Download the full version of the ebook at

https://ebookgate.com

The Record of Linji Nanzan Library of Asian

Religion and Culture Thomas Yuho Kirchner

https://ebookgate.com/product/the-record-of-linji-
nanzan-library-of-asian-religion-and-culture-
thomas-yuho-kirchner/

Explore and download more ebook at https://ebookgate.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Religion and the Making of Modern East Asia New Approaches

to Asian History 1st Edition Thomas David Dubois

https://ebookgate.com/product/religion-and-the-making-of-modern-east-
asia-new-approaches-to-asian-history-1st-edition-thomas-david-dubois/

ebookgate.com

A Pictorial Record of the Qing Dynasty Qing Dynasty

Architecture 1st Edition Compiled By Peking University
Library
https://ebookgate.com/product/a-pictorial-record-of-the-qing-dynasty-
qing-dynasty-architecture-1st-edition-compiled-by-peking-university-
library/
ebookgate.com

Religion and the Global Politics of Human Rights 1st

Edition Thomas Banchoff

https://ebookgate.com/product/religion-and-the-global-politics-of-
human-rights-1st-edition-thomas-banchoff/

ebookgate.com

Outlines of Russian Culture Part 1 Religion and the Church

Paul Miliukov (Editor)

https://ebookgate.com/product/outlines-of-russian-culture-
part-1-religion-and-the-church-paul-miliukov-editor/

ebookgate.com
Writing Faith and Telling Tales Literature Politics and
Religion in the Work of Thomas More 1st Edition Thomas
Betteridge
https://ebookgate.com/product/writing-faith-and-telling-tales-
literature-politics-and-religion-in-the-work-of-thomas-more-1st-
edition-thomas-betteridge/
ebookgate.com

Language of Images Visualization and Meaning in Tantras

Asian Thought and Culture Sthaneshwar Timalsina

https://ebookgate.com/product/language-of-images-visualization-and-
meaning-in-tantras-asian-thought-and-culture-sthaneshwar-timalsina/

ebookgate.com

Nature Culture and Religion at the Crossroads of Asia 1st

Edition Marie Lecomte-Tilouine (Editor)

https://ebookgate.com/product/nature-culture-and-religion-at-the-
crossroads-of-asia-1st-edition-marie-lecomte-tilouine-editor/

ebookgate.com

Religion and Culture 1st Edition Christopher Dawson

https://ebookgate.com/product/religion-and-culture-1st-edition-
christopher-dawson/

ebookgate.com

The Greenwood Library of World Folktales Stories from the

Great Collections 1st Edition Thomas A. Green

https://ebookgate.com/product/the-greenwood-library-of-world-
folktales-stories-from-the-great-collections-1st-edition-thomas-a-
green/
ebookgate.com
 translation and
the record of commentary by
Ruth Fuller Sasaki

LINJI edited by
Thomas Yūhō Kirchner
the record of linji
 NANZAN LIBRARY
OF ASIAN RELIGION
AND CULTURE

editorial advisory board

James W. Heisig
Okuyama Michiaki
Paul L. Swanson
Watanabe Manabu
Nanzan Institute for Religion and Culture
Hayashi Makoto
Aichi Gakuin University
Thomas Kasulis
Ohio State University

James W. Heisig & John Maraldo, eds., Rude Awakenings: Zen, the Kyoto School, &
the Question of Nationalism (1995)
Jamie Hubbard & Paul L. Swanson, eds., Pruning the Bodhi Tree: The Storm over
Critical Buddhism (1997)
Mark R. Mullins, Christianity Made in Japan: A Study of Indigenous Movements
(1998)
Jamie Hubbard, Absolute Delusion, Perfect Buddhahood: The Rise and Fall of a Chi-
nese Heresy (2001)
James W. Heisig, Philosophers of Nothingness: An Essay on the Kyoto School (2001)
Victor Sōgen Hori, Zen Sand: The Book of Capping Phrases for Kōan Practice
(2003)
Robert J. J. Wargo, The Logic of Nothingness: A Study of Nishida Kitarō (2005)
Paul L. Swanson & Clark Chilson, eds., Nanzan Guide to Japanese Religions (2006)
Ruth Fuller Sasaki, trans. and commentator, and Thomas Yūhō Kirchner, ed., The
Record of Linji (2009)
The Record of Linji

translation and commentary by

Ruth Fuller Sasaki

edited by

Thomas Yūhō Kirchner

University of Hawai‘i Press

honolulu
© 2009 University of Hawai‘i Press
All rights reserved
Printed in the United States of America
14 13 12 11 10 09   6 5 4 3 2 1

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data

Yixuan, d. 867.
[Linji lu. English & Chinese]
The record of Linji / translation and commentary by Ruth Fuller Sasaki ; edited by
Thomas Yuho Kirchner.
   p. cm.
Includes original Chinese text.
Includes bibliographical references and index.
ISBN 978-0-8248-2821-9 (cloth : alk. paper)
ISBN 978-0-8248-3319-0 (pbk. : alk. paper)
1. Linji (Sect)—Early works to 1800. 2. Zen Buddhism—Early works to 1800.
3. Yixuan, d. 867. Linji lu. I. Sasaki, Ruth Fuller, 1892–1967. II. Kirchner, Thomas
Yuho. III. Title.
BQ9399.I554L5513 2008
294.3'85—dc22
2008028329

The typesetting of this book was done by the Nanzan Institute

for Religion and Culture.

University of Hawai‘i Press books are printed on acid-free

paper and meet the guidelines for permanence and
durability of the Council on Library Resources.

Printed by The Maple-Vail Book Manufacturing Group

 Contents

Foreword, by Yamada Mumon vii

Preface to the 1975 Edition, by Furuta Kazuhiro ix
Editor’s Prologue xiii
Abbreviations xxxi
The Record of Linji, translated by Ruth Fuller Sasaki 1
Discourses 3
Critical Examinations 34
Record of Pilgrimages 42
Preface to the Recorded Sayings of Chan Master
Linji Huizhao of Zhenzhou 54
Historical Introduction and Commentary 57
Historical Introduction to The Record of Linji,
by Yanagida Seizan 59
Commentary, by Ruth Fuller Sasaki 117
Chinese Text 347
The Linji lu in Chinese 349

Bibliography 365
List of Personal Names 437
Cumulative Index 451

v
 Foreword

Yamada Mumon 山田無文

Indian Buddhism is distinctly contemplative, quietistic, and

inclined to speculative thought. By contrast, Chinese Buddhism is practical
and down-to-earth, active, and in a sense transcendental at the same time.
This difference reflects, I believe, the national characters of the two peoples.
Zen, the name given to the Buddhism the first Zen patriarch Bodhidharma
brought with him to China when he came from India, proved well suited to
the Chinese mentality, and achieved a remarkable growth and development
in its new environment. An Indian would no doubt find incredible the Chi-
nese Zen master Baizhang’s famous saying, “A day of no work is a day of no
eating.”
The lines, “One flower opens five petals / The fruit naturally ripen,” tradi-
tionally attributed to Bodhidharma, are said to foretell the branching off of
the five Zen schools that later appeared in China. These schools—the Yun-
men, Guiyang, Linji, Fayan, and Caodong—derive their names from their
founders, and their overall complexions also are traceable to the respective
personalities of those men. Zen attaches the highest importance to each
person’s particular individuality, even as it concerns itself with that person’s
universality. The Linji or Rinzai school of Zen begins in the figure of the
Tang priest Linji Yixuan (J. Rinzai Gigen). The Linji lu, in Japanese the Rinzai
roku, is the record of his words and deeds.
Rinzai Zen is distinguished from the other Zen schools by its brusque
and somewhat martial disposition. Its central concern is “the person who
is master in all places,” whose effortless activity is a giving and taking away,
creating and annihilating absolutely at will, with the “sword that kills, and the
sword that gives life.” This is one reason the school has been given the label
“Shōgun Zen,” and no doubt also accounts for the great success it enjoyed in
the past among the samurai classes of Japan.
Nishida Kitarō, the greatest Japanese philosopher of modern times and

Editor’s note: Yamada Mumon’s Foreword and Furuta Kazuhiro’s Preface have been
reprinted in close to their original form, but with some sections retranslated and with the
Chinese names changed from Wade-Giles to Pinyin.

vii
viii | f o r e w o r d

lifelong friend of the late Suzuki Daisetz, held the Linji lu in special regard.
He once wrote, “If there should come a time when books were to disappear
from the earth, or I was banished to some bookless land, it would be enough
for me if I had only Shinran’s Tannishō and the Linji lu.”
I believe that Zen, particularly Rinzai Zen, has a significant role in the
present world. Modern people are adrift amid the great confusion and
uncertainty of contemporary life. The Linji lu can give us a foundation on
which to construct a new and powerful view of human existence.
It thus gives me great joy to know that with the appearance of this first
English translation of the Linji lu, this Zen classic will be available more than
ever before to readers throughout the world.

Kyoto, Institute for Zen Studies

 Preface to the 1975 Edition

Furuta Kazuhiro 古田和弘

The Linji lu (J. Rinzai roku) consists of the recorded sayings of

Linji Yixuan (d. 866), the founder of the Linji school of Chan (Zen) Bud-
dhism, which emerged toward the end of the Tang dynasty (618–907). Linji’s
lifetime coincided with the declining years of the mighty Tang empire, when
Chinese society was in a state of great turmoil.
Buddhism, initially transmitted to China in the first century, gradually
became more Sinified from the fourth century on. During the sixth and
seventh centuries—the Sui (581–618) and early Tang dynasties—a systematic
organization of the Buddhist teaching took place, reaching a peak in the philo-
sophical structures of the Tiantai, Sanlun, Huayan, Faxiang, and Jingtu (Pure
Land) schools.
Linji shook himself free from the standardized views of humanity and
religion prevalent in the historical period he lived in, and proclaimed a new
Buddhism based on the personal experience of reality in a free and open mode
of life. His voice carries to us across the centuries in the pages of the Linji lu.
Traditionally, Chan traces its origins in China back to Bodhidharma,
the First Patriarch, who is said to have arrived there in the sixth century.
Chan came to maturity at the time of Huineng (638–713), the Sixth Patri-
arch. Huineng’s dharma was inherited by Linji after passing through four
generations of illustrious Chan masters: Nanyue Huairang (677–744), Mazu
Daoyi (709–788), Baizhang Huaihai (720–814), and Huangbo Xiyun (d. ca.
850). The Linji lu, then, can perhaps be regarded as providing a true index of
this tradition of Chan at the end of the Tang dynasty. Although Chan later
branched out into the “Five Houses and Seven Schools,” by the Northern
Song dynasty (960–1127) the school established by Linji’s descendents had
assumed preeminence as the central line.
Nothing is known of the first edition of the Linji lu. The earliest extant
text is a reprint edition for which the woodblocks were cut in 1120, with a
preface written by the Song court official Ma Fang. This became the stan-
dard version used in Linji Chan down through the years. The Linji school’s
traditional way of reading the Linji lu is also said to have evolved during the
Northern Song period. As a product of the Chan world as it existed in the

ix
x | p r e fa c e t o t h e 1 9 7 5 e d i t i o n

Song dynasty, the reading reflects, of course, the concerns and interests of
that age. This reading was transmitted to Japan, where it was passed down
from generation to generation in the training halls of Rinzai monasteries.
Until the present day the way Japanese priests have interpreted the Linji lu
has followed largely along the general lines set in the Song dynasty.
The present English translation has its beginnings in the desire of the
late Ruth Fuller Sasaki to fulfill the dying wish of her husband Sōkei-an
(Sasaki Shigetsu Roshi; 1882–1945). In all, the actual work went on for close to
thirty years, only to be discontinued, just short of final completion, by Ruth’s
sudden death in 1967.
Sōkei-an, the dharma heir of Shaku Sōkatsu Roshi (1870–1954), went to
America at his teacher’s suggestion for the purpose of making available to
American students the traditional teaching of Japanese Rinzai Zen. In 1930
he founded in New York the First Zen Institute of America. There, while
directing his students in their Zen practice, he gave talks on the Linji lu,
which led him to attempt an English translation of the work.
Mrs. Sasaki began her Rinzai Zen studies in Japan in 1932, and continued
them under Sōkei-an in New York from 1938 until his death in 1945. They
were married during the Second World War, when Sōkei-an was in the midst
of a serious illness. In 1949, in keeping with her husband’s deathbed wish,
Mrs. Sasaki went to Japan to resume her Zen study under the elder dharma
brother of Sōkei-an, Gotō Zuigan Roshi, Chief Abbot of Daitoku-ji. She also
set about preparing the manuscripts of Sōkei-an’s translation for publication.
In the meantime, she received permission from Daitoku-ji to restore as a resi-
dence the subtemple Ryōsen-an, where she established a branch of the First
Zen Institute of America to provide training facilities in Japan for foreign
students. Ryōsen-an had formerly been the head of an important branch in
the Daitoku-ji temple system; Sōkei-an had belonged to that line of Daitoku-
ji priests.
Coming to believe that the satisfactory translation of Chan texts into
English could be achieved only with the participation of scholars trained
in the colloquial Chinese language of the Tang and Song dynasties—the
language of most Chan texts—Mrs. Sasaki asked Prof. Iriya Yoshitaka, a
member of the Institute for Humanistic Studies of Kyoto University and a
specialist in the Chinese colloquial language, to help her examine Sōkei-an’s
manuscript translation of the Linji lu. Prof. Kanaseki Hisao of Dōshisha
University participated in the work as well. When Iriya pointed out a num-
ber of questionable points in the traditional reading of the text, Mrs. Sasaki
decided to attempt a new and scholarly accurate translation directly from
the original.
A small group of Japanese and American scholars was organized to work
 p r e f a c e t o t h e 1 9 7 5 e d i t i o n | xi

on the project. In addition to Prof. Iriya, the group included Prof. Yanagida
Seizan, a specialist in Chan history at Hanazono College; Dr. Burton Watson
of Columbia University; and Dr. Philip Yampolsky, also of Columbia Uni-
versity. By 1960 this team had completed research on the text of the Linji lu,
an initial English translation, and the draft versions for approximately five
hundred notes and a lengthy bibliography. Another four years, until 1964,
were required to finish a second version of the text and notes. Members of
the staff during this part of the work were Mrs. Sasaki, Profs. Iriya, Kanaseki,
and Yanagida, and Furuta Kazuhiro of Ōtani University.
The same people completed a third version in 1966; in 1967 a fourth
version, complete up to the end of the “Discourses” section, was finished.
With the work at that point, in the summer of 1967 Mrs. Sasaki traveled to
Europe to make arrangements for printing the translation, and to the United
States to discuss its publication with an American publishing house. At that
time the plan was to publish three separate volumes, the first to include an
introduction, the Chinese text of the Linji lu, and the English translation; the
second to contain approximately six hundred pages of notes; and the third to
include a bibliography, appendices, and an index. Upon Mrs. Sasaki’s return
to Japan the entire staff hastened to finish the remaining portions of the
fourth, or semifinal, draft. That work was brought to an abrupt and unfortu-
nate halt by Mrs. Sasaki’s sudden death on 24 October 1967.
During the fifteen years of their collaboration, Mrs. Sasaki and the
research staff produced three publications: The Development of Chinese Zen
(1953), in collaboration with Heinrich Dumoulin, S.J.; The Zen Koan (1965),
together with Miura Isshū Roshi; and Zen Dust (1966). With her untimely
death, the daily activities of the Kyoto branch of the First Zen Institute and
the plans for publishing The Record of Linji had to be suspended.
It was decided by the remaining members of the Ryōsen-an staff to at
least complete the unfinished part of the fourth draft so that a full semifinal
version could be made. They enlisted for this work the aid of Gary Snyder,
American poet and former member of the Institute. In the spring of 1968 the
semifinal version was finally finished, with the help of a generous grant from
the American Council of Learned Societies, arranged through the offices of
Prof. William T. de Bary and Dr. Philip Yampolsky of Columbia University.
In the summer of 1968, still without any definite plans for publication,
Prof. Iriya, joined by Mr. Dana R. Fraser (a Zen student at Shōkoku-ji and
former member of the Institute), and myself commenced work on the fifth
and final version. From the enormous amount of note material that had been
assembled, new notes were compiled that would provide the minimal infor-
mation necessary for the general reader. A wealth of information of great
value to specialists and scholars, which in the original plans was to have been
xii | p r e f a c e t o t h e 1 9 7 5 e d i t i o n

included in the second volume, had to be eliminated. It is still preserved in

thick notebooks in the Ryōsen-an library.
In 1969 the text and notes were finished. At the request of Prof. Yanagida,
the Institute for Zen Studies at Hanazono College kindly offered to publish it,
with arrangements made under the direction of the Institute’s Prof. Kimura
Jōyū.
As it now stands, this edition represents a compromise version of the
work originally planned by Mrs. Sasaki and so diligently worked upon by
her, Prof. Iriya, and the other members of the staff. Yet in the sense that all
their years of work can be said to have reached a culmination in the transla-
tion itself, the publication at this time of The Recorded Sayings of Linji may
be regarded as a satisfactory denouement after all. It was a similar feeling that
led to the decision to publish The Recorded Sayings of Layman P’ang, another
translation that was left unfinished at her passing.
The Chinese text used for the translation is given at the end of the
volume. It was established by collating the edition in the Taishō shinshū
daizōkyō, vol. 47, with the variant readings noted in that edition and also with
the text in the Xu guzunsu yuyao (Zoku kosonshuku goyō). For the reader’s
convenience the Chinese text that follows the notes has been paragraphed at
appropriate intervals and numbered, with corresponding numbers appear-
ing in the text of the English translation. The Song-dynasty preface by Ma
Fang, which is usually found at the head of the Linji lu, has been moved to
the end. The original plans called for a detailed introduction, but it was never
actually written. A preparatory essay by Yanagida dealing mainly with the
historical aspects of Linji and the Linji lu was prepared and translated at Mrs.
Sasaki’s request. It was published in 1972 in the Eastern Buddhist, n.s. 5/2.
 Editor’s Prologue

Ruth Fuller Sasaki’s translation of the Linji lu was one of

the first Zen texts I encountered after starting Zen practice in Japan in the
early 1970s. Even prior to the publication of the Institute for Zen Studies’
1975 edition (see Furuta Kazuhiro’s Preface), typescripts of the translation,
minus the notes, had found their way to Western Zen students attending
retreats at Ryūtaku-ji 龍澤寺, a Rinzai Zen monastery south of Mount Fuji
that was at the time a popular place of practice with foreigners. It was there,
at the November 1970 retreat (the first Zen retreat I ever attended), that I was
given a well-used sheaf of bound, double-spaced typewritten pages to read
in lieu of listening to the daily Zen teishō (lecture) in Japanese. This initial
encounter, I must confess, was not particularly auspicious. We Westerner
participants, clutching our Record of Linji manuscripts, made our way up a
long flight of wooden stairs to a cold tatami room, where we attempted to
find reasonably comfortable sitting positions as we contemplated the text’s
puzzling pronouncements. For some reason the following passage remained
ingrained in my mind:
When Linji was planting pine trees, Huangbo asked, “What’s the good of plant-
ing so many trees in the deep mountains?” “First, I want to make a natural
setting for the main gate. Second, I want to make a landmark for later genera-
tions,” said Linji, thumping the ground with his mattock three times. “Be that
as it may, you’ve already tasted thirty blows of my stick,” replied Huangbo.
Again Linji thumped the ground with his mattock three times and breathed
out a great breath. “Under you my line will flourish throughout the world,” said
Huangbo.
This famous passage, so inspiring to generations of Zen monks, left me
utterly mystified. Together with the late autumn cold, the excruciating leg
pain, the lack of sleep, and all the other discomforts of the retreat, it made
me wonder just what exactly I was doing in this far distant land practicing a
strange, incomprehensible foreign religion.
As it was, I remained intrigued enough by Zen to remain in Japan, mak-
ing my way seven months later to Shōfuku-ji 祥福寺, a monastery in the city
of Kobe, where I spent three years as a lay monk under Yamada Mumon 山
田無文 (1900–1988). Mumon Roshi saw Shōfuku-ji as a place of Zen training
not only for ordained Zen monks but also for laypeople, and consequently

xiii
xiv | e d i t o r ' s p r o l o g u e

opened the doors of the meditation hall to ordinary Japanese and Western-
ers who were interested in experiencing the full monastic life. Mumon Roshi
also served as president of both Hanazono University and the Institute for
Zen Studies in Kyoto, and it was with his support that the plan to publish an
abbreviated version of Ruth’s manuscript finally got under way, resulting in
the 1975 edition.
It was also around this time, in 1973, that I first met Matsunami Taiun
松濤泰雲, the Zen monk who was later to become priest of Ryōsen-an 龍泉
庵, the Daitoku-ji subtemple restored by Ruth Sasaki. At the time he was a
monk at the monastery Bairin-ji 梅林寺 on the southern island of Kyūshū.
Our paths crossed again five years later when I was a guest monk at his home
temple, Kōtoku-ji 廣德寺 in Tokyo. When Rev. Matsunami was installed as
priest of Ryōsen-an in 1985, I was living at Hōshun-in 芳春院, the Daitoku-ji
subtemple just north of Ryōsen-an.
The Ryōsen-an that he entered was pretty much as it had been at the
time of Ruth’s death eighteen years earlier. The kitchen was still outfitted
with her 1950s-vintage American refrigerator and gas stove, and the library
still housed her excellent book collection, complete until 1967, the year of
her death. The thick black looseleaf notebooks containing the laboriously
compiled material for The Record of Linji lay, untouched and dusty, on the
shelves of the temple storehouse. Feeling that republication of the Record
(this time in an edition containing her note material) would make the most
suitable memorial for Ruth, Rev. Matsunami considered ways of seeing
the project through to completion. In 1998, when I assumed my present
position as an associate researcher at the International Research Institute
for Zen Buddhism (iriz) at Hanazono University, he approached Dr. Urs
App (former iriz Assistant Director) and Dr. Michel Mohr (former Staff
Research Fellow) about the possibility of my completing Ruth’s work as an
Institute project. The idea was submitted to Prof. Nishimura Eshin and Prof.
Okimoto Katsumi, the former directors of the iriz, who approved the pro-
posal. Following this, Dr. James Heisig and Dr. Paul Swanson of the Nanzan
Institute for Religion and Culture agreed to handle the final editing of the
manuscript as part of the Nanzan Library of Asian Religion and Culture, for
publication by the University of Hawai‘i Press.
The present volume therefore represents the culmination of decades of
work involving a large number of individuals, from Ruth’s husband Sōkei-an
in the 1930s and 1940s, to Ruth and the research staff at the First Zen Insti-
tute at Ryōsen-an in the 1950s and 1960s, to the people who produced the
1975 edition, and finally to all those who have participated in the publica-
tion of this Nanzan Library edition. In many respects, though, the central
figure was, and remains, Ruth Fuller Sasaki, the remarkable woman whose
 e d i t o r ' s p r o l o g u e | xv

Photograph from 1 February 1955. Seated (left to right): Philip Yampolsky, Gary Snyder,
Donatienne Lebovich, Ruth Fuller Sasaki, Miura Isshū, Vanessa Coward, Manzōji
Yōko, Walter Nowick, Yanagida Seizan. (Photo, courtesy of Gary Snyder)

energy, vision, and force of personality have inspired the project throughout.
Although considerations of space do not permit a lengthy account of her life
here, any proper introduction of her Linji lu translation requires, at the very
least, a summary of her life and work.1

ruth fuller sasaki

Ruth was born in Chicago on 31 October 1892, to Clara Elizabeth and George
E. Fuller, a wealthy couple of Canadian background. She had a brother
named David, three years her junior. Ruth attended private high school in
Chicago, and while still a student traveled in Europe. Following gradua-
tion she returned to Europe to study music (particularly piano) and receive
private instruction in French and German. Her educational opportunities
appear not to have been solely the result of her privileged family circum-
stances—already in high school Ruth, who served as president of the Theta

1. Ruth’s story is fully deserving of book-length treatment, and fortunately a monograph

on her life is now available. Zen Pioneer: The Life and Works of Ruth Fuller Sasaki, by Isabel
Stirling, presents Ruth’s biography and reprints of three of her lengthy essays on Zen and Zen
practice—essays as valuable now as they were in the mid-twentieth century. Much of the
material in the following biographical sketch is based on Stirling’s book.
xvi | e d i t o r ' s p r o l o g u e

Society and editor of the yearbook, showed exceptional intelligence, energy,

and leadership.
These were qualities that served Ruth well following her marriage in
1917, at the age of twenty-four, to the wealthy attorney Edward Warren Ever-
ett (1872–1940), a senior partner in one of Chicago’s major law firms. Edward
and Ruth and their daughter Eleanor, born in 1918, became a prominent
presence in the Chicago social scene, often mentioned in the society col-
umns of the Chicago newspapers. Ruth was fully up to the demands of her
position as mistress of the house. Her capabilities were eloquently described
by Mary Farkas (1911–1992), a friend and colleague of Ruth at the First Zen
Institute of America. Farkas noted that, although Ruth would sometimes
refer to herself as an ordinary American woman and housewife, this
by no means described her skill in the feminine arts nor indicated the scale
of her abilities as a hostess. As the wife of a prominent Chicago attorney she
had had a great deal of experience at entertaining. There was no dish she
wouldn’t try to make, no problem of gardening, decorating, or construc-
tion she wouldn’t undertake to solve. Servants in her employ left trained
professionals. I asked her one time how she had learned to do all the things
she did so well. Her blue eyes blazed. “When I was a young woman I would
watch how others did things. I assumed if they could do them I must be able
to.” Cooking, gardening, driving, typewriting, book designing, cataloguing,
written Chinese and Japanese, all were achieved by diligent application. Her
early education had included extensive travel abroad and study of various
languages, but in a sense she was a self-made rather than the spoiled society
woman the popular press tends to make of her. Her unflagging industry and
perseverance dismayed as well as impressed those of lesser energy. (Farkas
1967)
Despite her social status (or perhaps in part because of it), Ruth’s con-
cerns at this time started to move beyond literature, music, and the skills
required of a well-to-do housewife. She reports that she became “conscious
of another hunger than that for food, and of another thirst than that which
water can quench. There comes a great yearning to understand the ‘why’ of
existence and a longing to find one’s own place in and relationship to the
great Universe” (Farkas 1967). In a “Personal History and Academic Back-
ground,” prepared by Ruth in 1958, she reported that already in 1917 she had
become interested in Theravada Buddhism and started to practice medi-
tation. In 1923 and 1924 Ruth and Eleanor, both of whom had developed
some medical problems, stayed at a resort in Nyack, New York, run by an
exponent of yoga and Eastern religion named Pierre A. Bernard (1875–1955),
also known in the popular press as “Oom the Omnipotent.” It may have been
there that she first started to practice yoga; in any event her drive to excel
 e d i t o r ' s p r o l o g u e | xvii

apparently expressed itself in this area too, since Alan Watts (the well-known
Buddhist writer and scholar, who married Ruth’s daughter Eleanor in 1938)
later described her as “a graciously handsome woman who could go through
the most astonishing hatha-yoga contortions I have ever seen, although
Virginia Denison of Los Angeles comes a close second” (Watts 1972, p. 146).
Ruth’s interest in Eastern religions led her in 1927 to begin a two-year study
of Pali, Sanskrit, Buddhism, and Indian philosophy at the University of Chi-
cago. She may have attended as an unofficial student, since Farkas mentions
“a year of Sanskrit at Chicago University plus two years of private instruction
and some self-taught Pali” (Farkas 1967).
Ruth’s studies of Theravada Buddhism did not bring her what she
was seeking, and she eventually became interested in Zen Buddhism. She
described her contacts with the respective Buddhist traditions and her
encounter with Zen as follows:
When I came to read the life and teachings of Gotama Buddha for the first time
I found a satisfactory answer to my own questionings. When Gotama was asked
about the future life, he answered to this effect, that when men had learned all
there was to know about this life, then only might they begin to learn about the
future life. His teaching, he said, had to do only with unhappiness (that is, the
misery and sorrow of this everyday life), the cause of unhappiness, the way that
unhappiness might be got rid of, and the path which led to the getting rid of
unhappiness in this life. He himself had tested out the path and found it suc-
cessful. His teaching was the technique of walking in that path. But each man
would himself have to tread the path and only as he found the results successful
was he to accept the teaching as true. Each man was to work out his own salva-
tion. Salvation, Nirvana, Satori, this was an affair not of the future but was to be
obtained here and now, today, in the midst of this everyday life.
Deeper study of Hinayana Buddhism and of various forms of the Mahayana
at first brought me great disappointment. They had all grown far away from and
had forgotten what seemed to me to be the essential teaching of Buddhism. It
was not until I came to the study of Zen that I found that simple and eloquent
truth again re-established. (Quoted in Farkas 1967)
Ruth’s first actual contact with Zen was in 1930, when she and her husband
traveled to China and Japan. On their return voyage, after their ship docked
in Kobe, Ruth traveled to the nearby city of Kyoto and there met the Zen
scholar D. T. Suzuki and his wife, Beatrice Lane Suzuki, through the introduc-
tion of a friend, Dr. William M. McGovern. Their meeting went well, marking
the beginning of a cooperative relationship that was to last, with some ups
and downs, until Suzuki’s death in 1966.2 At this initial meeting they had

2. Apparently Beatrice did not always share the friendship; in one unpublished letter to
Suzuki she expressed annoyance with Ruth’s “conquering heroine” attitude.
xviii | e d i t o r ' s p r o l o g u e

dinner at the Miyako Hotel, a first-class Western hotel where Ruth was often
to stay during subsequent sojourns in Kyoto. Several days later they visited
the monastery Enpuku-ji 圓福寺, in the town of Yawata just south of Kyoto,
where Kōzuki Tesshū 神月徹宗 Roshi (1879–1937) had established facilities
for Westerners interested in Zen practice. Suzuki’s unpublished diaries men-
tion a number of meetings with Ruth over the course of the next decade,
both in Japan and the United States (in one intriguing entry dated 19 June
1936, made during a visit to Chicago, Suzuki writes, “Talk on Zen with Mrs.
Everett under the apple tree”). Ruth also helped proofread some of Suzuki’s
work, particularly his Essays in Zen Buddhism, Third Series (1934).
Suzuki’s help was instrumental when, in March 1932, Ruth returned to
Japan with the intention of practicing Zen at a formal training monastery.
Suzuki met her at the port of Yokohama and accompanied her to Kyoto,
where he tried first to arrange a stay at Daitoku-ji 大徳寺 monastery. When
the authorities there proved unwilling to accept her, Suzuki turned to
Nanzen-ji 南禅寺 monastery, then under the guidance of Kōno Mukai 河
野霧海 (1864–1935). Kōno Mukai, usually referred to by his teaching name,
Nanshinken 南針軒, was more open to the idea of having a foreign seeker
train at his temple. On 1 April 1932 Ruth began her practice there, staying at a
rented house nearby during the evenings and spending her days doing zazen
at Nanshinken’s private temple, Senko-an 僊壺庵. After a month she was
allowed to sit in the zendō (meditation hall) with the monks. Ruth continued
her practice at Nanzen-ji until the end of the June sesshin (week-long medi-
tation retreat) and returned to the United States in the late summer.
In 1933 Ruth met the Zen master who was to become her main teacher
during the late 1930s and early 1940s. In April, on the recommendation
of Dwight Goddard (best known as the author of A Buddhist Bible), Ruth
visited Sasaki Shigetsu 佐々木指月 (1882–1945) in New York, where he was
teaching Zen to a small group of students. She and Sasaki (more commonly
known by his teaching name, Sōkei-an 曹谿庵) continued to meet occasion-
ally when Ruth was in New York or Sōkei-an was in Chicago, though their
formal master-disciple relationship had not yet begun. Ruth returned to
Japan in the autumn of 1933 for ten months of further training under Nan-
shinken, and received from him the Buddhist name Kūge 空花 (kū 空 means
both “sky” and “śūnyatā”; ge 花 means “flower”).
Ruth’s husband Edward had been in declining health for some time.
Although well enough to accompany Ruth and D. T. Suzuki to China in 1934,
by 1935 he had to retire from his Chicago law firm, and in 1938 he entered a
sanatorium in Hartford, Connecticut, for treatment of mental illness. Ruth,
too, left Chicago at this time and moved to New York, a few hours by train
from Hartford. Edward died in January 1940, aged sixty-seven years.
 e d i t o r ' s p r o l o g u e | xix

Ruth’s move to New York allowed her finally to begin serious Zen study
under Sōkei-an. At that time Sōkei-an had been living in the United States for
about thirty years. Born in 1882, he had learned the craft of woodcarving in
his youth and later entered the Imperial Academy of Arts, where he studied
sculpture. While at the academy he also became interested in Zen and joined
the lay Zen group under Shaku Sōkatsu 釋宗活 (1869–1954), in the lineage of
Shaku Sōen 釋宗演 (1859–1919).3 Sōkei-an married Tome, one of Sōkatsu’s
students, and joined Sōkatsu when the latter left for the United States in 1906
intending to establish a Zen farm near San Francisco. Although the venture
proved unsuccessful and Sōkatsu returned to Japan in 1910, Sōkei-an stayed
on in America with Sōkatsu’s blessings. He moved the family to Seattle, sup-
porting them with woodcarving and other activities. When Tome returned to
Japan in 1913 with their children, Sōkei-an again chose to remain. He moved
east and took up residence in New York. Twice, from 1919 to 1921 and again
from 1926 to 1928, he returned to Japan for further study under Sōkatsu,
and at the end of his second stay received inka (dharma transmission) and
permission to teach. Back in New York, he rented a two-room apartment and
began to offer Zen instruction to the group of students that gradually formed
around him. In June 1938 Ruth began sitting with this group, then known as
the Buddhist Society of America. In a ceremony on 10 December she became
a full member and was given the name Eryū 慧龍 (Wise Dragon).
Sōkei-an’s approach to teaching was in many ways very traditional, cen-
tering around koan practice and formal teishō, although he did not demand
that students adopt the cross-legged sitting position (a practice that Ruth
later made efforts to implement). He gave teishō (lecture) twice a week,
preceded by sanzen (individual meditation guidance) and a short chanting
service. One of the principal texts on which he lectured was the Linji lu, for
which he prepared his own English translations—translations that, in effect,
formed the first draft of the present work.
Ruth, with her energy, leadership skills, and financial resources, soon
became a central figure in the Society. Within several years she was its vice-
president and the editor of its newsletter, Cat’s Yawn, and was planning to
provide the organization with a larger headquarters. This she did by purchas-
ing and renovating a brownstone at 124 East 65th Street, to which the Society
relocated in December 1941, just prior to the Japanese attack on Pearl Harbor
and the United States’ subsequent entry into ww ii. As a result of the war
Sōkei-an was interned, first at Ellis Island and then at Fort Meade, Maryland.

3. Shaku Sōen Roshi was the master of Engaku-ji 圓覺寺 in the city of Kamakura, on the
coast south of Tokyo. He became the first Japanese Zen master to visit the United States when
he attended the World Parliament of Religions in Chicago in 1893.
Another random document with
no related content on Scribd:
 Több kis gyerek. Mit játszunk? Mit játszunk?
1. kis fiú. Kinn a bárány, benn a farkas.
2. kis lány. Játszunk szembekötősdit.
Több kis gyerek. Szembekötősdit! – Szembekötősdit!
1. kis fiú. Kinn a bárány…
2. kis fiú. Tüzet viszek!
3. kis fiú. Katonásdit!
Több kis gyerek. Szembekötősdit! – Szembekötősdit!
Mind a gyerekek. Szembekötősdi! – Szembekötősdi!
Szembekötősdi! Ugrálnak, tapsolnak, összevissza zsibonganak.
1. kis lány. Gyerekek! Nézzétek csak!
Több kis gyerek. Mit? Mit? Mi az?
2. kis lány. Kezdjük már! Kezdjük!
1. kis fiú. Jányok, jányok, gyerünk!
3. kis lány. Kezdjük! Kezdjük!
1. kis lány. Ott ni… azt az embert…
2. kis lány. Pszszsz…
3. kis lány. Jaj, ki az? A gyerekek lassan elcsendesednek.
1. kis fiú. Vigyázzatok!
2. kis fiú. Idegen ember. A gyerekek a színpad közepe felé
igyekeznek.
A királyfi kitárja két karját, előjön. Gyerekek… Gyerekek…
Mind a gyerek összehúzódik egy csomóba.
 Királyfi. Gyerekek… hová mentek… már nem játszottok?
Mind a gyerek összesúgnak-búgnak.
Királyfi kérő hangon. Na játsszatok tovább… játsszatok…
1. kis lány. Vigyázni, meg akar verni!
2. kis lány. Várjunk míg elmegyen.
Egy kis csend.
Királyfi. Gyerekek…
1. kis fiú. Nem ver meg bácsi?
1. kis lány. Ne szólj hozzá, te buta, akkor igazán megver!
2. kis fiú. Ha elmegy, meggórjuk göringgyel, oszt elszaladunk!
A két kis gyerek a deszkán hintálva, a királyfit nézi, halkan
éneklik:

Hat üveg alma,

Hét üveg alma,
Nyolc üveg alma,
Kilenc üveg alma,
Tíz üveg alma.

Királyfi. Hát mért nem játszottok tovább, kedves kis lányok, kis
fiúk, az elébb olyan szépen játszottatok. Úgy szeretném még nézni.
Ne féljetek tőlem.
1. kis fiú. A nagy emberek mindig bántják a kis gyerekiket.
Királyfi hátrafordul, körülnéz. A nagy emberek? Hát hol van itt
nagy ember?
1. kis fiú félénken rámutat az ujjával. Maga.
 Királyfi kacag. Kicsoda te, én? Hisz én nem vagyok ember, én is
gyerek vagyok, csak olyan, mint tik. Én is gyerek vagyok, én is, ne
féljetek…
Gyerekek összenevetnek.
Királyfi közelébb jön hozzájok. Tán nem is hiszitek? Már pedig én
éppen most jövök Óriásországból. Óriásország királyának a fia
vagyok én. Ott ilyen nagyra nőnek a gyerekek. Tizenkét fiúk vagyunk
otthon, én vagyok a legkisebbik.
Gyerekek összenéznek, csudálkoznak.
Királyfi egészen közel jön hozzájok.
1. kis fiú. Hát hány esztendős vagy te?
Királyfi. Én? Hat. Van egy nagyobbik testvérem, az olyan magos,
mint az a torony ni. De az már nyolc esztendős. Bizony. Az
édesapám, az óriások királya, az meg tíz ilyen toronynál is
magasabb, ha az lábujjhegyre áll, beleveri a fejét az égbe, egy
csomó csillag mindig beléragad a hajába. Olyan magos.
2. kis fiú. Mér van kardod?
Királyfi. Jaj, gyerekek, muszáj a szitakötők miatt. Mifelénk olyan
szitakötők repülnek, mint tinálatok a gólya. Ha nekem jön egy,
kirántom a kardomat. A nagyobbik testvéremnek olyan kardja van,
mint az a kútostor.
1. kis fiú. Hát igazán gyerek vagy te is?
Királyfi. Igazán hát.
Mind a gyerek. Hű, á, á, á, c, c, c, jaj, jaj, hű, á, á… nem győznek
csudálkozni.
1. kis lány. Jaj istenem, de furcsa!
1. kis fiú. Igy görbülj meg? Meggörbíti a kisujját.
 Királyfi úgy csinál. Igy görbüljek meg.
Gyerekek közben egyre vigabbak, hangosabbak lesznek,
körülveszik a királyfit, nézegetik ruháját, tarisznyáját, kardját.
Királyfi. Hát féltek még tőlem?
Gyerekek. Én nem félek! Én se félek! Én se! Nem! Nem! Nem!
Királyfi lekuporodik a földre. Nem féltek? Nem féltek? Bú, bú, itt
a medve, megesz a medve! Négykézláb mászkál köztük, a gyerekek
nevetnek, visongatnak, futkároznak körülötte. Ki tud cigánykereket
hányni? Cigánykereket hány, a gyerekek örülnek, tapsolnak. Több
gyerek próbálgatja, bukfenceznek, elesnek, kinevetik egymást.
Királyfi feláll, észreveszi a kis fiút. Mellé hasal a földre. Hát te mit
csinálsz itt pajtás? A csigát hivod kifelé? Nem jön még?
A csigás kis fiú. Nem. Tovább mondja a verset.
Királyfi. Várjál, segítek, hátha jobban jön. A gyerekkel együtt
kántál.

Ha nem jösz ki, megbánod,

Jönnek a tatárok,
Sós vízbe tesznek,
Onnan is kivesznek…

Gyerekek. Játsszunk! Kezdjük! Kezdjük már! Játszani! Kezdjük!

Kezdjük!
Királyfi felugrik. Mit is akartok játszani? Szembekötősdit?
Gyerekek. Szembekötősdit. Szembekötősdit.
Királyfi. Jaj, azt én is tudom. Úgy szeretnék én is játszani veletek.
Ugye bevesztek a játékba? Ugye én is játszok? Ugye? Ugye?
Hizelegve kántál. Hadd játszak én is, vegyetek be… no…
 Gyerekek. Jó, jó, jó, jó.
Királyfi. Jaj de jó! Istenem, játszani… átölel két kis leányt nem
tudni semmiről semmit, se életről, se halálról, játszani… játszani…
1. kis lány. Kezdjük már! Kezdjük!
Több kis lány, kis fiú. Gyerünk! Kezdjük! Kezdjük!
2. kis lány. Ki lesz a fogó?
Gyerekek. Én, én, én, én, én, én.
Királyfi. Én! Én!
Gyerekek. A királyfi, a királyfi, a királyfi!
1. kis lány leoldja a nyakáról virágos keszkenőjét. Itt a
keszkenőm, hadd kössük be a szemedet! Ágaskodik, nem éri fel,
nevetnek. Jaj de magos vagy te óriás királyfi, nem érlek fel!
Királyfi letérgyepel.
1. kis lány beköti a szemét, a háta mögé állva. Jó lesz? Nem látsz
ki alóla?
Királyfi. Nem. Eközben a hinlálók, a csigás kis fiú, a bábus meg a
virágos kis lány is abbahahagyták a játékukat és a többiek közé
vegyültek.
1. kis fiú elébe áll a királyfinak, feltartja egy ujját. Hány ujjamat
látod?
Király. Ötöt.
Mind a gyerek elneveti magát.
Királyfi feláll. Na most szaladjon mindenki, egy, kettő, há-rom!
Mind a gyerek nagy sivalkodva széjjelszalad.
 Királyfi boldog mosolylyal kezd támolyogni, jobbra-balra indul,
keresgél a karjaival, – a gyerekek széjjelszaladtak, íncselkednek vele,
meg-megráncigálják.
Királyfi. Most… most…
Gyerekek. Itt vagyok! Erre, nem arra! Tűz! Víz! Tűz! Víz! Na most!
Fogd meg! Fogd meg!
Királyfi kapkod utánok, nevet, bukdácsol, összevissza szaladgál, a
gyerekek sivalkodnak, mindig kibújnak a keze alól.
1. kis lány az ajkára teszi az ujját, páran köréje gyülnek,
összebeszélnek, mindnek jelekkel magyarázzák, hogy szökjenek el.
Sunyi nevetéssel, lábujjhegyen egymásután mind kiszaladnak a
szinpadról balfelé.
Királyfi egyedül maradt a színpadon, tapogatózik, kapkod jobbra-
balra. Hol vagytok? Ejnye hát merre vagytok, gyerekek, gyerekek…
Egy gyerek kivülről, Itt vagyok! Topogás is hallatszik.
Királyfi. Belékap a karjával a levegőbe. Megvagy!
Gyerekek távolódó nevetése hallatszik.
Királyfi. Ahá, ahá…
Egy kis fiú kintről, balfelől. Erre! Erre!
Egy kis lány kintről, jobbfelől. Erre! Erre!
Halál megjelenik a színpad bal sarkában, fekete szűrben,
kaszával, lassan megy a királyfi felé.
Királyfi. Ahá… itt jön ni… megvagy! Elkapja a Halál szűreujját.
Megfogtam gyerekek! Vedd le a keszkenőt a szememről, te leszel a
fogó.
Halál leoldja a keszkenőt a királyfi szeméről.
 Királyfi hátratántorog. Jaj… ki vagy te? Eltakarja a kezével a
szemét. Te vagy a Halál.
Halál. lefejti a királyfi kezeit a szemeiről. Ember vagy fiam, hogy
megösmertél. Az vagyok, nem is más, én vagyok az öreg Halál.
Királyfi. Halál…
Halál. Hát te volnál az a királyfi, aki én előlem el akar szökni? He!
Te vagy az a híres? Hóna alá veszi a kaszát, a keszkenő két végét a
két kezébe fogja, lóbálja a keszkenőt, mint mikor korbácsot
csavarnak a gyereknek. Hát te akarsz az öreg csőszön kifogni hékás?
Te akarsz ez alól a kasza alól szabadulni, he? Kacag, megrázza a
kaszát.
Királyfi. Én… nem…
Halál. Micsoda? Nem? Engemet akarsz a falhoz állítani? Tán azt
gondolod, az öreg Halál nem tud minden emberfiának minden
lépéséről? Azt hiszed az úristen csősze nem tud vigyázni a rábízott
jószágra? A te neved is fel van róva a kaszám nyelére, te szép kis
királyfi, te! Meghalsz, meghalsz, királyfi, ne félj nem szabadulsz a
kezem közül!
Királyfi bedugja a két fülét, jobbra-balra támolyog.
Halál hangosabban. Azér van nyakad, hogy a kaszámnak legyen
hová suhintani. Azér van hajad, hogy lefújjam a fejedről.
Királyfi a földre rogyik, a Halál csizmája orrához.
Halál. Azér van szemed, hogy kiássam, mint a földből a csicsókát.
Azér van fogad, hogy letörjem az állkapcádról, mint a kukoricát a
csutkájáról. Körmeid azér van, hogy lefricskázzam ujjaidról, te, te
szép királyfi! Megrázza a kaszát. A kulisszák közül bizonytalan
gyenge gyerekdal hallatszik.
Királyfi átöleli a Halál csizmáját, nyöszörög.
 Halál. Zengő füledet megsüketítem, keresztbe teszem hintázó
karjaid, megdermesztem táncoló lábaid, megállítom doboló szívedet,
véredet elapasztom, bőrödet lehúzom, húsodat lehántom, oszt
beterellek a föld alá, az én juhaim közé.
Királyfi. Jaj istenem, jaj, jaj, jaj, istenem…
Halál. Pszszt. Hallgasd csak, kis cimboráid milyen szépen
énekelnek.
Gyerekek messzi, gyenge hangon, kórusban éneklik, egy-egy kacaj
is hallatszik:

Kis kacsa fürdik

Fekete tóba,
Anyjához készül
Lengyelországba.

Halál. Aj de gyönyörű szép.

Királyfi arra fordul, epedve kinyujtja a két kezét, arrafelé
támolyog. Eressz… játszani…
Halál elébe tartja a kaszáját. Ne te ne! Hóha! Még visszamenne
játszani. Nix dájcs, királyfi, ott már neked semmi helyed. Erre
indultál, mars csak tovább.
Gyerekek halkan kivülről:

Fejér liliomszál
Ugorj a Dunába,
Mosakodjál meg te,
Törülközzél meg te,
Fésülködjél meg te,
Akit szeretsz, azt kapd el!
 Halál. Csak eredj útadra. Nem bántalak, eleresztelek, mehetsz,
amilyen sebesen csak tudsz. Ne félj, majd szemmel tartalak!
Valahányszor megfordulsz, ott állok a sarkadba. Aló mars, előre.
Majd meglássuk, ki tud elszökni az öreg Halál elől. Na, ájn, cváj. A
királyfi felé döf a kaszával.
Királyfi. A két karját gyáván maga elé tartva, szepegve kihátrál a
szinpadról, jobbra.
Gyerekek még messzibb mint az imént:

Bujj, bujj zöld ág,

Zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu,
Csak bujjatok rajta.

Halál utána néz a királyfinak, fenyegeti a kaszával. Megállj

ebadta, majd hátulkötöm a sarkadat! Majd adok én neked. Majd
megtanítalak én. Majd elhúzom én a nótádat! Kaszáját a vállára
teszi, a pipáját a szájába dugja, mérgesen indul a királyfi után. A
madárijesztő előtt megáll, lekapja a kaszát, megköpi a markát. Hát
te még mindig a világon vagy? Sujtani akar, de hirtelen a kalap alá
néz, megcsóválja a fejét. Ejnye az ántiját, evvel mindig így járok.
Mán megint embernek néztem. Vakarja a nyakát.
A függöny összemegy.
 NEGYEDIK KÉP.

Majális, ezüstös erdő tisztásán, alkonyat idején. Egy szép nagy fa

a tisztás közepén. Hátul nagy sátor, virággal, zöld ággal. Elől, a
színpad jobb sarkában pirosnadrágos cigányfiú muzsikál. A tisztás
teli van táncoló párokkal. A táncoló fiatalok előtt fel-alá sétál az ezüst
királykisasszony két szolgáló leánynyal, ezek viszik utána két ágba
eresztett szőke hajának egy-egy fonatát. Ezüst korona van a
királyleány fejében, kis fehér keszkenő a kezében. A cigányfiú
csárdást húz, a párok lépkednek, illegnek, ugornak, forognak. A
leányok keszkenőiket rázzák, a legények kurjongatnak s fel-
felkiáltanak tánc közben:

1. legény. Haj, haj, haj!

2. legény. Icaca, recece!
3. legény. Hopp Sári sarokra!
4. legény. Szorítsd hozzád nem anyád!
1. legény. Ha szorítod csókot ád!
5. legény. Levendula ágastúl,
Ugorj egyet párostúl!
2. legény. Ne te ne!
6. legény. Tejes csupor fatányér,
Majd meghalok a jányér!
1. legény Ihajla, csuhajla!
7. legény. Erre kokas, erre tyúk,
Erre van a gyalogút!
8. legény. Ide te, oda te!
Karjaimba gyere te!
1. legény. Ez a lábom, ez, ez, ez,
 Jobban járja, mint emez!
2. legény. Huj, huj, huj!

Királyfi a legények kurjongatása közben ér a színpadra, elől, a bal

sarokban lép be, megáll, egy fának dűl, úgy nézi a mulatságot.

3. legény. Tyu, tyu, tyu, tyuhaj!

9. legény. Hej laboda, laboda,
Lábod ide, nem oda!
4. legény. Happ, happ, happ!
1. legény. Három a tánc mindhalálig!
5. legény. Kivilágos kivirradtig!

Cigányfiú lassu csárdást játszik, a párok csendesednek,

halkulnak, a majális majdnem némán folyik.
Ezüst királyleány észreveszi a királyfit. Megáll, nézi, suttog a
szolgálókkal, majd hozzá fordul. Hát te nem táncolsz?
Királyfi. Nem.
Ezüst királyleány. Talán nincs párod?
Királyfi. Nincs.
Ezüst királyleány. Idegen vagy ezen a földön?
Királyfi. Idegen vagyok.
Ezüst királyleány. Ki vagy te idegen legény?
Királyfi egyet lép előre. Nagy világ árvája, bánat útazója, bujdosó
királyfi.
Ezüst királyleány. Isten hozott bujdosó királyfi, én vagyok ezüst
király leánya. Mi járatban vagy erre, te bujdosó királyfi? Talán bizony
szolgálatot keresel?
 Királyfi. Nem keresek szolgálatot, te ezüst királyleány. Kerget
engem a halál, az elől bujdosok, keresem az örök élet szép országát,
ahol a halálnak hatalma nincsen.
Halál megjelenik a királyfi háta mögött.
Ezüst királyleány. Pihenj meg minálunk, mulatozz mivélünk,
szomorú királyfi.
Királyfi. Nem pihenhetek, nem mulathatok, sarkomban az öreg
Halál.
Halál csettint az ujjával, illegeti a derekát, a táncolók felé megy,
átmegy a párok közt, a hátuk mögé kerül, úgy nézi őket.
Ezüst királyleány nevet. Eredj már, te bolond királyfi, hol a Halál ha
áll a bál? Nézzed csak hogy forognak, kurjongatnak, muzsikálnak!
Királyfi. Hogy tudtok táncolni, mikor meg kell halni? Nem féltek a
Haláltól?
Ezüst királyleány elkacagja magát.
Két szolgálóleány összenevet egymással.
Ezüst királyleány. Ne papolj már ilyen furcsákat, inkább gyere
közelébb egy kicsit te királyfi.
Királyfi feléje lép egyet. Ne híjjál te ezüst király leánya, hadd
menjek én tovább magányos utamon.
Ezüst királyleány. Még közelebb gyere, no gyere már… Hivogatja a
két kezével.
Királyfi közelébb megy. Királyleány…
Ezüst királyleány. Gyere te királyfi, elibém gyere, hadd nézzek már
a szemedbe.
Királyfi közelébb jön egy kicsit. Ne nézz te az én szemembe,
hajnali víg királyleány, ne nézz bele a szemembe. Az én szemem
szomorú mint az este, a halál van az én szemembe írva.
Ezüst királyleány. Ne hallgassunk rá, én kedves szép szolgálóim,
kapjátok el a két kezét, forgassuk meg egy kicsit ezt a búbánatos
királyfit.
Két szolgálóleány kacagva megkapják a királyfi kezeit egy
kezükkel, másikkal a királyleány kezébe fogóznak, így forognak
négyen egy darabig. Ezalatt a muzsika egészen megcsendesedik, a
párok abbahagyják a táncot, lassan eltünedeznek a sűrű erdőbe.
Két fellejtár előugrik jobbról-balról, a fák közül, egyik a nyelvével
csettint, a másik egyet füttyent, mindaketten a fejükkel integetnek a
két szolgálóleánynak. Ezek eleresztik a királyfi kezét, s a fellejtárokat
nézik.
Ezüst királyleány. No menjetek kedves szép szolgálóim, vár a
kedvesetek, két deli fellejtárom.
Két szolgálóleány kétfelé szaladnak, a két fellejtár karjaiba, s
ölelkezve tünnek el velük.
A nap ekkora egészen leereszkedett. A cigányfiú gyenge
muzsikaszóval kimegy a színpadról. A háttérben magában áll a Halál,
az eltünt táncosnép után néz.
Ezüst királyleány. No most add ide a kezedet te halálos királyfi.
Királyfi a királyleány kezébe teszi a kezét. Milyen jó, hogy
megfogtad a kezemet.
Ezüst királyleány. Ne félj semmit királyfi. Gyere.
Királyfi. Vezess, vezess. El ne ereszd a kezem.
Ezüst királyleány. Gyere királyfi, üljünk le ez alá a nagy fa alá.
Halál utánok megy lábujjhegyen.
 Ezüst királyleány. Lecsücsüjjünk csücscs! Így ni! A fa alá ülnek.
Félsz-e még királyfi?
Halál a fa mögé állott s elődugja a fejét.
Királyfi. Mióta megfogtad a kezem, nem félek úgy. Mikor meg
szólsz hozzám, olyan jól esik a hangod. Beszélj királyleány, hadd
hallom hangodat.
Ezüst királyleány. Te… te királyfi. Szegény királyfi. Jó királyfi.
Királyfi. Királyleány. Jó királyleány. Te kedves királyleány.
Ezüst királyleány. Nem jó itt te árva királyfi? Nem jó ebben a
gyönyörű erdőben? Nézzed az eget, nézzed a lombot, nézzed a
virágot, nézzed a pillangót. Hallgasd a tücsköt, hallgasd a
vadgalambot.
Királyfi a tenyerét nézi.
Ezüst királyleány. Jaj, iszen te ide se hallgatsz. Mit nézed a
tenyered?
Királyfi. Látod te ezüst királyleány, látod ezt a nagy Mö betűt? Azt
teszi: meghalunk.
Ezüst királyleány. Hadd lám csak. Előveszi a királyfi kezét, nevetve
megcsiklandozza a tenyerét.
Királyfi nevet egy kicsit, becsukja a tenyerét, aztán megint
elkomolyodik. Az erdő is a Halálé. A Halál cirógatja a fa lombját, a
Halál öntözi a violát, a Halál illatozik, a Halál zengedezik, a Halál
tündököl. Én félek, én úgy félek mindenütt. Jaj hova bújjak, hogy a
Halált ne lássam?
Ezüst királyleány. Ide bújj mellém, te félő királyfi, közelébb húzódj
hozzám, jobbkaroddal derekam öleld meg. Elveszi a királyfi jobb
karját, derekára húzza. Így.
Királyfi. Milyen jó a jobbkaromnak derekadat ölelni.
 Ezüst királyleány. Milyen jó a derekamnak jobbkarodat érezni.
Királyfi közelebb húzódik a királyleányhoz. Énnekem az egész
testemnek olyan jól esik, hogy közel vagy te ezüst királyleány.
Ezüst királyleány. Én is a legkisebb kisujjamban is érezlek tégedet,
királyfi.
Királyfi megsimogatja a királyleány haját. Milyen szép hosszú
hajad van. Az arcát. Milyen szép a te orcád. Szebb mint a kis
testvéremé. A karját. Milyen bársony a karod. Melle fölött elhúzza a
kezét. Milyen gyenge szép mejjednek hantjai. Milyen szép vagy te
királyleány.
Ezüst királyleány a királyfi mellére hajtja a fejét. Királyfi…
Halál hátranyúl a kaszával, egy rózsabokorról egy szál rózsát vág
le vele. A rózsát a királyfi elé hajítja.
Királyfi meglátja a rózsát. Rózsa. Felveszi, nézi, szagolja, Olyan
mint te. Néked adom, néked termett. A királyleánynak adja.
Ezüst királyleány. Rózsa leveléhez, leány a legényhez. Szorosan a
királyfihoz simúl, orcáját orcájára fekteti, karjaival átöleli.
Királyfi. Ajkad olyan piros mint a rózsa. Olyan ifjú, olyan bársony,
olyan…
Ezüst királyleány. A rózsa hideg, ajakam forró. Rózsát
megszagolod, ajkam megcsókolod.
Királyfi megcsókolja. Csók… milyen jó, milyen édes. Két karjukkal
összeölelkezve, megint megcsókolják egymást. A második édesebb
mint az első. Még. Csók. A harmadik a legédesebb. Még. Még.
Csókolóznak.
Ezüst királyleány. A századik százszor édes, az ezredik ezerédes.
Csók.
 Királyfi. Milyen jó csókolni. Karjaim ölelnek, szemem becsukódik,
a halált nem látom. Csók. Ha ajkam mindétig ajkadon tarthatnám.
Csók. Édesebb a méznél, a tűznél pirosabb, arany sarkantyúnál
zengőbb. Két csillagot ha összevernek, csak az csendülhet így. Ó
milyen szép vagy királyleány, most százszor szebb vagy, szebb vagy
mint százszor szép. Milyen jó hogy te is élsz. Milyen csudálatos, hogy
te is a világon vagy királyleány. Milyen csudálatos vagy. Szememből
kikacsintottad a bánatot, homlokomról letörülted a gondot,
ajakamról elcsókoltad a sohajtást.
Ezüst királyleány. Én szeretlek tégedet.
Királyfi. Szeretlek! Még egyszer mondjad.
Ezüst királyleány. Szeretlek.
Királyfi. Még egyszer. Még, még.
Ezüst királyleány. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek,
szeretlek, szeretlek.
Királyfi együtt mondja a leánynyal. Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
szeretlek… A zene fellélegzik most, a csillagok megsokasodnak, a
hold ragyogóbban ragyog, minden tündököl, az egész erdőből
visszhangzik: szeretlek.
Királyfi megcsókolja a királyleányt.
Ezüst királyleány. Szeretlek szívemből.
Királyfi. Én is szeretlek.
Ezüst királyleány. Szívemből-lelkemből.
Királyfi. Úgy szeretlek, mint a galamb a tiszta búzát.
Ezüst királyleány. Úgy szeretlek, mint a gerlice a párját.
Királyfi. Milyen szépen süt a hold. Tegnap még nem mertem a
holdvilágba nézni. Pedig hogy mosolyog.
 Ezüst királyleány. Mosolyog a szerelem.
Királyfi. Milyen szépen ragyog a csillag.
Ezüst királyleány. Ragyog a szerelem.
Királyfi. Milyen szépen szól a tücsök.
Ezüst királyleány. Szépen szól a szerelem.
Királyfi. Milyen szép minden.
Ezüst királyleány. Szép a szerelem.
Királyfi a keze a rózsával babrál a királyleány mellén. Te rózsa.
Rózsám.
Ezüst királyleány. Violám.
Királyfi. Galambom.
Ezüst királyleány. Gyöngyöm, gyémántom.
Királyfi. Angyalom.
Ezüst királyleány. Csillagom.
Királyfi. Édesem. Kedvesem.
Ezüst királyleány. Lelkem.
Királyfi. Szememnek kegyesse.
Ezüst királyleány. Szívemnek szerelme.
Királyfi. Párom, szerelmes társam.
Ezüst királyleány. Életem. Boldogságom. Mindenem.
Királyfi. Szeretsz?
Ezüst királyleány. Szeretlek. Összecsókolóznak.
 Halál előredugja a fejét a fa mögül. Ó kedves kis bárányaim.
Királyfi. Szeretném orcádat hajnallal mosdatni, déllel szárogatni,
alkonyattal takarni.
Ezüst királyleány lehunyja a szemét… Mint a galamb a tiszta búzát.
Királyfi. Szeretném a szivárványt pántlikának két ág hajadba.
Ezüst királyleány. Szeretlek…
Királyfi. Az égi csillagokat kalárisnak a nyakadra.
Ezüst királyleány… Mint a gerlice a párját.
Királyfi. A fényes holdat kis tükörnek a kezedbe.
Ezüst királyleány… Mint a galamb a tiszta búzát, mint a gerlice a
párját.
Királyfi. Felűlnék a Göncöl szekerére véled, végtelen tejúton
végig csókolózni…
Ezüst királyleány. Szeretlek, királyfi. Örökkön-örökké.
Halál lábujjhegyre áll, a kaszájával lecéloz a fáról egy levelet,
visszahúzódik. A levél letétovázik a királyfi elé.
Királyfi. Hallga… muzsika szól a szívemben. Gyönge szép
cimbalom kezdődik.
Ezüst királyleány. Az én szívem is muzsikál.
Királyfi. Hallgassuk a szívünket.
Ezüst királyleány. Hallgassuk a szerelmet. A cimbalom édesen
pattog, a fejük lassan, egyformán hintál egy darabig.
Királyfi észreveszi az elébe hullott levelet. Felveszi, nézi, sohajt.
Ezüst királyleány. Miért sohajtottál, szívemnek szerelme?
 Királyfi a levelet nézi.
Ezüst királyleány. Örömöd lehajlott?
Királyfi. Mint a darú tolla.
Ezüst királyleány. Szíved nem muzsikál?
Királyfi. Halál belédudál.
Ezüst királyleány. Halál belédudál?
Királyfi. Nézzed királyleány: falevele. Lesett. Meghalt. Jaj, te
királyleány… itt a Halál! Utánam jött… felugrik.
Ezüst királyleány nevet. Hol a Halál, te bolond?
Királyfi visszanéz befelé az erdőbe, amerről jött, azután hátra
néz, azután jobbra, aztán a fa mögé néz.
Halál a fa derekához búvik, jobbfelé, úgy hogy a királyfi nem látja
meg.
Királyfi átöleli a fát, jobbra-balra les, a Halál meg balra-jobbra
kapkodja előle a fejét. Egy percig, mintha incselkedő gyerekek
volnának.
Ezüst királyleány felnyújtja a kezét, lehúzza maga mellé a királyfit.
Gyere már galambom, ne félj a Haláltól, gyere, gyere.
Királyfi visszaül. Nem látom… de félek, hogy jönni talál.
Ezüst királyleány. Elkergessük egy csókkal! Megöleli a királyfit,
megcsókolja. Míg a csók tart, a Halál visszahúzódott a fa mögé,
mihelyt eleresztik egymás száját, a Halál megint elődugja a fejét. Ez
háromszor-négyszer ismétlődik.
Királyfi leereszti a fejét, hallgat.
Ezüst királyleány elveszi a falevelet a királyfi kezéből, elröpíti.
Nézzed csak királyfi, milyen vígan száll a levél, mint a pillangó. Nem
nézed? Megcsókolja. Szemed elbágyadt, ajakad kiszikkadt. Fáradt
vagy, szomjas vagy, mingyár megitatlak csecses kis korsómból
felszökik ültéből, leveszi a rózsát melléről, szirmait leszedi és a
királyfi fejére szórja, megyek kis korsómért, viszem a patakra, tiszta
vízzel megmerítem, szikkadt ajkad megitatom… arccal a királyfi felé
indul, a maradék szirmot visszadobálja rá.
Királyfi karját utána nyujtja. Ó királyleány, messzire ne menj el,
itt ne hagyj magamba, siess vissza hozzám, hozzad friss vizedet,
csókos ajakat…
Ezüst királyleány. Szerelmes szívemet. Kacagva, szökdösve szalad
jobbfelé hátra.
Halál utánanéz a királyleánynak és lassú lépésekkel balra indul, a
hidacska felé, amelynek karfája a háttérben látszik. Ott megáll,
rátámaszkodik a karfára.
Királyfi csendesen danolni kezd.

Minek a zöld levél,

Sárguljon, lehulljon,
Minek a boldogság,
Minek, hogy elmuljon.
Ifjú szép szerelem,
Mikor visz el a szél,
Szép ifjú szerelem,
Falevél, falevél.

Ezüst királyleány szökdösve szalad elő a karján gyönyörű kis korsó,

a híd felé fut, a királyfi felé néz, csókot int neki. Lallala, királyfi,
lallala… A hídon megáll, dúdolva lehajlik a korsóval.
Halál a királyleány háta mögé lépked, s mikor a királyleány
lehajlott, a kaszáját leveszi a válláról, előveszi a bicskáját, s rovást
vág a kasza nyelére. No te szép ezüst királyleány, most vagy a
legszebb. többé-többet ilyen szép nem lennél. Most vagy a
legboldogabb, többé-többet ilyen boldog nem lennél: most halj meg
te szép ezüst királyleány. Felé suhint a kaszával. Csak éppen hogy
megérinti vele.
Ezüst királyleány hangos sikoltással beléesik a patakba.
Halál utána hajol, aztán visszasétál a fa mögé.

Első ⎫
⎬ szolgálóleány jobbról-balról,
Második ⎭

kiki a maga fellejtárjával, beszaladnak, ijedten széjjelnéznek, a

patakhoz rohannak.
Leányok, legények jobbfelől, balfelől egymásután futnak be, a híd
köré. Nagy sikoltozás.
Királyfi feláll, a híd felé fordul.
Leányok, legények, sírva mint a szél és hajladozva mint a nád,
hozzák a királyleány testét gallyakon, amelyekről nagy selyemkendők
csüngenek. Legelől a két szolgálóleány támolyog, utánok a két
fellejtár levett sapkával, lehajlott fejjel.
Királyfi ahogy a menet közeledik, hátrál előtte lassan, a két kezét
a szemére, fülére tapasztja, nem akarja hinni, amit lát. Mikor aztán a
királyleányt már ki akarják vinni a színpadról, odarohan. Királyleány,
királyleány, királyleány!
1. szolgálóleány. Meghalt a királyleány! A menet megáll.
2. szolgálóleány. Halott a mi szépséges királykisasszonyunk!
Királyfi. Halott? Halott? Halott?
Leányok, legények. Halott, halott, halott, halott. Zokogó és egyre
sűrűsödő hangon hallik: halott. Az egész erdő zúgja mindenfelől:
halott.
 Királyfi a fiatalság hullámzó zokogása közben. Királyleány! Egy
pillanatnyi csend. Nem felelsz? Miért halott? Hisz itt a kék szeme, itt
a rózsa szája, hajának ágai, karja koszorúja, madárka-lábai, pillangó-
dereka. Királyleány! Nyissad kék szemedet, szól piros ajkaddal, ölelj
jobb karoddal. Violám, gyémántom, csillagom, galambom. Mondjad,
hogy szeretlek… szeretlek… szeretlek…
1. szolgálóleány. Ó, elszállt a lelke! Hintálja derekát a
fájdalomban.
2. szolgálóleány. Ó, jaj nekünk. A zokogás új hullámai jönnek.
Királyfi. Elszállt a lelke? Hova szállt? Merre szállt? Jabbra-balra
futkos. Hol a lelke? Még nem lehet messzire… Milyen a lelke, hogy
lássam meg? Mint a pillangó? Mint a gilice szárnya? Mint a falevél?
Mint a muzsika hangja? Mint a virág jószaga? Nem látom… nem
látom… hogy fogjam meg? Hol van, hol a lelke? Forog, mintha
megháborodott volna. Elment a lelked, ezüst király lánya? Elment a
szíved, elment a szerelmed? Hangod, mosolyod, csókod? Nem
szeretsz már? Mint a galamb a tiszta búzát, mint a gerlice a párját…
A holttesthez rohan, letérdel előtte. Mondjad mégegyszer, mondjad…
szeretlek. Mondjad… szeretlek szívemből, szívemből-lelkemből,
örökkön-örökké… a fiatalság zokogása el-elnyomja a hangját
szívemnek szerelme… boldogságom… csókolj meg… Szeretsz?…
Hogy szeretsz?… A királyleány testét kezdik kifelé vinni, a gyásznép
lassan húzódik jobbra a színfalak közé, zengő zokogással. Nem…
nem… nem… mondjad… utánuk ájuldozik mint a galamb, mint a
gerlice… mint a galamb… A menet eltünik lassan a királyfival, a
zokogás gyengül s a királyfi hangja halkabban jajong kívülről a
párját… szeretlek… mint a galamb…
Halál előjön a fa mögül, ott áll a megfehéredett szomorú
világosságban, a kasza nyelére támaszkodva, mozdulatlanul néz a
sírás-rívás után. Majd felnéz a fára, a kaszával lesuhint egy pár
levelet, felveszi őket, a markában morzsolygatja, szagolja őket, s
megint visszaszórja a földre. Csak egy levél marad a kezében, az
különösen tetszik neki, nézi a holdsugárnál, forgatja, leveszi ócska
kalapját, mellé tűzi a sárga levelet, s lassan indul kifelé ő is a
gyásznép után.
A függöny összemegy.
 ÖTÖDIK KÉP.

Fehérfalu csárdában, este. Hosszába egy nagy kecskelábú asztal,

két kisebb kecskelábú asztal keresztbe jobbfelől-balfelől. Hátul a bal
sarokban az ajtó, a jobb sarokban a rácsos söntés. Az ajtó mellett a
falon óriási fokhagymakoszorú. Az ajtón nagy krétarovások.
Jobboldalon az ablak. Az ajtó mellett, a bal sarokban való asztalnál
ül a dudás, régi módi kutyabőrdudával az ölében, amellyel az egész
képet végigkíséri. Mellette egy pipázó cigányasszony meg egy szép
ezüstös sátoros-cigány. A cigányasszony kártyát rak ki, a
cigányember a kártya fölé könyököl. A söntés előtt áll a
korcsmárosné.
Juhászbojtár bejön az ajtón, a nagy asztalhoz ül, lekönyököl:

Korcsmárosné bort ide az asztalra,

Itt iszik egy, itt iszik egy, itt iszik egy
Tisza mellett, Duna mellett nevelkedett
Pörge bajszú, kondor hajú
Komiszgatyás juhászbojtár bújába.

Korcsmárosné bort hoz neki, ahogy leült a juhászbojtár.

Királyfi a juhászbojtár nótája alatt benyit, sírva, körülnéz,
betétovázik s leül a jobb szélső kis asztal mellé, ott törülgeti a
szemét.
Korcsmárosné a királyfi elé is azonnal bort tesz.
 Királyfi iszik egy kortyot, a juhászbojtárra néz, félénken
megszólal. Te juhászbojtár, mit búsulsz?
Juhászbojtár.

A kalapom fekete,
Bokréta van mellette,
Egyik ága lehajlott,
A szeretőm elhagyott. Iszik.

Királyfi megint iszik egy kortyot.

Sír a szemem mindakettő,

Hull a könyvem mint az eső,
Ki a földre, ki ölembe,
Ki szomorú kebelembe.

Betyár danolva nyit be.

Nagy fenn száll a darumadár,

De magába jár a betyár…

Leül a nagy asztalhoz, a korcsmárosné bort tesz elébe. A betyár a

két tenyerébe hajtja a fejét.
Királyfi. Te betyárgyerek, mit gondolsz magadba?
Betyár danol.

Istenem, istenem
Hol lesz a halálom,
Erdőn-e vagy mezőn,
Vagy pedig tengeren?
 Ha erdőn halok meg,
Ki temet el engem,
Ha tengeren veszek,
Ki sirat meg engem?
El is eltemetnek
Az erdei vadak,
Meg is megsiratnak
Az égi madarak.

Előveszi nagy tarka keszkenőjét, megtörüli a szemét.

Öreg ember benyit, nagy bottal jön az asztalhoz, leül, bort hoz neki
a korcsmárosné.
Királyfi. Hát te minek iszol te öreg ember.
Öreg ember danol.

Öreg ember vagyok,

Én csak iszogatok,
Még csak meg nem halok,
Már csak iszogatok.

Két sántikáló asszony jön be, egyik jobbra, másik balra sántikál,
míg az asztalig jönnek, egy tempóra sántikálnak.
Első asszony szaporán. Tudtam, hogy így lesz, tudtam, hogy így
lesz, tudtam, hogy így lesz…
Második asszony egyszerre mondja az elsővel. Hogyha tudtad,
minek tetted. Leülnek, bort hoz nekik a kocsmárosné.
Első asszony.

Meg ne mondja komámasszony az uramnak,

Hogy eladtam buzámat a zsidónak,
 Majd azt hazudjuk neki,
Hogy az egér rágta ki,
Komámasszony.

Összenevetnek, koccintanak, isznak.

Drótostót bejön, leül, bort kap.

Hej szegin tót legin,

Mindig krumplit zabálnyi,
Kaszálgatnyi, kapálgatnyi,
Fazekakat drotoznyi,
Mégis krumplit zabálnyi. Iszik.

Két vándorlegény benyitnak, az első énekelve jön az asztalig.

Nincs jobb élet a miénknél,

A vándorló legényeknél,
Masérozunk, énekelünk,
A világgal nem törődünk.

Leülnek, bort kapnak.

Második vándorlegény danol.

Megúntam én a vándorlást,
Más tűzhelyen vacsorálást,
Istállóba való hálást,
Azt a soha meg nem nyugvást.

Gyűrűs zsidó nagy cifra láda a nyakában, a karjáról szallagok

csüngnek. Bejön, sorba mutogatja a portékáját, aztán leül az asztal
szélére. Bort kap. Egy strimfliből rézpénzt önt maga elé, olvasni
kezdi. Zipcene, zakcene, drajcene, fircene… aj véj, aj véj. Nagyot
sohajt, s eltolja a borát.
Egy darabig mind némán iddogálnak, csak a kutyabőrduda szól
tovább
A cigány ember. Hej dáré, dáré, vaskondáré… felhajtja a borát.
Öreg ember ráüt a második asszony vállára.

Ángyom, ángyom, édes ángyom,

Kell-i bunda másvilágon?

Második asszony:

Nem kell bunda, se köpenyeg,

Mert a pokol úgyis meleg.

Mind fölnevetnek.
Öreg ember felemeli az ujját, rákezdi:

Két újja van, két újja van egy ködmönnek…

Mind:

Két újja van, két újja van egy ködmönnek,

Négy újja van két ködmönnek,
Hat újja három ködmönnek,
Nyolc újja van négy ködmönnek…

Öreg ember megint feláll, diktálja:

 Hej bunda, bunda, bunda…

Mind:

Hej bunda, bunda, bunda,

Hej bunda, bunda, bunda,
Bunda, bunda, bunda, bunda…

ezt egyhanguan dünnyögik karban tovább, egy-egy kurjantás

szaggatja csak az egyhanguságot.
Cigányasszony összeszedi a kártyáit, s a királyfihoz somfordál, aki
eddig némán bámészkodott s ivott. Szép ifiúr, nem danol, baja-
bánatja van, ne is tagadja, szive szándékát megmondom, hármat
vegyen csak le a kártyából…
Királyfi engedelmeskedik.
Cigányasszony szétteszi a három kártyát az asztalon s éneklő
hangon hadarja mondókáját, amely alatt a nagy asztalnál halkabban
dünnyögik a bunda-nótát. Jaj de nem szeretem a szivét, látom nagy
gondba van. Köpjön rá erre a kettőre szép ifiúr, a harmadikra meg
ezüstpénzt tegyen.
Királyfi aranyakat vesz elő a tarisznyából s az asztalra dobálja.
Cigányasszony megköpködi s elteszi az aranyakat. Pű, pű, apád-
anyád idejőjjön. Emelje csak meg az úrfi. Megkeveri a kártyát s
szétrakja az asztalon. Jaj eszem a száját, de nyughatatlan lelke van
magának. Ne is tagadja, megmondja a kártya. Útra gondol, ehen
van ni, c, c, c, de nagy bánatba van barna személy végett… ugyi
barna?
Királyfi nem szól.
 Cigányasszony. Ha nem barna, szőke. Szőke személy. Itt van ni.
Piros szerelem van nála. Szép csók, szép ölelkedés. Nagyon sajnálja
maga aztat úrfi, de barna nőért elfelejti. Megmondja a kártya. Nagy
szeretetbe lesz maga avval, örömágyra lép vele, nézze szép ifiúr,
maga tartja örömágyát. Keveri a kártyát. Fél az ifiúr nagy irigyétől,
nagy ellenségtől, pletykabeszédre ne hajtson, rakosgatja a kártyát az
asztalra. Halott van a kártyába, halottja van, ne is tagadja. Nagy
gondolkozásba van az úrfi, gondolja szerencsétlennek maga magát,
megfordított szerencsével járt, de majd igazi szerencséje fog lenni,
megájjon csak, lássa, benne van a kártyába, megint kever, amire
gondol, rámegy szíve szándékára, jaj de gyönyörű szép szeme van,
ifiúr megint kirakja a kártyát, nagy sokára fog meghalni, ehen van ni
örömbe, boldogságba, egészségbe, jókedvibe… tegyen csak rá
megint egy kis ezüstpénzt…
Királyfi megint egy pár aranyat dob neki. Jól van már te
cigányasszony.
Cigányasszony felkapkodja az aranyakat. Ó kezit csókolom szép
ifiúr. Köpködi az aranyakat, visszaszalad a dudás asztalához.
Mind hangosabbra emelik a dünnyögést.

Hej bunda, bunda, bunda,

Bunda, bunda, bunda, bunda…

a fejükkel verik a taktust, s jobbra-balra hajladoznak.

Paprika jancsi beugrik az ajtón. Piros csörgős süveg, piros magyar
ruha van rajta. Az asztalig táncol, lekapja a sűvegét, az asztalra csap
vele, mindenki figyelni kezdi.

Icakos, ficakos szerencsés jónapot,

Fületekkel bámuljátok,
Orrotokkal hallgassátok,
Diktom-dikté-diktárom!