Download the full version of the ebook now at ebooksecure.

com

(eBook PDF) Focus on Writing: Paragraphs and

Essays 4th Edition

https://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-focus-
on-writing-paragraphs-and-essays-4th-edition/

Explore and download more ebook at https://ebooksecure.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Exploring Writing: Paragraphs and Essays 4th Edition Zoé

L. Albright - eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/exploring-writing-paragraphs-and-
essays-ebook-pdf/

ebooksecure.com

Exploring Writing: Sentences and Paragraphs, 3rd edition

http://ebooksecure.com/product/exploring-writing-sentences-and-
paragraphs-3rd-edition/

ebooksecure.com

(eBook PDF) Exploring Writing: Sentences and Paragraphs

3rd edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-exploring-writing-sentences-
and-paragraphs-3rd-edition/

ebooksecure.com

(eBook PDF) The Writer's World: Paragraphs and Essays With

Enhanced Reading Strategies 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-the-writers-world-paragraphs-
and-essays-with-enhanced-reading-strategies-5th-edition/

ebooksecure.com
(eBook PDF) Along These Lines: Writing Sentences and
Paragraphs 7th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-along-these-lines-writing-
sentences-and-paragraphs-7th-edition/

ebooksecure.com

(eBook PDF) An Interactive Approach to Writing Essays

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-an-interactive-approach-to-
writing-essays/

ebooksecure.com

(eBook PDF) Focus on Nursing Pharmacology 7th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-focus-on-nursing-
pharmacology-7th-edition/

ebooksecure.com

(eBook PDF) FOCUS on Community College Success 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-focus-on-community-college-
success-5th-edition/

ebooksecure.com

(eBook PDF) Focus on Health Loose Leaf Edition 11th

edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-focus-on-health-loose-leaf-
edition-11th-edition/

ebooksecure.com
Revision Symbols
This chart lists symbols that many instructors use to point out writing
problems in student papers. Next to each problem is the chapter of Focus
on Writing where you can find help with that problem. If your instructor
uses different symbols from those shown here, write them in the space
provided.

INSTRUCTOR’S
STANDARD SYMBOL PROBLEM
SYMBOL
problem
adj with use of
adjective 31
problem
adv with use of
adverb 31
agreement
problem
agr
(subject-
verb) 25
apostrophe
missing or
apos used
incorrectly
34
awkward
sentence
awk
structure 26,
27
capital letter
cap or triple underline [example]
needed 35
problem
with
case
pronoun
case 30
cliché cliché 20
INSTRUCTOR’S
STANDARD SYMBOL PROBLEM
SYMBOL
lack of
coh paragraph
coherence 2
combine
combine sentences
18, 24
comma
cs
splice 23
diction
d or wc (poor word
choice) 22
lack of
paragraph
dev
development
2
frag fragment 24
fused
fs
sentence 23
italics or
ital underlining
needed 35
lowercase;
capital letter
not needed
35
indent new
para or ¶
paragraph
overuse of
pass passive
voice 26
nonstandard
use of
prep
preposition
32
ref pronoun
reference
INSTRUCTOR’S
STANDARD SYMBOL PROBLEM
SYMBOL
not specific
30
run-on
ro
sentence 23
illogical
shift
shift 26
incorrect
sp
spelling 35
problem
tense with verb
tense 28, 29
transition
trans
needed 3
paragraph
unity
not unified 3
wordy, not
w
concise 20
problem
with
//
parallelism
21
problem
with comma
use 33
problem
with
semicolon
use 35
problem
with
quotation
marks 35
close up
space
^ insert
INSTRUCTOR’S
STANDARD SYMBOL PROBLEM
SYMBOL

delete

reversed
letters or
words
obvious
X
error
good point,
✔ well put

add a space
Brief Contents
Introduction: How Writing Can Help You Succeed 1

BECOMING A CRITICAL READER

Unit 1 Becoming a Critical Reader 5

1 Reading to Write 7

WRITING PARAGRAPHS AND

ESSAYS

Unit 2 Focus on Paragraphs 27

2 Writing a Paragraph 29
3 TESTing Your Paragraphs 59
4 Exemplification Paragraphs 74
5 Narrative Paragraphs 84
 6 Process Paragraphs 93
7 Cause-and-Effect Paragraphs 104
8 Comparison-and-Contrast Paragraphs 115
9 Descriptive Paragraphs 129
10 Classification Paragraphs 139
11 Definition Paragraphs 149
12 Argument Paragraphs 160

Unit 3 Focus on Essays 173

13 Writing an Essay 175

14 Introductions and Conclusions 216
15 Patterns of Essay Development: Exemplification, Narration,
Process, Cause and Effect, Comparison and Contrast 227

16 Patterns of Essay Development: Description, Classification,

Definition, Argument 276

REVISING AND EDITING YOUR

WRITING
Unit 4 Writing Effective Sentences
321

17 Writing Simple Sentences 323

18 Writing Compound Sentences 336
19 Writing Complex Sentences 350
20 Writing Varied Sentences 361
21 Using Parallelism 379
22 Using Words Effectively 388

Unit 5 Solving Common Sentence

Problems 409

23 Run-Ons 411
24 Fragments 426
25 Subject-Verb Agreement 447
26 Illogical Shifts 460
27 Misplaced and Dangling Modifiers 470
Visit https://ebooksecure.com
now to explore a rich
collection of ebook and enjoy
exciting offers!
 Unit 6 Understanding Basic
Grammar 481

28 Verbs: Past Tense 483

29 Verbs: Past Participles 494
30 Nouns and Pronouns 507
31 Adjectives and Adverbs 534
32 Grammar and Usage for ESL Writers 546

Unit 7 Understanding Punctuation

and Mechanics 577

33 Using Commas 579

34 Using Apostrophes 596
35 Understanding Mechanics 604

Unit 8 Reading Essays 621

36 Readings for Writers 623

Appendix A: Strategies for College Success 668

Appendix B: Strategies for Doing Research 675

this page left intentionally blank
Focus on Writing
Paragraphs and Essays

Fourth Edition

Laurie G. Kirszner
University of the Sciences, Emeritus

Stephen R. Mandell
Drexel University
For Bedford/St. Martin’s
Vice President, Editorial, Macmillan Learning Humanities: Edwin Hill
Editorial Director, English: Karen S. Henry
Senior Publisher for Composition, Business and Technical Writing, Developmental Writing:
Leasa Burton
Executive Editor: Karita dos Santos
Senior Developmental Editor: Jill Gallagher
Senior Production Editor: Jessica Gould
Media Producer: Sarah O’Connor
Senior Production Supervisor: Jennifer Wetzel
Executive Marketing Manager: Joy Fisher Williams
Copy Editor: Wendy Annibell
Senior Photo Editor: Martha Friedman
Photo Researcher: Susan Doheny
Senior Permissions Editor: Kalina Ingham
Senior Art Director: Anna Palchik
Text Design: Jerilyn Bockorick
Cover Design: John Callahan
Cover Photo: cristinagonzalez/Getty Images
Composition: Jouve
Printing and Binding: LSC Communications

Copyright © 2017, 2014, 2011, 2008 by Bedford/St. Martin’s.

All rights reserved. No part of this book may be reproduced, stored in a retrieval system, or
transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, or
otherwise, except as may be expressly permitted by the applicable copyright statutes or in writing
by the Publisher.

Manufactured in the United States of America.

109876
fedcba

For information, write: Bedford/St. Martin’s, 75 Arlington Street, Boston, MA 02116 (617-399-
4000)

ISBN 978-1-319-07375-6

Acknowledgments
Text acknowledgments and copyrights appear at the back of the book on pages 696–697, which
constitute an extension of the copyright page. Art acknowledgments and copyrights appear on the
same page as the art selections they cover.
Preface
Our goal with the first edition of Focus on Writing: Paragraphs and
Essays was to create an appealing text that motivates students to improve
their writing and gives them the tools to do so. We developed the popular
TEST tool specifically for this purpose. The letters that spell TEST
stand for Topic sentence or Thesis statement, Evidence, Summary
statement, and Transitions; this acronym helps students understand how
paragraphs and essays are constructed and teaches them how to revise
their own writing by checking for unity, support, and coherence.
In addition to retaining this important and successful feature, the
fourth edition of Focus on Writing continues to reflect two of our central
beliefs: that in college, writing comes first; and that students learn
writing and grammar skills best in the context of their own writing.
Accordingly, the text’s activities not only get students writing
immediately, but also encourage them to return to their own writing to
apply the new skills they are learning and — with the help of TEST —
to create a polished draft. Similarly, Grammar in Context boxes
introduce fundamental concepts where they are most relevant to the
student’s writing.
In this fourth edition, we have used engaging images and a
contemporary design to appeal to today’s visual learners. The text’s
explanations and instructions are streamlined throughout to make them
as useful as possible. In addition, to meet student needs expressed by
many instructors, we have added a new Introduction, How Writing Can
Help You Succeed, and a new Appendix on college success strategies.
We’ve also expanded our step-by-step guidance for developing
paragraphs, and now offer more coverage of critical reading and
thinking, as well as updated exercises and readings that reflect the
concerns of contemporary students.
It is our hope that this new edition of Focus on Writing will continue
to motivate and empower students to become confident writers and
capable editors of their own writing.
 Organization
Focus on Writing has a flexible organization that permits instructors to
teach various topics in the order that works best for them and their
students. The book is divided into three sections, which are color-coded
to help students and instructors more easily navigate the book:

Becoming a Critical Reader introduces students to critical reading

skills such as note taking and highlighting, and also teaches students
how to differentiate between the various types of reading they need
to do. Chapter 36, Readings for Writers, includes even more model
essays to show students how to effectively read and comprehend
texts.
Writing Paragraphs and Essays, Chapters 2–16, is a
comprehensive discussion of the writing process.
Revising and Editing Your Writing, Chapters 17–35, is a thorough
review of sentence skills, grammar, punctuation, and mechanics.
Visit https://ebooksecure.com
now to explore a rich
collection of ebook and enjoy
exciting offers!
 Features
Central to this text is our philosophy that students learn to write best by
working with their own writing. This philosophy is supported by
innovative features designed to make students’ writing practice
meaningful, productive, and enjoyable.

TEST helps students write and revise. This easy-to-remember tool,

introduced in Chapter 2, helps students check their paragraphs and
essays for unity, support, and coherence. By applying TEST to their
writing, students can quickly see where their drafts need more work.

Focus on Writing activities engage and motivate students.

These activities ask students to begin writing immediately by responding
to a chapter-opening visual and prompt. An end-of-chapter prompt sends
students back to their initial writing to apply the new skills they have
learned and to work toward a final draft.
Students get the writing help they need — in a clear, step-by-
step format. Eleven chapters on paragraph writing and four on essay
writing cover the writing process and nine patterns of development. Each
chapter includes a student-focused case study and an abundance of clear
examples and engaging exercises.

Instruction and activities emphasize critical reading and

thinking skills. With a full chapter on reading critically and a set of
critical reading/thinking questions for each professional reading, Focus
on Writing helps students build essential critical thinking and reading
skills.

Grammar coverage is thorough yet accessible. Nineteen

grammar chapters clearly and concisely convey the rules of English
grammar.
 New to This Edition
New support to inspire academic and college success.

A new Introduction — How Writing Can Help You Succeed —

helps students pinpoint exactly how writing will help them in their
courses and beyond the classroom.
A new chapter on Strategies for College Success. This new
appendix gives students practical advice on how to succeed in
college, with an emphasis on taking exams and how to manage time
effectively.

New chapter organization features updated model essays

integrated with instruction. Patterns of essay development have
been broken up into two chapters in order to provide students and
instructors model essays right in the chapter instead of at the back of the
book, making clear the connections between reading and writing
processes and better supporting students as they write.
New readings in Readings for Writers. Updated readings include
essays by Tom Hanks, Marina Keegan, LeBron James, Jennine Capó
Crucet, and Estelle Tang on a wealth of topics including the value of
community college, e-readers, basketball, gun control, the Americans
with Disability Act, women in technology, and sexual harassment.

Revised and enhanced exercises. New exercises help students

practice the writing and grammar strategies they’ll use in their own
essays.

New in-depth coverage of Strategies for Doing Research. This

appendix guides students through the process of writing a research paper,
from choosing a topic to documenting sources. Special attention is given
to finding, evaluating, integrating, and citing sources, as well as how to
avoid plagiarism, which are especially challenging issues for today’s
students.
Other documents randomly have
different content
egy perczig sem, hanem mennek, mihelyt csak lehetséges. Félre
inték ennek folytán a fogadóst s meghagyták neki, nyergelje meg
Rocinantet és Sancho szamarát is, mit az csakhamar teljesített. Ez
alatt a lelkész rábirta a poroszlókat, hogy nagyobb biztosság okáért,
kisérjék el a lovagot egész hazáig s fáradságuk nem esik hiába. Don
Fernando, Rocinante nyeregkápájára egyik felől a pajzsot, másik felől
a borbélytányért akasztá fel, s aztán jelek által azt adta tudtára
Sanchonak, üljön fel szamarára s vezesse kantárszáron Rocinantet; a
két ökrös szekér oldala mellé pedig két-két poroszlót állított.
Azonban előbb hogysem elindultak volna, oda jött a fogadósné, meg
a leánya és Maritornes hogy búcsut vegyenek Don Quijotetól s
tettették magokat, mintha még oly keservesen siratnák
szerencsétlenségét. Don Quijote ily szavakat intéze hozzájok:
– Ne siránkozzanak, drága hölgyeim! Hiszen az ilyes
szerencsétlenség közös sorsa az én állásombeli férfiaknak. S ha ilyen
balszerencse nem érne, nem is tartanám magamat igazán híres
kóbor lovagnak, mert az olyas apró cseprő lovagocskákkal ilyesmi
nem is szokott történni, mert senki még csak nem is hederít reájok.
Hanem a bátrakkal már igenis történik, mert hősiségökért és
erényökért sok fejedelem s egyéb lovag irigykedik rájok, a kik
gonosz módon meg akarják a jókat rontani. Mindezáltal az erény oly
hatalmas, hogy egyedül a maga erejéből, minden bűbájossággal
szemben, a mennyit csak a boszorkányság első mestere Zoroaster
tudott, diadalt nyer minden veszedelmen s fényét úgy árasztja majd
szét a földön, mint a nap az égen. Bocsássanak meg, bájos
hölgyeim, ha netalán akaratlanúl valamivel megsértettem, mert
szántszándékosan és tudva, bizonyára soha senkit nem bántottam.
Kérjék istent, szabadítson ki e bűbájos fogságból mentől előbb és
szerencsésen, s ha valaha megszabadúlok, nem fogom elfelejteni,
hogy azon jótéteményeket melyekben e várban részesültem, meg
kell még hálálnom, szolgálnom és viszonoznom érdemök szerint.
A mig a várbeli urnők és Don Quijote között ezen jelenet folyt,
addig a lelkész és a borbély búcsút vettek Don Fernandotól, még
egyszer is forrón megköszönve azon jóságokat, melyet szerencsétlen
barátjok iránt áldozatkészséggel is tanúsítottak. A házastársak
viszont megkérték a lelkészt, írja meg nekik, mire mentek Don
Quijoteval, s mind a ketten igen szives, meleg szavakban biztosíták a
felől, semminek se örülnének jobban, mintha az igazán szánalomra
méltó derék lovag felől mennél jobb hírt hallhatnának.
A lelkész megigérte, hogy e kivánatát a leggyorsabban fogja
teljesíteni, s ezután ujra kezet szorítottak s elváltak egymástól, majd
mind a ketten lóra ültek, de mind a lelkész, mind a borbély fentarták
álarczukat, hogy Don Quijote rögtön rájok ne ismerjen, s így eredtek
útnak, a már tova-nyikorgó szekér nyomába.
Az elbűvölt lovagot kisérő társaság pedig a következő rendben
folytatta utazását: elől ment a szekér, melyet gazdája hajtott; két
oldalt, a mint már említettük, a fegyveres poroszlók; nyomban
utánok Sancho Panza szamáron, Rocinantet kantáron fogva; végre a
sort a lelkész és a borbély zárták be hatalmas öszvéreiken s a mint
már mondva volt, álarczosan, csendes, nyugodt magatartással, s
cseppet se sietve jobban, mint a mennyire az ökrök lassú lépkedése
megengedé. Don Quijote ben ült a ketreczben, keze összekötözve,
lába kinyújtva, háttal oda támaszkodva a ketrecz falához; s ült oly
csendesen, olyan nyugodtan, mintha nem is élő ember, hanem
valóságos kőszobor volna.
S ilyen csendben, ilyen lassan mintegy két mértföldnyire haladtak
már, mikor egy völgyhez jutottak, a hol az ökrös gazdának úgy
látszott, jó lenne pihenőt tartani s az ökröket kicsapni a legelőre.
Szólt is a lelkésznek, hanem a borbélynak az volt a megjegyzése,
jobb lesz, ha még egy darabig mennek, mert ő ismeri a tájékot s
tudja, hogy az odalátszó halom mögött egy még fűvesebb völgy
terűl, a hol még sokkal jobb lesz megállapodniok. Elfogadták a
borbély tanácsát s így aztán megint tovább folyt az utazás.
Hanem, a mint a lelkész egyszer visszanéz, látja, hogy mögöttük
hat vagy hét igen jól öltözött, tisztességes külsejű ember jön
lóháton. Ezek csakhamar utólértek őket, mert nem olyan csigamódra
haladtak mint az ökrök, hanem olyan gyorsasággal, a mint csak a
legjobban abrakolt öszvérek mehetnek, melyeket a rajtok ülők még
azon szándékkal is sarkalnak, hogy a jó távolacska vendéglőt mentől
előbb elérhessék.
A sebes futók oda értek a lustán menőkhez s udvariasan
köszöntek. Az érkezettek egyike, kiről utóbb kisült hogy toledoi
kanonok s a többi véle jövők ura, látván azt a kipéczézett szekeres
menetet, a poroszlókat, Sanchot, Rocinantet, a lelkészt és a
borbélyt, de mindenek fölött a ketreczbe zárt Don Quijotet: meg
nem állhatta, hogy kérdést ne tegyen, mi oknál fogva viszik ezt az
embert ilyen módon magokkal; ámbár, látva a poroszlók ismertető
jeleit, magától is gondolta, bizonyosan valami kötni való gazember
vagy más gonosztévő, a ki a Santa-Hermandad kezébe esett.
Az egyik poroszló, kihez a kérdés intézve volt, így felelt:
– Hogy ezt a lovagot miért viszszük ekképen: arra, ám ő maga
feleljen uram, mert mi csakugyan nem tudjuk.
Don Quijote meghallotta a párbeszédet s közbeszólt:
– Jártasak önök, uraim, nagyságos lovag urak, a kóbor lovagság
viselt dolgaiban? Mert ha igen: akkor elmondom balesetemet; de ha
nem jártasak, akkor nincs miért fárasztanom magamat, hogy
önökkel közöljem.
Már ekkor a lelkész és a borbély is ott voltak, mivel látták, hogy
az utasok szóba ereszkedtek Don Quijote de la Manchával s ők
akartak felelni, hogy tervök meg ne hiusúljon.
– Az igazat megvallva, barátom – viszonzá a kanonok, kihez Don
Quijote a kérdést intézé – én bizony magam is bolondja voltam
ifjúkoromban a lovagregényeknek, s annyit össze-vissza olvastam,
hogy tudom a lovagélet minden csinját-binját, a mint ama könyvek
elbeszélik.
– Akkor tehát emberemre akadtam – mondá Don Quijote – s
akkor elmondhatom bátran, hogy én elbűvölt állapotban folytatom
utamat e ketreczben, melybe a végre zárt a varázslat, hogy
dicsőséges czélomat csoda módon elérhessem. Kóbor lovag vagyok
én, de nem afféle, a kiknek nevét a hír sohasem említé, hogy őket
megörökítse, hanem igenis azok közül való, a kik Persia minden
mágusa, India minden brahmanja s Ethiopia minden bűbájosa
irígységének daczára és ellenére be fogják vésni nevöket a
halhatatlanságnak templomába, hogy a jövendő századokban példa
és tükör legyen, melyből a kóbor lovagok megláthassák, milyen
nyomon kell haladniok, ha el akarják érni a fegyverviselés
tetőpontját és dicsőséges netovábbját.
– Señor Don Quijote de la Mancha igazat mondott – szólt közbe a
borbély – mert ő csakugyan bűvölés utján jutott a szekérre, nagy és
üdvös czélok elérése végett. Ez, uram, a Búsképü lovag, ha ugyan
hallotta hírét valaha, a kinek hős tetteit és hatalmas cselekedeteit
kemény érczbe és örökké tartó márványba fogják egykor bevésni,
akármennyire törekedjék is az irígység, hogy elhomályosítsa, és a
gonoszság, hogy elrejtse.
Mikor a kanonok látta, hogy beszéd dolgában a szabad meg a
fogoly annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy az egyik tizenkilencz, a
másik egy híjján húsz: majd hogy keresztet nem vetett magára
bámúltában s nem tudott az egészből kiokosodni sem ő, sem azok, a
kik vele jöttek.
E közben Sancho Panza is odafurakodott a beszélgetés
kihallgatása végett; s hogy az egésznek még csak ő adja meg isten-
igazába, így szóla:
– Már, uraim, ha jó néven veszik is, ha nem is, de ki kell
mondanom kereken, Don Quijote úr épen úgy van megbabonázva,
mint akár én magam. Tökéletesen magánál van, eszik, iszik, beszél,
kérdez s megfelel minden kérdésre, jobban mint akárki fia. S ha már
ez így van, hogyan akarják akkor elhitetni velem, hogy meg van
babonázva? Nem egy embertől hallottam, hogy a kiket megbűvöltek,
azok se nem esznek, se nem alusznak, se nem beszélnek, míg az én
gazdám, hagyják csak a maga szabadjára, többet beszél harmincz
prókátornál.
 Azután a lelkész felé fordúlva így szóla:
– Ejnye, ejnye tisztelendő úr! Azt gondolja, nem ismerem
atyaságát, s azt gondolja nem sejtem, nem találom el a nyítját, mi
czélja van ennek az új varázslásnak? Ismerem én atyaságát, ha még
úgy elpatyókálja is az ábrázatát s keresztűl látok a szitán, akárhogy
takargassa is csalfaságát. Bizony roszúl cselekedtek velünk! Ha nem
találkozunk: az én uram eddig elvette volna Micomicona
herczegasszonyt, én meg legalább is gróf lennék már, mert
kevesebbet várni se lehetne uramnak, a Búsképünek jóságától, sem
az én szolgálataim nagyságától. De már látom, csakugyan úgy van, a
mint a példabeszéd tartja, hogy a szerencse kereke gyorsabban
forog mint a malomkerék; s ki tegnap még fen fityegett, róla ma már
porba esett. Csak a cselédeimet meg a feleségemet sajnálom, mert a
helyett, hogy atyjok valami sziget vagy tartomány kormányzója vagy
viczekirálya gyanánt tartaná bevonulását kapuján keresztül, most
már csak úgy tér majd haza hozzájok, mint afféle lovászlegény.
A kanonok mindegyre jobban ámult bámult minden ujabb szó
hallatára, a mi e különös társaság körében felmerült. Nem igen
tudott tisztába jönni az egészszel, csak annyit sejtett, hogy itt annyi
bohó emberrel van dolga, a mennyivel egyszerre életében még
sohasem volt.
A lelkész sejtette ezt a kanonok bámuló arczából, miért is
megkérte, haladjanak előbbre valami kevéssel s majd szolgál neki ő
felvilágosítással. A kanonok előbbre haladt, s most a lelkész röviden
s értelmesen elmondta neki Don Quijote megháborodása okát és
kezdetét, cselekedetei további folyását egész addig, a mig e
ketreczbe zárták, mit a végre tettek, hogy annál bizonyosabban
hazavihessék s ha csak lehet, kigyógyítsák bolondságából. A
kanonok csodálkozással hallgatta végig e különös tartalmú
elbeszélést, melynek mikor vége szakadt, ő maga így szóla:
– Igazán, tisztelendő lelkész úr, én magam is azt tartom, hogy az
ilyen sületlen lovagregények csakugyan nagy ártalmára vannak az
emberi társadalomnak. Haszontalan, időrabló történetek ezek, a
melyek csupán mulattatni, szórakoztatni akarnak, de nincs bennök
semmi tanuság. Minden olyan olvasmány valóságos időpazarlás, a
mely mellett sem a szív, sem az értelem nem lesz gazdagabbá.
Lehetnek ilyen regényes dolgok is kedves és érdemes olvasmányok,
de csak úgy, ha az értelmet fejlesztik vagy a jellemet nemesítik. Mig
ezekben a lovagregényekben ugyan micsoda szív- vagy értelemképző
lehet, holott teli vannak annyi haszontalan sületlen mesével, ostoba
képzelődéssel, hogy az ember alig tudja min csodálkozzék inkább,
azon-e, hogy volt olyan bolond ember, a ki megírja, vagy azon, hogy
van olyan bolond, a ki elolvassa, sőt még el is higye, mint ez a
szegény szerencsétlen la manchai. S pedig hány meg hány ilyen
hihetetlenség fordúl elé bennök! Az egyikben egy tizenhat éves
ifjoncz neki vág egy toronymagasságú óriásnak s úgy ketté szeli,
mintha árpaczukor volna? Hát még a mikor valami csatát akarnak
festeni előttünk melyről előre megmondták, hogy az ellenség száma
egy millióra rug. S ime, a regény hőse szembe száll velök, s nekünk
akár akarjuk akár se, el kell hinnünk, hogy ez a lovag egymaga
legyőzte valamennyit az ő hős karjának erejével. Hát még az a sok
varázsló, bűbájos, felhőn hajózó, sárkány kigyón nyargaló
boszorkánymester? Meg azok az elbűvölt lovagok, a kik ma még itt
vannak, holnap meg három ezer mérföldnyi távolságban? Ugyan ki
adna hitelt józan észszel az ily ostobaságoknak s ki tudna
gyönyörködni az olyan költeményben, melyben sem erkölcsi tanuság
nincsen, sem semmi valószinűség. Olvasmányáról is ép ugy
meglehet ismerni az embert mint barátjáról; a kificzamodott értelem
kificzamodott olvasmányt szeret, a mi aztán, hogy mivé teheti a
különben még elég sok jó tulajdonnal felruházott embert is, elég
szomorúan bizonyítja e ketreczbe zárt szegény lovag példája.
A lelkész igen nagy figyelemmel hallgatta a kanonokot, s igen
örült neki, hogy véleményök e tárgyban teljesen megegyezik
egymással. El is beszélte rögtön, milyen itéletet tartottak egykor Don
Quijote lovagregényei fölött, s hogyan röpítették le őket az ablakon a
baromfiudvarra, hogy ott a tűz emészsze meg azt a sok
sületlenséget, a mit a józan értelem csakugyan nem tudna
megemészteni.
 A kanonok és a lelkész beszélgetésöknek épen e pontjáig
jutottak, midőn a borbély odalépett hozzájok, s így szóla a
lelkészhez:
– Épen itt az a hely, tisztelendő komám, a melyet említettem,
hogy jó lesz kissé kapatnunk s az ökrök is bőségesen legelhetnek.
– Magam is azt tartom, – viszonzá a lelkész, s azonnal közlé a
kanonokkal, mi a szándékuk, ez pedig szintén hajlandó volt a velök
maradásra, a mire az előttük terülő szép völgység fekvése is felhívta.
Igy tehát részint hogy ezt, részint meg, hogy a lelkész társaságát
élvezhesse, a kit már egészen megszeretett, valamint a végett is,
hogy Don Quijoteval még közelebbről megismerkedhessék, egy pár
cselédjét be akarta küldeni a közel fekvő vendéglőbe, hogy hozzanak
onnan mindnyájok számára ennivalót, mert ő a délutáni pihenőt e
helyen akarja megtartani. Az egyik szolga azonban azt jegyezte meg,
hogy az eleség-hordó öszvéren, a mely eddig már bizonyosan ott
van a fogadóban, lesz annyi ennivaló, hogy a vendéglőből legfölebb
csak abrakra lesz szükségök.
– Akkor hát vezessétek be a paripákat mind – parancsolá a
kanonok – s hozzátok ide az öszvért.
A cselédek elvitték a paripákat, a szekeres is odaért, kifogta az
ökröket a járomból s magok szabadjára eresztette a kellemes zöld
mezőn, melynek viránya hivogatólag intett nem csak az olyan
elbűvölt egyének felé, a milyen Don Quijote volt, hanem még a
körülötte lévő józanok és okosok felé is. A kanonok maga kérte meg
a lelkészt, hogy oldoztassa fel a szegény lovagot s bocsássa ki
ketreczéből, ha lovag szavára megigéri, hogy csendesen viseli magát
és el nem illan.
– Igérem – viszonzá Don Quijote, a ki a nyájas kérelmet szinte
meghallotta – igérem, hogy engedelmök nélkül egy tapodtat se
távozom, annyival is inkább igérhetem pedig, mert hiszen a ki úgy
meg van bűvölve mint én, az nem szabad a maga személyével, mert
elvarázslója megteheti, hogy három századig se mocczanjon meg
egy álló helyéből s ha megszöknék is, visszahozná röpülve. S
minthogy a dolog igy áll, bátran kiereszthetik azt, a ki fölött ily
mindenható a hatalmuk.
A kanonok erre kezet fogott vele, bárha a lovagé még most is
meg volt kötve mind a kettő, s azzal aztán becsületszavára
kieresztették a ketreczből, a minek ő véghetetlenül megörült s
boldog volt, hogy a rekesz alól kiszabadult.
Első dolga is az vala, hogy nagyot nyújtozott, de aztán mindjárt
oda ment Rocinantehez, megveregette nyakát s így szóla:
– Hiszem az istent és a malaszttal teljes szent szüzet, virágja és
tükre te a lovaknak, hogy nem sokára megint ott leszünk mind a
ketten a hol akarunk, te gazdáddal hátadon, én meg te rajtad s
folytatjuk azt a tisztet, melynek betöltésére Isten e világra küldött
engemet.
A kanonok csak nézte s nem fogyott csodája e nagy bolondság
láttára, holott minden szava és felelete meg arról tanúskodott, hogy
esze egészen helyén van s csak akkor zöttyen ki a nyeregből, mikor
– amint már említettük – a beszéd a lovagságra tér. S így mind
nagyobb részvétre gerjedvén iránta, mikor mindnyájan leültek már a
zöld fűbe, a kanonok így szóla:
– Lehetséges-e, lovag úr, hogy nagyságod elméjét annyira
elcsavarta a lovagregények boldogtalan és mihaszna olvasása, hogy
azt higye más hasonló balgaságokkal együtt, hogy el van bűvölve? S
ugyan, hogy lehet emberi ész, a mely azt képzelje, hogy csakugyan
létezett e világon az a töméntelen sok Amadis, meg az az egész
sereg nagy hírű kóbor lovag, a sok trapezunti császár, a sok
Felixmarte de Hircania, a sok kóbor kisasszony a sok kígyó, a sok
óriás, a sok szörnyeteg sárkány, a sok hallatlan kaland, a sok
mindenféle elbűvölés, a sok háború, a sok boldogtalan összecsapás,
a sok díszruha, a sok gróffá lett fegyvernök, a sok elmés törpe, egy
szóval az a tenger ostobaság, melylyel a lovagregények telisded teli
vannak? Ugyan señor Don Quijote, szánja meg tulajdon magát és
térjen eszére; fordítsa okosabbra azt a szép tehetséget, melylyel az
ég kiváló kegyelme felruházta s válaszszon olyan olvasmányokat,
melyek lelke épülésére s tisztessége gyarapodására szolgálnak. Ha
azonban természetes hajlama oly könyveket óhajt olvasni,
melyekben lovagokról szóló hőstettek foglaltatnak: olvassa el a Szent
Irásban a Bírák könyvét, talál abban nagyszerü igazságokat s
lélekemelő hős történeteket. Minden országnak s így a mi hazánknak
is, meg voltak igaz hősei, miért nem ezek történetét olvassa
nagyságod inkább, a mi szép elméjéhez sokkal méltóbb olvasmány
lenne, mert abból ismerni tanulná nem a költött hanem az igaz
történelmet, megszeretné az erényt, gyarapulna a jóságban,
tökéletesebbé lenne erkölcsében, bátorrá vakmerőség nélkül,
merészszé gyávaság nélkül s mindezt Istennek dicsőségére, a maga
hasznára s La Mancha jó hírének javára, a honnét a mint hallottam,
nagyságod eredetét és származását veszi.
Don Quijote csupa szem-fül volt, a mig a kanonok szavait
hallgatta; s mikor aztán észrevette, hogy ez elvégezte mondókáját,
jo darabig szótlanúl nézett rá, végre így szólott:
– Ugy látszik, nemes uram, nagyságod beszéde oda volt
irányozva, hogy azt adja értésemre hogy e világon nem voltak kóbor
lovagok s hogy minden lovag-történet hamis, hazug, ártalmas és
haszontalan az emberi társaságra nézve s hogy roszúl cselekedtem
olvasásuk, még roszabbúl elhivésök, s legeslegroszabbúl utánzások
által, midőn a kóbor lovagság azon szigorú tisztének betöltésére
vállalkoztam, melyre ezek tanítanak; nagyságod tagadja, hogy e
világon valaha éltek volna gaulai vagy graeciai Amadisok, vagy más
egyéb lovagok, kikről ez iratok szólanak?
– Betűről-betűre úgy van, a mint nagyságod mondja, – jegyzé
meg e szavaknál a kanonok.
Mire Don Quijote így válaszolt:
– Nagyságod még azt is hozzátette, hogy ezek a könyvek nekem
igen sok kárt okoztak, mert eszemet elcsavarták s ketreczbe
juttattak, s jobban tenném, ha czélszerűbb és hasznosabb
olvasmányokat választanék, olyan műveket, melyek igazabbak s a
melyek mulattatóbbak és tanúlságosabbak.
– Ugy van! – viszonzá a kanonok.
– Én pedig – vágta vissza Don Quijote – kereken kimondom,
hogy nagyságod az, a kinek nincs esze s a ki el van bűvölve,
minthogy vakmerő volt kigyót-békát kiáltani egy olyan ügyre, melyet
az egész világ igaznak ismer; s a ki ezt tagadja, és azt állítja, hogy
Amadis soha sem volt e világon, sem a többi kalandor lovag, sem a
kikről e történetek szólnak: az egy lenne azzal, mintha azt akarná
elhitetni valakivel, hogy a nap nem világít, a jég nem hideg s a föld
nem táplál. S ugyan van-e ember a világon, a ki be tudná
bizonyítani, hogy a Floripes és Burgundi Guy története nem igaz
történet, vagy Fierabrasé sem az a Mantible kútnál, a mi Nagy Károly
császár korában történt? Esküszöm, hogy ez mind oly igaz volt, mint
hogy most nappal van; s ha ez hazugság, úgy az is az, hogy Hector
valaha volt, meg Achilles, meg a trójai háború, meg Francziaország
tizenkét pairje, meg angolországi Artus király, ki pedig hollóvá lett s
még ma is él, a mint hogy országában minden pillanatban várják
visszatértét.
– Mind meglehet, – viszonzá a kanonok – de azt még csak
gondolni is különös, hogy egy olyan férfiú, mint nagyságod, ki oly
tiszteletreméltó jeles tulajdonokkal ékeskedik, ki oly szép értelemmel
van megáldva: azt hihesse, hogy az az egész sereg képtelen
ostobaság, mind igaz legyen, a mi e sületlen lovagregényekben
foglaltatik.
– Ez nem rosz! – viszonzá Don Quijote. Hát ama könyvek, melyek
királyi engedélylyel nyomattak, melyeket az egész világ, nagyok úgy
mint kicsinyek, szegények úgy mint gazdagok, tudósok úgy mint
tudatlanok, szóval minden rangú és rendű ember élvezettel olvas és
magasztal, hát ez mind hazugság legyen, holott annyira magokon
hordják a valóság jellegét, hogy még azt is elmondják, ki volt az
atyja, anyja, melyik a hazája, kik rokonai, melyik a születési helye
ezen, vagy ama lovagnak vagy lovagoknak, s el pontról-pontra és
napról-napra mit hogyan s mikép cselekedtek? Hallgasson
nagyságod, ne szóljon káromlást s higyen szavamnak; ha pedig nem
hisz, ám olvassa el e műveket, s majd meglátja, milyen élvezetet
fognak szerezni. Avagy mondja csak, lehet-e valami
gyönyörködtetőbb, mint, ha – mondjuk – egy nagy szurok-tavat
látnánk itt magunk előtt, a mely egyre forr és kavarog s a melyen
keresztűl-kasul kigyók, gyikok s más egyéb rettenetes és vad
szörnyetegek úszkálnak, de a tó közepéről egyszerre mélabús hang
zendűl, a mely ezt mondja: „Oh, nemes lovag, bárki légy is, a ki e
borzalmas tó szemlélésébe merültél, ha tieddé akarod tenni azt a
kincset, mely e sötét víz mélyén rejlik, mutasd meg szilárd kebled
bátorságát, s vesd magad e sötét, égő árba: mert ha meg nem
teszed, nem lészsz méltó megláthatni ama bámulásra gerjesztő
csodadolgokat, miket a tündér hét palotája magába zár és foglal,
mik e sötétlő hullámok alján fekszenek. S a lovag ki sem hallgatva e
mélabús hangot egészen, anélkül hogy fontolgatásba bocsátkoznék,
s átgondolná mily veszedelembe kell rohannia, sőt még csak nehéz
fegyverzetét sem vetve el magától, belérohan a forró szuroktóba s a
mikor meg sem álmodná, hogyan s mikép: egyszerre csak olyan
mosolygó virányon áll, melyhez még az elyseumi mezők sem
foghatók. Itt, úgy látszik, az ég átlátszóbb, s a nap egészen új
varázsfénynyel tündököl; szemei előtt kies berek terül, oly zöld és
dús lombú fákból, hogy zöldjük maga felvidítja a tekintetet, a füleket
pedig azon számtalan apró tarka madárkák édes és mesterkéletlen
éneke gyönyörködteti, melyek a sűrű ágak között fel- s
alászökdécselnek. Itt patak csörgedez, melynek üde habjai ömleteg
kristály gyanánt lejtenek a finom fövény és fehér kavicsok fölött, a
mik szinaranyhoz és igazgyöngyhöz hasonlítanak. Amott
mesterséges kút látszik, tarka jáspisból és sima márványból készítve;
itt egy másik apró kagylókból és fehér meg sárga csigahéjakból
rakva össze, melyek közé csillogó kristálydarabok és utánzott
smaragdok vannak alkalmazva, melyek vakító és szemkápráztató
fénynyel csillognak. Amott távolabb egészen váratlanúl erős vár vagy
gyönyörü alcazár tárul fel előtte, melynek falai színaranyból, ormai
gyémántból, kapui jáczintból vannak, egy szóval oly csodálatos
alkotvány, hogy bárha az anyag, a melyből rakták, nem csekélyebb
mint gyémánt, karbunkulus, rubin, igazgyöngy, arany és smaragd: az
építkezés munkája még ennél is többre becsülhető. De a mit eddig
látott, az még nem minden, mert ime a kastély kapujából nagy
számú fényes sereg lép elé, urak, hölgyek, olyan pompás
öltözetekben, hogy ha én csillogó díszöket úgy le akarnám festeni
most a hogy e regények lefestik, soha végét nem érném. Majd
azután az egész sereg legelőkelőbb férfia, egy hosszú szakálú tisztes
ősz megfogja a vakmerő lovag kezét, ki a lángoló tóba ugrott,
bevezeti a fényes kastélyba, leülteti aranynyal himzett bibor
karszékbe s csapnak számára és tiszteletére olyan lakomát, hogy
földi szem hasonlót még nem látott, – szóval olyat, a mi az ő
rendkívüli bátorságának egyedül méltó jutalma. Hány meg hány ilyen
kitűntetést tudnék felhozni! Most azonban nem akarok e tárgyról
bővebben szólani, mert már ez eddigiből is látható, hogy bár hol
üssük is fel valamely kóbor lovag történetét, élvezetre s bámulatra
fog az gerjeszteni akármely olvasót. Nagyságod pedig higyen
szavamnak s a mint már említettem, olvassa el a legnagyobb
figyelemmel e könyveket, s majd meglátja, hogyan felvidítják, ha
búskomor találna lenni s hogyan meghozzák jó kedvét, ha netalán
elvesztette volna. Magamról tudom, hogy a mióta kóbor lovaggá
lettem, azóta vagyok bátor, udvarias, bőkezű, nemes lelkü,
illedelmes, vakmerő, gyengéd, türelmes, munkabiró s azóta találom
bele magamat fogságba és elbűvölésbe. S bárha – nem rég óta – azt
tapasztalom is, hogy ketreczbe zártak mint valami bolondot, azt
gondolom, ha az ég kedvez és a szerencse nem lesz ellenséges:
karomnak ereje által nemsokára valamely ország királyává leszek,
mikor aztán bebizonyíthatom, milyen háladatosság és bőkezűség
lakozik kebelemben. Mert becsületszavamra mondom, uram, a
szegény teljesen képtelen arra, hogy bárki iránt is bőkezűnek
mutatkozhassék, bármennyire hajlandó volna is rá; az a
háladatosság pedig, mely a puszta jóakaratnál egyébben nem tud
nyilvánulni, nem olyan, a milyen háladatosságot én szeretnék
tanusítani. Ezért óhajtanám, nyujtana bár a szerencse alkalmat
mentül előbb s tenne császárrá hogy bebizonyíthassam mennyire
szívemen fekszik, hogy barátaimmal jót tegyek, főleg ezzel a
szegény Sancho Panzával, fegyvernökömmel, a kinek hűségre nézve
nincs párja a világon, a kit gróffá szeretnék tenni, vagy valami sziget
kormányzójává, a mint a kóbor lovagok hű cselédjeiket rendesen
meg szokták jutalmazni.
Igy folyt a társalgás tovább, sajnálkozással vegyes mulatságára a
kanonoknak, a ki nem győzte eléggé bámúlni Don Quijote valóságos
ékesszólását, sem pedig eléggé sajnálni, hogy ilyen lelkes, ihlett
szavakra ilyen silány, haszontalan tárgy tudja gerjeszteni.
E közben az élelmi szerekkel megrakott öszvér is megérkezett, a
társaság jó ízűen falatozott, talán az egy Don Quijote kivételével, a
ki annyira bele melegedett ismét a kóbor lovagság védelmébe, hogy
lelkesedésében még az evést is elfelejtette. Az ízes falatoktól, s az
élénk hangon folytatott beszélgetés folyton folyó tárgyáról, azonban
egyszerre egy egészen váratlanul bekövetkezett esemény fordítá el
az együtt lévők figyelmét.
A körülöttök levő halmok egyike megől szomorú, kesergő
trombitaszó hangzott feléjök, mely valami fájdalmas, panaszos
gyászdalt zengedezett. A zenehangba csakhamar emberi énekhang
is vegyűlt, majd egészen különös öltözetü emberek csoportja tűnt fel
a dombtetőn, a kik közül négyen egy magasra emelt s mozdulatlan
nő alakot hoztak vállukon. A nő alak fátyollal volt arczán, fején
leborítva, de azért vonásait közelebbről jól ki lehetett venni s tegyük
hozzá, azonnal meglátni hogy nem élő lény, hanem faragott Mária-
szobor volt. Mert az egész menet nem vala egyéb, mint bucsusok
csoportja, a kik processioban mentek a völgység egyik remete
lakához, a hol az esztendő ezen napján áhítatosságokat rendesen
végezni szokták.
Don Quijotenak az élénk vita által most különösen felhevűlt
eleven képzelőtehetsége azonban egészen másnak festette ki maga
előtt e képet egyetlen egy pillanat alatt. A szobor nem lehetett
egyéb, mint valami előkelő kisasszony, a kit ezek a gyáva, silány
gonosztévők erőszakkal visznek magokkal, s azért trombitálnak és
énekelnek körülötte, hogy segedelemkiáltását túlharsogják és
elnémítsák.
Alighogy ez a gondolat eszébe ötlött, felpattant ülőhelyéről, nagy
könyen egyszerre ott termett a legelésző Rocinantenál, a
nyeregkápáról lekapta a kantárt és pajzsát s a lovat egy pillanat alatt
felkantározta. Az ebédelő társaság alig vette észre e gyors
kantározást, czélját még pedig nem is álmodta! Akkor ijedtek meg
csak igazán, midőn Don Quijote már dárdáját is felragadta s
Rocinantera felvetvén magát, odakiáltott hozzájok:
– Most fog kitűnni, szükséges-e hát vagy sem, a kóborlovagság?
Tegyen tanuságot majd az az elrablott herczegkisasszony, a kit
hóhérai kezéből e nyomban kiszabadítok!
S e szavakkal oldalba nyomta Rocinantét bokájával, mert
sarkantyúja felcsatolására most nem volt ideje, s a mennyi sebesség
csak kitelt a hórihorgás paripától, annyival rontott nekik a
búcsusoknak. A kanonok, a lelkész, a borbély, mind felugráltak,
utána kiáltottak, Sancho meg a hogy csak a lába bírta, még szaladt
is utána s egyre kiabálta:
– Hová megy señor Don Quijote? Mit akar az Istenért! Micsoda
ördög bújt a szívébe, hogy ilyen bűnös cselekedetre csábítsa?! Nem
látja-e, a mennykőbe is, hogy processio, meg búcsusok, az a
kisasszony pedig, a kit a vállukon visznek, a boldogságos szűz
Máriának képmása. Gondolja meg, mit cselekszik! Megálljon! vakon
rohan a veszedelembe.
De hiszen kiabálhattak annak! Se látott, se hallott az, s meg nem
állt volna, még ha maga a király parancsolja is. Oda ért a
processiohoz, lova kantárát visszarántá s ingerűlt nyers hangon rivalt
az emberekre:
– Bizonyosan azért burkoltátok be arczotokat, mert gonoszságon
töritek fejeteket; megálljatok és hallgassátok meg a mit mondani
szándékozom.
 Legelőször is azok álltak meg, a kik a szobrot vitték. A mint Don
Quijote különös öltözetét, Rocinante véznaságát s a sok egyéb
nevetséges körülményt meglátták, az egyik így szóla:
– Kedves atyámfia, ha valamit mondani akar mondja hamar, mert
a mint látja, jó csomó ember van hátunk mögött, a kik fontos
dologban jönnek, s a kiket minden dib dábságért feltartóztatni nem
lehet.
– Dib-dábságért? – kérdé Don Quijote szemmel látható
nehezteléssel – jó lesz a szavakat megválogatni, uracskám! Én nem
szoktam dib-dábságokkal foglalkozni. Hanem igen is foglalkozom
azzal, hogy a sérelmeket megtoroljam s a szükségben lévőknek
segítségökre siessek. Szóval kóbor lovag vagyok, a ki
igazságtalanságot nem tűrök, nem tűrhetek! Ép ezért kereken
kimondom tehát, bocsássátok tüstént szabadon ezt a szép
kisasszonyt, kinek könyjei és szomoru arcza eléggé bizonyítják, hogy
akarata ellen hurczoljátok magatokkal s valami főben járó
gonoszságot követtetek el ellene.
Ezen szavak hallatára a körülállók mind tudták hányat ütött az
óra s hogy Don Quijote bizonyosan meg van bolondúlva, úgy hogy
azonnal hangosan fel is kaczagtak. Nevetésök azonban olaj volt Don
Quijote haragjának tüzére, a ki csakugyan egy szót se szólt többet,
hanem kardot rántott és neki rontott az állványnak. A vivő ezt látva,
hirtelen egy mellette álló embert intett oda a maga helyére, ő pedig
azzal a doronggal, melyre pihenés vagy megállás alkalmával az
állványt támasztották, azzal szegült ellene Don Quijotenak, s azzal
fogta fel a csakugyan kegyetlen, mérges csapást, mely a dorongból
egy jó darabot lehasított. De már erre aztán a bucsús sem vette
tréfára a dolgot, hanem a markában maradt jó súlyos darabbal olyan
derekas ütést teremtett oda Don Quijote jobb vállára, hogy nem
csak a kard esett ki a lovag kezéből, hanem maga a lovag is abban a
nyomban leszédűlt a nyeregből. A búcsus maga is úgy megijedt,
hogy rémültében elkiáltotta magát.
 – Uram bocsáss, embert öltem! – s azzal dorongját messze
elhajítva, úgy neki iramlott a mezőnek, hogy a szél se ért nyomába.
Szentűl hitte, hogy agyoncsapta.
De még maga Sancho is ezen nézetben volt, mert a midőn
lélekszakadva oda érkezett, s urát oly mozdulatlanul látta mint
számos veresége után még soha sem: szive egyszerre elfacsarodott
s nagy jajgatás és sirásrívás között ily szavakban adott kifejezést
keserves fájdalmának:
– Oh te virága a lovagságnak, hogy egyetlen egy dorongütés
vetett véget munkásságban töltött életed pályájának! Nemednek
büszkesége, dísze és dicsősége te az egész la Manchának, de még
az egész világnak is, a mely a te távoztoddal tele lesz már ezután
gonosztévőkkel, s mindenféle kötnivaló gazemberrel, a kiknek nem
kell többé tartaniok attól, hogy gaztetteikért valaki megbüntesse! Oh
bőkezűbb te a világ minden királyánál, a ki csak mindössze nyolcz
hónapi szolgálatomért három szamárcsikóval akartad már is
megjutalmazni fáradozásaimat, s ráadásul még a legeslegszebb
szigettel, a mi csak a szárazföldön található! Oh te alázatos a
kevélyek közt, kevély az alázatosok közt, bátor a veszedelemben,
veszedelmes a bátorságban, megtorló a sérelmekben, sérelmes a
megtorlásban, te a jók utánzója, a rosszak ostora, a gonoszoknak
pedig cséplője, egyszóval te kóbor lovag, királynak és császárnak
nevelkedő hatalmasság! mivé lettél, mivé lettem! Oldalba ütöttek
egy doronggal, s veled együtt porba sujtották örökre az én
szigetkormányzóságom reménységét.
Már ekkorra a Don Quijotehoz tartozó társaság is oda érkezett, s
mig a lelkész meg a kanonok a bucsusokat csitították le, addig
Miklós mester a földre roskadt lovagot vette ápolása és gondviselése
alá s a halántékára hintett frís vizzel ájulásából magához térítette.
Don Quijote még ekkor sem tudta hogy mind elbűvölője, mind a
halálból feltámasztója az ő kedves komája Miklós mester volt.
– Mikor Don Quijote magához tért, még szemeit is alig nyitotta
fel, s ajkai már is e töredelmes vallomást tették:
 – Oh én bűnöm, én nagy bűnöm!
– Ugy-e mondtam, – jegyzé meg a mellette térdelő Sancho –
ugy-é mondtam, hogy bűn lesz a bucsúsokat megtámadni.
– Nem bucsúsok ezek, Sancho – nyögdelé a lovag – s nem az az
én bűnöm. Bűnöm az, hogy elbűvölt létemre, s kivált hogy szavamat
is adtam rá, hogy el nem távozom s szabadságommal vissza nem
élek, mégis elhagytam magamat ragadtatni, s új harczba
bocsátkoztam, mielőtt a bűbájosok a varázs alól feloldottak. Czélom
szent volt ugyan, hogy ez elrablott herczegasszonyt
megszabadítsam, de még azért sem lett volna szabad megszegnem
adott szavamat!
A kanonok egészen meg volt hatva ily nagy bohóság mellett ezt a
tiszteletreméltó becsületességet láthatni.
– Keljen fel hát, nagyságod, – mondá Sancho, a ki persze
egészen más bűnbánatot várt és gondolt ura fönnebbi nyilatkozában.
De nem tudok ám – viszonzá Don Quijote. – Segíts föl barátom,
az elbűvölt szekérre, mert az az ütés úgy lesujtott, mintha egy egész
felhő villámostul szakadt volna le reám.
– Szívesen, kedves jó uram – felelt Sancho – s jerünk haza a mi
falunkba e jó urak társaságában, a kik nagyságod javát akarják. Ott
aztán majd kieszeljük, hogyan induljunk utra harmadszor is, hogy
nagyobb sükerrel és szerencsével járhassunk.
– Jól mondod, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s jobb is lesz
ha bevárjuk, mig a csillagzatok azon káros, ártalmas befolyása
eloszlik, a mely fölöttünk most uralkodik.
Mind a kanonok, mind a lelkész, de még a borbély is nagyon
helyeselték e szavait s miután jól mulattak Sancho Panza
együgyüségén, Don Quijotét megint feltették a szekérre azon módon
a mint előbb jött. A búcsusok rendbe szedték magokat s tovább
folytatták utjokat. Don Quijote fen lévén a szekéren, s olyan
állapotban, hogy elillanásáról most már csakugyan nem lehetett
többé aggódni, a poroszlók is fölöslegesnek tartották tovább kisérni,
a miért is megkérték a lelkészt, hogy igérete szerint jutalmazza meg
fáradságukat s aztán hagyja őket menni Isten hirével. A lelkész meg
is tette, s az igazság szolgái el is távoztak rögtön, valamint eltávozott
a maga utján a kanonok is, a kit különösen Sancho Panza kisért bús
tekintettel, a mig csak láthatta; tulajdonkép nem is őt magát, hanem
azt a hatalmas öszvért, mely a jó izű falatokat vitte a hátán.
Egyszóval eloszoltak mindnyájan s távoztak úgy, hogy csak a lelkész,
a borbély, Don Quijote és Sancho Panza maradtak már a tetthelyen,
meg a jó Rocinante, a mely mindannak, a mi körülötte történt, ép
oly türelmes szemlélője volt mind gazdája.
A szekeres befogta ökreit, egy pár csomó szénát adott Don
Quijote alá, s aztán a megszokott lassusággal indult utnak arrafelé, a
merre a lelkész parancsolta. Hatod napra szerencsésen meg is
érkeztek Don Quijote falujába, hová épen déltájban vonultak be s
esetleg épen vasárnap, mikor az egész lakosság ott volt a piaczon,
melynek kellő közepén kellett a Don Quijote szekerének áthaladnia.
Minden lélek odatódúlt csodájára, mit hoznak ezen a szekéren s
mikor ráismertek földijökre, alig tudtak hová lenni bámultokban; egy
fiatal gyerkőcz pedig tüstént haza szaladt hírt adni a
gazdaasszonynak, meg a lovag unokahugának, hogy nagybátyját és
gazdáját hozzák sápadtan és halaványan egy oldalköz szénára
fektetve ökrös szekéren.
Szörnyűség volt még csak hallani is, milyen keserves jajgatásra
fakadt ez a két jó lélek, s hogyan átkozták újfent azokat a
kárhozatos lovagregényeket, a mi aztán megint ismétlődött, mikor
Don Quijotet a kapun át bevonulni látták.
Hazajöttök hirére Sancho Panza felesége is odasietett, a ki tudta
már, hogy férje a lovaggal együtt ment el fegyverhordozója gyanánt.
Alighogy meglátta Sanchot, első kérdése is az volt, nem történt-e
valami baja a szamárnak? Sancho azt felelte, jobb bőrben van mint a
gazdája maga.
 – Hála a jóságos Istennek, hogy ilyen irgalmas, kegyelmes volt
hozzánk! – mondá az asszony. – Hanem hát, mondja csak
kegyelmed, lelkem uram, mit takarított meg a fegyvernöki
szolgálatból? Milyen szoknyát hozott nékem? Hát a gyerekeknek
milyen czipőcskét?
– Nem hoztam én semmi ilyest, édes feleségem – viszonzá
Sancho – hanem hoztam olyasmit, a mi sokkal becsesebb és
értékesebb. Királyné adta ajándékba!
– Annak igazán lelkemből örülök – jegyzé meg az asszony. De hát
mutassa meg már, hadd lássuk mi az a sokkal becsesebb meg
értékesebb. Úgy szeretném már látni, hadd viduljon fel a szivem, úgy
is olyan szomorú, úgy is olyan vigasztalhatatlan voltam azon az
egész örök életen keresztül a mig kegyelmed odajárt.
– Oda haza majd megmutatom – viszonzá Sancho – mert hogy
senki el ne csenje tőlem, jó mélyen elrejtettem a körülkötőmben.
Most pedig maradj veszteg, s ha Isten is úgy akarja, hogy még
egyszer utra keljünk kaland keresni, nemsokára azon veszed magad
észre, hogy én gróffá lettem, te meg olyan grófnévá, hogy a
záporeső se mossa el a méltóságodat.
– Adja Isten! – mondá Sancho felesége – de hát micsoda
királynétól kapott kegyelmed ajándékot? Mi uton gondolja, hogy – –
– Csitt! – szakasztá félbe szavait a férj – ne akarj egyszerre
mindent megtudni! Várj sorára, odahaza majd elmondom hegyiről
tövire. Előre csak annyit, hogy olyasmiket hallasz majd asszony, hogy
szemed szád eláll bele!
Sancho Panza feleségét majd megölte a kiváncsiság, s alig várta,
hogy férje haza menjen. Ez is megtörtént nem sokára, tudniillik
akkor, mihelyt Don Quijotet a kocsiról levették s lefektették szokott
ágyába.
A lovag nagy szemeket meresztett rájok, de folytontartó
kábultságában nem tudta magát tájékozni hol van. A lelkész nagyon
szivére kötötte a leánykának, hogy a mint csak Isten tudniok adta
úgy viseljék gondját s folytonosan szemmel kisérjék, hogy ujra el ne
illanjon, s nagyobb igazság okáért elmondta, hogy mennyi
fáradságukba került a mig haza hozhatták. Erre aztán a két nő
megint ujra rákezdte a jajveszéklést, szidták megint a
lovagregényeket s kérve kérték az eget, taszítsa a pokol fenekére
mind azokat, a kik ennyi hazugságot és ostobaságot összefirkáltak.
Attól féltek és rettegtek, mihelyest bátyjok és gazdájok jobban
lesz, egyszer majd megint csak kereket old, – a mi egyébiránt
valóban úgy is történt, a hogy képzelték.
 MÁSODIK RÉSZ.

I. FEJEZET.

Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a

lovag betegsége felől.
A lelkész meg a borbély majd egy álló hónapig nem látogatták
meg a lovagot, nehogy újra fölelevenítsék lelke előtt az elmúlt
dolgokat; e mellett azonban nem mulasztották el, hogy be ne
szóljanak unokahugához és gazdaasszonyához, a kiknek szívökre
kötötték, viseljenek rá gondot hűségesen s adjanak neki erősítő
eledeleket, a mik testet-lelket táplálnak, élesztenek, mivel az ő
meggyőződésök szerint a lovag minden szerencsétlensége épen
onnan vette eredetét, hogy mind testileg, mind különösen lelkileg,
igen silányúl táplálkozott. A fehércselédek azt felelték, megtettek
eddig is s megtesznek ezután is mindent a legszívesebben s olyan
gondossággal ápolják, a mint csak Isten tudniok adta, mert már is
tapasztalták, hogy gazdájok egyszer-másszor úgy viseli magát,
mintha tökéletesen eszén volna. Minek hallatára a két jó barát
nagyon megörült s úgy hitték igen derekasan eltalálták, hogy Don
Quijotet elbűvölten haza hozzák az ökrös szekéren.
Utóbb elhatározták, hogy meglátogatják s meggyőződést
szereznek javulásáról, a mit egyébiránt majdnem lehetetlennek
tartottak. Megegyeztek egyszersmind abban is, hogy a kóbor
lovagságot a legtávolabbról sem fogják érinteni, attól való féltükben,
nehogy az alig behegedt sebeket megint ujra felszaggassák.
 Végre tehát csakugyan elmentek hozzá látogatóba s ott találták
az ágyon ülve, zöld flanell ujasban, toledoi tarka sipkával a fején, de
az egész ember úgy elszáradt s úgy összeaszott mint a valóságos
mumia. Igen szívesen fogadta a látogatókat, a kik elkérdezték, hogy
és mint szolgál egészsége, mire ő a legértelmesebb s a
legválogatottab szavakban válaszolt.
Társalgásuk folyamában a mint mondani szokás, egyszer csak
elkezdték az ország dolgát dönteni, mit hogyan kellene intézni, s
ekkor majd ezt a hibát zöttyentették helyre, majd amazt itélték el,
most egyik szokáson igazítottak, majd a másikon adtak túl, s
fejenként mind a három egy-egy új törvényhozóvá, mái Lykurgussá,
újdonsült Solonná lett, s úgy teremtették újjá az egész álladalmat,
mintha valami kohóba dugták volna, melyből egészen más alakban
jött ujra elé mint a milyenben beletették. A mi pedig Don Quijotet
illeti, ez minden felmerülő tárgyhoz olyan okosan szólt hozzá, hogy a
két kérdezősködő minden kétségen kivül hitte, hogy ép és józan esze
megjött immár teljesen.
Az unokahugocska és a gazdaasszony is tanui voltak a
beszélgetésnek s azt se tudták, hogyan adjanak elég hálát az
Istennek, hogy gazdájokat ilyen józan értelműnek tapasztalják.
Azonban a lelkész, megváltoztatva előbbi föltett szándékát, hogy a
lovagdolgokat meg nem érinti, egész bizonyossággal szerette volna
megtudni, valjon csakugyan lehetne-e hát építeni Don Quijote
kigyógyulására vagy sem? Lassankint szóba hozott egy s más hírt a
fővárosból, egyebek közt azt is: széltiben erősítik, hogy a török
hatalmas hajóhaddal közelít, csakhogy mindeddig nem lehet tudni mi
a szándéka s hol készül lecsapni a fenyegető zivatar. S ez az
aggodalom, mely majdnem minden évben fegyverre szólít, talpra
kelté az egész kereszténységet s ő felsége már is megerősité Nápoly
és Sziczilia partjait, úgy szintén Malta szigetét.
Mire Don Quijote ekképen válaszolt:
– Ő felsége úgy járt el a mint a legelőreláthatóbb harczoshoz illik,
ha országát idejekorán megerősíti, hogy az ellenség készületlenűl ne
találja. Azonban, ha az én tanácsomat fogadná el, tudnék én neki
olyan védekezést ajánlani, a milyenről ő felsége mostanság jóformán
még csak nem is álmodik.
Alig hallotta meg a lelkész e szavakat, mindjárt így szóla
magában:
– Isten legyen neked irgalmas, szegény Don Quijote, úgy látszik
te most is, és megint csak a régi vagy.
A borbély, a kinek ugyanaz ötlött elméjébe a mi a lelkésznek,
megkérdezte Don Quijotet, miben állana ez az óvatossági
rendszabály, melyet ő olyan kitünőnek tart?
– A mennykőbe is! kiáltá fel Don Quijote lelkesülten – mi egyébre
lehetne szüksége ő felségének, mint hogy nyilvánosan kihirdettesse,
hogy egy meghatározott napon jelenjen meg az udvarnál minden
kóbor lovag a ki csak szerte barangol Spanyolországban; s ha csak
egy féltuczat verődik is össze, akadhat közöttök olyan, a ki egy maga
is elégséges, hogy a török egész hatalmát tönkre verje. Figyeljenek
rám, uraim, s hallgassák meg a mit mondok. Avagy soha meg nem
történt dolog-e talán, hogy egyetlen kóbor lovag úgy lekaszaboljon
egy kétszázezer emberből álló hadsereget, mintha valamennyinek
egy gégéje volna, vagy mindnyájan árpaczukorból volnának? S ha
nem, ugyan mondják meg, kérem, hány meg hány történet van teli
ilyes csodatételekkel? Élne csak mai napság a hirneves Don Belianis,
vagy egyetlen tagja Amadis de Gaula számtalan nemzetségének,
élne csak egy ezek közül, s akármi legyek, de nem szeretnék részt
venni abban, a mit a török kapna, ha ez egymaga rajt ütne.
Egyébiránt gondot visel az Isten az ő népéről s majd támaszt más
valakit, a ki, ha nem lesz is oly hatalmas mint a hajdani kóbor
lovagok, bátorság dolgában legalább bizonyosan nem lesz nálok
alábbvaló; az Isten tudja mit gondolok, egyebet nem mondok.
– Jaj! – kiáltá fel e szavakra unokahuga – akármibe mernék
fogadni, hogy a bácsi megint föl akar csapni kóbor lovagnak!
Mire Don Quijote igy válaszolt:
 – Az leszek mind halálig! S ám jőjjön a török éjszakról vagy
keletről, a mikor csak akar s a mily erővel csak jöhet: még egyszer is
azt mondom, az Isten tudja mit gondolok.
Most a borbély vágott közbe ily szavakkal:
– Esedezem, engedjék meg nagyságtok, hadd mondjak el egy
rövid történetet, a mely Sevillában esett meg, s melyet igen nagy
kedvem volna elmondani, minthogy egészen ideillik.
Don Quijote megengedte, a lelkész s mind a többiek meg
figyelmesen hallgatták a mint következőkép fogott hozzá
elbeszéléséhez:
– Volt Sevillában, az őrültek házában egy ember, a kit rokonai a
miatt adtak be oda, mivel meg volt tébolyodva. Osunában végezte az
egyházi pályára vezető tanulmányokat, de ha Salamancában végezte
volna is, – a mint sokan tartották – bizony még akkor is csak bolond
lett volna. Ez az elmebeteg egy két esztendei visszavonultság után
egyszer azt képzeli magáról, hogy bajából kigyógyúlt s esze
tökéletesen helyre jött. Ekkor tehát kapja magát s ír az érseknek,
kérve könyörögve s igen értelmes szavakban: szabadítsa ki e
mostani nyomorúságából, minthogy Isten különös kegyelméből
teljesen visszanyerte már eszméletét, s csupán rokonai azok, a kik itt
tartják, hogy az ő vagyonában dúskálkodhassanak, s az igazsággal
merőben ellenkezőn azt akarnák, hogy ő holtig bolond legyen. A sok
józan s értelmes levél rábírta az érseket, hogy egyik káplánját oda
utasította, kérdezősködjék a tébolyda igazgatójától, ugy áll-e dolog,
a hogy ama bizonyos ember írja; beszéljen aztán magával a
tébolyodottal is s ha csakugyan arról győződik meg, hogy eszén van,
akkor mentse ki onnét s helyezze szabad lábra. A káplán el is járt
megbizásában s az igazgatótól annyit tudott ki, hogy az az ember
bizony még mindig tébolyodott; s ha egyszer másszor egészen ugy
beszél is, mint a legértelmesebb ember, utoljára megint csak annyi
értetlenséget hadar össze, hogy az nagyon sokkal túltesz előbbi okos
beszédén; egyébiránt ám beszéljen vele magával, így legjobban
meggyőzödhetik az igazságról. A káplán csakugyan hajlandó is volt
erre, s mikor a tébolyodottal összehozták, beszélt vele tovább egy
óra folyásánál, a mely egész idő alatt az őrült egyetlen egy bántó
vagy értelmetlen szót sem ejtett ki, sőt ellenkezőleg oly józanúl
beszélt, hogy a káplán kénytelen volt hinni, hogy a tébolyodott már
helyre jött. Az őrűlt a többi közt azt is mondá, az igazgató azért néz
rá ferde szemmel, mert nem szeretné elveszteni azt a jutalmat, a
mely a rokonságtól üti a markát s ezért állítja őt még most is
tébolyodottnak, habár néha vannak is tisztább pillanatai;
szerencsétlenségének legfőbb oka azonban a nagy vagyon, mert
hogy ellenségei ezt élvezhessék, rá kigyót békát kiáltanak s
kételkednek azon kegyelemben, melyre a hatalmas Isten méltatta,
mikor értelmét megint visszaadta. Szóval úgy beszélt, hogy az
igazgatót egészen gyanúba keverte, rokonait szivtelen fukaroknak
tüntette fel s a káplán abban állapodott meg, hogy magával viszi,
bemutatja az érseknek s ám az hozzon végleges itéletet. A
becsületes káplán e jó hiszemben megkérte az igazgatót, adassa rá
a volt tébolyodottra azt a ruhát, a miben a tébolydába hozták. Az
igazgató váltig figyelmezteté, jól meggondolja mit akar, mert az az
ember minden kétség kivül még mindig tébolyodott.
De az igazgató minden intése, figyelmeztetése falra hányt borsó
volt a káplán előtt, a ki sehogy sem akart felhagyni a kiszabadítás
szándékával; az igazgató végre engedett az érsek határozott
rendeletének s a betegre ráadták a maga újdonatúj takaros ruháját.
Mikor ez látta, hogy az épeszű emberek öltözetében van s a
bolondokétól megszabadult, megkérte a káplánt, legyen oly szives és
engedje meg, hadd vegyen bucsút társaitól. A káplán azt mondá, ő
is vele megy és sorra nézi a házban ápolt örülteket. Csakugyan fel is
kerekedtek s velök együtt még egypáran az ott lévők közül. A mint a
szabaduló egy ketreczhez érkezett, melyben egy őrjöngő volt zárva,
ki ugyan most nyugodt és csendes vala épen, igy szóla hozzá:
– Nem üzen valamit, barátom? Mert én már haza megyek, mivel
hála a jóságos Istennek, az ő kegyelméből és irgalmából s a nékül,
hogy megérdemlettem volna, én már viszanyertem eszméletemet.
Már én kiépültem s eszemen vagyok, a mint hogy Istennél semmi
sincs lehetetlen. Viseltessék iránta bizalommal, reménységgel, s
valamint engemet visszahelyzett előbbi állapotomba, önt is
visszahelyezi ha bízik benne. Lesz rá gondom, hogy tápláló
eledeleket küldjenek önnek; azokat aztán minden esetre egye meg,
mert nem akarom eltitkolni az én nézetem az, ki e bajokon magam is
átmentem, hogy minden őrültség onnan ered, ha az ember gyomra
üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság, bátorság!
mert szerencsétlenségünkben a kétségbeesés fogyasztja az
egészséget és sietteti a halált.
A távozni készülő e szavait egy másik bolond is meghallotta, ki
egy másik ketreczben volt, szemben az örjöngőével; felemelkedett a
kopott gyékényről, melyen nyomorúlt rongyaiban heverészett s nagy
fenszóval kérdezé, ki az, a ki felépült és okosan akar távozni?
– Én vagyok az, barátom – viszonzá a kérdezett – én távozom, a
kinek semmi szükségem többé, hogy itt maradjak, a miért nem is
tudok elegendő hálát adni a nagy égnek, hogy olyan nagy
kegyelemre méltatott.
– Vigyázzon szavaira, meg ne csalja az ördög! – mondá az őrűlt –
ne menjen, maradjon nyugton hajlékában. Akkor nem kell megint
visszaternie.
– De én tudom, hogy kigyógyultam – felelt amaz – és semmi
szükségem rá, hogy ide ujra visszavándoroljak.
– Kigyógyúlt? – kérdé a tébolyodott. – Jó, jó, majd elválik. Isten
áldja. De én esküszöm Jupiterre, a kinek fenséges képét a földön én
viselem, hogy egyedűl ezért az egy bűnért, a melyet Sevilla ma
elkövet, midőn önt e házból menni hagyja és okosnak tartja: olyan
büntetést bocsátok e városra, hogy megemlegeti mind örökkön
örökké! Hát nem tudod te, egyűgyü ficzkó, hogy én a mennydörgő
Jupiter vagyok, a ki kezemben tartom a gyujtó villámokat, melyekkel
tudom és szoktam fenyegetni és összerombolni a világot. Most
azonban csak egy módon akarom megbüntetni e tudatlan várost,
ugymint azzal, hogy sem benne, sem teljes egész környéken eső
nem lesz három hosszú esztendeig azon napságtól számítva, melyen
a fenyegetés felhangzott. Te szabad légy-e, te ép, te okos? Én meg
bolond, én meg beteg, én meg ide bilincselve? Ugy segéljen!
akaszszanak fel ha esőt adok!
A körülállók figyelmesen hallgatták a tébolyodottnak szavait; a
szabaduló félben lévő pedig a káplánhoz fordulva megragadta kezét
s így szóla:
– Ne törődjék vele, jó uram, s föl se vegye, a mit ez a bolond
mondott, mert ha ő Jupiter létére nem akar esőt adni: én, a ki a
vizek atyja, és istene, Neptun vagyok, majd megáztatom a földet, a
mikor csak kedvem tartja s valahányszor szükséges.
Mire a káplán ekképen válaszolt:
– Még sem lesz jó, tisztelt Neptunus úr, Jupiter urat haragra
gerjeszteni, most csak maradjon kegyed itthonn, majd eljövök én
uraságodért máskor, mikor az idő és az alkalom kedvezőbb lesz.
Az igazgató s a körülállók elnevették magokat, a mi a káplánnak
kissé zokon is esett; a licentiatust megint levetköztették, szépen ott
maradt s ezzel – vége az elbeszélésnek“.
Pillanatnyi szünet állt be a borbély szavai után.
– Ez tehát az az elbeszélés, borbély ur – kérdé Don Quijote – a
mit minden áron el akart mondani, mert oly nagyon ideillőnek
tartotta? Lám, lám, tisztelt kosz-vakaró úr, hát azt hiszi, hogy az
ember oly vak s nem lát a szitán keresztül? Én, borbély úr, nem
vagyok Neptun, a vizek istene s nem törődöm vele, okosnak
tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok az; én csak abban fáradozom,
hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja
feleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend
viaskodott. De ez a mi elsatnyúlt korunk nem is méltó, hogy azt a
nagy boldogságot élvezze, melyet azon századok élveztek,
melyekben a kóbor lovagok vállalták magokra és hordozták azt a
súlyos terhet, hogy az országokat védelmezzék, az árvákat és
kiskorúakat gyámolítsák, a kevélyeket büntessék s az alázatosokat
jutalmazzák. A mai kor lovagjai legtöbbjén inkább a selyem meg a
bársony suhog s más egyébb drága szövetek, a mikbe öltöznek,
semmint a pánczél csörrenne, a melylyel övezkedniök kellene. Ma
már nincs olyan lovag, a ki a mezőn hálna, a levegőég minden
zordonságának kitéve, tetőtől talpig fegyverben, ma már nincsen, a
ki lábát ki sem véve a kengyelből, lándzsájára támaszkodva legfőbb
gondjának ismerje, a mint mondani szokás, meglopni az álmot, mint
a hajdani kóbor lovagok cselekedtek; ma már nincsen egyetlen egy
se, a ki egyik erdőből ki, a másik vadonba meg berontana, onnan
megint a majd mindig viharzó és háborgó tenger kopár és elhagyott
partjára sietne, a hol kis csónakot talál, evezők, vitorla, árbocz és
minden kötélzet nélkül; azonban rendületlen bátorsággal mégis bele
ugrik, s oda veti magát a mélységes tenger könyörtelen hullámainak,
melyek majd az égig hajítják, majd a feneketlen mélyre sűlyesztik
alá; ő azonban, neki feszítve mellét a legyőzhetetlen viharnak, a
mikor meg sem álmodná, már három ezer mértföldnyire van onnét a
hol hajóra szállt, s a távol, ismeretlen földön partra szökellve, olyas
dolgok történnek vele, melyek méltók, hogy feljegyeztessenek, nem
pergamenre, hanem érczlapokra! De mai napság a renyheség
diadalmaskodik a serénységen, a tétlenség a munkásságon, a bűn az
erényen, a fenhéjázás a bátorságon, az elmélet a gyakorlaton,
melyek mind csupán az arany korban és a kóbor lovagokban
ragyogtanak. S ha nem így van, ugyan mondják meg, ki volt
becsületesebb és bátrabb a nagyhírű gaulai Amadisnál? ki elmésebb
angolországi Palmerinnél? kicsoda udvariasabb és nyájasabb a fehér
Tirantenál? ki lovagiasabb a graeciai Lisuartenál? ki megszabdaltabb
és szabdalóbb Don Belianisnál? kicsoda rendíthetetlenebb gaulai
Perionnál? ki vakmerőbb a veszélyekben Felismarte de Hircaniánál?
avagy kicsoda őszintébb Esplandiannál? ki merészebb a traciai Don
Cirongilionál? ki okosabb Sobrino királynál? ki vitézebb Reinaldosnál?
ki győzhetetlennebb Roldannál s ki vidámabb és előzékenyebb
Rugeronál kitől – Turpin érsek halhatatlan érdemű munkái tanusága
szerint, – a mái ferrarai herczegek származnak? Mindezen lovagok,
tisztelendő lelkész úr, s még egy egész sereg, a kiket felhozhatnék,
ezek mind kóbor lovagok valának, a lovagság dísze és virága. Ezek
és a hozzájok hasonlók lennének az én szívem szerint való férfiak, s
ha ő felsége ilyeneket kaphatna, az lenne az igazi védelem, nem is
kerülne annyiba, a török meg ugyan szálanként kitéphetné a
szakállát! Egyébiránt én itthon maradok, minthogy a káplán úr nem
akar magával vinni; s ha Jupiter, a mint a borbély mondá, nem akar
esőt adni, itt vagyok én, a ki majd megáztatom a földet mihelyt
kedvem tartja; ezt pedig azért mondom, hogy a habaró ur tudja,
hogy elértettem.
– Igaz lelkemre mondom, señor Don Quijote, – jegyzé meg a
borbély – nem akartam sérteni és Isten a tanuságom, hogy
szándékom jó volt, s kérem nagyságodat, ne nehezteljen.
– Nehezteljek-e vagy sem – viszonzá Don Quijote – azt én
tudom.
Mire a lelkész így vágott közbe:
– Igaz ugyan, hogy eddig jó szerén egy árva szót se szóltam,
mindazáltal Don Quijote úr előadása folytán egy kétségem támad,
melylyel igazán szeretnék tisztába jönni.
– Parancsoljon – mondá Don Quijote szokott illedelmes, udvarias
hangján – szerencsémnek fogom tartani, ha valamiben
felvilágosítással szolgálhatok.
– Kegyes engedelmével kimondom tehát – felelt a lelkész – én
csakugyan Tamás vagyok abban és semmi módon sem tudom
elhinni, hogy az az egész sereg kóbor lovag a kiket nagyságod
említett, testestűl lelkestűl igazán és valósággal éltek volna valaha e
világon. Inkább úgy képzelem: ez merő koholmány, mesebeszéd,
hazugság, csupa álom a minek nem lehet hitelt adni.
– Ez megint olyan tévedés – viszonzá Don Quijote – a melybe
már sokan estek, a kik nem hiszik, hogy e lovagok voltak valaha e
világon; s én nem egyszer, majd egy, majd más alkalommal s
különféle emberekkel szemközt megkisérlettem már földeríteni ezt a
majdnem általános csalódást; szándékom néha nem sikerűlt, máskor