni róla.
– Merritt az unokahúga, Cozy – magyaráztam. – És egyébként is elég bonyolultak
a családi viszonyaik. És a helyzet is komplikált. Sam aggódik a kislány miatt. És bár
azt hiszem, nem szeretné, hogy mások is értesüljenek erről, de ő volt az, aki ra-
gaszkodott hozzá, hogy beszéljem rá Brendát, hívjon fel téged.
– Ezt még egy ideig emésztenem kell. Tapasztalataim szerint ugyanis a zsaruk
többsége mindig is elsősorban zsaru marad. Legfeljebb másodsorban lehet nagybá-
csi.
Elindult a ház bejárati ajtaja felé, aztán váratlanul egészen ellágyult, és gyöngéd
hangon megkérdezte tőlem:
– Hogy van Lauren?
– A rokonaihoz utazott látogatóba. Nemrég megbetegedett az édesanyja. De
egyébként viszonylag jól van. És kösz az érdeklődést.
Jó hangosan kopogtattam a bejárati ajtón, aztán benyitottam.
– Szoktál még randevúzni Adrienne-nel? – kérdeztem közben. Tudtam, hogy
„igen” a válasz, de szerettem volna látni, hogyan reagál a kérdésemre, és azért is
muszáj volt kérdeznem tőle valami személyeset, mert továbbra is nehezen viseltem,
ha Lauren egészségi állapota felől érdeklődtek az ismerőseink.
Cozy megtorpant, mielőtt belépett volna az ajtón.
– Igen, szoktam találkozni a kis doktornővel. Folyamatos meglepetés vele lenni.
Minden egyes alkalom olyan, mintha… ejtőernyős ugrást hajtanék végre az éjsza-
kában. Az ember sohasem tudhatja, mit fedez fel vele legközelebb. Szórakoztató te-
remtés, annyi szent.
Csak ekkor lépett be az ajtón.
– Nem mutathatnád meg nekem te magad, hogy mit találtatok? – kérdezte. – És
bemutathatnál a kis ügyfelem édesanyjának is…
Végighaladtunk a keskeny folyosón, aztán befordultunk a nappaliba, és Brenda
előtt megállva azt mondtam:
– Az úr Cozier Maitlin, a hölgy pedig Brenda Strait. Brenda, Cozier az az ügyvéd,
akiről beszéltünk.
Fáradt voltam már ekkor, amit az is bizonyít, hogy meg se fordult a fejemben,
Cozy ismerheti Brendát a híradóból. De most az arcán láttam, hogy bizonyára rend-
szeres nézője a Channel 7 adásainak, mert rögtön felismerte őt.
Hangjában némi feddéssel, amely nekem szólt, azt mondta:
– Alan… vagyis dr. Gregory csak a családnevét említette, amikor telefonon be-
széltünk. Nem tudtam, hogy önről van szó, és így arra sem gondoltam, mekkora
stressznek van kitéve az utóbbi időben. Ugye ön annak a kislánynak az édesanyja
is, aki olyan súlyos beteg…

STEPHEN WHITE 81 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Igen. Én vagyok Chaney édesanyja – felelte Brenda. – De mit változtatott volna
a helyzeten az, Mr. Maitlin, ha már korábban is tudta volna, hogy ki vagyok?
– Szeretek felkészülten találkozni az ügyfeleimmel, Ms. Strait – hangzott az ügy-
véd válasza. – Bármilyen helyzetről legyen is szó. Ez minden. Nagyon sajnálom a
kislányát, és önöket is a tortúra miatt, aminek a biztosító miatt vannak kitéve. És
most emiatt az újabb… bonyodalom miatt is.
Furcsállottam, hogy Brenda ilyen hallgatag lett Maitlin jelenlétében. Úgy láttam,
mintha magában mérlegelné Maitlin képességeit.
– Önnek vannak gyermekei, Mr. Maitlin? – kérdezte végül.
– Nem, nincsenek. De a volt feleségem az új házasságában ikreket szült, és ők
nagyon közel állnak hozzám. Mindazonáltal el sem tudom képzelni, mi mindenen
mehetett keresztül.
– Tudja, ezt én magam sem vagyok képes felfogni egyelőre – felelte Brenda.
Cozy pedig így folytatta:
– Szeretnék körülnézni egy kicsit a házban, mielőtt megbeszéljük a továbbiakat.
Remélem, ez elfogadható az ön számára. Arra kérem, ha időközben bárki is ideér-
kezne, és szeretne beszélni önnel, mondja azt az illetőnek, hogy az én tanácsomra
egyelőre csak az én jelenlétemben hajlandó erre.
– Rendben van, Mr. Maitlin.
– Nos akkor, Alan?
Azon tűnődtem közben, vajon hová tűnhetett Sam. Cozy és én odafent, Merritt
szobájában találtunk rá. Zsebre dugott kézzel járkált, alaposan szemügyre véve a
szoba legapróbb részleteit is.
– Sam – mondtam, amikor beléptem. – Megérkezett Cozy Maitlin.
Nem köszönt neki, és még csak felénk se fordult, hogy a szemébe nézzen az
ügyvédnek, amikor azt mondta:
– Tartsa vissza a lélegzetét, ügyvéd úr… Engem idehívtak, nem pedig kéretlenül
tévedtem ide.
– Üdv, Sam. Felesleges mentegetőznie. Mit talált?
Sam végre hajlandó volt felénk fordulni, úgy láttam, legalább öt apró lépéssel ol-
dotta meg a műveletet, hogy megtegye a 180 fokos fordulatot. Nem tudtam eldönte-
ni, hajlandó lesz-e az együttműködésre, vagy úgy döntött, inkább a maga feje után
megy. Én most egyik lehetőségre sem mertem volna fogadást kötni. Azt mondta:
– Alan mesélt önnek a véres holmikról? Hát itt vannak. De kérem, ne nyúljon hoz-
zá semmihez.
Közben a műanyag ládára mutatott, amely felnyitva állt a padlón.
– A fegyver a fürdőszobában van, az ajtó mögötti szekrényben – mutatott Sam a
másik irányba. – Az érintési tilalom természetesen arra is vonatkozik.
A távolból közeledő járművek motorzúgását hallottam. Hamarosan meg is érkez-
tek, amit ajtócsapódások jeleztek gyors egymásutánban.
– Ezek a fiúk lesznek az őrsről – állapította meg Sam.
– Mi tartott ilyen sokáig?
– Nyilván a házkutatási engedély megszerzése. Ez az ügy nem tartozhat rám,
tudja, Maitlin? Ma nem is voltam szolgálatban, és különben is… rokoni kapcsolatban
állok a ház lakóival, úgyhogy biztosan valaki mást bíznak meg a nyomozás vezeté-
sével.
– Hát persze – bólintottam. – És talán azt is tudod már, hogy ki lesz az?

STEPHEN WHITE 82 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem, de hamarosan kiderül. Attól is függ, hogy miféle vérmintát találnak itt. Ha
az, amit keresünk, akkor ezt az ügyet nyilván együtt kezelik majd Dead Edével.
– Visszahívtak már a fegyver gyártási száma miatt, Sam? – érdeklődtem.
Cozy ekkor hajolt csak oda a véres holmik fölé. Leguggolt a láda mellé, és miután
alaposan szemügyre vette a tartalmát, felemelte a fejét, úgy nézett Samre, várva a
válaszát, úgy tűnt, számára egyelőre semmit sem jelentett Dead Ed nevének említé-
se.
Biztos voltam abban, hogy Cozy már több tucat kérdést megfogalmazott magá-
ban a látottakra vonatkozóan, és az önfegyelme őszintén meglepett Odalent ekkor
nyílt a bejárati ajtó. Hallottam, amint egy hang azt mondja:
– A rendőrségtől jöttünk.
Amire ez volt Brenda válasza:
– Jöjjenek be! Brenda Strait vagyok.
Ez pedig a Strait Edge című rovatom, tettem hozzá gondolatban.
Sam, Cozy és én még mindig Merritt szobájában tartózkodtunk. Sam a fürdőszo-
ba felé pillantott, és kétszer is bólintott, majd azt mondta:
– Mindjárt fel kell hoznom őket ide. És nektek igazság szerint nem is volna sza-
bad itt lennetek. Az őrmestertől alapos fejmosást kapok, mert elmulasztottam lepe-
csételni a szobát.
Éreztem, hogy tőlem várja, jelezzem, hogy felfogtam, milyen kényes helyzetben
van, így hát bólintottam. Cozy egyetlen szóval megállította:
– Nyomozó úr…
– Igen?
– Köszönöm, hogy tájékoztatott bennünket.
Sam felkapta a fejét.
– Ugyan már, igazán szóra sem érdemes, Mr. Maitlin. És ezt most szó szerint ér-
tettem. Kérem, egy szóval se említse mások előtt. Remélem, nem kerülök olyan
helyzetbe, hogy megbánjam, amit tettem.
Sam már elindult lefelé a lépcsőn, amikor Cozy felé fordultam.
– Sam szerint ez a fegyver nagy valószínűséggel az, amelyet egy másik ügyben
keresnek, Cozy. Azé a férfié, akit Sam említett az imént. Dead Edről van szó. Olvas-
tál róla talán? A hétvégén lőtték agyon a saját házában. Edward Robilio az igazi ne-
ve, és orvos.
Cozy türelmetlenül válaszolt.
– Igen, igen, tudom, kiről van szó. De Edward Robiliót orvosnak nevezni pont
olyan, mint Bili Gatest programozóként emlegetni. Ha ez a kölyök… bocsánat, mi is
a neve? Merrill?
– Merritt.
– Szóval, ha Merrittnek bármi köze van ahhoz az ügyhöz, márpedig a jelek szerint
Sam szinte biztos abban, hogy így van, akkor… azonnal el kell mennem a kórházba,
vagy legalább odaküldenem valakit, hogy mondja meg a kislánynak, senkivel se áll-
jon szóba. Mert ez az ügy pillanatokon belül igencsak kényessé és bonyolulttá válik.
– Miért gondolod, hogy így lesz?
– Éppenséggel Edward Robilio miatt – felelte. – Ő alapította a MedExcelt úgy tíz,
tizenegy évvel ezelőtt. És azóta a cég jelentős betegbiztosítóvá lépett elő ebben a
körzetben azóta. Sőt, a Kaiser mellett valószínűleg ez a legnagyobb ilyen profilú

STEPHEN WHITE 83 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

magánbiztosító az egész államban. Több tízmillió dollárt ér a cég, ha az örökösök
meg akarnak válni tőle.
– Nekem eddig fogalmam sem volt arról, hogy ilyen fontos ember. Azt hallottam
ugyan, hogy valami köze van a biztosító szakmához, de nem szoktam odafigyelni ef-
féle részletekre.
– Mi, ügyvédek azonban kénytelenek vagyunk ezt tenni.
– Nos, ami azt illeti, nem hiszem, hogy különösebben aggódnunk kellene amiatt,
hogy Merritt esetleg kikotyog valamit, amit nem kellene, Cozy. Jelenleg legalábbis
biztosan így van.
– De hiszen azt mondtad, már felépülőben van, nem? Ha egyszer visszanyerte
az eszméletét, akkor beszélni is tud. Vagy talán tévedek?
– Nem. Nem erről van szó. Merritt magához tért, ez tény. De akkor sem kell ag-
gódnod amiatt, hogy elmond valamit valakinek…
– Miért nem?
– Kérlek, csak fogadd el egyszerűen tényként, hogy így van.
– Talán megnémult? – kérdezte félig tréfásan.
Elkaptam róla a tekintetemet, mire ő még egyszer megkérdezte tőlem:
– Úgy értsem, néma? Vagy csak nem hajlandó beszélni?
– Mindössze annyit mondhatok neked, hogy a szó fizikai értelmében véve képes
a beszédre.
– De nem hajlandó beszélni? Talán némasági fogadalmat tett?
Erre én is hallgatásba burkolóztam, mint ahogyan a páciensem is.
– Egy szót se szól? – kérdezte Cozy, majd a homlokát ráncolva így folytatta: –
Édes istenem, micsoda ajándék ez nekem a sorstól! Mindig is ilyen ideális ügyfélről
álmodoztam…

C ozyval az én Land Cruiseremben ültünk, és a városban autóztunk, ő kérdezge-

tett engem közben, én pedig hol válaszoltam, hol meg hallgattam. A kórházban a fo-
lyosón várakozott, míg én bementem Merritt szobájába. Ez alkalommal sárga nad-
rág volt rajta, fehér zokni és egy póló, amelyen az „Xplosion” felirat díszelgett. Meg-
emelte az ágy fejrészét, így az most körülbelül 45 fokos szögben állt, és a Channel 2
nemrég kezdődött kilencórás híradóját nézte a tévében. A takarón, a lábfeje mellett
egy egész halom napilap hevert.
Elnézést kértem a nővértől, aki ügyeletet tartott mellette, és úgy láttam, kimondot-
tan örült annak, hogy egy kis időre távozhat innen.
– Szia, Merritt. Ne haragudj, hogy nem értesítettelek előre arról, hogy meglátogat-
lak. Megengeded, hogy leüljek?
A válasznak szánt vállrándítást önkényesen úgy értelmeztem, ahogy az kedve-
zőbb volt nekem, vagyis mintha „igen”-t mondott volna. Arra a székre ültem le végül,
amelyen az ügyeletes nővér szokott helyet foglalni. Kényelmesnek bizonyult, és mi-
vel kimerült voltam, ezt a körülményt nagyra értékeltem.
Még mielőtt ismét megszólalhattam volna, Merritt azzal lepett meg, hogy felállt.
Eddig még egyszer sem láttam őt állva, így csak most mérhettem fel a magassá-
gát. Úgy pattantam fel a székről, mintha épp most vizsgáznék etikettből, ő meg csak
állt, zavartan, alig karnyújtásnyi távolságra tőlem. És mindketten csak ekkor, egy-

STEPHEN WHITE 84 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

szerre döbbentünk rá, hogy elállom az útját a fürdőszoba felé. Ez kitűnő alkalom lett
volna arra, hogy megszólaljon, hogy legalább annyit mondjon: – Álljon félre az
utamból, kérem.
Persze mondhatott volna bármi mást, amivel végre megszegi a hallgatását, de
nem így történt. Csak a fürdőszobába vezető ajtóra mutatott, én pedig ekkor döb-
bentem rá, azt gondolja rólam, azért ültem le éppen ide, hogy elzárjam előle a me-
nekülés útvonalát. Elvörösödtem szégyenemben, és odébbálltam, hogy továbbme-
hessen. Besietett a fürdőszobába, és gondosan magára zárta az ajtót.
Merritt kifejezetten magas volt. Amikor elhaladt mellettem, rádöbbentem, hogy bár
néhány centivel alacsonyabb még nálam, a lába aránytalanul hosszú a felsőtest-
éhez képest, ami azt jelenti, még jócskán fog nőni. Olyan széles volt a válla, mint az
úszóké, a melle kicsi és feszes, a csípője és a feneke pedig talán csak mostanában
kezdett nőiesre gömbölyödni. Olyan érzés volt őt látni, mint a szokatlanul nagy tap-
panccsal rendelkező kölyökkutyákat, és gyors fejszámolás után arra az eredményre
jutottam, mire a felsőteste is arányosan megnyúlik, a magassága könnyűszerrel el-
érheti akár az egy méter kilencvenet is.
A víz zubogása jelezte, hogy lehúzta a vécét, azután megnyitotta a mosdó csap-
ját. Amikor kilépett a fürdőszoba ajtaján, mindössze futó pillantást vetett rám. Egyet-
len lépest tett csupán felém, mire én ösztönösen is hátráltam egyet. Merritt mögött
ekkor feltűnt Cozy Maitlin alakja az ajtóban. Előbb új ügyfele hátára mutatott, majd
pedig a karórájára bökött. Miután Merritt visszatelepedett az ágyra, közelebb húztam
hozzá a székemet.
– Merritt, van valami, amit el kell mondanom neked – ezzel kezdtem. – Nagyon
fontos. Kérlek szépen, kikapcsolnád a tévét egy kis időre?
Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy akaratomon kívül – és teljesen felesle-
gesen – máris pánikot keltettem benne. Láttam a rémületet a tekintetében, aztán
ugyanezt az érzést kiülni az arcára is. Bizonyára azt hitte, a kishúgáról hoztam hírt
neki. Amikor nyugodt volt, a szája kissé szétnyílt, most azonban egészen keskenyre
préselődtek ajkai, és nyelt egy nagyot idegességében. Vártam egy kis ideig, majd
így folytattam:
– Nem, most nem a húgodról van szó.
Kissé megemelte erre az állát, majd vett egy mély lélegzetet. A vállát előreejtette,
de szemlátomást továbbra sem nyugodott meg. Azt kívántam magamban, bárcsak
jobban odafigyeltem volna annak idején a főiskolán, amikor a tanáraim a testbeszéd
értelmezéséről tartottak előadást.
– A tévé, Merritt… – figyelmeztettem. – Kérlek szépen.
Engedelmesen megnyomta a gombot amellyel elnémította a készüléket, de a kép
továbbra is látható volt. Egyfajta kompromisszumos megoldás volt ez a részéről, és
én ekkor ezt is elég biztató jelnek véltem.
– Édesanyád ma este… néhány órával ezelőtt arra kért engem, hogy menjek el
hozzátok. A nevelőapád most Denverben van a húgodnál, és a mamád nem akarta
felidegesíteni őt ezzel. Azért kért engem arra, hogy menjek oda, mert… mert az
ágyad alatt talált egy műanyag ládát, amiben véres ruhadarabok és cipők vannak.
És egyedül nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Azt akarta, hogy valaki más is lássa
rajta kívül…
Kis híján elnevettem magam Merritt arckifejezését látva – leplezetlen ingerültsé-
get és dühöt fejezett ki, miközben én igyekeztem minél tapintatosabban közölni vele
a komor tényeket. Találgathattam hát, hogy mire véljem ezt a reakciót, és az tűnt a
legvalószínűbbnek, hogy dühítette az, hogy az anyja kutatott a szobájában, a holmi-

STEPHEN WHITE 85 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

ja között. A véres ruhák megtalálásának ténye ehhez képest másodlagos vagy ép-
penséggel lényegtelen volt az ő felfogása szerint.
– És ez még nem minden, Merritt – folytattam. – Miután én is felmentem a szo-
bádba vele, beléptem a fürdőszobába, hogy ott is körülnézzek, és egy fegyvert talál-
tam a mosdó melletti szekrényben, a törülközők tetején.
Ekkor kissé eltátotta a száját, és ráncolni kezdte apró, fitos orrát, melynek hegye
legfeljebb akkora lehetett, mint az én kisujjamé, és számomra érthetetlen módon
csettintett egyet a nyelvével a szájpadlása hátsó részében, mintha csak ezt kérdezte
volna:
– Mit mondott? Mit talált?
Ebből nyilvánvaló volt számomra, mennyire meglepődött.
– Édesanyád és én beszélgettünk arról, hogy mitévők legyünk ezek után. Aztán a
nagybátyád, Sam is átjött. Édesanyád kérte, hogy így legyen.
Ezt hallva még tágabbra nyílt a szája, és a szeme is elkerekedett. Igaz, már lát-
tam őt így reagálni egy hírre.
– Eredetileg az én ötletem volt, hogy hívjuk fel Samet, a nagybátyádat – magya-
rázkodtam.
Erre forgatni kezdte a szemét.
– Sam is felment a szobádba, hogy körülnézzen – folytattam. – Szemügyre vette
a ruháidat és a fegyvert is. Aztán felhívta a kollégáit a rendőrségen, akik kiderítették,
hogy a fegyver gyártási száma megegyezik egy olyan fegyverével, amely egy gyil-
kosság helyszínéről tűnt el. Ez a gyilkosság a múlt héten történt Boulderben. És
most mindannyian attól félünk, hogy te valamilyen módon belekeveredtél ebbe az
ügybe.
Merritt arca egészen megnyúlt ekkorra a szomorúságtól. Úgy láttam, mintha egy
bátortalan mosolyt próbált volna erőltetni magára, csakhogy a szája sarka éppen-
séggel nem felfelé húzódott, hanem lefelé görbült. De még így is ez volt az a mimi-
ka, ami a leginkább hasonlított a mosolyra azok közül, amiket láttam tőle ez idáig.
– A rendőrök most is ott vannak a házatokban – folytattam. – Megvizsgálják a vé-
res ruhadarabokat és a fegyvert. És bizonyára keresni fognak még más bizonyítéko-
kat is. A nagybátyád, Sam és az édesanyád és én… arra gondoltunk, hogy… amiatt,
amit ott találtunk, még bajba kerülhetsz, és mielőbb szükséged lehet egy ügyvédre.
Sam azt javasolta, akit a legjobbnak tartanak az egész városban, és ő most itt van
velem. Odakint vár a folyosón. És nagyon szeretne megismerkedni veled. Cozier
Maitlin a neve. És biztosan nincs kifogása az ellen, ha te is csak Cozynak szólítod
őt.
Merritt egy kissé előrehajolt, hogy láthassa azt a magas férfit, aki az ajtó előtt, a
folyosón álldogált. Olyan gyanakvóan méricskélte, mintha új osztálytársa érkezett
volna, akit most lát életében először. A bal keze mutatóujjával megnyomta a gombot,
amellyel lejjebb engedte az ágy fejrészét, és így lassan ő maga is eltűnt Cozy szeme
elől. Amint ismét vízszintes helyzetbe került az ágya, elhelyezkedett benne, mégpe-
dig úgy, hogy hátat fordítson nekem. Így az ablakkal és a fallal került szembe. Lát-
tam, hogy hosszú hátizmain apró remegések futnak végig, ami számomra egyértel-
műen azt jelezte, hogy a sírás kerülgeti.
– Merritt, mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked mindenben, amiben csak le-
het – próbáltam érvelni.
Máris hallani véltem a visszafojtott zokogás első rohamait.

STEPHEN WHITE 86 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ha nincs ellenedre, most behívom hozzád Mr. Maitlint – folytattam. – Nagyon
szeretne beszélni veled a történtekről. Szüksége van a segítségedre, Merritt, külön-
ben semmit sem fog érteni ebből az egészből.
Nem adta jelét nemtetszésének vagy tiltakozásának, így hát felálltam, és az ajtó-
hoz mentem, majd kiszóltam:
– Cozy, gyere be, kérlek!
Maitlin belépett az ajtón, és odament az ágyhoz, én pedig bemutattam őket egy-
másnak:
– Ő Merritt Strait, Cozy, ez az úr pedig Cozier Maitlin, Merritt. Cozy leguggolt a
lány ágya mellett, és olyan gyöngéd hangon szólt hozzá, amit még sohasem hallot-
tam tőle.
– Szia, Merritt. Én ügyvéd vagyok. Tudod, úgy tűnik, a rendőrök szerint bajban
vagy, akár elkövettél valamit, akár nem. És én szeretnék segíteni neked.
Merritt felzokogott válasz helyett.
– Alan, azaz dr. Gregory már figyelmeztetett engem arra, hogy az utóbbi néhány
napban nem voltál valami beszédes kedvedben. De most nagyon komoly a helyzet.
És remélem, hajlandó vagy meggondolni magad, és ha mással nem is, de velem
legalább szóba állsz majd.
Cozy és én is feszült figyelemmel vártuk, hátha látjuk valamilyen jelét rajta annak,
hogy legalább hallja és érti, amit mondott neki. De ha Merritt fontolgatta is magában
a másik lehetőséget, ezt sikerült tökéletesen eltitkolnia előlünk.
– Rendben van. Még ha furcsának tűnik is ebben a helyzetben, én most arra kér-
lek, értsd meg, fontos az, hogy senkivel se beszélj, az ügyvédedet és az orvosaidat
kivéve. Nagyon valószínű, hogy még ma este meglátogat téged valaki a rendőrség-
től. Ha nincs ellenedre, én mint az ügyvéded értesítem őket arról, hogy úgy döntöttél,
nem válaszolsz a kérdéseikre. Nem is vagy köteles ezt megtenni. Úgy látom, nem
esik majd nehezedre teljesíteni a kérésemet, hogy hallgass. De van még valami más
is, amit el kell mondanom neked. Számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy letar-
tóztatnak vagy vallatóra fognak majd egy Edward Robilio nevű férfi meggyilkolása
ügyében. Orvos volt ez a bizonyos illető…
Várt egy kis ideig, hátha a lány reagál valamilyen módon a halott férfi nevének
hallatára. De nem így történt. Lehet, hogy semmit sem jelentett dr. Robilio
Merrittnek, mint ahogy az is, hogy nem érte váratlanul a dolog.
– Amennyiben erre sor kerülne – folytatta Cozy −, remélem, hogy a rendőrök elő-
zékenyen viselkednek majd veled, időben értesítenek engem, és lehetővé teszik azt
is, hogy mindig legyen melletted valaki, de erre sajnos semmi sem kötelezi őket. Ha
az orvosaid beleegyeznek, a rendőrök el is vihetnek téged a kórházból egy időre. Ne
felejtsd el, bármi történjék veled, jogodban áll hallgatni. És mint már említettem, örül-
nék annak, ha élnél a hallgatás jogával. Szeretnéd, hogy elmondjam neked, mire
kell számítanod, ha mégis egyedül kell végigcsinálnod ezt az egészet?
Merritt mozdulatlanul hallgatta, akár egy szobor.
A kérdésekre adott válasza a hallgatás volt, és ezzel némi mozgásteret biztosított
a kérdezőinek. Cozy elmondta neki, mire kell számítania, majd megkérdezte:
– Nincs ellenedre, ha dr. Gregory és én megbeszéljük egymással, hogyan látjuk a
helyzetedet?
Számomra ugyancsak meglepő volt, hogy Merritt ezt egy bólintással nyugtázta.
Azután megmozdította hosszú, vékony karját is, hogy feljebb húzza magán a kórházi
takarót, egészen a derekáig.

STEPHEN WHITE 87 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Merritt, az édesanyád és én hamarosan ismét meglátogatunk téged – kezdtem.
– Amint a rendőrök végeznek nálatok a házkutatással. Édesanyád nagyon aggódik
miattad. Szeretnéd, hogy itt maradjak melletted, míg meg nem érkezik?
Úgy éreztem, lehetőséget kell adnom neki arra, hogy az eddigieknél árnyaltabban
is kifejezhesse a véleményét.
– Ha semmilyen módon nem reagálsz, úgy tekintem, mintha igent mondtál volna
a kérdésemre… Vagyis úgy veszem, azt szeretnéd, hogy maradjak itt melletted ad-
dig, amíg ő meg nem érkezik.
Erre határozottan megrázta a fejét, jóllehet továbbra sem nézett ránk és a többi
testrésze sem mozdult. Ezzel utamra bocsátott. Én pedig anélkül, hogy előre végig-
gondoltam volna a következményeket, óvatosan kinyújtottam az egyik kezemet felé,
és megérintettem a felkarját.
– Jó éjt! – búcsúztam. – Holnap ismét eljövök hozzád.
– Jó éjszakát, Merritt – mondta Cozy, majd hozzátette: – Mindent megteszünk ér-
ted, amit csak lehet.

O dakint a folyosón, Merritt szobája előtt megálltam, és intettem a nővérnek, hogy

jöjjön vissza. Úgy is tett. Közvetlenül az ajtó mellett állva vártam rá, ahonnan még
láthattam a mozdulatlan lányt, és azt is észrevettem volna, ha csak megmoccan. A
nővér csak ennyit kérdezett tőlem, amikor odaért mellém:
– Nos?
– Sajnos történt egy s más nemrégiben, ami miatt sokkal rosszabb a helyzet, mint
egy órával ezelőtt volt. És emiatt még nagyobbnak érzem annak a kockázatát, hogy
megismételheti az öngyilkossági kísérletet. Nem szeretném, ha megbántódna, de én
is tisztában vagyok azzal, mennyire unalmas lehet huszonnégy órán át üldögélni az
ágya mellett. Ugyanakkor arra kérem, vegye még annál is komolyabban a munkáját,
mint eddig bármikor. Lehet, hogy ezen múlik most ennek a lánynak az élete.
A nővér nyelt egyet. Olyan érzés lehetett ez neki, mint amikor egy utas arról érte-
sül, hogy noha eddig is a robotpilóta vezette a repülőt, amelyen utazik, most már le
kellett állítani a vészhajtóművet, mert annak további működtetése még az eddiginél
is kockázatosabbnak bizonyult.
– Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb környezet egy kislánynak, aki öngyil-
kosságot kísérelt meg, doktor úr – közölte. – Nem vihetnék át valahová máshová?
– Tökéletesen igaza van, szerintem sem ez a legjobb hely számára. De most itt
van. Még ma igyekszem intézkedni arról, hogy szállítsák át egy pszichiátriára. De ön
is tudja, hogy ez nem megy valami gyorsan, időbe telik, mire megadják rá az enge-
délyt, és még akkor sem biztos, hogy rögtön akad is a számára egy szabad ágy.
– És ugye szól a személyzet többi tagjának is, hogy a segítségemre legyenek,
amennyiben ez szükséges?
– Hát persze – feleltem.
A nővér azzal ismét elfoglalta helyét az ágy melletti széken.
– Te hogyan értelmezed mindezt? – kérdezte Cozy.
– Sehogyan – feleltem.
– Az meg hogy lehet? Azt hittem, abból áll a munkád, hogy folyton-folyvást értel-
mezni próbálod az emberek megnyilvánulásait.

STEPHEN WHITE 88 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nézd, Cozy, Merritt napok óta rossz idegállapotban van. Most még jobban fel-
zaklatták az események, ez nyilvánvaló. Na de mi okozta ezt? Az, ami a húgával tör-
ténik? Vagy az, hogy előkerültek a véres holmik? A fegyver? Az borította ki, hogy
megtudta, az anyja átkutatta a szobáját? Vagy az a tény, hogy akár le is tartóztathat-
ják még ma este egy gyilkosság elkövetésének alapos gyanújával? Én azt sem tar-
tom kizártnak, hogy mindezeknek még mindig semmi közük ahhoz, ami miatt be-
szedte azt a rengeteg gyógyszert. Egyelőre fogalmunk sincs a valódi indítékról. Per-
sze lehet, hogy csak azért tette, mert úgy érezte, az utóbbi időben nem fogták elég
gyakran a kezét a szülei. Ha neked van valamilyen elképzelésed a motivációjára vo-
natkozóan, vagy akár arra is, hogy miért hallgat, kérlek, áruld el nekem is, mert hal-
vány fogalmam sincs arról, mi lehet a válasz ezekre a kérdésekre.
– Én csak egy ügyvéd vagyok, Alan, de az eddigiek alapján nekem úgy tűnik, az
időzítés azt jelzi, hogy az öngyilkossági kísérletének valószínűleg köze van ahhoz,
hogy valamilyen módon belekeveredett Edward Robilio meggyilkolásába. Vagy ne-
ked más a véleményed?
Képtelen voltam szabadulni a látottaktól – attól, ahogyan Merritt reagált arra, ami-
kor elmeséltem neki, hogy megtaláltuk a véres ruhákat és a fegyvert.
– Nem voltál végig ott velem, Cozy – mondtam. – Nekem úgy tűnt, mintha Merritt
jobban aggódna a fegyver, mint a vér miatt. És ha jól értelmezem a helyzetét, még
ennél is jobban dühítette a tény, hogy valaki csak úgy bement a szobájába és átku-
tatta azt.
Fontolóra vette a szavaimat.
– Sajnálom, de az én szempontomból ezeknek a dolgoknak aligha van bármiféle
jelentősége – szögezte le végül. – Nem vagyok meggyőződve arról, hogy így van,
és az sem lehetetlen, hogy rosszul értelmezed a reakcióját. A jóisten a megmondha-
tója, hogy én szinte folyamatosan félreértem az ikreket, márpedig nekik jóformán be
sem áll a szájuk.
– Én sem szeretnék elhamarkodott következtetéseket levonni. Most azonban az a
legfontosabb, hogy mielőbb átvitessem egy zárt intézetbe, a saját biztonsága érde-
kében.
– Úgy érted, átirányítod egy pszichiátriai osztályra?
– Pontosan. Mit gondolsz, lehetséges az, hogy már ma este le akarják tartóztat-
ni?
– Magára a letartóztatásra gondolsz, vagy a rendőrség szándékára vonatkozik a
kérdésed?
– Inkább az előbbi időzítésére.
– Figyelembe véve azt, hogy mi mindenről tudhat máris a hatóság, úgy gondo-
lom, valószínűbb a holnap. Attól tartok, elég alapos indokuk van arra, hogy ezt mi-
hamarabb megtegyék. Azt sem tartom kizártnak, hogy rövid időn belül ideküldenek
egy rendőrt csak azért, hogy addig is szemmel tartsa a lányt. Érted, ugye?
– Persze.
– Na és mi van a családjával? Brenda férje a nevelőapja? Ugye ezt mondtad ko-
rábban? És hol van a vér szerinti apja?
– A család csak nemrég költözött ide a városba… legfeljebb hat hónapja lehet
ennek. Brenda férje, John Trent, vagyis Merritt nevelőapja pszichológus, de szemé-
lyesen még nem ismerem. Egyelőre csak telefonon beszéltem vele. Most minden
szabad idejét Chaney, vagyis a másik kislányuk mellett tölti, aki a denveri gyermek-
kórházban fekszik. Merritt vér szerinti apja valahol a Perzsa-öböl térségében dolgo-

STEPHEN WHITE 89 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

zik egy olajfúrótornyon. Már váltottam vele néhány szót. Azt állította, eljön megláto-
gatni Merrittet, amennyiben a lánya is ezt akarja.
– És ők közel állnak egymáshoz? Úgy értem, apa és lánya?
– Brenda szerint jóban vannak. Baráti viszonyban. Azt is mondta, inkább olyan
neki az apja, mintha inkább a nagybátyja lenne. Merritt azonban, mint ezt már te is
tudod, egy szót sem mondott még róla.
– Sikeres vajon az apa a szakmájában?
– Gondolom, hogy az, de nem tudhatom. Olajfúrómunkás. De miért kérdezed?
– Mert az eddigiek ismeretében valószínűleg igencsak költséges lesz Merritt vé-
delme. És remélem, hogy akad valaki a lány szerettei között, akinek módjában áll
majd kifizetni az ügyvédi tiszteletdíjamat.

13. fejezet
C ozy és én menni készültünk.
– Nem jelent gondot neked, ha most arra kérlek, innen menj tovább taxival a ko-
csidig, Cozy? – kérdeztem. – Mielőtt hazamegyek, le kell bonyolítanom még néhány
telefonhívást a rendelőmből, a hivatalos vonalamról, hogy mielőbb találjak egy ágyat
Merrittnek valamelyik kórház pszichiátriai osztályán. Aztán meg kell írnom a szüksé-
ges orvosi szakvéleményt és kérvényt, hogy ott is biztosítsák számára a huszon-
négy órás felügyeletet.
– Nem gond, majd megoldom – felelte Cozy, majd rövid hallgatás után hozzátet-
te: – Jobban szeretnéd őt valamilyen zárt intézetben látni, ugye?
– Eddig, úgymond, önkéntes alapon feküdt kórházban. Az orvosai igyekeztek mi-
nél tovább itt tartani őt a kezelésre hivatkozva, és abban reménykedtek, hogy előbb-
utóbb majd csak megszólal. De ez nem történt meg. Viszont ennek megvan az az
előnye, hogy legalább nem panaszkodott amiatt, hogy itt tartották.
A magyarázatomat hallgatva Cozy felvonta a szemöldökét.
Arra gondoltam, most, hogy Merritt már az ő ügyfele, nem biztos, hogy örül an-
nak, ha a lány hallgatását elfogadásnak vagy beleegyezésnek értelmezzük, bármiről
legyen is szó.
– Nehéz lesz üres ágyat találni a számára? – kérdezte végül.
– Ezt sohasem tudhatja az ember előre. Ma már sokkal nehezebb elhelyezni egy
tizenéves beteget, mint régebben. És az ő helyzetét tovább nehezíti, hogy Canossát
járhatok a biztosítónál is, mert tőlük is szükség lesz egy beleegyező nyilatkozatra.
De velük legkorábban is csak reggel tudok majd beszélni.
– Amennyiben jól ítélem meg a helyzetet, akkor ezeket a költségeket az állam fe-
dezi. Nem lesz szükséged a biztosító beleegyezésére.
– Remélem, hogy tévedsz, Cozy, ugyanakkor valószínűleg igazad van. Tudod, az
az igazság, nem szívesen látnám Merrittet Fort Loganben, az állami kórházban. Én
egy magánkórházban szeretném elhelyezni őt, úgyhogy megpróbálok helyet találni
neki, még mielőtt letartóztatná a rendőrség. Ha ez sikerül, a bíróság már nem szíve-
sen rendeli el a letartóztatását, hiszen kórházi kezelés alatt áll.

STEPHEN WHITE 90 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És ha Fort Loganbe kerül, akkor is te maradsz a kezelőorvosa?
– Valószínűleg csak konzulensként tarthatom majd vele a kapcsolatot a további-
akban, a kezelését pedig az ottani stáb valamelyik tagjára bízzák.
– Egy állami alkalmazottra?
– Igen. És ez a szakember lehet egészen kiváló is persze, de erre az égvilágon
semmi garancia.
– Hát ez nem valami kecsegtető kilátás. Szívesebben látnálak téged mellette. De
azt hiszem, nem sok időnk van a cselekvésre. Jó esetben is talán tizennyolc óra…
Úgyhogy sok szerencsét hozzá!
Mielőtt távozott volna a kórházból, Cozier Maitlin megcsillogtatta sármos énjét: a
nővérszobába ment, hogy kiosszon néhány névjegyet. Jóformán mindenkinek adott
egyet, aki csak hajlandó volt kinyújtani érte a kezét. Én csak távolról figyeltem ezt a
rítust, és bár nem hallhattam, mit mondott közben az ápolónőknek, biztosra vettem,
hogy igyekszik egyfajta bizalmi hálót szőni Merritt köré, saját karizmatikus szemé-
lyének meggyőző erejét felhasználva gondoskodni a biztonságáról. Nyilván arra
számított, hogy a nővérek és az ápolók jóindulata elég bizalmi tőkének bizonyul
majd ahhoz, hogy jelezzék, ha a rendőrség az ő értesítése nélkül szánja el magát
valamilyen lépésre. Tapasztalatból tudtam, hogy Cozy minden eszközt bevetett, ha
úgy érezte, az ügyfele érdeke ezt diktálja.
Leültem, és már meglehetősen tompa aggyal láttam neki, hogy megírjam az or-
vosi szakvéleményt az öngyilkossági kísérlet megismétlődésének fokozott veszélyé-
ről, azután egy másikat arról, hogy miért kérek hetvenkét órás folyamatos szakápolói
felügyeletet Merritt számára. Amellett érveltem, hogy szükségesnek tartom Merrittet
akár saját akarata ellenére is a kórházban tartani három napon át, mert úgy látom,
ezt indokolttá teszi az állapota, hiszen a lelki kiegyensúlyozatlansága fokozott ve-
szélyt jelenthet önmagára és talán másokra nézve is. Az esetek többségében a het-
venkét óra leteltével már más lehetőségeket is mérlegelhetünk. Ilyen óvintézkedések
mellett már nem kellett attól tartanom, hogy huszonnégy órán belül eljönnek
Merrittért a rendőrök, és akarata ellenére magukkal is viszik, sokkal súlyosabb okok-
ra hivatkozva, mint amilyenek az én szakmai érveim.
Amint végeztem a papírmunkával, telefonálni kezdtem, hogy helyet keressek
Merritt számára valamelyik pszichiátria női vagy gyermekosztályán.
Sam Purdy az én Land Cruiserem motorháztetején üldögélt, amikor távoztam a
kórházból, és elindultam az épület előtti parkoló felé.
Mozdulatlanul várt, és egyetlen kalóriányi energiát sem égetett el, miközben vé-
gighaladtam a jóformán üres parkolón.
– Szia, Sam – köszöntem oda.
– Azt reméltem, hogy hamar végzel – mondta. – Már épp kerestetni akartalak.
Hogy van Merritt?
– Ezt bajos lenne megmondani – feleltem. – Továbbra sem hajlandó megszólalni
ugyanis. És attól tartok, ezek a legújabb fejlemények csak tovább bonyolítják a hely-
zetet. Úgy látom, most talán még jobban elzárkózik, mint eddig…
– Brenda odafent van most nála?
– Nem, úgy tudom, még nem jött meg. De várj csak… épp most érkezik.
A parkoló másik végéből valóban Brenda Strait közeledett az épület felé. Határo-
zott léptekkel haladt, a kezét zsebre dugva, hosszú ballonkabátban, a fejét leszegve.

STEPHEN WHITE 91 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem akartam Merritt szobájában találkozni vele – magyarázta. – Ezért is vár-
tam inkább idelent. Túlságosan is megviselné Merrittet, ha így találkoznánk. Már az
is elég, ha belegondolok, mi minden történt már ebben a családban.
– Tökéletesen megértelek. Talán ez a legjobb. Merritten úgy láttam, mintha el
sem akarná hinni, hogy az anyja tőled kért segítséget ebben a helyzetben.
– Intelligens kölyök. Maitlin ezek szerint máris akcióba lépett, ugye? És mit szól
ehhez Merritt?
– Ki tudja, mi tetszik neki és mi nem? De Cozy már dolgozik az ügyön, ez egé-
szen biztos. Nagyon érti a dolgát ez a fickó, Sam.
– Tudom. Éppen ezért kerestük meg őt.
– Merrittet valószínűleg le fogják tartóztatni, ugye, Sam? Te is biztos vagy benne?
A szemembe nézett, és láttam rajta, mennyire nem tetszenek neki ezek a szavak.
Egészen rekedtes lett a hangja, mire ismét megszólalt:
– Üljünk be a kocsiba – javasolta.
Kinyitottam hát az ajtót, és beszálltunk.
– Merritt… nagy bajban van. A fegyver, amelyet a fürdőszobájában találtunk… a
fegyvertartási engedély Dead Ed nevére van kiállítva. És két töltény is hiányzik a
tárból. Azt egyelőre csak feltételezzük, hogy a ruhákon is a férfi vére van, de ezt
még senki sem tudhatja biztosan.
Elhallgatott, és várt, hogy meggyőződjön arról, én is felfogtam-e a szavak súlyát.
– A férfi házában azonban találtunk még vagy tucatnyi ujjlenyomatot, amelyet
egyelőre nem tudtunk azonosítani – folytatta Sam. – Viszont ha ezek között ott van
Merritté is… Nos azt hiszem, nem is kell folytatnom, mire kell számítanunk.
– És mikor tudsz már valami biztosat?
– A törvényszéki orvos szerint már ma estére sikerül tisztázniuk néhány szem-
pontot. De az ujjlenyomatok és a vérminta vizsgálata sokkal tovább fog tartani. Mivel
Merritt még nem tud vezetni, nem hiszem, hogy van a nyilvántartásban ujjlenyo-
matminta tőle. Vagyis az i-re csak akkor tudják feltenni a pontot, ha valaki bemegy
hozzá a kórházba, és ujjlenyomatot vesz tőle – fejtegette. – Láttál már valakit nála a
rendőrségtől?
– Nem, még nem. De gondolom, hamarosan számítani kell a feltűnésükre.
– Igen, azt hiszem, erre rövid időn belül sor kerül. Itt viszonylag biztonságos he-
lyen tudhatjuk. Nem hiszem, hogy szökni próbálna. De hát mégiscsak gyerek, és
mint ilyennek, nem mindig kiszámítható a viselkedése. Amíg itt tartják a kórházban,
szem előtt lesz, úgyhogy én nem látom okát a sietségnek. Az biztos, hogy Dead Ed
meg Brenda pozíciója és Chaney helyzete miatt is nagy port fog felverni ez az ügy.
És abban is biztos vagyok, hogy az őrsön mindent elkövetnek majd azért, hogy min-
den törvényesen történjen. Körültekintően fognak dolgozni a fiúk. De nem lepne
meg, ha a bizonyítékok alapján már akár holnap engedélyezné az ügyészség a ha-
tósági intézkedést, és attól kezdve jóformán az egész világ tudni fog róla. És ha jól
sejtem, Merritt fennakad ezen a hálón.
– Istenem… Sam, rettenetesen sajnálok mindenkit, aki csak érintett ebben az ab-
szurd históriában. Annyi tragédia történt most velük egyszerre, ami másokkal talán
egész életükben sem.
– És ez még csak a kezdet. A legrosszabb még hátravan, és ez mindkét gyerekre
vonatkozik. Ami pedig engem illet… amint hazamegyek, kénytelen leszek elmondani
mindezt Sherrynek is.
Láttam, hogy ökölbe szorult eközben a jobb keze.

STEPHEN WHITE 92 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem akarod elmondani nekem, hogy miért romlott meg Sherry és Brenda vi-
szonya? – kérdeztem.
– Most semmiképp sem. Talán majd egy másik alkalommal.
Nem is akartam tovább erőltetni a dolgot.
– Na és ki vezeti a nyomozást Merritt ügyében? Gondolom, az őrsről valaki…
– Ugyanaz a csapat dolgozik rajta, mint Dead Ed ügyén. Mert máris úgy tekintik,
hogy a kettő szervesen összefügg egymással. Talán nincs is több szála ennek a
gyilkossági ügynek.
– Vagyis akkor Malloy vezeti a nyomozást? – kérdeztem.
Scott Malloy volt az a nyomozó, aki tavaly ősszel letartóztatta a feleségemet em-
berölési kísérlet gyanújával, és akinek az irányítása mellett a rendőrök átkutatták a
házunkat. Sokféle érzés kavargott bennem azóta is vele kapcsolatban, de ezek
egyike sem volt valami kellemes.
– Tudom, hogy még most is dühös vagy rá – mondta meg Sam. – De én örülök
annak, hogy éppen Malloy vezeti ezt a nyomozást. Sokkal rosszabbul is járhattunk
volna. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen végzi majd a munkáját. Azóta is
igyekszik jóvátenni azt az igazságtalanságot, amelyet Laurennel szemben elköve-
tett. És vannak gyerekei. Azt hiszem, ez sokat segíthet. Kezdettől fogva azt szeret-
tem volna, hogy olyan ember vegye kézbe ezt az ügyet, aki ismeri a gyerekeket.
– Na és szerinted mi lehet az indíték, Sam? Van valakinek akár csak sejtelme is
már arról, hogy mi vihette erre Merrittet?
– Legjobb tudomásom szerint ilyen messzemenő következtetésre még senki sem
juthatott. Ez úgyis csak a legvégén derül majd ki. Én először sima betörésre gyana-
kodtam. Van, hogy a tizenévesek hajmeresztő dolgokat találnak ki, főleg akkor, ha
társaságban vannak. De alaposan körülnézhettem mindkét házban, és sehol sem
találtam olyan értékeket, amelyeket nyilvánvalóan rejtegetni próbálnának mások elől.
És egyébként sem találtam semmit, ami alátámasztaná ezt a feltételezést. Persze
lehetséges, hogy van egy tettestársa, és az rejtette el, amit elhoztak Ed házából. Ha
így van, előbb-utóbb úgyis megtalálják az illetőt. A szemetet idővel mindenképpen
kidobja magából a víz.
– Beszéltél már Brendával arról, hogy kik lehetnek Merritt barátai? – kérdeztem.
– Igen, ezen már túlvagyunk – bólintott. Babrálni kezdte a légkondicionáló gomb-
ját, mintha állítani akarna rajta, pedig nem is volt bekapcsolva.
– Én holnap találkozom is az egyikükkel – jegyeztem meg. – Merritt egyik barát-
nőjével, akit Madisonnak hívnak.
– Ez is a terápia része? Vagy kivételesen elmondhatod nekem, mit sikerült meg-
tudnod idáig?
– Azt hiszem, ez olyasmi, amiről nyugodtan beszélhetek veled.
– Remek. Mondd csak, mire való ez a gomb? – kérdezte, és a műszerfal egyik
pontjára mutatott.
– A hátsó hangszóró hangerejét szabályozza – feleltem.
– Az én kocsimban nincs ilyesmi… Merritt sokféle stressznek volt kitéve az utóbbi
időben. Mint ahogy az egész család is. De hát ezt te is tudod. Persze ez semmire
sem lehet mentség. Mégis érdemes tudnunk róla.
– Igen, én is tisztában vagyok ezekkel a körülményekkel – feleltem. – Mondd
csak, felhívta Brenda Johnt, míg te ott voltál náluk?

STEPHEN WHITE 93 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Azt mondta, igen. Átment a hálószobába, és onnan telefonált is, de egy szót
sem hallottam belőle.
– Nekem is beszélnem kell még vele. Még az sem lehetetlen, hogy Denverbe
utazom miatta.
– John rendes fickó.
– Na és mi van a búcsúlevéllel, amelyet Ed számítógépében találtunk? – érdek-
lődtem.
– Hogyhogy mi van vele?
– Ha Dead Ed valóban öngyilkos lett, akkor nem történt semmiféle bűncselek-
mény. Vagyis Merritt ártatlan.
– Alan, használd végre a fejed! Az áldozat testében két golyót találtak, nem pedig
egyet – magyarázta. – A házban sehol sem volt lőfegyver. És már eddig is épp elég
bizonyíték került elő Merritt szobájából, ami egyértelműen ellene szól. Ezen mit sem
változtat az, ha a Los Angeles-i ügyészséghez kerül át az ügye. Egy ilyen búcsúle-
velet pedig pofonegyszerű megírni egy számítógépen. Vagyis akár hamisíthatták is.
– Igaz, hogy nem jegyeztem meg szóról szóra a szövegét, Sam, de nekem elég
hitelesnek tűnt. Gondolod, hogy egy tizenöt éves gyerek képes hamisítani ilyet?
– Talán. Végül is miért ne lenne képes rá? Merritt nagyon intelligens.
– És megtalálták az ujjlenyomatait a számítógépen? Vagy Ed ujjlenyomatain kívül
talán valaki máséit is megtalálták azon a számítógépen?
Nem válaszolt, de a tekintetéből kiolvastam a választ, a „nem”-et.
– Ha köze van ehhez az ügyhöz, akkor biztosan rajta vannak az ujjlenyomatai,
nem? Ha a házban talált többi ujjlenyomat között megtalálták Merrittét, akkor a szá-
mítógépen is ott kell lennie…
– Ezt én is tudom – értett egyet. – Pocsék helyzet. Már az elején megmondtam
neked, hogy ez lesz. Ennek már nem is lehet jó vége.
– Sam, van talán még valami más is, ami szerinted nincs rendjén körülötte? Úgy
értem, feltűnt neked valami, amit legalábbis furcsának találsz?
– Úgy érted, azon kívül, hogy az unokahúgom ruháin egy másik ember vére van,
és egy fegyver is előkerült a fürdőszobájából, amivel megöltek valakit? Nem, ezen-
kívül semmi igazán furcsát nem vettem észre egyelőre…
– És nem tűnt furcsának neked Brenda viselkedése?
– Ugyan már, Alan. Nekem minden furcsa, ami ebben a családban történik.
Brendát és Sherryt is beleértve.
– Sam, szerinted ismerhette Brenda Ed Robiliót?
– Fogalmam sincs róla, kit ismerhetnek ebben a városban. És szerintem én len-
nék az utolsó, aki tudomást szerezne erről. Sherry soha még csak át se lépte a há-
zuk küszöbét. De Brenda munkakörét figyelembe véve, gyakorlatilag bárkit ismerhet,
nem?
– Szerintem is.
– De miért érdekel téged mindez? Tudsz talán valamit, amit én nem?
– Még én sem tudom, minek lehet jelentősége. Amikor először láttam a fegyvert
ott, a fürdőszobában, azonnal arra gondoltam, hogy tegnap, amikor érted mentem a
Rangers-meccs előtt, és ott láttam abban a házban a halott orvost… Sajnos elszól-
tam magamat Brenda előtt.
Már pontosan tudtam, hogy alapos fejmosásban fog részesíteni Sam az újabb in-
diszkrécióért, ezért így folytattam:

STEPHEN WHITE 94 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ne, kérlek, ne szidj le érte, Sam. Mindössze annyit mondtam neki, hogy van itt
egy rejtélyes ügy, valamiféle lövöldözés, amelyben meghalt egy ember, és nemrég
fedezték fel a holttestét a városban, és azt is elárultam neki, hogy ki az áldozat. És
amikor kimondtam Edward Robilio nevét, az az érzésem támadt, hogy Brenda is-
merte ezt a férfit.
– De nem mondta, hogy ismeri?
– Nem, nem egészen… Sőt, amikor rákérdeztem, kifejezetten tagadta.
– De úgy gondolod, talán mégis ismerhette? Lehet, hogy a munkája miatt… Talán
nyomozott már a fickó után valamilyen ügyben, vagy a pasas egyik vállalkozása mi-
att hallott róla, egy riportra készülve.
– Cozytól nemrég megtudtam, ki volt ez az ember. Több cége is volt…
– Én csak egy igazán jelentősről tudok, ez pedig a MedExcel nevű biztosító.
Gondolom, te is hallottál már róluk. De az utóbbi időben több kisebb vállalkozásba is
belefogott, hasonló profillal.
– Majd megkérdem Brendát még egyszer. De nem hinném, hogy igazat monda-
na nekem.
Sam bólintott.
– Ha Sherry itt lenne most, ő is csak helyeselni tudna – mondta. – Neki az a vé-
leménye, hogy Brendának pontosan annyi fogalma van az őszinteségről, mint Si-
monnak, mondjuk, az atomfizikáról.
Most már egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Vajon mi lehetett
Sherry és Brenda nézeteltérésének tulajdonképpeni oka? Úgy éreztem, Sherry
Brendáról alkotott elmarasztaló véleményének nyilvánvalóan fontos részét képezi
az, hogy nem tartotta őszintének a tulajdon testvérét. Inkább másra tereltem a szót,
és azt próbáltam kideríteni, mi a véleménye Samnek arról, amit másnap tenni ter-
veztem.
– Hetvenkét órás állandó felügyeletet kértem Merritt mellé a kórházi személyzettől
– mondtam. – Közben pedig megpróbálok keresni neki egy üres ágyat valamelyik
pszichiátriai szakkórház női vagy gyermekosztályán. Mit gondolsz, a rendőröknek
mennyire fog ez tetszeni? És vajon módjukban áll megakadályozni, hogy átszállít-
tassam őt egy másik kórházba?
Sam ekkor a kesztyűtartó nyitására szolgáló gombot kezdte el babrálni.
– Valószínűleg. De ezt sohasem lehet előre megmondani – mondta végül. – Le-
het, hogy azzal érvelnek majd, ők sokkal hatékonyabban tudnak felügyelni egy ön-
gyilkosjelöltre, mint a kórházi személyzet. A helyedben máris előkészítenék egy
részletes szakorvosi jelentést, amely kellően megalapozott ahhoz, hogy megállja a
helyét az ügyészség előtt is. Mondd csak, melyik kórházra gondoltál? Hová szeret-
néd átvitetni Merrittet?
– Talán a Centennial Peaksbe – feleltem. – Már beszéltem is velük telefonon, de
az éjszakás nővér azt mondta, jelenleg nincs szabad helyük. Talán a hétvégén lesz
majd egy a női osztályon. Szóba jöhetne más lehetőség is, van például egy új kór-
ház Niwotban, de oda nincs semmiféle összeköttetésem. És az ismerőseimtől meg-
lehetősen vegyes véleményeket hallottam ez idáig. Holnap mindenesetre őket is fel-
hívom.
– Várjunk csak – szólt közbe Sam. – Na és mi a helyzet Denverrel? Például az ot-
tani gyerekkórházzal? Te ott is dolgoztál egy időben, nem?
– De igen – feleltem.

STEPHEN WHITE 95 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nagyban megkönnyítené John meg Brenda életét, ha mindkét gyerekük
ugyanabban a kórházban feküdne – érvelt Sam.
Én erre a lehetőségre még csak nem is gondoltam eddig. Valószínűleg azért
nem, mert ez esetben nekem kellene nap mint nap Denverbe utaznom, hogy meglá-
togassam Merrittet, és ez túl nagy terhet róna rám.
– Túl nagy a távolság, Sam – vetettem ellen.
– Ez a mi szempontunk. De Brendát meg Johnt sok utazástól kímélhetnénk így
meg. Te továbbra is jóban vagy a denveri gyerekkórház dolgozóival, nem? Vagy
minden hidat felégettél magad után, amikor eljöttél onnan?
– Dehogy, szó sincs ilyesmiről. Kifejezetten jó a kapcsolatom velük.
– Nos, akkor?
– Majd még meggondolom. Van esetleg ezenkívül valamilyen más érved is,
amely amellett szól, hogy jobb lenne, ha Merritt elkerülne Boulderből?
– Miért lenne?
Pedig az arckifejezése épp arról árulkodott, hogy létezik ilyen érv. De aztán in-
kább nem erőltettem tovább ezt a témát.
– Nem szívesen küldenem őt Fort Loganbe, Sam – vallottam be. – És figyelmez-
tetlek arra is, hogy bárhová szállítsák is át őt innen, igyekszem még azelőtt elintézni
ezt, hogy a rendőrök megkeresik az ügyészséget Merritt ügyével. Szerintem min-
denkinek egyszerűbb lesz a dolga azzal, ha még a bírósági határozat előtt megtör-
ténik az átszállítása egy másik kórházba, vagyis amíg a rendőrök hivatalosan még
nem léphettek ebben az ügyben.
Nem mosolyodott el, de úgy láttam, minta mosoly bujkált volna a szája körül.
– Látom, most kivételesen képes vagy egészen józanul gondolkodni.
– Elvihetlek valahová, Sam? – kérdeztem. – Most már szeretnék elindulni haza.
– Kösz, de nem szükséges. Inkább itt maradok a környéken, míg meg nem győ-
ződöm arról, hogy Merritt biztonságban van. Talán később még be is nézek hozzá,
mielőtt hazamegyek. Fontosnak érzem, hogy tudja, nem hagytuk magára.
– Igazad van – helyeseltem. – Nagyon rendes nagybácsi vagy, Sam. Szeren-
csésnek mondhatja magát Merritt, hogy ilyen rokona van.
– Hát ezt nem tudhatom. Mármint azt, hogy ő mit gondol rólam. Attól tartok, most
a leginkább valamiféle csodára lenne szüksége, más aligha segíthet rajta. Márpedig
én nem vagyok varázsló.
– Próbálj csak meggyőzni erről engem meg Laurent – mondtam. Sam minden
rendőri tapasztalatát és összeköttetését bevetve már nemegyszer húzott ki bennün-
ket a pácból, csodával határos módon.
Azzal kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt.
– Vedd fontolóra ezt a gyerekkórházat! – szólt vissza nekem. – És próbálj arra
gondolni közben, mi lenne a legjobb megoldás Merritt számára. És van még néhány
más szempont is, amit jó lenne észben tartanod. Először is az, hogy az igazán jó ba-
rátok néha egész éjjel szemhunyásnyit se tudnak aludni, annyira aggódnak a bará-
taik miatt. Másodszor pedig… kifizetem a benzinköltségedet. Még akkor is, ha ezzel
a gigantikus járművel közlekedsz majd Denverbe, amely körülbelül annyit fogyaszt,
akár egy busz.
– Tudod jól, hogy erre semmi szükség – tiltakoztam.
– Akkor jó, mert különben is csak viccből mondtam. És ne feledd, szeretném
majd én is tudni, mit mondott neked Merritt barátja.

STEPHEN WHITE 96 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

F élúton járhattam hazafelé, amikor egyszer csak eszembe jutott, mi is lehetett
Merritt indítéka arra, hogy megölje Dead Edét.
És most először támadtak komoly kételyek bennem az ártatlanságára vonatko-
zóan.

14. fejezet
V ezetés közben sokat gondolkodtam Sam javaslatán, miszerint az lenne a leg-
jobb, ha Merritt inkább egy denveri kórházba kerülne át. Ez nyilvánvalóan több
szempontból is előnyös volna John és Brenda számára, de azt csak a jóisten tudhat-
ja, valóban jót teszek-e velük, ha ezt szorgalmazom. Arra is gyanakodtam, hogy
Sam ötletének lehet valami köze Sherryhez és Brendához, csak ő éppenséggel mé-
lyen hallgatott erről.
Emilyvel madarat lehetett volna fogatni örömében, amikor meglátott engem. A ki-
futón hagytam, hosszú pórázra engedve, amíg távol voltam. Rövid sétára vittem az
utcánkban, és megígértem neki, hogy finom falatokkal fogom kényeztetni, és kap
egy nagy tál friss vizet is, amint hazamentünk, úgy láttam rajta, tetszik neki ez a
program, de hát Emily egyébként is igen jó véleménnyel volt rólam. Talán ez lehetett
az egyik oka annak, hogy annyira szerettem.

A míg távol voltam, Lauren keresett telefonon. Az üzenetrögzítőt visszahallgatva a

sípszó után ezt hallottam:
– Szia, édesem, én vagyok az. Otthon vagy? Azt hittem, otthon talállak most. Ta-
lán ma este is hokimeccsre mentél? Már képtelen vagyok követni a bajnokság ese-
ményeit. Itt viszonylag jól mennek a dolgok, mindent egybevetve. Anyám állapota
változatlan. Hiányzol. És remélem, hogy én is hiányzom neked. Öleld meg Emilyt
helyettem is, és hívj fel holnap, kérlek. Ma este korán lefekszem. Szeretlek… Na-
gyon szeretlek.
Lauren az utóbbi időben mindig korán lefeküdt aludni. Tavaly ősz óta, vagyis az-
óta, hogy a sclerosis multiplex súlyosabbra fordult nála, gyökeresen megváltozott a
betegségéhez való hozzáállása.
Még csak együtt jártunk, amikor elmondta nekem, milyen betegségben szenved.
Mindig is csodáltam az alkalmazkodó képességéért, az önfegyelméért, ahogyan
mások számára észrevehetetlenül viselte a fájdalmat, gyakorlatilag láthatatlanná té-
ve annak tüneteit. Persze, voltak olyan alkalmak, amikor tudtam, hogy egy időre
helyhez köti őt az állapota, vagy minden energiáját felemésztette a szűnni nem aka-
ró fájdalom, a megmagyarázhatatlan fizikai gyengeség. Laurennek többnyire mégis
sikerült olyan életet élnie, amelyet nem a betegség határozott meg. Látszólag leg-
alábbis.

STEPHEN WHITE 97 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Mivel én magam pontosan tudtam, hogy mi a valóság és mi a látszat, ettől csak
még elképesztőbbnek és csodálatra méltóbbnak találtam a teljesítményét.
Tavaly ősszel például átmeneti vaksággal járt együtt a betegsége, és ez az álla-
pot bizonyos mértékig heteken át fennállt, utóhatásai pedig még máig sem múltak el
nyomtalanul. Egykor kiváló és éles volt a látása, olyannyira, hogy büszke is lehetett
rá, most azonban összefüggő foltok estek ki a látóteréből. Ezenkívül a látásélessége
is folyton változott, és ráadásul szúró fájdalommal járt együtt, ami az egész napját
meghatározta. Egyetlen szót sem szólt, amikor bekövetkezett valamilyen kedvezőt-
len irányú változás, és ilyenkor látszólag indokolatlanul tette le hirtelen az újságot,
amelyet addig olvasott, és feltűnés nélkül váltott át a tévénézésre, hogy így kövesse
nyomon az aktuális eseményeket a szemét jobban megerőltető olvasás helyett, de
az ágya mellett tornyosuló, elolvasásra váró regények halma többé már nem lett ki-
sebb. És kétszer is utalt arra, hogy a hálószobánkban lévő tévé képernyője szerinte
aránytalanul kicsi a helyiség méreteihez képest.
Az új készüléké, amelyet ezek után vásároltunk, másfélszer akkora volt. Én – ná-
la kevésbé derülátó ember lévén – azt javasoltam, hogy még ennél is nagyobbat ve-
gyünk, de ő ragaszkodott a kisebbik változathoz, ami egyértelműen a betegsége ta-
gadásának egyfajta kifejeződése volt.
A fájdalom, amely korábban csak ritkán tört rá, mostanában mindennap kitartóan
ostromolta, főleg délutánonként, mégpedig nehéztüzérséggel. Folytonos fizikai
gyöngeséggel, fáradtsággal, csontfájással, ízületi gyulladással járt együtt, ami főleg
a csípő- és a medencetájékot, illetve a lábát érintette, de néha a keze és a válla is
fájt.
Amikor rákérdeztem, főleg arra panaszkodott, hogy néha túl nehéznek érzi a lá-
bát, és a korábban naponta többszöri séta Emilyvel az utcánkban – főleg napnyug-
takor – mind ritkábbá vált.
Csupán februárban ment vissza megint dolgozni, és én csak mostanában kezd-
tem ismét megszokni, hogy napközben nem találom itthon. Munkaidő után is jórészt
lekötötték figyelmét hivatalos ügyei. Láttam az arcán, hogy már nem biztos abban,
képes lesz-e ugyanúgy ellátni a munkakörét, mint korábban, de még nem állt készen
lélekben arra, hogy fontolóra vegye, egyáltalán ragaszkodjon-e ahhoz, hogy dolgoz-
ni járjon.
Egyedül én voltam szemtanúja ezeknek a változásoknak, és rajtam kívül senki
sem tudhatta, hogy ő is tisztában van ezek természetével. Csak ritkán hoztuk szóba
azt, hogy az állapota miatt a kapcsolatunk is átalakulóban volt. Hagytam, hogy úgy
érezze, joga van letagadni a betegségét, és csökönyösen hinni abban, hogy mind-
azok a tünetek, amelyekkel a sclerosis multiplex együtt jár, hamarosan végérvénye-
sen megszűnhetnek.
Ám gyanítottam, hogy a valóság, a gyakorlat ez alkalommal sokkal nehezebbnek
ígérkezik majd. Bár a betegsége nem volt fertőző, és pontosan tudtam, hogy soha-
sem fogom elkapni tőle, kezdtem azt gondolni, hogy hasonló hatást fejt ki, mintha az
lenne: nem mentesülhetett ez alól a család, a rokonok, a velünk szorosabb kapcso-
latban álló emberek. És idővel a házasságunknak is alkalmazkodnia kell a megvál-
tozott körülményekhez.

STEPHEN WHITE 98 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

E fféle gondolatok cikáztak hát a fejemben, miközben Emilyvel sétáltam, majd en-
ni-inni adtam neki, és még akkor is ugyanitt tartottam, amikor felemeltem a telefont,
hogy felhívjam a denveri gyermekkorházat.
Ha ügyesen csinálom, gondoltam magamban, akkor sikerül elérnem, hogy
Merrittet akár még ma éjszaka vagy hajnalban átszállítsák Boulderből Denverbe. At-
tól tartottam, ha tovább halogatom a cselekvést, holnap délben talán nem Denverbe,
hanem a boulderi rendőrségre viszik, onnan pedig egyenes út vezet a Fort
Loganben működő állami kórházba. Ez esetben biztosan nem engem bíznak meg a
kezelése folytatásával, és ott ráadásul semmiféle összeköttetésem nem volt, amit
mozgósíthattam volna a páciensem érdekében.
Nem jelentett különösebb nehézséget számomra kideríteni azt, hogy a gyermek-
kórházban két üres ágy is van. Megkértem az ügyeletes nővért, hogy foglalja le neki
az egyiket. Aztán nekiláttam megtervezni a lépéseket, amelyeket ezek után meg kel-
lett tennem annak érdekében, hogy Merritt mielőbb eljusson Denverbe. Tudtam,
hogy villámgyorsan kell cselekednem.
Adrienne imádta a titkos akciókat, és egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy
ez esetben is számíthatok az együttműködésére. Amikor tájékoztattam őt a legújabb
fejleményekről, először dühöngeni kezdett a rendőrség ostobasága miatt, ami sze-
rinte abban nyilvánult meg, hogy egyáltalán megfordult a fejükben, hogy gyilkosság
gyanújával letartóztassák Merrittet. Aztán egyértelművé tette számomra, hogy szí-
vesen keresztülhúzná a hatóság számításait. Önként ajánlotta fel nekem, hogy
megszerzi Marty Klein beleegyező nyilatkozatát, amelyre szükség van a beteg át-
szállításához, és gondoskodik arról is, hogy a kórházból történő elbocsátása és fu-
varozása a legnagyobb rendben és mielőbb megtörténhessen.
– Na és mi a helyzet a mentőautóval? – kérdeztem.
A telefonon keresztül is jól hallottam, hogy erre csettintett egyet az ujjával.
– És mi a helyzet a MedExcellel és az ő írásos hozzájárulásukkal?
– Az éjszaka kellős közepén vagyunk, nem?
– De hát ha egyszer ez a terv?
– Merritt esetében, ugye, nagyon magas az öngyilkossági kísérlet megismétlésé-
nek a kockázata?
– Ennél magasabb már nem is lehetne.
– Akkor ez sürgősségi betegszállításnak minősül – vágta rá Adrienne. – Majd én
igazolom, hogy életveszélyben van, és akkor kénytelenek lesznek kifizetni a költsé-
geket, mert ezek vitán felül álló észérvek. Valószínűleg beletelik egy napba is, mire
kiszámolják, hogy ezek után hogyan takaríthatnának meg maguknak még egy kis
pénzt. Ezt követően azonban rajtad a sor. Neked kell Canossát járnod a gyermek-
kórházban, hogy számunkra kedvezően állapítsák meg, mennyi ideig maradhat ná-
luk Merritt.
– Rendben, azt hiszem, menni fog. Az állami egészségbiztosítási pénztár való-
színűleg már holnap átutalja Merritt kezelésének eddigi költségeit, már amennyiben
egyáltalán engedélyezik azt, hogy Merritt a gyermekkórházban maradjon. És erre
sajnos semmi garancia.
– Na és mi van a szüleivel? – kérdezte Adrienne. – Ők mit szólnak ehhez a terv-
hez? Ők is azt szeretnék, hogy Merritt a gyermekkórházba kerüljön?

STEPHEN WHITE 99 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Még nem kérdeztem meg tőlük, úgy terveztem, ez lesz az utolsó telefonhívás,
amelyet még ma éjjel lebonyolítok. De feltételezem, hogy ők is egyetértenek majd
ezzel a tervvel. Hiszen ha sikerül felvetetnünk Merrittet oda, akkor mindkét gyerme-
küket egy helyen tudhatják. Induljunk ki tehát abból a feltevésből, hogy áldásukat ad-
ják rá. Mit szólnál ahhoz, ha holnap hajnali fél ötre kérnénk az átszállítását? Te meg
én addig elintézzük az adminisztrációs részét, és tolókocsiban visszük ki Merrittet a
szobájából, mintha csak valamilyen rutinvizsgálatra mennénk vele valahová az épü-
leten belül. Odalent a sürgősségin kellene átemelni őt a székből a mentősök hord-
ágyára. Lehet, hogy máris ott üldögél egy rendőr a szobája előtt, és nem szeretném,
ha gyanút fogna a hatóság. Nehogy megakadályozzák az átszállítását.
– De miért akarod ezt még most, az éjszaka leple alatt?
– Cozy szerint minél hamarabb, annál jobb – feleltem. – Azt mondja, most már
bármelyik percben letartóztathatják, és szerinte ez legkorábban holnap történhet
meg. Ugyanakkor biztosan nem örülnének a nővérek a gyermekkórházban annak,
ha épp műszakváltásra érkezne oda az új beteg. Szóval akkor jó neked ez a fél ötös
időpont? Én igyekszem mindent elintézni akkorra…
– Jól van, akkor majd én is hozzád igazítom az órámat.
Mielőtt felhívtam Brendát, még fel kellett vennem a kapcsolatot egy pszichiáterrel
a gyermekkórházban, aki támogatja majd Merritt felvételét az intézményükbe. Figye-
lembe véve az ügy messzemenő politikai vonatkozásait, olyan kollégát szerettem
volna elérni, akit nem rettent vissza a média érdeklődése és az a tény sem, hogy
hamarosan a hatóság is nyomást fog gyakorolni rá. Biztosra vettem, hogy sor kerül
erre, amikor előzetesbe akarják majd helyezni Merrittet,
Joel Franks pszichiáter, aki a gyermekkórház egyik osztályának főorvoshelyettese
volt, ugyanabban a denveri kórházban dolgozott annak idején rezidensként, ahol én
a klinikai gyakorlatomat töltöttem mint pszichológus. Nem állíthatnám, hogy barátok
voltunk akkor, és mostanra sem lettünk azok, mégis időről időre összefutottunk egy-
egy közös barátunknál valamilyen összejövetelen, és olyankor is kapcsolatba kerül-
tünk egymással, amikor valamelyik betegemet be kellett utalnom a gyermekkórház-
ba. És bár nem neki ítéltem volna oda az általam alapított „Legjobb pszichiáter” el-
nevezésű kitüntetést, azért mindenképpen a szakma krémjéhez soroltam őt. És úgy
éreztem, neki is hasonló lehet a véleménye rólam.
Abban pedig egészen biztos voltam, hogy Joel kedveli a reflektorfényt. Egyetemi
éveim során szívesen jártam az esettanulmányaira, mert szórakoztató előadó volt,
és egyszer még egy randevút is lemondtam egy gyönyörű medikával csak azért,
hogy jelen lehessek az egyik előadásán. Emlékszem, könnyedén félretolta a helyé-
ről a pódiumot, és úgy lázba hozta az amúgy zsibbadt agyú és álmatag hallgatósá-
got, mintha egy kabaré konferansziéja volna, akinek legalább 190-es az intelligen-
ciahányadosa.
Úgy véltem, biztosan kapva kap majd a lehetőségen, hogy az ő osztálya folytat-
hassa Merritt Strait kezelését. Az otthoni számát tárcsáztam fel, és először is elné-
zést kértem a kései zavarásért, azután felvázoltam neki a helyzetet. Kezdetben bi-
zonytalannak tűnt, ami teljességgel érthető volt Ezt követően előrukkoltam néhány
olyan részlettel, amelyet addig gondosan elhallgattam előle. Először is ott volt érv-
ként Chaney története, azután a gyilkossági ügy, amelynek ez idő szerint Merritt az
első számú gyanúsítottja, végül pedig a lány csökönyös hallgatása.
És Joel most már ráharapott a csalira.

STEPHEN WHITE 100 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

Ú gy történt, mint sejtettem. Brenda nagyon örült a lehetőségnek, hogy Merritt át-
kerülhet Denverbe, és azt ígérte, mindjárt felhívja Johnt, és azután visszaszólnak
nekem. Egy perc sem telt el, máris megcsörrent a telefonom. Brenda volt az.
– John szerint is remek ötlet, amennyiben ön marad a kezelőorvosa…
– Én is így tervezem, Brenda.
– Akkor semmi kifogásunk az elképzelése ellen, dr. Gregory.

T udatosan hagytam a legvégére Cozier Maitlin felhívását Segítséget kellett kér-

nem tőle. Bár nem volt szükség arra, hogy személyesen részt vegyen a terv megva-
lósításában, én mégis úgy éreztem, a jelenléte a kórházban egyfajta biztosíték lehet
a számunkra. Ráadásul ő talán arra is képes, hogy távol tartsa a rendőröket, ha a
helyzet úgy alakulna.
Az nem kifejezés, hogy cseppet sem volt elragadtatva az ötlettől, amikor felhívtam
ezen a kései órán, és arra kértem, hajnalban jöjjön be a kórházba.
Éjfélre én is ágyba kerülhettem. Három és fél órával később pedig már a zuhany
alatt álltam.

A z akció végrehajtása minimális bonyodalmakkal haladt. Mindenki azt tette, amit

tennie kellett.
Én a kórház halljában találkoztam Brendával, azután együtt mentünk fel a lép-
csőn Merritt szobájába, hogy felébresszük és elmondjuk neki, mi fog történni vele a
továbbiakban. Először sírva fakadt ugyan a hallottak után, és az anyjába kapaszko-
dott, de aztán szótlanul segédkezett összecsomagolni a holmiját.
A folyosó végén várakozó rendőrnőnek gyanús lehetett ugyan a hajnali mozgoló-
dás, de nem volt eléggé tisztában a kórházi procedúrákkal ahhoz, hogy rájöjjön, va-
lójában mi is történik Merritt szobájának zárt ajtaja mögött.
A nővér segített beültetni Merrittet a tolókocsiba, és levinni a földszintre. Amikor
ismét kinyílt Merritt szobájának ajtaja, és a rendőrnő követelte, hogy mondja meg
neki, mi folyik itt, a nővér csak megvonta a vállát, és azt mondta:
– Orvosi utasításra le kell vinnem őt a földszintre valamiért.
Mire a rendőr:
– Én azt az utasítást kaptam, hogy mindig a közelében kell maradnom.
– Azok az utasítások, amiket én kapok, nem vonatkoznak magára – hangzott a
nővérke válasza. – Felőlem velünk jöhet a földszintre, ha annyira akar.
Brenda és én néhány lépéssel lemaradva követtük a nővért. A lift tele volt.
A mentőautó és a személyzete már várt ránk, hogy átszállíthassák a beteget
Denverbe, a rendőrnő pedig hol őket, hol Merrittet figyelte, mígnem végül rájött, hogy
itt valami nincs rendjén.
– Várjanak…! – kiáltotta kétségbeesetten. – Elnézést, mégis mit csinálnak? Nem
szállíthatják el őt ebből a kórházból… Én utasítást kaptam arra, hogy…

STEPHEN WHITE 101 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Ez volt a végszó Cozy számára. Az időzítése pedig, mint mindig, most is tökéle-
tesen sikerült. Ebben a lélektanilag döntő pillanatban lépett színre a folyosó egyik kis
szobájának ajtaja mögül, ahol addig várakozott.
– Megbocsásson, hölgyem – szólt a rendőrnőhöz −, de talán lemaradtam valami-
ről? Ügyvéd vagyok, és ez az ifjú hölgy történetesen az ügyfelem. Tudtommal nincs
érvényes letartóztatási parancs ellene.
A rendőrnő kissé megemelte az állát, úgy nézett fel Cozyra, aki elegáns gyapjúöl-
tönyben pompázott, és nemcsak a termete, de az egész megjelenése egyébként is
tekintélyt parancsolt.
– Nem… öööö nem mintha én… Nem, nincs letartóztatásban, de…
– Köszönöm, hölgyem, hogy felvilágosított. Nagy megkönnyebbülés számomra,
hogy bebizonyosodott, nem kerülte el a figyelmemet egy igen lényeges szempont.
Most nagyon kellemetlenül érezném magam, ha ez történt volna.
Azzal Brendához fordult, és azt mondta:
– Remélem, biztonságban megérkeznek majd mindketten, ön és a lánya is. Még
a mai napon keresni fogom önnel a kapcsolatot.
Mire a rendőrnő:
– Én… nekem utasítást kell kérnem a feletteseimtől…
Cozy együttérzően fordult felé.
– Hát akkor miért nem cselekszik? – kérdezte. – Ott van egy nyilvános telefon, ha
jól látom…
Elmosolyodtam Cozy határozott fellépését látva, miközben odasiettem, hogy
előbb Merrittnek, majd Brendának is segítsek beszállni a mentőautóba. Végül beha-
joltam az utastérbe, és azt mondtam Merrittnek:
– Ma még találkozunk. Csak tarts ki, légy szíves!
A szemembe nézett, én pedig úgy éreztem, mintha lebilincselt volna a tekinteté-
vel, jóllehet még csak hozzám sem ért közben. Búcsút is intett nekem, kecsesen
mozgatva feltartott bal kezének ujjait. Ha vagy ezer szó hagyta volna el a száját ek-
kor, attól sem tudtam volna jobban meghatódni.
Sam Purdy a parkolóban várakozott, és az árnyékból lépett elém, miközben a ko-
csim felé igyekeztem. Tökéletesen értett a rejtőzködéshez, és ha nem akarta volna,
hogy észrevegyem, biztosan elkerüli a figyelmemet, hogy ő is itt van. Intettem neki
köszönésképpen, és lassítottam a lépteimet. Ő azonban nyomban visszahúzódott
az árnyék jótékony védelmébe.
Úgy tűnt, mintha Merritt őrangyalává léptette volna elő magát, aki készen áll vál-
lalni bármiféle kockázatot csak azért, hogy meggyőződjön róla: a lányt valóban el-
szállították Denverbe, mégpedig feltűnés nélkül.
Irányt változtattam hát, és egyenesen felé haladtam tovább. Ám amikor odaértem
arra a helyre, ahol az imént még őt láttam álldogálni, egész egyszerűen eltűnt a
szemem elől.

STEPHEN WHITE 102 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 15. fejezet
A találékonyságom szerencsére azt is lehetővé tette számomra, hogy még azt
megelőzően találkozzam Merritt barátnőjével, Madisonnal, hogy ő értesülhetett volna
arról, hogy a rendőrök nyomoznak Merritt után dr. Edward Robilio erőszakos halálá-
nak ügyében. Az irodámból siettem a találkozóra, miután a fél tizenegyre berendelt
betegem távozott. A Broadwayre vártam Madison Monroe-t ebédidőben. A Hill nevű
negyedben szinte képtelenség parkolni ilyenkor, ezért inkább buszra szálltam.
Madison több mint egy fejjel volt alacsonyabb a barátnőjénél. A haja kávébarna
volt, de engem mégsem ez lepett meg a legjobban, hanem a selymessége. Folyton
röpködtek a fürtjei a feje körül, pedig jóformán mozdulatlan volt a levegő. Legfeljebb
én kavarhattam fel egy kissé, amikor közeledtem felé.
Első pillantásra úgy láttam, Madison ugyanolyan bizalmatlan velem, mint Merritt
volt. Nyilvánvalóan kitalálta, hogy én vagyok az, mivel elbizonytalanodva ácsorog-
tam egy darabig, és többször is végigpásztáztam a helyiséget, mire megállapodott
rajta a tekintetem.
Innen, meglehetős távolságról tetőtől talpig végigmértem őt, amennyire csak lehe-
tett.
Már nőiesen gömbölyödött azokon a pontokon, ahol Merritt még inkább sovány
és fiús volt, de mindketten átalakulóban voltak a kislányból a felnőtt nő felé.
Madisonnak már egészen asszonyos volt a csípője, és a melle kerekségét kiemelte
a szűk és rövid pulóver, amely jó tenyérnyi szélességben szabadon hagyta a hasát
a köldöke táján. Farmerszoknyát viselt hozzá és magas szárú fekete bakancsot, és
amikor elindult felém, kihívóan ringott a csípője.
Úgy ötlépésnyire lehettem tőle, amikor megszólaltam. Azt mondtam neki, amit az
imént a buszon utazva gondoltam ki.
– Szia, biztosan te vagy Madison. Örülök, hogy megismerhetlek. Én Alan Gregory
vagyok. Dr. Gregory.
– Aha.
Hát nem állítom, hogy fantáziadús szöveggel indítottam a beszélgetésünket, de
úgy éreztem, egy „ahá”-nál talán többet érdemeltem volna tőle.
– Rendelhetek neked valamit? – kérdeztem. – Egy kávét például?
– Te fizeted a számlát?
– Igen, persze. Hiszen szívességet teszel nekem, és ezt én nagyra értékelem.
– Aha, akkor egy frappuccinót kérek, grandé… vagyis a legnagyobb adagot.
Tökéletes volt a francia kiejtése, de ő maga nem tűnt valami magabiztosnak.
– Tejszínhabbal – tette hozzá. – És csokoládés ostyával.
Nyilvánvaló hiúsága dacára Madison a jelek szerint nemigen törődött a kalóriák-
kal, amelyek könnyedén lerakodhatnak a csípője tájékára.
Beálltam a sorba, leadtam a pultnál Madison rendelését, magamnak egy presz-
szókávét kértem, aztán csatlakoztam hozzá az egyik asztalhoz, amely magas volt,
de a lapja nem lehetett nagyobb egy méretes pizzánál. Fémvázas bárszékeken ül-
tünk.
Bár először azt kértem tőle, jöjjön be a rendelőmbe, határozottan nemet mondott
erre. Eredetileg az ő ötlete volt, hogy itt találkozzunk a sarkon a Starbucks kávézó-

STEPHEN WHITE 103 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

ban, amely a University és a Broadway Street között, a boulderi középiskola és a
Coloradói Egyetem közelében volt. Mivel arra számítottam, hogy egyáltalán nem is
akar majd találkozni velem, úgy éreztem, ésszerű kompromisszumnak minősül a ré-
szemről az, ha a kérésének megfelelően én jövök ide. Letettem elé a kávét és az os-
tyát.
– Nem volt jó ötlet felhívnod az anyámat emiatt, tudod? – Madison ezzel kezdte. –
Neki ugyanis halvány fogalma sincs a dolgaimról.
Méla undorral beszélt az anyjáról, azt is kifejezve egyúttal, mennyire elhatárolja
magát a felnőttek világától.
– Sajnálom, de én… Még nem töltötted be a tizennyolcat, és úgy gondoltam,
szükség lehet a szüleid beleegyezésére…
– Nincs szükségem az anyám engedélyére ahhoz, hogy beszélgessek valakivel –
jelentette ki kategorikusan. – Erre akár mérget is vehetsz.
Úgy éreztem, olyan vitatéma ez, amelyből biztosan nem kerülhetek ki győztesen,
úgyhogy megpróbáltam más mederbe terelni a beszélgetésünket, és abban re-
ménykedtem, ez neki se lesz ellenére.
– Tudod, szerintem csodálatos dolog az, amit tettél – mondtam. – Megmentetted
Merritt életét.
A szívószál fölé hajolt, szürcsölt egy keveset a kávéjából, és miután lenyelte, azt
mondta:
– Aha. Hát nem is tudom… úgy értem, örülök annak, hogy túlélte, meg minden,
de…
– De micsoda?
– Nem tudom, hogy igazából mit is jelent ez. Minden éremnek két oldala van,
ugye…
Vártam, hátha magától is kifejti majd, mire gondol, de miután bebizonyosodott,
hogy nem fogja elmondani, mi látható szerinte az érem másik oldalán, kénytelen vol-
tam rákérdezni:
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy Merritt cseppet sincs elragadtatva a hőstettemtől.
– Talán dühös is rád ezért?
Madison épp ekkor nyelte le az első falatot, amelyet a csokis ostyából harapott.
Miután összerágta és lenyelte, majd ivott rá egy nagy korty kávét, keserűen folytatta:
– Ezt te jobban tudod, mint én. Te vagy az orvosa, nem? Velem egy szót se be-
szélt még azóta, hogy magához tért. Nem hajlandó fogadni a telefonhívásaimat se.
Egyszer még a kórházba is bementem, hogy meglátogassam, de csak bámult rám,
semmi egyéb… Igen, szerintem is biztosan hálás nekem azért, amit tettem. Ebben
nem is kételkedem ezek után.
A hirtelen támadt ellenséges érzület elgondolkodtatott, de úgy döntöttem, inkább
tettének pozitív voltát igyekszem megerősíteni.
– Vannak, akik eleinte így éreznek mások iránt, miután sikertelen öngyilkossági
kísérletet követtek el. Sokan még ezek után is meg akarnak halni. És éppen ezért
kezdetben úgy viszonyulnak a megmentőjükhöz, mintha az ellenségük lenne az ille-
tő. De ez idővel megváltozik majd, hidd el nekem. Volt már rá példa a praxisomban.
– Na de nem vele, ugye? – kérdezte. – Vagy úgy értsem, Merrittnek nem ez volt
az első ilyen próbálkozása?

STEPHEN WHITE 104 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Hitetlenkedve hallgatott engem, és én csak ekkor kezdtem gyanakodni arra, hogy
akár igaza is lehet, noha ő sem tudhatott bizonyosat.
– Nem úgy értettem, hanem úgy, hogy másokkal is megtörtént már ilyesmi, és én
elég hosszú ideje dolgozom pszichológusként. Sajnos sok emberrel találkozom,
akikben megvan a hajlam az öngyilkosságra.
Még be sem fejezhettem a mondatot, máris tudtam, hogy nem sikerült tartósan
lekötnöm a figyelmét. Madison nem figyelt rám többé. Miközben azt vártam, miként
reagál majd arra, amit mondtam neki, ő csak legyintett, aztán halvány mosoly suhant
át az arcán, de ezt már nem nekem szánta, hanem valaki másnak, aki a közelünk-
ben tartózkodott. Aztán lehajtotta a fejét, forgatni kezdte a szemét és unottan sóhaj-
tott.
– Jézusom…
– Hogy mondtad? – kérdeztem értetlenül.
– Arra a srácra értettem ott – felelte. – Milyen béna egy alak! Ki nem állhatom, ha
valaki ilyen idétlenül vigyorog rám.
– Ó, már értem…
Madison ezzel is emlékeztetett engem arra, hogy olyasvalakivel ülök egy asztal
mellett, aki még tizenhét éves sincsen. Noha érdekesnek ígérkezett az a lehetőség
is, hogy további részleteket tudjak meg Madison társas kapcsolatairól, én mégis in-
kább Merrittről szerettem volna beszélni vele.
– Mint már telefonon is említettem, Madison, szeretnék megtudni egy pár dolgot a
barátnődről, ami segíthet megérteni, hogy miért akart öngyilkos lenni. És akivel csak
beszéltem eddig, mindenkinek az a véleménye, hogy te sokkal közelebb állsz hozzá,
mint bárki más. Úgyhogy remélem, tudsz segíteni nekem.
– Ezt meg ki mondta? – kapta fel a fejét. – Ki az a mindenki?
Túloztam persze, és ő rögtön rajta is kapott. Igazán jobban ismerhetném már a ti-
nédzsereket!
– Nos, például az édesanyja, mindenek előtt…
A szemembe nézett, elmosolyodott, és cinkosul kacsintott egyet. A hangja kár-
örömről árulkodott, amikor megszólalt.
– Merritt ezek szerint még veled se hajlandó szóba állni, ugye?
– Nem árulhatom el neked, hogy mit mondott vagy mit nem mondott nekem – fe-
leltem kitérően. – Az orvosi titoktartás miatt ezt senkivel sem tehetem meg.
Két kézre fogta a kávéscsészét. Ujjai körbefonták a porcelánt.
– Tudtam – mondta. – Senkivel se hajlandó beszélni, igaz? Senkivel. Hát ez
szép. Remek… Na és mi a helyzet a nevelőapjával? Vele se hajlandó szóba állni?
– Ezt sem mondhatom meg neked.
– Fogadni mernék, hogy vele se hajlandó beszélni. Milyen klassz! Ez annyira
klassz…
– Micsoda?
– Semmi. Te semmiről se tudsz, ugye?
Fintort vágott, az orra nyergét ráncolva, aztán elmosolyodott, mintha el se hinné,
amit eddig mondtam neki. Mintha azt ígértem volna, hogy ingyenjegyet kap tőlem
egy rockkoncertre.
– Hogy értetted ezt, Madison? – kérdeztem.
– Sehogy.
De továbbra is mosolygott.

STEPHEN WHITE 105 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Szóval akkor mit vársz tőlem? És miért is akartál beszélni velem?
– Miért kérdeztél rá külön is a nevelőapjára? Miért éppen ő érdekelt, és nem az,
hogy hajlandó-e beszélni az édesanyjával például?
Alig észrevehetően ingatta a fejét.
– Az apja teljesen normális ember. Az anyja meg egy sztár. Szóval mit is akartál
tőlem?
Most már sokkal jobban érdekeit, hogy mit gondol, és egyre kevésbé volt kedvem
megosztani vele azt, hogy mit tudok és mi az, ami érdekel.
– Nos, te mit gondolsz, mit akarok tőled?
– Tényleg nem hajlandó megszólalni?
Megvontam a vállamat. Ez a lány igyekezett kiszedni belőlem valamit, és nekem
ez cseppet sem tetszett.
– Klassz.
– Azt szeretném kideríteni, hogy mi vihette rá Merrittet az öngyilkosságra.
Az ajka már a szívószálhoz ért, amikor azt mondta:
– Szerintem csakis a kishúga miatt borult ki ennyire. Igen, én ezt tartom a legva-
lószínűbbnek.
Meggyőződés nélkül mondta ezt, mintha az iskolában az osztálytársai között len-
ne, és csak találgatná a választ a tanára imént feltett kérdésére, a leginkább a kö-
zépiskolások isteneire bízva a szerencséjét.
– Lehet, hogy igazad van – bólintottam. – A kishúga miatt valóban kiborulhatott.
De pszichológusként néha úgy érzem, túl egyszerűnek tűnik azt mondani egy másik
ember életének egy tragikus epizódjára, hogy X vagy Y miatt az illetőnek jó oka volt
az öngyilkosságra. Az igazán nehéz kérdés nem is ez szokott lenni, hanem az, hogy
miért éppen most szánta rá magát? Nem tudom, miért pont azon a napon akart ön-
gyilkos lenni Merritt. Miért nem egy nappal korábban? Vagy miért nem két héttel ké-
sőbb? Ha Chaney miatt borult ki ennyire, akkor mégis miben különbözött a többitől
az a nap, amikor beszedte a gyógyszereket?
Madison tekintete most inkább bizalmatlanságról árulkodott, mintsem értetlenség-
ről.
– Kire céloztál, amikor azt mondtad, X vagy Y? – kérdezte. – És mit értesz azon,
amikor azt mondod, valaki miatt jó oka lehet egy másik embernek megölnie magát?
– Senkire, ez inkább csak afféle beszédfordulat. Nemcsak egy másik ember, de
bármilyen esemény is kiválthatta ezt. Például a költözködés, az iskolaváltás, de
Chaney betegsége is. Így értettem az X-et.
– Olyan ez, mint a matematikában az ismeretlen tényező?
– Azt hiszem, igen…
Madison megvonta a vállát erre. Úgy tűnt, megnyugtatta őt a válaszom – vagy ta-
lán az, hogy nyilvánvalóan nincs tudomásom valamiről, amiről neki viszont igen.
Nem tudhattam, mi az igazság. És úgy láttam, valójában semmi sem érdekli annyira,
mint a kávéház ajtaján besétáló újabb és újabb férfivendégek.
– Van fiúja Merrittnek? – kérdeztem.
Madison arcán olyan kifejezés jelent meg ekkor, amely az én értelmezésem sze-
rint egyszerre jelentett megvetést és nevethetnéket.
– Ne-em – felelte. – Ő még nem tart ott…
– Volt valami problémája talán mostanában a barátaival?

STEPHEN WHITE 106 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Én vagyok a legjobb barátja. Elég jól kijövünk egymással. Eddig legalábbis így
volt.
– Nem is tudsz arról, hogy valaki mással valamilyen problémája lehetett?
– Semmi ilyesmiről.
– És az iskola? Ott minden rendben van? Nincsenek gondjai a tanáraival vagy az
osztálytársaival?
– Merrittnek? A tanárok mindannyian szeretik. És mostanában Chaney miatt
egyébként is mindenki törődött vele. Sok mindent elnéztek neki a húgára való tekin-
tettel, amit másoknak nem.
Úgy éreztem, mintha Madison talán még irigyelné is azért Merrittet, hogy halálo-
san beteg testvére van, neki meg nincsen, így nem kapja meg azt a figyelmet, amit
ő… Még mielőtt kitalálhattam volna, hogyan reagáljak erre, belépett az ajtón valaki,
a hátam mögött, akinek a mosolya olyan melegséget sugározhatott Madisonra, hogy
akár még az én kihűlt kávémat is felmelegíthette volna. Nagy kísértést éreztem,
hogy megforduljak, és megnézzem magamnak, ki lehet az, aki most érkezett, végül
mégsem tettem, mindössze gyanítottam, hogy hímnemű ez a bizonyos illető.
– Szóval mit gondolsz? Mi lehetett az, ami miatt beszedte a gyógyszereket? Te
jobban ismered őt bárki másnál. Biztosan van valamilyen elképzelésed arra vonat-
kozóan, hogy mi vitte rá erre.
– Mint már mondtam, szerintem Chaney miatt történt – felelte türelmetlenül. –
Utálta az egész hercehurcát, ami a húgával történt. A kórházat, a nyilvánosságot, a
felhajtást, azt, hogy a szülei olyan…
– Olyan… milyenek?
– Mindegy… – legyintett.
Vártam, hátha mégis kimondja a szót. Ő azonban továbbra is a helyiséget pász-
tázta a tekintetével. Azt kívántam, bárcsak az én kis ingerszegény rendelőmben len-
nénk, ahol semmi sincs, ami elvonhatná a figyelmét.
– Beszélt neked valaha is öngyilkosságról? – kérdeztem.
– Nem…
– Nem akartál valami mást is mondani most?
– Merritt… azt hiszem, gondolkodott azon, hogy milyen lenne, ha az apjához köl-
tözne. Azt gondolta, együtt utazgathatna vele, segíthetne neki, mint valami titkárnő
vagy efféle… Istenem, ezt nem is lett volna szabad elmondanom, iszonyúan dühös
lesz rám ezért, ha megtudja.
– Miért lenne dühös érte? – kérdeztem. És ezzel – önmagam előtt legalábbis –
beismertem a kudarcomat: csakis akkor tettem fel „miért”-tel kezdődő kérdéseket,
amikor már kilátástalannak éreztem a helyzetemet.
Madison úgy méregetett engem ekkor, mintha el sem hinné, hogy valaki ilyen
unalmas alak is lehet.
– Talán gondolkodj el rajta – mondta végül.
– Nincs semmi más ötleted?
– Én ennél többet nem tudok.
Azt tettem ekkor, amit a legokosabbnak véltem, vagyis elindultam egy másik
irányba.
– Aznap, amikor rátaláltál, miután beszedte a gyógyszereket, odafent volt a für-
dőszobában, ugye?

STEPHEN WHITE 107 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Madison bólintott, és közben a szívószállal a csésze alját kotorászta, mintha to-
vábbi kávéforrást remélne felfedezni benne. Éreztem, hogy igenis tud valamit, amiről
nekem még fogalmam sem lehetett, és azzal is tisztában volt, hogy kettőnk mérkő-
zésében én vagyok az, aki vesztésre áll.
– Nem láttál esetleg valami mást is? – kérdeztem. – Valami szokatlan dolgot az-
nap, amikor ott jártál a házukban?
Az eddig körkörösen mozgatott szívószál megtorpant egy helyen.
– Mint például? – kérdezte.
Most én vontam meg a vállamat, és igyekeztem közönyt színlelni. Tőle lestem el
a technikát, és úgy éreztem, egészen jól sikerült utánoznom.
– Például bármit – feleltem.
– Mit értesz azon, hogy bármit?
Előrehajoltam, egészen közel hozzá.
– Merritt nagy bajban van, Madison. Azt szeretném tudni, láttál-e valamit, amikor
ott voltál. Olyasmit, ami magyarázatként szolgálhat a történtekre.
– Bajban van? – kapta fel a fejét. – Mégis miféle bajban?
– Mit láttál?
– Miért van bajban?
A süketek párbeszéde volt ez. Hátradőltem a széken, és kiittam a maradék ká-
vémat.
– Elszúrt valamit – mondtam rejtélyesen.
A hangja most némi aggodalomról árulkodott.
– Elszúrt valamit? De hogyan? – kérdezte. – Nem értem, miről beszélsz. Én csak
annyit mondhatok, hogy ez az egész eleve nagyon furcsa volt. Olyan állapotban ta-
lálni őt… Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy úgy láttam, már nincs is benne
élet. Azt hittem, meghalt.
Megrázta magát, mint aki összeborzongott, amikor ezt kimondta.
Úgy gondoltam, ez inkább csak színészkedés a részéről, de nem voltam biztos
benne. Madison mindazonáltal kitűnően értett az alakoskodáshoz, annyi szent.
Megkérdeztem tőle:
– Igaz az, hogy meg se vártad a mentőautót? Én ezt hallottam. Tényleg így tör-
tént?
– Pánikba estem – felelte. – Egyszerűen azt sem tudtam, mit csinálok már.
– Te? Pánikba estél?
– Láttam valakit, akit halottnak hittem. Az ember ilyenkor pánikba eshet, nem? És
előfordulhat, hogy olyasmit tesz, amit nem kellene… Történt már veled hasonló do-
log? Hogy besétáltál egy házba, és ott találtál valakit ilyen állapotban? És azt hitted
róla, már meg is halt?
– Igen. Ami azt illeti, épp ezen a héten…
Madisont cseppet sem érdekelték, miféle tapasztalataim vannak a halottakkal. Af-
féle szónoki kérdések voltak ezek, és teljesen mellékes volt, hogy mit válaszolok.
– Talán ott kellett volna maradnom. Nem tudom, mit számított volna az, ha meg-
várom a mentősöket. Majd legközelebb… ha még egyszer előfordul velem, hogy
besétálok egy házba, és ott találok egy halottat, igyekszem mindent tökéletesen csi-
nálni. Ehhez mit szólsz?
Kevés kellemetlenebb élmény létezhet ezen a világon, mint az, amikor egy inge-
rült tizenévessel kell beszélgetnie egy magamfajtának. Talán csak a feldühített kob-

STEPHEN WHITE 108 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

rákkal és a nyugalmukban háborgatott medvékkel való találkozást lehet egy lapon
említeni ezzel az érzéssel.
Azt a fajta hivatalos hangnemet igyekeztem most megütni vele, amelyet a nézet-
eltérések jelzésére szoktam használni a pácienseimmel folytatott beszélgetéseim
során a rendelőmben, de nem sok sikerrel jártam.
– Te tényleg azt hitted, hogy már meghalt, amikor megérkeztél a házukba?
A csésze oldalára száradt tejszínhabot tanulmányozta egy ideig, majd azt felelte:
– Igen. Azt hiszem, ezt már mondtam. Azt hittem, meghalt. Ott feküdt, mozdulat-
lanul, olyan természetellenes pózban, mint egy rongybaba, amelynek tetszés szerint
ide-oda rakosgathatja az ember a végtagjait. És úgy láttam, már nem is lélegzik. Azt
hittem, túl késő…
– De azért felhívtad a mentőket.
– A 911-et hívtam. Az már az ő ötletük volt, hogy mentőt küldenek oda.
– Miért hívtad fel a 911-et?
– Mert az emberek ezt szokták tenni, ha valamilyen rendellenes dolgot fedeznek
fel. Vagy te talán nem szoktál tévét nézni?
Maró gúnnyal kérdezte ezt.
– És miért mentél oda egyáltalán aznap? Talán terveztetek valamilyen közös
programot Merrittel? Vagy elmesélte neked, hogy be fogja szedni a gyógyszereket,
te pedig azért mentél át hozzájuk, hogy lebeszéld őt erről? Nem így történt?
– Micsoda?!
– Miért mentél át Merrittékhez aznap? Miért éppen azon a napon? És miért ép-
pen abban az időpontban? Miért mentél be a házba, és miért mentél fel az emeletre
a fürdőszobájába, ha egyszer senki se nyitott neked ajtót?
– Mégis miről beszélsz?
Most a hallgatást választottam, de ez sem hatott. Madison a szemem láttára ren-
dezte át a gondolatait, és attól féltem, hogy az iménti előrelépés után most már vég-
képp holtpontra jutok vele. Szerettem volna megakadályozni ezt.
– Miért döntöttél úgy aznap délután, hogy meglátogatod Merrittet? – kérdeztem
az eddiginél szelídebb hangnemben.
– Barátok vagyunk, érted?
– Talán még kulcsod is van a házukhoz?
– Nem volt bezárva az ajtó. Ő maga hagyta nyitva nekem.
– Vagyis számított arra, hogy odamégy? Ezek szerint beszéltél vele korábban,
ugye?
– Nem… úgy értem, nem tudom, miről beszélsz. Semmit sem tudtam arról, hogy
gyógyszert akar beszedni. Én semmiről sem tudtam, érted?
– Na és mi van a fegyverrel? A fegyverről se tudtál?
Egészen tágra nyílt ekkor a szeme. Csak most vettem észre, hogy kontaktlencsét
visel, amikor a fény egy bizonyos szögben vetődött rá. Hát ezért tűnt olyan hihetetle-
nül kéknek az írisze már első ránézésre.
– Fegyver? Micsoda? Miféle fegyver? Hogy érted azt, hogy egy fegyver?
– Talán attól féltél, hogy miután felhívtad a 911-et, nemcsak egy mentőautót fog-
nak odaküldeni, hanem a rendőrséget is? Ezért nem maradtál ott a házban, hogy
megvárd őket?
– Miért kellett volna tartanom tőlük?

STEPHEN WHITE 109 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem tudom. Én semmiben sem vagyok biztos. Miért kellett volna félned ettől?
És miért aggódsz amiatt, hogy Merritt bajban van? Talán ennek valami köze van a
fegyverhez?
Előbb a fülbevalóját kezdte babrálni, aztán hangosan kiszürcsölte a maradék ká-
vét a bögre aljáról a szívószál segítségével, pedig aligha maradt benne folyadék.
Úgy éreztem, egészen közel járok már a lényeghez, és ezért úgy döntöttem, eb-
ben az irányban folytatom a tapogatózást. Igyekeztem minél gyöngédebb hangot
megütni vele.
– Madison…?
Ám ebben a pillanatban ismét megjelent az arcán egy szívet melengető mosoly,
és kecses mozdulattal lesiklott a bárszékről. Egy fekete farmernadrágot és szűk pó-
lót viselő fiatalember közeledett, egyenesen felé. Hosszú karjával magától értetődő
természetességgel ölelte át a lány derekát.
Az a fajta srác volt, akit mindig is irigyeltem középiskolás, majd egyetemista ko-
romban is. Fesztelenül és természetesen viselkedett a leghelyesebb lányok társa-
ságában, és mindig minden helyzetben feltalálta magát. Egy pillanatig se jött zavar-
ba például attól, hogy addig én ültem egy asztalnál Madisonnal.
– Szia – üdvözöltem. – Alan Gregory vagyok.
És azzal kezet nyújtottam neki.
Az ő jobbja azonban Madison derekán pihent, és ott is maradt.
– Brad – mindössze ennyit mondott.
– Nézd, doki, az ebédszünetnek vége – fordult felém Madison. – Most már vissza
kell mennem az iskolába, délután is lesznek óráim ugyanis. Kösz a kávét. És add át
üdvözletemet Merrittnek. Viszlát!
Azzal elindult Braddel az ajtó felé. És egyszer se nézett vissza.
Figyeltem őket, amint távoztak. És láttam, hogy a lány iménti mosolyát egyik pil-
lanatról a másikra dühös arckifejezés váltotta fel, amint kiléptek a kávézó ajtaján. Fi-
gyeltem, amint idegességében cigaretta után kotorászik, és hogy a második alka-
lommal sem sikerült meggyújtania a kis műanyag öngyújtóval.
Amikor végre égett már a cigaretta a szájában, elindult, mohón szívta egyik sluk-
kot a másik után, és közben mintha Bradet szidta volna. A fiú pedig – úgy láttam –
egészen jól elszórakozott rajta.
Mindezek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy Brad nem véletlenül jött
ide. Madison ezt előre megbeszélte vele. És a fiú később érkezett, mint ezt a lány
várta.

M iután a következő betegem miatt vissza kellett mennem a rendelőmbe, felhív-

tam Sam Purdyt a rendőrőrsön. Ő vette fel, mégpedig olyan hamar, hogy jóformán
még el se kezdett csöngeni a telefonja.
– Találkoztam Merritt barátnőjével, Madisonnal – közöltem vele.
– Na és? Megtudtál tőle valami érdekeset?
– Ravasz ez a lány, Sam. Ismered azt a fajtát, aki mindig kisiklik a kezed közül?
– Úgy érzed, tud talán valamit?
– Talán. De nekem persze semmit se mondott. Mégis valami azt súgja, biztosan
tud egy pár dolgot, amit én nem. De épp amikor már sikerült volna valami eredményt

STEPHEN WHITE 110 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

kicsikarnom belőle a lélektani hadviselésemmel, megérkezett a felmentő sereg,
vagyis a lány barátja, és magával vitte. Arra gondoltam, te talán több sikerrel jársz
majd…
– Nekem most tisztes távolságban kell maradnom a szemtanúktól. Hivatalosan
legalábbis – felelte. – De azért majd beszélek Luce-szal erről.
Lucy Tanner volt Sam kolléganője, közvetlen munkatársa, amikor őt bízták meg
egy nyomozás vezetésével, sőt olykor a cinkosa is.
– Attól tartok, Sam, ha ez a lány megtudja, hogy gyilkossági ügyben nyomozás
folyik Merritt után, pánikba fog esni, és a végén még csinál valami hülyeséget…
– Rendszerint így szokott ez lenni. Rendben átszállítottátok Merrittet Denverbe?
– Igen. Menetlevéllel, pecsétes papírokkal, mentőautóval. Gondolod, hogy talán
még ma le is tartóztatják?
– Hacsak nem tesz valaki más beismerő vallomást közben helyette, akkor ez a
legvalószínűbb, ami történhet. A ruháin talált vérminta ugyanis megegyezik Dead Ed
vércsoportjával, és a fegyver is az ő nevére van bejegyezve. Két töltény hiányzik a
tárból. Azt ajánlom, írd össze gondosan az érveidet, hogy miért kell a gyermekkór-
házban tartani, nehogy mégis átszállítsák Fort Loganbe. Hamarosan igen nagy
szükséged lesz erre a listára.
– Rendben van.
Elbizonytalanodtam. Volt még valami ugyanis, amiről beszélnem kellett Sammel.
– Sam, azt hiszem, rájöttem, mi lehetett az indítéka.
Hallottam, hogy közben kitartóan dobol az asztalon az ujjaival, ami egyértelműen
az idegesség jele volt nála.
– Igen, tudom. Én is rájöttem időközben – mondta.
– Chaney? – kérdeztem.
– Igen, Chaney – felelte.
– Valószínűnek tartom, hogy az államügyész is rájött már.
– Szerintem is. Mitchell Crest nem hülye.
– Tudod, elég alaposnak érzem ezt az indítékot, de valahogy… mégsem egészen
érthető a számomra még ez a történet.
– Tudom.
– És mi van azzal, amiről tegnap este beszélgettünk, Sam? A búcsúlevélre gon-
dolok, amit a számítógépben találtunk. Gondolod, hogy Merritt írta? Mert most úgy
tűnik, a rendőrök feltételezik róla, hogy ő tette, vagy ha nem, akkor ő kényszerítette
erre a férfit.
– Hát éppen ez itt a bökkenő. De majd tisztázzák a helyzetet. Ha teheted, nézd
meg a híradót öt órakor. Az biztos, hogy innen az őrsről senki sem szeretne még
egyszer akkora baklövést elkövetni, mint a Jon Benet-ügyben. De ha már tudnak va-
lamit, ami egészen biztos, és aminek a nyilvánosságra hozatala nem hátráltathatja a
nyomozást, akkor azt mielőbb közzé fogják tenni. Igen gyorsan értesülni fog róla a
közvélemény.

STEPHEN WHITE 111 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 16. fejezet
A znap délután Diane Estevez besétált – nem, nem is besétált, hanem egyenesen
beviharzott a rendelőmbe, miután nyitva hagytam az ajtót az egyik páciensem távo-
zása és a következő érkezése között. Csípőre tett kézzel és az állát magasra emel-
ve állt meg előttem. A férje, Raoul ettől mindig frászt kapott, mert semmi jót nem je-
lentett, és ezt látva máris sejtettem, mi következik. A sztorit még nem közölték az új-
ságok, így aztán fogalmam sem volt arról, hogyan értesülhetett Merritt ügyének fej-
leményeiről, de arra akár fogadni is mertem volna, hogy mindenről tud. És azt is
gyanítottam, hogy egy kellemetlen beszélgetésnek nézek elébe, amelynek az a lé-
nyege, hogy miért nem tőlem értesült minderről első kézből.
– Szóval igaz? – szegezte nekem a kérdést.
Csak bólintottam.
– Ettől még bonyolultabb a helyzet. Tisztában vagy vele?
Naná, hogy még bonyolultabb lett minden…
– Ezt meg hogy értsem?
– Gondolom, te is tudod, hogy kicsoda Edward Robilio. Vagyis hogy ki volt ez a
fickó. Vagy tévedek?
Szerettem volna imponálni neki a tájékozottságommal.
– Igen, Diane, tudom, hogy ő alapította a MedExcelt, és azt is, hogy a cég elnöke
is ő volt.
Gondolatban még hozzátettem: azt a MedExcelt, amely biztosítónak tekinti ma-
gát, de mindig a maga előnyére értelmezi hol így, hol meg úgy a szerződésekben
foglaltakat. Jelenleg pedig az az álláspontja, hogy nem támogatja azokat a kezelé-
seket, amelyek a tündéri kis Chaney orvosai szerint a kislány egyetlen esélyét je-
lenthetik a túlélésre, jóllehet olyan egyedi, még kísérleti stádiumban lévő eljárásokról
van szó, amelyek éppen ezért rendkívül költségesek.
Tekintete beszédes volt, mintha ezt kérdezte volna: – Na és akkor?
A száját azonban ez a szó hagyta el:
– És?
– Mit és? – kérdeztem vissza.
– Azt is tudod, hogy kicsoda a felesége?
Nem sokat aludtam mostanában, talán ezért sem volt valami gyors az észjárá-
som…
– Mrs. Robilio talán? – kérdeztem.
Elemelte a kezét a csípőjéről, és még egy lépést tett felém. Olyan érzésem volt,
mintha veszélynek vagy egyenesen nyílt fenyegetésnek lennék kitéve.
– Ne hülyéskedj, kérlek!
– Én nem hülyéskedek. Csak éppenséggel fogalmam sincs róla, miről beszélsz,
Diane.
– Komolyan mondod?
– A lehető legkomolyabban.
– Ugyanarról az ügyről van szó, amelyben John Trent érintett – magyarázta. – A
páciensemről, akinek a felesége a rokona. Emlékszel már végre? Két gyerekről van

STEPHEN WHITE 112 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

szó… meséltem neked, hogy a férjnek eggyel több kereke van, a felesége pedig…
iszik. Erről meséltem neked, Alan, amikor a Jaxben voltunk ebédelni.
Most már végképp összezavarodtam.
– Igen, emlékszem rá.
– És akkor említettem neked azt is, hogy a fickó feleségének a testvére egy milli-
omoshoz ment hozzá, ugye?
– Igen…
Most már emlékeztem a beszélgetésünkre, és arra is, hogy ezt mondta róluk.
– Nos, most pedig kiderült, hogy a te betegednek hála, az én páciensem felesé-
gének testvére megözvegyült. Vagyis elhunyt a milliomos férj.
– Ez túlságosan zavaros így nekem – szóltam közbe. – Mondj neveket, kérlek! Ki
a páciensed?
– Nevezzük őt, mondjuk, Andrew-nak. A felesége pedig, akitől válni készül, le-
gyen Abby.
– És Abby nővére Mrs. Robilio?
– Úgy van. Abby nővére ez a bizonyos Mrs. Robilio. És ha igaz az, amit hallottam,
akkor a gyermekelhelyezési ügyben szakértőnek felkért férfi lányát azzal vádolják,
hogy megölte az egyik megbízó nővérének a férjét.
Vagy háromszor is át kellett gondolnom magamban, hogy ki kicsoda, és kinek mi
a szerepe ebben a történetben ahhoz, hogy felfogjam végre, miről beszél Diane.
Amikor úgy éreztem, sikerült megértenem, azt mondtam:
– Ezek szerint ez azt jelenti, hogy te győztél…
– Hogy érted azt, hogy én győztem?
– Úgy, hogy ebben a perben semmiképp sem fogadhatja el a bíróság John Trent
szakértői véleményét, figyelembe véve azt a körülményt, hogy a lányának köze lehet
Robilio halálához. Ez elfogultságnak minősül, úgyhogy semmisnek tekintik, bármit
mond is. Majd kapsz egy új szakértőt, és simán megnyeritek a gyermekelhelyezési
pert.
Diane leejtette a vállát a megkönnyebbüléstől.
– Én erre nem is gondoltam eddig – álmélkodott.
– Hát akkor mire gondoltál? – érdeklődtem.
– A kapcsolatra… Az összefüggésre… Arra gondoltam, hogy ez alátámasztja a
feltevésemet, miszerint valaki befolyásolta John Trentet. Vagyis nem tekinthető elfo-
gulatlannak az a szakértői vélemény, amelyet ehhez a perhez készített.
– Ezt meg hogy érted?
– Mi más történhetett volna, ha nem ez?
– Diane, a MedExcel, vagyis Robilio cége ugyanaz a biztosítótársaság, amelyik
nem hajlandó igent mondani azokra az orvosi kezelésekre, amelyekre a kis Chaney
Trentnek feltétlenül szüksége van ahhoz, hogy egyáltalán esélye legyen a túlélésre.
Attól tartok, hogy az én páciensemnek, vagyis Chaney nővérének ez elég alapos in-
dok lehetett ahhoz, hogy megölje Dead Edet.
– Dead Edet…?
– Akarom mondani, dr. Robiliót.
Úgy nézett rám, mint aki biztosra veszi, hogy ezt a becenevet legfeljebb egy hal-
dokló cserepes növénynek találhattam ki.
– Te dr. Edward Robiliót csak Dead Edként emlegeted?

STEPHEN WHITE 113 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Tudom, hogy egy kissé bizarr. Elismerem. Sam Purdytől hallottam, hogy a
rendőrök csak így emlegetik egymás közt. Tudod, ez csak afféle zsaruszleng.
Diane egyre csak rázta a fejét.
– Lehet. Vagyis, ha jól értettem, amit mondtál, akkor… a páciensed azt gondolta,
mi lenne, ha megölné a fickót? Azt hitte talán, hogy ennek hatására a cég megvál-
toztatja eddigi álláspontját? Hogy hirtelen jótékonykodni kezdenek, és hajlandóak
lesznek mégis kiadni pár százezer dollárt azért, hogy az ő testvére életben marad-
jon? És te azt gondolod, hogy szerintem ennek tényleg van is értelme? Mondd csak,
retardált talán ez a te beteged? Vagy olyan súlyos mentális zavarai vannak, hogy
ilyen egyszerűnek gondolja a világ működését?
– Ő még csak tinédzser, Diane.
– A tinédzserek sem hülyék, Alan. Persze, tény, hogy meggondolatlanok, és néha
számunkra érthetetlen dolgokat csinálnak, de azért nem hülyék.
– Ki tudja, mi történt abban a házban? – kérdeztem. – Talán csak véletlen baleset
volt ez a lövöldözés…
Erre elhúzta a száját.
– Két lövés, egészen véletlenül? Ilyen közelről? – kérdezte. – És a második egé-
szen véletlenül épp a két szeme között fúródott a koponyájába?
Nem egészen így történt, és szinte örültem annak, hogy Diane ha csak egy ilyen
nüánsznyi részlet vonatkozásában is, de mégis csak téved.
– Igazad van – bólintottam. – Erre elég nehéz lenne ésszerű magyarázatot adni.
Szerettem volna beszélni vele a búcsúlevélről is, de tudtam, hogy Sam megölne,
ha kiderülne, hogy eljárt a szám.
– Hát persze hogy igazam van.
– Uramisten! – szaladt ki a számon önkéntelenül, és nyomban elé is kaptam a
kezemet.
– Mi az? – kapta fel a fejét Diane.
– Ebben a pillanatban jöttem csak rá valamire.
– Mire?
– Arra, hogy… hogyan gyakorolhatott nyomást a páciensed feleségének a csa-
ládja John Trentre…
– Igen? És? Mi van vele?
Egyike volt ez azon ritka pillanatoknak az életben, amikor végre úgy érezhettem:
ha csak egy lépéssel is, de most Diane előtt járok. Miután kellőképpen kiélveztem a
helyzetet – nem akartam túl sokáig hallgatni, mert attól tartottam, időközben ő is rá-
jön, kijelentettem:
– Ennek az ügynek a hátterében nem a politika áll.
– Hanem a pénz? – kérdezte.
– Nem.
– Hát akkor mi?
– Nem mi, hanem ki. Chaney.
Figyeltem Diane arcát, és láttam, hogy lassacskán az ő fejében is kezd összeállni
a kép.
– Uramisten… – csak ennyit mondott végül.

STEPHEN WHITE 114 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ez aztán szakmai konzultáció volt a javából, Diane – állapítottam meg. Majd fi-
gyelmeztettem: – Úgy értem, az, amit most folytattunk. Úgyhogy kérlek szépen, sen-
kinek se beszélj róla!
– Hát persze. Ez végtére is kizárólag szakmai természetű beszélgetés volt,
dokikám – mondta Diane, és lerogyott a mögötte álló székre.

17. fejezet
Á tszerveztem a délutáni konzultációs időpontokat, hogy Denverbe utazhassak,
még mielőtt a csúcsforgalom miatt bedugul a Boulder Turnpike és az I-25-ös út. Elég
sok időmbe telt elérni azt, hogy felvegyek Merrittet a gyermekkórházba, én pedig to-
vábbra is nap mint nap láthassam őt mint kezelőorvosa. Először is találkoznom kel-
lett vele, aztán pedig… Nos, azt reméltem, sikerül beszélnem a szüleivel is. Ezenkí-
vül el kellett készítenem a pszichoterápiás programját, és ezt egyeztetnem kell a
kórház személyzetével. Volt néhány adminisztratív jellegű elintéznivalóm a betegfel-
vétellel kapcsolatban, azután várt rám még a MedExcellel való egyeztetés is, hátha
sikerül rávenni őket valamilyen úton-módon, hogy állják a pszichiátriai szakápolás és
az állandó betegfelügyelet költségeit. Úgy számítottam, ez a legjobb esetben is úgy
három órát vesz majd igénybe.
A gyermekkórházban zökkenőmentesen intézték Merritt felvételét és elhelyezé-
sét. Előzőleg arra kértem őket, senki se erőltesse, hogy megszólaljon, és ők így is
tettek. Az első szinten kapott ágyat; ahol csak a legkisebb mozgásteret biztosították
a számára. Mondjuk, a levegővételhez még nem kellett engedélyt kérnie, minden
egyébhez azonban igen. Természetesen nem hagyhatta el az osztályt, ami a szuicid
hajlamú betegek esetében a szokásos előírás volt, miután az illető már túlesett egy
sikertelen – azaz kis híján „sikeres” – öngyilkossági kísérleten. Miközben Merritt
szobája felé tartottam, a mellettem lépkedő ápolónő néhány mondatban felkészített
arra, amit ott találok majd.
– A szobatársát Christinának hívják – mondta. – Lítiummal sikerült stabilizálni
mostanra az állapotát, és az arcán néhány lyukat lát majd, de semmi egyebet. Több
helyen is átfúrta a bőrét. Gondolom, érti, mire gondolok…
Nem értettem, legfeljebb találgathattam volna, de ezeket a részleteket most nem
tartottam fontosnak. Merritt szobatársa csupa csont és bőr volt, hatalmas barna
szeme szinte perzselt, amikor rám nézett, és egy hosszú vasdarab állt ki az egyik
arcából. Az ajtó előtt álldogált és egy CD-t hallgatott a walkmanjében. A fülhallgató-
ból kiszűrődő dallamfoszlányok alapján latin zenére következtettem. Intettem neki
üdvözlésképpen, ő pedig visszaintett.
A nővér megállt, és a szemközti ajtóra mutatott, amely a konzultációs szobába
nyílt, és hozzátette, ott nyugodtan beszélgethetek a betegemmel, ha a pszichoterá-
pia miatt szükség van erre. Rögtön meg is kértem Merrittet, hogy jöjjön át oda ve-
lem, ő rámosolygott Christinára, aki visszamosolygott rá, és közben kilátszott fém-
ágyban tartott nyelve és a fogszabályzója is. Arra gondoltam, micsoda tortúrának
lenne most kitéve szegény, ha egy repülőtéren kellene áthaladnia a biztonsági el-
lenőrzésen.

STEPHEN WHITE 115 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Merritt leült, én pedig beszélni kezdtem hozzá. Megkérdeztem tőle, jól érzi-e itt
magát, amire ő a szokásos vállvonogatással felelt. Azután azt kérdeztem tőle, meg-
értette-e a kórház házirendjét. Erre bólintott. Amikor aziránt érdeklődtem, nincs-e
szüksége valamire, megrázta a fejét. És végül azt kérdeztem tőle, szeretné-e látni a
testvérét.
Igen. És most végre valami élénkséget és érzelmet is felfedezni véltem a mimiká-
jában.
– Gondoltam. De tudod, ez nem is olyan magától értetődően természetes előjog
a te esetedben. Ki kell érdemelned, mint ahogyan az osztályon fekvő többi betegnek
is. Egyelőre nem hagyhatod el az osztály területét. Még azért sem, hogy megláto-
gasd a testvéredet. Ehhez előbb ki kell érdemelned az ápolók bizalmát. Majd tőlük
megtudod, hogyan érheted el ezt az engedményt náluk, és mik a feltételei annak,
hogy előjogaid legyenek ezen az osztályon. Ne értsd félre a szándékaikat, nem az a
céljuk, hogy távol tartsanak téged a testvéredtől. A te biztonságod a legfontosabb
szempont a számukra. Sajnálom, de másképpen nem fog működni a dolog…
Néha elkapta rólam a tekintetét közben, és most sem nézett rám. Úgy tűnt, sem-
mi mást nem akar már tőlem, mint azt, hogy megkapja az engedélyt a testvére meg-
látogatására, miközben én arra próbáltam ösztönözni őt, hogy szólaljon meg végre.
Mivel ezen a téren kudarcot vallottam, nem maradt más mondanivalóm a számára.
És az egyértelműen kiderült mostanra, hogy nem gondolta meg magát, ami a né-
masági fogadalmát illeti. Visszakísértem a szobájába, és figyeltem, ahogy letelep-
szik az ágyára. A következő pillanatban már összegömbölyödve feküdt, a fal felé
fordulva.
A kardiológiai osztályon dolgozó nővérek közül az egyik segített nekem megtalál-
ni Brenda Straitet és John Trentet a kórház jóformán néptelen kávézójában. Magá-
nyosan üldögéltek a helyiség távolabbi sarkában, egy almás pitét eszegettek közö-
sen, és közben fogták egymás kezét az asztal fölött.
És valahogy sokkal idősebbeknek láttam őket a tényleges koruknál.
Még mielőtt megzavartam volna együttlétüket, benéztem a kávézó mellett nyíló
étterembe, hátha van ott egy üres boksz, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Csak az
orvosok számára fenntartott helyek között találtam ilyet.
Brenda azonnal észrevett, amikor elindultam feléjük, és rögtön elengedte a férje
kezét. Odasúgott neki valamit, mire John is felém fordult.
Egészen más volt, mint amilyennek elképzeltem. Eddig a pillanatig nem is tudato-
sodott bennem, hogy voltak elvárásaim a külsejére vonatkozóan, márpedig ez volt
az igazság. John Trentet én robusztusnak, inkább erős testalkatúnak képzeltem, aki
joviálisan mosolyog, és sűrű, szőke haja van. Aznap a kórházi kávézóban azonban
egy sovány, komor és mogorva férfival ismerkedhettem meg. Erősen kopaszodott,
és az a kevéske haj, ami még megmaradt belőle, csaknem teljesen fekete és egé-
szen rövidre nyírt volt.
Előzékenyen felállt, amint odaértem.
– Ne, kérem, maradjon csak ülve. Alan Gregory vagyok. És nagyon örülök annak,
hogy végre személyesen is találkozhatok önnel.
– John Trent.
Brendára pillantottam, és azt mondtam:
– Üdvözlöm, Brenda. Nos, akkor úgy tűnik, rendben ment az átszállítás. Köszö-
nöm a segítséget, amelyet az éjjel nyújtottak ehhez.
A nő mindössze egy erőtlen mosollyal reagált erre.

STEPHEN WHITE 116 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Az imént benéztem a szomszédos étterembe, és úgy láttam, van egy üres
boksz odaát. Nincs kedvük átjönni oda? Ott senki se zavarna bennünket, és nyugod-
tan elmondhatnám önöknek mindazt, amiről úgy gondolom, tudniuk kellene…
– Rendben – bólintott Trent. – Brenda, kérsz még a süteményből?
Az asszony megrázta a fejét. Átültünk hát az étterem bokszába. A helyiségben
odaégett pirítós szaga terjengett, a konyhában néhány felszolgáló arra panaszko-
dott, hogy valamilyen oknál fogva megvonták tőlük a szokásos ebédszünetet.
Vártam, hátha Brendának vagy Johnnak van valami mondanivalója a számomra,
de mivel mindketten hallgattak, végül én szólaltam meg elsőként.
– Hogy van a kisebbik lányuk?
Trent válaszolt.
– Chaney… Jól van. Most pihen. De ma egészen jó napja volt idáig. Ugye te is
így látod, Brenda?
– Igen. Egészen jó napja van… És a tüdőkezelést is jól viselte. Ez is valami.
– Örömmel hallom, hogy így van. Nagyon várom már, hogy találkozhassak vele.
Holnap talán sor kerülhet erre. Most a pszichiátriáról jövök, ahol Merritt van. Elmond-
tam neki néhány dolgot, hogy értse a helyzetet. Önök is voltak már nála, ugye?
Brenda válaszolt.
– Igen. Én úgy látom, jól van. Szinte teljesen felépült már. Te is így látod, Trent?
– A gyógyszer-túladagolás fizikai következményein biztosan túltette már magát.
Olyan, amilyen lenni szokott. Igaz, hogy beszélni továbbra sem hajlandó. Nekünk
legalábbis egy árva szót sem mondott még. Önnel se hajlandó szóba állni?
– Nemcsak velem, de a személyzet többi tagjával sem – feleltem. – Talán a be-
tegtársaival már beszélget, de ha így is van, ezt közülünk még senki sem hallotta.
John tekintete egészen barátságos és meleg volt, amikor a szemembe nézett.
– Azt hiszem, most már kezdi felfogni, mekkora a tét. Brenda és én elmondtunk
neki mindent, amit fontosnak gondoltunk, és azt is, amit az ügyvédektől meg a rend-
őrségtől megtudtunk. Talán lassacskán megérti, milyen súlyos dolgokról van szó,
hogy mit jelenthetnek a véres ruhák és a többi…
A „többi”-t valószínűleg szépítő kifejezésnek szánta John, és a fegyvert értette raj-
ta.
Brenda egész idő alatt engem figyelt, aztán előrehajolt felém, szinte az asztal kö-
zepéig, és valósággal folyt belőle a szó, amikor kinyitotta a száját.
– Mégis hogyan tehette ezt? – kérdezte. – Megölte volna azt a férfit? És hogyan
vádolhatják a lányunkat ilyesmivel? Hogy ő egy fegyverrel? Mégis… hogyan? Hi-
szen még gyerek. Fogalma sincs ezekről a dolgokról, nem ismeri a fegyvereket,
és… és…
John átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a felesége kezét.
– A helyzet súlyos, dr. Gregory. Egy órával ezelőtt beszéltünk az ügyvéddel, dr.
Maitlinnel, és a bizonyítékok miatt nagyon rosszul áll Merritt szénája. Amikor ön
megérkezett, épp arról beszélgettünk, hogy… hogyan tudunk megbirkózni majd az-
zal a helyzettel, ha kiderül, hogy… hogy… szóval ha Merritt valóban odament, és
megölte azt a férfit.
– És jutottak valamilyen eredményre ezzel kapcsolatban?
Úgy tűnt, mintha John felkészülten várta volna ezt a kérdést. Egyetlen pillanatig
sem késlekedett ugyanis a válasszal.

STEPHEN WHITE 117 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ha megtette… amiről én egyáltalán nem vagyok meggyőződve… akkor az
nagy ostobaság volt tőle. Ostobaság és meggondolatlanság. És ez igazi tragédia az
egész család számára. Már nem az első az utóbbi időben. De Merritt számunkra
most… én… azaz mi, Brenda és én… úgy gondoljuk, azt, ami történt, és ha ehhez
Merrittnek köze van, úgy kell tekintenünk, mint… egyfajta becsületbeli ügyet. Ha ő
tette, az olyan, mint… mint amikor összeverekszik valamelyik iskolatársával az ud-
varon, hogy megvédje a testvérét. Ne értsen félre, kérem, tudom, hogy ez annál
sokkalta súlyosabb dolog. De a maga nyakatekert logikája alapján mégiscsak
ugyanarról lehet szó. Egyfajta becsületbeli ügyről.
Igen, úgy éreztem, értem, mit akar mondani ezzel John Trent. De azt akartam,
hogy ő maga fejezze be a félbemaradt gondolatot. A saját szavaival.
– Folytassa csak, John! – biztattam.
– Tegyük fel, hogy Merrittnek valóban köze van ehhez a gyilkossághoz. Ezt csak-
is akkor tudom elképzelni róla, ha úgy tekintett dr. Robilióra, mint aki… visszaélt a
hatalmával. Mintha bántotta volna Chaney-t, mintha kipécézte volna őt magának
mint gyengébb ellenfelet. Merritt azért ment oda a házába, hogy odaálljon elé, és a
szemébe nézzen, és… valami félresiklott ekkor. A lövöldözés… ez csakis valami té-
vedés lehet. Baleset. Tragikus véletlen. Ebben egészen biztos vagyok. Merritt soha-
sem volt elég agresszív az ilyesmihez. A kosárlabdában is ez a legnagyobb hiá-
nyossága. Nem elég rámenős, nem akarja kihasználni a saját előnyeit és adottságait
mások kárára vagy hátrányára. Úgyhogy nem tudom, mi történhetett a fegyverrel a
férfi házában, de gondolom, nem csak én vagyok így ezzel. Nem hiszem, hogy ő lőt-
te volna agyon dr. Robiliót. El sem tudom képzelni őt fegyverrel a kezében, tudja…
De az, amiért eredetileg odament a férfi házába, biztosan tisztességes dolog volt. Őt
csakis a jó szándék vezérelhette. Merritt bizonyára a kishúgán szeretett volna segí-
teni, mindent megtenni azért, hogy ő életben maradjon, és ezért tekinthette ellensé-
gének dr. Robiliót.
Brenda sírva fakadt ezt hallgatva, és közben néha az a furcsa, cuppogó hang
hagyta el a száját, amelyet Boulderben már hallottam tőle.
Terapeutaként vagy féltucatnyi lehetőség állt előttem, amelyek közül választhat-
tam ebben a helyzetben. Ám én végül egyik járt út mellett se döntöttem. Ehelyett
megkérdeztem tőlük:
– Hogyan jöhetett rá Merritt arra, hogy dr. Robiliónak köze van Chaney orvosi el-
látásához? Úgy érzem, nem olyan jellegű információ ez, amit egy átlagos tinédzser
magától megértene, vagy akár csak hozzáférhetne…
A szülők egymásra néztek. Végül Brenda válaszolt a kérdésemre.
– Ezen mi is gondolkodtunk már azóta. És nem vagyunk biztosak abban, hogy
ismerjük a választ. Mi persze tudtuk, hogy kicsoda dr. Robilio, és azt is, hogy ő alapí-
totta a MedExcelt. Hiszen igyekeztünk mindent megtudni erről a cégről, amit csak
lehet, hogy nyomást gyakoroljunk rájuk, és elérjük, hogy kivételt tegyenek Chaney-
vel. Járuljanak hozzá a kórházi kezelése és aztán a szervátültetés költségeihez. So-
kat beszélgettünk erről otthon, Trent meg én, egészen nyíltan. Merritt talán hallhatta,
és megjegyezhette a férfi nevét. Mivel ő is tudta, mennyire csalódtunk a biztosító-
ban, úgy döntött, cselekedni fog. Szerintünk legalábbis ez tűnik a legvalószínűbb
magyarázatnak arra, ami történt.
– Tehát nyíltan beszéltek ezekről a kérdésekről odahaza?
– Ön is tudja, hogy dr. Robilio helybéli orvos – magyarázta Brenda. – És hogy a
MedExcel az ő cége. És hogy ha ő a pozíciójánál fogva utasítást adott volna erre,
akkor Chaney megkaphatta volna azt az ellátást, amire szüksége van. Mi dühösek

STEPHEN WHITE 118 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

voltunk, és a végsőkig elkeseredettek. Főleg azután, hogy külön kérvénnyel fordul-
tunk a biztosító orvosi bizottságához. Félmillió dollár semmiség egy olyan hatalmas
cégnek, mint amilyen a MedExcel. Az orvosi bizottság elnöke azonban… – ekkor le-
hunyta a szemét, és megrázta a fejét −, rideg és elutasító volt velünk. Nem érdekelte
Chaney, ő csak a cég rizikójára gondolt. Azzal érvelt, hogy nem támogathatnak egy
kísérleti stádiumban lévő, nagy kockázattal járó kezelést. Ez minden. Ekkor még dü-
hösebbek és elkeseredettebbek voltunk, mint a kezdet kezdetén. A mi szempon-
tunkból nézve ugyanis az a legkockázatosabb, ha semmit sem teszünk. Ha tétlenül
várjuk, hogy csoda történjen, ahelyett, hogy segítenénk, azzal halálra ítéltük
Chaney-t, dr. Gregory. Az adománygyűjtési akciónk sem járt a várt eredménnyel.
Merritt erről is tudott persze. Trent és én sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról ott-
hon, így hát Merritt is hallhatta.
Én Johnt figyeltem, miközben Brendát hallgattam, aki dr. Robilióról beszélt. A férfi
arca semmi másról nem árulkodott, mint a felesége iránti érzéseiről. Szerettem volna
feltenni neki néhány kérdést azzal az üggyel kapcsolatban is, amelyhez szakértői
véleményt kértek tőle, és amelyről most már tudtam, hogy történetesen Mrs. Robilio
nővérét és sógorát érinti. Szívesen megkérdeztem volna most tőle, puhatolóztak-e
nála a család tagjai a megegyezés lehetőségét keresve, vagy esetleg alkut kínálva
neki, azzal kecsegtetve őt, hogy a MedExcel cserébe mégis hajlandó lenne támo-
gatni Chaney kezelését. És érdekelt volna az is, hogy Merritt fültanúja lehetett-e
odahaza egy ilyen beszélgetésnek is.
Ám ezt mégsem tehettem meg. És nem is erőltethettem ezt a témát, hiszen vol-
taképpen nem is tudhattam volna John életének ezekről az eseményeiről. Ehelyett
inkább az anyagiakra vonatkozóan kezdtem kérdezgetni őket.
– Merritt akkor azt is tudja, hogy mennyi pénzre lenne szükségük a kezeléshez és
a transzplantációhoz? És hogy mennyinek kellett volna összejönnie az adomány-
gyűjtési akcióval?
Brenda kifakadt.
– Nem szoktuk nap mint nap imába foglalni ezt az asztalnál, ha erre gondol. És
nem is reménykedünk abban, hogy egyszerre csak idetoppan elénk egy jótevő. A
válásom anyagi szempontból katasztrófa volt ránk nézve. Azután… ideköltöztünk
Coloradóba. A félretett pénzünket a házra költöttük. A Chaney Alapítványt a
Channel 7 hozta létre, ők szerveztek meg minden akciót helyettünk, és így sikerült
összeszedniük… mennyit is, szívem? Valamivel több, mint harmincezer dollárt…
Ami igazán nagyszerű dolog, és mi örülünk is neki, de ennek a nagyobbik része rá-
megy a denveri kiadásainkra. Naponta ingázunk a két város között, és már egészen
biztos, hogy nem tudjuk időben előteremteni a pénzt, amire a seattle-i kezeléshez és
műtéthez szükségünk lenne…
– A rokonaik sem tudnának pénzt adni erre a célra? – kérdeztem.
– Nem – felelte határozottan. – Már mindent megpróbáltunk, amit csak lehetett.
De mi mind a ketten egyszerű munkáscsaládból származunk. Nincsenek tehetős ro-
konaink, gazdag nagynénik meg effélék, ha erre gondol.
– És Merritt is tisztában van ezzel a helyzettel?
Ez alkalommal John válaszolt.
– Szokott kérdezgetni bennünket. És mi mindig válaszolunk neki. Már elég érett
ehhez a helyzethez, és kellő felelősségtudattal is rendelkezik ahhoz, hogy tisztában
legyen a körülményekkel. Mi igyekszünk minden tekintetben felnőttként kezelni őt,
mert megérdemli. Igen… bár nem tudhat minden részletről, azzal ő is tökéletesen
tisztában van, hogy milyen kilátástalan a testvére helyzete.

STEPHEN WHITE 119 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És ennek így már van értelme önök szerint? Gondolják csak végig, amit most
mondtak. Merritt hallotta önöket beszélgetni, és ennek alapján tudhatta, milyen kilá-
tástalannak látják a helyzetet. És aztán azt is hallja, amikor ön szóba hozza ezt a
helybéli orvost, dr. Robiliót, akinek módjában állna segíteni a testvérén, ha akarna.
És úgy érezte, ő képes lenne hatni erre az emberre, befolyásolni a döntését. Oda-
megy hát az illető házához, és… mit csinál ezek után? Megfenyegeti a férfit, még-
pedig a saját fegyverével? Úgy hangzik ez a forgatókönyv, mint ami valóban kitelik
Merritt-től?
John gondolkodás nélkül rávágta:
– Nem.
Brenda kinyitotta a száját, aztán becsukta. John pedig így folytatta:
– Nem, ez egyáltalán nem vallana Merrittre. És ezt az egészet nem is értem. Ma
meg is mondtam neki, amikor ott jártunk nála látogatóban, hogy számomra felfogha-
tatlan ez az egész… hogy miért ment oda a házba egyedül, és mégis mire gondol-
hatott. Azt kérdeztem tőle, mondd csak, Merritt, mégis mit gondoltál, hogyan segít-
hetsz így a testvéreden?
Azt vártam, John még hozzáteszi, hogy persze Merritt semmit sem felelt erre. De
nem mondta ki.
– Miért mondja azt, hogy nem rá vall, ami történt, John? – kérdeztem.
– Ő nem… nem vezéregyéniség. Nem az a fajta bátor és karakán gyermek, aki
képes egyedül kiállni valakinek az érdekeiért. Odaállni mondjuk a tanára elé, és a
szemébe mondani, ha valamiről más a véleménye, mint neki. Vagy hogy szerinte
nem olyan osztályzatot érdemelt egy dolgozatára, mint amit kapott tőle. Ne értsen
félre, persze, képes az önálló gondolkodásra. Nagyon is független ő mindenkitől. De
nem fog szélmalomharcot vívni, ha rossznak látja a rendszert.
Brenda közbeszólt ekkor:
– De most a testvéréről van szó, John… Nem egy közönséges angoldolgozatról.
A férfi szomorkásán mosolygott.
– Ezt én is tudom, Brenda. És szerintem éppen ez a lényeg, úgy értem, ha tény-
leg ott járt a házban, akkor csakis ez lehetett az oka. Ha tett valamit, akkor azt bizto-
san Chaney-ért, az ő érdekében tette. Bármi történt is, ez az egész akkor is borzal-
mas. De ha Merritt tényleg elment dr. Robilio házába, akkor biztosan azt gondolta,
így segíthet a testvérén. Csakis ez a szándék vezérelhette.
– És hogyan reagált arra, amikor ön azt mondta neki, nem érti, miért kereste fel a
férfit a házában? Mit tett ekkor Merritt?
– Lesütötte a szemét – felelte Trent. – És egy kissé megrázta a fejét. De egy szót
sem szólt.
– Na és mi a helyzet a hallgatásával? – kérdeztem. – Volt már példa ilyesmire ko-
rábban is? Előfordult máskor is, hogy hosszabb ideig senkivel sem volt hajlandó
szóba állni?
– Úgy érti, mint most? Nem. – felelte Brenda.
– De valami ehhez hasonlóra azért volt már példa?
– Ha bajban van, akkor néha teljesen leblokkol – felelte az anya. – Azt hiszem, én
tehetek róla. Hajlamos vagyok keresztkérdésekkel bombázni őt. És sokszor mondta
már, hogy úgy érzi, ellene fordítom azt, amit hajlandó elmondani. Kiforgatom a sza-
vait. Néha, amikor komolyabb nézeteltérésem támad vele, előfordul, hogy inkább a
hallgatást választja. Nem hajlandó beszélni velem olyankor egy ideig. Azt mondja,
úgy érzi, ilyenkor ez a legokosabb, amit tehet.

STEPHEN WHITE 120 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Na és Johnnal?
– Egy idő múlva, mindössze néhány perccel később velem már hajlandó szóba
állni – felelte az apa. – Nem szokott sokáig hallgatni. És végül az anyjával is kibékül-
nek. Brenda lecsillapodik, és aztán megint minden rendben van köztük.
Rövid ideig hallgatott, majd azt kérdezte:
– Gondolja, hogy ez a hisztéria egyik megnyilvánulási formája lehet?
A hangneme azt sugallta, ő nem hisz ebben a lehetőségben, mégis úgy érezte,
meg kell kérdeznie ezt tőlem.
– Nem, szerintem nem arról van szó – feleltem.
– Valamilyen szervi oka lehet talán?
– A neurológusok szerint ez a lehetőség teljes biztonsággal kizárható.
Brenda közbeszólt.
– Van még valami más is. John, emlékszel rá? Miután a városba költözünk, és a
műanyag újrahasznosításáról szóló riportsorozatomon dolgoztam, ami olyan sok-
szor ment a tévében… Emlékszel, egyszer vacsora közben beszélgettünk, és azt
mondtam neked, szinte hihetetlen, hogy az emberek válaszokat keresnek a kérdé-
seimre, holott ez nem dolguk, és ők mégis egyre mélyebbre és mélyebbre ássák
magukat a témában?
– Igen, emlékszem rá.
– Merritt is ott volt akkor?
– Igen. Sertésbordát készítettem vacsorára, amit annyira szeret, ő is ott ült velünk
az asztalnál azon az estén.
– Arra gondoltam, lehet, hogy mindössze az történt, hogy… megfogadta az egyik
tanácsomat. Azt mondtam akkor, szerintem az a legjobb, amit tehet az ember, ha
egy mikrofont dugnak az orra alá, hogy udvariasan mosolyog és aztán egész egy-
szerűen odébbáll. Nos, ő nem állhatott odébb, és nincs is okunk mosolyogni, de az
biztos, hogy ő is egyre mélyebbre és mélyebbre ássa magát a problémában azáltal,
hogy senkivel sem hajlandó szóba állni. Minél tovább hallgat, annál nehezebben fog
ismét megszólalni.
– Emlékszik valamelyikük arra, hogyan reagált ő akkor erre a megjegyzésére? –
kérdeztem.
– Nem – felelte az asszony.
– Ez is csak egy volt a sok-sok beszélgetés közül, amelyet vacsora közben foly-
tattunk – szólt közbe John.
– Nos, ez eléggé provokatív magyarázat… Talán majd szóba hozom, amikor is-
mét meglátogatom Merrittet – mondtam. – Találkoztak már a pszichiátriai osztályon
dolgozó családsegítővel? Biztosan kér majd önöktől egy időpontot, amikor az egész
családdal elbeszélgethet.
Ez alkalommal John válaszolt.
– Igen, már bemutatkoztunk egymásnak. És abban maradtunk, holnap keresünk
időpontot erre a megbeszélésre.
Rövid időre elhallgatott, arra várva, hátha akarok mondani nekik még valamit,
majd megkérdezte:
– Beszélhetnénk arról is, hogy milyen terápiás programot javasol Merrittnek, dr.
Gregory?
– Mi sem egyszerűbb ennél – feleltem. – Ugyanis még én magam sem készültem
el a megtervezésével. Egyelőre az a legfontosabb, hogy biztonságos helyen tudjuk

STEPHEN WHITE 121 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

Merrittet, és gondoskodjunk arról, hogy minél kevesebb stressz érje. Időbe telik, mire
megszokja az új környezetet. Ami pedig az ügy jogi vonatkozásait illeti, fel kell ké-
szülnünk arra, hogy hamarosan kellemetlen fejleményei lehetnek. Az itteni orvosai
holnap ülnek össze konzíliumra, és közösen igyekszünk kidolgozni számára egy
hosszabb távú terápiát.
Túlságosan zavart ekkor már a zaj, amit az éttermi jövés-menés okozott az ebéd-
szünet közeledtével, de azért folytattam:
– Szeretnék valami másról is beszélni önökkel. Két adminisztrációs jellegű prob-
lémám is van ebben a pillanatban. Ha… illetve amikor Merrittet előzetes letartózta-
tásba helyezik, el kell érnünk, hogy a bíróság jóváhagyja az itteni gyógykezelését,
különben átszállítják Fort Loganbe az állami kórházba. De semmi garanciánk arra,
hogy helyeselni fogják, hogy itt kezeljék a gyermekkórházban. Másodszor, szüksé-
günk van a MedExceltől egy nyilatkozatra, miszerint jóváhagyják Merritt pszichiátriai
kezelését. Értik, ugye?
John Trent természetesen mindent értett.
– Azt hiszem, ennek nem lehet akadálya, dr. Gregory – mondta. – Hiszen az ön-
gyilkossági kísérlete akár halállal is végződhetett volna, ami indokolttá teszi, hogy
tartós fekvőbeteg-ellátásban részesüljön. Nem hiszem, hogy kétségbe vonnák en-
nek a kérésnek az indokoltságát. És azt gondolom, a MedExcel inkább hajlandó lesz
most akár napi ezer dollárt is ráfordítani, csak hogy kedvezőbb színben tűnjenek fel
a nyilvánosság előtt, mint eddig. Nem hinném, hogy másodszor is képesek lennének
cserbenhagyni a családunkat. A biztosítási szerződésben különben is benne van,
hogy huszonegy napon át akkor is kötelesek téríteni a fekvőbeteg-ellátás költségeit,
ha ezt nem tartják indokoltnak. Ezt mindenképpen biztosítaniuk kell a számunkra. És
remélem, hogy maga a probléma is megoldódik valamilyen módon, mire letelik ez a
bizonyos három hét.
– Remélem, hogy igaza lesz, John.
– Cinikus vagyok – állapította meg a férfi. – És egyedül ez mondatja velem azt,
hogy úgy gondolom, igazam van.
Brendának a Channel 7 stúdiójába kellett mennie, hogy felvegyen egy riportot,
John pedig visszatért az emeletre Chaney-hez. Brenda meg én elköszöntünk egy-
mástól, azután a liftre várva egyre csak azon tűnődtem, vajon miként semlegesíthet-
ném a legújabb támadást, amely a Trent-Strait család ellen irányul. És úgy éreztem,
az lesz a legjobb, ha megpróbálom elképzelni, milyen érzés lenne, ha az én tizen-
éves lányomat készülne letartóztatni a rendőrség egy gyilkosság elkövetésének ala-
pos gyanújával.
Már eddig is sokat gondolkodtam ezen, de fogalmam sem volt róla, miféle indíté-
kot találhattak a rendőrök, aminek alapján Merrittet gyanúsíthatják – azonkívül per-
sze, hogy meggyőződése volt: Chaney érdekét szolgálja azzal, amit tesz.
Valójában a becsületről és a jó szándékról szól tehát ez a történet. A motiváció
szintjén legalábbis minden bizonnyal.
De akkor mi lehetett az, ami továbbra sem hagyott nyugodni ezzel kapcsolatban?
Úgy éreztem, valami mégsem volt egészen rendjén a Brendával és Johnnal való ta-
lálkozásom közben.
Megérkezett a lift. Beszálltam néhány kórházi alkalmazott és két aggódó szülő
társaságában, akik egy hét év körüli kisfiú kezét szorongatták. Az anya éles hangja
valósággal visszhangzott a szűk liftben. Képtelenség volt nem odafigyelni arra, amit
mondott.

STEPHEN WHITE 122 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Büszkék vagyunk rád, kicsim. Pontosan úgy viselkedtél odalent, ahogy az igazi
nagyfiúk szoktak…
Az asszony szavai sokáig ott csengtek még a fülemben. És hirtelen rádöbben-
tem, mi volt az, ami annyira zavart… Brenda és John nem csak megideologizálták
Merritt tettét azzal, hogy azt mondták: szerintük becsületbeli ügynek tekintette azt,
amit tett, bármi volt is az.
Egyenesen büszkék voltak rá ezért. Ha Merritt ezt tette, akkor ők, a szülei igenis
büszkék rá. Talán nem is arra, amit tett, hanem azért, amiért ezt tette.
Hát ez volt az, ami annyira zavart engem ebben a helyzetben.

18. fejezet
A denveri gyermekkórházat meglehetős gyakorisággal újították fel és szervezték
át – nekem úgy tűnt, gyakrabban, mint az átlagember az ágyneműjét szokta tisztára
cserélni. Egy számomra ismeretlen lépcsőházban indultam el felfelé, amelyre egyet-
len korábbi látogatásom alkalmából sem emlékeztem, így aztán sikerült is eltéved-
nem, miközben a pszichiátriai osztályt kerestem. Elhaladtam az elkülönítő mellett,
amelyet vastag üvegfallal zártak el a folyosó felől: itt azok a gyerekek feküdtek, akik
valamilyen fertőző betegséggel kerültek be. A külvilágot védték ezzel tőlük, illetve
fordítva, úgy láttam, minden második ágyon fekszik egy-egy beteg, és közülük mint-
ha minden második tévét nézett volna. Az egyik szobában, amelyik a legutolsó volt
ezen a folyosón, Mitchell Crest ismerős alakját véltem felfedezni a tévé képernyőjén.
A látvány láttán megtorpantam.
Onnan, a folyosóról, ahol álltam ekkor, nem hallhattam, mit mond Mitchell, de úgy
éreztem, az ő tévébeli szereplésének valószínűleg köze van Merritt átszállításához.
Lauren révén jól ismertem ugyanis Mitchellt és a boulderi ügyészség működését, s
úgy véltem, ő – eleinte legalábbis – biztosan kerülni fogja a sajtót, Merritt kilétét pe-
dig már csak azért sem fedi fel, mivel ő még kiskorú, és a nyomozás kezdeti szaka-
szában maximálisan védi a személyazonosságát a coloradói törvény. Ha azonban
vádat emelnek Merritt ellen, akkor előbb-utóbb a fényképe és a neve is nyilvános-
ságra kerül.
Bölcs döntésnek éreztem az ügyészség részéről azt, hogy Mitchell Crestre bízták
az első sajtótájékoztatót, ő minden bizonnyal jó benyomást tesz majd a közvéle-
ményre. Nyílt és őszinte embernek tűnt, olyannyira, hogy sokan már első látásra is
tökéletesen megbíztak benne.
A sajtótájékoztató végén tett nyilatkozatát – alighogy becsukta a száját – gyorsan
lekeverték, és máris kezdődhetett egy reklámblokk. Olyan hirtelenséggel történt ez,
hogy úgy tűnhetett, mintha egyenesen Mitchell szájából hajtott volna ki a reklámozni
kívánt Camaro és sofőrje. Visszamentem ahhoz a szobához, amely előtt az imént
haladtam el, hogy ott is megnézzem a tévét. Nem volt itt semmiféle tévedés – ott is
ugyanezt a reklámot adták már Mitchell nyilatkozata helyett.
Sam figyelmeztetett arra, hogy kísérjem figyelemmel a híreket, hogy pontosan
tudjam, hol is tart a nyomozás Merritt és Dead Ed ügyében. És lám csak, mennyire
igaza volt! Rettenetesen szerettem volna tudni, mit nyilatkozhatott az imént Mitchell

STEPHEN WHITE 123 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

Crest, ezért aztán kerestem egy másik tévékészüléket, hátha valamelyik csatorna
egy későbbi időpontban adja le ugyanezt a híranyagot.
A pszichiátrián a társalgóban az MTV-t nézték a betegek. Titokban hálát adtam
Sheryl Crow-nak ezért, mivel Merritt is ebben a helyiségben tartózkodott – Igaz, kis-
sé elkülönülve a többiektől. Egy nagy zöld fotelben ült, és láttam rajta, mennyire
nyugtalan. Nyilván jobban szerette volna a híreket követni, mint az MTV klipjeit.
Megkérdeztem az egyik betegápolótól, hogy hol találok egy tévét, amelyet nem a
gyerekek használnak.
– Valamelyik szappanoperát szeretné talán megnézni? – kérdezte.
– Nem, dehogy. Attól tartok, az új betegem máris szerepelt a hírekben.
– A szótlan lányra gondol?
– Igen. Merrittre.
– A húgáról van szó, ugye? Én ma még nem hallottam róla semmi újat.
– Nem róla van szó, hanem Merrittről.
Átkalauzolt egy helyiségbe, amelyet a személyzet használt társalgóként. Bekap-
csoltam a kis képernyős fekete-fehér készüléket, és aztán keresgélni kezdtem a he-
lyi csatornák között, abban reménykedve, hogy ismét láthatom Mitchell Crest nyilat-
kozatát. Úgy öt perce szörfözgethettem már, amikor megtaláltam, amit kerestem. A
Channel 9-en most adták A nap eseményei című hírösszefoglalót. És ebben a be-
játszásban nemcsak Mitchell Crestet láthattam, hanem a környezetét is: ott ült mel-
lette Scott Malloy nyomozó és a város sajtófőnöke, egy hölgy is, akinek képtelen va-
gyok megjegyezni a nevét. És a sajtótájékoztató helyszínére is ráismertem: a Ca-
nyon Boulevard-on álló igazságügyi Központ egyik helyisége volt, amely egy széles
folyosóról nyílt a bírósági szárny északi részében.
A munkahelyén, az ügyészségen Mitchell kigombolt ingnyakkal, feltűrt ingujjban
szokott közlekedni. A médiában szerepelve gondosan állig gombolta az ingét, sza-
bályosan megkötött nyakkendőt viselt, valamint kétsoros mellényt a zakója alatt. El-
ső mondatait sajnos elszalasztottam. Amit hallottam tőle, az ez volt:
– … ezúton szeretném bejelenteni, hogy a boulderi körzeti rendőrség által végzett
alapos nyomozás eredményeképpen már van gyanúsítottunk, akiről feltételezhető,
hogy megölte dr. Edward Robiliót. Az illető még kiskorú, és minden valószínűség
szerint hamarosan előzetes letartóztatásba kerül.
Ekkor Malloy felé fordult, és súgott neki valamit, majd a fejét rázta, amikor újabb
kérdéseket kiáltoztak felé a jelenlévő újságírók. Azután ismét a kamera felé fordulva
ezt mondta a mikrofonba:
– A gyanúsított szökésétől nem kell tartani, ismerjük jelenlegi tartózkodási helyét,
és szemmel tartjuk a mozgását, míg folyik a bizonyítási eljárás. Nem, ez idő szerint
semmi okunk aggódni amiatt, hogy elveszíthetnénk őt szem elől.
A jelen lévő riporterek buzgón jegyzetelték minden egyes szavát. Izgatott hangon
feltett kérdések röpködtek Mitchell felé:
– Mégis milyen fiatal a gyanúsított, Mr. Crest? Fiú vagy lány az illető? Hány éves?
És hogy hívják?
Mitchell Crest természetesen nem válaszolt. A felé záporozó kérdések hamaro-
san érthetetlen hangzavarrá sűrűsödtek, és őt figyelve olyan érzésem támadt, mint
amikor egy törékeny kis kanárira rátámad egy vérszomjas macska. A sajtótájékozta-
tót hamarosan ez a csatorna is lekeverte, és Mitchell szájából ismét megjelent a
száguldó Camaro.

STEPHEN WHITE 124 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 A reklám után kapcsolták a stúdiót, és a hírolvasó felkonferálta a következő tudó-
sítást, amely Larimer körzetben készült, én pedig kikapcsoltam a készüléket. Nem
érdekeltek a mezőgazdasági szektorban feltárt visszaélések és érdek-
összefonódások, még akkor sem, ha történetesen Larimerről és környékéről van
szó.
A hátam mögött visszafojtott zokogást hallottam ekkor. Merritt állt a társalgó ajta-
jában, két kézzel kapaszkodva az ajtófélfában, az egyikkel nyakmagasságban, a
másikkal a lágyéka mellett markolva azt. Üres tekintettel meredt a most már elsöté-
tedett képernyőre, mintha ott sem lettem volna.
– Sajnálom, Merritt. Annyira sajnálom. Nem tudtam, hogy te is itt vagy.
Azt vártam, hogy futásnak ered… és elmenekül előlem. De nem mozdult. Egy-
szer csak elengedte az ajtófélfát, de továbbra is a képernyőre meredt. Valósággal
perzselt a tekintete, mintha tiszta szívéből gyűlölné a készüléket.
– Merritt, gyere ide, és ülj le, kérlek! Beszélnünk kellene erről! Nagyon sajnálom…
Azt szerettem volna elérni, hogy jöjjön beljebb, és üljön le valamelyik székre, ehe-
lyett csak lecsúszott a padlóra, mégpedig ugyanazon a helyen, ahol addig ácsorgott.
Olyan élettelenek voltak a végtagjai, akár egy rongybabának. Teljesen magába ros-
kadva begubózott, mint egy kisgyerek. Selymes haja egészen előrehullott, csak né-
hány tincsét fogta össze a hajgumi fent a feje búbján. Szeplőkkel tarkított arcán most
már patakokban folytak a könnyek.
– Nem valami jók a kilátások, ugye? – kérdeztem. – Sajnálom. Bárcsak tehetnék
ez ellen valamit!
Úgy nézett rám ekkor, mintha máris meg akarna szólalni. Vagy mintha azt kíván-
ná, bárcsak megtehetné. De egy szó sem jött ki belőle.
– Gondolom, azért választottad azt a megoldást, hogy hallgatsz, mert úgy érzed,
leginkább ez szolgálhatja az érdekeidet, Merritt – fejtegettem. – De nekem komoly
kételyeim vannak ezzel kapcsolatban. Nem vagyok biztos abban, hogy valóban jót
teszel így magadnak. És szeretném, ha segítenél nekem megérteni, miért tartod
mégis jó megoldásnak ezt. Mert ebben a pillanatban úgy érzem, olyan rosszul állnak
a dolgok, hogy ezen már csak javítani lehet.
Megrázta a fejét – egyetlen határozott mozdulattal fordítva azt egyik oldalról a
másikra. Nem értettem, mit akarhat ezek után, így aztán csak találgathattam.
– Szerinted talán lehetne még ennél rosszabb is a helyzet? Hiszen már most is
szinte biztos, hogy le fognak tartóztatni egy gyilkosság elkövetésének alapos gyanú-
jával.
Meg se moccant, viszont ismét megrázta a fejét. Tekintete csalódottságról árul-
kodott, mintha ezt mondta volna: „Nem, még mindig nem érted a lényeget.”
Valami fontosat akart közölni velem ily módon, és igyekeztem leküzdeni magam-
ban a tehetetlen dühöt, amelyet azért éreztem, mert továbbra sem volt hajlandó fel-
adni konok hallgatását, és úgy éreztem, legalább egy-két mondatot igazán mondha-
tott volna már nekem. Olyan volt ez, mint valami bizarr társasjáték: én a pszichote-
rápiával próbálkoztam, ő pedig mutogatósdit játszott velem. És arra is most ébred-
tem rá, hogy elég ügyetlennek bizonyultam ez idáig ebben a rituáléban. Mintha telje-
sen érzéketlen lennék a problémái iránt, vagy elkerülné a figyelmemet valami, ami
nagyon is nyilvánvaló és fontos.
– Mit akarsz üzenni nekem a hallgatásoddal…? – kérdeztem. – Vagyis azzal,
hogy egész idő alatt meg sem szólalsz. Vagy azért választottad a hallgatást, hogy
védd magad? Erről van szó?

STEPHEN WHITE 125 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Meg se mozdította a fejét, de tágra nyílt szemmel nézett rám, és még csak nem is
pislogott. Olyan gyöngéd volt a tekintete, mint amikor egy édesanya ringatja a gyer-
mekét. Halványan el is mosolyodott közben, és kissé előreejtette a vállát.
– Merritt – folytattam. – Ennek… vagyis a hallgatásodnak van valami köze ahhoz,
ami Mr. Robilióval történt? Vagy Madisonhoz? Mondtam neked, hogy találkozni fo-
gok vele, és ez már meg is történt.
A szeme résnyire szűkült erre, de az arckifejezése most sem változott meg. Én
legalábbis nem vettem észre. Várt vagy tíz-tizenöt másodpercig, arra gondolva, hát-
ha folytatom, amit elkezdtem, és megtud még valamit a találkozásunkról. Mivel én is
hallgattam, végül csak megvonta a vállát, mintha semmit sem jelentettek volna szá-
mára a szavaim. Azután felállt, és lassan elindult vissza a társalgóba, a betegtársai-
hoz.

A kkor még egyszer végigszörföztem a tévécsatornákat abban a reményben, hát-

ha megismétlik valahol a sajtótájékoztatót, és megint láthatom Mitchellt, de hiába ke-
resgéltem. Hátramentem a nővérszobához, és kitöltöttem a szokásos papírokat
Merritt kezeléséről. Amikor ezzel is elkészültem, telefonhoz hívtak.
John Trent volt a vonalban. Fémesnek és élettelennek hallottam a hangját
– Örülök, hogy sikerült utolérnem önt – mondta. – Chaney állapota rohamosan
romlik. Az orvosok szerint lehet, hogy hamarosan vége…
Nem akartam elhinni, hogy ez a valóság, és zavaromban csak valami ostobasá-
got sikerült mondanom erre.
– Pedig egészen jó napja volt, nem? Legutóbb mintha még ezt mondták volna ró-
la…
John Trent felsóhajtott. Nyilván fárasztotta már ez a nyomasztó lelki teher, és ta-
lán nem én voltam az első, aki nem akarta elhinni, amit mondott.
– Az akkor volt. Most pedig… attól tartok, nagyon gyorsan közeledik a vég.
– Brenda is ott van? – kérdeztem.
– Nincsen. Épp az imént próbáltam elérni őt a munkahelyén.
Hallgatott. Éreztem, hogy igyekszik erőt meríteni a továbbiakhoz, bármi legyen is
az, amit mondani akart még nekem. Amikor folytatta, semmiféle érzést nem hallot-
tam ki a hangjából.
– Azt szeretném, hogy Merritt jöjjön le ide, dr. Gregory – mondta egyszerűen.
– Én nem…
– Tudom, hogy ez ellentmond a házirendnek. És azzal is tisztában vagyok, hogy
egy öngyilkossági kísérlet után a betegnek még azt sem engedik meg, hogy elhagy-
ja az osztályát. De az az igazság, hogy a kishúga haldoklik. És mindössze pár száz
lépés közöttük a távolság. Úgy érzem, ez az a helyzet, amikor kivételt tehetnek.
Most rögtön ide kell jönnie Merrittnek! Minél előbb.
– John, annyira sajnálom… Kaphatnék pár percet, hogy átgondoljam, hogyan
tudnám elintézni, amit kér? Persze, vele kell mennie egy-két ápolónak.
– Ha csak rajtam múlna, hogy időt adhassak másoknak, akkor Chaney-nek és
Merrittnek is temérdek sok ideje lenne – felelte. – Annyi ideig intézkedik, ameddig
csak jónak látja. De tudjon róla, hogy neki már nem sok lehet hátra. Tegye meg, amit
lehet, kérem! És legyen emberséges. És kérem, siessen!

STEPHEN WHITE 126 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

A pszichiátriai osztály vezetőjétől kellett volna engedélyt kérnem vagy a kórház
orvosigazgatójától. Vagy olyasvalakitől, akit ők felhatalmaznak erre az intézmény
belső szabályainak és hitvallásának egyaránt ellentmondó intézkedésre, különös-
képpen azért, mert egy szuicid hajlamú betegről volt szó. Ugyanakkor az idő rövid-
sége miatt nem engedhettem meg magamnak azt a fényűzést, hogy a rendszer dol-
gozóinak érzelmeire próbáljak hatni. Ez biztosan eltartott volna egy darabig.
Annak, hogy éveken át én magam is kórházban dolgoztam, voltak hosszú távú
tanulságai. Tudtam, hogy ha valami bonyolult vagy lehetetlennek tűnő dolgot szeret-
nék elérni ebben a közegben, akkor egyvalamit tehetek: keresek egy nővért, akiben
megvan a kellő kurázsi a cselekvéshez, és aki rendelkezik kellő intelligenciával is a
helyzet megfelelő kezeléséhez. Én is így cselekedtem most.
Az osztály főnővére mosolygós, magas nő volt, a haja ritkás és vékony szálú. Úgy
láttam, olyan stabilan gyökeret vert már itt a kórházban, mint egy mammutfenyő.
Válságos pillanatokban is csak akkor lehetett észrevenni rajta némi kis megingást,
ha az ember a legapróbb rezdüléseire is odafigyelt közben. Egyenesen a szobájá-
hoz siettem tehát, és szerencsémre ott is találtam. Épp egy nagy vászontáskába pa-
kolászott, nyilván végzett mára, és indulni készült haza.
– Georgia – szólítottam meg. – Beszélhetnék önnel egy percre?
Betett egy színes műanyag uzsonnásdobozt a táskába, aztán megrázta a fejét,
és azt mondta:
– Én már letettem a lantot mára. Képzelheti, milyen fáradt lehetek, ha ma reggel a
nyolcéves gyermekem uzsonnásdobozát is magammal hoztam. Nem fér a fejembe,
hogyan történhetett ez meg velem. És vajon mit evett ma szegénykém az iskolá-
ban? Volt már maga átmenetileg agyhalott…? Sajnálom, én meg egyre csak mon-
dom és mondom a magamét. Mit tehetek önért?
– Becsukhatnám az ajtót?
– Aha… Nem várhatna ezzel holnapig? Akkor akár tíz percet is önnek szentel-
hetnék. Ma este szülői értekezletre megyek. Előtte még vásárolnom kell valami en-
nivalót vacsorára a gyerekeknek meg a bébiszitterüknek. Nem különösebben jók az
esélyeim arra, hogy minden sikerül. Vagy éheztetem a gyerekeket, vagy elkésem a
szülői értekezletről. Önnek is vannak gyermekei, Alan?
Megráztam a fejem.
– Attól tartok, nem várhatok ezzel – mondtam. – Bárcsak megtehetném. Külön-
ben pedig nem, még nincsenek gyermekeim, Georgia.
A karórájára pillantott, és sóhajtott, mint ahogyan a mindig túlterhelt, vezető be-
osztású emberek szoktak. Mintha csak ezt mondta volna: „Nekem nem fizetnek ele-
get ezért.”
Ehelyett az asztala melletti üres székre mutatott, aztán becsukta mögöttem az aj-
tót. Ő azonban nem ült le.
– Na, most már mondhatja.
– Az imént keresett telefonon Merritt apja. Odalent van az intenzív osztályon
Merritt húga, Chaney mellett, akinek egyre rosszabbodik az állapota. Talán már hal-
doklik is. Az apa kétségbeesetten könyörgött nekem, hogy engedjük meg Merrittnek,
hadd látogassa meg a testvérét. Azt szeretné, ha most rögtön lemehetne hozzá.
Erre már Georgia is leült. A kabátját és a vászontáskát a földre ejtette közben.

STEPHEN WHITE 127 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Istenem, istenem – mondta a kezét tördelve. – Édes istenem. Mondja, maga
nem utálja néha a munkáját? Én itt amiatt panaszkodom, hogy még el kell jutnom a
Boston Marketbe, hogy bevásároljak, mielőtt elindulok a szülői értekezletre, miköz-
ben az élet ilyen kegyetlen tud lenni másokhoz. Látja a gyerekeket odakint a társal-
góban? Nézze ezeket a szegény szerencsétleneket… Istenem, és akik odalent fek-
szenek az intenzíven vagy az onkológián? Istenem, hogy én milyen hálátlan vagyok!
– törölgetni kezdte könnybe lábadt szemét. – De most is csak összevissza locsogok
itt magának. Mit tehetnék önért, hogy segíthessen nekik?
– Valahogy el kellene érnem, hogy ha csak ideiglenesen is, de a kórház vezető-
sége eltekintsen a szuicid betegek esetében szokásos óvintézkedésektől – feleltem.
– De ehhez külön engedélyre van szüksége, ugye?
– Úgy van. És figyelembe véve a körülményeket… Merritt továbbra is hallgat. A
kishúga pedig élet és halál között lebeg. És gondolom, ön is hallott már arról, hogy a
rendőrség hamarosan le akarja tartóztatni…
Megrázta a fejét.
– A boulderi ügyészség sajtótájékoztatón jelentette be, hogy egy tizenéves lányt
gyilkossággal gyanúsítanak – közöltem. – Merritt is tud már erről. Chaney pedig…
talán haldoklik. Én egymagam semmit sem tehetek, az itteni előírások megkötik a
kezemet.
– Hamarosan letartóztatják?
– Senki sem tudhatja, mikor. De most már bármelyik pillanatban jöhetnek érte.
Ezt annak alapján gondolom, amit a tévében láttam az imént.
Georgia szája tátva maradt. Még a nyelvét is kidugta egy kissé megrökönyödé-
sében.
– Ami a dolog adminisztratív részét illeti, emiatt egy pillanatig se aggódjon –
mondta végül. – Írja meg a szokásos kezelőorvosi utasítást az ápolóknak, hogy kí-
sérjék át a betegét az intenzívre. Majd én megkeresem a megfelelő személyeket és
a biztonságiaknak is szólok. Ha egyáltalán híre megy a dolognak… de ez akkor is
csak holnap fog kiderülni. És leginkább abban reménykedjünk, hogy erre nem is ke-
rül sor. Most nincs időnk arra, hogy bárkivel egyezkedni kezdjünk, ugye?
– Úgy van.
– Akkor majd hagyok üzenetet Joelnek, hogy tudjon róla, mi történik az osztályán.
És a megfelelő emberek itt lesznek úgy öt percen belül, úgyhogy készítse fel a bete-
gét, rendben? Mondja el neki, mit várunk el tőle, és azt is, hogy néhány
szumóbirkózóval lesz körülvéve.
A legszívesebben csókot nyomtam volna ekkor a főnővér homlokára, de végül
csak ennyit mondtam:
– Köszönöm, Georgia. Ezer köszönet érte!
– A karmikus adósságot túlságosan súlyos büntetésnek érzem a hibáinkért. És
azt hiszem, túl nagy súllyal esne a latba, ha bármi módon megfosztanám a kislányt
ennek a látogatásnak a lehetőségétől. És igazán nincs mit megköszönnie.
Hogy a saját karmikus adósságaimat törlesszem némiképp, leszóltam telefonon
az intenzív osztályra. Miután bemutatkoztam, azt mondtam, Chaney ápolójával sze-
retnék beszélni. Az ügyeletes azonban közölte velem, hogy most nem tudja kap-
csolni az illetőt.
– És hogy van Chaney? – kérdeztem.
Hallottam, hogy az illető sóhajtott egy nagyot.
– Rosszul. Nagyon rosszul – hangzott a válasz.

STEPHEN WHITE 128 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért egy pillanatig is kételkedni mertem John
Trent állításában. De most már biztos forrásból tudtam, hogy nem volt túlzás, amit
mondott.

19. fejezet
V egyes érzések kavarogtak bennem, ami nem jelent igazán jót egy klinikai pszi-
chológus esetében. Főleg nem válsághelyzetben. A legerősebb érzés ekkor az volt,
hogy meg akartam védeni Merrittet a világtól: a haláltól, a tragédiától, az ellenséges-
kedéstől, a veszteségtől, attól, hogy a szülei elhanyagolták. Akkor teljesen meg is fe-
ledkeztem a gyilkosságról, amelynek elkövetésével őt gyanúsították. Egyetlen szán-
dék munkált bennem: megvédeni őt a közelgő borzalomtól. És azzal is tisztában vol-
tam, hogy ezek az érzések nem egy terapeutára vallanak, hanem inkább apai jelle-
gűek. Mégis, olyan erősek voltak, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül őket.
A helyzet paradoxona abban rejlett, hogy hivatásomnál fogva most elsősorban
önmagától kellett volna megvédenem Merrittet. A nyilvánvaló bizonyítékok ellenére –
és figyelembe véve a csaknem halálos kimenetelű öngyilkossági kísérletet is, már-
pedig ennél több és meggyőzőbb érvre nem volt szükségem – nehezen tudtam
meggyőzni magamat arról, hogy az önpusztítás veszélye is leselkedik rá. Ha voltak
is ellentmondásos érzéseim azzal kapcsolatban, hogy megteremtsem a feltételeket
Merritt számára Chaney meglátogatásához az intenzív osztályon, ezeket biztosan
nem az okozta, hogy attól tartottam volna, ismét öngyilkosságot kísérel majd meg,
amint kiteszi a lábát a pszichiátriai osztályról. Sokkal inkább attól féltem, hogy nem
vár rá egyéb odalent, mint újabb szenvedés és fájdalom.
És nem akartam, hogy ismét át kelljen élnie ezeket.
Amennyiben Chaney egyáltalán túléli ezt a napot, akkor is már belátható időn be-
lül lehet az az éjszaka, amely után soha többé nem fog felébredni. A kártyalapokat,
amelyek meghatározták ennek a kisgyereknek a további sorsát, a végzet vagy va-
lamely kőszívű istenség osztotta ki. Nem volt kedvem erre gondolni, mint ahogy arra
sem, hogy a MedExcel valamelyik bürokratikus vezetője döntött végül Chaney életé-
ről. Teljesen tehetetlennek éreztem magam, amiért nem sikerült megakadályoznom,
hogy Merrittnek át kelljen élnie azt a fájdalmat, amit haldokló testvérének látványa
okoz majd neki. És azt kívántam magamban, bárcsak lett volna még annyi időnk,
hogy lélekben felkészítsem őt erre.
Ugyanakkor rám hárult annak a felelőssége is, hogy Merritt épségben átvészelje
az intenzív osztályon tett látogatást. Ehhez kaptam némi segítséget három beteg-
ápoló személyében, akik önként vállalkoztak arra, hogy a műszakváltás után itt ma-
radnak még egy ideig, és két egyenruhás biztonsági őrrel együtt átkísérnek bennün-
ket, vagyis Merrittet és engem a negyedik emeletről a másodikra. Az egyik testőr a
lift kulcsát is magával hozta, hogy senki mással ne kelljen osztoznunk a felvonón.
Közben az a furcsa érzésem támadt, mintha Merritt meg én már egy teljes kört ír-
tunk volna le együtt, miután néhány nappal ezelőtt az intenzíven találkoztam vele
először, és most is egy ugyanilyen osztály felé tartottunk. Csak remélhettem, hogy a
helyzet megismétlődése mégsem számít baljós előjelnek. Jóindulatú ápolók és biz-

STEPHEN WHITE 129 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

tonsági őrök vettek körül bennünket, miközben Merritt haldokló kishúgához tartot-
tunk. Úgy éreztem, ennek a történetnek nem lehet ez a vége.
Merritt fegyelmezettségét figyelemre méltónak találtam. Akkor sem esett pánikba,
amikor elmondtam neki, hogy a húga állapota ismét válságosra fordult. Felkelt az
ágyából, amint meghallotta a hangomat, és miután azt is elmondtam neki, hogy mi-
nél előbb le kell mennünk a testvéréhez, ezt teljesen természetesnek találta. Úgy
érezte, joga van ott lenni mellette.
Ami igaz is. Nekem azonban szükségem volt még egy-két percre, hogy ismertes-
sem vele, miféle óvintézkedéseket kell tennünk a korábbi öngyilkossági kísérlete mi-
att, és arra is figyelmeztettem, hogy a személyzet tagjai mindvégig mellette marad-
nak majd.
Türelmesen végighallgatta a mondanivalómat, és közben a pólója ujját babrálgat-
ta. A fekete felső elején a CHURCH GIRLS. („kóristalányok”) felirat díszelgett, még-
pedig kézírással. Ismét be kellett látnom, mennyire tájékozatlan vagyok a tizenéve-
sek kultúrája terén, sőt még Merrittet sem ismertem elég jól ahhoz, hogy tudjam, ez
egy rock-együttest jelent-e, vagy valamiféle egyház iránti hűségnyilatkozatot.
Amikor mondanivalóm végére értem, kissé felvonta a szemöldökét, és szelíden
megszólalt:
– Kérem szépen!
Mire én még feltettem magamban a kérdést, hogy vajon megbízom-e benne.
Egyértelmű igen volt a válaszom. És ezzel távoztunk is Merritt szobájából.

A mint megérkeztünk az intenzív osztály bejáratához, megkértem a biztonsági

őröket, hogy várjanak meg bennünket odakint a folyosón – egyikük az osztály egyik,
a másikuk a másik bejárata előtt állt meg. A betegápolóktól pedig azt kértem, marad-
janak a recepciós pult közelében, és tartsák nyitva a szemüket, hátha Merrittnek
szüksége lesz a segítségükre.
Merritt és én egy szűk előtérbe léptünk be ezután, ahol mindketten alaposan
megmostuk a kezünket egy meglehetősen kellemetlen szagú baktériumölő folya-
dékkal. Miközben köpenyt vettünk magunkra, figyeltem Merritt mozdulatait. Kimért
volt és határozott. A kezét gondosan mosta meg, és arra is ügyelt, hogy alaposan
leöblítse. Türelmes volt. És ezt John Trenttől is tudtam már róla.
A gyermekkórház intenzív osztályán a betegszobák között az ügyeletes nővérek
számára fenntartott helyiség helyezkedett el, amelyet csak üvegfalak választottak el
a betegektől. Ez a helyiség egy hosszú fal közepén volt. Ágyak és kiságyak sorakoz-
tak katonás rendben a többi fal mentén. Volt, amelyiket függöny választotta el a töb-
bitől, de nem mindegyiket. És valamennyi ágy körül ijesztően sok orvosi berendezést
és műszert láttam.
Chaney ágya a legtávolabbi sarokban állt. Nővérek, orvosok, ápolók sürgölődtek
most körülötte, és minden szem rájuk szegeződött közben. John Trent nekik hátat
fordítva állt. Halványsárga kórházi köpenyt viselt, amely a dereka körül nem volt
megkötve, csak fölül, a nyakánál. Két karját keresztbe fonta maga előtt.
Merritt odasietett hozzá, anélkül, hogy tőlem engedélyt kért volna erre. Nem tud-
tam, mit tervez, de éreztem, hogy ösztönösen is azt teszi majd, ami a leghelyesebb.
Papucsba bújtatott lába szinte nesztelenül suhant végig a padló járólapjain, miköz-
ben a nevelőapja felé lépkedett. Amikor odaért mögé, hátulról átölelte őt. John meg-

STEPHEN WHITE 130 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

fordult, és láttam, hogy patakokban folynak a könnyei, miközben összeölelkezik ne-
velt lányával.
Merritt vele sírt. És mégis ő törölte le nevelőapja könnyeit. Én ekkor láttam először
Chaney-t, és most magányosan álltam a nagy terem közepén. A lelkem mélyén én
is sírtam érte. És Johnért is. És persze Merrittért.
Igyekeztem tapintatosan meghúzódva a háttérben maradni, így három-négy mé-
terre lehettem John Trenttől. Láttam, hogy a feje Merrittéhez simul, és suttogni kezd
valamit a fülébe. Nem tudhattam, miről beszél neki, és azt hiszem, nem is lett volna
jogom tudni. Úgy tizenöt másodperc elteltével Merritt ellépett mellőle, és szomorúan
nézett fel rá. Aztán megfogta a nevelőapja kezét, és így indultak el Chaney ágya fe-
lé.
Nem tudhattam, hogy Merritt engedte-e el korábban John kezét, vagy a nevelő-
apa a lányét, de amikor Chaney ágyának végéhez értek, Merritt keze már szabad
volt. És teljesen természetes mozdulattal intett a húgának üdvözlésképpen. Aztán a
fejét lehajtva kerülgetni kezdte a testvére körül tüsténkedő ápolókat és műszereket,
az ágy fejrésze felé igyekezve. Kecsesen és ügyesen haladt ebben az útvesztőben,
mintha az iskolában az osztálytársait kerülgetné a zárható öltözőszekrényhez igye-
kezve, amely körül nagy volt a tumultus. Amikor célhoz ért, már nem is láthattam őt
arról a helyről, ahol álltam.
Az egyik doktornő közeledett ekkor John Trent felé, aki az ágy láb felőli végénél
várakozott. Trent mondott neki valamit, mire az orvos lelkesen válaszolt John mind-
össze néhány szót tett még hozzá, mire a doktornő ismét csak bólogatott, azután
rám pillantott, és barátságosan elmosolyodott. Intettem neki üdvözlésképpen, aztán
figyeltem, hogyan megy vissza ismét Chaney mellé. Gondoltam, hogy eredetileg ő
lehetett a kislány kezelőorvosa, aki most egy időre a háttérbe vonult, hiszen az ilyen
válságos helyzetben rendszerint az intenzív osztály valamely másik specialistája ve-
szi át ideiglenesen a szerepét.
Látva, hogy Trent hátrált néhány lépést, felbátorodtam, és odamentem hozzá.
Már egy ideje egymás mellett álltunk, mire megszólalt:
– Köszönöm – mondta egyszerűen.
Eszembe jutott Georgia eszmefuttatása a karmikus terhekről.
– Igazán nincs mit – feleltem, majd megkérdeztem: – Van valami változás, John?
– Most már nagyon szenvedhet. Egészen szapora a légzése. A légzésszáma el-
éri a hatvanat percenként. Valami történt a tüdejével, de még nem tudják, mi lehet
az oka. Talán egy újabb betegség első tünetei ezek, de az is lehet, hogy valamelyik
gyógyszerre reagál így a szervezete. Ott van mellette a pulmonológus és a
respirációspecialista orvos is, ha szükséges. Próbálják stabilizálni az állapotát, de
egyelőre eredménytelenül.
– Magánál van most? Tudni fogja, hogy itt van a testvére mellette?
– Ó, persze. Máris tudja – felelte. – Érzem, hogy így van.
A kislány körül suttogva és lábujjhegyen tevékenykedtek az orvosok. Mozdulataik
begyakorlottak, pontosak és célirányosak voltak. Feszült hangjuk éreztette, milyen
sürgős a beavatkozás, amit végeznek, és tudtam, hogy leplezni próbálják a félelme-
ikből adódó feszültséget.
Mögöttem egy monitor halk csipogó hangot adott ekkor. Figyelmeztető jelzés volt
ez, nem pedig kedvező irányú változásra utaló. Az egyik nővér azonnal odasietett
ehhez az ágyhoz, amely mellett most senki más nem tartózkodott. Olyan aprócska

STEPHEN WHITE 131 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

gyermek feküdt benne, hogy jóformán abban sem voltam biztos, egyáltalán van ott
valaki.
Mögöttem a nővérszobában valaki leejtett egy üres üdítősdobozt. A nagy csend-
ben úgy hatott ez a fémes zaj, mintha bomba robbant volna. Elgurult a linóleumon,
és a zörgése engem most a cirkuszi mutatványokat felvezető dobpergésre emléke-
zetett.
Megcsörrent egy telefon.
Ebben a pillanatban ketten is hátrébb léptek Chaney ágya mellől. Mindössze
egyetlen lépést tettek. Miután az egyik nővér is követte a példájukat,, már csak hár-
man maradtak továbbra is az ágy közvetlen közelében. Az egyik nővér állított vala-
mit a kislány egyik monitorán, azután egy másik gombot kezdett tekergetni, a két or-
vos pedig Chaney fölé hajolt. Aztán egyszerre egyenesedtek fel. Az egyikük, egy
tagbaszakadt körszakállas férfi levette a sztetoszkópot a füléről, és a nyakába
akasztotta. Megrázta a fejét, és mondott valamit. Ha nem takarta volna el a száját a
szakálla, talán le tudtam volna olvasni róla, mit közölt a kollégájával.
A legszívesebben felüvöltöttem volna, de persze nem tettem. Azt gondoltam ma-
gamban: Istenem, hát tényleg meghalhat…?
Olyan nyomasztóan eseménytelen volt ez az egész jelenet! A várakozás a halálra
mindig olyan magasztos. Maga a halál azonban nem több mint egy gyermek halk
sóhajtása.
A két orvos – egyforma fehér köpenyt viseltek – elindult John Trent felé, aki moz-
dulatlanul állt mellettem, akár egy szobor. Én magam egyetlen pillanatra se vettem
le a szemem az ágyról, a két testvérről. Merritt most már ott feküdt Chaney mellett,
egyik könyökére támaszkodva, és most láttam csak, hogy Chaney parányi, törékeny
kis teste odagömbölyödött hozzá. Merritt a szabad kezével a kishúga arcát cirógatta,
könnyed mozdulatokkal ellipsziseket rajzolgatott rá ott, ahol nem takarta el az áttet-
sző oxigénmaszk, amely egészen bepárásodott mostanra.
A szakállas pulmonológus bemutatkozott John Trentnek, majd azt mondta:
– A légzésszáma most lecsökkent percenként negyvenre, Mr. Trent, és az
oxigénszaturációja felment. Még nem állíthatom, hogy kiértünk az alagútból, de ez
mindenképpen jó hír. Mindjárt még egyszer levesszük a vérgázt. És reméljük, most
jobb lesz az eredmény. Sokkal jobb.
Merritt egészen közel hajolt a kishúga füléhez. Láttam, hogy mozog a szája, és
tudtam, hogy beszél Chaney-hez. Meg se próbálta ezt eltitkolni mások elől. És azzal
sem törődött, hogy mindenki látja őket. Szorosan a testvéréhez simult, és mágikus
erejű szavakat suttogott a fülébe.
John azt kérdezte a pulmonológustól ekkor:
– Már korábban is kezdett jobban lenni, vagy csak azóta javult az állapota, hogy a
nővére megérkezett?
Az orvos arckifejezése azt jelezte, érdekesnek tartja ezt a kérdést.
– Azután kezdett javulni, hogy ő megérkezett – felelte.
Figyeltem az orvost, aki John arcát fürkészte.
– Természetesen itt tartjuk ma éjszakára. A biztonság kedvéért – mondta, majd
elindult Chaney ágya felé.
– Ugye tudta, John, hogy így lesz? – kérdeztem.
– Tudni nem tudhattam – felelte. – Mindössze reméltem, hogy így lesz. Én már
nem sok dologban hiszek. De én is sokkal jobban éreztem magam attól a pillanattól
fogva, hogy Merritt megérkezett és megölelt. És aztán, amikor ők egymáshoz ér-

STEPHEN WHITE 132 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

tek… tudja, én is éreztem ezt, valahol mélyen legbelül. Olyan erős, mélyről jövő ér-
zés… – ökölbe szorított kezét a mellkasára tette ekkor. – Arra gondoltam, mintha
csak most éreztem volna meg, hol is lakik a lelkem.
– És mit mondott Merrittnek, amikor megérkezett?
– Csak annyit, hogy függetlenül attól, amit mások mondanak, vagy amit magától
hallott odafent, de attól is, ahogyan az orvosok néznek rá, vagy hogy milyen rosszul
néz ki most Chaney… ne felejtse el, ő most nem azért jött ide, hogy végleg elbú-
csúzzon a testvérétől.
Brenda ebben a pillanatban viharzott be a helyiségbe a mögöttünk lévő ajtón ke-
resztül.

20. fejezet
A z éhségnek sokféle változata létezik, és úgy éreztem, ezek többségét most ma-
gam is megtapasztaltam, mire távoztam a gyermekkórházból, miután Merrittet visz-
szakísértem a pszichiátriára. Sajnos nem rendelkeztem azzal a mágikus erővel,
amelyre szükségem lett volna ahhoz, hogy Laurent idevarázsoljam Washingtonból.
És semmit sem tehettem a kettős tragédia ellen sem, amely Chaney-re és Merrittre
várt. Viszont éltem azzal a lehetőséggel, hogy ha már egyszer Denverben járok,
megjutalmazzam magamat egy kis mexikói finomsággal a város nyugati részében
lévő Tacquería Patzcuaro étteremben. Emlékeim szerint kitűnően készítik itt a
carnitast. Vacsora után vettem még néhány finom süteményt, azután rátértem az I-
25-ös útra, és irány haza…

E mily már messziről hallotta a kocsim hangját, és a falra fel-felugrálva táncot járt
féktelen örömében a kifutón. Szokatlan volt a számára ez a hosszú fogság, és az,
hogy Lauren távol volt, én pedig nap mint nap ingáztam Boulder és Denver között
Merritt terápiája miatt. Egyszerre akart volna pisilni, enni, kergetőzni és teniszlabdá-
kat gyilkolászni. A feladat, hogy megfejtsem, melyik lehet a legsürgősebb a számá-
ra, ugyanolyan komoly fejtörést okozott, mintha azt szeretném pontosan megtudni,
mit is akart mondani nekem Merritt a maga szűkös kommunikációs eszközkészleté-
vel, amely jobbára csak félmosolyokból és hunyorításokból állt.
Emily mindenek előtt a folyóügyeit intézte el, és a vizelete a művelet végén ha-
talmas tócsaként gyűlt össze a porban – épp olyan alakot véve fel, mint amilyen a
Gatorade-tóé a térképen.
– Kérsz valamit vacsorára? – kérdeztem.
Erre felpattant, és a levegőben 180 fokos fordulatot téve fejezte ki lelkes igenlé-
sét. Aztán megismételte a mutatványt az ellenkező irányba is. És ennek köszönhe-
tően egy kis időre még azokról az átkozott teniszlabdákról is elfeledkezett.
Letettem elé egy nagy tál ennivalót, majd egy másik edényben friss, jéghideg vi-
zet is, azután feltárcsáztam Lauren szüleinek washingtoni számát. Mivel senki sem
vette fel a telefont, csak üzenetet hagyhattam. Mindenképpen beszélnem kellett vol-

STEPHEN WHITE 133 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

na Laurennel ahhoz, hogy valamelyest megnyugodjak egy ilyen eseménydús nap
után. Szerettem volna érezni a bőrét, magamba szívni a haja illatát, hagyni, hogy el-
csábítson, és szeretkezni vele, olyan lassan és ráérősen, hogy egészen reggelig
tartson. Igen ám, de Lauren több mint másfélezer kilométerre volt tőlem, én pedig
sohasem hittem abban, hogy ilyen felajzott állapotban jót tesz az embernek a jéghi-
deg, aszkétáknak való zuhany.
Lehámoztam magamról a ruhát, ami egész nap rajtam volt, és most a kerékpáro-
záshoz használt Lycra nadrágot húztam fel, majd széldzsekit vettem fölé. Megnéz-
tem a nyomást a gumiban, ellenőriztem, hogy ég-e a lámpám, aztán nekivágtam az
éjszakának. Tudtam, hogy már harmincpercnyi intenzív tekerés is elég lesz ahhoz,
hogy teljesen kiszellőztessem a fejemet, és rendezzem kusza gondolataimat.
Ám alig tettem meg néhány kilométert, megszólalt a személyi hívóm. Meg kellett
állnom, hogy megnézzem, ki kereshetett. Egy számomra ismeretlen telefonszám vil-
logott a kijelzőjén. És bár nagy kísértést éreztem magamban ahhoz, hogy tudomást
se vegyek róla s egyszerűen folytassam a kerékpártúrát, mintha mi se történt volna,
végül mégis másként döntöttem. Túl sok válság volt folyamatban a közvetlen kör-
nyezetemben ahhoz, hogy ezt a luxust megengedhessem magamnak. Tisztességte-
len hozzáállásnak éreztem volna, ha kivonom magam ezek bármelyikéből is.
Emily ugyanolyan lelkesen üdvözölt, mint amikor hazajöttem, úgy viselkedett,
mintha egész nap színemet se látta volna még addig. Néha már komolyan aggód-
tam a biológiai órája miatt. Tele hassal, üres húgyhólyaggal most már minden ideg-
szálával a teniszlabdára összpontosított. Elhajítottam neki előbb az egyiket, aztán a
másikat is. Ám ő egy harmadikra várt, mialatt én eltettem a kerékpárt az útból. Leg-
nagyobb meglepetésemre mégis csatlakozott hozzám: követett a bejárati ajtón át a
nappaliba, ahol – még mindig biciklizéshez öltözve – nekiduráltam magam, hogy fel-
tárcsázzam a személyi hívóm kijelzőjén látható telefonszámot.
Egy női hang válaszolt.
– Halló?
– Dr. Alan Gregory vagyok – mutatkoztam be. – A személyi hívómon kerestek az
imént erről a számról.
– Ó, köszönöm, hogy visszahívott, dr. Gregory. Itt Marie Monroe. Vagyis Miggy
Monroe. Tegnap délután beszéltem önnel a lányomról, Madisonról. Így már emlék-
szik rám, ugye?
– Igen, persze – feleltem. Én hívtam fel Madison édesanyját, hogy engedélyt kér-
jek tőle arra, hogy találkozhassak és beszélhessek a lányával.
– Madison ma délután nem ment iskolába – folytatta az asszony. – Felhívtak en-
gem a munkahelyemen, a könyvtárban, hogy értesítsenek erről. És még itthon sem
járt azóta. Nem is telefonált. Most már kezdek komolyan aggódni miatta, és arra
gondoltam, önnek talán lehet valami elképzelése arról, hogy hová mehetett.
Egy szuszra mondta el mindezt, de éreztem, milyen nagy erőfeszítéseket kellett
tennie ahhoz, hogy uralkodni tudjon a hangján. Különben remegett volna az ideges-
ségtől.
– Szokatlan tőle talán az ilyesmi, Ms. Monroe? – kérdeztem. – Úgy értem az,
hogy nem megy iskolába, és nem érkezik haza időben. Előfordult ez már vele ko-
rábban is?
– Nem, eddig még nem – felelte. – Én legalábbis nem tudok ilyesmiről. Mindig te-
lefonál legalább… Az esetek többségében mindenesetre így szokott lenni. Hétvé-

STEPHEN WHITE 134 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

genként volt már hasonló gondom vele, néha, hogy úgy mondjam, kimaradozik. De
hét közben, amikor tanítás van, ez sohasem fordult még elő. Egészen mostanáig.
Hangosan felsóhajtott, mintha már rádöbbent volna arra, hogy én sem tudok se-
gíteni rajta.
– Ön sem tudja, hol lehet most, ugye? – kérdezte, és most már éreztem a hang-
jából, mennyire közel áll a végső kétségbeeséshez.
– Én még ebédidőben találkoztam vele a Starbucksban a Hill negyedben. Tudja,
hol van? – kérdeztem. – A Broadway egyik sarkán. Meghívtam Madisont egy kapu-
csínóra. Úgy negyedórát, legfeljebb húsz percet beszélgethettem vele mindössze,
főleg a barátnőjéről, Merrittről. Aztán találkozott valakivel, és azt is mondta, hogy
vissza kell mennie, mert órája van még az iskolában. Láttam, amikor távoztak a ká-
vézóból, és a University Streeten indultak el a középiskola felé.
– Melyik barátjával volt? Merritt-tel? Azt hiszem, ő jó hatással van Madisonra…
Ezek szerint Madison nem mondta el az anyjának, hogy Merritt kórházban van.
– Nem, egy fiú jött oda érte – feleltem. – Azt hiszem, Bradnek hívják.
Felsóhajtott.
– Senkit sem ismerek, akinek Brad a neve. A vezetéknevét nem árulta el önnek?
– Nem. Sajnálom…
– Mit gondol, még diák lehet ez a fiú?
– Nem ismerem. Nekem idősebbnek tűnt, mint a lánya, ha ez segít önnek. Elég
idősnek láttam ahhoz, hogy akár egyetemista is lehessen. De a mai fiatalok eseté-
ben ezt már elég nehéz megmondani.
– Nem engedtem meg neki, hogy egyetemista meg főiskolás fiúkkal járkáljon. És
ezzel ő is tisztában van. Nem is hallott róla azóta? Nem hívta vissza önt, vagy valami
ilyesmi?
– Nem, de nem is vártam ezt tőle.
– És nem említett valamit arról, hogy mi a programja ma tanítás után? – kérdezte
reménykedve.
– Bárcsak tudnék valamit, ami segíthetne most önnek! Biztosan körülnézett azóta
már a szobájában, ugye? Nem tűnt el valamije? Nincs valamiféle jele annak, hogy
összecsomagolt magának néhány holmit, amit elvihetett?
– Hogy elvitt volna valamit? Miért, hová készült?
– Ha azt tervezte, hogy elmegy…
– Elmegy? Ezt meg hogy érti? Mégis mit tervezett?
– Van, hogy a gyerekekre egyszer csak rájön a mehetnék. És ilyenkor rendszerint
összecsomagolnak maguknak egy pár holmit, amire szükségük lehet.
– Miért akarna elmenni hazulról Madison?
– Nem tudom, és ezt nem is állítottam, Ms. Monroe. Mindössze hangosan gon-
dolkodom önnel együtt.
– Például mit vinne magával ebben az esetben?
Micsoda?! Azt hittem, rosszul hallok.
– Tudja, fehérneműre, kabátra, egy váltás ruhára, készpénzre, effélékre gondol-
tam.
– Nem vagyok biztos abban, hogy észrevenném, ha valami eltűnt a szobájából.
Nem szoktam a holmijához nyúlni. Mindent ő tart rendben a szobájában. A tárgyait,
a ruháit. És néha pénzhez is hozzájut, de nem tudom, kitől és honnan. Talán az ap-
jától kér, ha szüksége van rá. Nem szoktam tudni, mennyi pénze van, érti?

STEPHEN WHITE 135 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Azt akarta, hogy értsem, ez érződött a hangjából. És én értettem is. Illetve még-
sem egészen.
Zuhanyozás közben is egyre csak a Miggy Monroe-val folytatott beszélgetés járt
a fejemben. És végül úgy döntöttem, értesítem erről a fejleményről Samet. Úgy érez-
tem, valószínűleg nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy
Madison ellógott az iskolából, és szinte biztosra vettem, hogy most már bármelyik
pillanatban úgyis hazamegy a lány. De elég jól ismertem, Samet ahhoz, hogy úgy
döntsek, mégis tájékoztatom őt erről a fejleményről, és különben is: jobban szeret-
tem volna megosztani ezt a terhet valakivel.
A személyi hívóján kerestem. És alig húsz másodperccel később már meg is
csörrent a telefonom.
– Mi újság? – kérdezte. – Valami baj van?
– Valószínűleg semmi különös, de történt valami, amiről úgy gondoltam, mégis
jobb, ha te is tudsz. Merritt barátnőjéről, Madisonról van szó. Az anyja az imént hívott
fel. A lánya nem ment vissza a délutáni óráira a középiskolába, miután találkozott
velem. Nem telefonált, és haza se ment még azóta. Az anyja szerint ez különben
nem jellemző rá.
– Korábban még egyszer sem lépett meg hazulról?
– Az anyja szerint soha.
– Lucy ma délután utánanézett a nyilvántartásunkban, miután beszéltem veled.
Két kisebb szabálysértési ügye volt már. Áruházi tolvajlás, és még valami más, hogy
mi, arra már nem is emlékszem. Amikor legutóbb elkapták, elég gyanús alakok tár-
saságában találták.
– Nekem ez egyre komolyabbnak tűnik, Sam, annak alapján, amit láttam. Javá-
ban fiúzik már, ez egészen biztos, és úgy viselkedik, ahogy a punkok szoktak. És
már csak azért is furcsa ez az egész, mert úgy tűnik, rögtön azután lépett le, hogy
találkozott velem.
– Na és akkor mi van? Mit akarsz mondani ezzel? Szerinted ez fontos lehet? Mi-
ért hívtál fel tulajdonképpen?
– Az az érzésem, talán olyasmit mondhattam neki, amitől begyulladt. A végén
kissé talán túlságosan rámenősen próbáltam faggatni őt arról, hogy hogyan talált rá
Merrittre, és miért nem várta meg a rendőröket ott a házban. Azt is megkérdeztem
tőle, tud-e valamit egy fegyverről. Úgy láttam, akkor érezte magát a legkényelmetle-
nebbül az egész beszélgetésünk során. És arra gondoltam, lehet, hogy igazad van.
Madisonnak is köze lehet ahhoz, ami Dead Eddel történt. És talán tudhatott a fegy-
verről, amelyet Merritt fürdőszobájában találtam.
A hangja legalább kétféle érzésről árulkodott ekkor. Meghökkenésről és megve-
tésről.
– Beszéltél neki a fegyverről?! Nem, ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni!
– Nem beszéltem neki a fegyverről. Mindössze azt kérdeztem tőle, volt-e tudo-
mása bármiféle fegyverről. Ennyi az egész.
– Lehet, hogy a te szakmádban ez lényeges különbség, de egy zsaru esetében
ez egy és ugyanaz a dolog. Jézusom, azt hiszem, az interjútechnikádra ráférne egy
kis csiszolgatás! Talán el tudom intézni neked, hogy elvégezhess egy ismétlőtanfo-
lyamot.
– Talán. Sam, nekem nem az a dolgom, mint neked. Én azon dolgozom, hogy
Merritt életben maradjon.

STEPHEN WHITE 136 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ez igaz. Én pedig azon iparkodom, hogy ne kelljen élete hátralevő részét bör-
tönben leélnie. Sajnálom, ha megbántottalak. Kérlek, bocsáss meg nekem…
A beszélgetésünk nem abban a mederben folyt, mint szerettem volna.
– Sam, nézd, sajnálom, ha hülyeséget csináltam, és elnézést kérek tőled ezért.
Igyekszem a lehető legjobban végezni a munkámat. És úgy érzem, Madison eltűné-
se fontos adalék lehet, és éppen ezért szerettem volna, hogy te is tudj róla.
– Szerintem valamelyik fiújával van. Vagy úgy döntött, hogy lelép hazulról. Talán
mindkettő. Bajos lenne megmondani.
– Én is így gondolom. Ez a legvalószínűbb. Én csak annyit tudok, hogy délután
még én is találkoztam az egyik barátjával. Brad a neve. Idősebb a lánynál, talán
egyetemista lehet, és mintha olyan pólót is viselt volna, amit a Colorado University
diákjai szoktak.
– A vezetéknevét is tudod?
– Nem, azt nem mondta meg.
– És a pólójáról valami közelebbit?
– Mintha egy delta betű is lett volna rajta… De nem vagyok valami jó görögből.
Három betűfélére emlékszem…
– Majd utánanézünk ennek a Bradnek. Van még valami más is?
– Nem, csak… tudod, nem szeretem az efféle véletlen egybeeséseket. És úgy
érzem, ez nem is lehet véletlen.
– Igyekszem majd úgy utánajárni ennek az eltűnési ügynek, hogy ne keltsek nagy
feltűnést a kollégák körében. Voltál Merittnél azóta, ugye? Hogy van?
Egy kis ideig gondolkodnom kellett azon, hogy elmondhatom-e neki mindazt, ami
a kórházban történt aznap délután.
– Chaney újabb krízisen esett keresztül, Sam – vallottam be végül. – Nem sze-
retném beleártani magam a dolgotokba, úgy értem a problémáitokba Trentékkel, de
azt sem szeretném, ha semmiről sem tudnál. Egy ideig nagyon súlyos volt a hely-
zet…
– Mi történt? – kérdezte. Egészen élettelen volt most a hangja. Örök optimizmu-
sának nyomát sem éreztem benne. Mintha lélekben felkészült volna már arra is,
hogy tragikus hírt fogok közölni vele.
– Légzési elégtelenség lépett fel nála. Válságos volt az állapota. Az orvosai is azt
hitték, hogy hamarosan vége. Én odafent voltam Merrittnél, amikor John felhívott te-
lefonon. Meg kellett szegnem néhány kórházi szabályt ahhoz, hogy eleget tegyek a
kérésének, és elintézzem, hogy Merritt lemehessen az intenzívre, és a húga mellett
lehessen. És képzeld, miután már ott volt mellette néhány perce, hirtelen javulni
kezdett Chaney állapota. És amikor eljöttem az osztályról, már egészen jól volt.
Sam a száján át vette a levegőt, miközben engem hallgatott. Hallottam a zihálá-
sát.
– Azt mondod, meg kellett szegned néhány kórházi szabályt emiatt? – kérdezte.
– Igen.
Hallottam, amint nagy lélegzetet vesz, aztán kifújja a levegőt
– És Chaney… most jól van? – kérdezte.
– Stabil az állapota, mint a krízis előtt is volt. Ha ezt jónak lehet mondani. Tovább-
ra is az intenzíven fekszik. És egész éjjel megfigyelés alatt tartják.
– És mi van Merritt-tel? Ő hogy viseli?

STEPHEN WHITE 137 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem vettem észre rajta semmiféle változást ma délutánig. Olyan érzésem van,
mintha azt akarta volna a tudtomra adni, hogy… azért hallgat, mert így akar megvé-
deni valaki mást, Sam.
– Ezek szerint már hajlandó volt megszólalni?
– Nem, nem úgy értettem – magyarázkodtam. – Nem szavakkal próbálta érté-
semre adni ezt, hanem… a szemével, a tekintetével, az arckifejezésével. A gesztu-
saival. Azt hiszem, azt akarta megértetni velem, azért nem hajlandó beszélni, mert
úgy érzi, így megvédhet valakit.
– És te egészen biztos vagy abban, hogy helyesen értelmezed ezeket a jelzése-
ket?
Jól ismertem Samnek ezt a szkeptikus hangját, és azt is tudtam, hogy most őszin-
tén kételkedik bennem.
– Nem, nem vagyok biztos benne, Sam. De rendszerint elhiszem, amit látok. Sze-
retném, ha többet is tehetnék érte ennél. Nem tudtál meg ma valamit, amivel esetleg
szóra bírhatnám Merrittet?
Hallgatott, jóval tovább, mint vártam tőle. Végül azt mondta:
– Nem, nincs semmiféle újságom a számodra.
Szerettem volna beszéltetni őt még egy ideig. Nem akartam olyan egyedül érezni
magam, mint ahogy fogom, miután leteszem a telefont.
– Miért várnak még a letartóztatásával, Sam? Te talán tudod, mi az oka a késle-
kedésnek, vagy nem? Nekem olyan furcsának tűnik ez az egész!
Sam Purdy most könnyűszerrel hazudhatott nekem valamit. Ugyanolyan játszi
könnyedséggel, mint ahogyan Houdini is kizsebelhetett volna bárkit. És volt valami a
hangjában, ami elárulta, hogy amit most mond nekem, az nem egészen igaz.
– Tudod, elsősorban PR-okokból. Nem szívesen hoznának el egy gyereket egy
kórházból azért, hogy börtönbe csukják. Így is elég bonyolult a helyzet Chaney miatt.
– Talán valamilyen probléma merült fel a bizonyítási eljárás során?
– Én most körön kívül vagyok, tudod. De lehet, hogy van még néhány elvarratlan
szál, amin dolgozniuk kell a fiúknak, csak azután mennek majd érte. Nekik nem sür-
gős. Hiszen Merrittet addig is biztonságos helyen tudhatják. Úgyhogy nem izgatják
magukat különösebben emiatt.
– Miféle elvarratlan szálakra gondolsz?
– Minden ügyben akadnak anomáliák. Te is tudod. De velem úgysem beszélnek
ennek az ügynek a részleteiről, hiszen érintett vagyok.
– Úgy értsem, Lucy sem tájékoztat téged a fejleményekről? Ezt nehezen tudom
elhinni…
Nem volt kedve tovább párbajozni velem.
– Ide hallgass, az Edmonton holnap este játszik. Csak két ponttal vannak lema-
radva a bajnokjelölttől. Találkozzunk hat körül nálad. Majd én vezetek…
– Nem jó, mert én akkorra már Denverben leszek, Merritthez megyek látogatóba.
Találkozzunk a McNichols stadionban. A keleti szektor lépcsőjének tetején, mondjuk
tíz perccel hét óra előtt. Rendben? Már alig várom…
Azzal letettük a telefont.
Aznap hajnali négy óta talpon voltam, és emiatt olyan hosszúnak tűnt a nap,
mintha egy egész hét lett volna, ami ráadásul pocsékul telt. Fel akartam hívni Lau-
rent, de megintcsak a szülei üzenetrögzítője fogadta a hívásomat.

STEPHEN WHITE 138 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Így aztán két perccel később levetkőztem, és ágyba bújtam. Nem valami gyakran
emlékszem másnap reggel az álmaimra. És ez az éjszaka sem volt kivétel.

21. fejezet
A rra ébredtem, hogy még mindig hiányzik nekem Lauren, és továbbra is aggód-
tam Madison miatt. Ahhoz ugyan még túl korán volt, hogy Washingtonba telefonál-
jak, de Miggy Monroe-t már nyugodtan felhívhattam, hogy érdeklődjem a lánya iránt,
mielőtt elindulok a rendelőmbe, ahová negyed kilencre vártam aznapi első betege-
met.
– Ms. Monroe? Miggy? Itt dr. Gregory. Van valami híre tegnap óra Madisonról? –
kérdeztem. – Hazament már azóta?
– Nem, semmit sem tudok róla. Egész éjjel le sem hunytam a szemem. Betegre
aggódom magam miatta. A rendőrök egyelőre nem is hajlandóak segíteni. És eltűnt
néhány ruhadarabja, ebben most már egészen biztos vagyok. Alaposan körülnéz-
tem nála, ahogyan ön tanácsolta. De miért szökött volna el hazulról? Hiszen mi ket-
ten mindig is jól kijöttünk egymással. Nem vagyok rossz anya. Miért hagyott volna el
engem? Gondolja, hogy az a fiú van a háttérben? Nem tudok másra gondolni, mint
erre. Fogadni mernék rá, hogy a fiúról van szó.
Megkérdeztem tőle, segíthetnék-e neki bármiben, de határozottan nemet mondott
erre.
– Felhívna, ha van valami híre róla? Én is aggódom miatta. És szeretném tudni,
hogy jól van-e. Ugye felhív?
Ígéretet tett arra, hogy értesíteni fog.

D iane Estevez háromnegyed tízkor jött át hozzám a rendelőbe, miután én két dél-
előtti páciensemmel végeztem, ő pedig eggyel.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte. – Most főztem frisset.
– Remek, köszönöm, jólesne.
Egy pillanatra eltűnt, majd két bögrével a kezében tért vissza. Miközben az egyi-
ket felém nyújtotta, azt kérdezte:
– Te is láttad a híradót?
– Köszönöm a kávét. És igen, láttam a híradót.
– Nem adták ki a lány nevét a médiának. De akkor hogy az ördögbe fogom sem-
missé nyilváníttatni John Trent környezettanulmányát, ha egyszer nem hivatkozha-
tok arra a bíróság előtt, hogy mit követett el a saját gyermeke?
– Ez nem a te problémád, Diane. Főjön emiatt az ügyvéd feje. Hagyd ezt az egé-
szet a páciensed jogi képviselőjére. Hiszen végül úgyis minden napvilágra kerül. Tu-
dod, mit gondolok erről az egészről? Azt, hogy egyszerűen képtelen vagy elviselni
azt, ha körön kívül vagy.
Megemeltem a bögrémet.

STEPHEN WHITE 139 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Jó ez a kávé. Valami újfajta talán?
A kávénak most is olyannak éreztem az ízét, mint máskor, de Diane előszeretet-
tel próbálgatta a különféle egzotikus keverékeket, és megvetően konstatálta, ha nem
értékeltem az erőfeszítéseit.
Most is bólintott, ezek szerint tényleg új kávéfélével kínált. És éreztem, hogy be-
látja, igazam van a környezettanulmány sorsát illetően. Ez jórészt formaságokon
múlott. Diane azonban mindig tiltakozott ez ellen.
– Miért vagy olyan biztos benne? És hogy értetted azt, hogy nem szeretek a kö-
rön kívül lenni?
– Neked nem elég az, hogy igazad van, és ezzel te is tisztában vagy. Mindig is
biztos akarsz lenni abban, hogy akár bármelyik pillanatban képes vagy befolyásolni
az egész világmindenséget, mégpedig úgy, ahogyan ezt te jónak látod. Kereshetnél
egy piros kapucnis kabátot, abban kellene dolgoznod.
– Van ilyen kabátom, és nagyon is jól áll.
– Hát akkor?
Igyekezett minél kulturáltabb hangnemet megütni velem a továbbiakban, és azt
kérdezte:
– Hogy van a páciensed?
– Ugyanúgy. Kösz, hogy megkérdezted. Sikerült megtudnod valamit Edward
Robilióról? Már az alapinformációkon túlmenően gondolom. Én még mindig azt pró-
bálom kitalálni, hogyan jöhetett létre ez a képtelen helyzet.
– Mi történt Dead Eddel? Jut eszembe, Raoul szerint roppant találó ragadvány-
név. Azt mondta, szegény jó dr. Robilióra még életében is ráillett volna.
– Ezen meg mit értett?
– Raoul találkozott vele pár alkalommal. Azt mondta, ez a fickó elviselhetetlenül
bunkó volt. Unalmas alak, aki folyton csak a pénzéről beszélt, vagy a kisded játékai-
ról, vagy mindkettőről. Nem kispályás versenyző, az biztos. Van saját repülőgépe,
egy gigantikus jachtja, egy elegáns apartmanja itt, egy másik amott…
– Meg egy luxuskategóriájú lakóbusza is…
Diane elnevette magát.
– Igen, az is. De erről honnan tudtál?
– Mitchell Crest ugyanannak a környéknek a szerényebbik részén lakik, ahol
Dead Ed háza is áll. Mitch szerint a lakóbusza körülbelül akkora, mint egy tenger-
alattjáró. Dead Ed nagy felháborodást keltett vele a szomszédok körében, amikor
látták, hogy nap mint nap ott akar parkolni vele az utcában, az út szélén. Úgy tűnik,
Boulder új lakónegyedeiben rossz vért szül az effajta kérkedés.
– Raoul azt is mondta, hogy Dead Ed imádta ezt a járgányt. Még fényképeket is
tartott róla magánál az irattárcájában. Sőt még nevet is adott neki. De most nem em-
lékszem rá. Van fogalmad arról, mennyibe került?
– Dunsztom sincs.
Diane rövid hatásszünetet tartott.
– Miután be is aranyoztatta, háromszázkilencvenezerbe. Legalábbis ezt állította
Raoulnak egy koktélpartin. Raoul szerint Ed hangja egészen kéjes volt, amikor kiej-
tette a száján ezt az összeget.
– Az nem létezik. Háromszázkilencvenezer dollár? Egy Winnebagóért? Hiszen ez
többe kerül, mint a házam. Sőt, mint két házam!

STEPHEN WHITE 140 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Neked nincs két házad, Alan. A másik Laurené. És a te egyetlen házad sem az
az etalon, amellyel a gazdagságot mérik.
– Ez igaz, de akkor is…
– Ebben az esetben nyilván csak az tekinthető etalonnak, amelyben márványból
van a fürdőszoba, cseresznyefából a szekrények, és minden bőrbevonatú, van há-
zimozi, aranyozott ez meg az… A tetejébe műholdvevő a háztetőn, amely automati-
kusan forog, a minél jobb vételi viszonyoknak megfelelően.
Elgondolkodtam azon, vajon tényleg ilyen lehet-e egy lakóbusz, fennhangon pe-
dig azt kérdeztem:
– És mihez kezdenél egy ilyen kocsival, Diane? Úgy értem persze, az ember el-
juthat vele csodálatos helyekre, na de a nap végén valahová be kell dugnod, nem?
Honnan kapsz vizet, villanyáramot, csatornát? Vagyis kis híján félmillióért a végén az
éjszakát egy kempingben kell töltened vele. Vagy tévedek?
– Raoul bizonyára azt mondaná erre, hogy Dead Ed otthon érezné magát egy
kempingben. És hogy ott is lenne a legmegfelelőbb hely a számára.
– Van még valami, amit el tudnál mondani nekem róla?
– Semmi. Nem volt népszerű, még a saját köreiben sem. Úgy tűnik, nem lehetett
valami jó orvos, amikor még praktizált. Azt hiszem, dermatológus… bőrgyógyász a
végzettsége. És azért sem tett valami sokat, hogy megkedveljék az egészségügy-
ben, miután megalapította a MedExcelt. Sok orvossal került konfliktusba, mint ahogy
más biztosítótársaságokkal is. Könyörtelen ember lehetett, már a szó üzleti értelmé-
ben.
– Talán fel is állítottad róla a saját diagnózisodat?
Biztosra vettem, hogy így van. Diane számára ez egyfajta kedvenc időtöltés volt,
mint a fodrászok esetében a csillagjóslás. A tény, hogy soha életében még csak
nem is találkozott dr. Robilióval, nem tartotta vissza őt az effajta eszmefuttatásoktól.
– Nárcisztikus hajlamú férfi volt, borderline személyiségjegyekkel megspékelve.
Kemény dió. Az ilyen tulajdonságokkal felruházott emberek megfélemlítenek és
elriasztanak másokat.
– Vagyis voltak ellenségei?
– Talán további gyanúsítottakat keresel, Alan? Nos, aggodalomra semmi ok, bő-
séges a választék. Colorado államban minden második orvos szívesebben látta vol-
na őt holtan, mint élve. Csak az a baj, hogy közöttük egy sincsen, aki Dead Ed véré-
vel átitatott ruhákat rejtegetne az ágya alatt.
Ebből kiderült, hogy Merritt helyzetét egy kissé félreértette, de a tájékozottsága
továbbra is lenyűgözött.
– Honnan szereztél tudomást a ruhákról? Ez az információ nem szerepelt a tudó-
sításokban.
– Megvannak a magam hírforrásai – felelte, és a falon lévő kis lámpára mutatott,
mely jelezte, hogy megérkezett a következő páciensem.
– Ideje ismét munkába állni, doki – figyelmeztetett.

F él tizenkettő volt, amikor legközelebb szusszanhattam egyet. Megéheztem, ag-

gódtam Madison miatt, és továbbra is furdalta az oldalamat a kíváncsiság, vajon mi-

STEPHEN WHITE 141 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

ért késlekedik az ügyészség Merritt előzetes letartóztatásba vételének engedélyezé-
sével.
Madison édesanyját nem sikerült elérnem az otthoni telefonszámán, és elkövet-
tem azt az ostobaságot, hogy nem kértem el tőle a munkahelyi elérhetőségét, sőt
még csak azt sem kérdeztem meg, melyik könyvtárban dolgozik. Így aztán nem si-
került beszélnem vele. Végül Samet próbáltam elérni a személyi hívóján, és vártam
vagy tíz percet, hátha visszahív. Nem így történt, amit furcsának találtam. Végül a
gyermekkórház pszichiátriai osztályát is felhívtam, hogy megtudjam, történt-e bármi,
ami Merrittet érinti.
Az ügyeletes elmondása szerint Merritt állapotában semmilyen változást nem
észleltek. És amikor azt mondtam neki, a forgalomtól függően hat óra tájban ott le-
szek, hogy meglátogassam, csak ezt felelte:
– Rendben.
Ezek után elmentem ebédelni.

E béd után sétáltam egyet, hogy kiszellőztessem a fejemet. Épp visszafelé tartot-
tam már a rendelőmbe, amikor jelzett a személyi hívóm. Sam Purdy hagyott üzene-
tet a hangpostámon.
– Brad, vagyis az a srác, akiről meséltél nekem, nem aludt a kollégiumban ma es-
te. Jut eszembe, a Phi Delta Theta évfolyamhoz tartozik, ezt jelentik a betűk, amiket
a pólóján láttál. Ma reggel még az óráira sem ment be, és a szobatársának fogalma
sincs róla, hol lehet. Lucyre bíztam, hogy nézzen utána. Van már priusza a srácnak,
fiatalkorúként elkötött egy autót. Csak egyet. Utánanézek a tegnap este óta ellopott
autóknak, hátha valamelyik eset kapcsolatba hozható az eltűnésükkel. Szerintem
csak autókáznak egyet, de az sem lehetetlen, hogy leléptek. Majd értesítelek, ha
van újabb fejlemény.

K ettőnk közül én érkeztem hamarabb a McNichoIs Arénába a jégkorongmérkőzés

előtt. Estefelé enyhe volt az idő. Miközben Samre vártam a keleti szektor lépcsőjén
állva, vagy öt érdeklődőnek kellett nemet mondanom, akik meg akarták venni tőlem
a jegyet.
Sam késett, mert előtte még be kellett ugornia vacsoráért, és egy barna
McDonald′s emblémás zacskóval a kezében érkezett, amiről pontosan tudta: ezzel
nem fogják beengedni a stadionba. Amíg evett, a lépcső tetején, a korlát mellett áll-
dogáltunk, és gyönyörködtünk Denver esti kivilágításában.
Sam szuperméretű adagot vásárolt magának, így a pohár tartalma, amelyből
ivott, akár egy gyerekmedence felének feltöltéséhez is elegendő lett volna. Azután
két halas szendvicset varázsolt elő a zacskóból, majd kotorászni kezdett a Cracker
Jacks doboz alján, a meglepetést keresve.
– Na, meg is van – mondta.
– Mi van meg, Sam? – néztem körül értetlenül, mert semmit sem láttam, ami fi-
gyelemre méltó lett volna.

STEPHEN WHITE 142 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – A hasábburgonya. Ha a gyorsétteremben vásárol az ember, mindig van egy kis
hasábburgonya a zacskó alján. Neked még sohasem tűnt fel? Engem kifejezetten
megnyugtat ez a tudat a nehéz napokban.
Elmosolyodtam és rápillantottam.
– Úgy értsem, ez lenne a te életfilozófiád? Ebből merítesz erőt, amikor kilátásta-
lannak tűnnek a dolgok? Néhány szem hasábburgonyából?
Sam felvonta az egyik szemöldökét, és úgy is tartotta. Oldalról csak a fél szemét
láthattam, de el kellett ismernem, igencsak filozofikusnak tűnt a tekintete.
– A legújabb fejlemények ismeretében ez épp eléggé derülátó hozzáállásra vall
tőlem, vagy te nem így gondolod?
Ezt alaposabban is fontolóra kellett vennem. Végül azt mondtam:
– Igen, azt hiszem.
Közben megpróbáltam közös nevezőre hozni magamban Ronald McDonaldot és
Heidegger filozófiáját.
– Nos, néhanapján én így játszom a túlélésre. És amikor azt hiszi az ember, most
már minden elrendeződött, és már semmi dolga sincsen, akkor mindig adódik még
valami. Mondjuk, egy legeslegutolsó szem hasábburgonya. Szoktál te egyáltalán
gyorsételeket enni? Vagy még mindig számolgatod a kalóriákat?
– Azt hiszem, a kelleténél így is több gyorsételt eszem.
– Remek, örömmel hallom, hogy így van. Ez olyan emberi tőled! Akkor biztosan
te is tudsz valamit a renegát zsiradéknak nevezett jelenségről. Vagyis a hasábbur-
gonyáról, amelyik megbújik a zacskó mélyén. Ez az az átkozott burgonyadarabka,
amelyik mindig jéghideg, és néha még gusztustalan is. Tudod, keskeny és hegyes,
barna és száraz. Mint ez is itt, ni.
Azzal kiemelte az aktuális gyanúsítottat a zacskóból, hogy én is szemügyre ve-
hessem.
– De miután megettem a hamburgereket és a pitét, és minden egyebet is, mindig
megnézem, mi maradt még az alján. És minden áldott alkalommal találok benne egy
hasábburgonyát. És nem tudom, te hogy vagy vele, de én örülök annak, ha van
benne. Mint most is. Pontosan ott volt, ahol feltételeztem, hogy lennie kell.
Tovább gondolkodtam azon, amit Sam mondott. És kénytelen voltam belátni,
hogy igaza van.
– Tudod, néha egynél több is maradhat benne, Sam – mondtam végül. – Van,
hogy úgy látszik, mintha a megrendelt adagnak legalább a felét a zacskóba szórták
volna.
Sam arcán sokat sejtető mosoly suhant át. Mintha egy különleges szexuális él-
ményéről beszélgetnénk.
– Nem tudom, hogy csak én vagyok-e így ezzel, de tulajdonképpen értékelem, ha
ezt teszik. Olyasmi ez, mint egyfajta jutalom. Mindentől függetlenül legalább egy ha-
sábburgonyát mindenképpen tartogat számomra a zacskó. Olyasmi ez, mint egy
szabály. Amire nyugodtan lehet számítani.
Úgy éreztem, jóval többről van most szó, mint a McDonald′s adagjainak mennyi-
ségellenőrzéséről, s hogy meggyőződjem róla, valóban így van-e, azt kérdeztem tő-
le:
– Vagyis azt akarod ezzel mondani, hogy továbbra is keresed a válaszokat?
Nyelt egyet, és a Platte-völgyben nemrégiben épült tengeri akvárium irányába
nézett.

STEPHEN WHITE 143 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Úgy érted, még akkor is, ha Merritt továbbra sem lesz hajlandó beszélni?
– Igen. Pontosabban elsősorban arra az esetre értettem, ha Merritt továbbra is
hallgatni fog.
– Hát persze. Ez csak természetes. Én továbbra is keresni fogom a válaszokat.
A korlátra téve egyensúlyozta a poharát, és most a hasával is a fémrúdnak tá-
maszkodott. Tovább kotorászott a zacskó mélyén, abban reménykedve, hogy talál
benne még egy hasábburgonyát.
– Dobd ki a szalvétát belőle, és nézz be a ketchupos zacskó alá. Mindig itt szokott
lenni. No lám, itt van még egy hasábburgonya. Igen, én folytatom a keresést. És ta-
lálni is fogok valamit.

N em csak Sam talált valamit: őt is megtalálták.

A személyi hívója jelzett a második játékharmad alatt, miközben a játékvezető
négy játékost is büntetéssel sújtott egy verekedés után. Bár Sam magánál hordta a
mobiltelefont, most inkább kiment az alagútszerű folyosóra, és onnan intézte a visz-
szahívást egy nyilvános készülékről. Az egész legfeljebb három percig tarthatott.
– Vedd a kabátodat! – jelentette ki. – El kell mennünk.
– Micsoda?
– Mozgás, gyere már! Majd elmondom menet közben. Követtem lefelé a lépcsőn,
a stadion előcsarnokába. A férfimosdóba vezetett.
– Muszáj vécére mennem előtte. Úgy tűnik, hosszú út áll előttünk.
Én is lehúztam a nadrágom cipzárját.
– Mit jelentsen az, hogy hosszú út? – kérdeztem. – Hová kell menned?
– Volt már vizelési problémád stadionokban, sportarénákban? Nem tudom, mi le-
het az oka, de nekem elég nehezen szokott menni a folyóügyeim intézése az ilyen
helyeken. Egyszerűen nem és nem megy. De csakis a stadionokban és az arénák-
ban. Színházban soha semmi gondom vele. Egyszerűen felfoghatatlan.
– Kérsz egy időpontot hozzám, amikor beszélhetsz velem erről a problémádról?
Talán a munkahelyi stresszel lehet összefüggésben. Lehet, hogy erre való hivatko-
zással kérvényezhetnéd a rokkantnyugdíjazásodat.
Mordult egyet, de a vizelési problémája továbbra sem oldódott meg.
– Vagy felhívhatom a barátunkat, Adrienne-t, aki urológus. Kérek neked időpontot
hozzá szakrendelésre. Biztosan van egy-két ötlete azzal kapcsolatban, hogy mi
okozhatja a problémádat.
Felsóhajtott, és most már erős sugárban vizelt. Úgy tűnik, jótékony hatással volt
rá már a szakemberrel való konzultáció puszta lehetőségének említése is.
– A hegyekbe megyünk, meglátogatjuk Lucy Tannert – mondta váratlanul.
Lucy Sam kolléganője volt.
– Most rögtön?
– Úgy van.
– Nem valami jó ötlet, Sam. Kora reggel érkeznek az első pácienseim, így is át
kellett szerveznem a rendelésemet azért, hogy mindennap elutazhassak Denverbe,
és láthassam Merrittet. Még hétvégére is be kellett iktatnom néhány időpontot.
– Ó, apellálj csak a bűntudatomra – mondta, és egyik öklével megdöngette a
mellkasát. – Szép próbálkozás volt, és elegáns is, de mégsem jött be a számításod.

STEPHEN WHITE 144 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

Velem semmiképp sem működik ez. Sherrynek is az a legnagyobb baja velem, hogy
soha semmi miatt nincsen lelkiismeret-furdalásom.
Elsőként ő végzett a dolgával, már fel is rántotta a cipzárját.
– Valaki… aki nyilvánvalóan erőszakos behatoló, tanyát vert Dead Ed hegyvidéki
házában. Lucy hivatalból már ott van, hogy körülnézzen. Azért hívott, hogy megkér-
dezze, nincs-e kedvem nem hivatalosan csatlakozni hozzá.
– Biztos vagy abban, hogy bölcs dolog így belekeveredned? Inkább hagyd rá az
egészet, Sam. Tartsd távol magad ettől az ügytől, így is eléggé érintett vagy. Külön-
ben is döntetlenre áll a mérkőzés. Nem hiszem, hogy tényleg szívesen itthagynád
épp most.
– Vonjam ki magam belőle, mint ahogy te is ránk hagytad Lauren kis problémájá-
nak a megoldását tavaly ősszel? Így értetted azt, hogy tartsam távol magam? Való-
ban ezt kellene tennem szerinted?
Én is felhúztam a cipzáramat
– A lelkiismeret-furdalás kétirányú dolog. Csak én éppenséggel nem vagyok im-
múnis vele szemben.
Az órámra pillantottam.
– Nem tudnál egyedül elmenni oda? – kérdeztem. – Miért van szükséged rám?
– Szeretném, ha te is ott lennél. Ennyi az egész. Ez elég érv neked?
– Miért?
– Mert ha továbbadod valakinek azt, amit most mondani szeretnék neked, és én
elpatkolok, akkor az a zsaru is így végzi majd, akitől megtudtam mindezt. Felfogtad
már?
– Igen, megértettem.
– Merritt nem csak a földszinten fordult meg Dead Ed házában.
– Micsoda?
– Hát ez az. Úgy tűnik, alaposabban is körülnézett odabent. Ott vannak az ujjle-
nyomatai a lépcsőkorlátokon, az alagsortól egészen az első emeletig, és a konyhá-
ban is megtalálták már egy pár helyen.
– Mégis mi a fenének járhatta körbe a házat?
– Fogalmam sincs róla. És a nyomozók se tudják. Az ügyész sem. Azt hiszik, már
tudják, hogyan végződött a történet, de arról még fogalmuk sincsen, hogy hogyan
kezdődött az egész. És ennél is kevesebbet tudnak a miértekről és a hogyanokról.
Merritt pedig továbbra is hallgat, úgyhogy majd Dead Ed fogja elmesélni nekünk, mi
is történt valójában. Ezért kell most felmennünk a hegyekbe.
– Rendben. És hol van ez a ház?
– Summit Countyban, valahol Dillontól északra. Lucy szerint afféle birtokon áll.
Az órámra pillantottam. Még csak húsz perccel múlt nyolc. Ha van egy kis sze-
rencsénk, másfél óra múlva odaérünk Summit Countyba.
– Melyikünk kocsijával menjünk?
– Most viccelsz, ugye? Te vezetsz. Az enyémen vacakul fog a fék. Denverbe vit-
tem javíttatni, és vonattal jöttem ide. Különben is rám férne egy kis alvás. Valami azt
súgja, hosszú éjszaka áll előttünk. Volt már valaha is efféle megérzésed?
– Csak akkor, amikor a te társaságodban vagyok.
Mint kiderült, Dead Ed birtokát a 9-es főút határolja, és alig 8-10 kilométerre
északra fekszik az l-70-es sztrádától. Jó tempóban haladtam, az új – az eddiginél
engedékenyebb – sebességkorlátozásnak köszönhetően, miközben Sam barátom

STEPHEN WHITE 145 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

mellettem az anyósülésen, az ajtónak támaszkodva aludt. Egészen rövid idő alatt si-
került eljutnunk Dillon városába, miután egy helyütt útbaigazítást kértem egy járőrtől,
és háromnegyed tízkor már a Vízválasztó-hegység túloldalán autóztunk.
Párszor szólongattam ugyan Samet, a nevét ismételgetve, hátha sikerül feléb-
resztenem, de meg se moccant. Aztán úgy döntöttem, letekerem a mellette lévő ab-
lakot, egészen addig, míg meg nem csapja az arcát a friss levegő.
És jól számítottam. Amint belekapott a szél a hajába, és nagy busa fejét meg-
csapta a hideg levegő, összerezzent és felébredt. Előbb csak a nyakát egyenesítette
ki, aztán fel is ült.
– Ébren vagy? – kérdeztem. – Szükségem lenne további útbaigazításra. Már
Dillonban vagyunk.
– A francba is, ezt meg hogy csináltad? – kérdezte, és megnézte az óráját. –
Mégis mennyivel hajtottál idáig? Száznegyvennel? Nem létezik, hogy betartottad a
sebességkorlátozást! Alig hunytam le a szememet. Ez nem is minősül alvásnak.
Csak akkor csukódott le a szemem, amikor már megérkeztünk Idaho Springsbe.
Felhorkantam.
– Sam, már akkor is javában horkoltál, mikor rákanyarodtam a Hatodik sugárútra.
Ami autóval mindössze három percre lehetett a McNichols Arénától.
– Hol van ez a híres birtok? Merre menjek most?
Felkapcsolta az utastér világítását, elővett egy cédulát, és odatartotta a lámpa alá.
Így is csak a Kmartban vásárolt szemüveggel sikerült kisilabizálnia, amit ráírt.
– Észak felé menj tovább! És figyeld a műszerfalon a távolságmérőt! Lucy szerint
az a hely, amit keresünk, körülbelül hat kilométerre és háromszáz méterre van a
sztrádától a leágazás után.
A hideg levegőnek köszönhetően én is felfrissültem.
– Nincs itt valamiféle ellentmondás, Sam? Először azt mondtad, körülbelül, aztán
meg azt, hogy hat kilométer és háromszáz méter a távolság?
Sam megvakargatta az arcát, mintha a vérkeringését szeretné felélénkíteni. Hal-
lottam, ahogy surrogtak borostás állának szőrszálai az ujjai alatt.
– Ha tudtam volna, hogy ma ilyen kötözködő hangulatban vagy, otthagytalak vol-
na Denverben.
Pontos volt Lucy információja. Hat kilométerrel és háromszáz méterrel odébb egy
kapuhoz érkeztünk, amelyen egy fatábla volt, rajta a felirat 7. számú ranch. A kerítés
hossza alapján, már amennyire látni lehetett, úgy saccoltam, legalább húsz hektár a
birtok területe, amely a Blue Rivertől egészen az Arapahoe Nemzeti Park erdőségé-
ig húzódott. A területnek talán egynegyedén ponderosa fenyők és rezgőnyárfák nőt-
tek. Dead Ed akár még sífutóversenyt is rendezhetett egy ekkora birtokon, nyaran-
ként pedig horgászhatott a folyóban. A sí- és golfparadicsomok Keystone-ban,
Breckenridge-ben és a Réz-hegységben mindössze pár percre voltak innen.
Azon kaptam magam, hogy ha nekem is lenne pár felesleges millióm, mint Dead
Ednek, akkor talán én is megvettem volna ezt a birtokot.
Most már túlságosan sötét volt ahhoz, hogy megállapíthassam, miféle állatokat
tarthat Dead Ed a birtokon, már amennyiben egyáltalán foglalkozott ilyesmivel, de az
biztos, hogy olyan sok szögesdróttal szereltette fel a kerítését, ami arra utalt, akár
pár száz egyedből is állhat az állománya. A földúton haladtunk tovább felfelé a me-
redek hegyoldalon, majd el egy nagy fészer mellett, aztán egy sűrű erdősávon át-
hajtva egy tisztásra érkeztünk.

STEPHEN WHITE 146 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Az ott Lucy kocsija – mutatott Sam a piros Volvóra, amely egy Nissan mellett
parkolt.
Beálltam Lucy autója és a terepjáró közé, amely Summit County seriffjének szol-
gálati járműve volt, nagy nehezen kiszálltam, és kinyújtóztattam a tagjaimat. Sam
még nálam is lassabb volt. Figyeltem, amint a feje fölé emelte mindkét karját, és ja-
vasoltam neki, hogy talán tűrje be az ingét a nadrágjába.
Mire ő fennhangon a pokolba kívánt engem.
Dead Ed háza valószínűleg fából is épült, de nem volt faház. A kétszintes épület
egy domb tetején állt, dél és nyugat felé tájolva.
Tágas volt, és sokkal nagyobb, mint egy szokványos faház, de mégis kisebb,
mint a családi háza.
Odafent a csaknem koromfekete égen miriádnyi csillag ragyogott.
– Hihetetlenül szép a kilátás innen, nem gondolod?
Mire Sam:
– De igen. Hol lehetnek a többiek?
– Lucy biztosan odabent serénykedik, hogy összedobjon neked egy szendvicset.
Mi az, talán csalódott vagy? Azt remélted, hogy a verandán vár majd egy koktéllal?
Elengedte a megjegyzésemet a füle mellett, aztán elindult felfelé a széles bejárati
lépcsőn. A kopogtatót használva jelezte érkezését az ajtó elé érve – a tárgy valószí-
nűleg jégcsákány lehetett korábban. Lucy nyitott ajtót, és el is mosolyodott.
Lucy Tanner mindig elegáns volt, ami markánsan megkülönböztette őt Samtől.
Bár Boulderben sok rendőr végezte profi módon a munkáját, közülük csak kevesen
sugároztak olyan magabiztosságot és tekintélyt, mint Lucy, aki emellett még nőiesen
kecses is volt. Bár sohasem kérdeztem ezt meg tőle, biztosra vettem, hogy csak az-
után lett rendőr, hogy kizárta az összes többi lehetőséget, amely közül választhatott
– lehetett volna akár ügyvéd, befektetési szakember vagy cégvezető is valamelyik
jelesebb vállalatnál.
– Szia, Lucy – üdvözöltem. – Klassz a ruhád.
Lucy rajongott a szép holmikért, csakúgy, mint Dead Ed a dízellel működő játék-
szerekért. Tudtam, hogy Samnek biztosan nem tűnik fel, milyen csinos, és azzal is
tisztában voltam, hogy Lucy tudja értékelni a figyelmességemet.
A ruha, amelyet megcsodálhattam rajta, testhez álló volt, úgy tűnt, puha, flanel-
szerű anyagból varrhatták. Azokat a testrészeket, amelyeket túlságosan feltűnően
emelt volna ki a szabása egy szolgálatban lévő rendőrnőhöz képest, hosszú szabá-
sú, négygombos, mustárszínű blézerrel takarta el.
– Tényleg tetszik? Sunny meg én csak vacsorázni ugrottunk be Dillonba, és
megálltunk a Donna Karan outlet kirakata előtt körülnézni. Nem voltam biztos benne,
amikor először megpillantottam, de Sunny meggyőzött arról, hogy jól áll nekem ez a
szín. Úgyhogy megvettem. Nagyon jutányos áron.
– Jól áll, Lucy. Csinos vagy benne. Szerinted is, Sam?
Sam morgott valamit a bajsza alatt.
Lucy Sam felé fordult, de hozzám intézte szavait.
– Reménytelen próbálkozás, Alan. Ne is törődj vele! Nagyon jó időt futottatok, fi-
úk. Sunny meg én is csak pár perccel ezelőtt érkeztünk meg.
– Alan elnézte az l-70-es utat, és kis híján a bonneville-i sós mocsárban kötöttünk
ki. Köszönöm, hogy értesítettél a fejleményekről, Lucy, igazán nagyra értékelem. –

STEPHEN WHITE 147 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

Kis ideig tétovázott, majd zsebre vágta mindkét kezét – Tudod, nekem nem is volna
szabad itt lennem.
– Tudom, Sam, és ne aggódj! Mindenki úgy érezte, mégis itt a helyed.
– Ki az a mindenki?
– Egy Larsen nevű seriffhelyettes Summit körzetéből. Bennünket is ő értesített.
És Robilióék legidősebb lánya, Helen is. Azt mondja, őt mindenki csak Sunnynak
szokta szólítani.
– És ő nem is tud arról, hogy én Merritt nagybátyja vagyok?
– Úgy gondolja, rendőrségi szakértő vagy. Afféle külső tanácsadó, akitől ilyesfajta
ügyekben szoktunk segítséget kérni.
– Pontosan mit értsek azon, hogy ilyesfajta ügyek, Lucy? Lucy már elindult a ház
hátsó része felé. Majd anélkül, hogy hátrafordult volna, azt mondta:
– Sam, egyelőre tartsd titokban, kérlek! Még én magam sem vagyok biztos ab-
ban, hogy mit találtunk.
– Na és velem mi lesz? – kérdeztem.
– Te most csak Sam sofőrje vagy – hangzott Lucy válasza. – Maradj a háttérben,
és tégy úgy, mint aki unatkozik. Gondolom, nem fog nehezedre esni.

22. fejezet
A házban egy fiatal nő köszöntött:
– Üdv, Sunny Hasan vagyok. Ez az úr itt Larson seriffhelyettes, Craig Larsen. Ön
pedig… bizonyára az a szakértő, akit Boulderből vártunk. Jöjjön be, és foglaljon he-
lyet! Megkínálhatom valamivel? Esetleg egy kávéval? Van itt egy kis rágcsálnivaló
is, de mással sajnos nem szolgálhatok.
A dohányzóasztalra mutatott, amelyen egy-egy tálban aprósütemények, burgo-
nyaszirom és más rágcsálnivalók sorakoztak.
– Ez minden, amit a konyhában találtam.
A vörös gránittal kirakott kandallóban égett a tűz, oldalról két, nagyjából egyforma
színű bőrpamlag szegélyezte.
Nemrég raktak a tűzre, és a még friss tölgy nedves lehetett, mert időről időre pat-
togott, és kis szikrák lövelltek ki belőle. Olyan volt, mint egy kisebbfajta tűzijáték.
Köszöntem mindenkinek, egy-egy erőtlen intés kíséretében, aztán a tágas szoba
egyik sarkába mentem, és leültem egy kisasztal mellé. Felkaptam egy magazint,
amelyet egy méretes szarvasagancsból készített újságtartóban találtam, és igyekez-
tem mindvégig feleslegesnek és kívülállónak mutatkozni. Véletlenül a MotorHome
magazin legújabb számára esett a választásom.
Sam bemutatkozott a seriffhelyettesnek és Sunnynak, anélkül, hogy egy szóval is
említette volna, hogy a rendőrségen dolgozik. Talán csak túl jól ismertem már, de
úgy éreztem, annyira eggyé vált a szakmájával, hogy akár neonfeliratként is villog-
hatott volna a homlokán a beosztása. Sunny Hasant talán még megtéveszthette
Sam színészkedése, de úgy éreztem, Larsen helyettest Lucy beavatta a titokba, és
rábeszélte, hogy ő is vegyen részt ebben az előadásban.

STEPHEN WHITE 148 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Sunny a bal keze megfelelő ujján karikagyűrűt viselt, az azon csillogó kő pedig jó-
val szerényebb és kisebb volt, mint amit apja pozíciója és vagyona ismeretében el-
várhattam volna a lányától, aki újdonsült jegyese valakinek. Olyan ruhát viselt, amely
nekem teljesen újnak tűnt, és ugyanolyan divatosnak is, mint amiben Lucy feszített.
Gondoltam, talán ő is a Donna Karan outletben bukkanhatott rá. De úgy találtam
jobbnak, ha az ő esetében inkább lemondok a dicséretről.
Sunny meglepő jelenség volt számomra. Dead Ed, az apja kövér férfi volt, az a
vastag nyakú fajta. Vastag szálú haja erősen ritkult már – és nem csak a szokásos
helyeken. Sunny szöges ellentéte volt az apjának, ami a külsejét illeti. Alacsony,
szőke, csinos. Haját lófarokba fogva hátrafésülve viselte, a hajvonala tökéletes volt
és szimmetrikus. A minden bizonnyal Donna Karan outletből beszerzett ruhadarab-
ok pedig egy khakiszínű miniszoknya, egy fehér, V kivágású póló és egy fekete blé-
zer voltak. Úgy saccoltam, Sunny harminc felé közeledhetett.
Sam előhúzott egy jegyzettömböt az egyik zsebéből, és munkához látott. Olyan
szelíd és negédes hangon szólalt meg, hogy rá sem ismertem, amikor azt kérdezte:
– Nos, egészen pontosan mi is volt az, ami miatt aggódni kezdett?
Sunny Larsen helyettesre pillantva azt kérdezte:
– Kezdjem én, vagy inkább ön elmondja?
Semmit sem tudtam Larsenről. De őt látva nem tartottam lehetetlennek, hogy ez
volt a legizgalmasabb módja annak, hogy eltöltse a mai estét. Udvariasan biccentett
Sunny felé, és azt felelte:
– Mondja csak el ön, egész nyugodtan.
Sunny először is letelepedett az egyik pamlag kartámlájára, csak azután fogott
bele mondandójába.
– Én Denverben voltam az anyámmal, mióta… mióta ez az egész történt. Tudja,
apámmal. George, a férjem és én Grand Junctionben lakunk. Apám temetése után
George-nak vissza kellett mennie oda a munkája miatt. Nekem nem volt ilyen sürgős
dolgom odahaza, és úgy döntöttem, néhány napot itt töltök a birtokon. Nem is tu-
dom, miért éreztem szükségét ennek. Talán hogy átgondoljak dolgokat, gyászoljak,
valami ilyesmi. Úgyhogy ma reggel elbúcsúztam anyámtól, kivittem George-ot a
denveri reptérre, és aztán idejöttem. Azt hiszem, két óra lehetett, amikor megérkez-
tem. Ugye körülbelül akkor hívtam fel önt telefonon, Craig?
– Már inkább három felé járt akkor. De később, miközben beszélgettünk, azt
mondta, eltelt egy kis idő, mire észrevette, hogy valami nincs rendjén.
– Úgy van.
A kandallóban a fa ismét pattogni és szikrázni kezdett, Sunny elengedte a karfát,
és a tűztől kissé távolabb telepedett le ismét.
– Önök közül senki sem ismerte az apámat, ugye?
Egy emberként ráztuk a fejünket.
– Ő nagyon… rendszerető ember volt. Azt szerette, ha minden úgy történt, aho-
gyan ő akarta. Mi ennek megfelelően éltünk. Vagy úgy csináltunk valamit, ahogyan ő
akarta, vagy titokban, a háta mögött másképpen, és akkor legfeljebb abban remény-
kedhettünk, hogy nem veszi észre vagy nem kap rajta. Más választásunk nemigen
maradt ilyen apa mellett. Egész életemet így éltem le idáig. Értik, ugye?
A pszichológus énem tudta, hogy Sunny most újrakeveri a kezében tartott kártya-
lapokat. Meg kellett találnia, mi az a szalonképes módja annak, hogy kiterítse elénk
a gyász lapjait, vagyis felfedje előttünk apjával kapcsolatos negatív érzéseit. Mind-

STEPHEN WHITE 149 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

annyian bólogattunk, Craig Larsen kivételével. Gondoltam, ő ezt már végighallgatta
egyszer. Vagy talán csak ilyen kimért és nyugodt volt az alaptermészete.
– Apám egyik íratlan szabálya az volt, hogy a családból soha senki se jöhetett ki
ide a birtokra nélküle. Ezt a kiváltságot egyfajta jutalomnak kellett venni tőle. Még
Fred és én is… Fred az öcsém. Szóval még mi is csak akkor jöhettünk ide, ha apám
meghívott bennünket. Anyám ez idáig soha, még egyetlen alkalommal sem járt itt
apám nélkül. Hát ez is eléggé jellemző rá. Értik, ugye?
– Persze – felelte Sam.
– A második dolog, amit tudniuk kell ezzel kapcsolatban, az az, hogy valahány-
szor itt jártam, mindig minden tökéletesen rendben volt. Patyolattisztaság fogadott
bennünket, amikor megérkeztünk. Ez is apám egyik rigolyája volt. Rend és tisztaság.
Boulderben anyámnak most már van bejárónője. Régebben nem volt, még abban a
nagy házban sem. De idefent nem ez a helyzet. Apám elvárta tőle, hogy egymaga
tartsa rendben ezt a házat. Egyszer azt mondta nekem: anyád nem horgászik, nem
síel, nem vadászik, nem lovagol, akkor meg mi mást csinálna itt? Hát ilyen volt az én
apám.
Sóhajtott egyet Nyilvánvalóak voltak számunkra az erőfeszítései, amelyeket an-
nak érdekében tett, hogy megtalálja az egyensúlyt a bánat és a düh között, és ki tud-
ja, miféle érzések kavarogtak a lelkében még az apjával kapcsolatban, amelyek mi-
att kényelmetlenül érezhette most magát. Nem fájdalom volt ez, inkább olyasmi le-
hetett inkább, mint amikor az ember szűk cipőt kénytelen viselni.
– És amikor megérkeztem ide ma délután… Feltűnt, hogy a házban nem a szo-
kásos patyolattisztaság és rend fogadott. Kenyérmorzsák a konyhapulton, a padlón
egy folt, amely véletlenül kiöntött és aztán rászáradt folyadéktól keletkezhetett. Mo-
satlan edények a mosogatóban, és a szemetet sem vitték ki. Azután felmentem
apám hálószobájába. Az ágyat bevetve találtam, de nem úgy, ahogy az lenni szo-
kott. Semmi sem vallott arra, hogy anyám indulás előtt végigjárta volna a házat, és
rendet rakott, ahogy az szokása volt. Márpedig apám mindig ragaszkodott ehhez.
Mint ahhoz is, hogy anyám beágyazzon nála. És ettől ez az egész egyszerre gyanús
lett. Mint már említettem, ehhez ismerniük kellett volna apámat.
Ismét felsóhajtott, majd így folytatta:
– Felhívtam anyámat, és elmondtam neki, hogy épségben megérkeztem, azután
megkérdeztem tőle, mikor jártak itt utoljára apámmal. Azt mondta, hetekkel ezelőtt.
„Apád sokat utazott mostanában”, mondta. Aztán, mintha csak tréfálni próbáltam
volna vele, mert nem akartam ráijeszteni, és feleslegesen idegesíteni sem, hiszen
épp eléggé megviselte mindaz, ami történt, megkérdeztem tőle, hogy most is olyan
tisztaságot hagytak-e maguk után, hogy akár a padlóról is lehetne enni, mielőtt elin-
dultak innen haza. És ő erre azt mondta, persze, mint mindig.
Sunny ezzel be is fejezte a mondanivalóját. Egymásba kulcsolta ujjait az ölében,
és keresztbe tette a lábát. Craig Larsen vette át a szót ekkor.
– Amikor Sunny felhívott bennünket azzal, hogy valószínűleg betört valaki ide, én
fogadtam a hívását. Elmondta, mi aggasztja igazán, és én végighallgattam. Amikor
megtudtam, ki volt az apja, és mi történt vele Boulderben, arra gondoltam, az lesz a
legjobb, ha idekéretem önöket, hogy a saját szemükkel lássák, miről is van szó. Hát
most itt tartunk.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan intézkedett és értesített bennünket – mondta
Sam. Azután a széken ülve Sunny felé fordult, és azt kérdezte tőle: – És ön mire
gyanakszik? Van valami elképzelése arról, hogy mi történhetett? Biztos abban, hogy
járt itt valaki idegen?

STEPHEN WHITE 150 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Igen.
– Úgy érti, az édesapja engedélye nélkül?
– Biztos, hogy ő senkit nem engedett volna be ide.
– Ha az édesapja egyedül jött ide, és erről nem beszélt az édesanyjával, akkor ő
maga kitakarított volna?
Sunnyból kitört a nevetés. Nyilvánvalóan mulatságosnak találta magát az ötletet.
– Nem, apám sohasem takarított, ő itthagyta volna a rendetlenséget.
– Vagyis akkor elképzelhető, hogy kijött a birtokra, és erről nem beszélt az édes-
anyjának? És a rendetlenség jelei, amelyeket ön felfedezett, egyszerűen csak azt je-
lentik, hogy nem takarított ki maga után?
– Igen, ez is lehetséges. De ha így történt, akkor tíz év alatt ez az első alkalom,
hogy nem hozott magával valaki mást is, aki kitakarított volna utána.
– Talált-e bármilyen jelet, amely arra utal, hogy betört valaki a házukba? Kitört ab-
lak, felfeszített zár, ilyesmi?
Most Larsen válaszolt a kérdésére.
– Nem. Erőszakos behatolásnak nem találtuk nyomát.
– Eltűnt talán valami?
Sunny megvonta a vállát.
– Nem ismerem elég jól ezt a házat ahhoz, hogy leltárt készíthessek. De úgy tű-
nik, a műszaki cikkek mind megvannak. Gondolom, egy betörő elsősorban ezeket
vitte volna el. Vagy önök nem így gondolják?
– Rendszerint ez szokott történni – felelte Sam. – Arra gondol, hogy nem az
édesapja járt itt? Hogy valaki befészkelte magát ide egy időre?
– Nem is tudom. De ez is egy lehetséges magyarázat. Úgy gondoltam, ez már az
önök asztala.
Lucy ekkor felém fordult, hogy a beszélgetés többi résztvevője ne láthassa, ami-
kor lopva elmosolyodik. Sam nem zökkent ki a szerepköréből.
– Az is – mondta. – De a károsultak néha… szóval sokszor helytálló megérzéseik
vannak. Én szeretem előbb meghallgatni az ő véleményüket, csak azután kezdek
spekulálni.
Lucynek most már muszáj volt a szája elé kapnia a kezét, különben kirobbant
volna belőle a nevetés. Én az újság mögé rejtettem az arcomat, és egy cikket bá-
multam, amely az újfajta dízelgenerátorok előnyeit ecsetelte az „A” kategóriás lakó-
buszok vonatkozásában. Úgy éreztem, a szerzőtől még sok újat tudhatok meg.
– Seriffhelyettes! – szólalt meg Sam.
– Craig, ha kérhetem.
– Craig, ön már körülnézett a házban? Talált valamit, ami érdekes lehet?
– Mint már mondtam, nem találtam olyan nyomot, amely erőszakos behatolásra
utalna. Az ajtó kívülről volt bezárva, amikor Ms. Hasan megérkezett. Olyasvalaki jár-
hatott itt, akinek volt kulcsa a házhoz. Azok a jelek, amelyekre Ms. Hasan felhívta a
figyelmünket, a konyhára, az emeleti hálószobára meg a fürdőszobára korlátozód-
nak. A játékszobában Mr. Robilio a hobbijaihoz szükséges tárgyakat tartja… Sunny
ekkor ismét megszólalt.
– Ó, erről teljesen megfeledkeztem – mondta. – Két használt törülközőt is találtam
az emeleti fürdőszobában. Ez semmiképp sem apámra vall. Mindig tiszta törülközőt
használt. Azt szokta mondogatni, ha a Hiltonban ez a szokás, akkor nálunk is. Még

STEPHEN WHITE 151 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

ha megengedte is valakinek, hogy használja a fürdőszobánkat, akkor sem engedte
volna be a sajátjába vagy a hálószobájába. Nem, ez teljességgel kizárható.
– Na és mi a helyzet az ennivalóval? Talált valami érdekeset a hűtőszekrényben?
– Feltűnt, hogy nincs itthon sör – felelte Sunny. – Márpedig apám mindig tartott itt
néhány üveg helyi sört, hogy imponáljon a vendégeinek. Néha tíznél is többet. De
most egyetlen üveggel sem találtam a hűtőben.
– Talán csak kifogyott a készlete.
– Apám sohasem ivott ezekből. Ő mindig is Peter Coorst fogyasztott, azt mondta,
ez apátok itala. A Coors Light volt a kedvence. És apám e tekintetben hajthatatlan
volt. A Hershey csokoládé rajongóinak sem fogyhat ki a készlete. Apám ugyanígy
volt a Coors Lighttal. A többi sört csak a vendégek miatt tartotta.
– Van itt egy gondnokuk talán? Vagy lakik valaki a közelben, aki láthatta, ha vala-
ki idegen járt itt?
A seriffhelyettes válaszolt.
– Egy idős férfi lakik a birtokon. Horace Poster a neve. Ő gondozza a lovakat,
cserébe ingyen lakhat itt. A lovak odalent vannak a folyó mellett, Poster háza köze-
lében. Már beszéltem is vele. Onnan nem lehet látni a házat, de azt mondta, az
utóbbi napokban semmi gyanús dolgot nem észlelt a környéken. Viszont nekem az
a benyomásom, nem is az a fajta ember, aki különösebben odafigyelne bármire. Ta-
lán még azt sem veszi észre, ha pattanás nő a saját orrán.
– Autónyomok sincsenek a közelben?
– Jó ideje szárazság van. Keréknyom akad bőven a ház közelében. Most, hogy
már mi is itt vagyunk, gondolom, még annál is több.
Sam jegyzetelgetett, Lucy a könyvespolcon sorakozó kötetek címét silabizálgatta.
Sunny próbálta leplezni csalódottságát, ami a szakértő hozzáállását illeti. Craig
Larsen pedig pontosan úgy viselkedett, ahogyan a többi unatkozó rendőr szokott.
Sam fel se pillantott a jegyzeteiből, úgy tette fel a következő kérdést.
– Gyakori esetnek számít errefelé, seriffhelyettes, hogy a nyaralókba néhány nap-
ra beköltöznek idegenek? Afféle csövesek?
– Évről évre akad ilyen esetünk, de azért nem túl gyakran. Főleg ott fordul elő,
ahol tényleg távol laknak a legközelebbi szomszédok. Áll néhány ilyen magányos
ház az erdőkben errefelé. Van, hogy pár napra beköltözik valaki, hogy legyen fedél a
feje felett. Eszik valamit, lezuhanyozik, alszik rá egyet. Ilyesmire gondolok.
Felírtam valamit egy jegyzetlapra Samnek, és Lucy kezébe nyomtam.
– Kérlek, add tovább neki! Előtte persze ő is elolvasta.
Sam átvette a papírlapot a kolléganőjétől, végigfutottam, majd kissé hunyorítva
bólintott. És ismét Dead Ed lánya felé fordult.
– Sunny, jól tudom, hogy van az édesapjának egy lakókocsija, amelyet idefent
tart valahol a birtokon?
A kérdése előbb mosolyra, azután fejrázásra késztette Sunnyt.
– Érdekes, minden második ember, akivel csak találkozom és ismerte az apámat,
tud erről a lakókocsiról. Anyám mesélt önnek róla?
– Már nem emlékszem, mikor került szóba – felelte Sam, aztán lopva rám pillan-
tott.

STEPHEN WHITE 152 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

L átták azt a nagy rozsdabarna, pajtaszerű épületet az erdő másik oldalán, amikor
elindultak felfelé a hegyre? Emlékeznek rá? Nos, ott lakik Haldeman.
– Haldeman?
– A lakóbusz. Apám így nevezte. Máskülönben egy Holiday Rambler, és a mo-
nogramja után találta ki apám neki a Haldeman nevet. H. R. Haldeman, talán emlé-
keznek még rá a Watergate-botrányból. Én akkor még meg se születtem, de apám
republikánus barátai szerint ez meglehetősen mulatságos elnevezés.
– Megnézte már valaki azóta, hogy ideérkeztek? Úgy értem, jártak azóta a pajtá-
nál?
Sunny válaszolt
– Nem, én eddig még csak nem is gondoltam rá. De azt hiszem, meg kellene
néznünk. Tulajdonképpen azt sem tudom, hol vannak a kulcsai. Fel kell hívnom az
édesanyámat, mert fogalmam sincs róla, mit, hol szokott tartani apám. Szeretnék,
hogy felhívjam őt most?
– Igen, legyen szíves. Ha nincs ellenére – kérte Sam.
Sunny átment egy másik helyiségbe telefonálni, Sam pedig a tőle megszokott
hangon nekem szegezte a kérdést:
– Miért nem beszéltél nekem korábban erről az átkozott lakóbuszról?
– Nem gondoltam, hogy bármiféle jelentősége lehet. Nekem Mitchell Crest emlí-
tette. Azt mondta, dr. Robilio idehozta, miután a lakóbizottság nem járult hozzá ah-
hoz, hogy állandóan ott parkoljon a házuk előtt Boulderben.
– Lucy, te is tudtál róla?
– Azt tudtam, hogy van valami lakókocsi-félesége, Sam, de én sem gondoltam,
hogy különösebben fontos lenne. És arról fogalmam sem volt, hogy itt szokta tartani,
őszintén mondom.
– Van még valami más is, amiről egyedül én nem tudok, még mielőtt folytatjuk?
Van valakinek valamilyen kiegészítése még?
Larsen unott képére is sikerült vigyort csalnia ezzel.
Én pedig azon törtem a fejem, mi lenne a legtisztességesebb módja annak hogy
Samnek elmondjam, miféle környezettanulmányt készített Trent Robilio rokonairól.
Végül azt mondtam:
– Dr. Robiliónak lehetnek rokonai a metropolisz környékén. Talán ő engedte meg
nekik, hogy használják a birtokot. Ennek utánanéztél már?
Sam a kolléganőjére pillantott ekkor. Érezte, milyen ingerült amiatt, hogy másokra
kell hagyatkoznia, amikor alapvető információkra van szüksége.
– Lucy? Tudsz valamit a rokonairól?
Lucy gondolkodott egy kis ideig, majd azt mondta:
– Úgy rémlik, mintha egy lánytestvére lenne, vagy sógornője itt Denverben… nem
vagyok biztos abban, hogy melyik a kettő közül.
Azt is el akartam mondani Samnek, amit Diane-től tudtam meg, hogy a lakókocsi
nem egy közönséges Winnebago. Ám még mielőtt Lucy vagy én folytathattam vol-
na, Sunny visszatért hozzánk. Sam ismét megváltozott, édeskés és gyöngéd han-
gon tette fel neki a kérdést:
– Nos, tudja az édesanyja, hogy hol találjuk meg a kulcsokat?
Sunny felemelt egy maréknyi kulcscsomót, és bólintott.

STEPHEN WHITE 153 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Apám szerette a rendet. De anyám volt az, aki rendet tartott helyette.
– Visszatérve a látogatókra, vannak közelebbi rokonaik? – kérdezte Sam. –
Nagynéni, nagybácsi, vagy valami ilyesmi?
Sunny felvonta az egyik szemöldökét, amit mindannyian komikusnak találtunk,
Sam kivételével.
– Értem, miért kérdi, de ez zsákutca. Apám imádta a gyerekeit, de mi magunk se
használhattuk ezt a házat. Anyám nővérét meg a férjét pedig még csak nem is ked-
velte. Nem létezik, hogy apám tudtával betehették ide a lábukat Porterék. Sajnálom,
de ez az igazság.
– Úgy értsem, nemigen jött ki egymással az édesapja és a sógornője?
– Valahogy úgy. Abby, a nagynéném alkoholista. Márpedig ez komoly problémát
jelent, mert apám gyengének tartja ezért. A férje, vagyis Andrew bácsikám pedig
imádta ugratni apámat. Neki meg nem volt valami jó humorérzéke. Így aztán Andrew
bácsi tréfái valahogy mindig rosszul sültek el. Ráadásul a nagynéném meg a bácsi-
kám válófélben vannak. Bonyolult helyzet, amit csak tovább bonyolít a gyermekelhe-
lyezés körüli hercehurca.
Craig Larsen tett egy lépést előre, és eközben megcsikordult a parketta a csizmá-
ja alatt.
– Sunny, azt is mondta, hogy az édesapja néhanapján vadászni szokott. Tartott
fegyvert itt a házban?
– Azt hiszem, igen. Több fegyvert is tartott a vadászathoz. És puskát sohasem
láttam a boulderi házban. Úgyhogy itt kellett tartania ezeket, vagy Aspenben.
Sam felém fordult, úgy kérdezett vissza:
– Aspenben?
Én csak megvontam a vállamat. Craig pedig közönyös hangon azt kérdezte Sam-
től:
– Miért, mit gondolt, hol lehet még? Talán a játékszobában?
Sunny elnevette magát.
– A játékszobában. Igaza van, azt hiszem, a legszívesebben tényleg ott tartotta
volna. Ha érdekli, szívesen megmutatom, itt van lent.
Követtük Sunnyt a konyhán át egy helyiségbe, amely ugyanolyan tágas volt, mint
a nappali. És ez bizony telis-tele volt Dead Ed játékszereivel. Az egyik sarokban bárt
alakítottak ki hat személyre. Körülnéztem, hátha látom valahol a fegyverek tárolásá-
ra alkalmas állványt, de Lucy, Sam és Craig Larsen azonnal tudták, hogy a zárható
szekrényben lesznek.
Larsen belepróbálgatta a Sunnytól kapott kulcsokat, abban reménykedve, hogy
valamelyik kinyitja az impozáns méretű lakatot.
Sam pedig hanyagul azt kérdezte:
– Sunny, a szüleinek Aspenben is van egy háza ezek szerint? És az is hasonló
ehhez?
– Nem, az egy luxusapartman a városban. Anyám szereti Aspent. Az üzleteket,
az egész várost. Nem annyira vidék, mint ez, de mégsem az az igazi nagyváros.
– Járt valaki ott azóta, hogy elhunyt az édesapja?
– Tudomásom szerint nem. Egy ügynökséget bízott meg azzal, hogy vigyázzanak
az apartmanra, amikor senki sincs ott a családból. Biztosra veszem, hogy elég egy
telefonhívás, és odaküldenek valakit, aki megnézi minden rendben van-e.

STEPHEN WHITE 154 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Larsen végre megtalálta a kulcsot, amely a szekrényt nyitotta. Előbb megnézte
minden zegét-zugát, csak azután fordult ismét Sunny felé.
– Üres – mondta. – Itt akár fél tucat fegyvernek is van hely, és a fiókokban leg-
alább három pisztolyt is tarthattak.
Hátrébb lépett, hogy mi is láthassuk, amit ő.
– Látják? Sehol egy fegyver.
– És töltények? – kérdezte Sam.
Larsen a fejét rázta.
– Sunny, nincs valami ötlete arról, hogy hová tűnhettek innen a fegyverek?
A lány is csak a fejét rázta.
– Anyám talán tud róla. De biztosan nagyon kikészülne, ha rákérdeznék.
– Úgy tűnik, mégiscsak bűntényről van szó – állapította meg Lucy. – Nem nagyon
szeretem, ha kiderül, hogy egy házból több fegyver is hiányzik. Azt hiszem, mostan-
tól fogva jobban kell ügyelnünk arra, hogy mit fogunk meg.

L arsen a telefonhoz ment, hogy erősítést kérjen. Amikor befejezte a hívást, két au-
tóba szálltunk, az egyik az enyém, a másik a seriffhelyettesé volt. Elindultunk lefelé a
hegyről, a pajta irányába, hogy megnézzük a lakóbuszt. Útközben megkérdeztem
Samtől, mit gondol erről az egészről.
– Úgy tűnik, Sunnynak igaza van – felelte. – Valaki a háziak tudta és beleegyezé-
se nélkül tartózkodott egy ideig a házban. Nem tűnik tipikus betörésnek. Lehet, hogy
semmi sem tűnt el a fegyvereken kívül. Már amennyiben eredetileg tényleg itt tartot-
ták őket. Kárt semmiben sem tettek. Az eddigiek alapján nem tartom különösebben
fontosnak a további biztonsági óvintézkedéseket. Szerintem a helyi hatóság elbol-
dogul az esettel.
Ha megengedtem volna magamnak azt a fényűzést, hogy higgyek neki, akkor ezt
jó hírnek tekinthettem volna. Elmosolyodtam vezetés közben. Elképzeltem, hogy
már Boulderben vagyok, és végre álomra hajthatom a fejemet, és elalvás előtt, ami-
kor az éjjeliszekrényre pillantok, az óra éjfélt mutat.
Ám nem hittem abban, amit Sam mondott. Rá cseppet sem volt jellemző ugyanis
ez a fenntartások nélküli derűlátás.
– Ugyanezt mondanád akkor is, Sam, ha nem tudnád, pontosan hol is tartózko-
dott Merritt az utóbbi néhány napban? – kérdeztem.
– Ezt meg hogy érted?
– Mi van, ha igaznak bizonyul, amire gyanakszunk, és a barátnője, Madison vala-
hogy belekeverte ebbe az ügybe Merrrittet? Mi van akkor, ha Madison vagy a fiúja,
az az egyetemista srác töltött néhány napot itt, Dead Ed házában?
Leintett, mintha már rég elvetette volna ezt a gondolatot.
– Még így is túlságosan nagy volt a rend itt ahhoz, hogy otthonról elszökött tizen-
évesekre, közönséges csövesekre gyanakodjak. Nekem ez a véleményem a látot-
takról. Ha itt vert volna tanyát egy pár napra néhány tinédzser, akkor nyilván sokkal
nagyobb kárt tettek volna a házban. Te is ismered ezt a korosztályt.
– Talán éppen ez a lényeg. Lehet, hogy így próbálták leplezni, hogy kik is valójá-
ban. Hogy nem ők jártak itt.
– Néhány kölyökről van szó, Alan. Mindegyik rendetlen.

STEPHEN WHITE 155 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Rendetlenek is. Sunnynak éppen ezért tűnt fel ilyen hamar a dolog.
– Akkor sem csináltak elég nagy rendetlenséget ahhoz képest, hogy még gyere-
kek.
– Ne becsüld alá a képességeiket, Sam! Merritt is még csak gyerek. És ez idáig
úgy tűnik, ez nem jelent igazán mentséget a számára.
Ekkor meg is érkeztünk a pajtához.
Elismerem, amikor felfelé haladtunk a hegyen, nem sok figyelmet szenteltem az
épületnek. Végtére is egy birtokon jártunk, és az épületet kifejezetten úgy tervezték,
hogy ne keltsen feltűnést. Ám most, amikor másodszor is láttam, és alaposabban
szemügyre vehettem, már felismertem, milyen funkciót szántak neki. Nem azért volt
rá szükség, hogy a birtokot kiszolgáló melléképület legyen, vagy állatokat tartsanak
benne, hanem kizárólag garázsnak épült – egyedül az Edward Robilio által
Haldemannak becézett lakókocsi tárolására szolgált.
A pajta bejárata egy hatalmas, kétszárnyú kapu volt. Legalább három méter lehe-
tett a magassága. Az épülethez egy alacsonyabb szárny is csatlakozott, amelyet
hosszú palatető fedett.
Sunny az oldalsó, acélból készült ajtónál állt meg.
– Itt megyünk be – szólalt meg.
Várt egy kicsit.
– Craig, azt hiszem, magánál vannak a kulcsok.
A rendőrök bizonytalankodni látszottak. Sam súgott valamit Craignek, aki kétszer
is bólintott, miközben hallgatta. Lucy megnézte az épület másik oldalát is, és beku-
kucskált egy porlepte ablakon.
Sam pedig azt mondta:
– Alan, maradj a kocsiban Sunnyval együtt egy pár percig, míg mi kiderítjük, nem
rejtőzködik-e odabent valaki, mondjuk az eltűnt fegyverrel felszerelkezve.
Épp kinyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, amikor észrevettem Sam jobb
kezében egy automata fegyvert. Fogalmam sem volt, hogyan és mikor kerülhetett
oda. Most már Lucy is ott állt a közvetlen közelében, és épp ekkor húzta elő a saját
fegyverét.
Craig Larson, aki a rendőrnő mellett állt, pedig lecsatolta a pisztolytáskáját.
Mindent egybevetve úgy tűnt, az lesz a legjobb, ha azt teszem, amire kért az
imént.
– Hát persze – bólintottam. – A kocsiban leszünk.

23. fejezet
M iután mindhárom rendőr előkészítette a fegyverét, számomra minden egyes pil-
lanat olyan hosszúnak tűnt, mint nyáron a hideg idő.
Ott ült mellettem a kocsiban Sunny az anyósülésen, és hallottam, hogy izgalmá-
ban kapkodva veszi a levegőt. Kissé szétnyitott ajkai között halk sípolással távozott
a levegő. Tágra nyílt szemét az épület bejáratára szegezte, és egyetlen szót sem
szólt hozzám azóta, hogy beült mellém a kocsimba. Ha a kezébe nyomtam volna

STEPHEN WHITE 156 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

egy zacskó pattogatott kukoricát és egy pohár kólát, akkor épp úgy nézett volna ki,
mintha egy Bruce Willis-akciófilmet nézne egy autósmoziban a fiújával.
Ekkor eldördült egy lövés.
Ösztöneim azt súgták, odabentről jött, az épületből, de olyan hangos robajt keltett,
hogy ettől elbizonytalanodtam.
Sunny felsikoltott és felém fordult, én pedig gyorsan lenyomtam a fejét a térdére,
és odahajoltam fölé, hogy a testemmel védjem. Arra gondoltam, vajon van-e golyó-
álló mellény a rendőrökön, aztán Lucy Donna Karan-ruhakölteménye jutott eszem-
be, amiről pontosan tudtam, hogy nem az. És azután a kis Simon Purdy arca jelent
meg előttem, és reméltem, hogy az apja lőtt. Nagyot dobbant a szívem, amikor Sam
hangja belehasított az éjszakába.
– Mindenki a földre! Feküdj!
– Maradjon így! – súgtam oda Sunnynak, miközben éreztem, hogy egész testét
rázza a remegés.
Ekkor eldördült a következő lövés is. Úgy tűnt, mintha ezt az előzőnél is közelebb-
ről adták volna le. Olyan ereje volt, hogy a kocsi is beleremegett.
– Uramisten… Édes istenem… tudja, terhes vagyok – közölte Sunny. – A gyer-
mekem… Édes istenem, kérlek, add, hogy ne legyen bántódása I

M iközben Sunnyból elő-előtört a zokogás, nekem úgy tűnt, mintha egy kocsi vagy
motorkerékpár kipörgő kerekei alatt csikorognának a kavicsok. Felkaptam a fejem,
és úgy hallottam, mintha egy motor berregne odabent az épületben, a következő pil-
lanatban pedig kifelé nyílt a pajta nagy, fehér, kétszárnyú ajtajának felső része.
Ekkor azonban felpattant az épület oldalsó bejáratának ajtaja is, és Sam futott ki
rajta – előregörnyedve és lehajolva, egyik kezében egy gázpalackot, a másikban a
szolgálati fegyverét tartva. Bár ez az egész mozdulatsor könnyed és begyakorlott
volt, a stratégiájával hibádzott valami. Szerencsére ő is azonnal rájött, hogy tűzpár-
baj esetén nem a legjobb ötlet egy sűrített gázt tartalmazó tartállyal védeni magát, és
inkább más fedezék után nézett. De hogy hová tűnt egyik pillanatról a másikra, arról
fogalmam sem volt.
Lucy Craig Larsent fedezte, miközben a férfi kirontott az épület ajtaján, és egy vi-
harvert fenyőfa törzse mögött bújt meg. Miután mindenki elfoglalta a helyét, mind-
annyian pisszenéstelen csendben maradtak, nehogy felhívják magukra a figyelmet.
Mindössze a tekintetükkel pásztázták a környéket, célpontot keresve, illetve arra fi-
gyelve, nehogy ők maguk váljanak egy újabb lövés célpontjává.
Tudtam, hogy mindannyian nagyobb biztonságban erezhetnék magukat odabent,
az épület falai között. Azáltal, hogy kijöttek és szétszóródtak, sokkal nagyobb ve-
szélynek tették ki magukat, mint eddig. És mindezt miattam és Sunny biztonsága
érdekében tették.
A csendet egy magas fordulatszámon pörgő motor zaja törte meg, amely a folyó-
völgybe szorulva a valóságosnál is hangosabbnak tűnt, a gyors sebességváltás jel-
legzetes zaja pedig olyan tisztán hallható volt, akár egy-egy szívverés.
A három rendőr közül Sam volt az, aki a legjobb fedezéket találta: egy Volkswa-
gen méretű sziklatömb mögött húzta meg magát.
– Megsebesült valaki? – kiáltotta ekkor.
– Nem, minden rendben van – feleltem. – Csak megijedtünk.

STEPHEN WHITE 157 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Láttál valamit?
– Semmit.
– A francba!
Craig Larsen mondott valamit a rádiójába, aztán várt egy kis ideig, és hallgatta a
számomra érthetetlen választ.
Mindannyian lélegzet-visszafojtva vártuk, mikor dördül el a következő lövés.
Sunny már egészen lebújt a műszerfal alá, és mantraként ismételgetve suttogta ma-
ga elé:
– Csak ne essen bántódása a kisbabámnak! Kérlek, add, hogy ne sérüljön meg!
Eltekintve attól a helytől, ahol a járműveink parkoltak, gyakorlatilag koromsötétbe
borult a környék. Igazából csak most döbbentem rá, hogy Sunny meg én vagyunk a
kiszemelt célpontok, és hirtelen úgy éreztem, mintha célkereszt lenne rajzolva rám,
amelynek a középpontja a mellkasomra esik.
És ekkor, mintha valaki olvasni tudna a gondolataimban, kialudtak az épületet
megvilágító külső fények. Ettől olyan érzésem támadt, mintha a sötétség egy átha-
tolhatatlan anyagból készült takaróként borulna ránk. Lucy ekkor azt mondta a kollé-
gáinak, elég hangosan ahhoz, hogy rajtuk kívül más is hallhassa:
– Én kapcsoltam le a világítást. Csak szerettem volna kiegyenlíteni az esélyein-
ket.
Mire Sam:
– Remek, akkor mindenki maradjon fedezékben! És nyugalom.
A távolból mintha egy közeledő autó motorjának zúgása hallatszott volna, eleinte
egyre erősödve, azután hirtelen megszűnt – semmivé vált, mint a pára a napsütés
hatására.
– Kilőtte az egyik gumimat! – kiáltottam. – Két lövés is volt, lehet, hogy a másik
Craig kocsiját találta el.
Ekkor már Larsen is megszegte eddigi hallgatását.
– Túl kockázatos lenne most odamennem, hogy megnézzem. Lehet, hogy ezt
csak kelepcének szánták. Várjuk meg az erősítést türelmesen. Addig is mindenki
tartsa nyitva a szemét. Már elindultak az embereink. Nem kell sokáig várnunk rájuk.

H ogy mi számít hosszú időnek, azt ekkor igencsak viszonylagosnak éreztem. Mi-
vel egy pánikba esett várandós nőt kellett megvédenem a saját testemmel egy eset-
leges golyózáporra számítva, az a húsz perc, amit Summit County seriffi hivatalának
embereire kellett várnunk, hihetetlenül hosszúnak tűnt.
Az erősítés óvatosan közeledett. A járőrkocsik meglehetős távolságra álltak meg
az épülettől, és először a környező erdőt és legelőt biztosították alaposan körülnéz-
ve, csak azután indultak el mindkét autóval, hogy aztán a pajta előtti tisztáson par-
koljanak le.
Így bő huszonöt perc is eltelt, mire valaki azt kiáltotta:
– Itt tiszta a levegő!
Felegyenesedtem az ülésen, és segítettem Sunnynak visszaülni a helyére mel-
lém. Közben mindkét helyét a méhe fölé szorította.
– Jól van, Sunny? – kérdeztem. – És a baba is?

STEPHEN WHITE 158 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Egyenesen előre nézett, kifelé a szélvédőn, és gyors egymásutánban bólintott
néhányat, mint egy harkály, amikor egy kőrisfán kezd kopácsolni.
– Remek. Most már vége – mondtam. – Meglátja, minden rendben lesz mindket-
tőjükkel.
Felém fordult és a szemembe nézett, majd résnyire összehúzott szemmel tovább
bólogatott. Végül azt kérdezte:
– Hol van Haldeman?
Befelé bámultam a pajtába, amely sötét alagútként tátongott előttünk. Lucy ebben
a pillanatban felkapcsolta a világítást, és így mindannyian láthattuk azt a helyet, ahol
a járműnek állnia kellett volna.
Bután éreztem magam, amikor azt mondtam:
– Fogalmam sincs.

S am már vagy félórája beszélgethetett a helyi rendőrökkel, mire visszajött hoz-

zám. Épp azzal vesződtem, hogy felszereljem a kilőtt gumit a pótkerék helyére, a
kocsi aljára.
– Nincs szükséged egy kis segítségre? – kérdezte. – Úgy tűnik, elijesztettük őket,
és olajra léptek a motorral.
Nem kérdésnek szánta, amit mondott.
– Én is gondoltam, hogy ez történhetett – jegyeztem meg. – Az elején, a lejtő tete-
jéről lefelé valószínűleg még üresben gurult, és csak lent a kapunál indította be a so-
főr a motort. Hogy érted azt, hogy elriasztottuk őket? És ideadnád nekem azt az
izét?
– Mizét? Ezt itt?
– Pontosan.
– Ezt kerékemelőnek hívják – magyarázta Sam. – Itt voltak, odabent az épület-
ben, amikor megérkeztünk. Ezek szerint akkor mehettek ki a hátsó ajtón, amikor mi
behatoltunk az épületbe a kapun.
– Ezt meg honnan tudod?
– Bekapcsolva hagyták a fűtést. Égett egy lámpa a hátsó szerszámoskamrában.
Két üveg behűtött ital maradt ott az asztalon kinyitva. Az egyikben sör, a másikban
diétás kóla. Nem voltak valami körültekintőek, úgyhogy bőven találunk majd ujjle-
nyomatot. Szerinted merre mehettek? Talán észak felé?
– A motorzajból ítélve erre gondolok. Az abból az irányból hallatszott. Bár dél felé,
azaz az l-70-es irányába haladva sokkal több lehetőség közül választhatnának. Én a
helyükben biztosan arrafelé próbálnék menekülni.
Sam megrázta a fejét.
– Az erősítés délről érkezett. És arrafelé van a legközelebbi lakott hely is, vagyis
túl nagy a kockázata annak, hogy észreveszi őket valaki. Különben is számolniuk
kell ezzel a lehetőséggel. És előbb-utóbb vissza kell jönniük ide.
– Hogy érted ezt?
– A lakóbusszal mentek el. Szerintem leparkolnak vele valahol északon, ahol
meg tudják húzni magukat – ekkor egy kis időre elhallgatott – Fogadni mernék veled
arra, hogy a háznál hagyott kocsiknak is kilőtték a gumiját. Biztosan meg akarják
akadályozni, hogy követhessük őket.

STEPHEN WHITE 159 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – De ha már egyszer megszerezték a lakóbuszt, miért kockáztatnák meg azt,
hogy visszajöjjenek vele ide?
– Valami nem stimmel a generátorral. A jelek szerint végigbogarászták Dead Ed
kézikönyveit és magazinjait, hátha sikerül rájönniük, mi a baja. Mindegyik ennél a fe-
jezetnél van kinyitva a gyalupadon.
– De ha a generátor miatt fáj a fejük, az azt is jelentheti, hogy jelenleg nem jutnak
áramhoz. Vagyis nem egy kempingben vertek tanyát…
Sam úgy mosolygott rám, mintha szerinte komplett idióta lennék.
– Nagyon fáradt lehetsz már, ha egyszer ilyen butaságokat mondasz. Talán még-
is egy kempingben lennének? Hogy én miért is nem gondoltam még erre? Talán fel
kellene hívnom a kempingszövetséget, hogy nézzenek utána, bejelentkeztek-e hoz-
zájuk a kölykök. Mit szólsz hozzá? És míg én ezzel foglalatoskodom, te menj csak
haza, egész nyugodtan. Egyértelműen látszanak rajtad az alváshiány jelei. Én majd
Lucyvel megyek haza.
Bár nem éreztem ennyire bugyuta ötletnek a kempingre való következtetésemet,
nem kellett sokáig gondolkodnom az ajánlatán.
– Remek ötlet, Sam – mondtam. – Sunny gyermeket vár, és nagyon aggódik a
magzat miatt.
Bólintott.
– Tudod, remekül csináltál mindent. Valamennyi körülményt figyelembe véve nem
volt egyszerű a helyzet, amibe kerültél, és te mégsem veszítetted el a fejed.

M ár csaknem éjfélre járt az idő, amikor elindultam felfelé az I-70-es út meredek

szakaszán az Eisenhower-alagút irányában. Úgy gondoltam, hajnali fél kettő előtt ta-
lán már ágyba kerülhetek. És szinte biztosra vettem, hogy várni fog rám egy üzenet
Samtől, miszerint Madison és a fiúja, Brad volt az, akik megléptek Dead Ed luxuska-
tegóriájú lakókocsijával.
Úgy éreztem, eljött az idő, hogy nyomást gyakoroljak Merrittre, és megpróbáljam
kiszedni belőle, pontosan miért is kellett ennek így történnie.

24. fejezet
A rendelőmben temérdek üzenet várt rám a hangpostámon, amikor felébredtem,
de egy sem akadt közöttük, amelyet Sam hagyott volna a számomra.
Lauren is igyekezett visszahívni, és azt javasolta, próbáljam meg elérni őt a kór-
házban. Az ottani számot is meghagyta. A felvételt hallgatva éreztem a hangjából,
mennyire csalódott.
Adrienne is keresett, mégpedig „személyes jellegű ügyben”, azt kérdezve, lenne-
e egy kis szabad időm mostanában?
Cozier Maitlin hangja elégedettségről árulkodott, s azt üzente, engedélyt kapott az
ügyészségtől arra, hogy végigjárja Dead Ed házát. És azt szerette volna, ha én is el

STEPHEN WHITE 160 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

tudok menni vele oda – fél tizenkettőkor. És még arra is figyelmeztetett, hogy ne
késsek el.
Miggy Monroe azt az üzenetet hagyta számomra, hogy továbbra sincs semmilyen
híre a lányáról. Mostanra felhagyott minden reménnyel, a hangja olyan élettelen volt,
akár a coloradói préri.
És végül John Trent keresett, mert szeretett volna találkozni velem. Ma reggel itt
lesz Boulderben, délután pedig ismét a gyermekkórházban. Megfelel-e nekem bár-
melyik e kettő közül?
A legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyamba.

L auren édesanyja felépülőben volt az infarktusból. Ez volt a jó hír. A rossz pedig

az, hogy az orvosai egy daganatot fedeztek fel az egyik mellében.
– Annyira sajnálom, édesem. Erre aztán végképp nem volt szüksége szegény-
nek. És a többiek hogyan viselik?
– Teresa itt van, és ő tartja a lelket mindannyiunkban. Teresa, Lauren húga vér-
beli komikus volt.
– És ő biztos abban, hogy ez már semmiség. Tudod, édesanyámnak meglehető-
sen lapos a melle. Teresa szerint éppen ezért ez csakis jóindulatú daganat lehet. Azt
mondja, ha a mamánknak mellrákja lenne, az ugyanolyan, mintha Dan Quayle-nél
agydaganatot állapítanának meg.
Elnevettem magam.
– Mikor tudnak már biztosat mondani? – kérdeztem.
– A szövettani vizsgálat eredményét délután háromra ígérték.
– Hívj fel utána, rendben?
– Persze. Hiányzol. Nem tudnál idejönni? Azt hiszem, egy darabig még itt kell
lennem. Apám jóformán tehetetlen nélkülünk.
– Megpróbálhatom. Ez a helyzet… tudod, a tizenéves betegem sorsa továbbra
sem rendeződött. Amint úgy érzem, biztonságban van, odautazom. Te jól vagy?
– Ugyanúgy.
– Vagyis jól?
– Nem jól, de azért megvagyok.
Talányos volt, amit mondott, és elgondolkodtam azon, vajon mit jelenthet ez.
Bár sok dolog volt ezzel az üggyel kapcsolatban, amiről nem beszélhettem Lau-
rennel, azt mégis elárultam neki, hogy Chaney Sam unokahúga. Nem hinném, hogy
meglepődött, amikor hirtelen témát változtattam, és azt mondtam:
– Édesem, szeretnék felajánlani Samnek egy kis pénzt az unokahúga orvosi ke-
zeléséhez.
– Mégis mennyire gondoltál?
– A házfelújításra félretett összegre.
– Vagyis az mennyi?
– Majdnem harmincegyezer dollár.
Egy pillanatig sem habozott.
– Tedd azt. Szerintem is jó ötlet Bár Sam úgysem fogadja majd el.
– Ezt meg miért mondod?

STEPHEN WHITE 161 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Már hosszú ideje ismerem őt, Alan. És ennek alapján nem hinném, hogy elfo-
gadja.
– Nem neki van szüksége rá, hanem egy kislánynak.
– Majd meglátjuk.
Még néhány percig beszélgettünk, hogy egymásba kapaszkodva dacoljunk a két-
ségbeeséssel. Annyira szerettem volna repülőre ülni és odautazni, hogy megvigasz-
taljam Laurent, és hogy ő is megtehesse, amit az én vigasztalásom érdekében le-
hetséges.

J ohn Trenttel fél tízre beszéltem meg találkozót a rendelőmben, Cozier Maitlin tit-
kárnőjével azt üzentem az ügyvédnek, hogy fél tizenkettőkor találkozom majd vele a
Robilio-háznál.
Hagytam üzenetet Miggy Monroe rögzítőjén. Azt mondtam, hogy semmi újat nem
sikerült megtudnom Madisonról, és hallgattam a gyanúmról.
Adrienne-nel megbeszéltem, hogy este együtt vacsorázunk, miután meglátogat-
tam Merrittet, és visszajöttem a városba, ő pedig ágyba dugta a kisfiát.
– Vagyis hánykor? – kérdeztem. – Fél kilenc?
– Nem, inkább tíz körül lenne jó – felelte. – Jonas későn alszik el. Hoznál magad-
dal valami harapnivalót? Pokoli nap áll előttem.
És azzal le is tette a telefont, még mielőtt megbeszélhettük volna, melyikünknek
miféle rémes programok szerepelnek az előjegyzési naptárában.

J ohn Trent pontosan úgy nézett ki, mint egy édesapa, aki egész éjjel virrasztott, és
aggódva figyelte, lélegzik-e még a gyermeke.
Egy pszichológus számára mindig is rejteget bonyodalmakat az a helyzet, ha egy
kollégáját fogadja a rendelőjében: hajlamos ugyanis kollégaként, nem pedig páci-
ensként kezelni őt. Igyekeztem ellenállni ennek a kísértésnek.
Miután érdeklődtem Chaney állapota felől, és megtudtam tőle, hogy az éjszaka
eseménytelenül telt, ő Merrittről kérdezett engem, mire azt válaszoltam, semmi újat
nem tudok mondani neki róla, majd hozzátettem:
– Ön valamiért találkozni akart velem, John.
– Úgy van.
Vártam. Ezzel ő is tisztában volt, és nem is élt vissza a helyzettel.
– Van valami, amiről tudnia kellene – mondta. – Két nappal a halála előtt felkeres-
tem Ed Robiliót, hogy könyörögjek neki, segítsen Chaney-n.
Éreztem, hogy nyomban megugrik a pulzusszámom, és tudtam, hogy ezzel a
légzésem is meggyorsul.
– Folytassa csak! – biztattam.
– Azon gondolkodtam, lehet, hogy Merritt tudta, hová megyek. Talán hallotta,
amikor erről beszéltem Brendával. Lehet, hogy még követett is oda. Nem tudom.
Akkor este, miután hazaértem… Brenda és én a konyhában beszélgettünk a leg-
hosszabb ideig. Elmeséltem neki, mi történt aznap, amikor Robiliónál jártam. Nem

STEPHEN WHITE 162 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

emlékszem rá, hogy előkerült volna eközben Merritt, de nem lehetetlen, hogy hallot-
ta az egész történetet.
– És mi lenne ez az egész történet?
A tenyerét odadörzsölte feje kopaszodó felületéhez.
– Azt mondtam Brendának, olyan dühös lettem amiatt, ahogyan reagált a megke-
resésemre, hogy képes, lettem volna puszta kézzel megfojtani. Aztán azt is mond-
tam… hogy… ha úgy érezném, ezzel segítenék Chaney-n, nem sokat gondolkod-
nék, végeznék a fickóval. Annyira dühös voltam.
– Mesélje el nekem, kérem, hogyan zajlott le a látogatása dr. Robiliónál. Úgy,
ahogyan ezt Brendának mondta el. Vagyis amit Merritt hallhatott, amikor Brendának
beszámolt a történtekről.
John ezzel kezdte:
– Először is meg kell értenie, mennyire elkeserített engem ez az egész helyzet,
ami Chaney körül kialakult. Sarokba szorítva éreztem magamat, Alan. Nem voltak jó
választásaim. És ez egyértelműen a rosszak közé tartozott.
– Értem – mondtam. És akkor úgy is éreztem.
– Úgy döntöttem, személyesen fogom megkeresni, mivel a MedExcelnél tett erő-
feszítéseink egytől egyig hiábavalónak bizonyultak. Valószínűleg ön is tudja, hogy
van egy orvosi bizottság a cégnél, amely véleményezi a különleges eseteket, mint
amilyen Chaney-é is. Ők már lefolytatták a vizsgálatot ebben az ügyben, és elutasí-
tották a kérvényünket. A kórházban az orvosai hosszú, minden részletre kiterjedő
kérvényt írtak, hogy kérhessük a felülvizsgálatot. Az orvosi bizottság elnöke jóindula-
túnak tűnt, és Chaney kardiológusát is meghívta egy megbeszélésre. Én is jelen le-
hettem ezen, bár hozzászólni nem engedtek. Az orvos, aki a megbeszélést vezette,
az orvosi bizottság elnöke volt, és ő is nagyon nyitottnak tűnt eleinte. Másnap mégis
nemet mondtak a kérvényünkre.
– Milyen indokkal?
– Ugyanúgy érveltek, mint előző alkalommal: ha hozzájárulnak a szívátültetéshez,
mi a garancia arra, hogy a vírus nem fertőzi meg az új szívet is? A kardiológus sze-
rint a Seattle-ben alkalmazott gyógyszerek két esetben bizonyultak ígéretesnek. Az
orvosi bizottság elnöke azt mondta, ez is azt bizonyítja, hogy kísérleti jellegű a keze-
lés, amely még igen kezdeti stádiumban van… Ezek után legalább féltucatnyi alka-
lommal felhívtam telefonon az orvosi bizottság elnökét, de szóba se akart állni ve-
lem. A titkárnője csak annyit mondott, ezt az ügyet a maguk részéről lezártnak tekin-
tik. Úgy éreztem, zsákutcába kerültem. Ezért aztán úgy döntöttem, kiderítek
Robilióról mindent, amit csak lehetséges. Hogy van-e gyermeke, hogy hol lakik, mit
szeret. Közismert ember a városban, így aztán nem volt nehéz hozzájutni efféle in-
formációkhoz. A legtöbbet az interneten is megtaláltam. Először szakmailag próbál-
tam hatni rá. És az irodájában hívtam fel. Nem fogadta a hívásaimat, és vissza sem
hívott. Időpontot szerettem volna kérni hozzá a titkárnőjétől. De nem kaptam. Azt ta-
nácsolta, a problémáimmal forduljak inkább az orvosi bizottsághoz.
– Úgy éreztem, mintha folyton csak körbe-körbe kellene futkároznom. Annyira
abszurd volt ez az egész helyzet. És elveszítettem a fejemet, miközben a titkárnővel
beszéltem. Ostobán viselkedtem. Megemeltem a hangomat, és azt kérdeztem tőle,
hogy ő is szülő-e. Van-e gyermeke? Erre levágta a telefont. Most úgy érzem, meg is
érdemeltem, hogy így bánjon velem.
Trent ekkor felállt, és az ablakhoz ment. Üres tekintettel bámult kifelé, majd anél-
kül, hogy felém fordult volna, így folytatta:

STEPHEN WHITE 163 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – A jó lehetőségeket már rég kimerítettem akkorra. Így kénytelen voltam a rosz-
szak közül választani. Követni kezdtem Robiliót. A munkahelyéről egészen hazáig.
Hetente kétszer csináltam ezt. Korán távozott az irodájából, három-négy óra tájban.
Hazament, átöltözött, aztán tréningruhában távozott. Nevetségesen nézett ki benne.
Mint a három kismalac közül az egyik. Ilyenkor sétálni ment. Csak úgy, egyedül. Ez
fél órát tarthatott nap mint nap. És a harmadik napon megvártam séta után. A házuk
előtt üvegezett veranda van, előtte néhány fapad, közöttük cementből kiöntött nagy
ananászok. Az ananász errefelé hagyományosan a vendégszeretet jelképe. Tudta,
Alan? Úgy döntöttem, úgy viselkedem, mintha szívesen látott vendég lennék a há-
zában, és ott vártam, hogy hazatérjen, az egyik padon üldögélve.
Kis híján kiszaladt a számon, hogy én is. Eszembe jutott az a nap, amikor megta-
lálták Dead Ed holttestét, és a denveri hokimeccsre készülődve Sam Purdyre vár-
tam, aki odabent dolgozott a nyombiztosítókkal. És attól is zavarba jöttem, hogy arti-
csókának néztem az ananász alakúra öntött cementtömböket.
– Robilio meg is érkezett… akkor, amikorra vártam. Én pedig köszöntem neki, és
azt mondtam, John Trent vagyok, és jó ideje próbálom már elérni önt az irodájában
a kislányom, Chaney ügyében. Gyávaság volt, amit akkor tett. Megrázta a fejét,
megvetően végigmért, és mielőtt visszament volna a házba, még egyszer megné-
zett magának. Mint aki arról akar meggyőződni, hogy nem vágtam el előle a mene-
külési útvonalat. Egy palack ásványvíz is volt nála, és az ebben a pillanatban kicsú-
szott a kezéből. Leesett a földre. Jól emlékszem a hangjára, annyira csalódott vol-
tam amiatt, hogy ilyen hangnemben beszélt velem. Mint egy minden hájjal megkent
kétszínű alak. Azt mondta: „Sajnálom, de nem segíthetek. Nem is értem, mit keres itt
egyáltalán. Magának nem is volna szabad itt lennie. Hívjon fel az irodámban! És
most már menjen innen! Sajnálom.” És aztán hátrált egy lépést, mintha attól tartana,
meg akarom ütni. És ettől végleg elveszítettem a fejemet.
Trent zavarában az ingujját kezdte huzigálni ekkor.
– Tudja, én soha senkit sem ütöttem még meg életemben. És akkor nem is akar-
tam mást, mint megleckéztetni őt. Mégsem ez történt. Felkaptam a vizespalackot a
földről és odanyújtottam neki, aztán udvariasan azt mondtam:
– Nem, dr. Robilio, ön téved. Maga az egyetlen ember, akinek módjában állna
segíteni rajtam. És maga az egyetlen, akitől Chaney segítséget remélhet. Úgyhogy
nem megyek el innen. És készen állok megtenni bármit, amit csak kell, annak érde-
kében, hogy megmentsem a kislányomat. Erre azt mondta, ne merjek fenyegetőzni.
Hogy az orvosi bizottság mindent elkövetett az érdekünkben, amit egy ilyen esetben
csak megtehet. Sőt, az elvárhatónál többet is. A bizottság elnöke még egyszer fonto-
lóra vette az ügyünket. Igazságosan cselekedtek. És ez jóval több, mint amit meg
kell tenniük. Erre én azt mondtam neki, bírálja felül a bizottsági döntést, ő pedig azt
mondta, ezt nem teheti meg. És hogy ő már mindent elkövetett, ami csak módjában
áll. Önelégülten beszélt velem, kioktató hangnemben. És akkor tudtam, hogy ő el is
hiszi, amit mond. Már meggyőzte önmagát arról, hogy semmiféle erkölcsi felelősség
nem terheli Chaney sorsa miatt. Pontosan azt cselekedte, amit az az átkozott bizto-
sítási szerződés előír. És most már mosta kezeit Chaney ügyében.
John ekkor elővett egy tenyérnyi fényképet a zakójából.
– Odatartottam az orra elé ezt a fényképet Chaney-ről.
Most felém fordította, hogy én is láthassam. Egy eleven, gyönyörű kislányt ábrá-
zolt, aki háromkerekű biciklin ül, mögötte pedig egy karácsonyfa csillog-villog. Olyan
ragyogó volt a mosolya, hogy akár egész Clevelandet bevilágíthatná.

STEPHEN WHITE 164 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem akart ránézni. Kerülte a tekintetével, én pedig igyekeztem mindig afelé tar-
tani, ahová fordította a fejét. Azt mondtam neki: „Dr. Robilio, maga megöli a kislá-
nyomat. Ő az, Chaney. Őt fogja megölni. Nézze meg alaposan. Meg fogja ölni őt,
pedig akár meg is menthetné az életét.” Erre fogta magát, és elment mellettem, és
azt dünnyögte az orra alatt közben: „Hagyjon békén engem! Ide ne jöjjön még egy-
szer, mert kihívom a rendőrséget!” Azzal befutott a házba, és becsapta maga után
az ajtót. Egyetlen pillantást sem vetett Chaney fényképére. Rá se nézett. Akkor ké-
pes lettem volna megölni őt. És most örülök csak igazán annak, hogy nem volt ná-
lam fegyver, mert különben biztosan végzek vele.
– És lehetséges, hogy Merritt hallotta, amikor ezt elmesélte a feleségének?
– Igen, lehet, hogy így történt.
– Mondott magának valamit ezzel kapcsolatban?
– Nem.
– És ön ezek után visszament még egyszer Robilio házához?
– Nem.
– Nem is beszélt vele azóta?
– Nem.
– Na és Brenda?
– Ő sem.
– Elmondta ezt a rendőrségnek vagy Mr. Maitlinnek?
– Nem.
– Én még ma délelőtt találkozni fogok Cozyval. Megengedi nekem, hogy tájékoz-
tassam őt mindezekről?
John Trent bólintott.
– Eddig attól tartottam, én voltam az, aki képletesen szólva fegyvert adott Merritt
kezébe. És én fordítottam őt ebbe az irányba. Most már attól félek, Merritt lett az én
célra tartott fegyverem.

25. fejezet
A nap hátralevő részét kerékpározással szerettem volna tölteni, de megígértem
Cozier Maitlinnek, hogy találkozom vele Dead Ed házánál. Amikor megérkeztem, a
bűntény helyszínét körülvevő sárga szalagot már eltávolították, és a bejárati ajtót is
nyitva találtam. Cozy úgy sétált be rajta, mint aki pontosan tudja, mit csinál. Én is kö-
vettem a példáját.
A hatalmas házból valahonnan egy dal foszlányai szálltak felénk, amikor belép-
tem az ajtón a hosszú folyosóra. A hangulatomhoz, a körülményekhez viszonyítva
ez a szöveg szinte profánnak hatott.
Hey, Jude, don′t make it bad….
Hát igen, csak el ne baltázd valahogy…
A tenor hangot kissé túlságosan is érzékinek éreztem a szöveghez képest, és az
énekes mintha túl nagy jelentőséget tulajdonított volna minden egyes szónak. Már-

STEPHEN WHITE 165 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

pedig egy valamirevaló Beatles-rajongó pontosan tudja, hogy ennek a melódiának
szárnyalnia, lebegnie kell.
– Ki az, Cozy? – kérdeztem.
Cozier Maitlin, akinek a hívására és ragaszkodására most másodszor is látnom
kellett azt a helyet, ahol az ő egyik ügyfele, s az én páciensem állítólag meggyilkolt
egy férfit, suttogva felelt a kérdésemre:
– Csak találgatni tudok. Hallod, milyen éles? Olyan a hangja, mintha ügyész len-
ne.
– A feleségem is ügyész, Cozy – vetettem ellen. – És neki kifejezetten bájos a
hangja.
Ez nem volt igaz, Lauren képtelen lett volna tisztán végigénekelni egy dallamot.
– Mit vártál, kivel fogunk találkozni itt? – kérdeztem. – A nyomozókkal? Vagy va-
laki mással?
Megrázta a fejét, majd a mutatóujját a szájára téve kilépett a cipőjéből, amely na-
gyobb volt, mint azok a lélekvesztők, amilyenekkel a kubaiak szoktak Floridába
evezni. Közel két méteres magasságával valósággal fölém tornyosult. Én is levettem
a cipőmet, és követtem Cozyt az épületnek abba a szárnyába, ahol a hálószobák
annak.
Hey, Jude, don′t make it bad….
Kanárimadáréra emlékeztetően magas füttyöt hallottam most, tökéletesen követ-
ve a dallamot, és közben sasszézó lépteket is, mintha valaki a dal ritmusát próbálná
felvenni.
Cozier Maitlin úgy lépkedett előttem, mint egy korzózó zsiráf. Lábujjhegyen indult
el felfelé a szőnyeggel borított lépcsőn.
A hálószobákhoz vezető folyosó széles és világos volt, amelyet magas ablakok
sora világította meg, de a háló- és a fürdőszobaajtók nem árulkodtak különösebben
gazdag képzeletről: katonás egyhangúsággal sorakoztak egymás után, akárcsak
egy kollégiumban. A folyosó végén egy öltönyös férfi lépett ki az egyik ajtón, és
sasszézott át a szemközti helyiségbe. Úgy tartotta maga előtt a karját, mintha képze-
letbeli táncpartnerét ölelné. Olyan könnyed volt a mozgása, mintha csak lebegett
volna, és a teste pihekönnyű habcsókból lenne.
– Ki ez a Gene Kelly-jelölt? – kérdeztem suttogva.
Cozy ördögi mosollyal válaszolt, szintén suttogva:
– Nem vagy elég jártas a régi filmek világában. Ez egy Fred Astaire-imitátor, nem
pedig Gene Kelly-utánzat.
És még mielőtt bármit is mondhattam volna, lepisszegett és elindult a folyosó vé-
ge felé. Megállt az ajtóban, amelyen az imént Fred Astaire imitátora suhant át, és
kissé felszívta magát, mint az ökölvívók szokták mérlegelés előtt. Jóformán kitöltötte
az egész ajtókeretet.
Mindössze néhány másodperc várakozás után elkiáltotta magát:
– Mégis mi a francot csinálsz itt?!
Én csak ekkor indultam el, Cozy nyomában.
Mitchell Crest – a boulderi államügyészi hivatal egyik jogásza – is ugyanígy tett.
Futólépésben érkezett a szomszédos fürdőszobából, közben megbotlott egy gard-
róbfogas lábában, és arccal előre beesett egyenesen a másik helyiségbe, amelyet
én hálószobának gondoltam.
Cozy az ajtófélfának támaszkodott, majd kellő lazasággal azt kérdezte:

STEPHEN WHITE 166 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ó, üdv, Mitch, hogy s mint vagy? Egy kicsit talál korán értél ide. Mintha tizenegy
negyvenötöt mondtál volna. És nekem meg se fordult a fejemben az a lehetőség,
hogy képes lennél kutatni egy halott ember hálószobájában. Szégyelld magad!
– Maitlin – szólalt meg Mitch, miközben igyekezett viszonylag méltóságteljesen
feltápászkodni a padlóról. – Ha a bíróságon nem nyernék veled szemben legalább
olykor-olykor, akkor kénytelen lennék végezni veled, már csak a mentálhigiéném
fenntartása érdekében is.
– Csak óvatosan a testtel, Mitch, egy szemtanú is van velem.
Bedugtam a fejemet Cozy mellett egy résen, és odaköszöntem.
– Szia, Mitchell, én vagyok az.
– Szia, Alan. Cozy, tudod, úgy érzem, akár egy plakátot is viselhetnék magamon,
amelyre ráírtam, hogy halálosan megfenyegettelek, az sem változtatna a helyzeten.
Nincs olyan bíróság az egész államban, amely elítélne azért, hogy kinyírtalak. Ez ki-
vétel nélkül minden jogi fórum előtt jogos önvédelemnek minősülne. Vagyis akkor…
miért is vagyunk ma itt? És miért kell ennyit udvariaskodnom veled? Mit szeretnél
látni?
– Nocsak, már megrendelést is felveszel? Azt hiszem, örülnénk az Ének az eső-
ben egyik parafrázisának az előadásodban. Vagy hogy már a Beatlesnél maradjunk,
mit szólnál inkább az Én vagyok a rozmárhoz? A melódia elég nagy kihívást jelent
ugyan egy táncosnak. Te mit szólsz hozzá, Alan?
Cozy sokkal jobban élvezte a helyzetet, mint Mitch. Úgy éreztem, semmire se
megyünk azzal, ha folytatjuk ezt a játékot.
– Bárminek örülnék, ami csak szerepel a repertoárodban, Mitch. Bár engem job-
ban érdekelne, hogy szerinted és a rendőrség szerint mi történhetett itt.
– Rendben. Ez itt… a hálószoba. Mint azt mindketten tudjátok, a gyilkosság oda-
lent történt. Azon a szinten, amit egy kisebb házban alagsornak neveznének, itt
azonban mondjuk inkább földszintnek. Hát akkor kövessetek.
Úgy tettünk. Cozy maradt a végére. Úgy láttam, addig kíván időzni idefent, amed-
dig csak lehetséges. Két széles lépcsősor vezetett a második emeletről a világos
legalsó szintre, ahol Sam kérésére csatlakoztam hozzá, hogy szemügyre vegyem
Dead Ed Robilio halálának színhelyét.
Most alaposan megnézhettem néhány olyan részletet, amely első látogatásom
alkalmával elkerülte a figyelmemet. A hosszú keleti falból üvegajtók egész sora nyílt.
A legnagyobb helyiség a nappali volt egy házimozi bársarokkal, vagy tucatnyi ké-
nyelmes ülőhellyel, kukorica-pattogtatóval. Jómagam elképzelhetetlennek tartottam,
hogy meghívjak a házunkba tíz embert azért, hogy együtt nézzünk végig egy filmet.
De talán csak én vagyok így ezzel.
Valaki – akár Ed, akár a felesége – kedvelhette a kortárs akrilfestményeket. A két
hatalmas falat monumentális vásznak borították. Egy Remington-szobor pihent egy
mívesen faragott juharfa asztalon, amelyről gyanítottam, hogy mozizáskor a filmvetí-
tő állványaként is szolgált.
– Erre tessék – mutatta az utat Mitch.
Rövid folyosón haladtunk tovább egy zárt ajtó felé, amely mögött az a helyiség
volt, ahol Dead Edet láthattam a zsákban a padlón. Mitch kinyitotta az ajtót, és elő-
zékenyen oldalt lépett, hogy mi léphessünk be először.
– Ebben a helyiségben lőtte őt agyon a lány – közölte.
A helyiség üresebbnek tűnt annál, mint amire emlékeztem.
– Hol vannak a bútorok? – kérdeztem.

STEPHEN WHITE 167 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Bizonyítékok. Lefoglaltuk őket. Ha szeretnél látni fényképeket arról, hogy erede-
tileg hogyan nézett ki, szívesen intézkedem. Rengeteg fotónk van róla. Rengeteg.
Úgy emlékeztem, hogy főleg súlyos és masszív diófa bútorok voltak itt. Olyan stí-
lusúak, amilyeneket egy öntelt és gazdag férfi választhat magának a dolgozószobá-
jába egy lakberendezési katalógusból.
Hallottam, hogy Cozynak megváltozott a légzése. Ízig-vérig ügyvéd volt, akinek
nyilvánvalóan az lett volna az első ösztönös reakciója erre, hogy megvédje az ügyfe-
lét az ügyész feltételezésével szemben, miszerint Merritt agyonlőtt volna itt valakit.
De most nem érezte alkalmasnak erre az időt. Hamarosan amúgy is bőven lesz
még alkalma vitatkozni Mitchell Cresttel Merritt ártatlanságáról a bíróság előtt. Túl-
ságosan is hamar eljön ez az idő.
– A történet pedig a következő. Az áldozat felesége hazaérkezik, miután a hétvé-
gét egy navaho spirituális tisztítókúrán töltötte Taosban, és megtalálja a halottat vér-
be fagyva. Borzalmasan néz ki a helyszín, ilyen csúnyát talán még sohasem láttam
eddigi gyakorlatomban. Őszintén sajnálom az asszonyt azért a látványért, ami itt fo-
gadta. Két lövés érte a testet, az egyik a törzs felső részébe fúródott, a másik, való-
színűleg néhány másodperccel később, a fejébe, azaz az arcába, közvetlenül az or-
ra mellett. A halottkém szerint ez a második lövés volt a halálos, bár az áldozat a
mellkasi sérülésbe is belehalt volna előbb-utóbb a nagy vérveszteség miatt. Mint ezt
mindketten tudjátok – Mitch ekkor rövid hatásszünetet tartott −, a helyszínen semmi-
féle fegyvert nem találtunk.
Ekkor megengedett magának egy halvány mosolyt, mivel tudta, hogy én voltam
az, aki tudtán és akaratán kívül, de végül is a gyilkos fegyver nyomára vezette a
rendőrséget.
– Később véres lábnyomokra bukkantunk, és a cipőtalp mintázata, amelytől ezek
származnak, megegyezik azéval, amely Cozy ügyfelének ágya alól került elő. Az ille-
tő távozott a gyilkosság helyszínéről, végighaladt a vetítőtermen, és a kerttel egy
szintben lévő ajtón át távozott, a ház oldalánál, majd eltűnt. A kutyák tudták követni
egy darabon a szagot, de a Broadwaytől keletre elveszítették. Ez a pont mindössze
hatutcányira van Alan páciensének a házától. Vagyis attól a helytől, ahol a gyilkos
fegyvert megtaláltuk. A körülményeket figyelembe véve a halottkém szerint a halál
valamikor péntek délután és szombat reggel között állt be, vagyis az áldozat jó ideje
halott volt már hétfőn, nem sokkal dél előtt, amikor is a felesége megtalálta. Az asz-
szony alibije bizonyított egyébként, beszéltünk a taosi spirituális mesterével. A fele-
ség véres lábnyomait is megtaláltuk a házban, annak alsó szintjén gyakorlatilag
mindenhol. Miután az asszony felfedezte az elhunytat, fejvesztve futott ki innen. A
bársarokban található telefonról hívta fel a 911-et.
A helyiségben körülpillantva megannyi jelét fedeztem fel a módszeres nyomo-
zásnak. Vegyszerréteg borított minden felületet, amelyről csak ujjlenyomatot remél-
tek vagy vettek is. A berbermintás gyapjú padlószőnyeget kivágták és elvitték. Tud-
tam, hogy minden négyzetcentiméternyi területet portalanítottak, kiporszívóztak, le-
fényképeztek és filmfelvételen is megörökítettek. Azon tűnődtem, vajon miféle tár-
gyakat vihettek magukkal a fiúk innen bizonyítékként.
– Ujjlenyomatok? – kérdeztem.
– Ebben a helyiségben az áldozatét, vagyis dr. Robilióét, a gyanúsítottét, azaz
Merritt Straitét, az áldozat feleségéét és a házvezetőnőét találták meg. Ez minden.
Alan páciensének és a feleségnek az ujjlenyomatait tökéletesen megőrizték néhol a
dr. Robiliótól származó vérfoltok is. Mintha csak őskövületek lennének benne. Oda-
kint – és most a nappali irányába mutatott – sok ujjlenyomat van, amit még nem si-

STEPHEN WHITE 168 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

került azonosítani. Mégsem dolgozik olyan alaposan a takarítónő, mint ahogy gon-
dolná az ember.
– A dolgozószobában nem is találtak azonosítatlan ujjlenyomatokat? Egyet sem?
– kérdezte Cozy.
– Mindössze néhányat – mosolygott Mitch a kérdésen. – Mint ez várható is volt. A
legközelebbi családtagok, közvetlen munkatársak és üzleti partnerek máris kizárva.
– És hogyan jutott be ide az elkövető, Mitchell? Mit gondolnak, hogyan kerülhetett
ebbe a házba egy tizenöt éves gyerek?
– Erőszakos behatolásnak nincs nyoma. Talán azon az ajtón át érkezett, amelyen
keresztül távozott. Lehet, hogy a férfi engedte be. Úgy értem, ki az, aki ne engedne
be egy ilyen lányt a háza ajtaján? Helyes kamasz, kosaras mezben… De ezt még
nem tudjuk biztosan. Sem az áldozatból, sem a gyanúsítottból nem sikerült még ki-
szednünk, hogy mi történt pontosan.
– Na és a fegyver?
– Az áldozaté.
– Hogyan találhatta meg a fegyvert a lány?
– Fogalmam sincs róla. Gondolt már arra, ügyvéd úr, hogy esetleg neki is felte-
hetné ezt a kérdést?
Cozy elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést.
– És mit kerestél odafent, Mitch? Talán előkerült valamilyen bizonyíték az emeleti
hálószobában, amiről nekem is tudnom kellene?
Mitch hátat fordított nekünk, tett egy lépést az ajtó felé, azután piruettezett, és úgy
válaszolt:
– Most nincs más mondanivalóm, Cozy.
– Hogy értsem azt, hogy most nincs? Jogom van tudni mindenről, amit csak talál-
tatok. És ezzel te is tisztában vagy.
– Kicsit korai fázisában vagyunk még ennek a játszmának ahhoz, hogy vádas-
kodj, nem gondolod, Cozy? Az ügyfeled gyanúsított, a vádemelés megtörtént. És el
ne felejtsd: most is nagy szívességet teszek neked. Légy hálás hát érte!
– Tudod, szerintem sohasem lehet elég korán ahhoz, hogy az ügyészre muto-
gassak. Szóval mit találtál odafent? Szerintem elég sok a por arrafelé, Mitch. Kinek
az ujjlenyomatait találtátok meg odafent?
– Alapos munkát végeztünk, Én viszont csak körülnézni jöttem ide, Cozy. Ez
minden. Ha vissza akarsz menni az emeletre, hát tedd azt. Egész nyugodtan. Te is
tisztában vagy a szabályokkal.
Maitlint nem lehetett egykönnyen eltántorítani a szándékától.
– Az a különbség kettőnk között, hogy én nem tudom, mit keressek odafent. Fon-
tos lehet az, amit odafent találtak a zsaruk? Ne nehezítsd meg a dolgomat, Mitch!
Nincs semmi értelme. Tudod jól, hogy előbb vagy utóbb úgyis megtudom, amit te
tudsz. Szóval megtalálták az ügyfelem ujjlenyomatait odafent?
Mitchell Crest azonban valami másról szeretett volna beszélni ekkor.
– Amennyiben kiderül, hogy van még valami megbeszélnivalónk az emeleten ta-
lált bizonyítékokkal kapcsolatban, akkor az „előbb-utóbb” nekem is megfelelő idő-
pont lesz erre. Alan, te mindent láttál, amit látni szerettél volna?
– Azt hiszem, igen. Kaphatnék még néhány percet azért?
Előbb az órájára pillantott, hogy eldöntse, mi legyen a válasz.
– Igen.

STEPHEN WHITE 169 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Körbejártam és megnéztem mindent anélkül, hogy tudtam volna, mi az, ami fon-
tos lehet. Magamban leltárt készítettem közben. Ismerősnek tűnt a helyzet számom-
ra, mint egy új pszichoterápia első pillanatai. Most még minden fontos. És semmi
sem tiszta.
– Mi van ott bent? – kérdeztem, és közben a vetítőterem túlsó végében lévő zárt
ajtóra mutattam.
– Tornaszerek. Edzőteremben használatos eszközök, futópad, kondifelszerelés,
lépcsőzőgép. Dr. Robilio kedves játékszerei.
– Megnézhetném?
– Menj csak be nyugodtan!
Tágas helyiségben találtam magam, amely inkább terem volt, mint szoba. Körül-
néztem, miközben hallgattam Cozyt, aki folytatta a manőverezést Mitchell Cresttel.
– Tényleg azt akarod, hogy írásban kérvényezzem, mutasd meg nekem, mit talál-
tatok még, amikor ezt a törvény írja elő?
– Csak nyugodtan, Cozy. Imádom olvasgatni a beadványaidat. Rendszerint kife-
jezetten szórakoztató olvasmányok.
Csatlakoztam hozzájuk, és hamarosan úgy tűnt, mintha befejezték volna egymás
ugratását, ami számomra értelmetlen és formális rituálé volt.
– Mi van a másik ajtó mögött?
– A mosókonyha. Oda is be szeretnél menni talán?
– Kellene?
Mitchell úgy nézett rám, mintha bolondnak tartana a kérdésem miatt.
– Ezt inkább döntsd el te! Tide márkájú mosóport használnak. És folyékony
öblítőszereket. Nincs szárítógépük.
– Azt hiszem, inkább kihagyom, köszönöm.
– Akkor végeztünk is mára talán?
– Igen – felelte Cozy. Elégedettnek tűnt, de hogy miért, arról fogalmam sem volt.

M itchell bezárta a ház ajtaját, és a kocsibeállónál búcsúzott el tőlünk, ahol Cozy

meg én a BMW oldalának támaszkodva beszélgettünk.
– Találkoztam ma délelőtt Merritt nevelőapjával, Cozy – kezdtem. – Aláírt egy
meghatalmazást nekem, hogy hivatalosan is beszélhessek veled. Elmesélte, hogy itt
járt dr. Robiliónál, mindössze néhány nappal a fickó halála előtt. Nyomást akart gya-
korolni rá.
– Valóban?
Nem tűnt meglepettnek.
– Trent azt mondta, feldühítette a vele való találkozás. És otthon sokat beszélget-
tek erről Brendával. Merritt pedig akár hallhatta is az egész történetet.
– Trent megfenyegette talán a dokit?
– Nem, de elmérgesedett a vitája vele. És otthon azt mondta a feleségének, hogy
megölné Robiliót, ha úgy érezné, azzal segíthetne Chaney-n. És most attól tart,
hogy innen kapta az ötletet Merritt.
– Már tudtam arról, hogy itt járt. A magánnyomozó, akit megbíztam ezzel, kikér-
dezte az összes szomszédot. Az egyikük emlékezett is a kocsijára, ő mondta, hogy

STEPHEN WHITE 170 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

a hét elején járt itt valamelyik nap. És feltételezem, hogy már a rendőrök is tudnak
erről.
– Ezt próbáltad megtudni Mitchelltől?
– Úgy érted, odafent? Igen, azt szerettem volna elérni, hogy Mitchell árulja el, ha
megtalálták Trent ujjlenyomatát.
– És nem ez történt?
– Nem árulják el. Lennie kell itt valaminek, ami miatt nem látnak tisztán ebben az
ügyben, különben már rég előzetesbe vették volna Merrittet. Túl sok a bizonyíték,
ráadásul politikai felhangja is van az ügynek.
Engem is elgondolkodtatott, hogy ez idáig elmaradt Merritt előzetesbe vétele.
– Tudod, az is lehet, hogy az itteni rendőrségnek még nincs ujjlenyomata Johntól.
Hiszen csak nemrég költöztek ebbe az államba. Nem biztos, hogy már csináltatott
magának itteni jogosítványt.
– Erre még nem is gondoltam. Vajon ők igen? Ezt a titkot megtartjuk magunknak.
Honnan származik? Hol laktak ezt megelőzően?
– Azt hiszem, Kansasban. Wichitában.
– Rendben van.
– Cozy, van még valami más is, ami fontos lehet a hálószobával kapcsolatban?
Mit kereshetett ott Mitchell? Van valami ötleted erre vonatkozóan?
– Nincsen. Talán valamilyen ellentmondást próbálnak tisztázni. Az ügyészségre
az a jellemző, hogy csak azt kürtölik világgá, amiben egészen biztosak.
– Megtalálták Merritt ujjlenyomatait odafent?
– Azt hiszem, igen. De tudni én sem tudom.
– És John ujjlenyomatait?
– Ezt sem tudom.
– Ha Merritt ujjlenyomatai itt vannak a házban, akkor ebből az következik, hogy
valószínűleg betörésről is szó van?
– Ha tényleg megtalálták a nyomait itt, akkor igen. Azt hiszem. De ez még tovább
nehezíti a rendőrök munkáját, hiszen miféle forgatókönyvről lehetett itt szó? Na és a
fegyver, amellyel végeztek vele? A felesége szerint odafent tartották az emeleten
egy dobozban, az éjjeliszekrény egyik fiókjában. Vagyis valakinek fel kellett mennie
oda, és magához vennie. Hogy ezt maga Robilio tette volna? Félt a lánytól? Vagy
azért vette magához, mert attól tartott, hogy betörő jár a házában? Vagyis Merritt a
tulaj tudta nélkül lépett be a házba? Ha pedig előre eltervezte volna, hogy megöli a
férfit, akkor biztosan nem úgy tört volna be a házba, hogy abban reménykedett,
majd csak talál valahol egy fegyvert, nem? És különben is, ő még csak gyerek. Ki
tudja, mi járhatott a fejében? Gondolom, te is érzed, milyen zavaros ez az egész.
Majd levonta a következtetést:
– A rendőrök azt gondolják, hogy ő a tettes. Csak abban nem biztosak, hogy mi
és hogyan történt. Még nem ismerik a forgatókönyvet, ezért tétováznak egyelőre.
Zsebre dugtam mindkét kezem, Cozy pedig folytatta:
– Szeretem, ha az ügyfelem tudja, mikor kell tartania a száját. De ez mégiscsak
túlzás. Most már beszélnie kell ennek a gyereknek velem. Alan, kérlek, csinálj vala-
mit, hogy végre hajlandó legyen erre!

STEPHEN WHITE 171 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 26. fejezet
M iután távoztam Dead Ed házából, megálltam az Abo pizzéria előtt, hogy bekap-
jak egy szelet pizzát, és alighogy megettem, felhívtam Sam számát, még mielőtt el-
indultam vissza a rendelőmbe, hogy találkozzam az egy órára előjegyzett betegem-
mel.
– Szia, Sam. Visszajöttél már a városba a birtokról?
– Ma hajnalban, úgy öt óra tájban érkeztem meg. Lucy az imént keltett fel. A
rendőrök Summy Countyból továbbra sem találják Haldemant. Viszont a pajtában
hagyott üdítősdobozokról vett ujjlenyomatokról kiderült, hogy a két kölyöké. Igazad
volt.
Csalódásként éltem meg azt, hogy a gyanúm beigazolódott. Abban reményked-
tem, hogy Brad és Madison egyszerűen csak leléptek otthonról, és most
Sacramentóba vagy Billingsbe tartanak.
– Vagyis akkor szerinted… Hogyan keveredhettek ebbe az ügybe?
– Remek kérdés. És honnan a pokolból tudhattak Ed házáról és erről az átkozott
lakóbuszról? Fogalmam sincs róla. Lucy már mindenről beszámolt Malloynak, és
épp most tartanak megbeszélést a többiekkel a fejleményekről. Talán sikerül rájön-
niük valamire, és végre összeáll a kép.
– Valaki felhívhatná a lány anyját, Sam. Már betegre aggódta magát.
– Rendben, ne aggódj emiatt! Majd szólok valakinek, hogy értesítse. Lucy ügye-
sen intéz minden ilyesmit.
Szerettem volna valamilyen úton-módon a tudtára adni Samnek, hogy John Trent
néhány nappal Ed Robilio halála előtt ott járt a férfi házában. De egyelőre nem jutott
eszembe, hogyan kerülhetném meg az orvosi titoktartási kötelezettség kordonját.
Cozy szerint a rendőrök már amúgy is értesültek erről a körülményről, és ha Lucy
tud róla, akkor minden bizonnyal Sam is, úgyhogy egyelőre nem bolygattam ezt a
kérdést.
– Nemrég jöttem el a Robilio-házból. Cozy Maitlinnel találkoztam ott Beszélt Mitc-
hell Cresttel, és körbejártuk a tetthelyet. Cozy arra gyanakszik, van olyan bizonyíték,
amelyről a kollégáid még nem tájékoztatták őt. Valami fizikai természetű dolog lehet
szerinte, mint például ujjlenyomatok vagy valami efféle. Azt gondolja, valószínűleg
ezért nem vették még előzetesbe Merrittet. Te tudsz valamit?
Hallgatott.
– Rendben van, akkor megpróbálom valahogyan átfogalmazni a kérdésemet.
Megtudtál bármi újat, amiről beszélhetsz velem? Valamilyen információt, amit fel-
használhatnék arra, hogy végre szóra bírjam Merrittet? Muszáj elérnem valahogyan,
hogy megszólaljon, értsd meg. Különben semmit sem tud segíteni Cozynak. És én
sem tudom megállapítani, fennáll-e annak a veszélye, hogy még egyszer megkísérli
az öngyilkosságot.
Amikor megszólalt lassan és egészen lágy hangon beszélt. Nem kerülhette el a
figyelmemet ez a változás. Azt kérdezte:
– Te láttad őt az első napon a kórházban ugye, nem sokkal a túladagolás után?
– Igen. Igaz, akkor már nem a sürgősségi osztályon feküdt hanem az emeleten
az intenzíven, bár még nem nyerte vissza az eszméletét.
– És amikor ott voltál… gondolj csak vissza erre… észrevetted a kezét, az ujjait?

STEPHEN WHITE 172 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Istenem, hát persze.
– Igen, vörösre voltak lakkozva. Cseresznyepirosra.
Sam most ismét hallgatásba burkolózott. Mintha arra várt volna, hogy én is csat-
lakozom hozzá valahol, egy számomra ismeretlen helyen.
– Az egyik körme csúnyán be volt szakadva – folytattam. – Az ilyesmi nagyon tud
fájni. Hadd gondolkodjam csak… Ez a bal kezén volt. Mert én az ágy bal oldalán ül-
tem. A gyűrűsujján szakadt be a körme. Igen, a bal keze gyűrűsuiján.
– Rendben van. Emlékszel még valami másra is?
– Másnap, amikor ismét meglátogattam az emeleten, miután már visszanyerte az
eszméletét, eltávolították a lakkot a körmeiről, és a beszakadt körmöt is kiigazította
és lereszelte neki valaki.
Elhallgattam, miközben próbáltam visszaemlékezni.
– Azt hiszem, ez minden.
– Emlékeztess csak rá, mi is volt az előző kérdésed?
Micsoda? Ezt nem tudtam mire vélni.
– Azt kérdeztem, tudomásodra jutott-e valami, amit elmondhatsz nekem…
– Igen, már én is emlékszem rá. Ide figyelj, nekem most mennem kell. Brendával
megbeszéltem, hogy együtt ebédelünk. Hihetetlen ugye, hogy belement? Azt hi-
szem, nem lenne jó, ha most elkésnék. Sok szerencsét Merritt-tel, és add át neki
üdvözletemet. És mondd meg neki azt is, hogy szeretem.

M ár rutinszerűen történt minden. Köszöntem Merrittnek a társalgóban, aztán

egymás mellett haladtunk át a kis helyiségbe, ahol nyugodtan beszélgethettünk. At-
tól az éjszakától eltekintve, amikor a kishúgánál járt, azóta sem hagyhatta el az osz-
tályt
Undok dolog volt Denverbe autózni számomra, de közben is a vele folytatott terá-
piám stratégiáját próbáltam csiszolgatni gondolatban. Kezdettől fogva úgy viszonyul-
tam hozzá, mint bármely más betegemhez – pontosabban bárkihez, aki hajlandó
volt beszélni velem, a pszichológusával −, és úgy időzítettem és kezdtem el vele a
mindennapi pszichoterápiás beszélgetéseinket, mintha ez lehetséges lenne ebben a
formában is. Vagyis egy konok hallgatásba burkolózó pácienssel. És mintha az idő
nekem dolgozott volna, és biztosra venném, hogy amikor már ismerősnek tekint en-
gem és rutinnak érzi a találkozásainkat, akkor megrendül a konoksága, és eléggé
bízni kezd bennem ahhoz, hogy szóra méltasson.
Ez idáig eredménytelennek bizonyult vele a stratégiám. Egy árva szó sem hang-
zott el ebben a kis helyiségben azokon kívül, amelyek az én számat hagyták el.
Eltökéltem magamban, hogy ma minden másképpen lesz. Az idő múlásában rejlő
korróziós erőben bízni hatástalan stratégiának bizonyult. A két gyermek túl nagy ve-
szélynek volt kitéve most már. És a rendőrök hamarosan vallatóra fogják John
Trentet is.
Elfordítottam az ajtógombot, és benyitottam a kis szobába. Merrittet előreenged-
tem, mint eddig, minden egyes alkalommal. Ám most ő is a változtatás mellett dön-
tött – könnyed mozdulattal kényelembe helyezte magát azon a széken, amelyen az
előző három nap még én ültem.
A helyiségben összesen hat szék volt, hogy kisebb csoportok és családok is nyu-
godtan beszélgethessenek. Én azt választottam ki magamnak, amelyik úgy másfél

STEPHEN WHITE 173 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

méterre volt attól, amelyiken Merritt foglalt helyet, és én is leültem. Az egyórás út
közben Boulderből Denverbe jórészt azon gondolkodtam, mennyi ideig folytatható
még vele ez a néma terápia, és mikor leszek kénytelen új stratégiához folyamodni.
Elég hosszú vajon tíz perc ehhez? És vajon húsz perc nem lenne túlságosan sok
idő? Vagy már az első pillanattól fogva másképpen kellene kezelnem az egészet,
mint eddig tettem? Mégis mi legyen?
Joel Franks és a kezelést megtervező orvosi team már a második naptól fogva
azt szorgalmazta, hogy próbáljak egyre nagyobb nyomást gyakorolni Merrittre azért,
hogy beszéljen. És mint ez oly gyakori volt ebben a közegben, igyekeztek különféle
előjogokat kilátásba helyezni neki csaliként. Hogy megteheti ezt meg ezt, amennyi-
ben hajlandó végre megszólalni. Azt is mondták, meg is fenyegethetik őt azzal, hogy
átszállítják Fort Loganbe az állami kórházba, és ezzel bírják jobb belátásra.
Ha nem Merrittről lett volna szó, hanem egy másik gyermekről, akkor talán haj-
landó is lettem volna ezek közül a megoldások közül választani. De így semmi eset-
re sem.
Merritt hallgatása nekem egy pillanatig sem tűnt úgy, mintha pusztán viselkedés
kérdése lenne. Valójában attól eltekintve, hogy egy szót sem szólt még, mióta csak
megérkezett ide, mindig is méltóságteljesen és a szabályokat betartva viselkedett.
Nem az a fajta gyerek, aki pusztán dacból választja a hallgatást És bármilyen fur-
csán hangozhat is ez az én számból, az ő némaságát sohasem értelmeztem úgy,
mintha ezzel akarná irányítani a környezetét.
Ekkorra már megállapítottam magamban, hogy taktikából döntött a hallgatás mel-
lett. Azt még nem sikerült pontosan kiderítenem, miféle csatát vív, vagy hogy mit is
szeretett volna elérni ezzel a taktikával. De az biztos, hogy módszeresen hallgatott.
És azt is feltételeztem, hogy ennek az egésznek van valami köze Dead Edhez, a
fegyverhez és a véres ruhákhoz, amelyeket Merritt az ágya alatt tartott. És most
még két újabb motiváció és bonyodalom került ebbe a képbe Merritt nevelőapja,
John Trent, és a legjobb barátja, Madison Monroe révén.
Ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor el kell ismernem, hogy mos-
tanra már kiábrándultságot éreztem amiatt, hogy egy helyben toporgok a terapeutá-
jaként, és amiatt is, hogy Merritt sokkal türelmesebben viselte a kudarcunkat, mint
én. Azzal próbáltam vigasztalni magamat, hogy én is jóval türelmesebb vagyok min-
denki másnál, aki csak érintett ebben a kezelésben, Joel Frankst, Cozy Maitlint,
Merritt szüleit, a MedExcelt és a boulderi rendőrséget is beleértve.
– Ma egy másik szék mellett döntöttél? – kérdeztem.
Amennyiben úgy döntött, ma sem akar beszélni, akkor sem fog különösebb ellen-
kezést kiváltani belőle ez a kérdésem, és úgy éreztem, sikerült is olyan hangnemben
feltennem neki ezt a kérdést, mintha egészen bagatell dologról lenne szó. Korábbi
monológjaimban akkorra már részletesen beszámoltam neki arról, hogyan reagált
Madison a találkozásunkra a Starbucksban, hangosan gondolkodva kerestem ma-
gyarázatot azokra az elképesztő vádakra, amelyek Merrittet illetik, fennhangon gon-
dolkodtam azon a mélységes szomorúságon, amelyet a húga betegsége miatt érez-
hetett, és megpróbáltam kizökkenteni őt a hallgatásából egy provokatív megjegy-
zéssel is, amellyel az amerikai női kosárlabdasport helyzetét illettem.
És ehhez képest már semmiségnek tűnhetett az, hogy jeleztem, észrevettem mai
szokatlan székválasztását.
Melegség sugárzott a tekintetéből. És aztán megmozdultak az ajkai, és ez a szó
hagyta el a száját:
– Köszönöm.

STEPHEN WHITE 174 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 És csak most döbbentem rá, mennyire kényelmes lehetett neki az, hogy nap mint
nap itt üldögélhetett velem, szótlanul hallgatva a monológjaimat.
– Nincs mit – feleltem. – Gondolom, ez arra vonatkozott, hogy tisztában vagy ve-
le, meg kellett szegnem egy pár kórházi szabályt annak érdekében, hogy megláto-
gathasd a kishúgodat.
Bólintott.
– Úgy tűnik, rengeteget jelentett Chaney-nek az, hogy ott voltál mellette.
Megfeszült az állában egy izom, és tágra nyílt a szeme. Úgy éreztem, az őt kerül-
gető sírást próbálja ily módon visszatartani.
Ha nem ezen a napon történik mindez, ha más lett volna a hangulata és az én
időbeosztásom is, akkor talán visszaéltem volna a sebezhetőségével annak érdeké-
ben, hogy megtörjem az ellenállását. De ez a nap más volt, mint a többi. És én úgy
terveztem, a lehető legrövidebb utat választom.
– Nagy csatát vívsz, ugye? – kérdeztem.
Arckifejezése egészen megváltozott. Kifejezéstelen lett. És én mégis úgy érez-
tem, mintha kíváncsiság villant volna meg egy pillanatra a tekintetében.
– Ez a csata, amit vívsz… nagyon nagy a tétje. És egyedül vagy. Nem sok fegy-
ver közül választhattál. Úgy tűnik, leginkább a hallgatást tartottad célravezetőnek. De
az az érzésem, már nem elég hatásos. Az ellenfélnél vannak a nagyágyúk. A ne-
hézfegyverek. Neked csak a hallgatás maradt. Azzal pedig semmire sem mégy már.
Ha kissé gyanakvóan is, de bólintott erre a képes beszédre, miután alaposan át-
gondolta a szavaim jelentését.
– Na és kik állnak a másik oldalon? Kik az ellenségeid? Ők már tisztességtelen
eszközökkel küzdenek. Ugye te is tudod, hogy így van?
Megrázta a fejét.
– Elkezdtek túszokat szedni, és kémkednek a jófiúk után.
Megvonta a vállát, kissé túlságosan is hamar. Biztosra vettem, hogy mostanra
felgyorsult a pulzusa. És egyre közelebb kerültem valamihez.
– Nem tudom, mire gondolsz. Talán azt, hogy túljárhatsz az eszükön. De nem így
van. A rendőrök már tudnak arról, hogy ott járt a házban a nevelőapád.
Merritt ekkor elkapta rólam a tekintetét. Hosszú lábát felhúzta a mellkasáig, és a
sarkával a szék peremének támaszkodott. Így jóformán semmit sem láttam a felső-
testéből. Végül a jobb térde mellől nézett fel rám.
– Na és mi van Madisonnal? A barátnőddel? Van egy fiúja is ugye, akinek Brad a
neve? Egyetemista a srác. Elbaltázták a dolgot, épp a legrosszabbkor. Betörtek dr.
Robilio házába a hegyekben, és ellopták a lakóbuszát. Ebben az államban minden
második zsaru őket keresi már. Fegyver van náluk, és ezzel a zsaruk is tisztában
vannak.
Merritt döbbenten hallgatott. Felpattant, és az ajtó felé fordult. Gyors volt, mint egy
macska, és engem váratlanul ért ez a reakciója.
Olyan hangnemet ütöttem meg vele, amit túlságosan is atyáskodónak érezhetett
tőlem ebben a helyzetben. A szavak pedig, amelyeket ekkor ejtettem ki, önkéntele-
nül hagyták el a számat.
– Még nem végeztünk mára – mondtam. – Nem mehetsz vissza a szobádba
csak azért, mert most egy kissé kényelmetlenné vált számodra a helyzet… az, ami-
ről beszéltem neked. Többé már nem vonulhatsz vissza. Bár elismerem, eddig na-
gyon ügyesen csináltad.

STEPHEN WHITE 175 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Megtorpant. Domborítani kezdte a hátát, és láttam, hogyan feszülnek meg az iz-
mai, miközben beszívja a levegőt a tüdejébe. Módosítottam az eddigi hangnemen,
úgy folytattam:
– Itt már szó sem lehet visszavonulásról, Merritt – próbáltam győzködni. – Eljött a
megadás, a fegyverletétel ideje.
Felém fordult.
– Kérlek, ülj le! Ideje, hogy feltartsd a fehér zászlót, az önkéntes megadás jelét.
Meg kell adnod magad. És engedd meg, hogy segítsek neked ebben. Hadd segít-
sek neked megadni magad!
Olyannak láttam őt ekkor, mint egy ketrecbe zárt állatot. Más volt, mint Emily,
amikor bezárom a kifutóra. Ő mindig nyitva akarta látni a kaput. Merritt azonban sze-
rette a ketrecet. Mint a félénk állatok. És félt attól, hogy egyszer csak kinyílik a ketrec
ajtaja. Mert attól kezdve többé nem érezhetné magát biztonságban.
Csak leült, karját keresztbe fonta maga előtt. Észrevettem, hogy ma is a
CHURCH GIRL feliratú póló van rajta.
– Merritt? Kérlek szépen, nézz rám!
Szinte sértett volt a tekintete, amikor felém fordult. És erről eszembe jutott, hogy
milyen nagy távolság választja még el ezt a különös fiatal lányt attól, hogy felnőjön.
– Van még valami, amiről tudnod kell. A rendőrök megtalálták a körmöd egy da-
rabját. Pirosra volt lakkozva. Tudod, letört belőle egy darab, amikor ott jártál a házá-
ban.
Ez alkalommal már nem volt képes megállni sírás nélkül.

Ú gy öt perccel később már száraz volt a szeme, úgy nézett rám – a tekintetéből
megbántottság és meglepettség is tükröződött. Arra gondoltam, valószínűleg ilyen
arcot vág akkor is, amikor a játékvezető egy akcióját szabálytalannak ítéli. És attól
tartottam, hogy hiábavaló volt a rajtaütési kísérletem. Kudarcot vallottam. Továbbra
sem hajlandó szóba állni velem.
Előreejtette a vállát, és nyelt egyet. A szemem láttára tört meg, és esett szét da-
rabokra. Amikor megszólalt, ezt mondta:
– Rendben van. Azt hiszem, most már… készen állok arra, hogy beszéljek.
Merritt hangja hallatán meghökkenhettem volna, mégsem így történt. Persze ko-
rábban is elképzeltem már magamban, milyen lehet – de persze tévedtem. Azt gon-
doltam, biztosan kamaszosan éles egy kissé és vékony, de nem – lágy volt, puhato-
lózó, és kislányosan dallamos. És azt hittem, az első szavai, amelyeket hozzám in-
téz majd, csípősek és élesek lesznek. E tekintetben is tévedtem. Tényszerű volt,
amit mondott, és ahogy mondta, mintha egész életében semmi mást nem csinált
volna, mint beszélt.
– Remek – bólintottam.
– Én is azt hiszem – értett egyet ő.
– Hát akkor szia… isten hozott a klubomban – mondtam. Szakmai szempontból
valószínűleg helyteleníthető, hogy elmosolyodtam, de képtelen lettem volna megáll-
ni.
És ő viszonozta a mosolyomat. És ekkor úgy éreztem, megérte, hogy az indiszk-
réció hibájába estem.

STEPHEN WHITE 176 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Legalább olyan sokszor fordul elő velem a pszichoterápiák során, hogy nem tu-
dom, mit is mondjak, mint az, amikor pontosan tisztában vagyok a dolgommal. Az
esetek többségében úgy érzem, a páciensemnek és nekem is jobb az, ha beisme-
rem, hogy nem találok szavakat. Most éppenséggel ezt találtam mondani:
– Már eddig is túl sokat beszéltem, Merritt, és most nem tudom, mit is mondhat-
nék neked. Mivel úgy döntöttél, hajlandó vagy beszélni, most már döntsd el azt is, mi
legyen a következő lépés.
Ismét elmosolyodott, és ez az a fajta szomorkás mosoly volt, amelyet láttam már
tőle: csak a szája sarkában jelent meg, és az valójában nem felfelé, hanem lefelé
görbült egy kissé. Feltartotta bal kezét, kissé széttárta ujjait, és azt kérdezte:
– A rendőrök tudják, hogy letört a körmöm?
– Nem tudom, mire gyanakszanak. De azt tudom, hogy megtalálták a letört da-
rabkát
– És tudnak arról is, hogy… Trent?
Brenda is a vezetéknevén emlegette a férjét. És úgy tűnik, Merritt átvette tőle ezt
a szokást.
– Ismét csak azt mondhatom neked, nem tudhatom, mire gyanakszanak. De azt
tudják, hogy ott járt nála.
Csaknem egy teljes percig ismét visszahúzódott ekkor, és már-már kezdtem attól
tartani, hogy ismét a hallgatás mellett döntött. Végül azt mondta:
– Lenne még néhány kérdésem ezen kívül is.
– Rendben van.
Majdnem azt mondtam: „Lődd ki az egész tárat”. Néha olyan ostobaságokat be-
szélek.
– Trent pszichológus. Ugye maga is tud róla? – kérdezte.
– Igen.
– És én tisztában vagyok a szabályokkal, amikre emlékeztetni szokott. Hogy ma-
ga sem, és ő sem beszélhet másokkal arról, amit a páciensüktől hallanak. Vagyis ti-
tokban kell tartania azt, amit most elmondok. De ő mégsem őrzi meg a betegek titka-
it. Ha nem is nagyon részletesen, de mégiscsak el szokta mondani a mamámnak,
hogy a betege, George vagy akárki legyen is az, ezt vagy azt mondta, ezt meg ezt
csinálta… Érti?
– Igen. Hallottam már ilyesmiről. Tudok róla. Sajnos erre is van példa. És most at-
tól félsz, hogy én is ilyen pszichológus vagyok?
– Tudna még várni egy kicsit a kérdéseivel?
– Igen, persze. Folytasd csak! – mondtam kissé megszégyenülten, mint akit tet-
ten értek.
– A szobatársam mondott nekem valamit tegnap este, amiről nekem eddig fo-
galmam sem volt. Azt mondta, hogy nekem is vannak jogaim, még ha csak gyerek
vagyok is, és hogy beszélhetek magával, és a pszichológusnak elmondhatok bármit,
ő nem adhatja tovább ezt senkinek, még a szüleimnek sem. Igaz ez?
A coloradói törvények egy tizenöt éves gyermeknek ugyanazokat a jogokat és
védelmet biztosították a pszichoterápia során, mint a felnőtteknek.
– Igen, ez így igaz – feleltem. – Bár akad néhány kivételes eset.
Ez meglepte és gondterheltté is tette.
– Mik ezek a kivételek?

STEPHEN WHITE 177 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Például az, ha egy gyermeket molesztálnak vagy vernek. Vagy ha attól félek,
öngyilkos akarsz lenni, vagy megfenyegetsz másokat. Nagyjából ennyi.
– Nagyjából? – kérdezte. – Vagy ez minden?
– Ez minden.
– És ez arra is vonatkozik, hogy Mr. Maitlinnek sem adja tovább, amit elmondok
most?
– Gyakorlatilag igen.
– Még akkor is, ha én még csak gyerek vagyok?
– Úgy van.
– Tizenöt éves vagyok. Ugye tudja?
– Tudom.
– Akkor jó.
Lepillantott a lábára, majd tovább folytatta:
– És a feleségének sem mondja el, ugye? Van felesége? A tekintete a bal ke-
zemre tévedt, a karikagyűrűt kereste.
– Igen, nős vagyok.
– És neki sem mondhatja el.
– Nem, neki sem. Ez nem lehet probléma.
– Ennyi?
– Igen, ez minden. Már csak az a kérdés, hogy te megbízol-e bennem.
Megdörzsölte a karját azon a helyen, ahol az infúzió volt rákötve.
– Igen, már megbízom magában. Már azelőtt kezdtem bízni magában, hogy
Chaney olyan rosszul lett. És aztán… akkor este meggyőzött.
– Örülök annak, hogy bízol bennem, Merritt. De azért figyelmeztetlek, hogy…
nem vagyok biztos abban, hogy az a legjobb neked, ha minden titkod továbbra is ti-
tok marad. Főleg nem az ügyvéded és a szüleid előtt.
– Nos, talán… talán csak azért gondolja így, mert még nem tudhatja, miről akarok
beszélni önnel.
– Talán igazad van.
– Emlékeztet engem Trentre.
Úgy éreztem, ezzel ingoványos területre érkeztünk, és én inkább nem fűztem
hozzá semmiféle megjegyzést.
Merrittnek is feltűnt a szótlanságom, és így folytatta:
– Ne aggódjon emiatt, ez nálam dicséretnek számít.
– Mit látsz bennem, ami emlékeztet téged a nevelőapádra?
– Hogy nem veszíted el a fejed. Akár a feje tetejére állhat körülötte az egész világ,
ő akkor is úgy viselkedik, mint aki pontosan tudja, hogy minden rendben lesz. És
mint már mondtam, azt hiszem, megbízom önben.
– Köszönöm. És Trentben is bízol?
– Igen. Talán még jobban is bízom benne, mint a mamámban. Mit szeretne tudni
először? Hogy miért hallgattam idáig?
– Igen.
– Várjunk csak, és mi van azokkal az emberekkel, akik itt dolgoznak a kórház-
ban? A nővérekre és dr. Franksre gondolok. Nekik elmondhatja mindazt, amiről be-
szélek, anélkül, hogy én beleegyeztem?

STEPHEN WHITE 178 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Évek óta nem akadt olyan páciensem, aki ennyire körüljárta volna a terápia kap-
csán felmerülő bizalmi kérdéseket, és aki azt kérte volna tőlem, hogy a titoktartást
még a kollégákra is terjesszem ki.
– Ha azt kéred, hogy velük se beszéljek erről, jogod van ehhez. Ez minden orvos-
ra és ápolóra is vonatkozhat, ha így szeretnéd. De azt hiszem, ezek után már mon-
danom se kell, hogy szerintem ez nem valami jó ötlet. Mégis jogodban áll megtiltani
nekem, hogy bárkivel beszéljek arról, amit elmondtál a terápia során.
Felegyenesedett a széken ülve.
– Rendben van, akkor hadd mondjam el a szabályokat. Ha azt akarja, hogy el-
meséljem, mi is ez az egész, akkor teljes titoktartást várok el magától. Senkivel sem
beszélhet ezekről a dolgokról. Sem a szüleimmel, sem az ügyvédemmel, senkivel.
Sem itt, sem sehol másutt.
Elgondolkodtam a feltételein, és szelíden azt feleltem:
– Rendben van. Megértettem a kérésedet. És ha ragaszkodsz ezekhez a feltéte-
lekhez, akkor ezzel be is fejeztük a beszélgetésünket.
– Micsoda?! Hiszen csak most kezdtük el!
Egyszerűen el sem hitte, hogy képes vagyok lemondani arról a lehetőségről,
hogy meghallgathassam a történetét.
– Merritt, neked valóban vannak jogaid, és mivel megilletnek téged ezek a jogok,
módodban áll megszabni a terápia feltételeit. Szakmai szempontból én is elfoga-
dom, hogy jó okod lehet arra, hogy elvárd tőlem a teljes titoktartást még a szüleid
vagy akár az ügyvéded vonatkozásában is. Nem állíthatom, hogy egyetértek ezzel,
de elfogadom a kikötéseidet. Ám nem helyeslem, hogy az itteni kórházi személyzet-
re is ki akarod terjeszteni ezt. És engem is megillet a választás joga. Nem fogom
hagyni, hogy manipulálj ezekkel a szabályokkal. Nem vagyok hajlandó ilyesfajta ösz-
szeesküvést szőni veled velük szemben, mint ahogy abba sem vagyok hajlandó be-
lemenni, hogy ők diktálják nekem, hogyan folytassam veled a pszichoterápiát. Ha
ragaszkodsz ahhoz, hogy a beszélgetéseinket a kórházi személyzet előtt is titokban
tartsam, akkor ezt kell tennem. De nem vagyok köteles szövetkezni veled. És ha
tényleg azt akarod, hogy titokban maradjon minden, amiről beszélsz nekem, akkor
meg se hallgatom a titkaidat. És nem is beszélgetünk többé, amíg meg nem gondo-
lod magad ezzel kapcsolatban.
Ismét felhúzta a lábát maga alá a székre, a sarkát megakasztva az ülés peremé-
ben. Lehajtotta a fejét, a tenyerébe támasztotta az állát, és úgy nézett rám a két tér-
de között. Rezzenéstelen arccal, pislogás nélkül figyelt, kissé szétnyílt ajakkal; ez a
néhány másodpercnyi idő egy örökkévalóságnak tűnt.
– Azért döntöttem úgy, hogy nem beszélek, mert attól félek, ha ezt teszem, elszú-
rok valamit… vagy olyasmit mondok, amivel megbántok másokat.
– Meggondoltad magad a kórházi személyzettel kapcsolatban? – kérdeztem.
– Nem – felelte.
– Akkor ne is folytasd, Merritt! Sajnálom. Bármennyire szeretném is hallani a tör-
ténetedet, kénytelen vagyok azt mondani, hogy nem hallgathatlak meg.
– Én pedig most szeretnék beszélni. Istenem, és én még azt hittem, ezt várja tő-
lem!
– Sokkal jobban szerettem volna hallani, mintsem gondolnád. De nem fogadha-
tom el a feltételeidet. És úgy tűnik, a te számodra is elfogadhatatlanok az én kiköté-
seim. Vagyis holtpontra jutottunk, azt hiszem. Mindketten átgondoljuk majd a helyze-
tünket, aztán holnap megint megpróbáljuk.

STEPHEN WHITE 179 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem én tettem…
– Abba kell hagynunk, Merritt. Sajnálom.
Szinte leküzdhetetlen erővel támadt fel bennem ekkor az együttérzés iránta. Szin-
te fájt, annyira szerettem volna megadni neki mindent, amit csak akart – cserébe
azért, hogy továbbra is hajlandó legyen beszélni. Most azonban mindössze ennyit
mondtam neki:
– Kérlek, add fel, Merritt! Hadd segítsek neked megadni magadat. Nem hagylak
egyedül, ezt megígérem…
Azzal felálltam, hogy kikísérjem az ajtón.
Megtorpant mellettem, és rám nézett. Úgy éreztem, a terápia folyamán ez volt az
első alkalom, hogy a beteg és kezelőorvosa egyformán elkeseredett lehetett.
És én csak remélni mertem, hogy helyesen döntöttem ekkor.

27. fejezet
M ielőtt távoztam volna a kórházból, megálltam a kardiológián, hogy megnézzem,
mi van Chaney-vel. John Trent épp odakint volt a folyosón ekkor – fel-alá járkált
Chaney szobája előtt. Azt mondta, az orvosok most is aggódnak a tüdő elégtelen
működése miatt. És ha ez így megy tovább, bekövetkezik az az állapotromlás,
amely az elkerülhetetlen vég közeledésének biztos jele. Mindenki tudta, hogy tehe-
tetlenek ellene.
A nővérpultról telefonáltam – Laurent kerestem a washingtoni kórházban, ahol az
édesanyja feküdt. A melléből vett szövettani minta negatívnak bizonyult. A család-
tagok zöme ott volt ekkor a kórházban, és együtt örültek a jó hírnek a mama szobá-
jában.
Én is együtt örültem velük. Ám a háttérből beszűrődő örömteli zsivajt valahogy
furcsának és idegennek éreztem ekkor magamtól.

E gy vacsora Adrienne-nel? Ez sokféleképpen sülhet el. Olyan ez, mint amikor el-
gurítja az ember a dobókockát. Azóta, hogy megismerkedtünk egymással, úgy érez-
tem, mintha ellipszispályán keringene az én életemben. Néha egyik pillanatról a má-
sikra olyan távolinak éreztem őt, mint egy üstököst, máskor meg veszélyesen közel
került hozzám, mint egy becsapódni készülő meteorit, mely keresztezi a bolygóm
pályáját. Most, hogy Lauren távol volt, Samet pedig teljesen lekötötték a problémái
Merritt-tel és Chaney-vel, abban reménykedtem, hogy Adrienne ma a közvetleneb-
bik énjét tartogatja a számomra.
Denverben, útban hazafelé a kórházból, megálltam egy thai étteremnél, és vásá-
roltam magunknak néhány adag csirkét, meg egy üveg bort. Amikor Adrienne ajtaja
elé értem Emily kíséretében, már majdnem tíz óra volt. És neki is csak ekkorra sike-
rült ágyba dugnia Jonast.

STEPHEN WHITE 180 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Mindig is a konyhában ettünk. Azon tűnődtem, talán sohasem szokta használni
az étkezőt erre a célra.
Beszámoltam neki Lauren édesanyjának az állapotáról, aztán arról, hogy miként
alakult a helyzet Merritt-tel. A kelleténél is többet árultam el neki Madison eltűnésé-
ről, ő pedig Chaney állapotáról kérdezett engem.
Elmondtam mindent, amit csak tudtam, azután hozzátettem:
– Adrienne, gondoltál már valaha is arra, hogy pénzadománnyal próbálj segíteni
egy beteg gyermeken?
Fel sem nézett rám, a tányérjába meredve mosolygott, és hitetlenkedést véltem
kihallani a hangjából, amikor megszólalt.
– Mégis mennyire gondoltál?
– Lauren és én… Valamivel többre, mint harmincezer dollár…
– És mennyire lenne szükségük?
– Összesen? A kórház előre kér úgy háromszázötvenezret.
– És a családnak sikerült összeszednie valamennyit?
– Nem sokat. A mi adományunkkal együtt sem éri el az ötvenezret.
– Majd gondolkodom rajta.
– Remek. És köszönöm.
Arra számítottam, hogy feltesz majd nekem néhány keresztkérdést az indítékaim
felől érdeklődve. Nem így történt. Azt mondta:
– Most mint barátok vacsorázunk rendben? Ne beszéljünk olyasmiről, ami miatt
úgy erezhetnéd, hogy most is pszichológusként kell viselkedned. Rendben?
Tele volt a szám ebben a pillanatban. Miután lenyeltem, azt mondtam:
– Tudod, Adrienne, manapság hálás vagyok minden egyes pillanatért, amikor
nem kell a pszichológus szerepét játszanom.
– Remek. Tudod, randevúzgatok Cozyval egy ideje. Már néhány hónapja. Érted?
Bólintottam. Több hónapja tartott már a kapcsolatuk. Én is ott voltam, amikor elő-
ször találkoztak.
– Kedvelem őt.
Úgy tűnt, mintha azt várná, én is mondok erre valamit.
– Igazán? Akkor jó. Szerintem rendes fickó, Adrienne.
– Tényleg az. És jó is volt vele… nagyon is jó. De az utóbbi időben… – ekkor el-
mosolyodott – egy kissé összezavarodtam miatta. Tudod, pár héttel ezelőtt bemuta-
tott a volt feleségének. Tulajdonképpen azt akarta, hogy találkozzam az ikerlányai-
val, akiket a rajongásig szeret. Nem az ő gyerekei, az asszony második házasságá-
ból születtek. A volt feleségét pedig…
– Erinnek hívják. Találkoztam vele tavaly ősszel. Nyomozó. Kedves teremtés.
Képben vagyok.
– Igen, Erin nagyon… kedves – Adrienne ekkor köhintett egyet. Először arra gya-
nakodtam, az erős fűszer miatt – Valóban kedves – folytatta, és ismét köhögött
egyet. – És az az igazság, hogy… találkozgatni kezdtünk.
Mégsem a fűszer késztette köhögésre.
– Úgy értsem, te és…?
– Erin.
– Erin és te… Randevúztok?

STEPHEN WHITE 181 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Igen… eljárogatunk együtt ide-oda. És ez már nem olyan, mintha csak barátnők
lennénk.
Egészen zsibbadtnak éreztem az agyamat.
– Úgy értsem, hogy már…? – kérdeztem.
– Még nem, de… egyre közelebb kerültünk egymáshoz… tudod.
– És neked ez így jó?
– Igen, azt hiszem. Még nem tudhatom. Majd meglátjuk.
– Nos… nekem az a benyomásom ennek alapján, hogy… önként vállalkozol egy
expedícióra az őserdőbe – mondtam. – Mi a bajod ezzel?
Adrienne-nek nem nyerte meg a tetszését az általam választott bor, és helyette
inkább egy pohár sört töltött magának. Félig kiitta, majd így folytatta:
– Tudod, egy kicsit összezavarodtam emiatt. Hiszen továbbra is találkozom
Cozyval. Úgy értem… legutóbb tegnap este. És hidd el nekem, elég közel kerültünk
egymáshoz. Ugye érted, mire gondolok? Úgyhogy még fogalmam sincs arról, mi
lesz ezzel a kis problémával, ami a szexuális preferenciámat érinti…
– És ez a… vonzalom a nők iránt… ez valami új dolog nálad, Adrienne? Úgy ér-
tem, volt már neked valaha is…
– Nem, én még soha az életben. Hát persze hogy új dologról van szó… Úgy ér-
tem, biztosan… de ígérd meg nekem, hogy nem fogsz elítélni emiatt. Megígéred,
ugye? Esküszöm, különben megfojtalak!
Tudtam, hogy komolyan kell vennem az ígéretet. Az életem forgott kockán.
– Megígérem.
– Peter és én… a pornográfiának ugyanazt a változatát szerettük. A leszbikus
nők látványát. Én ezt akkor bizarrnak éreztem. De tudod, végül arra gondoltam, ez is
csak azt bizonyítja, hogy egyforma az ízlésünk. Ami persze ironikus, nem?
Igen. Ironikus, és a heteroszexuális kapcsolat egyfajta elutasítása.
– Persze, Adrienne.
– Most… lenézel… megvetsz engem ezért?
Felálltam és odamentem hozzá, hogy megöleljem.
– Ez azért egy kissé bonyolultabb annál, mint ha két férfival randevúznál párhu-
zamosan, nem?
– Akkor mesélj nekem erről! Szerinted mi a fenét kellene csinálnom ebben a
helyzetben?
– Nem tudom, inkább csak arra próbálj meg odafigyelni, hogy milyen érzések éb-
rednek benned. Van, hogy az ember csak úgy szállhat le egy lóról, ha kipróbálja, mi-
lyen az. Kis híján felszívta, a sört az orrába.
– Jézusom! És az emberek még fizetnek is neked ezért? Én még azt sem tudom,
melyiküket válasszam, mire te azt tanácsolod, üljek fel előbb egy lóra, és majd an-
nak alapján döntsem el, kivel megyek ágyba?
Nem tudtam megállni anélkül, hogy el ne mosolyodjak.
– Adrienne, engem egyáltalán nem érdekel, hogy kivel mégy ágyba vagy kit sze-
retsz.
Lefejtettem róla a karjaimat, és két kézbe fogtam az arcát, úgy néztem a szemé-
be.
– Te is végigasszisztáltad már néhány igencsak romantikus és megkérdőjelezhe-
tő kalandomat. Ha Erin tesz téged boldoggá, én annak is örülök. De ha rosszul bánik
veled, akkor se aggódj. Tudom, hol lakik.

STEPHEN WHITE 182 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Na és mi legyen Cozyval? Mit mondjak neki? – kérdezte panaszos hangon.
– Ne aggódj különösebben miatta, Adrienne! Elég nagyfiú már.
– Hát persze hogy az. És hidd el nekem, már csak a munkám miatt is ismerem a
vetélytársaimat, úgyhogy pontosan tudom, mit beszélek.
Ekkor megcsörrent a telefonja. Felvette.
– Micsoda?
Kis ideig hallgatta, aztán átadta nekem a telefont. És legnagyobb megrökönyödé-
semre meghívást kaptam egy helikopteres túrára.
Miután letettem a telefont, elmagyaráztam Adrienne-nek, hogy mi a helyzet. És
őszinte meglepetésemre ő megértette, majd azt mondta:
– Köszönöm a tanácsot.
– Én nem szoktam tanácsot adni. És ez nem is az volt.
– Akkor ezt az akármit köszönöm. Azt, hogy nem kell teljesen dilisnek éreznem
magamat.
– Adrienne, tudod, napok óta most először érzem úgy, hogy olyasvalaki kér tőlem
tanácsot, aki nincs életveszélyben. Kifejezetten üdítő érzés.
Kis ideig hallgattam.
– És én egy szóval sem mondtam, hogy dilis lennél. Csak azt, hogy szerintem tel-
jesen rendben van az, ahogyan érzel, amikor Erinnel randevúzol.
Elnevette magát, és azt mondta:
– Menj, van még dolgod.
És még mielőtt megkérdezhettem volna, hozzátette:
– Ne aggódj Emily miatt. Majd itt alszik nálam ma este.

L ucy Tanner, vagyis Sam kolléganője volt az, aki telefonon keresett Adrienne-nél.
Fogalmam sem volt róla, hogyan derítette ki, hogy ott vagyok, és abban sem voltam
biztos, hogy szeretném ezt tudni.
Ám azt várta tőlem, hogy húsz perc múlva legyek a boulderi reptéren, így aztán
alig maradt időm az átöltözésre. Vastag dzsekit vettem, kesztyűt húztam, és már in-
dultam is a kocsimhoz.
Úgy tűnt, Lucy meg én ma este – az éj leple alatt – átrepülünk egy helikopterrel a
vízválasztó-hegység fölött, ami egészen a legvégén szerepelt csak azoknak a dol-
goknak a listáján, amelyekre mindig is vágytam.
Ám Routt körzet seriffi hivatala úgy vélte, sikerült megtalálniuk Ed Robilio autóját
valahol Steamboat Springs közelében.

L ucy a boulderi reptér parkolójában várt rám. Fekete farmernadrágot, meleg boka-
csizmát, fekete garbót és bőrdzsekit viselt.
– Tudod, hogy Sam nem jöhet. Nem is volna szabad tudnia ennek az ügynek a
részleteiről. Mégis az ő ötlete volt, hogy vigyelek magammal. Sikerült engedélyt
kapnom rá az őrmestertől, a helyieknek meg azt mondtam, te vagy az őrs pszicho-
lógus szaktanácsadója, és hogy véletlen folytán ismered mindkét kölyköt, és meg-
próbálsz segíteni nekünk abban, hogy minél békésebb úton sikerüljön végrehajtani

STEPHEN WHITE 183 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

ezt az akciót. Úgy tűnik, az ottaniak még hálásak is a segítségedért. Sam pedig arra
kért… igazság szerint kétszer is a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg neked,
gyümölcsöző volt a beszélgetése a sógornőjével. Ezt a kifejezést használta, hogy
gyümölcsöző. Néha még engem is meg tud lepni. Te is így vagy vele?
– Engem lépten-nyomon meglep valamivel.
Lucy egy lánccal lezárt kapuhoz irányított. A helikopter ott pihent a kifutópálya
egyik szélén. Arra számítottam, hogy egy rendőrségi járművel utazunk majd, de nem
így történt: a Channel 7 egyik helikopterébe szálltunk be.
– Mi az alku tárgya? – kérdeztem.
– Az őrsnek nincs helikoptere, márpedig mielőbb oda kell jutnunk valahogyan. A
tévécsatornák néha segítenek nekünk a nyomozásban, keresésben. És most a
Channel 7-hez fordultunk ezzel a kéréssel. Elsőre nemet mondtak rá. Aztán amikor
elárultuk nekik, hogy a dolognak köze lehet Brenda Straithez, beadták a derekukat.
Megígértük nekik, hogy senki más nem fog értesülni erről a sztoriról rajtuk kívül. És
erre már igent mondtak.
– Csak mi ketten utazunk?
– Jön egy pilóta is. Mindannyian úgy éreztük, ez jó ötlet. És gondolom, küldenek
egy operatőrt is. Igaz is, már hamarabb meg kellett volna kérdeznem tőled: ugye
nincs tériszonyod? Jól bírod a repülést?
– Eddig még nem volt problémám. De az is igaz, hogy sohasem repültem még át
a Vízválasztót helikopterrel. Sötétben egészen biztosan nem…
– Akkor jó, mert még a pilóta sem.
Figyelte, amint hamuszürkévé változik az arcom színe, majd hozzátette:
– Csak vicc volt. Azt mondta, mást se szokott csinálni. Na, gyere már!

A pilóta már közeledett felénk. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, és ugyanolyan
lezser és sokat tapasztalt szakember benyomását keltette bennem, mint Marty Kle-
in, a sürgősségi osztályon dolgozó orvos barátom. Kordnadrágot viselt és pólót, fö-
lötte farmerdzsekit. Bemutatkozott, majd azt mondta:
– Készen állunk az indulásra. Ismerik a szabályokat, ugye?
Lucyra pillantottam, ő nem reagált, mire én azt feleltem:
– Nem.
– Mindig azt kell tenniük, amit mondok. Ha valamilyen oknál fogva gyorsan el kell
hagyni a helikoptert, akkor előremenjenek. Ne féljenek, amíg engem látnak, mert
addig nem lehet nagyobb baj. Megértették?
– Igen – feleltem, de közben ezt gondoltam: ugyan miért lenne szükségem arra,
hogy gyorsan elhagyjam a helikoptert?
– Már fel is tankoltunk. Hát akkor vágjunk neki.
Az operatőr és a pilóta ültek elöl, Lucy meg én bemásztunk hát hátra, és becsa-
toltuk a biztonsági övünket. Megkérdeztem tőle, gyakran volt-e már hasonló kaland-
ban része.
– Jártam egy sráccal, aki pilóta volt, és a nemzeti gárdában szolgált. De ennek
már jó ideje.

STEPHEN WHITE 184 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Az utolsó szavait már nem hallottam, csak a szájáról olvashattam le. A pilóta be-
indította a Bell Jet Ranger motorját, és mutogatással jelezte nekünk, hogy tegyük fel
a fejhallgatót és a mikrofont.
A motorzúgás fokozatosan halkult, és a fejhallgatókból tisztán hallhattuk a pilóta
hangját.
– Van valamilyen kérdésük?
– Honnan tudja, hogy hová megyünk?
Elnevette magát.
– Ismerem a járást. De GPS-ünk is van, úgyhogy a műhold segítségével akár egy
tetszőleges szarvast is megtalálunk a vadászidényben, ha ezt szeretné. Azok, akik-
kel találkozni fogunk, hordozható GPS-szel rendelkeznek, és a koordináták alapján
odakalauzolnak majd bennünket a megfelelő helyre. Olyan pontosan fogunk célba
érni, mintha csak egy szög fejére ütnénk rá egy kalapáccsal.
Nekem nem igazán volt ínyemre ez a hasonlat.
A következő pillanatban finoman a levegőbe emelkedtünk. És hamarosan meg-
babonázva bámulhattam Boulder fényeit, miközben nekivágtunk az éjszakának
északnyugat felé.
Lucy megkérdezte:
– Tim, le tudja választani a mikrofonunkat arról a fejhallgatóról, amelyet önök
használnak? Lenne pár dolog, amit négyszemközt kellene megbeszélnünk.
– Persze, nem gond.
Megérintett egy gombot a műszerfalon, azután felmutatta felfelé fordított hüvelyk-
ujját, hogy minden rendben van.
Lucy megérintette a térdemet, hogy magára vonja a figyelmemet. A város fényeit
már magunk mögött hagytuk, és azon tűnődtem, vajon milyen közel lehetünk a
hegyvonulat gerincéhez, amelyet oly tisztán láthattam még most, a sötétben is.
– Igen?
– Van két újabb fejleménye az ügynek, amelyről úgy gondolom, tudnod kellene.
Először is az, hogy a MedExcel ma reggel felvette a kapcsolatot az arapahoe-i
ügyészi hivatallal. Egy zsarolási kísérletre hivatkoztak… a telefonálóval Ed Robilio
titkárnője beszélt a munkahelyi telefonszámon tegnap a késő esti órákban.
– Miféle zsarolási kísérletről van szó?
Lucy megvonta a vállát.
– Nem készült felvétel a hívásról. De a titkárnő szerint egy fiatal női hang szólt a
telefonba. És azzal fenyegetőzött, hogy, mint mondta, tönkreteszi a céget, ha nem
teljesítik a követeléseiket. És azt is mondta, hogy dr. Robiliót kompromittáló ügyről
van szó. Olyan információk vannak a birtokában, amelyeknek a nyilvánosságra ke-
rülése sokat árthat a cégnek.
– És gondolod, hogy ennek valami köze lehet ehhez a két kölyökhöz? És miféle
követelésekről van szó?
– Fogalmam sincs róla. Még nem árulták el, mik a követeléseik. A háttérben egy
fiatal férfi hangját lehetett hallani, aki rárivallt a hívó félre, hogy tegye le a telefont. A
titkárnő szerint dühös lehetett. A hívás időpontja alapján talán attól félt, hogy lenyo-
mozzák, honnan telefonálnak. Ami persze butaság, hiszen honnan lenne olyan ap-
parátusa a MedExcelnek, amellyel kideríthetnek egy hívást, amelyre nem is számí-
tottak?
– A telefon nem jelezte ki a hívó számát?

STEPHEN WHITE 185 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ekkora szerencsénk mégsem lehet.
– Gondolod, hogy ennek köze lehet a két kölyökhöz, Lucy? Találtak valamit
Robilio házában? Vagy csak blöff lenne, mert tudják, hogy már tűvé teszi értük az
egész államot a rendőrség?
– Nem tudom, mit gondoljak, Alan.
– Mit találhattak?
Lucy feltartotta a kezét.
– Mi van még? – kérdeztem ismét.
– Mire gondolsz?
– Mit kellene még tudnom? Azt mondtad, két újabb fejleményről is beszélned kell
velem.
– Ó, igen… Az eltűnt lány anyja… a pokolba is, mi is a neve?
– Madison anyjának? Miggy Monroe?
– Igen, ez az. Miggy Monroe felhívott bennünket ma este negyed hat tájban, és
azt mondta, egészen biztos abban, hogy a lánya otthon járt, mialatt ő a munkahe-
lyén tartózkodott.
– Igazán?
– Azt is mondta, néhány tárgyat elmozdított, és hiányzik a lány csizmája és kesz-
tyűje, pedig biztos benne, hogy korábban a helyükön voltak.
– Ez minden? Gondolod, hogy Madison vállalt ekkora kockázatot egy pár csizma
miatt? Szerintetek hihető ez? Szerintem nincs sok értelme.
– Nem tudjuk, mit gondoljunk róla. A lánynak persze van kulcsa a lakáshoz. Nem
minősül bűncselekmény helyszínének, így eddig nem is néztünk körül náluk tárgyi
bizonyítékok miatt, és csak az asszony lakik ott, úgyhogy bajos lenne megmondani,
hitelt adhatunk-e á szavának. És ő az eltűnt személy anyja, úgyhogy lehet, hogy
csak vágyálom ez a részéről. Szeretné hinni, hogy így történt, de ez még semmit
sem bizonyít. Másfelől nem kizárt, hogy igaz, amit állít. És akkor Madison akár még
most is ott lehet Boulderben.
– Látott valaki valamit?
– Úgy érted, vannak-e szemtanúk? Ugye most viccelsz?
Megkocogtatta a pilóta vállát, és jelezte, hogy szeretné, ha ismét egy hálózatra
kapcsolná az utastér kommunikációs eszközeit
Így mi is hallhattuk, amikor Tim felvette a kapcsolatot a rádión a helyi hatósággal,
Routt körzet seriffje pedig elsorolta a szél erősségére, irányára vonatkozó adatokat,
valamint bediktálta tartózkodási helyük pontos koordinátáit is. Majd arra kérte őket,
ellenőrizzék, nehogy valamilyen vezetékbe vagy más akadályba ütközzünk a leszál-
lóhelyhez közeledve.
Megkérdezték, mit szeretne, hogyan jelöljék ki számára a helyet. Azt mondta, a
leszállásjelző lámpákkal határoljanak körbe egy ötven négyzetméternyi területet.
A beszélgetésük alapján arra a következtetésre jutottam, hogy Somersby Ranch
területén egy karámban fogunk leszállni, nagyjából másfél kilométerre attól a helytől,
ahol a megtalált jármű lehet. Nem sokkal ezután, amikor lenéztem, olyan érzésem
volt, mintha függőlegesen zuhannánk az égből alá, egyenesen a karámba, amelyet
a pilóta kérésének megfelelően világítottak ki. Nekem ez a terület nem tűnt na-
gyobbnak innen, mint egy nagyobbacska franciaágy. Ezt látva olyan érzésem tá-
madt, mintha egy postabélyegre akarnánk leszállni egy óceán közepén, amelynek

STEPHEN WHITE 186 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

koromsötét a vize. Nem éreztem valami jónak az esélyeinket arra, hogy ez a manő-
ver sikerülni fog.
Ám a földet érést jóformán meg se éreztük.
Szilárd talaj volt a lábunk alatt. Routt körzet seriffi hivatalának nyolc képviselője
várt ránk, valamint Oak Creek teljes rendőri állománya, egy tűzoltó Steamboat
Springsből, és néhány nemzeti gárdista a coloradóiaktól.
A hatóság emberei ez idáig csak körbekerítették a területet, de nem próbálták
meg felvenni a kapcsolatot a két kölyökkel, és még jelét sem látták annak, hogy
egyáltalán odabent tartózkodnak-e a lakókocsiban.
Miután bemutatkoztunk a helyi erőknek, Lucy azt mondta:
– Valószínűleg tudják, hogy tegnap még motorkerékpárral közlekedtek. Ez is itt
van?
– Mi is tudunk a motorról, de egyelőre még nem láttuk.
– Rendben van. Nos, akkor mi a tervük?

A két kölyök egészen jó helyet talált arra, hogy elrejtsék a hatalmas járművet.
Ilyenkor tavasszal Routt körzetben, Steamboat Springs határain túl viszonylag keve-
sen járják az erdőt.
Haldeman, vagyis a lakóbusz egy tisztáson várakozott, amelyet sűrű aljnövényzet
és bozótos vett körül, kopár rezgőnyárfák és ponderosa fenyők ligete. Csupán egy
földút vezetett errefelé, egyenesen fel a hegytetőre, a tisztás irányába. Madison és
Brad levágtak néhány nagyobb fenyőágat, és ezekkel teljesen beborították a jármű
tetejét és az oldalát is.
A közeli Somersby Ranch gondnoka a kerítések javítása céljából járt nemrég a
környéken, és eközben fedezte fel az álcázott járművet. Mivel gyanúsnak találta a
dolgot, bejelentést tett Routt körzet seriffi hivatalában. A helyi rendőrök már tudtak
arról, hogy a kollégáik Summitban egy nagy luxuslakóbuszt keresnek, és aztán per-
ceken belül értesítették a boulderi őrsöt is. Ekkor abban állapodtak meg, hogy kikül-
denek néhány embert a helyszínre megfigyelőnek.

A terv logikusnak tűnt számomra: bekerítik Haldemant, felmérik a helyzetet. Távol-

ról szólítják fel a srácokat. Megpróbálják rávenni őket arra, hogy adják meg magukat.
A steamboati tűzoltó fejhallgatót és egy kis kamerát tett fel a fejére. Lucy megkér-
dezte tőle, mi ez.
– IRIS a neve. Nemrég kaptuk. Nagy hatótávolságú infrakereső. Segít abban,
hogy akkor is jól lássunk egy épületben, ha már áthatolhatatlan a füst odabent. Arra
gondoltam, lehet, hogy ma is hasznát vesszük. Így talán könnyebben megtaláljuk a
gyanúsítottakat.
Ki is próbálta, hogy működik-e a berendezés. Ehhez bennünket pásztázott végig.
Azután a Holiday Ramblert vette szemügyre. Vagy két percig vizsgálta, keskeny sá-
vokban pásztázva végig az objektumot. Amikor végzett ezzel, azt mondta:
– Nem hinném, hogy lenne odabent akár csak egy lélek is. Semmit sem jelez,
ami melegebb lenne a környezeténél. Semmit az égvilágon.

STEPHEN WHITE 187 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 A környéket körülvevő rendőrök katonás precizitással ellenőrizték, hogy minden
rendben van-e. Az akciónak ezzel a részével nem is volt semmi gond, ám a „srácok
kiugrasztása a bokorból” elnevezésű fázisa már kevésbé bizonyult sikeresnek. Ha-
logénlámpákkal és megafonnal felszerelkezve, fejünk felett a környéket erős reflek-
torokkal pásztázó helikopterrel sem sikerült elérnünk, hogy bármiféle válasz érkez-
zen a lakóbusz utasteréből. Nem kapcsolták fel odabent a villanyt, és nem nyílt ki a
jármű egyetlen ajtaja sem.
A helyszínt biztosító rendőrök közül senki sem jelezte, hogy akár csak egy kis
mozgást is észlelt volna. A tűzoltó sem járt eredménnyel, hiába pásztázta továbbra
is a járművet az infravörös fénnyel.
Úgy tűnt, az a szerepkör, amelyet az akciónak ebben a fázisában töltöttem be, ar-
ra korlátozódott, hogy maradjak mindvégig kívül a tűzvonalon, és próbáljam mele-
gen tartani magam.
Az előbbi terén sokkal jobbnak mutatkoztam, mint az utóbbiban.

28. fejezet
E gy motorkerékpár zúgása hallatszott ide ekkor valahonnan a távolból, a közeli
kanyonok valamelyikéből. Visszhangozva jutott el hozzánk, és még azt is tisztán
hallhattuk, amikor sebességet váltott a vezető. A rendőrök megdermedtek. Úgy vi-
selkedtek, mintha egy pisztoly kibiztosításának jellegzetes fémes kattanását hallották
volna. Valaki pisszegni kezdett közülük.
– Maradjon mindenki csendben – sziszegte valamivel később ugyanez az illető.
Senki sem mozdult, mindenki a fülét hegyezve hallgatott.
A motor zúgása továbbra is a kanyon felől jött, visszhangozva. Először azt hittem,
ugyanazt hallom, amit Dead Ed birtokától távolodni hallottam előző éjjel. Később már
nem voltam ilyen biztos ebben. És kezdetben úgy tűnt, tőlünk északról jön ez a zaj,
és mintha nyugat felé tartana, aztán inkább délről véltem hallani, és egyre délebbre
és délebbre haladónak.
Mire végérvényesen elhalt a motorzúgás, már csak abban voltam biztos, hogy a
jármű nem felfelé tartott a hegyekben, ahol Haldeman is volt, hanem távolodott on-
nan.
Lucy szólalt meg először.
– Téves riasztás – állapította meg. – Vaklárma…
Mire Routt körzet seriffje azt kérdezte:
– Az infrakereső továbbra sem jelez semmit?
– Sehol semmi. Jéghideg odabent.
– Akkor menjünk, kutassuk át a lakóbuszt.
– Mindenkin van golyóálló mellény, ugye?
– Rajtam nincsen – jeleztem.
A summiti seriff segített nekem belebújni egybe. És arra kért, maradjak a háttér-
ben, amíg meg nem találják a srácokat. Én pedig úgy éreztem, ez ám a nekem való
jó tanács.

STEPHEN WHITE 188 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 A Holiday Rambler megközelítése arra emlékeztetett, amikor a barátaimmal egy
faágak közé épített, őrizetlenül hagyott kuckót szálltunk meg gyerekkoromban: felfe-
lé lopakodtunk a hegyoldalon, felkészülve egy esetleges támadásra, amelyről való-
jában mindannyian tudtuk, hogy nem is kell számítanunk rá.
– Rendőrség! Nyissák ki! – kiáltotta a routti seriffhelyettes, azután belökte az ajtót.
Az nyitva volt. – Rendőrség! – kiáltotta ekkor még egyszer, majd még egyszer, a
fegyvere csövét a jármű felé irányítva.
Mindannyian vártak. Nekem úgy tűnt, mintha egy pillanatra kétely ébredt volna
bennük. Talán nem működött az infrakereső? Vagy talán valami kelepcéről lenne
szó?
– Látsz valamit?
– Csak titeket, srácok, olyan tisztán, mintha marslakók lennétek. De odabent se-
hol semmi. Hideg, jéghideg.
– Rendben van, akkor menjünk be.
A három seriffhelyettes lépett be a járműbe, csőre töltött fegyverrel a kezükben.
Biztos voltam benne, hogy alaposan megugrott mostanra a pulzusszámuk.
Lucy odalépett mellém. Tárgyilagosan megállapította:
– Nincsenek itt. A pokolba is! Sajnálom, hogy fölöslegesen ideráncigáltalak.
– Nem gond, Lucy. Klassz volt a helikoptertúra.
Hallottam, hogy valakit rádión keresnek.
– Tiszta a levegő.
Az egyik seriffhelyettes kidugta a fejét a jármű ajtaján, és azt mondta:
– Bűntény történt. Rengeteg a vér idebent.
– Áldozat?
– Nincsen.
– Fegyverek?
– Vagy féltucatnyi.
– A francba! – bosszankodott Lucy.
Eloltották a reflektorok fényeit, és valamennyi rendőr nekiállt átfésülni a jármű
környékét, bizonyítékokat keresve: a routti seriffhelyettes rövid ideig tartó hallgatás
után kiadta erre a parancsot. Azt kérte az embereitől, hogy 50 méteres körzetben
nézzenek meg alaposan mindent, ami csak az útjukba kerül.
Valaki kisvártatva megszólalt
– Várjunk csak! A vérnyomok kifelé vezetnek az ajtón, azután ide lefelé…
A summiti seriffhelyettesek közül az egyik a zseblámpája fényét egy pontra irá-
nyítva mutatta: egy nagy fenyőág volt az, amelyet a jármű oldalának támasztottak,
nagyjából félúton a két kerék között.
– Látsz is valamit?
A seriffhelyettes erre leguggolt, és az ág mögé világított.
– Sötét foltokat. És nagy ajtók vannak az ágak mögött. Tudjátok, olyanok, mint a
buszok oldalán a csomagtároló rekeszeké szokott lenni.
A routti seriffhelyettes odakérette az egyik fényképezőgépet. Többször is lefotózta
a fenyőágakat és a vért, mielőtt elmozdították azokat a helyükről. Azután latexkesz-
tyűt húzott, és megpróbálta lenyomni a bal oldali ajtó kilincsét Miközben a hidraulika
lassan felnyitotta az ajtót ő annak egyik oldalához állt.

STEPHEN WHITE 189 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Több zseblámpa fénye is ugyanerre a helyre szegeződött most. Az ajtó mögötti
rekesz üresnek tűnt. A seriffhelyettes ekkor a következő ajtóhoz lépett, és azt is ki-
nyitotta. Ismét félreállt, amíg a fémfedél fel nem emelkedett egészen vízszintesig. Ez
a rekesz már nem volt üres. Első pillantásra azt hittem, csak egy rongykupacot látok.
Aztán megpillantottam a haját amely olyan könnyű volt, hogy akár egy kisbaba lé-
legzete is megemelhette.
Lucy szólalt meg először:
– A lány az.
Most már az összes zseblámpa fényét ráirányították. A tűzoltó is felé fordult az
infrakeresővel.
– Már nincs mit tenni – állapította meg. – Teljesen kihűlt a teste.
– Madison, uramisten! – szaladt ki a számon.

L ucy és én hajnali fél kettőkor szálltunk ki a helikopterből a boulderi reptér kifutópá-

lyájára. Visszafelé jövet, a Vízválasztót ismét átrepülve csak keveset beszélgettünk.
Ő a következő feladatra próbálta tartalékolni az energiáit – neki kell közölnie a hírt
Miggy Monroe-val, miszerint a lányát meggyilkolták.
Én egyenesen hazamentem.
Néhány perccel hajnali kettő után hajthattam párnára a fejemet. De képtelen vol-
tam elaludni. Az éjszaka eseményei valahogy hihetetlennek tűntek most, a tudatalat-
tim kusza álmokat szőtt belőlük, amitől kótyagos lettem. Úgy éreztem, mintha egy
szemhunyásnyit sem aludtam volna egész éjjel, és amikor kinyitottam a szememet,
az óra négy óra negyvenkét percet mutatott. Öt előtt öt perccel kikászálódtam az
ágyból, lezuhanyoztam, felöltöztem, és elindultam Denverbe, megelőzve a reggeli
csúcsforgalmat. Jó okom volt ezt tenni.

A gyermekkórházban a pszichiátria tizenéveseknek fenntartott részlegén nyuga-

lom honolt. A gyerekek még mind aludtak, az éjszakás személyzet tagjai a betegkar-
tonokat rendezgették, és már várták, hogy hazamehessenek. Mindenkit meglepett
az érkezésem. Az ápolónők nemigen láttak orvost hajnal előtt, aki pszichoterápiára
érkezett a kórházba, különösen nem hétvégén.
Miután elmagyaráztam nekik, miért van erre szükség, arról tájékoztattak, hogy
Merritt még mindig nem hajlandó szóba állni a személyzet tagjaival.
Közvetlenül ébredés után a felnőttek többnyire pocsékul néznek ki. A gyerekek
mások – kócosak, borzasak, rózsásra alusszák az arcukat. És Merritt is közéjük tar-
tozott. Még gyerek volt. Az arca kikerekedett, rózsaszínű volt, a haját egyik kezével
simította hátra az arcából. Álmos tekintete élénken csillogott, rosszat sejtve.
– Jól van Chaney? – kérdezte. – A húgomról van szó, ugye?
– Nincs tudomásom arról, hogy bármiféle változás állt volna be Chaney állapotá-
ban, Merritt – válaszoltam. – Más oka van annak, hogy eljöttem most hozzád. Ülj le,
kérlek!
Engedelmeskedett.
– Nem könnyű elmondani ezt neked, de mégis…
– Jól vannak a szüleim? – vágott a szavamba.

STEPHEN WHITE 190 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Amennyire én tudom, igen – feleltem, majd kissé lágyabb hangon azt kérdez-
tem tőle: – Megengeded, hogy folytassam?
Bólintott.
– Merritt, a barátnőd, Madison meghalt.
Merritt tüdejéből olyan sok levegő távozott ekkor, hogy attól tartottam, összeesik.
Mint egy léggömb, amelyet kipukkasztottak, és teljesen leengedett. Kivártam, mikor
vesz ismét levegőt. Egy örökkévalóságnak tűnt. És amikor belélegzett is olyan volt,
mintha fuldokolna. Mohón nyeldekelte a levegőt.
– Biztos, hogy ez történt?
Kerestem a szépítő kifejezéseket. Egyet se találtam.
– Meggyilkolták. Valószínűleg tegnap valamikor. A rendőrök sem biztosak még az
időpontban.
– Brad volt az? – kérdezte habozás nélkül.
– Merritt, először is tisztáznunk kell valamit veled a feltételekről. Szükségem van
arra, hogy felhatalmazz arra, beszélhessek az itteni gondozóiddal arról, amiről most
szó esik közöttünk.
Úgy nézett rám, mint akit megbántottak, és azt dünnyögte maga elé:
– Istenem…
– Nagyon fontos, Merritt, értsd meg!
– De a szüleim… Nekik nem mondja el, ugye?
– Nem. Nekik nem is kellene elmondanom.
– És a rendőrségnek?
– Nem, nekik sem. Kivéve azt az esetet, ha egy gyermek molesztálásáról, bán-
talmazásáról van szó, vagy valaki testi épségét veszélyeztető dologról.
Kissé hátrahajtotta a fejét, és megpróbálta összefogni rakoncátlan fürtjeit.
– Azt hiszem… most már megbízom magában. De meg is érdemli vajon?
– Remélem, hogy igen.
– Rendben van. Akkor… elmondhatja az itteni személyzetnek, amiről most be-
szélünk. Feltéve, hogy megígéri, senki másnak nem árulja el. Ez nagyon fontos. És
az ügyvédnek is elmondhatja, Mr. Maitlinnek. És azt mondja, hogy… Brad volt az? Ő
tette?
– Lehetséges, hogy ő tette. Madison vele volt ott.
– Megint megverte?
– Volt már rá példa korábban is?
– Igen. Mindig is erőszakos természetű volt. Szóval megverte őt?
A vérnyomokra gondoltam és arra, milyen szánalmasan nézett ki Madison holt-
teste.
– Valaki agyba-főbe verte – mondtam végül.
– Úgy értsem… agyonverte?
– Nem, nem egészen ez történt vele.
– Hogyan halt meg?
– Egy golyó végzett vele.
– A saját szemével látta is őt?
– Igen.
– Hol?

STEPHEN WHITE 191 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Odaát a hegyekben. Steamboat Springs közelében.
– Nem, nem úgy értettem. Hol volt a golyó? Hol érte a testét a lövés?
– Többször is eltalálták, Merritt. A legkülönbözőbb helyeken…
– És… ugyanolyan borzalmas látvány volt? Mint dr. Robilio…?
– Én nem láttam Robiliót. Ami Madisonnal történt, Merritt, az nagyon csúnya do-
log, de nem hinném, hogy sokat szenvedett volna.
Fogalmam sem lehetett arról, hogy mennyit szenvedett Madison, vagy hogy
szenvedett-e egyáltalán, mielőtt meghalt. De nagyon szerettem volna mielőbb gyors-
tapaszt tenni Merritt friss sebére.
– Olyan buta volt… Mondtam neki, hogy ne tartson ki a srác mellett, ő afféle igazi
bajkeverő…
– Micsoda?
– Én félek tőle, érti? És kértem Madisont, hogy ne mondja el neki. Micsoda egy
alak!
– Hogy ne mondja el neki? – kaptam fel a fejem. – Mégis mit?
Amikor rám pillantott, láttam rajta, hogy minden idegszálával összpontosít. Tud-
tam, hogy fordulóponthoz érkezett a beszélgetésünk. És Merrittnek most döntenie
kellett arról, hogy hajlandó lesz-e az útikalauzom lenni, amikor átlépem ezt a látha-
tatlan határt. Egy ideig még tétovázott, aztán átölelte magát, és azt mondta:
– Chaney-ről van szó.

29. fejezet
M egdöbbenve néztem rá.
– Chaney-ről van szó?
Amikor válaszolt, a hangja mély volt, elgondolkodó, mintha magában beszélne.
Azt felelte:
– Igen. Ez az egész Chaney-ről szól.
Ha mások lettek volna a körülmények, a terapeuta énem ezeket a szavakat az
anya-testvér kérdéskörhöz tartozó problémaként fogta volna fel. De ezen a napon
úgy éreztem, másképpen kell hozzáállnom. Ennél sokkal óvatosabban. Úgyhogy
vártam. Egy perccel később vagy annál is több idő elteltével Merritt újból megszólalt:
– Gyűlölöm, amikor Trent ezt csinálja.
– Mit?
– Hallgat, mint maga is. Arra várva, hogy majd én megszólalok. És mondok va-
lami ostobaságot, amire lecsaphat.
– Azt hiszed, azért hallgatok, mert arra számítok, mondasz valami ostobaságot?
Tenyerével a térdére csapott, és rám kiáltott:
– Ne! Ezt ne! A pokolba is, elég! Túlságosan fontos dologról van szó ahhoz, hogy
ezt az ostoba játékot játssza velem. Jézusom, én azt hittem, maga már tudja. Hát
nem látja, mi folyik itt?
És sírva fakadt.

STEPHEN WHITE 192 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak.
– Sajnálom – mondtam. És valóban sajnálhattam is.
– Nem akartam, hogy meghaljon.
– Tudom, hogy nem akartad.
– Minden, amit tettem, azért történt, mert nem akartam, hogy meghaljon. Ezt el
kell hinnie nekem.
– Elhiszem. Ezt elhiszem.
Mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:
– Pisilnem kell.
Kis híján elmosolyodtam. Egy felnőtt hasonló helyzetben biztosan megpróbálná
visszatartani az ingert.
– És ha elintézted, folytatjuk? – kérdeztem.
– Igen.
– Gyere, keressünk egy nővért!

S okáig tartott a pisilés. Merritt a már ismerős nadrágot és pólót viselte, vastag
zokni volt a lábán. Ezen a pólón a HICK felirat díszelgett. A trikói olyanok voltak ne-
kem, mintha csak hieroglifák lennének rájuk írva. Megmosta az arcát, megfésülkö-
dött. Frissen mosott fogai előtt elhúzta a nyelvét, mintha ellenőrizni akarná, minden
rendben van-e.
– Most már jobban érzem magam – közölte.
– Remek – feleltem.
– Megígértem, hogy senkinek sem mesélem el ezt a történetet.
– Biztosan nem lehet könnyű neked.
– Madison azonban meghalt, úgyhogy akkor… Feszültségről árulkodott az arca,
és láttam, hogy a könnyeivel küszködik.
– Neki tettél ígéretet?
Bólintott.
– Ugye akkor… biztosan nem mondja el senkinek?
– Nem.
– Amit tettem, az Madison ötlete volt. De ne okolja őt mindenért. Nem az ő hibája,
hanem az enyém. Engem hibáztasson azért, ami történt. De az ötlet az övé volt.
Egy időre elhallgatott, és én azon gondolkodtam, vajon miért volt olyan fontos ne-
ki az, hogy elhiggyem, Madison fejéből pattant ki az ötlet. Úgy láttam, mintha Merritt
ellágyult volna, amikor leültem vele ismét, ösztönösen arra gondoltam, azt szeretné
eldönteni magában, vajon hagyom-e majd, hogy úgy mondja végig a történetet,
ahogyan ő szeretné. És kényszerítettem magamat arra, hogy legalább ötvenszer fe-
gyelmezettebb arccal hallgassam végig, mint jólesett volna.
– Trent tudta, hol lakott dr. Robilio – kezdte. – Hallottam, amikor a mamám és ő
dr. Robilióról beszélgettek. Azt mondták, mindössze két ember létezik ezen a földön,
aki megadhatná Chaney-nek az esélyt a túlélésre. Az egyik a biztosítónál, valami-
lyen bizottság elnöke, aki eldönti, ki milyen kezelést kaphat. És ő már nemet mon-
dott a kérésünkre. A másik dr. Robilio volt ő is engedélyezhette volna, hogy Chaney
megkapja a szükséges kezelést. Ha ő igent mond, akkor Chaney Washingtonba ke-
rülhet, megkapja a gyógyszereket és elvégzik az átültetést. Követtem apámat egy

STEPHEN WHITE 193 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

pár alkalommal. Dr. Robilio házához is. Madison segített nekem ebben, ő idősebb
nálam, és tud autót vezetni. Elkérte a mamája kocsiját. Beültünk az autóba, és egy
utcával odébb megvártuk, amíg apám dr. Robilióra várt. Egy napon Trentnek végre
sikerült beszélnie vele. Nem láttam őket egész idő alatt, de azt gondoltam, bemehet-
tek közben a házba. Annyira izgatott lettem emiatt. El sem tudtam képzelni, hogy va-
laki nemet mondhat nekünk. Úgy éreztem, Trent biztosan meg tudja értetni vele,
hogy Chaney és a pénz között kell választania. Biztosra vettem, hogy győzni fo-
gunk… Akkor este vacsora közben azonban azt láttam, hogy Trent teljesen kiborult.
Sohasem láttam még ilyen feldúltnak. Amilyen gyorsan csak lehetett, befejeztem az
evést, és kimentem. Leültem a lépcsőre, és onnan hallgattam, amikor elmesélte a
mamámnak, hogy ott járt dr. Robiliónál és ő nemet mondott a kérésére… – ekkor le-
hunyta a szemét. – És aztán hozzátette, most akár arra is képesnek érzi magát,
hogy megölje azt az embert…
Úgy éreztem, azt várja tőlem, hogy most döbbenjek meg a hallottakon. De én már
hallottam ezt a történetet John Trent szájából. Láttam, hogy Merritt nem érti, miért
vagyok olyan közömbös.
– Befejeztem a leckéimet, aztán átmentem Madisonékhoz. Buszra szálltam. Szól-
tam előtte a mamámnak, hogy elmegyek. Elmeséltem Madisonnak, mi történt aznap
apám és dr. Robilio között. Valami olyasmit mondhattam róla, hogy ez az ember
csak a pénzzel törődik, és cseppet sem érdekli, hogy mi lesz a testvéremmel. És
Madison arcán furcsa mosoly jelent meg akkor. És azt mondta, talán mégis van va-
lami, ami érdekli ezt a fickót a pénzen kívül. És hogy cserébe talán hajlandó lesz
igent mondani a kishúgom kezelésére.
Éreztem, hogy egyre hevesebben zakatol a szívem.
– És tudja, mit tett ezek után? – kérdezte. – Néha olyan szórakoztató tudott lenni,
néha meg egészen meghökkentő. Tudja, mit csinált ekkor?
– Nem – feleltem. – Mit?
Merritt olyan ideges lett erre, amilyennek sohasem láttam még őt. Egy darabig a
haját babrálta, elkapta rólam a tekintetét, aztán keresztbe fonta maga előtt a karját,
és megint csak leengedte. Végül kibökte.
– Felhúzta a pólóját, az álla alá szorította, két marokra fogta a cicijét, és megtán-
coltatta…
Merritt ekkor kuncogva felvonta a szemöldökét, aztán folytatta:
– Szép cicije volt. Szóval fogta a mellét, két kézzel, és azt mondta, hát ezekre
gondolok…
Ebben a pillanatban három határozott kopogtatást hallottunk az ajtó felől.
– Egy pillanat! – szóltam ki, és ki is nyitottam az ajtót, hogy mielőbb lássam, ki az,
aki ilyen alkalmatlan pillanatban zavar bennünket.
Georgia volt az, a főnővér. Megállt az ajtóban, és a szeme végtelen szomorúsá-
got tükrözött.
– Sajnálom, hogy alkalmatlankodnom kell, de… Chaney-ről van szó. Összeom-
lott.
Merritt abban a pillanatban ott termett mögöttem. Mindkét kezével megmarkolta a
vállamat. Azt hittem, kilök az ajtón, vagy a padlóra taszít.
Azt mondta kristálytisztán:
– Vigyenek oda hozzá! Most rögtön.
– Igen – bólintottam.
– Menjünk már!

STEPHEN WHITE 194 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Georgiának leesett az álla a csodálkozástól, ő most hallotta először megszólalni
Merrittet.
– Georgia, mire lenne szükségünk ehhez? – kérdeztem. – Ahhoz, hogy elhagy-
hassa az osztályt és meglátogathassa a húgát? Na és milyen kíséret kell hozzá?
– ööö… kettes biztonsági fokozatra, mint mindig az öngyilkosok esetében.
– Merritt, ugye megígéred nekem, hogy nem teszel kárt magadban?
– Megígérem.
– Ez most nagyon komoly dolog.
– Megígérem.
– És azt is megígéred, hogy nem próbálsz szökni?
– Megígérem. De ott kell lennem a testvérem mellett. Szüksége van most rám.
– Georgia, kérem, tekintse úgy, hogy minden rendben. Én vállalom érte a felelős-
séget. Töltse ki a papírokat, majd utána aláírom, amit kell.

C haney jelenlegi krízise egészen más volt, mint az előző. Én mégis lényegében
ugyanazt láttam – tehetetlenül figyeltem, mi történik körülötte az intenzív osztályon.
Brenda Strait magányosan üldögélt egy széken egy üres ágy mellett, kettővel
odébb attól, amelyikben a kislánya feküdt. Útban ide, a lépcsőn lefelé haladva Merritt
felkészített arra, hogy Brenda is ott lesz.
– Tegnap este a mamám volt itt, nem a nevelőapám – közölte. – Trent most
Boulderben van. A mamám nem fogja olyan jól viselni, mint Trent viselné. Ezt önnek
is tudnia kell, rendben?
A „rendben”, amely egy tizenöt éves kamaszlány szájából hangzott el, arra emlé-
keztetett, hogy nekem is lesz tennivalóm, amint megérkezünk az intenzív osztályra.
Merritt átölelte az édesanyját, azután súgott neki valamit, amit én nem hallhattam,
majd magabiztosan odament a testvére ágyához. Hamarosan átjutott a személyzet
gyűrűjén, és eltűnt a szemem elől. Nem láthattam innen Chaney-t a nagy tumultus
és a sok műszer miatt.
Odaálltam Brenda mellé, és azt mondtam:
– Rettenetesen sajnálom, Brenda. Milyen állapotban van most?
Egyik kezét falfehér szája elé kapta, úgy válaszolta:
– Nagyon rossz. Annyira beteg… az én kicsikém olyan súlyos beteg.
– Megint a tüdeje?
Csak bólintott erre.
– És valami más is?
Ismét csak bólintott.
Vártam, hogy elmond nekem további részleteket is. De nem így történt
– Felhívta már Johnt? – kérdeztem.
– Már elindult ide.
– Segíthetek valamiben?
– Mentse meg a kislányomat!
És a szájából most is előtörtek azok az ismerős és halk, pattogó-cuppogó han-
gok.

STEPHEN WHITE 195 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

A Chaney köré gyűlt embersokaság csak jó harminc perc elteltével kezdett ritkulni.
Ekkor a nővérek és az orvosok egy része távozott, helyettük újak jöttek erősítésnek,
másféle műszerekkel. De a létszám nemigen változott.
Tudtam, hogy Merritt ott van valahol, és biztató szavakat suttog a testvére fülébe,
hogy megadja neki azt az életbevágóan fontos lelki erőt, amelyet a modern orvostu-
domány nem biztosíthat számára intravénásán.
John Trent futólépésben érkezett az intenzív osztályra. Épp hogy csak köszönt a
feleségének és nekem, máris megkérdezte:
– Merritt már ott van mellette?
– Igen – válaszoltam.
– Remek… köszönöm, Alan – hálálkodott. És aztán odasietett az egyik orvoshoz,
hogy tőle érdeklődjön Chaney állapota iránt.
Brenda azt mondta ekkor:
– Most már minden Isten kezében van.
Figyeltük, ahogy lassacskán ritkult a szakemberek gyűrűje az ágy körül, akik mind
azért tevékenykedtek, hogy életben tartsák Chaney-t. Egyesével-kettesével távoz-
tak. A félelemtől úgy éreztem, a szívem ott lüktet a torkomban, és rettegtem attól a
pillanattól, amikor mindenki távozik a kislány mellől, aki eddig ott volt mellette.
Erre még nem került sor.
Csak akkor láthattam Merrittet, amikor a légzőkészüléket felügyelő két orvos is
távozott az ágy mellől. Az oldalán feküdt, mint egy nagy S betű, felső testével és
egyik karjával körülölelve védte a kishúgát. Chaney arcát nem láthattam, de hallot-
tam a lélegeztető-berendezés ritmikus hangját és pulzálását. Chaney Trent már nem
volt képes az önálló légzésre.
John visszajött a feleségéhez, és odaállt elé, megfogta mindkét kezét, letérdepelt
és azt mondta:
– Imádkozz, Bren! Imádkozz, kérlek! Nincs jól.
A tudatom szeretett volna valahol máshol lenni most. Bárhol, csak ne itt. És a fe-
jemben újra meg újra megfogalmazódott egy provokatív módon ide nem illő kérdés-
hez: Mi köze lehet mindehhez Madison Lane kebleinek?
Az órámra pillantottam, de enélkül is tudtam, hogy erre a válaszra várnom kell
még. Hetvenöt perc múlva ugyanis a boulderi rendelőmbe megérkezik egy betegem,
akinek az időpontját egyszer már át kellett tennem egy másik napra.

V annak dolgok, amelyek nehezen válnak érthetővé.

Útban vissza Boulderbe az utóbbi tizenkét óra eseményei kötötték le a figyelme-
met. Az anyósom negatív eredménnyel zárult szövettani vizsgálata, Adrienne sze-
xuális bonyodalmai, Merritt vallomása arról, hogy követte az apját, Chaney állapotá-
nak válságosra fordulása. És Madison erőszakos halála.
Na és Madison keblei.
És Merritt feltételezése. Azt gondolta, hogy John Trent bement Edward Robilio
házába.

STEPHEN WHITE 196 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Mégis mi a fenét jelentsen ez? Vajon látta őt bemenni a házba Merritt? Vagy csak
feltételezte róla, hogy bement, mert nem láthatta őt egész idő alatt? És ha így tör-
tént, akkor miért nem mondta el ezt nekem maga John Trent?

M ég hétpercnyi szabad időm maradt a páciensem érkezéséig, amikor a rende-

lőmbe értem. Úgy döntöttem, felhívom Sam Purdyt, hogy értesítsem Chaney állapo-
tának válságosra fordulásáról. A hangjából érezhettem, mennyire lesújtotta a hír. Azt
kérdezte:
– De ugye még életben volt, amikor eljöttél a kórházból?
– Igen. Ámde most már lélegeztetőgépen tartják. Nagyon rosszul nézett ki, Sam.
Senki sem tűnt optimistának körülötte.
– Mindjárt odatelefonálok, hogy megtudjam, mi történt azóta. Ide figyelj… köszö-
nöm, hogy elmentél tegnap este Lucyvel. És sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.
Arra gondoltam, talán segíthetsz nekik, ha a srácok nem hajlandóak maguktól elő-
jönni.
– Én is sajnálom. Rémesen érzem magam azóta, hogy tudom, Madison meghalt
Van valami hír a fiúról?
– Nincs, és az az érzésem, sokkal nehezebb lesz megtalálni egy kölyköt egy mo-
torral, mint egy tizenöt méter hosszú jachtot.
Elhallgatott, és visszafogottabb hangon folytatta. Ez idő szerint az őrsön volt, az
üvegfallal körülvett kis fülkéjében, és körülötte ugyanilyen munkaállomások sorakoz-
tak, ahol hozzá hasonlóan nyomozók dolgoztak.
– El akarok mondani neked valamit a lakókocsi belsejéről, amiről nem volna sza-
bad tudnod. Talán segítségedre lehet az unokahúgom terápiája során ez az infor-
máció. Érted?
– Hát persze.
– Mielőtt agyonlőtték a lányt…
– Madisont.
– Igen, Madisont. Nagy erejű ütések érték az arcát és a fejét. Egy videokazettával
verték meg.
– Egy videokazettával…?
– Úgy van. A zsaruk, akik kint jártak a helyszínen, azt mondták, erős ütések érték.
Tiszta erőből agyba-főbe verte valaki. És az a rohadt kazetta széttört vagy száz da-
rabra, a szalag összevissza gabalyodva hevert a földön, a lány vérével szennyezve.
Akárki volt is az, aki ilyen csúnyán elbánt vele, kis híján letépte a fülét.
– Jézusom. És… Brad lehetett a tettes?
– Valószínűleg. Az ujjlenyomatait egy csomó helyen megtalálták. Ez a srác már
rég nem használja a fejét. És ez őszintén aggaszt engem.
Merrittnek nyilván igaza volt. Madisonnak jó oka lehetett félni Bradtől.
– És mégis mit jelentsen ez az egész?
– Nem tudom. De jelentenie kell valamit. A támadás a lakókocsi közepén történt,
a konyhában. A videokazetta és a szalag pedig a sofőrülés fölötti kis hálókabinban
volt. A fiú nyugodtan használhatott volna egy csomó más tárgyat. Kéznél volt né-
hány kés és persze edények, serpenyők… Nem értem, miért éppen a kazettára
esett a választása.

STEPHEN WHITE 197 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És mi ez a kazetta? Tudjátok már, mi van a felvételen?
– Nem. A címkéjén kézírással ez szerepel: Micsoda nő!
– Gondolod, hogy ezeknek a kölyköknek valami köze lehetett a zsarolási kísérlet-
hez?
Sam mélyen hallgatott.
– Lucy mesélt nekem erről tegnap este.
– Én sem tudok erről többet, mint te. Nem világos még, hogy ők voltak-e azok.
Nem tudom.
– Én továbbra is nap mint nap találkozom Merritt-tel – mondtam. – Remélem, si-
kerül megtudnom tőle valamit, ami segíthet a nyomozásban, Sam. Igyekszem meg-
tenni mindent, amit csak lehet. És Sam…
– Igen?
– Lauren és én… van egy kis pénzünk. Szeretnénk részt venni ezzel az ado-
mánygyűjtésben. Hozzájárulni Chaney kezelésének költségeihez…
Olyan hangokat véltem hallani, mintha a fogát csikorgatná.
– Majdnem harmincegyezer dollár… tudom, hogy nem elég, de talán mégis…
– Köszönöm. Ez igazán nagylelkű gesztus tőletek. Majd meglátjuk, segít-e rajta.
Értesíteni foglak erről. Most még üljetek rajta egy kicsit.
– Szeretnénk segíteni, Sam.
– És én ezt nagyra értékelem. Ide hallgass, te nem tartod furcsának, hogy a fe-
nyegetések Brenda ellen nem sokkal azután maradtak abba, hogy Chaney megbe-
tegedett? Gondolod, hogy ez véletlen egybeesés lenne?
Az új téma felvetése elbátortalanított, és valószínűleg ez is lehetett Sam célja ve-
le.
– Nem tudom, Sam. Még nem is igen gondolkodtam ezen a kérdésen. De elkép-
zelhető, hogy talán csak megunhatta az illető. Vagy értesült arról, hogy Chaney mi-
lyen súlyosan megbetegedett, és úgy érezte, Isten meghallgatta az imáit, Biblikus re-
torzió. Tudod, szemet személt…
– Pontosan. Én is erre gondoltam. De tudod, tegnap, amikor együtt ebédeltem
Brendával, meg is kérdeztem ezt tőle, és azt mondta, a zaklatás napokkal azelőtt
abbamaradt, hogy kiállt a nyilvánosság elé a biztosítóval támadt konfliktussal. Vagyis
ez a barom, aki megfenyegette, azért hagyta abba a zaklatását, mert úgy látta,
Brenda elnyerte méltó büntetését azzal, hogy Chaney megbetegedett…
– De akkor honnan tudták?
– Igen. Honnan tudhatta az, aki zaklatta Brendát? Eltűnt a képből, még mielőtt
Chaney története bekerült a médiába.
– Ez most csak spekuláció a részedről, ugye, Sam?
– Hipotézis. Mégpedig civil fejjel.
– Ezek szerint te a saját szakálladra nyomozol ebben az ügyben?
– Mondjuk azt, hogy beszélgetek az emberekkel erről-arról. Tudod, nem hivatalo-
san.
– És vannak már gyanúsítottjai is ennek az ügynek?
– A rendőrök több szálon nyomoznak.
Elmosolyodtam, amikor letettem a telefont. Olyan volt ez az egész, mintha Sam
egy zacskóban kotorászna abban a reményben, hogy talán maradt még az alján
egy kis hasábburgonya.

STEPHEN WHITE 198 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 30. fejezet
A znapi első páciensem egy harmincnégy éves homoszexuális tűzoltó, Roland
volt, aki az utóbbi nyolc hónapban elveszítette partnerét, akivel hat éve éltek együtt,
valamint két legközelebbi barátját is, akik mindannyian AlDS-ben hunytak el. És
ezen a hétvégén értesült arról, hogy egy másik jó barátja is HlV-pozitív. Mindezek
után számomra felfoghatatlan volt, hogyan képes Roland továbbra is hinni abban,
hogy minden egyes nap egy újabb kezdet. Az ő hite azonban rendíthetetlen volt. És
minden beszélgetésünk során én is erőt merítettem a derűlátásából.
Aznap délelőtt először tizenegykor lett egy kis szabad időm. Felhívtam Cozier
Maitlin irodáját. Bűbájos titkárnője vette fel a telefont, és sikerült meggyőznöm őt ar-
ról, hogy a híreket, amelyekkel szolgálhatok most neki, bizonyára sokkal fontosabb-
nak fogja érezni annál, mint amivel jelenleg foglalatoskodik, bármi legyen is az.
– Alan? Valami baj van?
Nos, a barátnőd szakítani akar veled, hogy a volt feleségeddel járhasson helyet-
ted…
– Sok minden történt, Cozy, de most csak egy percem van, hogy beszéljünk.
Nem találkozhatnánk ma valamikor úgy fél kettő tájban? Esetleg az irodádban egy
kávéra?
– Gyere csak ide! Szombaton nem fogadok ügyfeleket. És a nyolcadik emeleten
vagyok. Na szia.
Ha valaki azt mondta Boulderben, hogy a belvárosban a nyolcadik emeleten van
az irodája, akkor felesleges lett volna hozzátennie a pontos címet. Itt mindössze
egyetlen épület állt, amelynek magassága elérte ezt, és az is olyan rútra sikeredett,
hogy miután felépült, a városvezetés külön rendeletet hozott arról, hogy senki se
utánozhassa ezt a téglából és üvegből álló épületszörnyeteget.
Az irodatömb két üvegezett homlokzata közül az egyik a hegyekre, a másik a ke-
leti síkságra nézett. Ám a város látványa ebből a magasságból nézve lélegzetelállí-
tóan szép volt.
– Szép az irodád, Cozy – mondtam elismerően.
Cozy jóformán fel se pillantott az íróasztaláról.
– Igen, mások mindig ezt mondják. De most én vagyok kettőnk közül az, akinek
vészesen kevés a szabad ideje. Ülj csak le!
Így háttal kerültem a kilátásnak, miközben összefoglaltam a fejleményeket
Madisonnal és Braddel kapcsolatban, a helikoptertúrámról a Vízválasztón túlra, és
Madison erőszakos haláláról.
A hírek, amelyekkel szolgáltam neki, arra kényszerítették, hogy dőljön hátra és
egyedül rám figyeljen. Közben idegességében kocogtatta egy ceruzával az íróasztal
lapját.
– És szerinted mit jelent ez az egész? – kérdezte végül.
– Azt reméltem, ezt majd én fogom megtudni tőled.
Megvonta a vállát, és felhúzta az egyik szemöldökét.
– Hamarosan vissza kell mennem, mert van még egy páciensem mára – mond-
tam ekkor. – Tudom, hogy kevés az időd, és ezen kívül is van még valami, amiről

STEPHEN WHITE 199 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

tudnod kell. Először is az a legfontosabb, hogy Merritt már hajlandó szóba állni ve-
lem.
– Micsoda? – a hangjában öröm és riadalom keveredett egyszerre.
Az utóbbit az okozhatta, hogy most döbbent csak rá, amíg Merritt hallgatott, addig
nem sok gondja lehetett rá.
– Eleinte ragaszkodott ahhoz, hogy teljes körű orvosi titoktartást ígérjek neki. Úgy
gondolta, ez mindenkire vonatkozzon, még téged is beleértve, Cozy. Végül nagy
nehezen sikerült rábeszélnem arra, hogy legalább a kórházi személyzettel és veled
tegyen kivételt.
Ledobta a ceruzát maga elé az asztalra.
– Nagyon kell vigyáznod arra, hogy mit írsz fel a kartonjára – figyelmeztetett.
– Tudom, Cozy. Semmit, ami tény és felhasználható ellene.
– Na és? Mondd már el, Alan, mit mesélt még? Nem erősségem a türelem ilyen-
kor. Vannak ügyvédek, akik végtelen türelemmel várják, míg az esküdtek ítéletet
hoznak. Én nem tartozom közéjük.
– Még semmi egyebet. Félbeszakították a beszélgetésünket, mielőtt valami fon-
tosat elmondhatott volna. A kishúga állapota épp akkor fordult ismét válságosra.
Merritt eddig csak azt árulta el nekem, hogy követte a nevelőapját, amikor az Dead
Ed házához ment, és hogy szerinte bement a házba, ő meg a barátnője kieszeltek
valamilyen tervet azért, hogy megmentsék a kishúgát. Ez minden.
– Egy tervet? És mégis mifélét?
– Ezt még én sem tudom.
– És most ez a barátnő… halott?
– Igen. Merritt azt mondja, hogy Brad… vagyis a lány fiúja erőszakos természetű.
És nekem úgy tűnt, Merritt meg sem lepődött igazán azon, ami történt vele.
– És ha Denverbe utazom, vajon Merritt hajlandó lesz majd beszélni velem?
– Nem tudom, Cozy. De most nem javaslom, hogy megpróbáld. Mármint szakmai
szempontból, a terápia érdekeit figyelembe véve. Nagyon kicsi még a bizalmi tő-
kénk, úgy értem, közte és közöttem. Azt hiszem, fontos lenne, hogy előbb megerő-
södjön a bizalma irántam. Ha most erőltetni kezdjük, lehet, hogy megint hallgatásba
burkolózik.
– A pokolba is!
Cozier Maitlin száján ennél durvább káromkodás sohasem szaladt ki még.
Az órámra pillantottam. Nyolc percem maradt arra, hogy visszaérjek a négy utcá-
val odébb lévő rendelőmig.
– Ó, majdnem elfelejtettem! Merrittnek letört az egyik körme, miközben ott járt.
Nekem is feltűnt már az első napon, amikor meglátogattam őt a kórházban. És a
zsaruk megtalálták. A letört körömdarabkát.
– Biztos vagy benne? Kitől hallottad, hogy így van? És hol találták meg?
– Nem tudom, honnan került elő. Csak fogadd el a tényt, hogy megbízható hírfor-
rástól tudom… aki mindenképpen szeretné megőrizni a névtelenségét
– Ó…
Cozy ebből rögtön kitalálta, hogy Samtől értesültem e fejleményről. Ismét letette a
ceruzát, amellyel az imént még az asztal lapján dobolt. Most ő pillantott a karórájára.
– Most már nekem is el kell indulnom – állapította meg. – Adrienne-nel ebédelek.
Kibírhatatlan tud lenni, ha késem.

STEPHEN WHITE 200 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Halvány mosoly futott át az arcomon, és mélyen hallgattam. Végül csak jó étvá-
gyat kívántam neki.

A délutánom viszonylag eseménytelenül telt. Mielőtt visszamentem volna Denver-

be, elég sok időt tölthettem otthon ahhoz, hogy elszórakoztassam Emilyt, és elké-
szítsem számára a kissé korai vacsorát. Már egy ideje elhanyagoltam őt, mint egy
szülő a gyermekét, de ő ugyanolyan lelkesedéssel üdvözölt, mint a kissrácok szok-
ták várni a karácsonyt.

A helyzet nem sokat változott a gyermekkórházban. Chaney állapota stabilizáló-

dott. Továbbra is válságos volt, de legalább stabil. Merritt ott üldögélt a kishúga ágya
mellett. Amikor megérkeztem, a Zabhegyezőt olvasta – a könyv szamárfüles volt. In-
tett felém üdvözlésképpen, és el is mosolyodott. Brenda egy hintaszékben ült, együtt
virrasztott a lányával. John a folyosón tartózkodott, és ő is látta, amikor megérkez-
tem.
Intett, hogy menjek oda a nővérszoba ajtaja elé.
– Merritt továbbra sem hajlandó beszélni senkivel, csak Chaney-vel. És amikor
Chaney nyugtalankodni vagy mocorogni kezd, be nem áll a szája. A kishúga füléhez
hajolva megállás nélkül duruzsol, míg az ismét megnyugszik.
– És hogy van most Chaney?
– Az állapota változatlan. A transzplantációs team tagjai ma délután ismét meg-
vizsgálták. A kezelőorvosa beszélt Seattle-vel. Most már az is kérdéses, hogy alkal-
mas-e még a szervezete a kezelésre. Ha a tüdőműködése még tovább romlik, még
akkor sem veszik fel, ha a biztosító áldását adja rá.
– Annyira sajnálom, John.
A földre szegezte a tekintetét, egyik cipője orrával a másikat súrolgatta.
– Én egy öreg hippi vagyok, Alan – mondta. – A pénz nekem sohasem jelentett
valami sokat. De őszintén megmondom, ez az egyetlen alkalom az életben, amikor
irigylem a gazdagokat. És most én is szeretnék pénzes ember lenni. A kislányom
haldoklik odabent, azon az ágyon, és én semmit sem tehetek érte. Egy gazdag em-
bernek ez nem jelenthetne problémát. Át tudja érezni, amit én érzek?
Szerettem volna megérinteni legalább, de a testtartása kifejezte, hogy már telje-
sen magába gubózott. Szomorúság lengte körül egész lényét.
– Nem, John, el sem tudom képzelni, mit érezhet most.
– Merritt elképesztően nyugodt. Szent meggyőződése, hogy a kishúga meg fog
gyógyulni. Már amiatt aggódom, hogy mi lesz vele, hogyan fogja elviselni mindannak
a súlyát, ami most történik. Aminek még nincs is vége.
Ekkor pillantott fel a padlóról.
– Akkor szüksége lesz önre. Ugye tudja?
– Tudom, John. Mindent megteszek, ami csak tőlem telik.
És mindketten tudtuk, hogy ez édeskevés. Mintha egy kispárnát tennék egy
nagypárnára, hogy amikor a tizedik emeletről kiugrik valaki, erre zuhanjon.

STEPHEN WHITE 201 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

Ú gy tíz perce várakozhattam John és Brenda társaságában a tüdőspecialistákra,
hogy elvégezzék az aznapi kezelést. Amint felállt a kishúga ágya mellől, arra kértem
Merrittet, jöjjön velem az intenzív osztály konzultációs szobájába. Rövid habozás
után engedelmeskedett. És ezzel őszintén meglepett.
– Szia – üdvözöltem. – Nehéz nap ez a mai. Csodálatos, amit a kishúgodért te-
szel. Rengeteget jelent számára.
Megrázta a fejét. Nem szólalt meg. Azonnal attól kezdtem félni, hogy visszalép-
tünk a társasjáték egyes számú mezőjére. Hallgatás.
– A rendőrök még nem találták meg Bradet – folytattam. – Gondoltam, jó, ha
tudsz erről.
A helyiség egyik fala üvegből volt, és innen is látni lehetett az intenzívet. Merritt
felállt és odament, megigazította a függönyt, hogy közben is láthassa a kishúga
ágyát. Mintha elengedte volna a füle mellett a srácra vonatkozó megjegyzésemet, és
azt kérdezte:
– Hogy van Mrs. Monroe? Ő most… nem is tudom…
Megkönnyebbültem, hogy ismét megszólalt.
– Még nem beszéltem Ms. Monroe-val. De biztos vagyok benne, hogy iszonyú
nehéz lehet neki.
Merritt alig hallható hangon kérdezte:
– És… engem hibáztat érte? Azért, ami történt?
Tudtam, mennyire fontosak azok a szavak, amelyeket most mondok majd neki.
Igyekeztem ellágyítani a hangomat, és összpontosítani a figyelmemet. Előrehajoltam
a széken, a térdemre könyököltem, és azt mondtam:
– Nem tudom, Merritt. Talán így kellene éreznie?
Visszament a székkel, amely az enyémmel szemben volt, és leült. Tekintetét az
üvegfalra szegezte, miközben azt mondta:
– Valószínűleg.
Aztán megrázta a fejét, mint aki képtelen elhinni ezt az egészet.
– Pedig én megmondtam Madisonnak, hogy ne beszéljen erről Bradnek. Tudtam,
hogy valami őrültséget fog csinálni. Istenem…
A legszívesebben megkérdeztem volna tőle: mi az, amit titokban akartál tartani
Brad előtt? Mégsem tettem. Hátracsúsztam a székemen, és igyekeztem türelmes-
nek mutatkozni, hogy Merritt abban a tempóban mesélje el az eseményeket, amely
a legmegfelelőbb a számára.
Egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, aztán hirtelen előretolta az állkapcsát és a
felsőt kezdte harapdálni.
– Biztosan szeretné tudni, miért nem akartam beszélni ilyen hosszú ideig…
– Persze.
– Jó, akkor elmondom, miért… Aznap… az utolsó napon ismét elmentem dr.
Robilio házához. De most egyedül. Madison nem volt velem. Az iskolában terveltem
ki, hogy mi legyen. Buszra szálltam, azután gyalogoltam. Egészen a házáig. Azt
akartam, hogy… nem tudom. Nem is tudom…
Merritt kínlódott, kereste a megfelelő szavakat. A csend hosszúra nyúlt. Legalább
tíz másodperc telhetett el.

STEPHEN WHITE 202 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Hogy könyörögjek neki? Esedezzem? Hogy mentse meg a testvéremet. Amikor
odaértem, láttam, hogy a nevelőapám kocsija ott parkol a sarkon túl. Trent egy régi
Jettával jár, ezt nem lehet összetéveszteni más autóval. Régi, legalább annyi idős
lehet, mint én. Szóval… vártam, hogy majd kijön. Amikor ez megtörtént… a hátsó
udvaron keresztül távozott, nem az utca felőli bejárati ajtón át. Teljesen nyugodtnak
tűnt. Odament a kocsihoz, beült, beindította a motort és elhajtott.
Merritt ekkor felállt, majd a farmernadrágja zsebébe dugta mindkét kezét.
Oldalról láttam őt, és most, miközben odahajolt egészen közel az ablakhoz, még
magasabbnak és vékonyabbnak tűnt, mint eddig.
– Kis híján én is hazamentem. Arra gondoltam, Trentnek biztosan sikerült az, amit
én szerettem volna elérni.
Vártam egy kis ideig, aztán megkérdeztem:
– De te mégsem mentél haza ekkor?
– Nem… Becsöngettem a kapun. Senki se nyitott ajtót. Még egyszer megnyom-
tam a csengőt. Semmi. Ezért aztán megkerültem a házat, és ugyanazon az úton
mentem be, mint amin Trent kijött előttem. Át a hátsó udvaron.
Emlékeztettem magamat arra, hogy azt a történetet hallom most, amely miatt
Merritt a konok és kitartó hallgatást választotta. Éreztem, hogy megváltozik a légzé-
se, és azon tűnődtem, vajon hová fogunk kilyukadni.
– Hátul több ajtón is be lehet jutni a házba. És van egy nagy veranda. Meg úszó-
medence kerítéssel. Benéztem az üvegajtón a házba, de senkit sem láttam. Aztán
az ajtóknál próbálkoztam. És az egyiket nyitva is találtam. És akkor… bementem a
házba.
Olyasfajta furcsa érzésem támadt ekkor, mintha egy mozifilmet néznék, és á kísé-
rőzene crescendóra váltana, amiből az ember pontosan tudja, hogy valami borzal-
mas dolog fog történni az egyik szereplővel. Kis híján felkiáltottam, hogy figyelmez-
tessem Merittet, be ne tegye oda a lábát, inkább fusson, meneküljön, amilyen gyor-
san csak tud, és meg se álljon hazáig.
– Csak akkor jöttem rá, amikor már odabent voltam, hogy abban a moziszerű he-
lyiségben vagyok… olyan volt, mintha saját színháza lett volna annak az embernek.
El se akartam hinni. Ott van neki az a hatalmas ház, az az idétlen úszómedence és
a házimozi és… én nem akartam mást, mint azt, hogy a kishúgom életben marad-
jon…
Szerettem volna látni ekkor Merritt arcát, de egészen közel hajolt az üveghez, így
csak kissé torz tükörképét figyelhettem. Ez pedig semmit sem árult el nekem az ér-
zéseiről.
– Körülnéztem odabent. Először csak nézelődtem. De aztán egyre dühösebb let-
tem rá, a pénz miatt, amivel ő nyilván rendelkezik, csak éppenséggel nem hajlandó
arra, hogy Chaneyre költse…
Ekkor felém fordult, és a szemembe nézett. A keze továbbra is a zsebében volt.
– Továbbmentem azon a kis folyosón, és aztán odaértem az ajtó elé… Be volt
csukva. Benyitottam, és akkor pillantottam meg őt.
A bal kezét a szája elé kapta, és rá is tapasztotta. Tekintete a múltba révedt, ami-
kor mindez megtörtént vele. Ez az iszonyat, mert csakis az lehetett. Aminek az újbóli
átélése most mozdulatlanná dermesztette.
– Folytasd, Merritt! – biztattam.
Nyelt egyet

STEPHEN WHITE 203 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Én még sohasem láttam olyan sok vért… – mondta. – Minden csupa vér volt.
Minden.
Micsoda?
– Úgy nézett ki, mintha belefulladt volna a saját vérébe. És akkor megláttam a
fegyvert. Az asztal legszélén hevert. És azt sem tudtam, mit tegyek. A legszíveseb-
ben elfutottam volna. Talán ezt kellett volna tennem. Elmenekülni.
Igen, igen, fuss onnan! Menekülj!
– De én… megpróbáltam megmenteni az életét. Mert élnie kellett, életben kellett
maradnia, különben nem tud segíteni Chaney-n. Ő volt az egyetlen reményem. Nem
akartam, hogy meghaljon.
A homlokát ráncolva gondolkodott egy ideig.
– Azon a széken ült, összeroskadva, és én… lehúztam a padlóra. Uramisten,
éreztem, hogy nem vagyok elég erős hozzá… és ő a földre zuhant, a vér meg…
szanaszét folyt körülötte. Én… én elvégeztem a Vöröskeresztnél egy tanfolyamot…
elsősegélynyújtásból… és megpróbáltam újraéleszteni. Szájon át lélegeztetni… de a
szája is tele volt vérrel és valahányszor csak megpróbáltam levegőt fújni belé, olyan
borzalmas, hörgő hangot adott, és én ott térdeltem a vérében… iszonyú volt csak
hozzáérni is, és két lélegzetvétel között kiabáltam vele, azt üvöltöttem, ne hagyja
meghalni a kishúgomat.
Ekkor lecsúszott a padlóra, az üvegfal tövébe.
– Ostobaság, hogy ezzel próbálkoztam. Akkor már nem is volt benne élet.
– De nem te ölted meg.
Próbáltam úgy kiejteni ezeket a szavakat, hogy ne hangozzék kérdésnek a mon-
dat.
– Nem, nem én öltem meg őt. Trent volt az, aki megtette.
– Vagyis azóta a nevelőapádat próbáltad fedezni?
Szigorú tekintettel nézett rám.
– Nem – jelentette ki. – Még most is őt fedezem. És ne felejtse el, mit ígért.
– Nem felejtettem el.
– Akkor jó.
Kifelé mutatott az ablakon.
– Úgy látom, odaát már befejezték a kezelést. Vissza szeretnék menni, hogy
Chaney-vel lehessek, amíg ébren van.
Én pedig határozott hangon azt mondtam neki ekkor:
– Előbb még nekem is lenne néhány kérdésem hozzád. Arra vonatkozóan, hogy
mi is történt.
Hűvös mosollyal nézett rám.
– Ezek a kérdések még várhatnak. Már nincs miért sietni. Az a férfi halott, és töb-
bé már nem segíthet Chaney-nek.
Próbáltam érvelni ellene.
– Na és mi van Braddel? Ő most nagy bajban van. A coloradói rendőrök fele már
őt keresi.
– Hogy mi lesz Braddel? A pokolba vele! Őt nem érdekli Chaney sorsa. Soha
nem is érdekelte. Engedjen már vissza engem oda!
Sokáig gondolkodtam a helyzeten. Egyfajta presztízsharcot vívok egy tinédzser-
rel, akinek olyan fegyvertára van, amellyel szemben esélytelen vagyok. Ráadásul

STEPHEN WHITE 204 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

most két adu ászt is tartott a kezében. Az egyik persze az a lehetőség, hogy úgy
dönt, ismét hallgatásba burkolózik. A másik… hogy bebizonyította már, kész akár
meghalni is azért, amit a szívügyének tekint.
Úgy láttam, az lesz a leghelyesebb, ha Merrittet most rögtön visszaengedem a
kishúgához, én pedig megpróbálom kitalálni, hogyan fogom megmagyarázni a pszi-
chiátriai osztály személyzetének, hogy valójában mégis csak pszichoterápia az, amit
itt művelek, és ezzel kapcsolatban igenis vannak határozott elképzeléseim.

31. fejezet
K ifelé tartottam az intenzív osztályról a lift irányába, hogy aztán felmenjek az eme-
letre, és kitöltsem Merritt betegkartonját. Amikor kinyílt a lift ajtaja, Sam Purdy lépett
ki rajta. És vele volt a felesége, Sherry is.
Ez akár egy egészen hétköznapi, nem különösebben jelentőségteljes látogatás is
lehetett volna: egy nagybácsi és egy nagynéni meglátogatják kórházban ápolt uno-
kahúgukat. Sajnos itt egy súlyos állapotban lévő betegről lévén szó nem ez volt a
helyzet. És ezt mindannyian pontosan tudtuk. Sam, Sherry meg én is.
Köszöntem nekik, amit ők a kórházi környezethez alkalmazkodva, visszafojtott
hangon viszonoztak.
Sherry Purdy szemrevaló teremtés, aki az emberekkel való kapcsolataiban óva-
tos, de nem félénk. Valahányszor csak találkoztam vele ez idáig, mindig mosolygós-
nak láttam. És akárhány alkalommal beszéltem már vele telefonon, amikor Samet
kerestem az otthoni számán, mindig is hálát éreztem iránta a kedvességéért. Már az
is jólesett, ahogyan üdvözölt ilyenkor. Most más volt a helyzet. Sherry fáradtnak és
nyúzottnak tűnt, arca beesett, szeme alatt mély és sötét árok húzódott. Ruhája pedig
szinte csak lógott rajta.
– Hol van most Chaney, Alan? – kérdezte Sam.
– Az intenzív osztályon. Elindultok ezen a folyosón, és körülbelül félúton jobbra
nyílik az ajtó. Most mindenki ott van. Merritt meg a szülei is.
– Ő nem az apja – csattant fel Sherry.
Hát ez meg mit jelentsen?
– Bocsáss meg, Sherry, csak kicsúszott a számon. Merritt édesanyja és a neve-
lőapja is ott van tehát.
Úgy láttam, Sam igyekszik mielőbb eloltani a parazsakat, még mielőtt tűz ütne ki.
– Szívem, menj csak előre! Még most is úgy érzed, hogy egyedül szeretnél be-
menni hozzá?
– Igen – mondta Sherry, de érezhető volt, hogy egészen összeszorult a torka. És
nem is hangzott valami meggyőzőnek.
– Mindjárt jövök én is – ígérte Sam, és gyöngéden arcon csókolta.
Sherry megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, mielőtt megfordult és elindult a fo-
lyosón. Nem ismertem őt elég jól ahhoz, hogy tudjam, mi lehet a tulajdonképpeni
oka a félelmének – az unokahúga betegsége vagy a hosszú ideje tartó ellenséges-
kedés, amelyet a testvérével folytatott.

STEPHEN WHITE 205 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Sherry sokat fogyott mostanában, Sam – állapítottam meg.
– Nagyon megviseli ez az egész. Chaney, Merritt. Az, hogy Brenda itt van a vá-
rosban. Nehéz lehet neki.
Figyelte Sherryt, aki még most is a folyosón haladt.
– Ugye azt mondtad, hogy Lucy beszélt neked a zsarolási kísérletről? Úgy értem,
arról a bizonyos telefonhívásról.
– Igen, megemlítette.
– Nos, nem érkezett több ilyen hívás. Vagyis ha a srácok voltak, akkor… ezt az
egészet ugyancsak elbaltázták. Ez a Brad sem teljesen komplett. Az utolsó két ba-
rátnője szerint verte őket.
Ez nem ért meglepetésként.
– Lehet, hogy Brad a saját szakállára folytatta a zsarolást.
– Ha ennyire ostoba volt, akkor most már nem ússza meg. Mindenki őt keresi.
– Tudják már, mi volt a videokazettán? Arra gondolok, amelyikkel megverte
Madisont
– Még próbálják összerakosgatni. Eddig úgy tűnik, tényleg a Micsoda nő! című
filmet vették fel rá, de pocsék minőségben. Közvetlenül a tévéből, a reklámblokkok-
kal együtt. A lakókocsiban talált többi videokazetta mind a kereskedelmi forgalom-
ban lévő változat. Tudod, amit az üzletekben a polcokról vesz le az ember. De ennél
többet még én se tudok erről.
– Van még valami más?
– Semmi. Te most már mész is?
– Még nem. Van egy kis adminisztrációs tennivalóm odafent a pszichiátrián.
– Veled megyek. Hátha sikerül valami érdekeset kiolvasnom a kartonjáról a vállad
fölött kandikálva.
– Rendben van – bólintottam. – Megtudtál valami újat a fenyegetésekről?
Felfújta az arcát egyik oldalt, és felvonta a szemöldökét. Nem értettem, mit jelent-
het ez nála. Arra gondoltam, ha megtud valamit, és készen áll erre, úgyis közli majd
velem. Korábban úgyse fogja. Rajtunk kívül nem volt más a liftben felfelé.
– Biztosan nehéz dolga van most Sherrynek. Úgy értem, ez a látogatás, és egyál-
talán, bejönni ide.
– Biztosan így van. De végre meg kellett történnie. Látnia kellett a testvérét és a
gyerekeket. Sherry most már túl hosszú ideje volt kívülálló ebben a történetben.
Elhallgatott, elég hosszú időre ahhoz, hogy ráérősen megvakargassa az orrát.
– Ide hallgass, tudod, klassz dolog az, hogy ennyire együttérző vagy, meg min-
den, és hogy feltalálod meg kiismered magad ebben a kusza történetben. Én már
semmit sem értek Merritt-tel kapcsolatban…
A csengőhang fojtotta belé a szót – diszkréten jelezte, hogy a harmadikra értünk.
Senki se szállt be mellénk.
Miután becsukódott az ajtó, Sam ismét felém fordult.
– Tudod, kiderült, hogy Merritt nem csak Dead Ed házában járt. Bent volt a fickó
lakókocsijában is.
– Micsoda?
Az ajtó ismét kinyílt, most már a negyedik emeletnél jártunk. Kiszálltunk. Előbb
Sam, én utána. Azután behívtam egy szobába, ahol egy beteg sem feküdt, és meg-
kérdeztem:

STEPHEN WHITE 206 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Hogy mondtad? Volt a lakókocsijában? És mégis mi a fenét csinálhatott ott?
– Fogalmam sincs róla. Amikor a házkutatás során átfésültük a hálószobáját…
tudod, miután előkerültek a véres holmik… Találtunk egy fülbevalót a papírkosárban,
az íróasztala alatt. Csak egy volt meg, egy kis ezüstkereszt. Akkor nem is tulajdoní-
tottunk különösebb jelentőséget neki. Egészen mostanáig. Mert kiderült, hogy a pár-
ja Dead Ed lakókocsijában maradt.
– Micsoda?
Kritikus szemmel kezdett méricskélni engem.
– Hogy neked milyen remek kérdéseid vannak, Alan! Talán valami agykárosodás
ért azóta, hogy legutóbb találkoztunk? Most jól jönne nekem, ha egy kicsit több fi-
gyelmet szentelnél a mondanivalómnak.
Ekkor jöttem rá, hogy az általa elmondottakra adott reakciómmal egyértelműen
értésére adtam Samnek, hogy a Merritt-tel folytatott terápia során még nem került te-
rítékre a lány látogatása, melyet Dead Ed luxuskategóriájú lakókocsijában tett. Sam
nem fűzött kommentárt az unokahúga bizalmasságának mértékére, és pontosan
tudta, hogy mit szeretne megtudni tőlem.
– Na és ujjlenyomatok? – kérdeztem.
– Vannak, méghozzá szép számmal. Még nem azonosították mind, de az övéi is
ott lesznek közöttük. Tudod, hol találták meg a fülbevalóját?
– Nem én. Hol?
– Beesve a matrac és az ágy fejtámlája közé a hálószobában. Képzeld csak el,
abban az átkozott Winnebagóban egy klasszikus hálószoba is van! Hát nem hihetet-
len?
– A hálószobában?
Sam ekkor megvetően nézett rám. Leültem. A legszívesebben hevesen tiltakoz-
tam volna az ellen, amit tőle tudtam meg most. Annyira szerettem volna megosztani
vele mindazt, amit Merritt csak nemrég árult el nekem! Hogy azért ment Dead Ed
házába, hogy könyörögjön a testvére életéért. És hogy Dead Ed már halott volt,
amikor ő odaért. És hogy John Trent járt a házban közvetlenül előtte. És hogy John
Trent volt az, aki megölte dr. Edward Robiliót.
Ám ekkor összesíteni kezdtem magamban mindazokat a tényeket, amelyeket
Merritt mondott el nekem, és egyre kevésbé éreztem hihetőnek ezt a forgatóköny-
vet.
Sam is észrevette rajtam, hogy viaskodom magamban valamivel.
– Mi az? – kérdezte. – Mi az, amit elhallgatsz előlem, Alan? Miért nem árulod el?
Talán már beszélt veled?
– Tudod jól, hogy nem árulhatom el, Sam – feleltem. – Ha elkezd beszélni, és én
ezt elmondom valakinek, akkor pillanatokon belül lecsuknák. És ezt te is tudod.
Erre akkorát öklözött a falba, hogy azon is csodálkoztam, nem törte szét a téglá-
kat benne.
– A francba is, utálom ezt az egészet! Hiszen mégiscsak az unokahúgomról van
szó.
– Tudom. És nem vagy egyedül ezzel az érzéssel, Sam. Ebben a pillanatban én
is gyűlölöm ezt a helyzetet, hidd el. Most odalent van a húga mellett. Menj le hozzá,
és győződj meg róla te magad, hogy hajlandó-e beszélni már bárkivel is.
– Micsoda baromság! Megyek, és megkeresem Sherryt.
– Sok szerencsét!

STEPHEN WHITE 207 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Menj a fenébe! Nem lenne szükségem sok szerencsére, ha hajlandó lennél el-
árulni azt, amit tudsz.
És azzal távozott a helyiségből.

Öt perccel később fel vágtatott a pszichiátriára. Engem a nővérpultnál talált, épp a

kartonnal foglalatoskodtam: igyekeztem minél semmitmondóbb jelentést írni a terá-
pia aznapi fejleményeiről.
– Sherry még Brendánál van. Merritt pedig folyamatosan beszél Chaney-hez.
Nem akartam zavarni őket. Te hamarosan végzel?
– Még pár perc, és igen.
Sam feltűnően nyugodt volt. Nekem gyanús lett ez a változás.
– Akkor jó – mondta. – Akarok mutatni neked valamit, ha nincs ellenedre.
– Nincs ellenemre.
Befejeztem az írást, azután a lifthez mentem vele. Meglepődtem, amikor meg-
nyomta a gombot: a földszintét nyomta meg, amely a kórház halljáé volt, nem pedig
a második emeleti intenzívé. De nem kérdeztem meg tőle, hová megyünk.
A szolgálati kocsija a tűzoltóknak fenntartott helyen parkolt, a főbejárat közelében.
Beültünk, és Sam anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elindult. Egy ideig dél felé ha-
ladtunk, aztán keletre, keresztezve a Colorado Boulevard-ot a Hatodik sugárútnál,
majd ismét délnek tartva a Birch Streeten mentünk tovább. Ezt a környéket
Hilltopnak nevezik, és egyike Denver legelőkelőbb negyedeinek.
Az útra merőlegesen parkolt le, egy hatalmas, hivalkodó külsejű, de ízléstelen ház
közelében, amelynek a kerítése egy óriási patkóra emlékeztetett. Sam ekkor leállí-
totta a motort, és kikapcsolta világítást is.
A hatalmas épületre mutatott, és azt mondta:
– Vajon miért gondolom, hogy sokkal jobban tetszene nekem az a ház, amely ré-
gen állt itt ugyanezen a helyen? Bármilyen volt is az… Lebontották, kivágták a fákat,
és felépítették helyére ezt a borzalmat.
– Nem tudom, de valószínűleg igazad van. Ez egyáltalán nem illeszkedik ebbe a
környezetbe.
Cseppet sem bíztam benne most, hogy ilyen változékony volt a hangulata, és eb-
ben a pillanatban – látszólag legalábbis – valószínűleg még akkor is egyetértettem
volna vele, ha azt állítja, hogy Darwin csupa baromságot hordott össze.
Sam hallgatásba burkolózott.
Engem azonban meglehetősen felcsigázott ekkorra.
– Tekintettel a ma esti találkozásukra, azt hiszem, alkalmas időpont lenne ez arra,
hogy mesélj nekem valamit Sherryről és Brendáról, Sam – kértem. – Talán van va-
lami, amiről tudnom kellene.
Krákogott egyet, csak azután szólalt meg.
– Most először álltak szóba megint egymással mennyi idő után is? Hány éves is
most Merritt?
– Tizenöt.
– Hát akkor tizenhat éve. Merritt azért fontos, mert… az ő apja, úgy értem, a vér
szerinti apja, aki egy olajmezőn dolgozik… Szóval ő Sherry vőlegénye volt koráb-
ban…
– Ó…

STEPHEN WHITE 208 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Sherry szerint Brenda elcsábította őt. Ellopta tőle. Mindegy, hogyan fogalma-
zunk. Brenda bizonyára másként mesélné el ugyanezt a történetet. Bármi történt is,
elég bonyolult lehetett a helyzet.
Próbáltam megemészteni a hallottakat.
– Ez minden?
– Igen. Mit is mondhatnék még neked? Sherry haragtartó. Próbáltam megértetni
vele, hogy a vigaszdíj se kutya.
– Simonra gondolsz, ugye?
– Vicces kedvedben vagy, Alan.
Amikor folytatta, a hangja vagy egy oktávval mélyebbnek tűnt.
– Ennek a háznak egy bizonyos Terence Gusman a tulajdonosa. Dr. Terence
Gusman. Ismerősen cseng a neve?
– Nem.
– Biztos vagy benne?
Gondolkodtam még rajta egy kis ideig.
– Igen, biztos, hogy sehonnan sem ismerős.
Sam gondolkodott egy keveset, csak azután folytatta:
– Ő az egyik gyanúsított a denveri rendőrség szerint a zaklatási ügyben. Tudod,
miután Brenda elkészítette a riportot az újrahasznosítás körüli anomáliákról.
– Aha.
Sam felsóhajtott.
– Ne légy olyan arrogáns, Alan, hiszen még semmit sem tudsz. Fogalmad sincs
róla, miért hoztalak éppen ide, ugye?
Ismertem már Samet, és tudtam, hogy legfeljebb öt percet kell még kibírnom, ad-
digra úgyis felvilágosít arról, amit szerinte tudnom kellene.
– Nem, Sam, még csak nem is sejtem.
– Akkor fogd be a szád és hallgass! Majd én elmagyarázom.
– Már megbocsáss!
Próbáltam minél kevésbé szarkasztikus hangot megütni vele ekkor, de nem tud-
hattam, meddig vagyok még képes elviselni ezt a stílust. Igaz, hogy már épp elég
megalázónak érezhette azt, hogy nyilván sokkal többet tudok a családjuk ügyeiről,
mint ő maga, de azért őt sem kellett félteni.
– Mint kiderült, ez a drága jó dr. Gusman nem más, mint az ikertestvére annak a
nőnek, aki szívrohamot kapott, amikor látta a férjét, aki felakasztotta magát a geren-
dára a garázsukban a riport miatt. Emlékszel még erre a történetre? Polgármester
volt a fickó… hol is? Talán Northglennben? Nem tudom, de nem is érdekes. Öngyil-
kos akart lenni azután, hogy Brenda riportja kapcsolatba hozta őt az újrahasznosítás
körüli botránnyal, a felesége pedig infarktust kapott, amikor megtalálta őt a kötélen
lógva. A fickó életben maradt, az asszony belehalt.
– Igen, emlékszem a történetre. Rémes. És feltételezem, hogy dr. Gusmannek
ezek után alapos oka van arra, hogy dühös legyen Brendára.
– Úgy is van. Tehát adott a motiváció. Tudod, nekem ez mindig fontos. Hogy tud-
jam, mi lehetett az indíték.
– Beszéltél is már ezzel a Gusmannel?
– Nem. És ez nem is lenne kóser megoldás tőlem. Hiszen nekem hivatalosan
nem is lehetne közöm ehhez az ügyhöz.

STEPHEN WHITE 209 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És a denveri rendőrség biztos abban, hogy ő volt az, aki megfenyegette Bren-
dát?
– Úgy nézett ki, még mielőtt kihallgatták. Aztán mégsem emeltek vádat ellene.
Vagyis most már nem olyan biztosak a dolgukban. A fickó óvatos volt. És aztán vég-
leg abbamaradtak a fenyegetések és az incidensek is. Most már nem olyan sürgős
nekik, hogy kiderüljön, ki állt a háttérben.
– És te mit gondolsz erről?
Sam a ház felé biccentett, és mintha maga dr. Gusman is ott állna a ház előtt, azt
mondta:
– Kedvelem a fickót.
– Van valami okod erre?
– Utánanéztem a dolgainak. Egy kis háttérnyomozás során sok minden kiderül
egy emberről. Megismerni a múltját például. Meg lehet tudni, hogy szereti-e a mun-
káját. Máskülönben tudod, miféle orvos ő?
– A francba is, Sam! Ugye nem azt akarod mondani, hogy ő is kezeli Chaney-t?
– Ne aggódj emiatt! Körzeti orvos, de jelenleg nem praktizál. Eljárást indított elle-
ne az állami egészségügyi felügyelet, mert a Denver Postban egy egész cikksorozat
foglalkozott azzal, hogy szexuálisan zaklatta három nőbetegét. Ráadásul három kol-
léganője is megerősítette ezeket a vádakat.
Most már én is emlékeztem az esetre.
– Igen, rémlik valami. De ez elég régen történt, nem?
– Még 1987 júniusában – felelte. – A fickó megpróbálta az egészet a médiára
kenni. Azt mondta, alaptalanok a vádaskodások, és hogy ezt az egészet csak a nők
találták ki. És hogy valamiért a bögyében volt a kolléganőinek. Tudod, hogy szokott
lenni az ilyesmi: szerintem akár te is megírhattad volna a forgatókönyvet, mégpedig
szóról szóra.
– Vagyis visszavonták az engedélyét? Felfüggesztették a praxisát?
– Kérlek szépen, Alan… Az állami egészségügyi felügyeletről te tényleg el tudsz
képzelni ilyesmit? Dehogy. Mindössze egy kis ejnye-bejnyét kapott tőlük. Aztán
mégis felfüggesztette a praktizálást, magától. Úgy döntött, más területen próbálko-
zik.
– Vagyis dr. Gusman általában véve bizalmatlan a médiával szemben, és jó oka
van arra, hogy ne rajongjon Brendáért.
– Hogy ne rajongjon?
– Talán inkább gyűlöli?
– Ez már jobban fedi a valóságot. Igen, akár azt is mondhatjuk, hogy gyűlöli a
médiát.
– És mivel foglalkozik mostanában?
Sam tétovázott. Megvárta, amíg ránézek. Átható volt a tekintete, és olyan arckife-
jezéssel hallgatott, mint a kutyám, amikor épp azon töri a fejét, hogyan is szoríthatna
sarokba egy mókust. Mindössze annyi volt a különbség, hogy Emily még sohasem
kapott el egyetlen mókust sem. Sam viszont csak ritkán hagyja futni őket.
– Dr. Terence Gusman adminisztratív területen dolgozik azóta… történetesen ő
az elnöke annak az orvosbizottságnak, amely véleményezi az ügyfelek kérvényeit a
MedExcelnél.
Kis híján elnevettem magam, annyira egybevágott minden.

STEPHEN WHITE 210 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Megvan tehát a hasábburgonya, amely miatt a zacskó alján kotorásztál? Meg-
találtad, ugye? Erre gondoltál?
Bólintott.
– Ez az egyik. De egész idő alatt gyanítottam, hogy ebben a zacskóban még leg-
alább két hasábburgonyának kell megbújnia.
– Folytasd csak!
– Ha esetleg problémáid lennének a számtan terén, Alan, elárulom neked, hogy
nekem két unokahúgom is bajban van. Az, hogy megtaláltam dr. Gusmant, talán se-
gíthet megoldani a Chaney körül kialakult helyzetet. De Merrittnek ez semmit sem je-
lent. Úgyhogy továbbra is keresgélek, ameddig lehet, mert a másik hasábburgonya
még nem kerül elő.
– És mi a szándékod Gusmannel?
– Tudod, még csak pár órája annak, hogy sikerült összeraknom ezt a mozaikké-
pet. És azóta egyfolytában azon töröm a fejem, hogyan tovább ezek után. Mert most
az idő a legfontosabb tényező, ugyebár? És úgy érzem, talán jobbra fordulhat még
minden Chaney körül, ha megadjuk az esélyt a MedExcelnek arra, hogy jóvátegye a
hibáját. De tudod a rendőrséget ki kell zárnom ebből a körből. Mint ahogy én sem
lehetek körön belül, úgyhogy arra gondoltam, egy orvosra lenne szükség, aki közve-
títene a MedExcel és az érintettek között. Talán ha ráébresztené őket valaki arra,
hogy PR-szempontból milyen sokat árt nekik ez a történet, és hogy az állna a legin-
kább érdekükben, hogy tegyenek végre egy emberséges gesztust. Talán most már
te is érted, mire gondolok.
– Sam, én nagyon szívesen segítenék, de nem tehetem. Addig semmiképp sem,
amíg én kezelem Chaney testvérét.
Mulatságosnak találta a mentegetőzésemet.
– Nem is rád gondoltam, hanem egy igazi orvosra. Abban reménykedem, hogy
Chaney kezelőorvosai közül valaki talán segíthet. Úgy terveztem, ma este megpró-
bálok beszélni velük erről a kórházban, amikor már viszonylag nyugalom van az
osztályon.
Én nem tartottam jó ötletnek, hogy egy válságos állapotban lévő beteg kezelőor-
vosai ilyesmibe ártsák magukat. Javasoltam hát neki ehelyett egy másik megoldást.
– Mit szólnál Adrienne-hez? Tudod, az urológus barátunk? Ő is kezelte már
Merrittet. Ismeri a családot és az egész helyzetet is. Lefogadom, hogy tetszene neki
az ötlet. És Adrienne afféle machiavellista orvos.
– Mostanában Maitlinnel jár, nem?
Nem igazán értettem, mi köze lehet a két dolognak egymáshoz, és azt sem tud-
tam eldönteni, hogyan válaszoljak erre a kérdésre.
– Valami olyasmi – dünnyögtem végül.
Sam most már mosolygott.
– Tudod, ez nem is olyan rossz ötlet. Adrienne kitartó, akár egy buldog. És vág az
esze. Szívesen meghívatnám magamat erre az érdekegyeztető beszélgetésre. Ta-
lán el is intézi nekem? Mit gondolsz?
Néztem egy ideig dr. Gusman házának bejárati ajtaját, és azon gondolkodtam,
vajon kinek az ötlete lehetett, hogy sárgadinnye színűre fessék.
– Sam, lehetséges szerinted, hogy dr. Robiliónak nem is volt köze ehhez az
egészhez?
– Úgy érted talán, hogy ő csak egy ártatlan néző volt csupán?

STEPHEN WHITE 211 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Talán.
– Olyan egészségbiztosítási kötvényeket forgalmaz a cége, mintha egy autógyár
használhatatlan légzsákkal készítené a kocsikat. Remekül működik, kivéve a való-
ban veszélyes helyzeteket. Én sok mindennek nevezném őt, csak éppenséggel ár-
tatlannak nem.
– Én arra értettem, hogy nem ő dönt, amikor elbírálják az ügyfelek kérvényeit. Így
Chaney esetében se ő mondta ki a végleges nemet. Szerinted nem inkább Gusman
volt az, aki felelősségre vonható mindezért?
– Úgy tűnik, hogy igen. De Robilio felülbírálhatta volna az orvosi bizottság dönté-
sét. Végtére ő is orvos. Úgy irányította ezt a céget, mint egy ajatollah. Ha akarta vol-
na, módosíthatta volna a cég álláspontját Chaney ügyében.
– Ettől sok mindent másképpen látok. És el kell gondolkodnom sok mindenen,
aminek eddig nem tulajdonítottam jelentőséget.
– Igazán? Például?
– Aznap… a hokimérkőzés előtt, a házában… – feleltem. – Emlékszel még,
mennyire zavarosnak tűnt mindannyiunknak ez az egész? Scott Truscot is ezt
mondta, és Mitchell Crestnek is ez volt a véleménye. Te sem nagyon tudtad össze-
rakni, mi történhetett. És aztán a búcsúlevél a számítógépben? Ezen sem gondol-
kodtunk eleget azóta, hogy előkerültek a véres ruhák Merritt szobájából.
– Mintha úgy hallanám, valaki más is kotorászik ebben a zacskóban a maradék
hasábburgonya után…
– Mondd csak, nem tudnál valamilyen úton-módon szerezni nekem egy példányt
Dead Ed búcsúleveléből? Vagy egy másolatot a postai küldeményeiről?
Egészen mély hangon nevetett.
– Na látom, most már végre elkezdted használni a fejedet. Tudod, már épp azon
tűnődtem, vajon mikor fogsz először igazán értelmes dolgot cselekedni ebben az
ügyben. Talán végre elérkezett ez a pillanat is. Én legalábbis ebben reménykedem.
– Nos, akkor mikor láthatnám a búcsúlevelet? Ja, és mi lett a boncolás eredmé-
nye?
– A halottkém jelentésére még várnunk kell néhány hetet. De van egy példányom
a feljegyzésekről, amelyeket Malloy készített a vele folytatott megbeszélésükről. Azt
hiszem, ott van valahol a hátsó ülésen. Míg én megkeresem ezt neked, talán te is
megpróbálhatnád előkeríteni az összeesküvésre is kapható urológus barátodat.
Egész nyugodtan használd a telefonomat.

32. fejezet
S am ugyanott parkolt le a kocsijával, ahonnan elindultunk: a tűzoltóságnak fenn-
tartott helyre a kórház főbejárata mellett. És még ekkor is telefonált – Adrienne-nel
beszélgetett.
Még nem fejeztem be az olvasását azoknak a feljegyzéseknek, amelyeket a ke-
zembe nyomott. Közben fél füllel hallgattam a beszélgetésüket. Úgy vettem ki a sza-
vaikból, mintha már azt próbálgatnák, mit is fog mondani Adrienne a MedExcel

STEPHEN WHITE 212 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

nagyhatalmú vezetőinek. Vagyis hogyan fogja kizsarolni belőlük, hogy Chaney mie-
lőbb eljuthasson Seattle-be. Már, mondjuk, holnap reggel. Sam megosztotta
Adrienne-nel magánnyomozása néhány eddigi eredményét – olyan információkat,
amelyeknek hasznát veheti az érvelés során.
Én úgy véltem, erre nem lesz szükség. Néhány perccel ezelőtt, amikor elértem őt
Sam telefonján, és elmondtam, mi a helyzet, lelkesen vállalkozott a feladatra. Közöl-
te velem, hogy az ő stratégiai elképzelése egy megsemmisítő rajtaütés a
MedExcelen, nem pedig egy hosszú ideig elhúzódó csatározás. Úgy képzelte el ezt
az akciót, mint valami műtétet: mintha egy különösen agresszív természetű húgyhó-
lyagrákkal kellene végérvényesen leszámolnia.
A feljegyzéseket, amelyeket bogarászgattam eközben, Scott Malloy, a nyomozást
vezető rendőrtiszt készítette a boulderi halottkémmel folytatott félhivatalos beszélge-
téséről. Tapasztalatból tudtam, hogy ez még nem tekinthető végleges szakértői vé-
leménynek.
Edward Robiliónak diagnosztizálásán szívkoszorúér-megbetegedése volt, vala-
mint prosztata-megnagyobbodása, azután kisebbfajta daganata a vastagbélben és
egy benőtt köröm a bal lábán. Ez utóbbi annyira gyulladt állapotban lehetett, hogy
akár egy rövid sétát is meg kellett gondolnia a fájdalom miatt.
Ami pedig a halálát okozta: két golyó ütötte seb. Az egyik mellkasi, amely épp
hogy csak elkerülte a szívét és a főbb artériákat, viszont átfúrta a tüdejét és szétron-
csolt néhány csontot a gerincében is. Ez a sebesülés a halottkém szerint lassú ha-
lálhoz vezetett volna, mivel tartós és gyakorlatilag magától nem csillapodó vérzést
okozott. Amennyiben nem érkezik időben szakszerű segítség, a sebesült egyedül
ebbe is belehalhatott volna.
A második golyó halálos fejlövésből származott. Ed arcán az orrától kissé balra
hatolt be a lövedék a koponyába, és a bal füle mögött távozott a testéből, egy barack
nagyságú területen roncsolva szét a csontokat. Ez a lövés fontos ereket és az agy
szürkeállományát is megrongálta, aminek következtében néhány percen belül beállt
a halál.
Nem volt ebben semmi igazán meglepő számomra.
A halotti bizonyítvány egy fénymásolatát is megtaláltam, Malloy feljegyzéseihez
hozzátűzve. Azt kerestem benne, mit írt a halottkém a halál neméről. Ez nem a halál
miértjéről szól, az a halál okát jelenti. A halálnemnek a motivációhoz vagy szándék-
hoz van köze. Lehet például öngyilkosság, emberölés, baleset, betegség. És a bon-
colást végző szakember ez esetben azt adta tudtára emiatt nyilvánvalóan csalódott
kollégáinak a rendőrségen és az ügyészségen, hogy a halálnem ez esetben végér-
vényesen és teljes bizonyossággal még nem állapítható meg. Az ő szavaival élve:
„megállapítása további nyomozást igényel”.
A halottkém kizárhatta a baleset lehetőségét. Mint ahogy a betegségét is. Akár
még az isteni beavatkozást is. De sem az öngyilkosságot, sem pedig az emberölést.
Ez a két lehetőség továbbra is nyitott maradt.
Malloy feljegyzései jóformán minden részletre kiterjedtek. A lövések egészen kö-
zelről érték a testet, mindössze néhány centiméternyi távolságból, ami utalhat ön-
gyilkosságra, de olyan szokatlan szögből, ami sem az emberölésre, sem az öngyil-
kosságra nem jellemző.
A ballisztikai vizsgálat szerint fémmaradványok találhatók az áldozat arcán, felső
testén, hajában és vállán. Ám az áldozat jobb kezét – márpedig Dead Ed jobbkezes
volt – annyira eláztatta saját vére, hogy hiába kerestek rajta fémmaradványokat. Dr.
Robilio ezeket a sebeket saját kezével is okozhatta, és semmi sem utalt arra, hogy

STEPHEN WHITE 213 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

nem ő fogta a fegyvert Ugyanakkor a patológus szemszögéből nézve semmi sem
bizonyította, hogy valaha is a kezében tartotta a fegyvert.
A halottkém két másik szempontot is kiemelt amelyeket Malloy „szubjektív kom-
mentár”-nak minősített feljegyzéseiben. Az első az volt, hogy az elhunyt annyira le-
gyengült az első lövés okozta seb miatt, hogy fizikailag képtelen lett volna kilőni a
második golyót, és ez a gyilkosság, nem pedig az öngyilkosság mellett szólt. Má-
sodszor pedig a halottkém asszisztensének, pszichológiai megállapításai szerint az
áldozat rokonaival és üzletfeleivel folytatott beszélgetések során semmi sem derült
ki, ami akut depresszióra vagy más, az öngyilkosságot megelőző, tipikus viselkedés-
re utalt volna. Az egyedüli kivétel a számítógépbe írt búcsúlevél volt.
A második dokumentum, amelyet Samtől kaptam, még tovább bonyolította mind-
azt, amit addig megtudtam. Ez a búcsúlevél kinyomtatott változata volt, amelyet Ed
Robilio miniatűr számítógépében találtunk. Senki sem szerepelt benne megszólított-
ként, és a hangneme feltűnően hivatalosnak tűnt. Ránézésre engem inkább egy üz-
leti feljegyzésre emlékeztetett. Kérések és köszönetnyilvánítások fogalmazódtak
meg benne: Beth-nek köszönet azért, hogy a társa volt, és csodálatos gyermekeket
szült neki. Sajnálatát fejezte ki azért, amit Robilio tett és elmulasztott megtenni. És
tartalmazott végül néhány útbaigazítást arra vonatkozóan, hogy hol talál Beth bizo-
nyos dokumentumokat, amelyekre szüksége lehet.
És nem szerepelt a végén sem aláírás, sem pedig elköszönő formula.
Sam feltartotta a telefont, és azt kérdezte:
– Akarsz még beszélni Adrienne-nel? Én már végeztem vele.
– Hm… nem. Megkérnéd, hogy gondoskodjon helyettem Emilyről?
Sam lezárta a telefont.
– Már megígérte, hogy így lesz. És hamarosan felhívja a MedExcelt is.
– Remek. Sam, kitűnő munkát végeztél. Elmondod mindezt majd Brendának és
Johnnak is?
– Most ugratsz? Miért mondanám el nekik?
– Igazad van, nem kell tudniuk róla.
Észrevette, hogy valami másról is szó van.
– Mi aggaszt tulajdonképpen?
Felemeltem az ölemben tartott papírlapokat.
– Most akkor mi történt Dead Eddel? Öngyilkos lett vagy meggyilkolták?
– Fej vagy írás.
– Tényleg nem tudják?
– Az öngyilkosság-elmélettel a következő a probléma. Tudod, hogy az öngyilkos-
ságoknak hány százaléka során használ el az illető két golyót azért, hogy végezzen
magával? Egy a googoolpluxhoz.
– Mi az a googoolplux?
– Simon ezt a szót szokta használni a végtelen helyett. És aztán ott van még az
az aprócska probléma is, hogy hová a fenébe tűnt el utána a fegyver? Nem hinném,
hogy beült a lakóbuszba és áthajtott vele Merrittékhez.
– De a búcsúlevél hiteles, Sam. Ez nem hamisítvány. Ilyet nem írhatott egy ka-
masz.
– Nem, tényleg nem. Úgyhogy ha hamisítvány, akkor egészen ügyes munka.
Olyasvalaki írta, akinek van fogalma az ilyesmiről. Egy magadfajta, például egy pszi-
chológus írna ilyet szerintem.

STEPHEN WHITE 214 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Te most John Trentre gondolsz?
– Te képes lennél megírni egy ilyet, ugye?
Megvontam a vállamat. Megírhatnám, persze. Mint ahogy Sam is. Hát ennek
semmi értelmét nem láttam.
– Miért nem küzdött a gyilkossal Robilio? Miért nem állt ellent az illetőnek? Hiszen
olyan közel volt hozzá a fegyver.
Lapozgattam a feljegyzések között, a boncolási eredményeket bogarászva. A ha-
lottkém sehol sem említett ellenállásból, önvédelemből eredeztethető sérüléseket.
– Pusztán elméletileg kérded? Szerintem megbénította a félelem, amikor meglát-
ta a fegyvert alig néhány centiméterre a mellkasától. Mire eldördült a második lövés
is, akkorra már olyan állapotban lehetett, akár egy agyhalott. Talán fel sem fogta,
hogy a fegyver ott van az arca mellett.
– Kanyarodjunk vissza az indíték kérdéséhez, Sam. Miért jó az Trentnek, ha
Robilio meghalt? Ez nem segíthet Chaney-n. Sőt, éppenséggel még árthat is neki.
– Én most nem egy tiszta, ésszerűen gondolkodó ember tudatállapotáról beszél-
tem. A düh és a bosszúvágy kitűnő motiváció. És nekem ebben az esetben is töké-
letesen megfelelnek.
– Vagyis akkor szerinted ez történt? Azt gondolod, hogy Trentnek elborult az
agya, megölte Robiliót, és ő rendezett el minden egyebet is?
Hirtelen fordult felém, egészen rám ijesztett. Amikor megszólalt, szinte dermesz-
tően sziszegett.
– Te talán tudsz valamiről, ami miatt másképpen kellene elképzelnem a történte-
ket?
Alaposan átgondoltam a kérdését.
– Ugye nem fogod félreértelmezni a válaszomat, Sam?
– Majd iparkodom.
– Nem, semmit sem tudok, aminek alapján másképpen kellene vélekedned erről
az esetről. De – és ekkor kis hatásszünetet tartottam – számomra elgondolkodtató,
hogy valóban elég elszántnak tartod-e őt ahhoz, hogy a nevelt lányára terelje a gya-
nút?
– Ezek szerint azt kellene gondolnom, hogy valóban ennyire szívtelen ember len-
ne?
Emlékeztettem magamat arra, hogy nagyon körültekintőnek kell lennem.
– Eléggé hidegvérű ő ahhoz, hogy a nevelt lányát feláldozza a saját kislányáért?
Szerintem Trent az a fajta férfi, aki akár mindkét tüdőlebenyét odaadná, ha ezzel
megmentheti Chaney-t. De én nem hiszem, hogy Trent feláldozná Merrittet azért,
hogy megmentse a kislányt. Ez afféle zsigeri érzés.
– Na de akkor hogyan kerültek az ágya alá a véres ruhák? Na és a fegyver a für-
dőszobájába?
– Talán ő maga tette oda őket, Sam.
– Merritt? – kérdezte.
Megvontam a vállamat.
– Vagy talán… Brenda?
Sam talán tudott valamit Brendáról? Én biztosan nem, és ezért nem is válaszol-
tam a kérdésére. Egyre erősebben akart a nyelvemre tolulni Merritt vallomása arról,
hogy ott járt dr. Robilio házában, de semmiképp sem akartam megszegni a neki tett
ígéretemet és aláásni a törékeny, zsenge bizalmat.

STEPHEN WHITE 215 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Hol találták meg a körömdarabkát, Sam? – kérdeztem. – Arra gondolok, ami
Merritt körméből tört le.
Az arckifejezése láttán már nemigen reménykedtem abban, hogy válaszolni fog,
így hát engem is meglepett, amikor mégis megtette.
– Tartozol nekem egy szívességgel. A hálószobában. Az emeleten. Az ablak alatt
– mondta.
– Odafent? – kérdeztem.
– Odafent.
– És mégis mit csinált Merritt az emeleten?
– Érdekes kérdéseid vannak. Mintha legalábbis azt már tudnánk, hogy mi keres-
nivalója volt a ház többi helyiségében.

A z intenzív osztályon a két lány együtt aludt, egy ágyban. Trent pedig a szobájuk
előtt járkált fel s alá a folyosón. Azt mondta:
– Sherry és Brenda lementek a földszintre beszélgetni. Nagyon örülök annak,
hogy eljött.
– Mi a helyzet? – érdeklődtem.
– Minden változatlan. Most éppen stabil az állapota, ami valóságos ajándék.
– Úgy látom, nagyon kimerült lehetsz már, John. Miért nem pihensz egy kicsit?
Én úgyis itt maradok a lányok közelében, amíg az asszonyok vissza nem jönnek –
szólt közbe Sam.
– Kösz, Sam. Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha pihenek egyet. De itt maradok az
épületben, és be van kapcsolva a személyi hívóm. A nővér tudja a számomat.
Sam benézett az intenzíven dolgozó nővérekhez, én pedig követtem Trentet, aki
a lift felé vánszorgott.
– John, lenne rám egy perce? – kérdeztem.
– Hát persze.
– Emlékszik még valami másra is… nem is tudom… valamire még a dr. Robilio
házában tett látogatásával kapcsolatban? Valamire, ami segíthetne nekünk jobban
megérteni a dolgokat?
– Ami segítene? Hogyan?
Éles és ingerült volt a hangja. Egy kissé sikerült talán felébresztenem.
Úgy éreztem, nagyon gondosan kell megválogatnom a szavaimat, amikor vála-
szolok neki, mintha kártyavárat építenénk, és nekem kellene felraknom az utolsó la-
pot.
– Szeretném megérteni, mi az, amit Merritt látott, hallott, tudja, azt, hogy mi kész-
tette arra, hogy egyáltalán odamenjen aznap.
– Pontosan tudta, mennyire dühös voltam rá.
– Igen? És?
– Ez minden.
– Ez minden?
Úgy éreztem, mintha elbizonytalanodott volna, de nem lehettem egészen biztos
ebben.

STEPHEN WHITE 216 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ha valami más is eszembe jut még, majd szólok önnek – ígérte. – Hosszú nap
volt ez a mai, Alan. És pihennem kell egy kicsit.
Szerettem volna tovább erőltetni a dolgot, és megkérdezni tőle, hogy érintett-e
szakértőként Robilio sógornőjének gyermekelhelyezési ügyében, de ezt nem tehet-
tem meg.

F elkeltettem Merrittet, hogy visszavigyem az emeletre, és ott aludjon tovább. Né-

hány pillanat alatt sikerült felébresztenem őt, de sokkal tovább tartott megnyugtat-
nom, miután az egekig szökött ettől az adrenalinszintje. Arcon csókolta a nagybáty-
ját, Samet, azután tiltakozni próbált az ellen, hogy vissza kelljen mennie aludni a
pszichiátriára.
Amikor felértünk az osztályra, a többi gyerek már mind aludt. Csöndes és népte-
len volt minden, már-már szürreális. Néha meg is lepődöm azon, hogy a tizenéve-
seknek ugyanúgy szükségük van alvásra, mint a többi homo sapiensnek.
Egy nővér fogadta Merrittet az osztályon, és rögtön meg is etette. Amikor min-
dennel végeztek, azt mondtam Merrittnek:
– Beszélnünk kell még valamiről. Gyere velem!
Tiltakozott, a hangja kimerültségről árulkodott.
– Fáradt vagyok – közölte.
– Igazán nagy kár. Mindannyian fáradtak vagyunk – mondtam könyörtelenül, és
betereltem az ismerős szobába, ahol a terápia során szoktunk beszélgetni.
Leültem, és igyekeztem ügyelni arra, hogy semmiféle él vagy indulat ne legyen a
hangomban, amikor megszólalok.
– Nem vagy őszinte hozzám, Merritt – kezdtem.
Olyan mondatot akartam megfogalmazni, ami miatt kényelmetlenül érzi majd ma-
gát.
A szék ülőkéjének egészen a szélére ült, és a felső ajkát harapdálta, mielőtt azt
mondta:
– Én nem hazudtam magának.
A hangja inkább magyarázkodó szándékot fejezett ki, mintsem védekezést.
– Nos, mostantól fogva már nem elég az, ha nem hazudsz nekem.
Ásított egyet.
– Mit szólna a holnaphoz? – kérdezte.
– Nem lehet. Most kell. Akár egész éjjel hajlandó vagyok itt ülni, ha kell.
Erre felkapta a vizet.
– Akkor nyugodtan üldögélhet itt magában! Azzal felpattant, és már nyúlt is a ki-
lincs után.
– Nekem már nincs több mondanivalóm magának.
– Ha így állunk, akkor holnap már nem mehetsz vissza az intenzívre, Merritt.
– Nem, ezt biztosan nem teszi meg velem – sziszegte.
Igaza is volt. Nem tettem volna meg ezt vele, de ő ebben nem lehetett biztos. Mint
ahogy azt sem tudhatta, hogy van még egy adu a kezemben, amelyet odaszorítot-
tam a mellkasomhoz. Nem reagáltam arra, amit utoljára mondott.
Merritt megint megkérdezte:

STEPHEN WHITE 217 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Ugye nem tenné meg?
Közben az én rezzenéstelen arcomat fürkészte. Végül bólintott.
– Mégis megtenné, ugye? Képes lenne megakadályozni, hogy láthassam őt. Is-
tenem, el sem tudom hinni, hogy megbíztam magában.
– Ha van egy kis szerencséje, akkor a húgod holnap már nem is itt fekszik az in-
tenzíven, Merritt – mondtam.
– Hogy érti ezt? – kérdezte riadtan. – Mi történik vele?
Feltartottam mindkét kezem, a tenyeremet fordítva felé.
– Ez kétirányú utca, Merritt. Az nem megy, hogy folyton csak én beszéljek.
– Mégis mi ez az egész? Zsarolás?
– Nem, valójában nem az. Nevezzük inkább alkunak. Ez sokkal kellemesebb je-
lentésű szó.
– Le akarok menni… Beszélni akarok a szüleimmel. Majd ők elmondják, miről van
szó.
– Nem hinném. A kórházi osztályon érvényes szabályok nem teszik lehetővé a te-
lefonálgatást az éjszaka kellős közepén. Remélem, hogy a szüleid és a testvéred is
javában pihennek már. Beszélj velem, Merritt! Mondd el nekem, mi történt.
– Még mindig azt akarja, hogy adjam fel, ugye?
– Igen. Add fel!
– Nem! Mi értelme lenne? Kinek lenne ez jó? Miért kellene feladnom?
Magamban elmondtam egy néma fohászt, és azt mondtam:
– Mert én tudok a videokazettáról.

T íz perc telt el. Merritt összezavarodott, és begubózott a tanácstalanságba vagy a

kétségbeesésbe, vagy nem is tudom, mibe. Már kezdtem arra gondolni, hogy ismét
az önkéntes hallgatást választja. És azt mérlegeltem magamban, hogy talán túlsá-
gosan messzemenő következtetésekre jutottam, ezért nem talál érdemesnek arra,
hogy szóra méltasson.
A lábfejét nézte, amikor végre megszólalt:
– Látta is a felvételt?
– Mesélj nekem erről.
– Látta azt az átkozott felvételt?! Először ezt mondja meg nekem. Istenem…
Abban a pillanatban maximális önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy meg-
álljam és oda ne menjek hozzá. Mert a legszívesebben magamhoz öleltem volna és
ringattam volna, míg minden félelme és kétségbeesése nyomtalanul elmúlik.
De én csak ültem, és nem mozdultam. Néztem őt anélkül, hogy akár egyet is pis-
logtam volna. Még csak nyelni se nyeltem, és talán még levegőt sem vettem.
– És tudnak erről a szüleim? – kérdezte. – Legalább ezt mondja meg nekem.
– Én nem mondtam el nekik.
Nem bírta tovább cérnával.
– Ez az egész Madison ötlete volt. Azzal arcát a kezébe temette.
– Ne siess, Merritt! Használd ki nyugodtan az időt!
Keresztbe fonta a mellén a karját, és aztán leengedte. Vetett rám egy futó pillan-
tást, aztán megint elkapta rólam a tekintetét. Egy ideig úgy tűnt, mintha teljesen le-

STEPHEN WHITE 218 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

nyűgözné a saját haja szépsége. Aztán törölgetni kezdte a könnyeit, és nyelni pró-
bált, de ehhez túlságosan is száraz volt a torka.
Nem kínáltam fel neki a lehetőséget, hogy igyon valamit.
– Tudja, hogy nem én lőttem őt agyon, ugye?
Csak azt jelezd felé, hogy érted és hallod, amit mond, de ne foglalj állást!
– Emlékszem még arra, hol hagytuk abba.
– Kis híján végeztem magammal akkor. Ott a házában. A fegyverrel. Az ő fegyve-
rével. Felkaptam, és a fejemhez tartottam.
Kinyújtotta a jobb keze mutatóujját, és a hüvelykujjával azt a mozdulatot utánozta,
mint amikor valaki meghúzza a ravaszt. A körmei pedig a jobb füle fölött értek a fejé-
hez.
– Letettem, aztán megint felvettem. És közben… egész idő alatt a vérében térde-
peltem. Én is csupa vér voltam már, és éreztem az ízét a számban, miután megpró-
báltam újraéleszteni. És nem láttam más kiutat ebből a helyzetből, mint azt, ha meg-
halok.
Amikor még egyetemre jártam, és egy fiatal nő szenvedéstörténetét hallgattam,
aki túlélt egy hajszál híján „sikeres” öngyilkossági kísérletet, olyasfajta feltárulkozás-
ban lehetett részem, amely egyike volt azon ritka alkalmaknak a praxisom során,
amikor előre tudtam, mi lesz a történet vége. Megosztottam ezzel kapcsolatos érzé-
seimet a tanárommal, ő azonban azt mondta, tévedek.
„Ne áltasd magad, nem tudhatod, hogyan végződik egy történet. Mindössze arról
lehet fogalmad, hogy hogyan fejeződik be ennek a történetnek egy bizonyos fejeze-
te.”
És most emlékeztettem magamat erre a tanulságra.
– És akkor megszólalt a telefon, és én felsikoltottam. El kellett tűnnöm onnan. De
én továbbra is az öngyilkosságot éreztem az egyetlen megoldásnak. Így hát felkap-
tam a fegyvert, és futottam, ahogy csak tudtam.
Ekkor felnevetett.
– Kimentem, és akkor jöttem csak rá, hogy tiszta vér vagyok. És hogy a kezem-
ben tartok egy fegyvert. Az egész olyan bizarr volt, úgy értem, már csak gondolkodni
is róla. Így aztán megálltam a hátsó udvaron, és levetettem a melegítőfelsőmet, és
azzal töröltem le magamról a vér egy részét a lábamról és a kezemről, aztán bele-
bugyoláltam a fegyvert, és hazamentem. Pár ember biztosan látott közben.
Én legalábbis úgy éreztem, hogy furcsán néznek rám. De senki se szólt egy szót
sem.
Elszomorodva sóhajtottam fel. Azt szerettem volna mondani: Nem, Merritt, men-
jünk vissza még. Elfelejtettél beszámolni nekem arról, ami az emeleten történt A für-
dőszobában, ahol letört az egyik körmöd is. És azt is elfelejtetted elmesélni nekem,
hogy hogyan hagyhattad a fülbevalódat a Holiday Ramblerben.
De nem mondtam semmi ilyesmit. Ehelyett leltárt készítettem magamban ezekről
az elhallgatásokról, és emlékeztettem magam arra, hogy ezek legalább olyan fonto-
sak, mint azok a dolgok, amelyekről hajlandó beszélni nekem.
– És amikor hazaértem, senkit sem találtam a házban. Trent Chaney-nél volt. A
mamám a munkahelyén. Felhívtam Madisont, és elmondtam neki, hogy a férfi meg-
halt, és hogy ezzel mindennek vége…
Mi az, hogy mindennek vége?

STEPHEN WHITE 219 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És akkor, mivel nálam volt a fegyvere, meg akartam ölni magam. De egyre csak
a vérre gondoltam, és képtelen voltam megtenni. Fejbe lőni magamat. Így aztán át-
mentem a mamám asztalához, és magamhoz vettem a gyógyszereit. Az összeset,
amit csak találtam. És aztán lezuhanyoztam. Nem akartam, hogy rajtam legyen a
vére, amikor meghalok… Azután már csak a kórházra emlékszem. Amikor az a cső
volt a torkomban.
Ezt az utolsó mondatot már más hangnemben mondta. Mintha ezt akarta volna
kifejezni: Na, most akkor elégedett vagy? De én korántsem voltam elégedett a hal-
lottakkal.
– Miért? – kérdeztem.
– Mit miért?
– Miért vetted be a tablettákat? Miért akartál meghalni?
– Mert be kellett látnom, hogy nem tudtam megmenteni Chaney-t – felelte. És si-
került olyan hangnemben kiejtenie ezt a mondatot, amely szinte meggyőzően őszin-
tének hatott. Ha nem lett volna tudomásom egyéb részletekről, akkor valószínűleg el
is hittem volna. De én tudtam, hogy sok minden más is történt.
– Azt mondod, közölted Madisonnal, hogy mindennek vége. Mire értetted, hogy
vége?
Hallgatásba burkolózott.
– Úgy tűnik, hosszú lesz ez az éjszaka.
Mire ő azt dünnyögte maga elé:
– Máris az.
Lehunytam a szememet, és igyekeztem kiélvezni az egyetlen pillanatnyi nyugal-
mat. Amikor ismét kinyitottam, azt kérdeztem tőle:
– Na és a hiányzó fülbevalód?
Futó pillantást vetett csak rám.
– Ugye már te is eltűnődtél azon, hogy vajon hol veszítetted el a párját?
Kissé mintha leesett volna az álla.
– A fülbevaló… az ezüstkereszttel… A Holiday Ramblerben találták meg. Dr.
Robilio lakókocsijában. Na és a videokazetta? Erről sem meséltél nekem még vala-
mi sokat, ugye?
– Akkor már mindent tud.
– Most nem az a lényeg, hogy én mit tudok és mit nem. Hanem az, hogy mit
tudsz nekem elmondani.
– Ezt nem értem.
– Én pszichológus vagyok, nem pedig rendőr. Engem is a tények érdekelnek, de
nem annyira, hogy ezeket fontosabbnak tartsam nálad, vagy annál, hogy mit érzel
ezekkel kapcsolatban.
Több kopogtatás is hallatszott ekkor gyors egymásutánban. Egy ápolónő dugta
be a fejét a szobába a résnyire nyitott ajtón.
– Dr. Gregory? Egy percre, legyen szíves… Azt hiszem, fontos lehet…
Nyitva hagytam a konzultációs szoba ajtaját, hogy közben is rajta tarthassam a
szemem Merritten. A nővérke egyik kezével eltakarva a száját azt súgta:
– Purdy nyomozó kereste telefonon. Arra kért, mondjam meg önnek, hogy jól áll a
dolog. És most már csak az orvosokon múlik minden. És hogy az itteni gyerekkór-
ház orvosai holnap reggel beszélnek azokkal… – ekkor a rózsaszín papírlapra pil-
lantott, amelyre jegyzetelt. – Seattle-ben. Ön érti ugye, hogy mit jelent ez az üzenet?

STEPHEN WHITE 220 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Bólintottam, elmosolyodtam, és azt gondoltam közben: Szép munkát végeztél,
Adrienne!
Mire a nővér:
– Arról a kislányról van szó, ugye? Merritt testvéréről?
– Igen. Talán végre lesz valamilyen kedvező változás. De kérem, ezt tartsa titok-
ban, rendben?
– Hát persze.
– Köszönöm. Kérem, hozna nekünk valami innivalót? Én valami koffeineset sze-
retnék, Merrittnek pedig koffeinmenteset legyen szíves.
Egy perc sem telt el, máris visszajött két pohárral. Miután az egyiket a kezembe
adta, azt mondta:
– Sok szerencsét kívánok hozzá! Nem egyszerű eset ez a lány.
A hangjából csodálatot véltem kihallani.
Halványan elmosolyodtam, és azt feleltem:
– Valóban nem az.

33. fejezet
M erritt a konzultációs szoba egyik kanapéján aludt, összegömbölyödve, a haja el-
takarta az egyik szemét úgy hullott előre, mint valami finom csipke. Ártatlannak tűnt,
zsenge korúnak és sebezhetőnek – egy nagyra nőtt gyereknek inkább, nem pedig
egy fiatal felnőttnek. Arra gondoltam, talán mégis inkább hagynom kellene őt aludni.
És aztán az a lehetőség is megfordult a fejemben, hogy keresek egy üres szobát
magamnak, és én is alszom egyet. Csábító volt, de mégsem tehettem ezt.
– Merritt? – kezdtem szólongatni.
Meg se mozdult.
Elég volt megérintenem a vállát, máris összerándult, de nem ébredt fel. Odahajol-
tam egészen közel a füléhez, és elismételtem a nevét. Ettől pánikba esett: a fejét
olyan hirtelen kapta fel, hogy összekoccant az enyémmel, nagy ütést mérve a halán-
tékomra. Csillagokat láttam tőle, annyira fájt.
Kótyagos fejjel ébredt de hamar rájött arra, hogy mi is történt.
– Istenem… sajnálom – motyogta.
– Jól vagy? – kérdeztem. És én is csak ekkor tápászkodtam fel ülő helyzetbe.
Megvakargatta az egyik fülét.
– Azt hiszem, igen. És maga?
– Én jól vagyok. Legalább felébredtem tőle. Azt hiszem, ez végül is jó – az asztal
felé biccentettem. – Hoztam neked egy Sprite-ot. Gondoltam, biztosan megszomjaz-
tál.
Felnyitotta az üdítősdobozt, és óvatosan kortyolt belőle egyet. A fémdoboz pere-
me fölött nézett csak rám, majd újból megszólalt:
– Köszönöm. Hogy értette azt, amit korábban mondott? Hogy fontosabb vagyok
magának, mint az, hogy mi történt?

STEPHEN WHITE 221 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 A nagybátyjához hasonlóan most Merritt is meglepett engem.
– Amikor először láttalak Boulderben, a kórházban… Emlékszel? Az orvosaid ak-
kor még abban sem lehettek biztosak, hogy életben maradsz. Az öngyilkossági kí-
sérleted kis híján sikerült. Én nem felejtettem el azt a reggelt. Azóta elég sok nehéz-
séget jelentett számomra… nem is tudom, hogy mondjam… megbizonyosodnom ar-
ról, hogy már nem tervezed azt, hogy végezz magaddal. Nem akarok úgy tenni,
mintha nem érdekelne, mi történt közötted és dr. Robilio között, és hogy mi köze le-
hetett mindehhez Madisonnak, mert nagyon is szeretném tudni. De ennél is fonto-
sabb az, hogy tudjam, megbízhatok benned, hogy biztonságban tudhatlak, hogy
nem akarsz újból öngyilkosságot elkövetni. És az is fontos, hogy tudjak mindenről,
amiről csak tudnom kell még ma este.
– Miért éppen ma este?
A homlokomat ráncolva azt feleltem erre:
– A testvéred miatt, Merritt. A nagybácsikád, Sam rendkívüli ember. Tudom, hogy
te jóformán alig ismered őt, de… különleges ember, hidd el nekem. Rengeteg erőfe-
szítést tett már eddig is azért, hogy megpróbáljon segíteni, és most úgy tűnik, talán
sikerült megoldást találnia. Valami csoda mégis jobb belátásra bírta a biztosítótokat.
Talán már ma reggel értesülhet a családotok egy jó hírről, amelyre oly régóta vár
mindenki. És ha ez bekövetkezik, szeretném tudni, hogy már olyan lelkiállapotban
vagy, hogy hazaengedhetünk a kórházból. Így te is együtt örülhetnél velük.
– Nem fognak letartóztatni, ha kiengednek a kórházból?
– Nem tudhatom, mi a válasz erre a kérdésre. Még nem tartóztattak le, egyedül
ez biztos. És az ügyvéded szerint ez biztató jel.
Előrébb csúszott a széken.
– Mit csinált Sam bácsi? Chaney-vel van kapcsolatban a dolog, ugye? Mondja el
nekem, kérem!
– Egyelőre semmiben sem lehetünk biztosak. Samnek van még egy kis tenniva-
lója ez ügyben. De reggelre már okosabbak leszünk.
– Megkaphatja a gyógyszereket? – kérdezte. – És az új szívet?
Elmosolyodtam, bár nem akartam.
– Reggelre megtudjuk.
– Akkor én is vele megyek.
Bólintottam.
– Na, akkor most már talán megérted az én problémámat – jegyeztem meg. – Ha
kiderül, hogy Chaney-t továbbszállíthatják Seattle-be, azt szeretném, ha te is vele
mehetnél. Különleges a kettőtök kapcsolata. De…
– Ehhez biztosan kell tudnia, hogy nem vagyok őrült.
– Te biztosan nem vagy őrült, Merritt. Én nem is erről, hanem arról szeretnék
megbizonyosodni, hogy nem titkolsz el előlem valamit… egy tervet, ami azt jelente-
né, hogy amint erre a legkisebb lehetőséget is megadjuk neked, ismét megkísérled
az öngyilkosságot. Nagyon okos lány vagy, és könnyen túljárhatnál az eszemen, ha
akarnál.
Meglepte az őszinteségem.
– Hűha… Eddig azt hittem, ez olyasmi, amiről nem szabad beszélnie a betegei-
vel. Bonyolult helyzet…
– Amit te tettél, az sem volt egyszerű, Merritt.
Eltátotta a száját, aztán szomorkásan mosolygó szemmel nézett rám.

STEPHEN WHITE 222 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Igen, tényleg… az sem volt egyszerű, dr. Gregory – értett egyet. – És kitűnő volt
a tervünk.
Várta, hogyan reagálok erre a közlésre. Biztosra vettem, hogy ez hatásszünet a
részéről. De én még túlságosan is sötétben tapogatóztam ahhoz, hogy valami mást
tegyek, mint amit tettem ekkor: rándítottam egyet a vállamon, és felvontam az egyik
szemöldökömet.
Merritt kifújta a levegőt, és azt kérdezte:
– Nem látta még a videokazettát, ugye?
– Nem – ráztam meg a fejemet
– Akkor jó. Örülök neki. Így könnyebb lesz elmesélnem, mi történt. Sokkal köny-
nyebb. És azért is, mert most már én magam sem hiszem el, hogy képes voltam
megtenni ezt.
Úgy éreztem, ezzel átlépett egy láthatatlan határvonalat, és a munkám most már
nem csak abból áll, hogy megpróbálom rávenni őt arra, hogy beszéljen, vagy hogy
kellő nyomást gyakoroljak rá, és ezzel megtörjem az ellenállását. Az én feladatom
most arra korlátozódott, hogy elég türelmes legyek vele, és hagyjam elmesélni a tör-
ténteket, mégpedig magától.
Elmosolyodtam – úgy éreztem, barátságosan −, mire ő azt mondta:
– Tudja, ez az egész Madison ötlete volt.
Elnevette magát.
– Amikor félbehagytad a történetet, épp Madison kebleinél tartottunk.
Ismét mosolygott, én pedig figyeltem az arcát, és azt, miként uralkodik el rajta a
szomorúság.
– Még nem is sírtam igazán miatta. De azt hiszem, sokat fogom siratni, miután
vége lesz ennek az egésznek.
– Igen.
– Madison arra gondolt, megzsarolhatnánk a fickót, dr. Robiliót. Kelepcébe csal-
nánk, tudod, szexuális értelemben, vele, mármint Madisonnal, és… készítenénk róla
képeket. És aztán… ezzel zsarolnánk. Hogy tegye lehetővé Chaney számára a ke-
zelést, amire szüksége van, vagy ha nem, akkor eljuttatjuk valakinek a felvételeket.
A feleségének, a főnökének vagy valaki másnak. Az újságoknak… nem is tudom.
Én eleinte azt hittem, Madison csak hülyéskedik. De aztán rá kellett jönnöm, hogy
komolyan gondolja. Mondtam neki, hogy ez őrültség. Aztán én is elgondolkodtam
rajta. Trent megpróbált tenni valamit, hogy segítsen, de hiába. A mamám a sajtóhoz
fordult, és könyörgött a segítségért, és neki sem sikerült eredményt elérnie. Úgy
éreztem, nekem is meg kellene próbálnom. Chaney miatt. Így aztán visszahívtam
Madisont, és megkérdeztem, hogy komolyan gondolja-e, amit mondott. Igen, azt
mondta, készen áll rá. És hogy azóta ő is gondolkodott még rajta. És azt mondta,
szinte biztos benne, hogy el tudja érni nála, amit akar. Annyira magabiztos volt! És
azt mondta, nekem nincs más dolgom, mint… a megfelelő helyen lenni, és elkészí-
teni a felvételeket. Ez minden. Én viszont nemet mondtam erre, és azt mondtam ne-
ki, én is sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan is kellene véghez vinni ezt az egé-
szet. És hogy Chaney az én testvérem. Nekem kellene elcsábítanom a fickót, és ő
legyen az, aki elkészíti a felvételeket róla. Erre kinevetett. Azt mondta, őrült vagyok.
És kételkedett abban, hogy bármi fogalmam is lenne erről az egészről. Még rá is
kérdezett, hogy mit tudok a szexről – Merritt ekkor elhallgatott, és lesütötte a szemét,
az ölére pillantva −, illetve mit nem tudok arról, hogyan kell elcsábítani valakit. És

STEPHEN WHITE 223 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

hogy mit tudok a férfiakról. Hiszen nekem még fiúm sem volt, dr. Gregory. És a töb-
biek azt hiszik rólam, hogy… prűd vagyok. Megvonta a vállát.
– Azt mondtam neki, képes leszek rá. Megcsinálom. És hogy ő tanítgathatna en-
gem előtte. Azt válaszolta, rendben van, és bízik bennem. És hogy majd megszerzi
a mamája videokameráját. Mondott néhány ötletet azzal kapcsolatban, hogy mit csi-
náljak majd. Másnap iskola után odamentünk a férfi házához. Megvártam, amíg ha-
zaérkezik a sétából. Az utolsó előtti saroknál odakocogtam hozzá. Megkérdeztem
tőle, nem zavarja-e a társaságom… És hogy nincs kedvem egyedül futni, mert né-
hány srác molesztál közben. Mire ő azt mondta, nem tudná tartani velem az iramot.
Én pedig azt feleltem, hogy már végeztem az aznapi adaggal, és nekem az is töké-
letes, ha csak sétálok vele, ha nincs ellenére… Úgy éreztem, jó ötlet. Az, amit csinál-
tam. Úgy értem, ő nem tudhatta, ki vagyok valójában. Azt sem sejthette hát, hogy
Chaney a testvérem, és hogy kelepcébe akarom csalni őt. Olyan érzés volt… nem is
tudom elmondani.
– Úgy érezted, hatalmad van fölötte?
– Igen, hogy hatalmam van fölötte, de ugyanakkor… Félelmetes is volt az egész.
Megkérdezte, hogy hívnak. Mondtam, hogy Merritt-nek. Mire ő elmondta, hogy neki
is van egy lánya, aki velem nagyjából egykorú lehet. Megkérdeztem, hány éves. Azt
felelte, húsz. Hát képzelheted… Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan mondja-e,
vagy csak puhatolózni próbál. De nem láttam rajta, hogy begerjedne rám. Azt remél-
tem pedig, mert azzal megkönnyítette volna a dolgomat. Azt hittem legalábbis. Ami-
kor a házához értünk, a járdán megállva rámutatott, és azt mondta, ő már hazaérke-
zett. Úgy csináltam, mint akinek nagyon imponál ez a hatalmas villa. El akartam érni,
hogy hívjon be magához, de nem tudtam, hogy otthon van-e a felesége, vagy hogy
tényleg vannak-e gyerekei, és még azt sem, hogy Madisonnak sikerül-e elintéznie,
hogy elkészüljenek a felvételek, amelyekre szükségünk volt, ha most bemegyek ve-
le. És akkor meg is ijedtem. Hirtelen úgy éreztem, ez az egész terv hülyeség, és fo-
galmam se volt arról, mit tegyek, úgy értem, Madison meg én nem gondoltuk végig
elég alaposan. És megláttam a lakókocsiját a ház előtt. Láttad te is? Hatalmas jár-
gány, inkább busz, mintsem autó. Hivalkodó, mintha egy rocksztáré lenne.
– Igen, én is láttam már.
– Megkérdeztem, hogy az övé-e. Mire ő azt kérdezte, szeretném-e megnézni. Azt
feleltem neki, mindig is érdekelt, milyen lehet egy ilyen belülről. Erre azt mondta, vár-
jak egy kicsit, csak bemegy a házba, és mindjárt hozza a kulcsokat.
– Madison is ott volt?
– Igen. Ott leskelődött a közelben, és már készítette is a videofelvételt. Igaz, én
nem láttam őt közben, mert kerülte a feltűnést, és elrejtőzött. Az édesanyja autójával
néhány házzal odébb parkolt le. Amikor dr. Robilio bement a házba a kulcsokért, a
lakókocsira mutattam, amely ott állt a hátam mögött, hogy Madison is tudja, most ez
következik.
Úgy éreztem, egészen bámulatra méltó Merritt indítéka. A történetnek az a része,
amelyet hallani fogok, undorító lesz – a végkimenetele pedig egyértelműen kataszt-
rofális. Lélegzet-visszafojtva vártam, a feszültség szinte fizikai fájdalmat jelentett ne-
kem. Kifelé persze úgy mutattam, mintha egy közönséges és jelentéktelen problé-
májáról mesélne nekem, ami bármelyik nap megtörténhetne vele az iskolában.
– Amikor kijött, már átöltözött. Egy rémesen rossz szabású farmernadrág volt raj-
ta és egy hosszú ujjú póló, Colorado Egyetem felirattal meg egy nagy barna bölény-
fejjel díszítve. Azt mondta nekem: „Gyere csak, megmutatom neked az én kicsiké-
met”. Undorító volt, a legszívesebben elhánytam volna magamat tőle. Kinyitotta az

STEPHEN WHITE 224 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

ajtót és felkapaszkodott a lakókocsiba. De azért követtem. Beült a sofőrülésre, és
valami olyasmit mondott, hogy ebben még lakni is lehet, nem is akárhogyan. Mert
van benne műholdas tévé, teljesen felszerelt konyha és nagy fürdőszoba, meg fran-
ciaágy. Jobb, mint egy jachtban. Megkérdezte, tetszik-e nekem. Szinte még most is
hallom a hangját. Bámultam ezt az elképesztő luxusbuszt, és egyre dühösebb let-
tem. Már fájt tőle a gyomrom, mintha hánynom kellene tőle. Megkérdeztem tőle,
mennyibe kerül egy ilyen jármű. Engem ez cseppet se érdekel, mert nekem nem
imponál az ilyesmi. Csak az az őrült ötletem támadt, hogy mi lenne, ha ellopnám ezt
a kocsit, és megzsarolnám azzal, hogy visszaadom neki, ha cserébe megígéri, hogy
segít Chaney-n, és akkor nekem talán nem is kellene… hiszen tudja, dr. Gregory…
– Igen, értem.
Merritt ekkor Dead Ed hangját utánozva folytatta a történetet.
– Kilencvenhatos Holiday Rambler – mondta. – Kifejezetten az én igényeimnek
megfelelően alakították ki a belsejét. Mindent. Szeretnéd tudni, mennyibe került?
Nos, felkészültél már arra, hogy megtudd, mekkora ez az összeg? Miután mindent
beleépítettek az én kicsikémbe, amit csak szerettem volna, több mint négyszázti-
zenötezer dollárt fizettem ki érte. És én csak úgy lazán kitöltöttem a csekket egy ek-
kora összegről. Látnod kellett volna Manny arcát eközben. Manny az a fickó, akitől
megvettem ezt a gyönyörűséget. Nem akart hinni a szemének. Számára elképzel-
hetetlen, hogy egyszerűen csak kitöltök egy csekket, mintha csak a feleségemnek
vennék egy vacak Hyundait… – Ekkor rövid szünetet tartott, majd folytatta: – Nem
tudom, el kellene-e mondanom ezt is, mert én magam sem tudom, igaz-e. Madison
néha… szóval előfordult vele pár alkalommal, hogy hazudott. De Madison… nem,
ahhoz, hogy megértse ezt az egészet, ismerni kellett volna őt. Ő olyan… nem is tu-
dom, milyen volt. Madison azt mondta magáról… de azért ne így gondoljon rá, rend-
ben? Szóval azt állította, hogy kurválkodni szokott. Vagyis pénzért csinálta. Gazdag
férfiakkal. Azt mondta, ajándékot is szokott kapni azoktól, akikkel lefeküdt. Ékszere-
ket, karórát, cipőket. Rajongott a cipőkért. Azt állította, csak azért szokott cipőket
kapni a férfiaktól, mert lefekszik velük. És azt mondta, én is csinálhatnám, ha aka-
rom. És akkor be is mutat annak a nőnek, aki megszervezi a dolgokat. Azt mondta,
pofonegyszerű az egész.
Merritt várta a hatást. Én azonban inkább szobornak mutattam magamat. Nem
tudhattam, mi lenne a leghelyesebb reakció a részemről. És úgy éreztem, nem is
muszáj reagálnom. Halottam már középosztálybeli lányokról, akik stricheltek. Igaz,
személyesen sohasem beszéltem még egyetlen ilyennel sem.
– Maddy azt mondta, viselkedjek félénken, szégyenlősen vele. Kéressem ma-
gam. Azt állította, az olyanokat sokkal jobban szeretik. Azt tanácsolta, inkább csak
úgy véletlenül mutassak meg magamból neki valamit, aztán viselkedjek úgy, mintha
semmi se történt volna.
Ekkor megvonta a vállát, és megrázta a fejét.
– Úgyhogy ezt tettem. Volt már valaha is egy ilyen luxusbusz belsejében?
Hálás voltam az eddigiekből logikusan nem következő kérdésért.
– Nem – feleltem.
– A hálószoba hátul van. Az ajtót nyitva találtam, így aztán láthattam, mi van oda-
bent. Az a hatalmas franciaágy, rajta aranyszínű ágytakaró. Hasonlított a mamám és
Trent hálószobájára, de valahogy mégis… nem is tudom, hivalkodóbb volt. Nem
akartam bemenni oda, igazán nem. És… majdnem elfelejtettem, Maddytől kaptam
óvszert. A zoknimba volt rejtve. Előző éjjel gyakoroltatta velem, hogyan kell felhúzni.
Egy cukkinit nyomott a kezembe ehhez. Ez az egész annyira bizarr volt!

STEPHEN WHITE 225 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Eltakarta a szemét a kezével, és megrázta a fejét
– Nem is tudtam elképzelni, hogyan fogom megmagyarázni neki az egészet…
úgy értem azt, hogy egy gumi óvszer van a zoknimban. Ott álltam azzal, hogy el kell
csábítanom egy öreg és ronda férfit, én pedig ilyen butaság miatt aggódtam. Sejti
már, hogy mi történt ezek után?
Kitalálhattam volna.
– Chaney-re gondoltam – hangzott a válasz. – Látja, mennyire fura ez az egész?
Életemben először akarok lefeküdni valakivel, és ez olyasvalaki, akit gyűlölök. És
ahhoz, hogy képes legyek végigcsinálni ezt az egészet, a kishúgomra kell gondol-
nom közben… Ő leült az egyik bőrpamlagra elöl, én meg matatni kezdtem a kony-
hában… annyira ideges voltam. És megkérdeztem, nincs-e itt valami innivalója. Azt
mondta erre, nézzek be a hűtőszekrénybe. Találtam benne kólát. Kivettem egy do-
bozzal, hogy igyak belőle, és aztán véletlenül, leöntöm magamat elöl. Mintha baleset
lenne, de persze szándékos volt. Felsikoltottam a hideg kóla miatt, aztán a fejemen
keresztül lehúztam a trikómat.
Lehunyta a szemét, és úgy három szívdobbanásnyi idő múlva folytatta:
– Pontosan tudtam, mit kell tennem. Amikor kereszteztem a két karomat, hogy
lehúzzam a trikót, beakasztottam az ujjamat a melltartó kapcsolójába, kioldottam… –
ekkor lehajtotta a fejét, és a szemét továbbra sem nyitotta ki.
– Sportmelltartót hordok, egy mozdulat is elég ahhoz, hogy levegyem, mert még
kapocs sincsen rajta… Szóval lerántottam magamról mindent, egyszerre. A pólót a
melltartóval együtt. És azt mondtam fennhangon: „Hoppá…”, és elnevettem magam.
És megvártam, amíg ő is odanéz.
Most nyitotta csak ki a szemét, és egy pontra meredt, aztán keresztbe fonta a kar-
ját a mellén. – Hagytam neki egy kis időt, hogy legeltethesse rajtam a szemét. És
közben egyre csak arra gondoltam, vajon mit tenne most Madison a helyemben.
Tudtam, hogy nevetne, így aztán én is csak nevettem, és azt kérdeztem: „Nincs va-
lamilyen száraz itala?”
És most ugyanaz az értelmetlen késztetés támadt fel bennem, mint akkor is, ami-
kor Merritt arról mesélt nekem, hogy eldöntötte, bemegy Dead Ed házába. Azt akar-
tam mondani neki, hogy ne tegye. És figyelmeztetni szerettem volna arra, hogy fus-
son el onnan.

34. fejezet
M erritt folytatta:
– Meg sem mozdult. Csak ült ott, ölbe tett kézzel, és… a mellemet bámulta. A ci-
cimet. És én… hagytam, hogy legeltesse rajtam a szemét. Hagytam neki… Semmit
se tettem, hogy takargassam előle. És egyre csak azt ismételgettem magamban: én
Madison vagyok, én Madison vagyok. Nem is volt olyan nehéz ott és akkor úgy, fél-
meztelenül. Nehezebbnek gondoltam, mint amilyen lett. Nem tudom, meddig álldo-
gálhattam ott úgy akkor. Az idő mintha megszűnt volna létezni számomra. És mintha
ott sem lettem volna valójában. Végül a csípőmre tettem a kezemet, és azt kérdez-

STEPHEN WHITE 226 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

tem: Nos? Ő meg dünnyögött valamit, és levetette azt az idétlen pólót, és odaadta
nekem. Undoritóan kövér volt.
A szája elé kapta a kezét.
– Sajnálom, nem lett volna szabad ezt mondanom róla. De ő akkor is, tényleg,
nagyon-nagyon… nagy.
– Nincs semmi baj – nyugtatgattam csak azért, hogy ne hallgassak. Hiszen mióta
belekezdett ebbe a monológba, az volt a legkevésbé undorító dolog, amit dr. Robilio
testalkatáról mondott. Az igazság szemernyivel sem volt undorítóbb ennél.
Mélyebb és halkabb hangon folytatta, ugyanakkor sokkal gyorsabban beszélt,
mint eddig.
– A szüleim… nem tudhatnak erről. Nem szabad megtudniuk. Megígérte, ugye?
Ugye nem fogja elárulni nekik?
– Megígértem, hogy nem.
A helyzet iróniája ugyanakkor mélyen megdöbbentett. Ez a lány hagyja, hogy a
szülei azt higgyék, megölt egy embert csak azért, hogy megmentse a testvérét, de
azt nem viselné el, hogy megtudják, ugyanezért a célért képes volt feláldozni az ár-
tatlanságát.
Hirtelen leengedte a vállát.
– Tulajdonképpen semmi más nem történt. Madison odahajtott az autóval, és
megnyomta a dudát. Addig nyomta, míg a fickó fel nem állt és ki nem nézett a szél-
védőn. Azt kérdezte: „Hát ez meg mi a francot jelentsen?” Láttam Madison kocsiját
az utcán, és míg a férfi háttal állt nekem, felhúztam a saját trikómat, és azt mondtam
neki: „Egy barátom. Biztosan keres már. Mennem kell.” Ekkor odaállt közém és az
ajtó közé. Ennek a lakókocsinak vagy minek csak egy ajtaja van. Úgyhogy kénytelen
voltam elhaladni mellette. Azt kérdezte akkor tőlem: „Lenne kedved eljönni velem
autókázni egyszer? Akkor láthatnád, hogyan működik.” Akkor megint félni kezdtem,
és a szívem annyira kalapált, hogy majd kiugrott a helyéről, Madison pedig folyama-
tosan nyomta a dudát odakint. Nem tudtam, mitévő legyek. Valami olyasmit mond-
tam neki végül, hogy mindennap azon a környéken szoktam kocogni. Mire ő: „Re-
mek. Akkor… ugyanebben az időpontban holnap? Várni foglak. Elmegyünk valaho-
vá együtt.” Mire én azt mondtam, persze, akkor majd holnap találkozunk. És futva
távoztam.
Miközben hallgattam Merritt érzékeny, fiatal hangját, úgy éreztem, majd megsza-
kad érte a szívem. Azt szerettem volna, hogy minél hamarabb érjen véget ez az
iszonyatos történet Ám egy igen fontos darabja még hiányzott a mozaikképnek.
Merritt még nem veszítette el a fülbevalóját. Még nem járt a kocsi hátuljában, a háló-
szobában.
Ebből aztán pontosan tudtam, hogy valami még hátravan.
– Beszálltam Maddy kocsijába. Azt mondta, nem tudott felvételeket készíteni.
Nem sikerült olyan helyet találnia, ahonnan láthatta volna, mi történik annak az átko-
zott kocsinak a belsejében. Ezért is kezdte el nyomni a dudát. Nem akarta, hogy fe-
leslegesen csináljam… hogy ne legyen értelme annak, mit csinálok vele. A videofel-
vétel nélkül teljesen értelmetlen lett volna. Ő legalábbis ezt mondta. Szükségünk volt
egy tervre, hogy biztosan elkészülhessen a felvétel, amikor én meg ő… tudja, azt
csináljuk. Madison tudni akarta, hogy mi történt. És én el is meséltem neki mindent.
Elmondtam, mi történt odakint az utcán, aztán a lakókocsi belsejében, hogy mit csi-
náltam és mit mondtam. Hogy levettem a pólómat, meg mindent, ő meg nem akarta
elhinni. Azt mondta: „Nem, ez nem lehet igaz! És erre ő mit csinált? Nem kapott el?

STEPHEN WHITE 227 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

Nem kapott szívrohamot a látványtól?” Nem, feleltem, csak nézett. És azt mondta,
holnap el akar vinni valahová. Mire ő: „Fogadni mernék rá, hogy úgy is lesz. Micsoda
barom! Elkapjuk a fickót, Merritt, meglátod, hogy elkapjuk. Most már csak egy tervre
van szükségünk. Azt kell kitalálnunk, hogyan jutok be én a buszba a kamerával.
Mert különben… A felvétel nélkül semmit sem ér az egész.”

Ú gy tűnt, alkalmas pillanat ez arra, hogy abbahagyjuk. Az órámra pillantva láttam,

hogy hajnali egy múlt öt perccel. Fájtak az ízületeim, az agyam szenvedett a kialvat-
lanságtól. Azt kérdeztem tőle:
– Nem szeretnéd abbahagyni most ma estére? Hogy aztán majd holnap fejezd
be a történetet?
– Nem – vágta rá; üdítően bájos volt most a hangja. – Nem szeretnék egész éjjel
ezen gondolkodni. Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmondom az egészet. Különben
is – tette hozzá és elmosolyodott. Ez volt az a lebilincselő, mégis kíváncsiságot keltő
mosoly, amelyet már jól ismertem tőle. – A holnapi napot a jó híreknek tartjuk fenn. A
holnap már Chaney-é. Ma este eltemetünk mindent, ami borzalmas volt. Megígéri?
– Úgy lesz, ahogyan szeretnéd – feleltem.
– Megígéri?
– Megígérem.
Nem sokáig habozott ezek után.
– Akkor éjjel kiötlöttük a tervet. Maddy meg én. Egy új tervet. Nekem elég jónak
tűnt, több dologra is gondoltunk, és alaposabban megfontoltunk mindent. Úgy dön-
töttünk, két kamerát fogunk használni, az egyiket fényképekhez, a másikat videóhoz.
Most már én is biztosabb voltam a dolgomban. Azt hajtogattam magamban, hogy
képes leszek végigcsinálni. Hogy megint úgy fogom érezni, mintha megszűnne lé-
tezni az idő, és én ismét úgy érzem majd, mintha ott se lennék. És amikor újra ott le-
szek a valóságban, akkor… Chaney megkapja a kezelést, amire szüksége van.
Egyedül ez számított… És másnap találkoztam dr. Robilióval. Amikor sétálni ment.
De most már nála voltak a kulcsok. Hosszasan magyarázta, hogy ezzel a drága
járművel nem szabad parkolnia a saját háza környéken, mert túl nagy és hosszú, és
hogy kénytelen felvinni a birtokára, mert csak ott tarthatja. És ha gondolom, akkor
elmehetek vele, és valahol megállhatunk vacsorázni, ha van kedvem hozzá.
Madison azt tanácsolta, viselkedjek úgy, mintha nem is érdekelne az egész, mármint
maga a férfi, ami igazán nem esett nehezemre. Így is tettem, ő meg tovább erőskö-
dött és győzködött, hogy milyen klassz lesz. Még azt is mondta, hogy útközben
megnézhetek egy filmet, ha van kedvem hozzá.
Ne menj el vele, kérlek.
– Úgy terveztük Madisonnal, hogy elmegyek dr. Robilióval. Így aztán azt válaszol-
tam neki, részemről rendben, mintha épp nem lenne más dolgom. Maddy is készen
állt. Úgy gondoltuk, majd elvezeti a lakókocsit valahová, és leparkol vele. Hiszen ezt
mondta. Mi valami kempingfélére vagy más táborhelyre gondoltunk, esetleg arra,
hogy van egy nagy üres telke valahol. Maddy mamájának a kocsijában volt benzin
bőven, a kamerába frissen feltöltött akkumulátort tett, és ezzel kész. Úgy gondolta,
most már gyerekjáték lesz figyelemmel követni, ami történik. Szép volt az út felfelé a
hegyekbe. És a pasas akkor még nem is volt bunkó velem. Semmi ilyesmi… A leg-
inkább az érdekelte, hogy minél jobban imponáljon nekem azzal az idétlen kocsival
meg a birtokkal meg a vidéki házával és a rohadék pénzével. Mi csak nemrégiben

STEPHEN WHITE 228 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

költözünk ide. Nem ismerem a járást a hegyekben. Egy ideig a sztrádán haladtunk,
aztán letért egy keskeny útra, majd egy földúton mentünk tovább. Amikor csak meg-
nézhettem, láttam Maddy kocsiját, tőlünk egy kissé lemaradva. Szándékosan csinál-
ta, hogy ne tűnjön fel a fickónak. Dr. Robilio kiszállt az autóból, hogy kinyissa a ka-
put, aztán áthajtott, és megint megálltunk. Arra gondoltam, azért csinálta, hogy visz-
szamenjen és bezárja a kaput utánunk. De ha hagyom, hogy ezt tegye, akkor kizárja
Maddyt. Nem tud behajtani a kocsival a birtokra. Így aztán azért, hogy eltereljem a
figyelmét, megérintettem a combját, és azt kérdeztem tőle: „Ez ráér egy kicsivel ké-
sőbb is, nem?” Mire ő elmosolyodott, olyan betegesen, és azt mondta, hát persze
hogy ráér. Felhajtottunk a hegytetőre. Először megmutatta nekem a kis bungalóját,
ahogy ő nevezte, ami valójában egy hatalmas épület. Sokkal nagyobb, mint a mi há-
zunk. Szinte kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy hány kisgyermeknek kellett
meghalnia azért, hogy ő felépíthesse magának ezt a rémes bungalót. De aztán kibír-
tam szó nélkül, igyekeztem türelmetlennek mutatkozni, meg egy kissé bosszúsnak is
amiatt, hogy még mindig nem tért a lényegre. Könnyen ment. És akkor elindultunk a
kocsival visszafelé a földúton egy nagy épület felé. Istállónak vagy pajtának tűnik kí-
vülről, de nem az, mivel csak azért építette, hogy a lakókocsit tartsa benne. De kívül-
ről mégis csak pajtának gondolja az ember. És akkor kezdtem csak el aggódni. Nem
tudtam, hol lehet Maddy, sehol se láttam a kocsiját. És azt sem tudtam, hogy egyál-
talán áthajtott-e a kapun. Érti, ugye?
Ne menj tovább vele!
– Dr. Robilio kinyitotta a pajta kapuját, és betolatott a lakókocsival. Nem akartam
hagyni, hogy becsukja a kaput, hiszen Madisonnak is be kellett volna jutnia valaho-
gyan, ezért arra kértem, hagyja nyitva, mert nekem nagyon tetszik a kilátás onnan.
És megkérdeztem tőle, hogy ihatnék-e egy kólát. Erre olyasmit mondott, ami tényleg
baromság volt. Azt, hogy ha megint leöntöd vele magad, mint tegnap csináltad, egy
egész ládával is kaphatsz tőlem. És én abban a pillanatban már gyűlöltem őt. És at-
tól fogva számomra minden megváltozott. Az összes kételyem… elmúlt. Tudtam,
hogy képes leszek végigcsinálni. Ki fogom csinálni őt. És… szinte betegesen vártam
is már, hogy megtörténjen. Azt mondtam neki, hogy a kocsi hátulját még meg se
mutatta nekem. Mutassa meg, kértem, és erre megragadta a kezemet. Még az
enyémnél is jobban izzadt a tenyere. Megmutatta előbb a zuhanyozót, aztán a vé-
cét, és azt hangoztatta, hogy itt minden egészen különleges, mintha biztos lenne
abban, hogy soha életemben nem láttam még ilyesmit, aztán pedig… megmutatta
az ágyat is. Megveregette a matracot, mintha a kutyája fejét paskolná, és azt akarta,
hogy feküdjek fel rá, próbáljam ki. Minden, amit csak tett és mondott, meggyőzött ar-
ról, hogy könnyen fog menni a tervünk. Eddig pontosan az történt, amit Maddy meg
én kitaláltunk, mert elmeséltem neki részletesen, hogy milyen a lakóbusz belseje.
Még le is rajzoltam. Azt mondtam a pasasnak, hogy ki kellene mennem a fürdőszo-
bába egy pillanatra, és arra kértem, várjon meg. Ekkor valami flörtölő mozdulatot tet-
tem a hajammal, aztán mondtam még valami butaságot, és becsuktam az ajtót,
amely a hálószoba és a fürdőszoba között van. Megengedtem a csapot úgy, hogy jó
hangosan zuborogjon a víz, és gyorsan hátramentem a busz hátuljába, hogy jelt ad-
jak Maddynek és bejöhessen. Hála istennek ott is volt. Beszállt a buszba, és nála
volt a kis fényképezőgép meg a videofelvevő is. Elbújt a vécében, mint ahogy ter-
veztük, és néhány perc múlva visszamentem a hálószobába. Behúztam az ajtót
magam után, de nem csuktam be. Jó tenyérnyi rést hagytam rajta Maddynek, hogy
elkészíthesse a fényképeket. A pasas ekkor már nálam is idegesebb volt. Az arca
egészen vörös lett, és úgy éreztem, már nem is igen tudja, mit csinál. És ez sokat
segített nekem. Az, hogy ennyire ideges volt. Maddy előre elmondta, milyen érzés

STEPHEN WHITE 229 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

lesz. Hogy mi fog történni. És volt, amiben igaza lett, de volt olyan is, amiben téve-
dett. Persze én akkor még semmit sem tudhattam.
Merritt most már elmélázott, a szemhéja elnehezedett, ő maga teljesen kimerült-
nek tűnt.
– Nem emlékszem mindenre, ami ezek után történt. Nem akarok elhallgatni
semmit ezzel kapcsolatban, egyszerűen csak… nem emlékszem rá.
Reméltem, hogy teljesen őszinte most hozzám, és nem vártam el tőle, hogy még-
is megpróbáljon visszaemlékezni minden részletre. Van, amikor az emberi psziché a
lehető legnagyobb teljesítményt akkor nyújtja, amikor kitörli az emlékképeket.
– Tudom – bólintottam.
– Madison azt mondta, legyen minden úgy, ahogy a pasas akarja. Irányítsam úgy
a helyzetet, hogy ő kérje, mi legyen. Én pedig vonakodjak és kéressem magam.
Mert annak kell rajta lennie a felvételen, hogy ő akarja. Hogy úgy tűnjön, ez az egész
az ő fejéből pattant ki. Így aztán amikor visszamentem, leültem az ágyra, a fejtámla
mellé. Ő az ágy végén ült. Megkérdeztem tőle, hogy működik-e a tévé. Erre meg-
nyomta a távirányítón a kapcsológombot, és azt kérdezte, hogy ha be akarok bújni
az ágyba, miért nem vetem le a cipőmet. Úgyhogy levetettem. De a zoknimat nem
mertem. A gumi óvszer miatt. És rajtam volt a sort, amiben futni szoktam. Lycrából
készült, jó feszes. Tetszett neki a lábam. Nem mondta, de láttam rajta. Épp elég so-
káig legeltette rajta a szemét. Aztán megkérdezte tőlem, mit szeretnék csinálni. Én
meg csak vonogattam a vállamat, úgy értem, mit várt tőlem vajon? Azt, hogy azt
mondjam, addig izélni veled, amíg teljesen elszáll az agyad, te undorító féreg? Alig-
ha mondhattam ezt neki. Aztán megkérdezte, mi lenne, ha odaülne mellém. Megint
csak a vállamat vonogattam. Akkor odakúszott mellém az ágyon. És úgy ült, hogy
egymáshoz érjünk. A száján keresztül vette a levegőt. Undorító volt, ahogy lihegett.
Aztán azt mondta, gyönyörűek a melleim, és hogy szeretné ismét látni, ha lehet. Én
meg úgy tettem, mint aki nem is érti, miről van szó. Megkérdeztem tőle, ugyan miért
kellene? Mire ő, hogy nagyon tetszik neki. Erre megvillantottam neki, de nem egé-
szen, csak éppen hogy lásson belőle valamit, ő meg úgy tett, mint aki mélységesen
csalódott emiatt. Nem is tudom. De nekem tetszett az, ahogyan reagált. Kivettem a
kezéből a távirányítót, és szörfözni kezdtem a csatornák között Az egyiken épp az
Oprah-show végét kaptam el. Arról volt szó, hogy milyen az a chicagói szálloda, ahol
a műsor vendégei meg szoktak szállni. Látta ezt a műsort? Úgy tűnt, mintha azt vár-
ta volna tőlem, hogy mondjak most erről valamit, de én semmit sem tudtam az
Oprah végéről, mégis bólintottam, és azt feleltem:
– Igen.
Beleborzongott. A borzongás hullámokban futott végig a testén, egészen belere-
megett. Olyan látvány volt ez, mintha ceruzavékonyságú kígyók hullámoztak volna
rajta, a lábától a fejéig.
– És akkor megcsókolta a nyakamat. És aztán a fülemet is, a nyelvével. Borzal-
masan nyálas volt. Borzalmasan.
Merritt előrehajolt, aztán hátra, és végül felállt. Előbb elfordult tőlem, csak azután
folytatta a történetét. Két kezét egymásba kulcsolta a háta mögött, ujjai összefonód-
tak, érzékeny tenyerét fordította felém.
– És itt kezdődik az, amire már nem is emlékszem. Csak néhány bizarr részlet jut
eszembe. Mint például az, hogy ügyetlenül babrálta a melltartómat, miután benyúlt a
pólóm alá, és megpróbálta kikapcsolni. Tudja, nincs is rajta kapocs. És emlékszem
arra, hogy én ezt még mulatságosnak is találtam, és csak nehezen tudtam megállni
nevetés nélkül, és meg kellett mondanom neki, hogy nem lehet azt kikapcsolni, csak

STEPHEN WHITE 230 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

lehúzni kell, a fejemen keresztül. És még valamikor a legelején megkérdeztem tőle,
szinte csak úgy zavaromban, hogy mi is a szándéka velem, és mégis mit gondol. Ezt
Maddy miatt csináltam már, a felvétel kedvéért. Azt mondta, hogy kíván engem.
Hogy meg akar kapni. És én közben azon tűnődtem, hogy elég jó-e nekünk az, amit
mond. És egész idő alatt az járt a fejemben, hogy nem ő fogja megkapni azt, amit
akar, hanem én. És akkor hangosabbra állítottam a tévét, mert… segíteni akartam
ezzel Maddynek, hogy a zaj elnyomja azt, amit ő csap esetleg, és mert nem akar-
tam, hogy végig kelljen hallgatnia, ami velem történik. A pasasnak egyszerre csak
nagyon sürgős lett a dolog. És minden sokkal gyorsabban történt, mint gondoltam
volna. Sokkal gyorsabban, mint azt én elképzeltem. És most mégis úgy tűnik, mintha
lassított felvételen láttam volna mindent… velem… először lejött rólam a pólóm, az-
után a melltartómat is leszedte rólam úgy, hogy felnyúlt a hónom alatt, aztán lerán-
gatta rólam a sortot is, és közben fogdosott, mindenhol, ahol csak ért. És közben
mindenféle ostobaságot hordott össze nekem arról, hogy milyen gyönyörű vagyok,
milyen finom az illatom, és aztán rám feküdt, és én egyre csak arra vigyáztam, hogy
ne nézzek le, mert nem akartam látni… Mert nem akartam látni a farkát, és mert
nem akartam emlékezni rá, és amikor hallottam, hogy lehúzza a sliccét, eszembe ju-
tott az óvszer, és megkérdeztem tőle, hogy van-e nála, ő meg azt kérdezte: micso-
da? Mintha azt se tudná, mi az, én meg erre lenyúltam, és kihúztam a zoknimból, és
odatartottam elé, hogy itt van egy, és közben az jutott eszembe, vajon hogyan veszi
ki magát ez az egész a felvételen, és hallottam, amikor morogva feltépi a gumi vé-
dőcsomagolását, és dünnyögött még valamit, amit nem is értettem, és úgy tűnt, so-
ha nem használt még gumit, talán még egy cukkinira se tudná felhúzni. Jézusom…
Jézusom, bizony!
– Maddy korábban azt mondta nekem, hogy mindenképpen én legyek alul. Fe-
küdjek a hátamra, és a pasas háttal legyen a kamerának, nehogy észrevegye őt, és
azt is, hogy közben legalább egyszer üljek fel közben, hogy látsszon az arcom is a
felvételen, nehogy később letagadhassa, vagy azt mondhassa, az egy másik nővel
történt, csak összevágták a felvételeket. Úgyhogy ezt tettem. Amikor felültem, láttam
is Maddyt, ott állt a kezében a kamerával, és égett a vörös gomb rajta, jelezve, hogy
készül a felvétel, és akkor a pasas szétfeszítette a combjaimat, és rám mászott és
olyan érzésem volt, mintha tőrt vágott volna belém. És fájt utána is… és ő egyre
csak azt hajtogatta, hogy segíteni akar nekem, én meg arra gondoltam, segíteni?
Ugyan, mégis mi a fenében? És azon tűnődtem, vajon mit is kellene csinálnom még,
amikor egyszer csak felnézett, és… azt hittem, az ágy mögötti tükörbe nézhetett, és
meglátta Maddyt, de aztán… belém hatolt, és elkezdett döngetni… én pedig megint
úgy éreztem, mintha ott se lennék, és csak akkor eszméltem fel megint, amikor ő
már elkészült. Aztán mordult egyet, és azt kérdezte, mit szoktak ezzel az izével csi-
nálni utána, én csak annyit mondtam, hogy vége… hogy ennek vége van… És olyan
érzésem volt, mint amikor álmomból ébredek fel, mint akkor is, amikor az intenzív
osztályon magamhoz tértem. Emlékszem, örültem annak, hogy nem vetkőzött neki
ennél jobban. Lemásztam az ágyról, és összeszedtem a holmimat, és magam elé
tartottam, és azt mondtam, megint ki kell mennem a fürdőszobába. Ő meg csak fe-
küdt az ágyon, zihált, és vörös volt, és én meg dühös lettem, mert ekkor megláttam
a farkát, pedig ez volt az, amit egyáltalán nem akartam. És amikor magamra csuk-
tam az ajtót, Maddy megölelt, és arcon csókolt, és azt mondta, megvan az összes
fénykép, és most végre elkaptuk a pasast, és hogy most már vége az egésznek…
És azt is mondta, hogy igazi hős vagyok.

STEPHEN WHITE 231 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 35. fejezet
Idejét sem tudtam, mikor voltam ennyire kimerült, mint ezek után. Merritt baljós tör-
ténete mintha minden életerőt kiszívott volna belőlem. Úgy éreztem, mintha katétert
vezettek volna a karomba, és egész idő alatt csapolták volna a véremet, miközben
őt hallgattam.
És akkor azt mondta:
– Ez még nem minden.

U ramisten…
– Biztos vagy benne, hogy folytatni szeretnéd?
Mert én nem bírtam tovább hallgatni.
– Igen, feltétlenül.
Gyöngéden azt válaszoltam erre:
– Akkor hallgatlak.
– Maddyék lakásán aznap este végignéztük a felvételt. Elég jól sikerült. Ezt a mi-
nőségére értem. Egy párszor még a tükörből is látszik a pasas arca, és én is lát-
szom rajta, ahogy kérte. De belőlem különben főleg csak a lábam látszik. A hangok
pedig… gusztustalanok.
Ismét beleborzongott.
– A képek… úgy értem, a fényképek már nem sikerültek ilyen jól. Előhívatta mind
egy helyen, ahol egy óra alatt előhívják a filmeket. És kiderült, hogy túl sötétek lettek.
De azért így is látszik rajtuk, hogy… hogy mi történik… Másnap visszamentem a há-
zához, és megleptem őt séta közben. Láttam rajta, mennyire zavarban van. Na és
én? Teljesen nyugodtan viselkedtem. Most már én jövök, gondoltam. És így is érez-
tem. Még csak rám se akart nézni. Azt mondta, túlságosan sok a dolga ahhoz, hogy
aznap is meglátogasson engem. És hogy sajnálja. Még hogy meglátogasson en-
gem?! Hát nem hihetetlen? Elkezdtem hátrafelé kocogni mellette, úgy, hogy közben
a szemébe nézhessek. Megkérdeztem, mit gondol rólam… Mégis hány éves va-
gyok? Ő azt felelte, tizenkilenc vagy húsz lehetek. Mire én azt mondtam, nem találta
el, próbálja meg még egyszer. Levegőnek nézett. Mire megmondtam neki, hogy
csak tizenöt vagyok, és még vezetni se tudok. Erre megtorpant és rám meredt,
mintha valami undorító dolgot látna. Erre én is megálltam. Tizenöt, ismételtem el.
Aztán még egyszer kimondtam: tizenöt. De továbbra sem hitt nekem. És most már
szabadulni akart tőlem. Ment tovább. Szeretett volna lehagyni engem, ezért aztán
egyre gyorsabban szedte a lábát. El akart húzni mellettem. Akkor megfordult, és el-
indult az ellenkező irányba. Én meg utána. És akkor azt mondtam neki, hogy van
egy videokazettám is. Erre végre rám nézett Azt kérdezte, ugyan miről… mintha
nem is érdekelné igazán. Mondtam neki, hogy a tegnapi kis találkánkról. Maddy is
ezt a szót használta. Találka… és nekem megtetszett ez a kifejezés. Megint csak
nem nézett rám, és azt mondta, micsoda baromság ez az egész. Aztán hozzátet-
tem, hogy van egy szemtanúja is a történteknek. Hogy egy barátom követett ben-
nünket a birtokára, és felvette az egészet egy kazettára. És ezenkívül fényképeket is
készített rólunk. Továbbra is azt hajtogatta, hogy baromságokat beszélek. Mire én

STEPHEN WHITE 232 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

azt mondtam: dr. Robilio, szerintem maga most nagy bajban van. És ez már hatott.
Kezdte kapiskálni talán. Először is azt kérdezte, honnan tudom a nevét. Mire én azt
feleltem, hogy mindent tudok róla. Tudok a vállalkozásáról, hogy mivel foglalkozik,
kikkel barátkozik. Mindezeket Trent derítette ki róla. Otthon vannak összegyűjtve az
adatok, egy fájlban a számítógépében. Én pedig… úgy éreztem, elkészültem a házi
feladattal. És olyan jó érzés volt, hogy elmondani se tudom. Erre ő azt vágta a fe-
jemhez, hogy hazudok. Megkérdeztem, szeretné-e látni a fényképeket. Azt mondta,
igen. Erre a kezébe nyomtam kettőt. Nem voltak valami jól sikerült felvételek, közel
sem olyan élesek, mint ami a kazettán látható, de azért elég jók. És látnia kellett,
hogy ő van rajtuk. Nem akarta visszaadni. Mondtam neki, engem ez egyáltalán nem
érdekel, mert a barátomnál vannak a negatívok, és azon kívül ott van még a video-
kazetta is. Erre tudni akarta, hogy ki ez az én barátom, én meg azt mondtam, sem-
miképp sem árulom el neki. Viszont hozzátettem: Az nem is érdekli, hogy én ki va-
gyok? Chaney Trent nővére. Talán emlékszik erre a névre? Akkor azt hittem, hogy
mindjárt megüti a guta. Rákvörös lett. Elfordult tőlem, aztán a válla fölött nézett hátra
rám megint. Nem kellett sokat várnom, kis idő múlva megkérdezte, mennyi pénzt
akarok. Azt mondtam, nagyon sokat. És nem csak pénzt. Vissza akarom kapni a
kishúgomat. De erről majd később. Visszatérünk még erre a kérdésre. Előbb szeret-
ném megmutatni neki a kazettát, hogy felfogja, mekkora bajban van. És megkérdez-
tem tőle, mit szólna ahhoz, ha aznap öt órakor találkoznánk a házában. Erre megint
dühbe gurult. Attól féltem, a végén még megüt. Ezért aztán hátráltam egy lépést, ő
pedig szánalmas és számító kis ribancnak nevezett. És azt kérdezte, hogy merésze-
lem ezt tenni vele. Én pedig egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Megkérdez-
tem tőle, hogy érti ezt. Hogy én mit merészelek tenni ővele? Hiszen ő az, aki hagyja
meghalni a kisgyerekeket. Ő az, aki kiskorúakkal szexel. Kis híján megütöttem őt
akkor. Kurválkodásról beszél, éppen ő, aki képes megölni a testvéremet csak azért,
hogy pénzt takarítson meg magának? Azt mondtam, ötkor ott leszek a házában, és
kapcsolja be akkorra a videomagnóját. És azzal elfutottam. Remekül éreztem ma-
gam. Még csak nem is dobogott hevesebben a szívem. Az, ahogyan reagált erre,
azt bizonyította, tudja, hogy elkaptuk. Alaposan megszorongathatjuk.
Ekkor elhallgatott, mégpedig úgy, mintha már végére is ért volna a történetnek.
Értetlenül néztem rá, és azt kérdeztem:
– És visszamentél a házba öt órakor a videokazettával?
– Igen, így történt. De Trent megelőzött. Ugye már mondtam, hogy láttam az ut-
cán a Jettáját?
– Igen. De akkor még azt mondtad nekem, azért mentél dr. Robilio házába, hogy
könyörögj a kishúgod életéért. Most viszont azt állítod, zsarolni akartad őt a videoka-
zettával.
Úgy láttam, mintha meglepte volna, hogy ennyire sarkítottan összegzem a történ-
teket.
– Igen, úgy van – értett egyet végül. Mindkét kezével hátranyúlt, felemelte a haját
a válláról, megtekerte, és így, összefogva a feje búbjához emelte.

E ddig… úgy értem, ezt megelőzően én…

– Hazudtál?
– Rendben, igen, hazudtam. Azt hiszem… szóval nem voltam biztos abban, hogy
valaha is akarok majd egyáltalán beszélni erről a kazettáról.

STEPHEN WHITE 233 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Na és mi a helyzet a többivel?
– A többivel? Minden egyéb úgy történt, ahogyan elmeséltem. Most úgy látom ezt
az egészet, hogy… úgy érzem, akár meg is tehettem volna, amiről most mindenki
azt gondolja, én tettem. Hogy megöltem őt, tudja. Azzal a különbséggel, hogy… nem
én húztam meg a ravaszt a fegyveren. Ezt Trent tette meg helyettem.
– Szóval hazamentél, és magaddal vitted dr. Robilio fegyverét? Úgy történt, aho-
gyan korábban elmondtad nekem?
– Igen, egyébként minden más változatlanul igaz. Mint ahogy már elmondtam.
Öngyilkos akartam lenni azzal a fegyverrel.
– Na és a videokazetta? Azt is magaddal vitted?
– Igen.
– A rendőrök ezt nem találták meg a szobádban. Leengedte a kezét, és erre a
mozdulatra a haja leomlott a hátára. Kisimított néhány tincset a szeméből.
– Azt… odakint hagytam. Maddynek. Amikor felhívtam őt, elmondtam neki, hol ta-
lálja. Azt akartam, hogy senki más ne tudja meg, mit csináltam. Gondoltam, majd
megszabadul valahogyan a felvételtől… A szalagtól. És megígértettem vele, hogy
senkinek sem mutatja meg. Főleg Bradnek nem.
– Ezek szerint te nem is tudtál arról, amit ők ketten agyaltak ki ezek után?
Madison és Brad megpróbálták zsarolni Robilio cégét. Pénzt akartak tőlük.
Merritt megrázta a fejét. Hitetlenkedésről árulkodott a hangja, amikor megszólalt.
– Gondolja, hogy én ezt pénzért csináltam volna?
Egészen előrehajtottam a fejemet, hogy az állam a mellkasomhoz érjen, és meg-
tornáztattam a nyakizmaimat. Olyan merevek voltak, mintha egy műtét során acél-
kábelekre cserélték volna valamennyit. Amikor ismét felemeltem a fejemet, első dol-
gom volt Merritt szemébe nézni. Nem a szívemből jött, amit ezek után tettem, de
nem volt más választásom. Nem akartam ellentmondani neki, és szembesíteni őt
valamivel. Szerettem volna megnyugtatni Merrittet. Ehelyett nem az ösztöneimre
hallgattam, hanem azt tettem, amire tanítottak az egyetemen. Azt mondtam:
– Nem vagy teljesen őszinte velem, Merritt.
Először meglepődött, majd inkább megbántottnak tűnt.
– Hogy érti ezt?
– A körömről van szó. Emlékszel még? A pirosra lakkozott körmödből letört egy
darab, ezt a rendőrök megtalálták.
– Ja, igen. Erről egészen elfeledkeztem.
És azt már én is tudtam, hogy mire érti azt, amire azt mondja, csak megfeledke-
zett róla.
– Tudod, hol találták meg? – kérdeztem.
Azt akartam, hogy ő mondja el nekem.
Megrázta a fejét. Úgy tűnt, ebben a dologban tényleg ártatlan. De nem tartozik az
erősségeim közé leleplezni az embereket, amikor hazudnak.
– A fürdőszobában volt, az emeleten. Ezek szerint az emeleti hálószobákban is
jártál?
Lesütötte a szemét a padlóra, aztán babrálgatta egy ideig a haját, majd bevallotta:
– Igen.
A rendőrök nem találtak vérnyomokat a lépcsőn.
– Ugyanazon a napon? – kérdeztem. – Még mielőtt megtaláltad a holttestet?

STEPHEN WHITE 234 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Rábólintott.
– Amikor bementem a házba, először is őt kerestem. Fel is mentem az emeletre,
mindenhová benéztem.
– És a körmöd?
– Letört belőle egy darab.
– Hogyan?
Most már bebizonyosodott, hogy Merritt hajlamosabb elhallgatni bizonyos részle-
teket, mint hazudni. Azt felelte:
– Nem is tudom. Azt hiszem, csak beütöttem valamibe.
Bármi volt is az, annak igencsak fájdalmasnak kellett lennie.
– Mibe? Mibe üthetted be, hogy ilyen csúnyán beszakadt?
– Nem tudom.
– Ugyan már, Merritt, mondd meg végre! Fejezzük be ezt az egészet még ma es-
te.
Évek óta folytatott praxisom során rájöttem arra, sok páciensemnek szüksége
van rá, hogy eltitkoljanak valamit. Olyasmit, amit meg akarnak óvni az elemzés bán-
tó fényétől, a szembesüléstől. Pályafutásom kezdetén őszintén meglepett, hogy a ti-
tok nem feltétlenül jár különösebben súlyos következményekkel. A motivációnak in-
kább a páciens szükségletéhez van köze: meg akar őrizni egy biztonságos helyet,
ami megerősíti a függetlenségét és elhatárolódását tőlem.
Úgyhogy most csak vártam.
– Muszáj? – kérdezte.
Nem válaszoltam. A szám széle már kicserepesedett, a nyelvem akadozott.
– Ez Maddy titka – magyarázta. – És nem az enyém. Ezért nem akarom elmon-
dani.
Úgy éreztem, leragad a szemem. Már nem volt erőm vitatkozni vele.
– Rendben van – gondolta meg magát. – Maddy velem volt, tudja, amikor visz-
szamentem hozzá… Dr. Robilióhoz, hogy megmutassam neki a kazettát. Mind a
ketten úgy éreztük, így lesz a legjobb. Először az emeletre mentem, és ott kerestem.
Körülnéztem az első szinten, a konyhában meg a nappaliban is, tudja. Aztán még
feljebb mentem. És ott találtam Maddyt a pasas hálószobájában. El akart lopni tőle
egy pár dolgot. Ékszereket, parfümöket, úgy értem, átkutatta a fiókjait, minden holmi-
ját. És veszekedtünk is emiatt. Akkor tört le a körmömből egy darab. Miközben vele
dulakodtam. Én mindent vissza akartam tenni a helyére.
Dulakodtak? Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy Merritt vizeletében vért is
találtak az első vizsgálatkor.
– Talán megütötte a hasadat is?
Résnyire szűkítette a szemét, úgy nézett rám.
– Nem tudom – felelte. – De miért kérdi?
– Nem lényeges. És akkor Madison mindent visszatett az eredeti helyére?
– Először igen.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy néhány perccel később odalent találtam a férfit, holtan… mint már
mondtam. Maddy pedig továbbra is ott tett-vett az első szinten. Amikor elsikoltottam
magam, ő is lejött a földszintre, és látta az egészet… úgy értem, engem a halottal, a
sok vérrel. Megállt az ajtóban, aztán visszafutott az emeletre. Nem tudtam, hová
megy. Utána pedig… tudja. Távoztunk a házból. Útközben hazafelé… teljesen nyu-

STEPHEN WHITE 235 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

godtnak láttam őt. Nem esett pánikba, velem ellentétben. És akkor megmutatta,
hogy nála vannak a férfi kulcsai. Ellopta őket. Egyre csak azt hajtogatta, hogy ezek
még jól jöhetnek egyszer majd nekünk. Iszonyú dühös lettem rá emiatt. Nekem épp
elég volt az, amit addig láttam. Mit érdekelnek engem a kulcsai? Úgy értem, hiszen
meghalt… Mire lehetne használni egy halott kulcsait? Hiszen már őt sem tudom
használni semmire. Már semmit sem tehet Chaney-ért.
Hallgattam, és úgy éreztem magam, mint egy házigazda, aki előételeket kínál a
vendégének egy tálcáról. Mintha bármit választhatna, ami csak jólesik neki, vagy
úgy is dönthetne, hogy semmiből sem kér.
Azt mondta:
– Most már szeretnék aludni menni.
Már csaknem két óra volt ekkor.
– Rendben van – válaszoltam.

H ideg volt az éjszaka, még ahhoz képest is, hogy áprilist írtunk ekkor.
A kocsim is hidegnek bizonyult. A házban sehol egy teremtett lélek. A kutyámat
elláttam mindennel, amire csak szüksége lehetett.
És bár nem engedhettem volna ezt meg magamnak, különösebb lelkiismeret-
furdalás nélkül elindultam a kocsimmal a belváros felé, és néhány utcával odébb le-
parkoltam, majd bejelentkeztem a Brown Palace Hotelba. Egy nálam sokkalta ele-
gánsabb boy vezetett fel a nyolcadik emelet egyik elegáns sarokszobájába. Felhív-
tam Laurent, és újabb üzenetet hagytam a szülei rögzítőjén. Megittam az összes
konyakot, amit csak a minibárban találtam, aztán elaludtam a Spectra-vision valame-
lyik műsora közben.
Másnap reggel kávét és narancslevet rendeltem magamnak a szobapincértől,
úgy írtam alá az átvételi elismervényt róla, hogy egy pillantást se vetettem a papírra.
Cseppet sem érdekelt, hogy mekkora árat kell fizetnem majd ezért a kis önkényezte-
tésért.
Miután kértem egy eldobható borotvát és egy fogkefét a szobaasszonytól, felvet-
tem az előző nap viselt ruhadarabjaimat, és élveztem még egy óráig az egyedüllétet:
a CNN-t néztem, a New York Timest olvasgattam, közben pedig a Brown Palace ki-
váló kávéját kortyolgattam.
Azután Samet próbáltam elérni a személyi hívóján.
Egy perccel később megszólalt az ágy melletti telefon.
Sam volt az.
– Itt Sam Purdy nyomozó – közölte. – Visszahívást kértek erről a számról.
– Szia, Sam, itt Alan.
– Hát te meg milyen számról hívtál? Hol a pokolban vagy? Adrienne azt állította,
haza se mentél. A nővér szerint hajnali fél háromkor távoztál a gyermekkórházból.
Sam kiváló nyomozó.
– A Brown Palace-ben vagyok – feleltem.
– A Brown Palace-ben?
– A szállodában.
– Én is tudom, hogy ez egy szálloda neve. Mégis mi a fenét csinálsz abban az át-
kozott szállodában?

STEPHEN WHITE 236 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Kényeztetem magamat.
Hosszú, feszült csend támadt.
– Egyedül vagy?
Elnevettem magam.
– Nem olyan kényeztetésről van szó, Sam. Te most hol vagy? Boulderben?
– Abban az utcában, ahol a kórház is. A MedExcel még ma reggel átfaxolta Se-
attle-nek a jóváhagyó nyilatkozatot. Ennek úgy fél órája lehet. A cég vezérkara bere-
zelt. Nagyon félnek attól, hogy nyilvánosságra kerül, milyen szerepe volt ebben az
egész történetben Gusmannek. Adrienne barátod kitűnő munkát végzett. És ráadá-
sul úgy intézte a dolgokat, hogy most úgy érzik, még ő tett nekik egy nagy szívessé-
get. Az itteni orvosok a gyermekkórházból most beszélik meg a seattle-i kollégákkal,
hogy Chaney ebben az állapotban is alkalmas-e még a kezelésre. A seattle-iek azt
akarták, hogy végezzenek el rajta még néhány vizsgálatot, mielőtt átveszik az osztá-
lyukra. És ez már folyamatban is van.
– Mennyi ideig tarthat?
– Úgy délig, amennyiben minden rendben megy. Már megrendelték neki a men-
tőhelikoptert, készen állnak továbbszállítani Seattle-be már ma délután. A MedExcel
ennek a költségeit is téríteni fogja. Elképesztő, milyen készségesek lettek egyszeri-
ben.
– Stabil Chaney állapota?
– Tudod, én egy kukkot se értek abból, amit a tüdejéről mondanak. Nekem úgy
tűnik, mintha már nem is élne. De ők azt állítják, nem rosszabbodott az állapota.
– Na és hogy van Sherry meg Brenda?
– Eddig még minden a legnagyobb rendben. Sherry visszajött ide ma reggel,
hogy együtt lehessen Brendával. És azt mondja, Washingtonba is velük megy. Így
aztán Simon meg én több időt is tölthetünk együtt kettesben Boulderben, mint szok-
tunk.
Köhécselt egy kicsit.
– Ide hallgass… a jelek szerint hosszú éjszakád volt Merritt-tel, ugye?
– Igen. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
– És hajlandó beszélni neked Robilióról is?
– Sam…
– Úgy érted, semmit sem árulhatsz el nekem erről?
– Sajnálom. Bárcsak megtehetném.
– El sem tudom mondani neked, mennyire gyűlölöm a szakmádat. Néha leg-
alábbis. Azazhogy inkább többnyire.
– Tudom, Sam. Hogyan tudhatnám meg szerinted, hogy mit tervez tenni Merritt-
tel az ügyészség, ha kiengedjük őt a kórházból?
– A feleséged mintha ügyész lenne, Alan. Szerintem talán nála próbálkozz leg-
először.
– A feleségem átmenetileg ugyan, de kívül van ezen a körön. És komolyan kér-
deztem. Tudnom kell.
– Kérd meg Maitlint, hogy puhatolózzon Mitchell Crestnél ez ügyben – felelte. –
Ez az eset PR-szempontból valóságos rémálom mindenkinek Boulderben, aki csak
érintett benne. Nemcsak az őrsön, de az ügyészségen is attól retteg mindenki, hogy
valamit elbaltáznak. Én magam úgy gondolom, az ügyészség akkor a legboldogabb,
ha kórházban tudhatják Merrittet. Ez majdnem olyan jó nekik, mintha előzetesben

STEPHEN WHITE 237 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

lenne, viszont mégsem kell letartóztatniuk, mert ha tévednek, és kiderül, hogy ártat-
lan, az nagyon rosszul venné ki magát. Részedről rendben lenne? Úgy értem, felő-
led akár haza is mehetne már?
– Sam, ne szegezz nekem efféle keresztkérdéseket, kérlek szépen! Próbálj meg
inkább olvasni a sorok között, rendben?
– Bocsáss meg, tudod, nagy úr a megszokás.
– Nemsokára bemegyek a kórházba, hogy meglátogassam Merrittet. Tehetek
még valamit érted?
– Semmit. Mi mindent megtettünk, amit csak lehetséges. Az unokahúgom élete
most már az orvosok kezében van. Olyanokéban, akiket még sohasem láttam.
– Talán jobb is így, Sam.
– Legyen igazad.
Ezek után John Trentet kerestem. Amikor visszahívott, arra kértem, találkozzunk
a Brown Palace halljában, és reggelizzünk együtt. Azt mondta, nem hagyhatja el a
kórházat. Most már türelmetlenül viselkedtem vele.
– Ugyan már, John, ne legyen ennyire antiszociális. Azt hiszem, ön is tudja, miről
van szó.
– Ó… – mondta. – Akkor… hány órakor?

J ohn Trent úgy ült be a bokszba, mint akit halálra ítéltek; ez idáig a kivégzésére
várt a siralomházban, és épp most kapott kegyelmet a kormányzótól, aki beismerte,
hogy ez az egész csak tévedés volt.
– Kér kávét, John? – kérdeztem. – Nagyon jót főznek itt, sokkal finomabbat, mint
a kórházi büfében.
– Igen, köszönöm – felelte.
Ujjaival végigtúrta a haját hátul – ez a berögződött mozdulat jelezte, hogy valaha
dús és hosszú sörénye lehetett. Intettem a pincérnek.
– Ugye ma csupa jó hírt kapott? Gondolom már mindenről értesült. Olyan ez, mint
egy valóságos csoda. Bárcsak tudnám, mi késztette őket arra, hogy megváltoztas-
sák eddigi álláspontjukat!
– Igen, Sam nekem is ezt mondta.
– Érdekelne, vajon hogyan sikerült – folytatta, és megrázta a fejét. – Tudja, mielőtt
ön keresett ma… már olyan jó érzéseim voltak ezzel a nappal kapcsolatban! Elő-
ször, olyan hosszú idő után. Úgy érzem, ma minden sikerülni fog. Komolyan mon-
dom.
Hagytam, hogy ízlelgesse a Chaney számára kedvező változás ízét, miközben a
pincér kihozta a kávénkat és az étlapot.
John meg se nézte a kínálatot, zabpelyhet kért magának, pirítóst és gyümölcssa-
látát. A kávéját kortyolgatva pedig azt kérdezte tőlem:
– Szóval… ön tudja?
Megvontam a vállamat, ő pedig hunyorgó szemmel figyelt.
– Ha nem is tudja, biztosan van ötlete erre vonatkozóan.
– És ha igen?

STEPHEN WHITE 238 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Akkor… legalább élvezni fogom a reggelimet. Tudja, már legalább egy hónapja
nem ettem olyasmit, aminek emlékeznék az ízére. Talán ma reggel végre ez is meg-
történik.
– És ha nem mondom el, mik az ötleteim?
– Akkor ez az egész még az eddiginél is bonyolultabb lesz a számomra.
Úgy éreztem, itt az ideje, hogy áttérjek a koffeinmentes kávéra. Az igazi nem íz-
lett. El is toltam magam elől a csészémet.
– Ismeri ön Robilio lányát? – kérdeztem.
Kissé oldalt fordította a fejét, mint a kutyám szokta, amikor olyasmit mondok, ami
érdekesnek, de értelmetlennek tűnik. Kortyolt még a kávéjából, csak azután vála-
szolt.
– Nem, nem ismerem.
– A neve… nem is emlékszem a nevére most hirtelenjében, de Sunnynak szólít-
ják. És Grand Junctionben lakik.
– Szép hely.
– Nemrégiben… együtt töltöttem vele egy kis időt. Mesélt nekem a nagynéniéről
és a nagybátyjáról. Hogy is hívják őket? Andrew és Abby… Porter, azt hiszem.
Elhallgattam egy kis időre. Láttam, hogy Trent az evőeszközöket nézi.
– Nos, mesélt nekem a családjukról, a válásukról és a gyermekelhelyezés körüli
hercehurcáról. Kényes helyzet ez a családnak. Mármint a tágabb értelemben vett
rokonságnak is, úgy értem.
Lassan rábólintott. Majd tárgyilagos hangon azt mondta:
– Ó, ezek szerint tud róla.
Gondosan összehajtogatta a szalvétáját az asztalon, elkapta a tekintetemet, és
farkasszemet nézett velem egy ideig.
– Most rögtön felállók, ha ez az egész nem is a reggeliről szól, hanem egy család-
terápiáról.
Fontolgattam magamban ezt a lehetőséget egy ideig, és tulajdonképpen számí-
tottam rá, hogy így lesz. Nem igazán érdekelt, hogy mit írhatnék hivatalból az igaz-
ságszolgáltatási szerveknek, így hát azt mondtam:
– Rendben van, John. Ez a családterápia részét képezi. Erre visszatette a szalvé-
tát az ölébe, majd kiitta a kávéját.
– Miután összeraktam a mozaikkép darabkáit, és rájöttem, hogy dr. Robilio só-
gornőjének gyermekelhelyezési perében kértek fel szakértőnek, ajánlatot tettem dr.
Robiliónak. Azt ígértem, olyan megoldást fogok javasolni a bíróságnak, amely a fe-
lesége nővérének kedvez, amennyiben a MedExcel igazgatósága cserében jóvá-
hagyja a kezelést, amelyre Chaney-nek szüksége van. Ennyi. Ez minden. Nem va-
gyok büszke rá, de másodszorra is ugyanezt tenném, ha úgy gondolnám, ezzel se-
gíthetek a lányomnak.
Igyekeztem rezzenéstelen arccal végighallgatni ezt, holott fogalmam sem volt ar-
ról, hogy Trent alkut ajánlott Dead Ednek.
– Na és hogyan reagált erre Robilio? – kérdeztem. Gondosan ügyeltem arra,
hogy ne Dead Edként említsem.
– Azt mondta, majd elgondolkodik az ajánlatomon.
– És aztán?
– Másnap ismét megkerestem, és megmondtam neki, hogy Chaney-t szorítja az
idő. Azt felelte, rendben van, megteszi, amit kérek tőle. A felesége, Beth kedvéért.

STEPHEN WHITE 239 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És erre ön megírta az ajánlást a bíróságnak?
– Nem. Csak egy héttel később kellett beadnom a jelentésemet. Felhívtam az
érintett feleket, és elmondtam nekik, mi a javaslatom a továbbiakra nézve. Nevez-
hetjük ezt talán emberi gesztusnak is Robilio iránt. Én akkor még arra vártam, hogy
jóváhagyják Chaney kérvényét.
Ekkor hívta fel Trent Diane-t. És azt követően kezdett ő annyira aggódni az egész
történet miatt, és erről számolt be nekem ebéd közben.
– Emlékszik még arra a napra, amelyről beszéltem önnek? Amikor ott voltam a
házában. Aznap, amikor iszonyú dühös lettem rá, és Merritt hallotta, amikor erről
meséltem otthon este a feleségemnek? Azért történt így, mert Robilio visszakozott.
Azzal érvelt, hogy a sógornője egy iszákos némber, és nem is érdemli meg, hogy
nála maradhassanak a gyerekek.
– De maga visszament hozzá még egyszer.
Trent ekkor lehunyta a szemét.
– A rendőrség is tud róla?
Én sem tudhattam, hogy miről van tudomásuk és miről nincsen.
– Sok mindenről tudnak – feleltem.
– Andrew meglátott engem?
Andrew? Mi az, hogy Andrew meglátta őt? Miközben mit csinált?
– Ez nem arról szól, hogy elmondjam önnek, miről tud a rendőrség. Hanem arról,
hogy ön mondja el nekem, amit tud.
– Amikor visszamentem Robilio házába, ott találtam Andrew-t. A kocsija ott par-
kolt a behajtón. Nem tudtam, hogy az az ő autója, de semmiképp sem akartam be-
menni, amíg vendég van Robiliónál. Úgyhogy inkább vártam. Tizenöt-húsz perc is
eltelhetett, mire Andrew kijött a házból.
– Úgy értsem, látta Robilio sógorát kijönni a házából?
– Igen.
Gyanakvó pillantást vetett rám ekkor.
– Andrew-t, a sógorát. És rögtön arra gondoltam, hogy Robilio talán beszélt neki
az ajánlatomról, hogy alku tárgyává tettem a szakértői véleményt, és hogy Andrew
értesíteni fogja erről a bíróságot, és akkor elveszik tőlem az ügyet. Ezzel nemcsak
az állásomnak, de az alkumnak is annyi, úgy éreztem, vége a játszmának. Mindent
elveszítettem, beleértve akár a pszichológusi működési engedélyemet is.
– De azért várt, hogy beszélhessen Robilióval?
– Miért ne vártam volna? Hiszen akkor már haldoklott a kislányom, és úgy érez-
tem, hamarosan a praxisomat is fel kell adnom. Mi más vesztenivalóm maradt volna
ezek után? Robilio azonban nem nyitott ajtót. Arra gondoltam, talán észrevette az
autómat, és tudta, hogy rá várok, és nem akart többé találkozni velem.
– És ezek után se jött el onnan, ugye?
– Micsoda? Ezt is tudják? Nem voltam biztos benne, hogy maradtak-e ujjlenyo-
matok utánam. De gondoltam, hogy így lehet. Igen, így van, nem mentem el. Meg-
kerültem a házat, úgy döntöttem, ha magától nem nyit ajtót, akkor… kiabálni fogok
neki az ablaka alatt. Bennem már szemernyi büszkeség sem maradt akkorra, Alan.
De sehol sem találtam Robiliót. Így aztán hazamentem.
– Ez minden?
– Ön azt gondolja, hogy Andrew végzett vele?

STEPHEN WHITE 240 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Andrew? Micsoda? Nem. Én úgy gondoltam, jóval később ölték meg. De miért
kérdezi ezt tőlem? Merritt ölte meg, nem?
A sors iróniája ennél teljesebb már nem is lehetett volna. Trent azt hitte, Merritt öl-
te meg Robiliót. Merritt pedig azt, hogy Trent tette.

A mikor megérkeztem a gyermekkórházba, Merritt fel-alá járkált, mint egy nagy-

macska egy számára szűkös ketrecben. Olyan nagy léptekkel, hogy egy pár is elég
volt ahhoz, hogy egyik faltól elérjen a másikig.
Alig húztam ki a kulcsot a zárból, amely a helyiséget nyitotta, máris ott termett
előttem. A konzultációs szobára mutattam.
– Menj be, és foglalj helyet! Mindjárt jövök én is.
A legszívesebben elmosolyodtam volna, amikor láttam, hogy csalódottságában
toppantott egyet a bal lábával, amiért még néhány percet várnia kell a legújabb hí-
rekre.
A nővérszobába mentem, elolvastam a legutóbbi bejegyzéseket a kartonján, me-
lyek azóta kerültek rá, hogy rávéstem az én alig olvasható macskakaparásomat va-
lamikor az éjszaka kellős közepén. Rutinszöveg volt, eltekintve attól az információtól,
hogy Merritt csökönyös hallgatása immár a múlté. Készséggel elbeszélgetett most
már bárkivel, aki hajlandó volt meghallgatni. Főleg az érdekelte persze az embere-
ket, mi van Chaney-vel.
A kezét farmernadrágja zsebébe dugta. A ma viselt pólója fekete volt, USA felirat-
tal.
– Nos? – kérdezte.
– Úgy tűnik, jól állunk, de még semmi sem végleges. Megígérték, hogy biztosítják
a pénzt a kezeléshez. Az orvosok Chaney állapotát vizsgálják. Biztosak akarnak
lenni abban, hogy alkalmas még a kezelésre a szervezete.
Merritt leült, és szemlátomást, mintegy varázsütésre, távozott belőle a feszültség.
Ha az folyékony halmazállapotú lenne, akkor most nagy tócsa keletkezett volna be-
lőle kettőnk között a padlón.
– Menni fog neki. Érzem.
Ökölbe szorított kezét a mellkasához tartotta.
– Hamarosan megtudjuk ezt is. Néhány órán belül. És ha mindent rendben talál-
nak nála, akkor még ma továbbviszik mentőhelikopterrel.
– És akkor én is vele mehetek?
– Sajnálom, de ma még biztosan nem. Talán holnap vagy holnapután.
Felhorkant.
– Miért nem ma? Még mindig nem bízik bennem, ugye?
– Részben ez is az oka. A másik az, hogy még időre van szükségünk azok után,
amiről tegnap éjjel beszélgettünk. Érdekelne, hogy milyen érzéseid vannak most ez-
zel kapcsolatban.
Legnagyobb meglepetésemre készségesnek bizonyult. Bólintott, és azt mondta:
– Értem.
– Sok mindenen mentél keresztül mostanában.
Lehunyta a szemét, neki is ez volt a véleménye.

STEPHEN WHITE 241 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – És részben az is az oka, hogy még mindig nem tudjuk, mik a szándékai veled
az ügyészségnek, ha már nem kell itt lenned a kórházban. Lehet, hogy letartóztat-
nak, ha kiengedlek innen, Merritt. Ezt még senki sem tudhatja előre.
Nyelt egyet, és hátrasimította a haját a füle mögé.
– Erről teljesen megfeledkeztem. A rendőrségről.
– Gondoltam. Nem tartom valami jó tanácsadónak magamat, de ajánlhatok ne-
ked valamit?
Felsóhajtott.
– Hívd fel az ügyvédedet! Mondd el neki is mindazt, amit nekem tegnap este, és
azt is, hogy mitől félsz. Szükséged lesz a segítségére, Merritt
– Én a testvérem mellett akarok lenni. Szüksége van rám.
– Én is így gondolom. Szüksége van rád. De ahhoz, hogy vele lehess, úgy tűnik,
szükséged van Mr. Maitlin segítségére.
– Nem adhatom fel Trentet Chaney-nek rá is szüksége van.
– Nem egyszerű ez a helyzet, Merritt. Vállalnod kell a felelősséget azért, amit tet-
tél, hogy segíthess a húgodon. És hagynod kell, hogy Trent is vállalhassa mindazt,
amit ő tett, hogy segítsen neki.
Felfelé fordította a tenyerét, és egymásba fűzte az ujjait – olyan kibogozhatatlan-
nak tűnt így a keze, mint a helyzet, amelyben most érezhette magát, amikor dönte-
nie kellett. Néhány perc elteltével szólalt meg ismét.
– Rendben van, akkor felhívom őt.
Majd elkerekedett szemmel azt kérdezte:
– Vagy talán még ehhez is írásos engedélyt kell kérnem?
Biztató jelnek véltem, hogy képes volt ironizálni ebben a helyzetben.

36. fejezet
M iközben Merritt Cozyt hívta, én a nagybátyját próbáltam elérni. Előtte átgondol-
tam, mit is akarok mondani neki, és úgy éreztem, van itt egy etikai kiskapu, amelyen
átpréselhetem magam, vagyis tudtára adhatom Samnek, összesen hányan és
hányszor is látogatták meg Ed Robiliót közvetlenül az előtt, hogy „kiérdemelte” a
Dead Ed nevet Sam a kocsijában volt ekkor, de hogy hová igyekezett, azt nekem
kellett kitalálnom.
– Sam, én vagyok az – mondtam.
– Gondoltam. Van valami híred?
– Nincsen. Mindenki a körmét rágja idegességében. Majd kereslek a személyi hí-
vódon, ha már kimondták a végső szót. Figyelj csak… sokat gondolkodtam azóta…
hogy úgy mondjam, keresem az elbújt hasábburgonyákat a zacskó alján.
– Akkor szavad ne feledd egy kis ideig még. Továbbra sem tudok aludni, mert ál-
landóan az jár a fejemben, miért maradt abba olyan hirtelen a Brenda elleni zakla-
tás, mielőtt nyilvánosságra került Chaney betegsége. Ez talán már rögeszmének
számít?

STEPHEN WHITE 242 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem tudom, Sam. Talán az illető csak úgy magától felhagyott az egésszel.
Ilyesmire is volt már példa, nem? Minden gyertya csonkig ég előbb-utóbb.
– Talán így történt. Nem tudhatom. Csak nem szeretem az elvarratlan szálakat,
ha a családomról van szó. Te miért kerestél engem?
– Mint már mondtam, én is gondolkodtam.
– Igazán?
– Sunny Hasan… emlékszel rá, amikor fent jártunk a hegyekben a házban? Me-
sélt nekünk a nagybátyjáról és a nagynénjéről. Andrew-ról meg Abbyről. Porter a ve-
zetéknevük. Tudod, válófélben vannak, és hát nem volt valami jó a viszonyuk
Robilióval.
– Mmm. Igen, és?
– Csak azon tűnődöm, hogy vajon az ő… vagyis hogy Andrew Porter ujjlenyoma-
tait is megtalálták-e Robilio házában. Vagy esetleg a dolgozószobájában is.
– Jó okod van azt gondolni, hogy otthagyhatta az ujjlenyomatait? – kérdezte.
Hallgattam, és reméltem, hogy pontosan tudja, miért teszem. Nem sokáig kellett
várnom.
– De úgy gondolod, érdemes lenne utánanézni? Talán megkérdezzük Andrew-
tól, hogy mikor járt ott az utóbbi időben? Hogy volt-e valamiféle feszültség a család-
jukban? Mondjuk a válás körül például?
Bárcsak láthatta volna most az arcomat.
– Úgy gondolom, nem is annyira a válás ténye, mint inkább a gyermekelhelyezés
körül kellene keresgélned. De máskülönben igen, effélére gondolok.
Sam egy ideig hallgatott.
– Az én sógorom, Trent is szokott dolgozni ilyen ügyeken, ugyebár? Környezetta-
nulmányokat készít a bíróságnak, amikor döntenek a gyermekelhelyezésről.
– Igen, én is így tudom.
Sam hangja elárulta, hogy egészen felvidult ezt hallva.
– Ez a te különvéleményed, ugye? – kérdezte.
– Sam, épp elég ideje ismersz már engem ahhoz, hogy tudd, mi lehetne erre a
válasz.

A znap délután háromnegyed kettőkor a légimentők két motoros repülőgépe fel-

szállt a Centennial Airportról. Két és fél órás út után a washingtoni Sea-Tac légikikö-
tőben ért földet, fedélzetén Chaney Trenttel, akit egy nővér, egy orvos, a szülei és a
nagynénje, Sherry is elkísért.
Attól a pillanattól fogva, hogy Brenda elmondta a főnökének, hogy családi okokból
kifolyólag hosszabb szabadságot szeretne kivenni, a Channel 7 híradójának három
stábja dolgozott a riportsorozaton, amelynek a Chaney reménye munkacímet adták.
Ám a többi helyi tévécsatorna is tájékoztatást adott a fejleményekről, legfeljebb egy-
órás lemaradással követve őket.
Hosszúra nyúlt beszélgetést folytattam Merritt-tel, még a pszichoterápia keretén
belül, melynek során elkezdtük feltárni, miféle érzésekkel viseli a húga betegségét
és a kilátásait, és azt is, mit gondol a Madisonnal és dr. Robilióval történtekről. To-
vábbi harminc percet vett még igénybe az a megbeszélés, amelyet a kórházi sze-
mélyzettel tartottunk arról, hogy hazaengedhetjük-e már Merrittet. És az egyik szo-

STEPHEN WHITE 243 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

bában a televízióból azt a pillanatot is láthattam, amikor a légimentők LIVE feliratú
repülőgépe a levegőbe emelkedett: ezt a Centennial reptér kifutópályáját körülvevő
tévéstáboknak, illetve a közvetítésekhez használt helikoptereknek köszönhettem,
melyek Lucy Davenport és az én fejem fölött elszállva folytatták útjukat, átröpülve a
Vízválasztó-hegység vonulatán.
Amikor a repülőgép elszállt nyugat felé, a Sziklás-hegység irányába, egy riporter
– szinte levegő után kapkodva a sietségtől – beolvasta a MedExcel közleményét. E
szerint a cég azért változtatta meg korábbi álláspontját Chaney kezelésének finan-
szírozását illetően, mert szokásukhoz híven felülvizsgálták a kérvényét, és még egy-
szer mérlegelték a rendelkezésükre álló adatokat.
Ennél is fontosabb hír volt azonban az, hogy megtették a szükséges előkészüle-
teket ahhoz, hogy egy helyi stáb kövesse a légimentőket Seattle-be. És erről is lead-
tak vagy egy percnyi anyagot.
Miután tudósítottak Chaney elindulásáról, reklám következett, én pedig azon tű-
nődtem, vajon minden bizonnyal dr. Terence Gusman az egyetlen ember egész
Denverben, akinek nem járta át a szívét a jóleső melegség, miután értesült Chaney
történetének legújabb fejleményeiről.
Merritt nem láthatta a tudósításokat kishúga washingtoni útjának megkezdéséről.
Miután befejeztük a mai terápiás megbeszélést, át kellett mennie egy másik konzul-
tációs szobába, ahol négyszemközt lehetett Cozier Maitlinnel. Biztosra vettem, hogy
ő is kis híján a falra mászik már Merritt aprólékosan kidolgozott kikötései és feltételei
miatt, melyek arra vonatkoznak, hogy a történet mely epizódját használhatja fel arra,
hogy segítsen neki, és melyek azok a részletek, amelyeket senkinek sem adhat to-
vább. Gondolom, Cozy hamarosan ugyanarra a következtetésre jut majd, mint én is
az előző éjszaka. Amennyiben Merritt egész egyszerűen korábban is bevallotta vol-
na már, hogy ott járt Robilio házában, akkor most lenne egy élő szemtanúja, aki alá-
támaszthatná az állítását, miszerint Robilio már halott volt, amikor ő rátalált. Ám
Madison meghalt, és Cozynak kellett kitalálnia, milyen úton-módon fogja meggyőzni
a hatóságokat a lány ártatlanságáról, szemtanúk hiányában. És még csak arra sem
számíthat, hogy hivatkozhat arra, az ügyfele zsarolta az áldozatot egy videokazettá-
val, amely szexuális együttlétüket örökítette meg.
Bár Chaney már úton volt Seattle-be, Merrittet pedig hamarosan hazaengedhet-
tük a kórházból, továbbra is voltak még megválaszolatlan kérdések az ügy körül. A
videokazetta – mármint az eredeti, nem pedig az a másolat, amellyel Brad agyba-
főbe verte Madisont – továbbra sem került elő. Attól tartottam, Merritt hamarosan
megalázó jogi tortúrának lesz kitéve, mert valaki valahol nyilván megtalálja és le-
játssza ezt a felvételt valakinek… És ha esküdtszéknek kell döntenie az ügyében,
akkor előbb-utóbb Trentnek is felelnie kell az igazságszolgáltatás előtt azért, hogy
többször is megfordult Dead Ed házában.
Visszamentem a recepcióra a nővérekhez, és magamhoz vettem Merritt karton-
ját. Miután papírra vetettem a legfontosabbakat, amire csak szükség van az elbocsá-
tásához – a kórházi személyzettel történt egyeztetésnek megfelelően −, kiegészítet-
tem a zárójelentését egy kitétellel, miszerint a páciens jogi helyzete még tisztázásra
vár. Abban reménykedtem, ha van egy kis szerencsénk, akkor az ügyészség jóindu-
latának vagy Cozier Maitlin ügyességének köszönhetően egy-két nap múlva ő is útra
kelhet, hogy csatlakozzon a család többi tagjához.
Én pedig elindultam vissza Boulderbe, és közben a saját dolgaimon gondolkod-
tam – arról, hogy a feleségem hamarosan hazaérkezik, a praxisom visszazökkenhet
a rendes kerékvágásba, és az életem végre ismét az enyém lesz.
Ha-ha-ha.

STEPHEN WHITE 244 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

A drienne egy posztert ragasztott a házam bejárati ajtajára, mely fennen hirdette a
győzelmet. Én soha még csak arra se tudtam rájönni, hogyan lehet borítékra nyom-
tatni a címzéseket a számítógép és a nyomtató segítségével, így aztán halvány sej-
telmem sem volt arról, hogyan készíthetett egy ilyen művészien egyedi plakátot. Két
magyarázat jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy Adrienne nem aludt az éjjel, és
így maradhatott ideje ilyesmire, vagy pedig sokkal magasabb az intelligenciahánya-
dosa, mint nekem, ami részemről rendben is volt, bár nem tagadom, egyébként – ál-
talában véve – zokon vettem.
Emily ugyanúgy örült a viszontlátásnak, mint én magam. Játszottam vele egy ki-
adósat – a szokásos gyilkoljuk meg a teniszlabdát forgatókönyvet követve, aztán
ígéretet tettem neki arra, hogy a nap vége felé sétálunk egy nagyot. Sajnos a jövő
idő teljességgel ismeretlen fogalom a kutyák lexikonjában, és szemlátomást rosszul
esett neki, hogy ismét visszavittem a kifutójára, és a pórázt sem tüntettem el a sze-
me elől.
Cozy időközben hosszú üzenetet hagyott a hangpostámon, melyben beszámolt
arról, hogy épp most ért véget egy kellemetlen beszélgetése Mitchell Cresttel. Ennek
az volt a lényege, hogy amennyiben kiengedem a kórházból Merrittet, az nem teszi
ugyan boldoggá az ügyészséget, de nem is fogják letartóztatni azelőtt, hogy gon-
doskodnánk elutazásáról a denveri nemzetközi reptérről.
Cozy hozzátette, nagyon reméli, hogy nem tévedek a páciensem öngyilkossági
szándékát illetően. Azt mondta:
– Már csak egy dobásod lehet ebben a játékban, Alan. Úgyhogy alaposan gon-
dold át, mit lépsz!
Cozynak ez a sportéletből vett metaforája kizökkentett a lelki egyensúlyomból. És
furcsamód úgy éreztem, ez még hasznomra válik.
Átrendeztem a délutáni terápiáimat, vagyis a rendelési idő végére várt két pácien-
semet. Szerencsére egyikkel sem volt különösebb gondom: az ő problémáik rutinjel-
legűnek számítottak. Elég volt annyit változtatnom az időbeosztásomon, hogy az
eredetileg elsőt tettem át utolsónak, és ettől úgy éreztem: a praxisomban minden
visszazökkent a rendes kerékvágásba, ami megnyugtató érzés volt. Olyan felemelő
volt, mint amikor az ember tudja, hogy most már nyugodtan rábízhatja magát az
ösztöneire. Ha bízunk a képességeinkben, akár még repülni is tudunk.

A második betegem a feleségével folytatott, csaknem mindennapos vitájáról szá-

molt be. Miközben kiderült, hogy a végsőkig elszántan ragaszkodik ahhoz, hogy a
mosogatógépbe csak és kizárólag úgy szabad betenni a mosogatnivalót, ahogyan ő
gondolja, újabb felismerésre jutottam Merritt-tel, Madisonnal és Dead Eddel kapcso-
latban. Az ilyen heuréka-pillanatok, amikor hirtelen bevillan az ember agyába egy
addig fel nem ismert összefüggés, nem mindennaposak, de azért nem is teljesség-
gel váratlanul következnek be egy pszicho-terapeuta életében. Én a biztonság ked-
véért mindig behúzom az elővigyázatosság kézifékjét, és a felismeréseimet egy idő-
re megtartom magamnak. Azért teszem ezt, mert gyakran megesett már velem,
hogy tévedtem, és mert rendszerint senkinek sem ártok azzal, ha magamban érlel-
getem még őket egy ideig. A helytállóak ugyanis halhatatlanok. Semmiféle veszéllyel

STEPHEN WHITE 245 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

nem jár az, ha elraktározom ezeket, akár hosszabb ideig is. Van, hogy a felismeré-
seim az idő múltával csak tovább érlelődnek, és javul a minőségük, mint a boroké.
Ámde a téves következtetések csak bonyodalmat okoznak, és tévútra is vihetnek.
Olyan ez, mintha szántszándékkal építenénk néhány zsákutcába torkolló elágazást
az egyébiránt szerpentinként haladó, de logikusan megépített úthoz.
Az az igazság, hogy a pszichoterápia gyakorlatában rendszerint sokkal tanulsá-
gosabb az, ha tévedünk, mint az, amikor igazunk van.
Ám én egyik eshetőségre sem gondoltam, amikor felhívtam Miggy Monroe-t. Si-
került elérnem, hogy hívjon meg a lakására, és megkérdeztem tőle, pontosan ho-
gyan is jutok el oda.

M ár nem is tudom, mire számítottam – talán egy kaotikus lakásra, tíz macskával,
régóta porosodó giccses szobrocskákkal, magasra halmozott, sárguló magazinokkal
−, de tény, hogy voltak elvárásaim. És nem az a látvány fogadott, amire számítot-
tam.
Miggy Monroe az Arapahoe Road végénél, a 9. utca közelében lakott, egy kö-
zépmagas téglaépületben. Csodálatos kilátás nyílt az ablakokból a Flatironsra, és az
is azonnal kiderült, hogy Miggy kedveli a natúr színeket: a lakásban kizárólag ezeket
láttam, olyan volt minden, mint a különféle gabonapelyhek megannyi változata,
mézsárgával, tejjel keverve, sima változatban és fahéjas ízesítésben. A több száz
könyv gerincén kívül az egyetlen kirívó színfolt ebben a környezetben Miggy szeme
volt: égőn vöröslött a sok sírástól.
Az asszony meglepődött azon, hogy ilyen fiatal vagyok. Én pedig azon, hogy ő
ilyen fiatal. Részvétet nyilvánítottam Madison halála miatt, mire ő meghívott a teme-
tésére, amelyet két nappal később tartanak. Routt körzet halottkémje nemrég adatta
ki a holttestet. Madison apja pedig hamarosan ideröpül a kaliforniai Humboldtból. Azt
mondta, szerinte szimpatikusnak találom majd őt. És nekem úgy tűnt, ő továbbra is
gyöngéd érzéseket táplál magában a volt férje iránt.
Elmondtam neki, hogy nem árulhatom el, miért szeretném tudni, de érdekelne,
hogy átnézte-e már a lánya holmiját.
– Hát persze – felelte. – Válaszokat kerestem a kérdéseimre.
– És talált is valamit?
Úgy láttam, mintha tétovázna, csak azután rázta meg a fejét.
Kísértést éreztem arra, hogy köntörfalazva haladjak tovább a cél felé, de nem vol-
tam elég találékony aznap ahhoz, hogy ez könnyűszerrel sikerüljön. Így hát kertelés
nélkül rákérdeztem:
– Nem talált videokazettákat valahol a holmija között?
Meglepte a kérdésem, és csak annyit mondott:
– Nem.
– Nincsenek videofelvételeik a családról?
– Nincs itt semmiféle család – felelte. – Csak én meg Maddy… Úgy éreztem, azt
szeretné, hogy az ő fájdalmára összpontosítsam a figyelmemet.
– Sajnálom… De van videokamerája, ugye?
Tétova „igen” volt a válasza.
Majd megkérdezte:

STEPHEN WHITE 246 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Mégis mi olyan fontos a videóval kapcsolatban?
– Akkor vannak kazettái is, ugye? Felvételek, amelyeket az évek során készítet-
tek… afféle házimozi. Talán filmek, amelyeket a tévéből vett fel? Vagy üzletben vá-
sárolt videokazetták, különböző filmekkel?
– Persze. Vannak. Sok felvételt készítettünk róla, amikor még kicsi volt.
Madisonról… az utóbbi időben már jóval kevesebbet videóztunk. Nehéz időszakokat
éltünk. De ő a kábeltévéről is szokott felvételeket készíteni. Van HBO-nk is…
– Láthatnám ezeket a felvételeket?
– Hát persze. Gondolom, hogy… Merritt-tel van kapcsolatban a dolog? Olyasmit
keres, amin együtt szerepel Merritt meg Madison? Nem hinném, hogy készült volna
ilyen.
Egy fehér lakkozott szekrényhez lépett, és kinyitotta. Ebben tartották a tévékészü-
léket és a videomagnót. És itt, egy belső fiókban vagy kéttucatnyi kazetta lapult.
– Igen, Merrittről van szó, de ennél többet sajnos nem mondhatok.
Elgondolkodtam azon, hogy mitévő legyek ezek után. Semmiképp sem akartam
leülni Miggy lakásában és nézni a tévét, a videokazettákat, miközben azt a felvételt
kerestem, amelyet Madison készített mindarról, ami Merritt és Dead Ed között történt
a Haldeman hátuljában.
– Magammal vihetném ezeket, Miggy? Csak egy éjszakára. Végig kellene pör-
getnem őket. Van valami konkrét dolog, amit keresek. És nem szeretném zavarni
önt addig is, amíg rá nem találok. De holnap visszahozom valamennyit, megígérem.
– Még azt is, amelyiket keresi?
– Ha egyáltalán itt tartotta ezt Madison, akkor igen. Azt is visszahozom önnek
holnap.
Láttam rajta, hogy túlságosan is megviselte a gyász ahhoz, hogy erősködjön. Vé-
gül vállat vont, és azt kérdezte:
– Miért is ne adhatnám oda őket? Mindjárt hozok egy nejlonszatyrot.
A nejlonszatyor fehér volt, vastag füllel.

M iután távoztam Miggy Monroe lakásáról, a Boulder-patak medrét követve visz-

szahajtottam a városba. A Nick-N-Wiliys pizzériánál megállva vettem magamnak
egy pizzaszeletet, mielőtt folytattam utamat hazáig. Miközben a pizzám a sütőben
melegedett, próbáltam mentesíteni magam a bűntudattól: rögtön játszani mentem
Emilyvel – anélkül, hogy átöltöztem volna. Míg a pizza elkészült, megfuttattam a ku-
tyát. Tudtam, hogy ez csak egyfajta pótcselekvés nálam ekkor. Nem akartam még,
hogy a kezembe akadjon a Holiday Ramblerben készült felvétel. Nem volt kedvem
ahhoz, hogy megtaláljam ezt a bizonyos kazettát.
És főleg nem akartam látni, hogy mi van a felvételen.

A következő volt az elméletem ezzel kapcsolatban:

Madisonnak azért kellett hazamennie Boulderbe, miután megszökött Braddel,
mert elmondta a fiúnak, hogy felvételt készített Merrittről, és a fiú azt akarta, hogy
hozza el a Merrittről és Robilióról készült felvételt, hogy ő is elkezdhesse a maga –

STEPHEN WHITE 247 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

nem különösebben átgondolt – kis zsarolási akcióját, amelyet Robilio cége, a
MedExcel ellen tervezett. Madisonnak lehettek bizonyos félelmei és fenntartásai az-
zal a zsarolási tervvel, amelyet ő főzött ki Merritt-tel, és nem akarta, hogy Brad kezé-
be kerüljön ez a kazetta. Ezért aztán a Micsoda nő! című film felvételét tartalmazó
kazettát vitte el neki, és megígértette vele, hogy nem fog belenézni. De azt mondta
Bradnek, ez tartalmazza azt a bizonyos felvételt.
Brad azonban – természetesen – megnézte, mi van a kazettán, és rájött, hogy
ezen legfeljebb Richard Gere és Julia Roberts szeretkezése látható. Dühbe gurult,
és agyba-főbe verte Madisont a kazettával, amiért a lány hazudott neki.
Beleborzongtam, amikor végiggondoltam, mi is történhetett még kettejük között,
és hogyan fajulhatott odáig egy egyszerű veszekedés, hogy gyilkosság legyen belő-
le.
Gyanítottam, hogy Dead Ed arzenáljának közelsége kapóra jött Bradnek, aki a
ravaszra helyezve az ujját vezette le a haragját.
Úgy gondoltam, hogy Madison ugyanolyan kazettát választhatott, mint az eredeti
volt: vagyis az HBO-ról vagy más csatornáról másolt filmet tartalmazót. És abban
reménykedtem, hogy ez ott lapul a kilenc között abban a szatyorban, amelyet Miggy
Monroe nyomott a kezembe.
Egy dobozos sörrel és két szelet pizzával felszerelkezve kezdtem gyorscsévélni a
kazettákat, aztán az Alicia Silverstone főszereplésével készült Ne bízz senkiben! el-
ső néhány képsora annyira lebilincselt, hogy csaknem a felénél tartottam már, ami-
kor észbe kaptam, hogy nézem. A hatodik kazettán lévő film első három perce után
„végre” megjelent a képernyőn Edward Robilio fara. Soha életemben nem voltam
még olyan hálás azért, hogy létezik stopgomb is a videomagnókon.

N em szokásom megbotránkozni a mocskos filmeken. Bár nem mindig tudom

pontosan követni az eseményeket, úgy gondolom, mégiscsak húzódik határ az ero-
tika és az obszcenitás között.
Attól a pillanattól kezdve, amikor Dead Ed Robilio hájas feneke megjelent előttem
és kitöltötte Lauren új, nagy méretű tévéjének képernyőjét, olyan pornográf képek
peregtek le a szemem előtt, amelyekhez foghatót sohasem láttam még. Ha Edward
Robiliónak sikerült volna az, ami a bibliai Lázárnak, azaz feltámadt volna halottaiból,
és itt termett volna a nappaliban, akkor… esküszöm, kitéptem volna a kazettát a
magnóból, és az idők végezetéig agyba-főbe vertem volna vele. Ez lett volna az
emberiség történelmének legrövidebb ideig tartó feltámadása. A végén még azért
könyörgött volna nekem, hogy inkább röpítsek golyót a fejébe ahelyett, hogy agyon-
verem.
Fel-alá járkáltam a helyiségben. Átöltöztem. Felbontottam az aznapi postámat, a
maradék pizzát betettem a hűtőbe, visszahallgattam a hangpostámat. Kiittam a sö-
römet, és azt fontolgattam magamban, hogy talán egy kis vodkát is
utánaküldhetnék.
És megnéztem azt az átkozott felvételt.
Mindössze három és fél perc volt a teljes anyag. Nagyjából félidőben Merritt fel-
emelte a fejét, és a kamerába nézett – az arca olyan élettelen volt, mint egy viasz-
bábué valamelyik múzeumban.

STEPHEN WHITE 248 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 37. fejezet
V agyis megtaláltam a kazettát. Na és most? Hogyan tovább?
Egyetlen olyan forgatókönyv-változat sem jutott az eszembe, amelyet megfelelő-
nek véltem volna. Legjobb tudomásom szerint mindössze Merritt, Brad és én tudtunk
a felvétel létezéséről. Szükségem volt Merritt belelegyezésére ahhoz, hogy meg-
oszthassam ezt az információt Cozyval. És még ez sem jelenti azt, hogy meg is mu-
tathatnám neki, mi van rajta. Különben is, miért lenne jó az neki, ha megnézné?
Bizonyos okokból kifolyólag – később, ha nem is szívesen, de egy önelemzés so-
rán bizonyára rájövök majd arra, hogy mik voltak ezek az okok – Dead Ed hátsó fe-
lének látványáról nekem a lánya, Sunny jutott az eszembe.
Azt, hogy sokkal jobban félt az apjától, mint amennyire tisztelte őt. És sokkalta
jobban tisztelte, mint szerette az apját. De soha nem szegült szembe vele nyíltan.
Merritt azonban, anélkül, hogy bármit is tudott volna ennek a férfinak a jelleméről,
gondolkodás nélkül megtette ezt.
Az emlékezetem legmélyén kezdtem kutatni – azon gondolkodtam, mi is történt
még azon a délutánon, amikor Robilio birtokán, Summit Countyban jártam, és talál-
koztam Sunny Hasannal. Azt sem tudtam, mi az, amire szeretnék mindenáron visz-
szaemlékezni. De abban egészen biztos voltam, hogy amint rátalálok, tudni fogom,
hogy ez volt az, amit addig kerestem.

H osszasan és komolyan fontolgattam magamban azt a lehetőséget, hogy letör-

löm ezt a felvételt a kazettáról. Vagy behajítom a kandallóba, hogy égjen el inkább.
Úgy éreztem, még soha életemben nem tartottam olyan tárgyat a kezemben, ame-
lyet érdemesebbnek találtam volna a megsemmisítésre.
Mégsem tettem meg.
Mert bármilyen obszcén is ez a felvétel, lehet, hogy később még kulcsszerep jut-
hat neki Merritt megmentésében. És úgy döntöttem, semmit sem teszek, amivel az ő
esélyeit akár csak a legkisebb mértékben is veszélyeztethetem.
Hosszas tépelődés után kapcsoltam ki a videomagnót, és váltottam át a tévére,
hogy megnézzem a tízórás híradót. A Channel 7-en a Chaney reménye ment, és
ebben nem is volt semmi meglepő. Végignéztem a tudósítást arról, hogyan szállt le
a repülőgépe Seattle-ben. Azután azt is, miként szállította tovább Chaney-t egy
mentőautó a washingtoni egyetem klinikájára. És végezetül Brenda Straitet láthat-
tam, aki kifejezte háláját mindenkinek, aki csak fohászkodott Chaney-ért.
Chaney pedig kapott egy esélyt az életben maradásra.
Úgy terveztem, amennyiben Mitchell Crest nem gondolta meg magát Merritt letar-
tóztatásával kapcsolatban, akkor másnap kiengedjük a kórházból, hogy Seattle-be
repülhessen, és ismét a családjával lehessen.
Magam sem értettem, miért nem tudtam ennél jobban örülni a kialakult helyzet-
nek.
És végül Dead Ed hátsó felét hibáztattam ezért.

STEPHEN WHITE 249 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

É pp a vodkásüveggel kacérkodtam, amikor Emily szűkölni kezdett a bejárati ajtó
előtt. Lemondtam hát az alkoholról, és elvittem egy késő éjszakai sétára az utcánk-
ban.
Mivel egy földút végénél áll a házunk, elég nehéz észrevétlenül megközelíteni
bennünket autóval, különösképpen éjszaka. Emily és én is felkaptuk a fejünket a zaj-
ra: egy gépjármű közeledett felénk a kanyargós úton. A reflektorok fénycsóvája tán-
cot járt a száraz fűvel borított hegyoldalon. Emily volt az kettőnk közül, aki hamarabb
ismerte fel Sam autóját. Nagy örömmel üdvözölte őt, én valamivel visszafogottabb
voltam nála.
Kikászálódott a kocsiból, lehajolt, és megvakargatta Emily füle tövét. Nekem pe-
dig azt mondta:
– Remek, hogy még ébren talállak. Van valami dolgod most?
– Aludni készülök – feleltem. – De vajon miért érzem úgy, hogy neked valami
más ötleted van a számomra?
Elmosolyodott, mégpedig oly módon, ami bizonyára aggodalommal töltött volna el
engem, ha történetesen egy gyanúsított lennék, akit ő szorított sarokba.
– Utánanéztem Andrew-nak, ahogy javasoltad. És már vár bennünket.
Kissé gyanakvóan hallgattam.
– Ugyan már, miért várna bennünket Andrew? – kérdeztem.
– Az az igazság, hogy mit sem sejtve üldögél, és épp arra vár, hogy valaki érde-
kessé tegye számára ezt az éjszakát. Azt még nem tudja, hogy mi leszünk azok,
akik megteszik ezt neki.
– Biztos vagy abban, hogy ezt kell tenned, Sam?
Elengedte a megjegyzésemet a füle mellett, és biccentett Emilynek.
– Már elvégezte a dolgát? – érdeklődött.
– Igen.
– Akkor vigyük haza. Induljunk el minél előbb, ne vesztegessük az időt, mert And-
rew-nak is lehet egyszer szerencséje, és akkor végérvényesen összebogozódnak
ezek a szálak.
Sam szolgálati kocsijával, egy Forddal mentünk be a városba. Nyugat felé vette
az irányt, és azt kérdezte:
– Mikor jártál utoljára a Brokerben?
– Nem is tudom. Nem túl régen, valószínűleg. Ott van talán Andrew?
– Úgy tűnik, ez lehet a törzshelye, mióta külön él a feleségétől. Lucy
bébiszitterkedik most mellette.
– Úgy értsem, Lucyvel próbál vigasztalódni? Ez nagyon mulatságos látvány lehet.
– Az ő érdekében merem remélni, hogy nem vetemedik ilyesmire. Lucy azt
mondta, igyekszik tartani a távolságot.
Az étterem és bár – azaz a Broker – a város délkeleti részén található, és egy
motel is működik közvetlenül mellette, ami kifejezetten kényelmes megoldás. Koráb-
ban főleg az ifjú szerelmespárok jártak ide romantikázni. A válni készülő pácienseim
közül vagy tucatnyian jártak ide rendszeresen. Én magam is megfordultam ezen a
helyen, amikor még folyt a válóperem. Én nem találtam különösebben vonzónak.
– És azt mondtad, Andrew nem is számít ránk?
– Nem kértünk tőle időpontot előre, ha erre gondoltál.

STEPHEN WHITE 250 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Lucyvel a motel előterében találkoztunk. Fekete kisestélyit viselt, amellyel sikerült
feltámasztania lelkesedésemet az ilyen klasszikusan egyszerű viselet iránt.
Üdvözölt bennünket, aztán a társalgó felé biccentett, és azt mondta:
– Még mindig ott van. El sem mozdult a helyéről.
– Még mindig egyedül van? – kérdezte Sam.
– Igen. A tévét nézi és iszik. Wild Turkey-t rendelt, simán.
– És te miért nem odabent vagy a közelében? – érdeklődött Sam.
Lucy megrázkódott, mint akit a hideg is kiráz a gondolattól.
– Mondjuk csak azt, hogy idekint biztonságosabb. Ti készen álltok?
– Naná. Tulajdonképpen mit szeretnél, mit csináljunk?
– A parkoló ott van a sorompónál. Könnyen megtaláljátok majd a kocsimat. Adja-
tok öt percet, és ráveszem a pasast, hogy jöjjön ki, és sétáljon velem egyet.
Elindult a bár felé, de már a második lépés után megtorpant.
– Ez az én ügyem, Sam. Ha beleártod magad, esküszöm, többé nem látsz. Most
mindennek úgy kell történnie, ahogy én akarom.
Sam feltartotta a kezét, mintha tiltakozni akarna, mintha ő lenne a legmegbízha-
tóbb férfi az egész bolygón e tekintetben. Úgy gondoltam, ha nem Lucy meg én let-
tünk volna a közönség ehhez az előadáshoz, akkor hihetőbb lehetett volna tőle ez a
gesztus.
Lucy alig két perc múlva követett bennünket a parkolóba, a pasas társaságában.
Fogalmam sem volt arról, mit mondhatott Andrew-nak, amivel rá tudta venni, hogy
hagyja ott a bárt. De gondoltam, néhány burkolt célozgatás egy olyan érdekes nő
szájából, mint Lucy, akár csodákra is képes, nemhogy ne tudja elérni ezt egy olyan
magányos férfinál, mint amilyen Andrew volt ekkor. És gyanítottam, hogy az a kis fe-
kete ruha is a csábítás eszköztárához tartozott.
Andrew olyan bamba képet vágott, mint a kapatos férfiak szoktak, amikor Lucy
ránk mutatott, és azt mondta:
– Ők a barátaim, akikről meséltem, Andrew. Szeretném, ha megismerkednél ve-
lük.
A férfi elsápadt, és sarkon fordult. Gondolom, arra számított, hogy ki akarjuk zse-
belni. Lucy erre maga elé tartotta a rendőrjelvényét, így az semmiképp sem kerülhet-
te el Andrew tekintetét. A másodperc egy töredékéig úgy éreztem, mintha megköny-
nyebbülésről árulkodott volna az arckifejezése. A tekintete ellágyult, a vállát előreej-
tette. Úgy nézett Lucyra, mintha a pártfogója lenne.
Ám aztán ennél sokkal racionálisabb gondolatok ébredtek whiskytől zsibbadt tu-
datában.
– A francba is… – szaladt ki a száján. Még nem akadozott a nyelve.
Lucyn volt ekkor a sor.
– Andrew, én Tanner nyomozó vagyok a boulderi rendőrségtől. Bennünket nem
mutatott be. Sam és én egy szót se szóltunk.
Nekem egyikük se mondta, hogy hallgassak – egyszerűen csak éreztem, hogy ez
a legjobb, amit tehetek. Lucy folytatta:
– Andrew, mesélne nekem a sógoráról? Edward Robilio az, ugye?
Andrew végigmérte Samet, azután az aszfaltozott parkolót, és végül az égre
emelte a tekintetét.
– Azt hiszem… ügyvédet akarok – mondta. – Ugye jogomban áll ügyvédet kérni?
Lucynek arcizma se rándult. Megvonta a vállát, és azt felelte:

STEPHEN WHITE 251 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Hát persze, ügyvédet vagy bármi mást. De akkor előbb kerítenünk kell önnek
egyet.
Azzal betessékelte a fickót piros Volvója anyósülésére. Sam és én hátul foglal-
tunk helyet, és hallgattuk Lucyt, aki a mobiltelefonján kért további utasítást valakitől.
Én arra gyanakodtam, hogy ez a hívás csak afféle színjáték, amivel manipulálni
akarja a férfit. Amikor befejezte a beszélgetést, Sam felé fordult, és közölte:
– Pár percig még itt kell maradnunk a kocsiban. Mindjárt itt lesznek a fiúk.
Aztán Andrew-hoz fordult.
– Ezzel a kocsival sajnos nem fuvarozhatom önt. Meg kell várnunk a járőrautót,
tudja, hogy bevigyék a kihallgatásra… egy ennél megfelelőbb helyre.
– Úgy érti… be kell mennem a rendőrségre?
– Igen, odahívhatja az ügyvédjét is. Biztosítunk egy szobát az ön számára. Tudja,
egy olyan… cellafélét.
Úgy tűnt, a „cella” szóval sikerült elérnie a várt hatást. A következő percek egé-
szen bizarrnak tűntek számomra. Lucy a visszapillantó tükörben nézegetve magát
kiigazította a rúzsozást a száján, Sam egy slágert dudorászott, Andrew pedig –
anélkül, hogy akár csak megmozdította volna, a fejét – próbált mindenkit egyidejűleg
szemmel tartani. Ám egyetlen szó sem hangzott el, egészen addig a pillanatig, amíg
Andrew el nem böfögte magát. A whisky átható szaga azonnal elárasztotta az utas-
teret, ő pedig megkérdezte:
– Letartóztatnak?
Lucy nem válaszolt azonnal. Rekedtes, leereszkedő hangon, amely inkább egy
koktélbárba illik, mintsem egy kihallgatáshoz, azt kérdezte:
– Mintha az imént azt mondta volna, ügyvédet szeretne, ugye? Nos, akkor addig
nem is szabad beszélgetnünk egymással.
Andrew vagy egy percig szótlanul hallgatta Sam dudorászását, majd megkérdez-
te:
– És mi van akkor, ha meggondoltam magam? Úgy értem, az ügyvédre vonatko-
zóan…
Lucy elmosolyodott.
– Nos, ha így van, akkor már beszélgethetünk. Akár itt rögtön tisztázhatjuk az
egész helyzetet.
Nekem úgy tűnt, mintha Andrew ekkor a külső visszapillantóba nézett volna, hogy
lássa Sam arcát, csak azután kérdezte meg tőlük:
– Nos, mi az, amit tudni szeretnének?
Lucy válaszolt neki:
– Kezdhetnénk mondjuk azzal, hogy péntek délután járt-e a sógora házában?
Úgy tűnt, Andrew alaposan meggondolja, mit lépjen erre. Én közben Samet fi-
gyeltem. Mostanra abbahagyta a dudorászást, és láttam rajta, hogy izmait megfe-
szítve vár, mintegy ugrásra készen. Arra gondoltam, talán attól tart, hogy a férfi
megpróbál kipattanni az ajtón.
Andrew mindkét kezével a halántékát masszírozta.
– Ó, istenem… Ezek szerint azt már tudják, hogy ott jártam, ugye? A francba is…
De nem az történt, amire gondolnak. Nem, szó sincs róla. Nem én tettem. Nem én
öltem meg őt.
Néhány másodpercnyi hallgatás után hozzátette:
– Valójában nem én voltam az.

STEPHEN WHITE 252 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Valójában?
Lucy azt mondta erre:
– Csak egy pillanat, Andrew.
És olyan bájosan csicsergett a férfival, amilyenhez foghatót én még sohasem hal-
lottam. Előhúzott egy diktafont, lenyomta a felvevőgombot, és bemondta az adatokat
– helyszín, időpont, szereplők. Aztán Andrew felé fordult.
– Nos, akkor meséljen el nekünk mindent erről a látogatásról.
– Fontolgattam magamban, hogy felhívom magukat, a rendőrséget… őszintén
mondom, hogy így volt. Úgy értem, ha letartóztatták volna a lányt, megtettem volna.
Felhívtam volna önöket. Egész biztosan ezt tettem volna…
Szánalmas volt. Kis híján megsajnáltam.
– Akkor elmondom, mi történt. Az igazat, a teljes igazságot. Rendben? Hisznek
nekem?
Lucy elmosolyodott. Tökéletesen bánt Andrew-val. A férfi úgy érezhette, mintha
indiszkrét dolgairól tenne vallomást egy nőnek, akivel járni szeretne.
– Ed felhívott péntek délután – kezdte Andrew −, és azt mondta, menjek át hozzá,
mégpedig azonnal. Úgy értem, magához hívatott, az a seggfej. Én éppen válófélben
vagyok, és a felségem, Abby meg az ő felesége, Beth testvérek. Gondoltam, hogy a
válásról, a gyermekelhelyezésről akar beszélni velem, és nagy kísértést éreztem ar-
ra, hogy oda se menjek. De végül úgy döntöttem, kocsiba ülök, aztán végighallga-
tom, majd megmondom annak a baromnak, hogy tehet egy szívességet.
– Eddig tudjuk követni – nézett rá Lucy biztatóan.
– Ő erre azt mondta, elromlott a csengőjük, de nyitva hagyja nekem a bejárati aj-
tót, menjek csak be nyugodtan, ő majd odalent vár rám a földszinten a dolgozószo-
bájában.
– Amikor azt mondja, „ő”, akkor a sógorára, Edward Robilióra utal? – kérdezte
meg Lucy a pontosság kedvéért.
– Igen, úgy van, Edward Robilióra. Szóval bemegyek a házba. A földszinten szó-
lítgatni kezdem a nevén. Semmi. Bemegyek a dolgozószobájába, és ott találom ül-
ve, abban a bőrfotelben, olyan… Hogy is mondjam másképpen… nem tudom, félig-
meddig már halott állapotban. Egy lyuk tátong a mellkasán, körülötte minden csupa
vér, a padlón egy fegyver hever. Az első gondolatom az volt, hogy betörő járt nála,
és hogy rálőttek. De tudtam, hogy még nem halt meg. Követett engem a tekinteté-
vel, és amikor levegőt vett, furcsa, szörcsögő zaj tőrt elő belőle, mint amikor meghi-
básodik egy csap. Olyan érzésem volt, mintha pontosan tudná, mire gondolok. És
azt még sikerült is kinyögnie. Ne hívd a… kilenc tizenegyet… De borzalmas volt már
hallgatni is, alig nyöszörgött. Először nem is értettem, mit akart mondani, rákérdez-
tem hát. Mi az? Mire ő azt mondta, én tettem ezt. Ne hívd a kilenc tizenegyet. Még
mindig nem tudtam felfogni. Végül kinyögte a szót: öngyilkosság. És aztán könyö-
rögni kezdett nekem, hogy… fejezzem be helyette, amit nem sikerült neki. Már nem
volt képes magához venni a fegyvert még egyszer. Azt akarta, hogy én tegyem meg
helyette. Én a mentőket akartam hívni, ő meg tiltakozott. Vagyis inkább könyörgött
nekem.
Lucy közbekérdezett:
– Az a mindenható sógora tényleg könyörgött magának? – hitetlenkedett.
– Ez volt az első alkalom az életben, nekem elhiheti – bizonygatta Andrew. – Fo-
galmam se volt róla, mitévő legyek. Kis híján magára hagytam, de attól féltem, ha
mégis életben marad… ha túléli, a végén még engem tesz felelőssé. Képes és rám

STEPHEN WHITE 253 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

keni az egészet A lövöldözést, így aztán… felemeltem a fegyverét, és célba vet-
tem… De képtelen voltam megtenni. Visszatettem a fegyvert oda, ahonnan felemel-
tem, és már indultam volna, hogy távozzak. És akkor a hátam mögött borzalmasan
hörögni kezdett. És aztán egyszer csak kristálytiszta hangon azt mondta: kérlek
szépen… Mégsem voltam képes otthagyni abban az állapotban, és… visszamen-
tem hozzá, és megint csak felemeltem a pisztolyt a földről. Magam elé tartottam…
így, ni – és már mutatta is. Kinyújtotta a karját, és elfordította a fejét közben, mintha
egy szaros pelenkát fogna maga elé −, én pedig lehunytam a szememet és… ötig
számoltam, azután meghúztam a ravaszt. Meg se néztem őt még egyszer ezek
után. Hátat fordítottam neki, és csak füleltem. Vagy egy percig… igen, el is számol-
tam magamban hatvanig. Hogy biztos lehessek benne, már hörögni se fog többé.
Aztán a zsebkendőmmel megtörölgettem a fegyvert, és ledobtam a padlóra, a vér-
be, a széke mellé. És ahogy jöttem, ugyanúgy távoztam is. Ez az igazság.
Öt perccel később Sam és én kiszálltunk Lucy kocsijából, és visszasétáltunk az ő
Fordjához. Figyeltük a járőrautó érkezését, és láttuk, amint két rendőr beülteti a már
bilincsbe vert Andrew-t a hátsó ülésre, hogy továbbfuvarozzák a Harmincharmadik
utcában lévő rendőrőrsre. Lucy a Volvóban maradt. Arra gondoltam, előbb biztosan
hazamegy, leveti a fekete ruhát, átöltözik, és csak aztán megy be az őrsre, hogy be-
fejezze Andrew kihallgatását.
A járőrautó már el is húzott a parkolóból. Sam pedig feltette a költői kérdést:
– Te gondoltad volna, hogy ez lesz belőle? Tudod, olyan érzésem van, mintha
már láttam volna ezt az egészet. Mintha egyszer ez már megtörtént volna. Ugyan ki
gondolta volna, hogy Ed még arra sem képes, hogy megbízhatóan fejbe lője magát?
Emlékszel, a halottkém azt mondta, a golyó roncsolta a gerincvelőt? Nos, úgy tűnik,
igaza volt.
– Te hiszel Andrew-nak?
– Attól a részlettől eltekintve, hogy aggódik Merrittért, igen, hajlamos vagyok hinni
neki. Na és te?
– Azt hiszem, én is. Szóval amikor Robilio felhívta Andrew-t, hogy menjen át hoz-
zá, nem azért tette, mert a válásukról akart beszélni vele, hanem azért, hogy Andrew
legyen az, aki felfedezi a holttestét? Talán nem akarta, hogy a felesége találjon rá?
– Igen, ez elképzelhető szerintem. De ez azért szemétség Andrew-val, nem gon-
dolod? Úgy értem, én biztosan szemétségnek érezném. Andrew pedig három lehe-
tőség közül választhatott, ugye? Otthagyhatta volna Edet meghalni. De lehet, hogy
egyesek szerint ez aljas dolog lett volna tőle. Kihívhatta volna a mentőket hozzá. Bi-
zonyos szempontból ezt sem tekinthetjük jó megoldásnak, hiszen akkor Ed utolsó
kívánsága ellenére cselekedett volna. Vagy… Andrew felkaphatta a fegyvert és
agyonlőhette a sógorát, miközben azt állíthatja magáról, olyan nemes lelkű, mint
Szent Ferenc. Úgyhogy teljesen mindegy, mit gondolunk róla, semmiképp sem mi-
nősíthető emberbaráti cselekedetnek agyonlőni valakit, még akkor sem, ha azt gon-
dolod az illetőről, hogy egy szemétláda.

STEPHEN WHITE 254 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 38. fejezet
M ásnap reggel az ébresztőóra nélkül is felébredtem, mégpedig azzal a számom-
ra szokatlan magabiztossággal, hogy a diadal és a tragédia végre helyet cserélt
egymással, és hogy az élet folytatódik a maga kényes egyensúlyi állapotában. Kora
reggel a gyermekkórházba mentem egy rövid találkozásra Merritt-tel, aztán lediktál-
tam a titkárnőnek a zárójelentés végét, és aláírtam a papírokat, melyek ahhoz kellet-
tek, hogy távozhasson a kórházból. És bár most valamivel derűlátóbb voltam Merritt
jogi helyzetét illetően, mint bármikor is azóta, hogy megpillantottam a véres ruhákat,
Andrew vallomását egyetlen szóval sem említettem előtte. A boulderi rendőrségnek
is sok mindenről kellett még meggyőződnie ezzel kapcsolatban. Úgy gondoltam,
meghagyom Samnek a lehetőséget, hogy ő közölhesse a jó hírt az unokahúgával.
Sam pontosan akkor érkezett az osztályra, amikorra megígérte nekem, és az
épület egyik oldalsó kijáratán észrevétlenül vitte ki Merrittet így sikerült kikerülniük az
újságírók hadát, akik – legnagyobb csalódásomra – valamilyen módon értesültek a
kórházból való távozásáról, és mindenáron tájékoztatni akarták a közvéleményt az
utazásáról Seattle-be, ahol viszontláthatja a kishúgát. Miközben igyekeztem mielőbb
hazaérni, hogy összecsomagoljak az utazáshoz, és Lauren után repüljek, Sam a
boulderi Trent-házba vitte az unokahúgát, és megvárta, míg ő is bepakol magának
pár holmit az útra.
Nem szívesen ugyan, de végül beleegyeztem, hogy Samet és Merrittet is én fu-
varozzam ki a denveri reptérre. A páciensek fuvarozása repterekre olyasfajta etikai
vétségnek minősül, amelyet nem szerettem volna elkövetni, de a kórházi személyzet
meggyőzött arról, hogy Merrittnek szüksége lehet még a gardedámokra egészen
addig, míg biztonságban meg nem érkezik Seattle-be. És aztán én is meggyőztem
magamat arról, hogy jó lehetőség ez a számomra: így még egy kis ideig szemmel
tarthatom Merrittet, és meggyőződhetek arról, valóban bölcs döntés volt-e tőlem az,
hogy kiengedtem a kórházból.
A felesége távollétében Sam gondoskodott Simonról, Lucy pedig vagy önként je-
lentkezett vagy rábeszélésre, hogy a nap hátralevő részét Merritt kísérésével töltse
Washingtonig. Amíg Sam hazavitte Merrittet a kórházból, Lucy vigyázott Simonra.
Mivel este szüksége volt a kocsijára, hogy visszajöjjön a denveri reptérről, miután
véget ért aznapi körutazása, Lucy és Simon odakint a reptéren várnak majd ben-
nünket.
Merritt washingtoni gépe a menetrend szerint egy és negyed órával korábban in-
dult, mint az enyém. Én Sam kocsijában hátul ültem, miközben a reptérre tartottunk.
Ez idő alatt úgy láttam, könnyed és felszabadult Sam és az unokahúga kapcsolata,
miközben Sam szenvedélyéről, a hokiról, és Merritt kedvenc sportjáról, a kosárlab-
dáról folyt a beszélgetés közöttük. Azon vitáztak, melyiknek mi a viszonylagos elő-
nye a másikhoz képest. Merritt a végén megígérte Samnek, hogy elmegy vele egy
Avalanche-mérkőzésre. Én meg súlyos veszteségként könyveltem el magamban,
hogy talán már soha többé nem kísérhetem el Samet a stadionba. Sam cserébe ígé-
retet tett arra, hogy a következő szezonban megnézi a boulderi középiskola csapa-
tának valamennyi bajnoki mérkőzését. Miközben figyeltem őket, rádöbbentem, hogy
napok óta ezek az első valóban derűs pillanatok az életemben – amióta csak Lauren
telefonon értesült az édesanyja betegségéről.
Jó egy órával Merritt és Lucy gépének indulása előtt megérkeztünk a reptérre.

STEPHEN WHITE 255 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

M ár túltettem magamat a kezdeti bosszúságokon, amit a denveri nemzetközi rep-
tér okozott eddig nekem. Tény, hogy félúton van Kansas felé, de ha az ember egy-
szer már megérkezett oda, minden a legnagyobb rendben van. Maga a reptér szép
és tágas, a szolgáltatások hatékonyak. Igaz, hogy az út odáig a városból úgy húsz
perc lehet kocsival, ám ezért a kisebb bosszúságért bőségesen kárpótolja az érkező
és induló utasokat maga a légikikötő. Valahányszor egy másik reptéren akad dol-
gom, mind jobban tudom értékelni a denverit.
Ám sohasem kellett még csomagot feladnom ezen a repülőtéren. Az a szoká-
som, hogy magammal viszem a poggyászomat a fedélzetre, nem valamiféle tiltako-
zás volt részemről a légikikötő gyakran szidott automatizált csomagkezelő rendszere
ellen – ennek sokkal inkább filozófiai gyökerei lehettek. Úgy éreztem, ha valami már
nem fér el a kézipoggyászomban, akkor arra nincs is igazán szükségem. Merritt ná-
lam valamivel liberálisabb nézeteket vallott ez ügyben, ő egy akkora hajókofferrel ér-
kezett, amely elérte egy vemhes tehén méreteit, és ezen kívül egy bőrönd is volt ná-
la, amely semmiképp sem fért volna el a fedélzeten az utasok feje fölötti rekeszben.
Sam a United Airlines utasai számára fenntartott szinten, a járda mellett, a termi-
nál bejárata előtt állt meg a kocsival, hogy minél könnyebben leadhassuk Merritt
csomagjait. Lucy és Simon később a terminál alatti szinten várnak bennünket, ahon-
nan a gyorsvasút indul. Arra gondolt, a kisfiúnak biztosan tetszeni fog, ha láthatja a
vonatokat jönni-menni.
Egy Skycap-alkalmazott kikapta Merritt csomagjait Sam kocsijának hátuljából, én
pedig intettem Samnek, hogy hol parkoljon le. A Skycap-fiú ellenőrizte Merritt jegyét,
hogy a célállomásnak megfelelően felcímkézhesse a csomagjait, majd a számítógép
által kinyomtatott vignettákat villámgyorsan ráragasztotta a fogantyúkra. Aztán fel-
rakta valamennyi poggyászát a szállítószalagra, és ezzel a csomagok már el is tűn-
tek a szemünk elől egy gumifalú alagútban.
A denveri reptér csomagkezelő rendszere helyi és nemzeti legendává nőtte ki
magát mostanra. Noha régi csodálója voltam a szisztémának, még sohasem figyel-
tem meg a működését ilyen közelről, és most lenyűgözött az egyszerű, gyors és ha-
tékony folyamat, amely a járda szélén kezdődött. Úgy értékeltem magamban,
ugyanolyan bámulatos dolog ez, mint a fenséges Mississippit és vízgyűjtő területét
megcsodálni madártávlatból.
– Hová kerülnek innen? – kérdeztem a hozzám legközelebb álló Skycap-
alkalmazottat, és az épp eltűnő csomagokra mutattam.
– A poggyászra gondol? Egy emelettel lejjebbre. A terminálok alatt hat állomáson
gyűjtik be a csomagokat a járda mellől, és ugyancsak hat másikra érkeznek azok,
amelyeket a jegykezelő pultoknál vettek fel. Automatikus szkenner olvassa le a cím-
kékről az adatokat, így válogatja szét a rendszer a poggyászokat célállomások sze-
rint, és ennek megfelelően kerülnek fel egy-egy kocsira, amelyek olyasmik, mint a
csillék a bányában, tudja… és azok a sínpályán egyenesen a kapukhoz szállítják va-
lamennyit. Több vágánya van ennek a reptérnek, mint a Grand Central Stationnek.
Egy darabon mindegyik mellékvágány a megfelelő kapuhoz visz, aztán a terminál
közepén összefutnak egy fővágányban, az egyenesen megy tovább egy alagúton
át, és megint mellékvágányokra válik szét. A csomagoknak már a helyükön kell len-
niük, mire önök leszállnak a reptéri gyorsvonatról.
– És ez tényleg… így működik?

STEPHEN WHITE 256 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Hát persze.
– Na és mi az ott? – kérdeztem, és a tőlünk néhány lépésre lévő nagy, lapos és
szürke fémtartályféleségre mutattam, amely talán két és fél méter hosszú, egy méter
húsz széles és harmincegynéhány centiméter magas lehetett. Alatta egy nagy,
rozsdamentes acélból készült tálcát – raklapot – láttam.
Széles mosollyal reagált, kivillantva a fogait.
– Ha némi anyagi áldozatra is hajlandó, amivel értékeli, hogy segítek a kisasz-
szony csomagjainak elhelyezésében, akkor szívesen megmutatom önnek, hogyan
működik. Ugye érti, uram?
Egy ötdollárost nyomtam a kezébe, ő pedig fogta a következő utas sízsákját, és
betette ebbe a nagy szürke kukafélébe.
– Ezen már rajta van a címke. Omahába mennek – mondta. Beütött néhány
számot egy kis tárcsán, mire kinyílt egy acélajtó ezen a szerkezeten, és a rozsda-
mentes acéltálcát egy bölcsőformájú fémtárgy továbbította – ugyanabba az irányba,
amerre az imént Merritt táskái is folytatták útjukat. A következő pillanatban egy újabb
üres fémtálca csúszott az előző helyére, amely Omaha felé továbbította a síléceket.
– A szabványméretnél nagyobb táskákat, síléceket, golfütőket, efféléket továbbít-
juk a szürke tálcákkal. Beütöm a kódszámot, erre egy lift érkezik érte, az mozgatja
tovább ide-oda rendszerben. Kettesével közlekedő csillékre kerülnek, és már men-
nek is tovább a megfelelő mellékvágányra.
– Ugyanabba a rendszerbe kerülnek?
– Igen. Csak a csillék mások. Kétszer akkorák, mint amelyeket a normál méretű
csomagokhoz használunk. A szimpla csille el sem bírná ezeket. De a rendszer kü-
lönben ugyanaz az ikercsillék esetében is.
– És tényleg… működik?
– Igen, persze.
Ekkor vettem csak észre, hogy szem elől veszítettem közben Merrittet. Körülnéz-
tem, és úgy tizenöt méterrel odébb pillantottam meg: a járdán állva beszélgetett va-
lakivel, aki háttal állt nekem. Férfinak gondoltam az illetőt. Elindultam a járdán Merritt
felé, hogy együtt menjünk be és keressük meg Samet, azután álljunk sorba, hogy
megkapjuk a beszállókártyánkat.
A férfi a bal kezével egy autóra mutatott, amely ott állt mellettük, a járda szélénél.
Új modell volt, egy sötétkék Lincoln Continental. A férfi jobb keze pedig Merritt hátán
pihent.
A lány tett egy lépést – az épület, és nem az autó felé, mire a férfi villámgyors
mozdulattal megragadta a karját. Nekem ez cseppet sem tűnt barátságos gesztus-
nak, de Merritt elsőre még nem sikoltott fel, hogy tiltakozzon. A következő pillanat-
ban azonban erőnek erejével próbált szabadulni a férfi szorításából. És segélykérő
pillantást vetett arrafelé, ahol én álltam. Pontosan tudom, milyen jelei vannak egy ar-
con a rémületnek, és Merritten is ezt láttam most. Úgy láttam, halálosan fél valamitől,
és futni kezdtem, hogy segítsek neki. Az első gondolatom az volt, ez a fickó egy a
szokásosnál is rámenősebb újságíró lehet, aki valamilyen úton-módon követhette
Merrittet a reptérre.
Félúton lehettem, miközben Merritt szabadulni próbált a férfi szorításából, és egy
erőteljes mozdulattal megpróbálta ellökni magát a férfi mellkasától. Hiába. Erre fel-
emelte a bal lábát, és rüsztön rúgta a fickót. A szorítása egy pillanatra engedett va-
lamelyest, Merritt pedig hátraugrott mellőle, kikerülve egy termetes asszonyságot,
aki óriásbébijét dajkálta. A férfi azonban gyorsan észbe kapott, és egyetlen lépéssel

STEPHEN WHITE 257 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

lemaradva követte Merrittet. A lány is látta ezt, és nem sokat teketóriázott – fejest
ugorva előre rávetette magát az egyik nagy, szürke tálcára, amely a szabványosnál
nagyobb méretű csomagokat szállítja az automatikus poggyászkezelő rendszerben.
És ez a tálca épp csak most kezdte a következő kört. És Merritten kívül volt már rajta
valami – egy alumíniumcső, amely harminc centi széles és másfél méter hosszú le-
hetett.
Zutty! A következő pillanatban Merrittet és a csövet is benyelte magába az auto-
matikus rendszer.
És én még abban sem lehettem biztos, hogy a Skycap-alkalmazott látta, mi tör-
tént Merritt-tel.
– Hé! – kiáltottam fel. A férfi, aki az imént Merritt-tel erőszakoskodott, megpróbálta
kerülni a feltűnést, én mégis biztos voltam abban, hogy egy pillanatra láttam megvil-
lanni valami fényes fémtárgyat a kezében. Attól tartottam, hogy fegyver lehetett az,
és ismét elkiáltottam magam:
– Le a földre! Mindenki feküdjön a földre!
Erre persze az emberek egy emberként engem kezdtek bámulni. Azt gondolhat-
ták rólam, hogy kiborultam idegileg, és keresték rajtam a közveszélyes őrültekre jel-
lemző jegyeket, de senki se vetette magát a földre, a férfi pedig, aki az imént inzultál-
ta Merrittet, kihasználta a pillanatnyi zavart, és átvágott egy várakozó csoporton, akik
a járdán álldogáltak, és rávetette magát a legközelebbi szállítószalagra, amely cso-
magokat vitt innen a rendszerbe. Egy szempillantás múlva már ő is bekerült az alag-
útba, nem sokkal Merritt után.
Ösztönösen utánavetettem magam, de egy Skycap-fiú az utolsó pillanatban elka-
pott, és a bokámnál fogva visszaráncigált a szalagról, még mielőtt az magával vihe-
tett volna. Valaki elkiáltotta magát, hogy hívják ide a biztonsági őröket, és egy pilla-
natnyi önáltatás után rá kellett döbbennem, hogy az a legvalószínűbb: én leszek az
ő érdeklődésük tárgya.
Felálltam hát, és azt mondtam a Skycap-alkalmazottnak:
– Rendben van, ide hallgasson. Két ember tűnt el az imént a csomagszállító
rendszerben. Egy férfi és egy lány, akit ez az illető üldöz. És lehet, hogy fegyver is
van nála. A lány nagy bajban van most.
Az alkalmazott biztosan hallott már ennél jobb sztorit is mostanában, mert úgy
nyerített ezt hallva, mint egy póniló.
– Én senkit se láttam eltűnni. George, te talán igen? George, a másik Skycap-fiú
pedig azt felelte erre:
– Én sem.
Ekkor előlépett a sokaságból egy kislány – hat−, legfeljebb hétéves lehetett. És il-
lemtudóan feltartotta a kezét, mintha csak az iskolában jelentkezne.
– Én láttam. Láttam őket. A lány azon a lyukon tűnt el.
És kinyújtott karral előbb a nagy, tálcás liftre mutatott, aztán a futószalag irányába
fordulva megismételte ugyanezt, és hozzátette: – A férfi pedig azon. Ott.
– Köszönöm – mondtam neki.
A következő hang, amelyet hallottam, már Samé volt. Ott állt mögöttem.
– Hol van Merritt, Alan? – kérdezte.
– Odalent, Sam… a csomagkezelő rendszerben. Valaki fegyverrel vetette magát
utána.
– Kicsoda?

STEPHEN WHITE 258 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Nem tudom, egy férfi. Nem láttam elég jól. Fehér bőrű, nagyjából akkora, mint
én lehetek. Barna a haja, és bomberdzsekit visel.
Sam előkapta a jelvényét, és odatartotta George elé.
– Vigyen le bennünket oda! – adta ki az utasítást.
A George nevű Skycap-fiúnak is volt egy ötlete. Azt kérdezte tőlem:
– Azt akarja, hogy zárjuk le az egész rendszert? Ezt is megtehetjük, csak egy te-
lefonhívás.
Fogalmam sem volt arról, miféle következményekkel járhat egy ilyen intézkedés.
Vajon segíthet Merrittnek az, ha lezárják a csomagtovábbító rendszert, vagy éppen-
séggel annak a malmára hajtjuk ezzel a vizet, aki üldözi őt, bárki legyen is az? És ha
a csille olyan hirtelen áll meg, hogy ő leröpül róla? Fogalmam sem volt az egészről.
Megráztam a fejem.
– Nem hiszem, hogy ezt kellene tennünk. Nem tudhatjuk, mi történik azután. Le-
het, hogy éppenséggel az üldözőjének segítünk ezzel. Hová fog kerülni? Ha beve-
tette magát a liftbe, amelyik a tálcákat továbbítja… és ha ő a tálcán marad, akkor
hová jut innen?
A Skycap-alkalmazott azt felelte:
– Az a poggyász Dallasba megy. Vagyis… nézzük csak, a B-35-ös kapuhoz. Ha
a tálcán marad, akkor az extra méretű csomagok gyűjtőhelyéig megy, ami a B vá-
gány nyugati oldalán van.
– Utána kell mennünk, Sam.
A Skycap-alkalmazott azonban közölte:
– Nem engedhetem be önöket a rendszerbe.
Mire Sam:
– Akkor legyen szíves másfelé nézni addig.
– Nem tehetem.
– Ismeri azt a lányt, akit ez a férfi üldöz? Felismerte őt? Chaney nővére az. Tudja,
ki az a Chaney?
– Az a beteg kislány? A híradóból?
– Igen. Ez a lány pedig az ő nővére. És most utazna Washingtonba, hogy láthas-
sa Chaney-t. Valaki pedig bántani akarja őt.
Mire George:
– És ön kicsoda?
– A nagybátyjuk vagyok.
Úgy tűnt, George mérlegeli magában a lehetőségeket. Termetre nagyobb volt,
mint Sam, de biztosra vette, hogy az erősebb nála, és ha ő ezt akarja, akkor erőnek
erejével is megtalálja magának az utat. És George úgy vélte, Sam képes lenne akár
megfojtani is őt, ha telefonálna, és azonnal lezáratná az automatikus rendszert.
– Chaney? B-35-ös kapu, Dallas? – kérdezte. – Akkor inkább hátat fordítok.
Egyesével menjenek csak le. És ha bárki kérdi, én mindent tagadni fogok.
– Várjunk csak, Sam. Te menj a férfi után, aki üldözi Merrittet. Ő a másik körben
megy, ahol a bőröndöket szállítják. Én meg Merrittet követem. Itt, ő ezen a helyen
tűnt el.
Sam bólintott.
– Indulás!

STEPHEN WHITE 259 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Figyeltem, ahogy Sam felkapaszkodik a futószalagra, én meg befeküdtem a ku-
kaszerű fémtartályba. George megnyomott néhány gombot, és egy nagy rántást
éreztem, amikor a tálca becsúszott a liftbe, és aztán zuhantam vagy három métert.
Egy aknába érkeztem ekkor, amelyben narancssárga sínpárok haladtak: lehetett kö-
rülöttem egyszerre vagy egy tucatnyi csille, melyek bézs színű tálcákkal közleked-
tek. Csillék száguldoztak a fejem fölött és alattam is, egy-egy szinttel feljebb és lej-
jebb, és ez a látvány zavarba ejtően átláthatatlan volt számomra. Tőlem balra bő-
röndök kerültek a bézs színű raklapokra, majd a csillék tetejére, és hatalmas lézerle-
olvasók pásztázták a poggyászokon lévő címkéket, hogy a megfelelő csillékre to-
vábbítsák őket.
És ekkor pillantottam meg Samet is – Úgy ült, mint egy indián, miközben várta,
hogy a futószalagról átkerüljön előbb egy bézs színű tálcára, majd fel egy csille tete-
jére. A kezében tartotta a poggyászcímkét, amelyet George adott neki. George már
betáplálta a számítógépbe az adatainkat, hogy hová küldjön tovább bennünket a
rendszer. Én a nagy szürke tálcán zökkenőmentesen utaztam, majd átkerültem egy
bölcső formájú tárgyra, amely két csille között forgott. Halk morajt hallottam, majd a
bölcső leszáguldott velem egy rövid lejtőn, és hamarosan követtem Merrittet a B vá-
gány felé.
Feltápászkodtam, és hátranéztem, miközben Sam átkerült egy bézs színű raklap-
ra, majd azzal együtt tovább, egy szimpla csille tetejére. Ezeket egyszerű, szab-
ványméretű bőröndökre tervezték, úgyhogy kicsinek bizonyult Sam átlagnál na-
gyobb termetéhez. Láttam, hogy igyekszik ülő helyzetben maradni, de igencsak labi-
lis volt az egyensúlya. El is tűnt a szemem elől, amikor hátradőlt és a csille egy ka-
nyarhoz érkezett.
Noha nem egy riportot láttam már a híres-hírhedt csomagszállító rendszerekről a
tévében, felkészületlenül ért a látvány, az elképesztő méretek. Hatalmas volt ez a
rendszer. Sínek futottak mindenütt ebben a legalább két hatalmas tornacsarnok mé-
retű térben. Én pedig azt gondoltam közben.– ez csak egy a hat gyűjtőállomás kö-
zül?
Miközben az én ikercsillém cikcakkban haladt a gigantikus terem egy távoli sarka
felé, végigpásztáztam mindent, de sehol sem láttam Merrittet, sem pedig az üldöző-
jét. De még csak egy munkást sem. Teljesen automatikusan működött itt minden.
Még csak egy technikust sem láttam, aki a monitorok segítségével figyelte volna a
rendszert.
Alattam és mögöttem haladt Sam kocsija, egyre gyorsulva. És hallottam, amikor
azt kiáltotta:
– A francba is.… i
És a csilléje nagy sebességgel bevett egy éles kanyart.
Hátradőltem, és próbáltam tiszta fejjel gondolkodni.
Vajon ki lehet az, aki üldözi Merrittet?
És főleg: miért?

A denveri nemzetközi repülőteret egy központi terminállal tervezték, amelyhez há-

rom melléképület csatlakozik: ezek párhuzamosak a főépülettel, de nagy távolságra
vannak attól, mint ahogyan egymástól is.

STEPHEN WHITE 260 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Mi a B épületbe tartottunk, ami úgy nyolcszáz méterre lehetett a főépülettől. Az
utasok csak egy földalattiszerű gyorsvasúttal közelíthették meg, amelynek két széle
alagútban halad a kifutópálya alatt.
Már amennyiben az ember nem álcázza magát poggyásznak.
A vasút alagútjaival párhuzamosan két másik alagút is van: ezekben közlekednek
a csillék, amelyek azokat a poggyászokat, csomagokat, rakományt szállítják, ame-
lyek valamilyen oknál fogva nem kerülnek be az automatikus rendszerbe. A sínháló-
zat fölött azok a vágányok húzódnak egy függőszinten kialakítva, amelyeket a termi-
nál és a melléképületek között közlekedő csomagszállító csillék használnak.
Miután Sam meg én elhagytuk a csomagválogató állomást, ahol utazásunk kez-
detét vette, egy csomóponthoz érkeztünk, ahol a csillék lelassítottak, és elvegyültek
azokkal, amelyek a többi állomásról futottak be, a terminál nyugati feléről. Olyan volt
a látvány, mint csúcsforgalmi időszakban egy többszörös közlekedési keresztező-
dés. Vagy tucatnyi csillével járhattam előrébb, mint Sam, amikor a vágányok egye-
sültek a fővágányban.
És ekkor megpillantottam a bomberdzsekis férfit. Körülbelül kétszer akkora távol-
ságra lehetett tőlem, mint Sam, csak ő előttem utazott. Folyton előre figyelt, nyilván
Merrittet keresve, őt azonban sehol sem láttam. Magamban azért fohászkodtam,
hogy észrevétlenül lapuljon meg a tálcán, és az üldözője se láthassa. És abban is
reménykedtem közben, hogy George a Skycaptől értesítse a denveri rendőrséget,
és már várják Merrittet, akárhol is fogja kivetni őt magából a rendszer a B épületen
belül.
A férfi most kezdett csak forgolódni a helyén, hogy lássa, követi-e valaki. Hasra
vetettem magam a tálcán, nehogy észrevegyen. Sam azonban, aki mögöttem ha-
ladt, korántsem volt ilyen kényelmes helyzetben. Nem volt hová elbújnia. Valósággal
lefolyt a bézs színű tálcáról a közönséges csille tetején, mintha lágy tojás lenne.
A fickó észrevette. És mindössze néhány pillanat múlva beigazolódott a gyanúm.
Valóban volt fegyver a férfinál.
A lövések sokáig visszhangoztak a cementfalú kamrában. Mintha robbanás tör-
tént volna egy szűk keresztmetszetű alagútban. Az első két robaj abból az irányból
hallatszott, ahol a Merrittet üldöző férfi volt. A harmadik már Sam fegyveréből dördült
el, válaszképpen ezekre.
Miután elült a lövések visszhangja, semmi mást nem hallottam, csak a csillék fé-
mes zörgését.
Az addig vízszintesen fektetett sínek meredeken lejteni kezdtek ezen a szaka-
szon, úgy harminc fokos szögben, a csillék pedig ugyancsak felgyorsultak eközben.
Nem olyan érzés volt ez, mint amikor a vidámparkban hullámvasútra száll az ember.
Gondoltam, hogy itt csatlakozunk rá az alagútra, amely a melléképületekkel köti ösz-
sze a terminált. Anélkül, hogy felemeltem volna a fejemet, hátranéztem, és számolni
kezdtem a fölöttem és mögöttem közlekedő csilléket, melyek az alagút felső részé-
ben, a függesztett sínen közlekedtek, szintén a lejtő szakaszhoz érve.
Tizennyolcig jutottam el, amikor abbahagytam. Ebből már tudtam, hogy Sam
nincs azon a csillén, amelyre felszállt.
Úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Úgy éreztem, mintha betöltené akár az egész
terminált.
Úgy húsz-harminc másodperc múlva hangokat hallottam. A csillém közeledett a
terminálhoz. Amikor lenéztem, láttam, hogy egy többszörös kereszteződés fölött ha-
ladok a magasban. Alattam megannyi csille, az alagútban vagy tucatnyi ember. Az

STEPHEN WHITE 261 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

alagútban utaztam tovább, egy olyan vágányon, amelyet függesztéssel alakítottak
ki, és legalább tíz méterrel volt feljebb, mint az alatta haladó cementezett út. Meg-
emeltem egy kissé a fejemet, hogy előrébb láthassak. A bomberdzsekis férfi még
mindig ott volt előttem. Az enyémmel párhuzamos sínen üres tálcákat szállító csillék
száguldoztak el mellettem az ellenkező irányba haladva, hogy visszatérjenek a fő-
épülethez, és újabb poggyászokkal megrakodva tegyék meg ismét útjukat ide.
Úgy kalkuláltam, félúton lehettünk ekkor a főépület és az A épület között, amikor a
férfi kiáltott valamit, amit nem értettem, és ismét kilőtt egy töltényt.
Ezt Merritt sikolya követte – és ezt olyan élesnek hallottam, mintha itt lett volna a
közvetlen közelemben.
És tényleg itt is volt.
Amikor felemeltem a fejemet, döbbenten láttam, hogy egy szürke tálcán közeledik
felém – a csilléje már visszafelé haladt, az enyémmel párhuzamos vágányon. A férfi
ekkor még egyszer meghúzta a ravaszt. Én pedig elüvöltöttem magam:
– Feküdj le!
Merritt ismét felsikoltott, és azt kiáltotta:
– Segítsen!
– Hogyan…
– Mindjárt lelassít – mondta.
Úgy is történt. Amint közeledtünk az A épület felé, a csillék lassítottak, hogy a
szkenner leolvashassa az adataikat, és letérítsék a vágányról azokat, amelyek ide
szánt poggyászokat szállítanak. Megvártam, hogy egy nagyméretű csille odaérjen
mellém a másik irányból, majd megpróbáltam nem arra gondolni, hogy milyen ve-
szélyes mutatvány is az, amit végre kell hajtanom, megpróbáltam minél jobban idő-
zíteni az ugrást, és elrúgtam magam a csilléről.
Az időzítésem jobbnak bizonyult, mint a stratégiám. Pontosan érkeztem, a köze-
ledő szürke tálcára, éppenséggel csak arról feledkeztem meg, hogy a tálcákat sem-
mi sem rögzíti a csillékhez. A lendülettől, amellyel érkeztem, a tálca megcsúszott a
bölcsőben, én pedig nekiestem a csille túlsó oldalának. A tálca mintha gondolkodott
volna azon, hogy leessen-e, vagy megtalálja megszokott, természetes helyét. Végül
visszabillent az eredeti helyzetébe.
– Merritt, mondd csak, jól vagy? – kérdeztem. – Sikerült. Itt vagyok mögötted.
– Jól vagyok. Ki az, aki üldöz engem?
– Nem tudom.
– Alan, te vagy az?
Sam Purdy hangjára ismertem ekkor. Az alattunk haladó vágányról szólt hozzám.
Nagyot dobbant a szívem ezt hallva.
– Sam! – kiáltottam. – Merritt és én most már épp az ellenkező irányba, a terminál
felé tartunk.
– Micsoda?! És hol van…
– Nem tudom.
Sam ekkor kiáltott még valamit, de a közöttünk elszáguldó csillék zaja miatt többé
már egyetlen szavát sem tudtam kivenni.

STEPHEN WHITE 262 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 39. fejezet
N éhány másodperccel később már azt is tudtam, hol van a Merrittet üldöző férfi.
Újabb lövés rázta meg ugyanis az alagút falát. A fickó időközben végrehajtotta a
manővert, amelyet Merritt és én is, így most már ott volt a nyomunkban. Csak re-
mélhettem, hogy elég nagy közöttünk a távolság, de biztosat nem tudhattam. És ab-
ban a pillanatban, hogy elkiáltottam magamat: „Merritt, eltalált?”, velőtrázó sikolyt
hallottam abból az irányból. Én pedig ismét figyelmeztettem őt arra, hogy lapuljon a
tálcához, amennyire csak lehetséges ez.
Pontosan tudtam, hogy mostanra gyökeresen megváltozott az üldözés jellege.
Egyfelől az ismeretlen férfi előtt már nem volt titok, hogy én is itt vagyok. Másodszor
ekkor már nem én követtem őt – viszont remek célpontként szolgáltam, hiszen kö-
zötte és Merritt között helyezkedtem el. Arra is rá kellett jönnöm, hogy mivel irányt
változtattunk, most már visszafelé, a terminál irányába haladunk, miközben fogal-
mam sem volt arról, hogy pontosan hová is visz bennünket a rendszer. Eddig abban
reménykedtem, hogy a denveri rendőrök ott várnak majd ránk a csomagszállító
rendszer végén, a B épület alatt, és ők majd megvédik Merrittet, és letartóztatják a
férfit, aki üldözte őt, bárki legyen is az.
De most? Nem tudtam, hová tartanak az üres csillék, mindössze abban lehettem
biztos, hogy újabb poggyászokért mennek valahová. És a Skycap munkatársa azt
mondta, hogy tizenkét gyűjtőpont van a terminál mindegyik végénél. Ami a mi szem-
pontunkból csak egyet jelent: azt, hogy épp elég nagy a lehetőségek száma. Remél-
tem, hogy Samnek sikerül még időben kitalálnia, hol tud találkozni velünk, bárhová
tartunk is ez idő szerint.
Közben már az alagút végéhez közeledtünk – ahhoz a helyhez, ahol a csillék vá-
gányai elindulnak felfelé a terminál gyomra irányába.
És abban a pillanatban, amikor Merritt csilléje ennek a szakasznak az elejéhez
érkezik, az üldözőjéé épp alatta lesz, így a férfi, ha csak rövid időre is, de biztosan
látni fogja őt. Úgy számoltam, legalább három-öt másodpercig teljesen kiszolgáltatott
lesz emiatt neki. És nem sokkal ezután én magam is hasonló helyzetbe kerülök: ki-
tűnő célpontnak kínálkozom majd ugyanennyi ideig.
A csillék sebességét figyelve úgy kalkuláltam, jó, ha harminc másodpercem ma-
radt még arra, hogy megtaláljam a megoldást erre a problémára.
A csille távolabbi végébe húzódtam, és felemeltem a fejemet, hogy hátraláthas-
sak az alagútban, hátha akad olyan csille, amely velünk együtt halad odalent. És
meg is pillantottam egyet, úgy harminc méterrel mögöttünk.
– Sam! Te vagy az? – kiáltottam. Az automatikus csomagszállító rendszer egyik
legmeglepőbb tulajdonsága számomra a viszonylagos csendessége volt. Most is
épp csak egy kissé kellett megemelnem a hangomat ahhoz, hogy biztosan hallhas-
son.
– Igen.
– Előttünk, amikor elindulunk felfelé az emelkedőn a terminál felé, tökéletesen
ránk fog látni – mondtam. – El kell terelned a figyelmét valamivel, még mielőtt Merritt
csilléje az emelkedő aljához érkezik.
Sam csilléje gyorsabban haladt, mint a mieink, így aztán egyre csökkent közöt-
tünk a távolság, alig lehetett tizenöt méternyi.

STEPHEN WHITE 263 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Hol van most? – kiáltotta vissza Sam.
Amire a választ maga az illető adta meg: leadott egy sorozatot, Sam csilléjét véve
célba.
– Mögöttem van, ugyanolyan szürke tálcán, mint én. A távolság közöttünk úgy
negyven méter lehet talán. De nem tudom.
A lövések alapján Samnek sikerült behatárolnia a férfi tartózkodási helyét. Azt
mondta:
– Megvan! Merritt, lapulj le egészen!
Figyeltem Merritt csilléjét, amint elindult felfelé az alagútból a terminál irányába.
Amint Merritt láthatóvá vált, golyózápor zúdult rá a hátam mögül, az alagútból. Azt
nem tudhattam azonban, hogy ki lőtt – a bennünket üldöző férfi vagy Sam és a
denveri rendőrök.
Mire meg mertem kockáztatni, hogy felnézzek, Merritt csilléje már felért az emel-
kedő tetejére. Fogalmam sem volt róla, hogy megsebesült-e, vagy épségben túlélte.
És most az én csillém indult el felfelé ezen a meredek szakaszon.
Éreztem, milyen hirtelen változott meg a sín dőlésszöge, és azt is, hogy eközben
fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom. Ismét golyózápor érkezett mögülem az alag-
útból. A kezemmel próbáltam védeni a fejemet, miközben egy lövedék a jobb csí-
pőmtől alig tenyérnyi távolságra fúródott a csille műanyag oldalába.
A csille felért a lejtő tetejére, és ismét vízszintes pályán haladt tovább.
– Sikerült! – kiáltottam. – Sam, gyere értünk! Siess! – és azzal emeltem fel a fe-
jem, hogy körülnézzek, és kiderítsem, mi van Merritt-tel.
Tettem egy próbát.
– Merritt, jól vagy?
Nem hallottam a válaszát.
A pályának ezen a szakaszán olyan sok váltó és rámpa van, mint egy nagyvárosi
főpályaudvaron. Feltételeztem, hogy a visszaforduló csilléket automatikusan irányít-
ják tovább arra a berakodó helyre, ahol szükség van üresekre.
Az én csillém szinte az első adandó alkalommal letért egy mellékvágányra, amely
negyvenöt fokos szöget zárt be a fővágánnyal, és legnagyobb meglepetésemre
azon kaptam magam, hogy ismét felfelé száguldók egy hatalmas csomaggyűjtő hely
felé, amely olyan volt, mint ahol Sam és én megkezdtük utazásunkat.
Alaposan körülnéztem, de sehol sem láttam Merrittet. Igaz, az üldözőjét sem.
Úgy tizenöt-húsz másodperc múlva a csillém lassítani kezdett és meg is állt egy
sor végén, amelyhez négy-öt másik kocsi tartozott már. A szürke tálcákat automati-
kusan kiürítették – futószalagokra került a rakományuk, azután a liftbe kerültek, és
vissza a járda melletti ellenőrzési pontra, ahol újabb poggyász – síléc – került rájuk.
Leugrottam a tálcáról, és lebuktam egy elektronikus kontrollfal elé. A bomber-
dzsekis férfit szállító csillét ugyanabba a sorba irányította tovább a rendszer, mint az
enyémet. Amikor megállt a kocsija, kilépett belőle, és azon nyomban pásztázni kezd-
te a környéket, Merrittet keresve. A csarnokszerű helyiségben egymást érték a vá-
gányok, így ez a feladat olyan bonyolultnak tűnt számomra, mint megtalálni egy tűt a
szénakazalban.
És akkor megpillantottam a fegyvert a férfi baljában.
Merritt?
A férfi és én egyszerre láttuk meg Merrittet. Az ő csilléje már áthaladt egy hídon,
amely néhány vágány fölött ívelt át, és egy hatalmas csarnok közepénél járt, Merritt

STEPHEN WHITE 264 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

maga pedig a sorukra váró szürke tálcák nagy halma mögött guggolt, fedezékként
használva azt.
Elég közel voltam ekkor a férfihoz ahhoz, hogy láthassam, milyen elégedetten
mosolyog.
Hogy mielőbb odaérjen ő is a csarnok közepére, először is fel kellett másznia egy
acéllétrán, hogy túljusson azon a hídon, amelyen Merritt csilléje az imént haladt át.
Új rakományukkal útnak induló csillék száguldoztak közben az alatta meghúzódó
vágányokon. A híd legmagasabb pontjára érve alaposan körülnézett, nyilván azt fi-
gyelve, nem követi-e valaki. Tekintete nem árulta el, hogy rendőrt látott volna köze-
ledni felé. És engem sem vett észre még.
Merritt látta, hogy közeledik felé a férfi. A tekintete halálfélelemről árulkodott – és
a halál ebben a barna hajú, bomberdzsekis férfiban öltött testet, aki egy automata
fegyverrel és egy Lincoln Continentallal várt rá a járda mellett.
A férfi kinyitotta a tárat, hogy megnézze, hány tölténye van még. Kiszámítottnak
láttam a mozdulatait. Elégedettnek tűnt, miközben a híd másik oldalát kémlelte, az-
tán elindult, hogy leereszkedjen.
Merritt felugrott ekkor – átfutott egy vágányon, majd ismét elbújt egy másik
raklaphalom mögött. A férfi nem habozott – lőni kezdett rá. Nem láttam Merrittet, de
azt tudtam, hogy mozgásban van még. Hallottam futó lépteit a fémráccsal borított
peronon.
Ekkor ismét láttam: egy másik vágányt ugrott át. Jobb híján felkaptam egy tűzoltó
készüléket a legközelebbi vágány mellől, és elhajítottam az ellenkező irányba, ami-
lyen messzire csak tudtam. Bejött a számításom – a férfi a mozgásra figyelt, és nem
egy lövést leadott a fémrácsokon többször is megpattanó tárgyra, mire rájött, hogy
ez csak egy figyelemelterelő akció volt.
És most azt a kontrollfalat kezdte figyelni, amely mögött én bújtam el az imént.
Nem tudtam, hogy észrevett-e már. Aztán egyszer csak hátat fordított nekem, és
ismét Merrittre összpontosított.
Őt azonban sehol sem láttam. Eltűnt. És szemlátomást a férfinak sem sikerült
megtalálnia őt. Kétségbeesetten kerestem, de hiába.
A bomberdzsekis ekkor átugrott egy vágányon, miközben kis híján elgázolta egy
nagy sebességgel közeledő csille. Most már óvatosabban haladt tovább, és a követ-
kező vágányon is áthaladt. Arra a helyre igyekezett, ahol utoljára látta a lányt.
Már nem találta ott. Én közben a csilléket fürkésztem, amelyek a csarnokot meg-
kerülve haladtak. Egy idő múlva a férfi is erre összpontosította a figyelmét. Egyikünk
sem látta azonban Merrittet.
Csalódottan el is indult visszafelé, a híd irányába. Én pedig ugyanekkor visszafoj-
tott sikoltást hallottam, és láttam, amint Merritt egy szürke raklapról beugrik egy csil-
lébe, és néhány pillanat múlva ugyanezt a kocsit megbillentette az automatizmus,
hogy semmi se maradjon benne. Merritt rádöbbent kiszolgáltatottságára ebben a
helyzetben, és igyekezett minél jobban összegömbölyödni a kocsi alján, a rozsda-
mentes acél raklaphoz tapadva. Úgy nézett ki innen, mintha csak egy ruhahalom
lenne.
A férfi ekkor ért fel a hídra. Felemelte a karját, hogy a fegyverrel célba vegye
Merrittet.
– Neeel – üvöltöttem fel. És ugyanebben a pillanatban eldördült két lövés, gyors
egymásutánban.
Merritt mozdulatlan volt a kocsi aljában.

STEPHEN WHITE 265 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 A férfi pedig ugyanilyen mozdulatlanul állt, de nem adott le több lövést. És mintha
egy arasznyival lejjebb engedte volna a fegyvert.
Ekkor újabb lövés dördült.
A férfi térde megroggyant, teste előretántorodott, átfordult az alacsony védőkorlá-
ton, és fejjel lefelé lezuhant a hídról, egyenesen egy csillére, amelynek rakománya
egy nejlonba csomagolt autóülés volt. A kocsi épp ekkor érkezett a lejtő elejéhez,
felgyorsulva száguldott végig rajta, majd elhagyta a rakodócsarnokot, hogy a megfe-
lelő terminál felé folytassa útját.
Ekkor vettem észre, hogy a rozsdamentes acéltálcán lyukat ütött az egyik golyó,
mégpedig Merritt fenekétől mindössze néhány centiméternyire. Kétségbeesetten ki-
áltottam el magam:
– Merritt! Merritt? – és már futottam is felé, kerülgetve a csilléket, átugrálva a vá-
gányokat
Láttam, amikor kibontakozik az eddig felvett, sündisznó módra összegömbölyö-
dött testtartásból. Leült a csille aljára, a térdét felhúzva a melle elé, és átkulcsolva
mindkét kezével. Nem engem nézett: a fejét felfelé fordította, a híd irányába. Én is
arrafelé fordultam hát, és láttam, hogy a nagybátyját, Samet figyeli, aki ott állt három
egyenruhás rendőr társaságában egy hídon. Fegyvert tartott a kezében, mégpedig
úgy, mintha csak egy törékeny, számára mindennél drágább kisbaba lenne.
– Sam bácsi! Sam bácsi! Elkaptad? – kérdezte Merritt.
Sam erre leengedte a fegyvert, és azt mondta:
– Igen, kicsim, megvan. Leszedtük a fickót. Nyugodj meg, most már vége ennek
az egésznek.

40. fejezet
M erritt és Lucy lemaradtak a repülőgépről.
A United Airlines képviselői azonban kapva kaptak a lehetőségen, hogy bizonyít-
hassák jóindulatukat, és felajánlottak nekik két helyet az első osztályra a következő
– közvetlen – járatra. Ez pedig történetesen az a gép volt, amelynek fedélzetén én is
utaztam. Sajnos csak két hely maradt üresen a függöny előtti szakaszon, így én
kénytelen voltam beérni a másodosztállyal. Merritt, Sam és én az indulásig hátralévő
időt a denveri rendőrök társaságában töltöttük el, és beszélgettünk.
Sam egy pillanatra sem mozdult volna el Merritt mellől, mintha legalábbis egy-
máshoz lennének bilincselve. Tudtam, hogy amint megkezdhetjük a beszállást, fel-
kíséri majd a fedélzetre, és saját kezűleg csatolja be a biztonsági övét.
A rendőrök kikérdezték a repülőtéri biztonsági őröket – mindenkit, aki a hatodik
szinten dolgozott, vagyis alig tizenöt méterrel magasabban annál a pontnál, ahol
Sam leadta a halálos lövést dr. Terence Gusmanre. A tűzpárbaj már jó tíz perce vé-
get ért, és még egyikünk sem tudta, hogy a Merrittet üldöző férfi dr. Gusman volt, il-
letve abban sem lehettünk biztosak, hogy meghalt. A csille, amelybe a hídról zuhant,
hosszú utat tett még meg a holttestével és az autóüléssel, mire megérkezett rendel-
tetési helyére, vagyis a B épület 28-as kapujához.

STEPHEN WHITE 266 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Gusmannél megtalálták az igazolványát és egy kézzel írott levelet, melyben azzal
vádolta a médiát, hogy kétszer is tönkre akarták tenni a családját. Nem mondhat-
nánk, hogy naiv lett volna a tervével kapcsolatban: ebből egyértelműen kiderült,
hogy számított arra, nem éli túl ezt az utolsó kísérletét, mely arra irányult, hogy bosz-
szút álljon a médián – általánosságban véve −, illetve személy szerint Brenda
Straiten. Ezért is szemelte ki magának Brenda családját. Mialatt Lucy kikísérte
Merrittet a mosdóba, Sam hallgatásba burkolózott, és a megbánásnak legkisebb jele
sem látszott rajta, amiért végzett Gusmannel. Szerettem volna kiszedni belőle né-
hány szót legalább, így hát azt mondtam:
– Most már legalább a saját szálaidat elvarrhattad, Sam.
Érdeklődve nézett rám.
– Ezt meg hogy érted?
– Azon tűnődtél, hogy miért éppen akkor hagyott fel Brenda fenyegetésével a
zaklató, amikor. Nos, Gusman volt az orvosi bizottság elnöke, és a MedExcelen ke-
resztül értesült Chaney betegségéről. Hát ezért maradt abba a zaklatás már azt
megelőzően, hogy Chaney története a nyilvánosságra került. Biztos volt abban,
hogy sikerül elérnie, a biztosító ne támogassa Chaney kezelését, és aztán türelme-
sen várta a kislány halálát. Ha ez bekövetkezik, az az ő bosszújának a beteljesedé-
se lett volna Brendán. Gusmannek így már nem volt szüksége arra, hogy továbbra is
fenyegesse és zaklassa őt.
Sam ekkor a csomagkezelő rendszer felé intett.
– És ezt az egészet mivel magyarázod? Talán a végső elkeseredéssel?
– Szerinted talán nem az? Értesült arról, hogy az általa elnökölt orvosi bizottság
úgy döntött, felülbírálja korábbi álláspontját, és Chaney már el is indult Seattle-be,
hogy elkezdjék a kezelését. Lehet, hogy úgy érezte, ez az utolsó esélye az egyenlí-
tésre.
Arra számítottam, Sam vitatkozni fog velem. Ehelyett azon kezdett bosszankodni,
hogy hagyta Gusmant idáig elmenni.
– Tudod, már korábban rá kellett volna jönnöm. De nem néztem ki belőle, hogy
képes ilyesmire. Naiv voltam, és elnézően bántam vele. Már akkor ki kellett volna te-
kernem a nyakát, amikor gyanút fogtam. Ha akkor akár csak megrázom is, mint
Krisztus a vargát, biztosan meg se fordul a fejében, hogy ilyesmivel próbálkozzon.
– Utólag már könnyű okosnak lenni. De igen, szerintem is jobb lett volna hama-
rabb lecsapni rá. És ha akkor lekapcsoltad volna, szerinted mennyi időre tartották
volna előzetesben?
– Nyolc órára – mondta bosszúsan. – Talán egy egész napra. Talán még addig
sem. De nem is ez a lényeg. Olyan üzenetet kellett volna átadnom neki, amelyből vi-
lágosan megérti, hogy soha többé ne zaklassa a családomat.
– Ez nem hoki, Sam.
– A hoki maga az élet. Az élet meg… ez.
– Vagyis? Mi lett volna más, ha már akkor elkapod a grabancát? Mindenki túlélte.
Merritt-tel minden rendben lesz. Chaney megkapta az esélyt. Azt viszont senki sem
tudhatja, mi lenne most, ha akkor másképpen döntesz.
– Igaz – hagyta rám.
– Sam, köszönöm neked mindazt, amit tettél. Ma igazi hőssé nőttél a szemem-
ben.
Bólintott, mintha nyugtázna valamit. De hogy mit, azt nem tudhattam.

STEPHEN WHITE 267 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Tudod, remekül csináltatok mindent odalent – mondta. – Merritt is… micsoda
kölyök az, aki ilyesmire képes? És te is remekül csináltál mindent. Tudsz róla? Ha te
nem vagy, biztosan elkapja Merrittet.
– Ezt nem tudhatjuk, Sam. De azt biztosan tudom, hogy ez idáig ez volt életem
legfurcsább tíz perce.
– Beszéltél már Laurennel? – kérdezte. – Elmondtad neki, mi történt?
– Nem. Úgy terveztem, majd akkor mesélem el neki, amikor már ott vagyok vele.
Most enélkül is épp elég baja van az édesanyja miatt. Te talán beszéltél már Bren-
dával és Johnnal?
– Johnt sikerült elérnem. Azt elmondtam neki, hogy egy későbbi géppel érkezik
Merritt. De ez minden. Így is épp elég nagy stressznek vannak kitéve, nem akartam
telefonon beszélni vele a részletekről. Chaney holnaptól már az új gyógyszereket
kapja. Mondd el nekik te, amit dr. Gusmanről tudniuk érdemes. És használd a feje-
det!
– Úgy lesz – ígértem.

L auren ott állt Lucy mellett, alig tíz méterre John Trenttől, amikor kiszálltam a gép-
ből, miután az első osztály utasai már elhagyták a fedélzetet. Megcsókoltam, ma-
gamhoz öleltem, és még egyszer megcsókoltam. A vállam fölött hátrapillantva figyel-
tem Trentet, aki Merrittet ölelgette.
Lauren átkarolt engem, úgy fordult Lucy felé, mintha az imént félbeszakadt be-
szélgetésüket folytatná:
– Azt mondtad, lekéstetek a korábbi gépet? Mi történt tulajdonképpen?
Lucy rám nézett ekkor, nyilvánvalóan abban reménykedve, hogy majd én vála-
szolok helyette erre a kérdésre. Elmosolyodtam, Merritt felé pillantottam, aztán ismét
Lucyre néztem, és csak azután mondtam:
– Semmi különös, csak tudod, már megint valami probléma adódott a denveri
reptér poggyászkezelő rendszerével.

S am felhívott Lauren szüleinek számán még akkor este. Már beszélt a feleségé-
vel, akitől megtudta, hogy Chaney másnap reggeltől kapja majd a japán kísérleti ké-
szítményeket, amelyek – ha egy kis szerencséje van – megakadályozhatják, hogy a
vírus tovább roncsolja a szívét. És azután felveszik a várólistára: ő lesz az első he-
lyen azok közül, akik új szívre várnak.
Vagyis újabb virrasztásnak néz elébe Merritt, John és Brenda.
Sam főleg Madison barátjáról, Bradről és Dead Ed sógoráról, Andrew-ról akart
még beszélni velem.
– Hírt kaptunk egy nemzeti gárdistától Nevada államból – mondta. – Úgy tűnik,
látták arrafelé Bradet. Vegastól délre valahol, vadkempingezik. Ma fognak lecsapni
rá.
– Na és mi van Andrew-val?
– Most már van ügyvédje, persze. Érdekes, hogy csak a sokadik próbálkozásra
sikerült találnia magának egyet. Képzeld csak, elsőként éppenséggel Cozier Maitlint
hívta fel. A sors ilyen ironikus.

STEPHEN WHITE 268 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 – Már vádat is emeltek ellene?
– Nem, még nem. De vettek tőle hajmintát és ujjlenyomatot is. Alaposan utána-
néznek majd, hogy igaz-e, amit elmesélt nekünk. És hogy egybevág-e mindez azzal,
amit a halottkém mondott. Majd csak azután kerülhet sor a vádemelésre. De nem
hinném, hogy az ügyészség különösebben ambicionálná ezt. Hiszen miről is van
szó? Emberölésről? Vagy arról, hogy segédkezett egy öngyilkosságban? Aktív eu-
tanázia? Gyilkosság könyörületből? Majd kérdezd meg Laurent, érdekli-e ez az ügy,
amikor visszajön Boulderbe. Mert a hivatalukból senki más nem akar foglalkozni vele
egyelőre. A nyomozók máris csak dr. Jack néven emlegetik Andrew-t. Elmosolyod-
tam.
– Na és Merritt és John… tisztázódott már, hogy velük mi van?
– Nem mondhatnám. De most valamivel több okuk van a derűlátásra. Továbbra
is van itt néhány elvarratlan szál. Trent ujjlenyomatait megtalálták a vizespalackon,
amely Dead Ed szobájából került elő. Ezt továbbra is problémásnak látom. És sokan
vannak az őrsön, akik továbbra is azt szeretnék tudni, hogyan kerültek a véres hol-
mik Merritt ágya alá, és mit is keresett a fegyver a fürdőszobájában. Én magam is
ezen emberek közé tartozom, úgyhogy akad még néhány dolog, amire magyaráza-
tot várunk Merritt-től.
Nekem erről Dead Ed feneke és az a borzalmas videofelvétel jutott az eszembe,
amelyet – remélem – soha senki sem fog látni már. Azt mondtam:
– Nem hiszem, hogy tényleg szeretnéd tudni a választ ezekre a kérdésekre, Sam.
– Pedig így van – vágta rá.
– Nem, Sam… Hidd el nekem, jobb lesz az, ha sohasem jársz ennek az ügynek a
végére – mondtam határozottan.
Hallottam, hogy nyelt egy nagyot, és szinte láttam őt magam előtt, miközben el-
gondolkodva hunyorog. És csak remélhettem, hogy megfogadja a tanácsomat.

STEPHEN WHITE 269 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Köszönetnyilvánítás
R endkívül szerencsésnek mondhatom magam, mivel számíthatok mindazok
nagylelkűségére, akikhez csak segítségért fordulok. Amennyiben mégis arra kény-
szerültem, hogy néhol kompromisszumot kössek a valósággal, az ezzel együttjáró
felelősség egyedül engem terhel.
Ez alkalommal főleg az orvosi szakmától kértem segítséget, amit a STAT munka-
társaitól – dr. James Toddtól, dr. Terry Lapidtől, dr. Stan Galanskytól, dr. Randy
Wilkeningtől, valamint dr. Alfred Jacksontól és dr. Joani Rogers Jacksontól – kaptam
meg.
A segítségükkel felelevenítettem azoknak a napoknak az emlékét, amikor magam
is tizenéves páciensekkel dolgoztam egy-egy kórház fekvőbeteg-osztályán. Mint ki-
derült, épp elég sok emléket próbáltam elfojtani magamban.
Steve Klodt volt az, aki megmutatta nekem a denveri nemzetközi repülőtér
„gyomrát”, Mike Silva a KCNC-től pedig az égboltot a Front Range felett – mindket-
ten új perspektívákat nyitottak meg előttem, és erre egyedül ők képesek. A boulderi
hatóságok szakértelmére és segítségére ez alkalommal is számíthattam. Külön kö-
szönet illeti Tom Faure-t halottkémet, valamint Melissa Hickman nyomozót a
boulderi rendőrőrsről.
A Versenyfutás az idővel szereplői között olyan tizenéves lányok tűnnek fel, akik
igen nehéz helyzetbe kerültek. Sok különleges fiatal nőtől kaptam segítséget és ta-
nácsot e karakterek megrajzolásához, akik még maguk is ehhez a korosztályhoz tar-
toznak, vagy valamivel már idősebbek. Mély hálával gondolok Holly Greenburgre,
Alexis Wilsonra és Erin Grahamre, mindannyian sokkal többet segítettek nekem,
mint gondolnák.
Harry MacLean, Mark Graham, Tom Schantz és Elyse Morgan valamennyi köny-
vem első olvasói közé tartoznak, és rendszerint megtalálják a módját a kritikának –
mégpedig anélkül, hogy megbántanának. Köszönet nekik – nemcsak éles meglátá-
saikért, hanem barátságukért is. Jeffrey és Patricia Limerick kezdettől fogva mellet-
tem állt. Hálás vagyok Jay és Miggy Monroe-nak bátorságukért, köszönöm nekik
nagylelkűségüket és jóindulatukat is.
Úgy tűnik, már nem is tudom, miképpen fejezhetném ki megfelelően nagyrabe-
csülésemet családom tagjainak, akik sokféle úton-módon segítenek és támogatnak
engem. Rose és Xan: a szívem a tiétek. Édesanyám, fivéreim és nővérem, de a tá-
volabbi rokonok is mindig mellettem állnak, amit ezúton köszönök mindannyiuknak.
New Yorkban Jariya Wanapun és Julie Harston könnyítik meg a munkámat és a
dolgomat nap mint nap. Ezúton köszönöm nekik nagylelkűségüket és türelmüket,
valamint segítségüket, hogy problémamentessé teszik számomra az írás időszakát.
Lynn Nesbit, Michaela Hamilton és Elaine Koster a könyvkiadás avatott szakembe-
rei, és bizton állítom: a szerencse fiának érezhetem magam, amiért ők bábáskodnak
regényeim körül.
Nem kis munkába kerül, mire egy kéziratból könyv lesz, és én nekik köszönhe-
tem, hogy újra meg újra megtörténik ez a varázslat.

STEPHEN WHITE 270 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL

 Ezt a regényt végezetül Al Silvermannek ajánlom, aki kiváló szerkesztő és még
ennél is kiválóbb ember. Al, ezer köszönet neked.

STEPHEN WHITE 271 VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL