0% found this document useful (0 votes)
78 views41 pages

Immediate Download Out of Time: A Philosophical Study of Timelessness Samuel. Miller Baron (Kristie. Tallant Ebooks 2024

Tallant

Uploaded by

kambaprusszp
Copyright
© © All Rights Reserved
We take content rights seriously. If you suspect this is your content, claim it here.
Available Formats
Download as PDF, TXT or read online on Scribd
0% found this document useful (0 votes)
78 views41 pages

Immediate Download Out of Time: A Philosophical Study of Timelessness Samuel. Miller Baron (Kristie. Tallant Ebooks 2024

Tallant

Uploaded by

kambaprusszp
Copyright
© © All Rights Reserved
We take content rights seriously. If you suspect this is your content, claim it here.
Available Formats
Download as PDF, TXT or read online on Scribd
You are on page 1/ 41

Download the Full Version of ebook for Fast Typing at ebookmass.

com

Out of Time: A Philosophical Study of Timelessness


Samuel. Miller Baron (Kristie. Tallant

https://ebookmass.com/product/out-of-time-a-philosophical-
study-of-timelessness-samuel-miller-baron-kristie-tallant/

OR CLICK BUTTON

DOWNLOAD NOW

Download More ebook Instantly Today - Get Yours Now at ebookmass.com


Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Bias: A Philosophical Study Thomas Kelly

https://ebookmass.com/product/bias-a-philosophical-study-thomas-kelly/

ebookmass.com

The Many and the One: A Philosophical Study of Plural


Logic Salvatore Florio

https://ebookmass.com/product/the-many-and-the-one-a-philosophical-
study-of-plural-logic-salvatore-florio/

ebookmass.com

Out of Time (The Ice King Chronicles Book 3) Shannon West

https://ebookmass.com/product/out-of-time-the-ice-king-chronicles-
book-3-shannon-west/

ebookmass.com

Why Study Religion? Richard B. Miller

https://ebookmass.com/product/why-study-religion-richard-b-miller/

ebookmass.com
Software as Hermeneutics: A Philosophical and Historical
Study Luca Possati

https://ebookmass.com/product/software-as-hermeneutics-a-
philosophical-and-historical-study-luca-possati/

ebookmass.com

Monarch: A Prince Out of Time: A Progression Fantasy Epic


(RE: Monarch Book 1) J. Mccoy & Eligos

https://ebookmass.com/product/monarch-a-prince-out-of-time-a-
progression-fantasy-epic-re-monarch-book-1-j-mccoy-eligos/

ebookmass.com

A Time of Novelty: Logic, Emotion, and Intellectual Life


in Early Modern India, 1500–1700 C.E. Samuel Wright

https://ebookmass.com/product/a-time-of-novelty-logic-emotion-and-
intellectual-life-in-early-modern-india-1500-1700-c-e-samuel-wright/

ebookmass.com

A Bet with a Baron (Lords of Temptation Book 1) Tammy


Andresen

https://ebookmass.com/product/a-bet-with-a-baron-lords-of-temptation-
book-1-tammy-andresen/

ebookmass.com

Marking the Centenary of Samuel Alexander's Space, Time


and Deity 1st Edition A.R.J. Fisher (Editor)

https://ebookmass.com/product/marking-the-centenary-of-samuel-
alexanders-space-time-and-deity-1st-edition-a-r-j-fisher-editor/

ebookmass.com
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 2/3/2022, SPi

Out of Time
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 2/3/2022, SPi
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 2/3/2022, SPi

Out of Time
A Philosophical Study of Timelessness

SAM BARON, KRISTIE MILLER, AND


JONATHAN TALLANT

1
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 2/3/2022, SPi

3
Great Clarendon Street, Oxford, OX2 6DP,
United Kingdom
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries
© Sam Baron, Kristie Miller, and Jonathan Tallant 2022
The moral rights of the authors have been asserted
First Edition published in 2022
Impression: 1
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by licence or under terms agreed with the appropriate reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above
You must not circulate this work in any other form
and you must impose this same condition on any acquirer
Published in the United States of America by Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available
Library of Congress Control Number: 2021952608
ISBN 978–0–19–286488–8
DOI: 10.1093/oso/9780192864888.001.0001
Printed and bound in Great Britain by
Clays Ltd, Elcograf S.p.A.
Links to third party websites are provided by Oxford in good faith and
for information only. Oxford disclaims any responsibility for the materials
contained in any third party website referenced in this work.
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 2/3/2022, SPi

List of Figures and Tables

Figures
4.1 Histograms showing people’s levels of agreement to the statement
‘There is time in universe A/B/C.’ in the three experimental conditions
(universe A, B, and C). 85
5.1 LQG. 101
5.2 Hasse diagram representing a causal set. 106

Tables
2.1 Support for Fourteen Hypotheses Regarding the Folk Concept of Time. 34
4.1 Frequency with which participants judged various philosophical models
to be most like the actual world. Table 4.1 shows only of those participants
that answered 2 out of 3 comprehension questions correctly. 68
4.2 Levels of agreement that there is time for different contexts given
participants’ belief about the actual world. 70
4.3 Levels of agreement that there is time for different contexts given
participants’ belief about the actual world. 72
4.4 Levels of agreement that there is time for different contexts given
participants’ belief about the actual world. 74
4.5 Levels of agreement that there is time in scenarios taken as actual or
counterfactual. In parentheses we note how the actual world is taken to
be when making the judgement about the counterfactual world. 76
4.6 Levels of agreement that there is time in scenarios taken as actual or
counterfactual. In parentheses we note how the actual universe is taken
to be when making the judgement about the counterfactual scenario. 77
4.7 Levels of agreement that there is time in the actual world. 81
4.8 Levels of agreement to ‘there is time in universe A/B/C’ and to ‘there are
present-tensed truths in A/B/C’. 85
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 2/3/2022, SPi
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 2/3/2022, SPi

Introduction

Why write a book about timelessness? After all, it appears obvious that there is
time. The contention that time does not exist appears transparently and
straightforwardly undermined by just about every experience that we have.
To be sure, there is scope to debate exactly what time is like, but not whether it
exists. On the contrary, we think that time might not exist. Our goal in this
book is to convince you of the same.
We focus on a very specific conception of time, namely: the everyday or
‘folk’ concept of time. Time, in this sense, might not exist. The ‘might’ here is
fairly weak: it is epistemically possible that nothing satisfies the folk notion of
time. In this way our project is similar to an influential view about colour.
According to colour anti-realism, colours in the folk sense—i.e., intrinsic
properties that inhere in objects—do not exist. We won’t defend an analogous
temporal anti-realism. We only hope to show that it could be true.
That’s hard enough. The loss of time in the folk sense would seem to have
widespread implications for our everyday lives. The most obvious implication
concerns agency. Agency appears deeply connected to time. Moral and pru-
dential planning both seem to make sense only in the presence of a future to
plan for, and a past on the basis of which to make such plans. And so, if time
does not exist, then a large-scale reconsideration of these notions would seem
in order—if, indeed, anything resembling what we consider to be agency or
planning could survive within a timeless reality.
Given that we all know we are agents, this forms the basis of a powerful
argument against the possibility that time does not exist. The argument has a
Cartesian flavour: we know for certain that we are agents, time is needed for
agency, so we know that time exists. Ultimately, we aim to show that agency
can exist even though time, in the folk sense, does not. Thus, the consider-
ations surrounding agency that loom so large in our lives do not provide a
decisive case in favour of time’s existence.
We get to this conclusion by defeating two further reasons to suppose that
time, in the folk sense, must exist. The first of these relates to the concept of
time. The thought is that the everyday notion of time is immune to error, in
this sense: no matter what we discover about the world people will continue to

Out of Time: A Philosophical Study of Timelessness. Sam Baron, Kristie Miller, and Jonathan Tallant, Oxford University Press.
© Sam Baron, Kristie Miller, and Jonathan Tallant 2022. DOI: 10.1093/oso/9780192864888.001.0001
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 2/3/2022, SPi

x 

judge that time exists. Here we analyse the results of some of the first empirical
work on folk notions of time ever conducted. On the basis of this work, we
argue that there is evidence that certain discoveries about the world would lead
people to conclude that time does not exist.
Of course, even though there are some hypothetical discoveries that would
lead people to deny that time exists, it doesn’t follow that such discoveries
could really be made. Thus, one might continue to believe that folk time must
exist on the grounds that the discoveries that would lead people to reject the
existence of time are incompatible with what we know about the world, based
on our best science. We show that this is not so, by taking a look at some recent
developments in quantum gravity.
This allows us to finally tackle agency. Using a notion of causation that has
been cleaved from the folk concept of time, we show how to rebuild agency. In
this way, we show that agency might exist despite the absence of time in the
folk sense. As a corollary, we show that the loss of time is no big deal. We can
continue to live our lives much as we ever did even if we discover that time
does not exist. This sets the scene for a philosophical case against the existence
of time. For if we don’t need time to live our lives, then what, in the end, is it
good for? Perhaps time, like colour before it, is a metaphysical dangler; a
notion that we use to make sense of our lives, but not one that deserves a place
in a considered ontology of the world.
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 3/3/2022, SPi

1
Folk Concepts of Time

1.1. Introduction

The idea that time does not exist is, for many, unthinkable: time must exist.
Our goal is to make the absence of time thinkable. Time might not exist. This
chapter lays the groundwork for our investigation. We begin by clarifying the
central target of our investigation, the folk concept of time and then motivat-
ing the idea that it is this folk concept whose investigation matters (§1.2). We
then use this to identify three respects in which the loss of time might be
deemed unthinkable, which we aim to address in the book (§1.3). After that,
we head off some potential misconceptions about the project (§1.4), before
saying a bit about the methodology that we employ (§1.5). Finally, we provide
an overview of the three main parts of the book (§1.6). This will be deliberately
programmatic, to be filled out in later chapters.

1.2. Motivation

Our primary focus in this book is on the folk concept,¹ or concepts, of time.
We will have much more to say about how we think about folk concepts
shortly. But for now, we can think of the folk concept of time as something like
the naïve view of time of the sort introduced by Callender (2017): the
unreflective notion of time that individuals use in their everyday lives. To be
clear, that’s not quite right. When we talk of the folk concept of time we don’t
simply mean the way the folk think about, or conceive of time. We don’t
simply mean what the folk think time is like. We mean something like what
the folk think (almost certainly implicitly) it would take for there to be time in a
world.
For the time being we will suppose that there is a single such folk concept,
though as we shall see later on, matters are much more complex. When we
make judgements about there being certain temporal relations, such as judging

¹ A concept employed by non-philosophers.

Out of Time: A Philosophical Study of Timelessness. Sam Baron, Kristie Miller, and Jonathan Tallant, Oxford University Press.
© Sam Baron, Kristie Miller, and Jonathan Tallant 2022. DOI: 10.1093/oso/9780192864888.003.0001
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 3/3/2022, SPi

4    

that E is earlier than E*, or that E* is tomorrow and not yesterday, or that
X and Y occur at the same time, these judgments are all intimately connected
with our folk concept of time. When we judge that time has a direction, or that
time flows, (if we do) these are judgements that are intimately connected with
our ordinary concept of time.
Why should we care about the folk concept of time? The short answer is that
we should care about time in the folk sense, because it appears to be implicated
in normative concepts and practices in which we are deeply invested; concepts
and practices like moral and practical responsibility.² We take there to be a
tight connection between (certain) concepts and practices. For instance, we
take there to be a tight connection between various normative concepts, such
as the concept of moral responsibility or the concept of prudential rationality,
and certain practices, such as the practices of holding people morally or
practically responsible. We will suppose that these practices are ones that
rely on deploying the concepts in question. We can engage in the practice of
holding someone morally responsible only because we have and deploy the
concept of moral responsibility.
Notably, then, some of our normative practices—both moral and prudential—
appear to involve deploying not only normative concepts, but also temporal
concepts. Moral and practical reasoning apparently involves our taking the
ways things are at some times, to be moral or practical reasons for action at
some other time.
The loss of time in this sense thus seems to threaten our capacity to reason
coherently as moral and prudential agents and, in this way, promises to rob of
us of agency. This last point may not seem obvious, and so it is worth saying a
bit more about the threat posed to agency by the loss of time in the folk sense.
After all, science often shows our folk concepts to be in error and this doesn’t
usually make much of a difference to the life of the average person. Consider,
for instance, the case of colour. Colour anti-realism of some kind appears to be
vindicated by science. Colour science seems to reveal that there is nothing in
the world that answers to the folk concept of colour. The folk concept of colour
(let us suppose) treats colours as monadic, intrinsic properties of objects and,

² Of course, we recognize that the distinction between scientific and folk concepts of time is
somewhat artificial. The scientific concept is surely at least in part influenced by the folk concept, in
that the folk concept guides theorising about what sort of thing in the world is even a candidate to
answer to the scientific concept. Scientists look for time in certain places, and not others, because, at
least at the beginning of investigation, they use the folk concept of time to determine what sort of thing
they are attempting to locate. The converse is also the case. The scientific concept is likely to influence
the folk concept (and, we suspect, already has, since the rise of relativity). One of the tasks we set
ourselves in this book is to say something about the content of the folk concept.
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 3/3/2022, SPi

 5

supposedly, there are no such properties (Palmer (1999, 95), Zeki (1983), Land
(1983), and Kuehni, Rolf and Hardin (2010)). Nonetheless, this doesn’t seem
to impact on the folk in any significant fashion.
There is, however, a key difference between the colour and temporal cases.
Colour experience is left intact by science. Science does not tell us that our
experiences of colours are not real, it just tells us that our experiences of
colours are not experiences of intrinsic colour properties. What we are experi-
encing is rather unlike the way we conceptualise what we are experiencing.³
And, because our colour-based behaviours and practices are all based on
colour experiences, there is no problem with continuing to engage in these
practices despite the discovery that our folk concept of colour is in error. No
colour, no problem.
In contrast, the practices that are built up around the concept of time are not
based entirely on our temporal experiences. Rather, they are based on beliefs
that time, under a certain conception, exists. Such beliefs include the belief that
there is a past and future in some sense. Such beliefs appear to be tightly
related to the folk concept of time and, in turn, to practices surrounding
decision-making, which are integral to our self-conceptions as agents.⁴
Unlike the practices surrounding colour, these practices seem to demand
that the world be a certain way. In particular, it cannot merely seem to us as
though we have agency (just as it may seem to us that there are colours). There
must really be agency in order for the practices surrounding decision-making
to be in good standing. While we cannot provide a full-blown analysis of the
folk concept of agency, we can take the sorts of activities that are associated
with agency as a guide in helping us to explore this point. Agency, we will
assume, is associated with decision-making practices of at least two kinds:
prudential and moral. First: prudential practices.

³ To be clear, we are not saying that colour plays no important role in the lives of the folk. Clearly,
there are a great many colour-based practices about which we care deeply. Practices like art, design,
symbolism, advertising, and the like. The point, rather, is that all of these practices can be scaffolded by
the experiences alone. The reality of colour, as we conceptualise it at an everyday level, is not necessary
for those practices to be in good standing.
⁴ Suppose we manage to recover our experiences intact, despite recognising that time in the folk
sense doesn’t exist. We might say that all is well, because we have the appearance of agency even though
no one really has it. But what is the appearance of agency? Presumably, this would be something like the
following: it seems as though one can exercise one’s agency when, in fact, one cannot. So it seems as
though one can act now to bring about an outcome in the future when, in fact, this is false, because the
world does not answer to the sense of time that underwrites the related notion of ‘future’. The mere
appearance of agency is all but useless, we contend. Insofar as one desires agency, one does not desire
for it to appear as if one can make choices, knowing full well that one cannot. One desires to really be
able to make choices. So while colour experience in the absence of real colours can underpin practices
of colour discrimination, design, preference, and so on, the experience of agency cannot underpin
agency in the absence of real agentive outcomes.
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 3/3/2022, SPi

6    

Prudential planning is the kind of planning one undertakes to bring about


one’s desires given one’s beliefs. Agents in this mode consider their options,
and make a choice based on the information that they have available to them.
Prudential planning is always planning for what we believe to be in the future,
and never for the past.⁵ We take certain events to be fixed in time, then, based
on those fixtures, consider our options, subsequently (all going well) selecting
the best—i.e., the one that is most likely to bring about a desired outcome. This
practice of prudential planning makes sense only if we believe there is a future
to plan for, and if there is past information that is relevant to constraining
one’s future plans. Without any past information, any decision is as good as
any other, since as far as one can tell all decisions are equally likely to bring
about one’s desired outcomes.⁶
Time is also implicated in moral practice—in two ways. First, consider
moral responsibility. We commonly hold people to be morally responsible
for acts performed in the past. Suppose we then discover that there is no such
thing as the past and so come to form just such a belief. Then, in a certain
sense, it is just not true that anyone did anything wrong, because it is not true
that anyone did anything. Accordingly, without a past to believe in, we will not
believe that anyone did anything wrong. Second, time also seems to be
implicated in the practice of moral reasoning. Moral reasoning involves
working out what one ought to do, morally speaking. Making a decision
about what one ought to do is making a decision about future outcomes; a
decision based on information about the past. If there is no past and no future
to believe in, then deciding what one ought to do in the future in a moral sense
is simply not a meaningful notion.
Perhaps without time in the folk sense we would retain the ability to act as
though we are agents. For instance, if we have false beliefs about the past, then
maybe we could in some sense exercise our capacities for both moral and
prudential reasoning. Arguably, however, this would not be to engage in
genuine moral or prudential reasoning; it would certainly not involve being
a genuine agent. Moreover, insofar as we come to know that there is no time,

⁵ Setting aside recherché cases of backwards time travel. Since there is, as a matter of fact, no such
time travel (granting that it is physically and logically possible), planning is, in fact, always for the
future.
⁶ Perhaps there can be non-temporal notions of agency. That is something we need to think about
very carefully. The point, however, is that the everyday notion of agency, the one that is associated with
planning behaviour, appears to be tightly connected to our everyday thinking about time. We can
frame the matter in terms of a conceptual web. At the centre of the web, or close to the centre, is time.
Agency and morality bear substantial connections to time, but are less central to the web. When we lose
time, we must refigure those concepts in the web that are connected to the time concept but are more
peripheral, or else give up on those concepts as well.
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 3/3/2022, SPi

    7

it’s hard to see why anyone would bother exercising their apparent agency. If
there is no future in the sense needed for everyday moral and prudential
reasoning, what would be the point? There is nothing to be planned for and no
basis for any decision.
In the absence of moral and prudential decision-making practices, it would
seem to follow, in quick order, that there is no genuine way to be an agent. It is
tempting to think that, in such a situation, there simply are no agents in the
folk sense.⁷ This loss of time in the folk sense thus represents a serious threat of
agentive paralysis. If nothing in the world answers to the notion of time that
underwrites agency, then it is unclear that we could, would, or should engage
in agentive behaviour.
In sum, then, the loss of time in the folk sense threatens our capacity to
reason coherently as moral and prudential agents and, in this way, promises to
rob of us of agency. We should thus care about the folk concept of time
because it is connected to agentive notions that we, the folk, care about in a
manner that is not clearly true for some scientific or philosophical conception
of time.

1.3. The Unthinkability of Timelessness

Agency not only gives us a reason to care about the folk concept of time, it also
provides one of the core reasons to suppose that time in this sense must exist,
and thus that the loss of time is unthinkable. After all, if time in the folk sense
is required for agency, and we know that we are agents, then it appears we are
forced to conclude that time in the relevant sense exists.
Ultimately, we aim to argue against this claim: time is not needed for
agency. In order to get there, however, we need to consider two further reasons
why one might take it to be unthinkable that time, in the folk sense, does not
exist. First, one might worry that time in the folk sense is simply immune to
error. Basically, there are no discoveries that one could make about the world
that would lead people to conclude that time does not exist. The hypothesis of
immunity seems plausible in light of the deep connection between time and
agency. If agency requires time, and people self-conceive as agents, then we
might well expect that people simply won’t judge that time doesn’t exist no
matter what you tell them about the world. We argue against this claim too.

⁷ But such a strong conclusion is not strictly needed. Even if the right thing to say is that we remain
agents but can’t exercise our agency in any meaningful way, that would be a substantial blow.
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 3/3/2022, SPi

8    

We show that there are, in fact, situations in which people will judge that time
does not exist when presented with certain discoveries about the world. This
begins to drive a wedge between time and agency.⁸
Next, we turn to science. One might concede that there are some hypothet-
ical discoveries that would lead people to conclude that time does not exist, but
nonetheless maintain that such discoveries are incompatible with what we
know about the world. The loss of time in the folk sense is thus unthinkable
because it is epistemically impossible given the implications of science. Again,
this might seem quite plausible, especially in light of physics. According to the
general theory of relativity, spacetime is a basic constituent of reality.
However, we argue that recent developments in physics present a serious
challenge to the existence of spacetime in at least some sense. It thus seems
hard to maintain that there are no hypothetical discoveries that we could make
that would lead people to conclude that time does not exist.
Next we argue that causation and the folk notion of time come apart. This
sets the scene for our return to agency. Because the folk notion of time and
causation come apart, it is possible to have agency in the absence of time in the
folk sense. We can use causation in the absence of time as a new foundation for
agency. In this way, we show that agency provides no reason to suppose that
time, in the folk sense, must exist.
All in all, then, we make a case against three ‘unthinkabilities’ of timeless-
ness by showing (i) that the folk concept of time is not immune to error;
(ii) the discoveries that would undermine the folk concept of time are not
incompatible with what we know about the world; and (iii) time is not needed
for agency. We stop short of the conclusion that time, in the folk sense, does
not exist. But what we say does set up the conditions for an argument against
time in the relevant sense. If we don’t need time for agency, then it is entirely
possible for developments in physics to eliminate time completely. Time, in
the everyday sense, is a negotiable feature of reality.

1.4. Misconceptions Addressed

Before we go any further, it is important to address five potential misconcep-


tions about our project. First and foremost, we do not, in any way, take the folk

⁸ We recognise the possibility that people won’t in fact respond in the ways they say they will, and
thus that certain discoveries won’t lead to widespread abandonment of the folk concept of time. We flag
this as an area for further empirical work, and proceed under the assumption that things won’t work
out this way.
Discovering Diverse Content Through
Random Scribd Documents
király!“ e szavakat harsogta mindig fia füleibe, – és egy király törte
magát, hogy igénytelen, kimért, lágyszivü, bigot ember váljék belőle.
Megtette a mit tehetett, dolgozott, mint isten tudnia adta; a mi
erényt ismert: igyekezett is hogy gyakorolja; minden tudományt, a
minek csak ura tudott lenni: törekedett is, hogy megszerezze. Igy
például teljes életében térképet rajzolt és nagy gonddal s
igyekezettel tanulmányozta a földrajzot. Tudta egész nemességének
minden családi körülményeit és összeköttetéseit – s igy szép kis
történetekről lehetett tudomása. Tudta könyv nélkül az egész
hadjegyzéket; a hajtókákat, a gombok számát pontosan, minden
peczket, paszománt, minden háromszögü kalap szabását, czopfot
és kamáslit, a mi csak sergében előfordult. Ismerte az egyetemek
személyzetét, tudta, hogy melyik doktor ur hajlik az unitária vallás
felé s melyik az egyház igazi hive. Tudta saját és nagyapja
udvarának illem-paragrafusait, pontról pontra; kis ujjában volt, hogy
kell fogadni a minisztereket, hogy az állam-titkárokat, hogy a
követeket, hogy a kérelmezőket, az előszobában levő
legalázatosabb apródot s a legközönségesebb lovász-inast vagy
kuktát, – s egy hajszálnyit sem vétett soha. A királyi hivatásnak ezt a
részét meg tudta tanulni, s meg is tanulta; de ha arra az oldalára
gondolunk, mely majdnem isteni, s egy halandó ember által kell
betöltetnie, – egy halandó által, ki a gondolatok ellenőrzési jogát
követeli magának, ki a vallásnak akar irányt adni, ki millió magához
hasonlótól kivánja a feltétlen engedelmességet, ki ha sértve érzi
magát, vagy veszekedni van kedve: háboruba viszi őket s
megparancsolja nekiek: „ily módon kereskedjetek; igy
gondolkozzatok; ezek a szomszédok legyenek szövetségeseitek, a
kiket, ha kell, segíttek, – ezek pedig ellenségeitek, kiket, ha
parancsolom, agyonüttök; ilyen módon imádjátok az istent!“ – ha,
mondom, hivatásának erre az oldalára gondolunk, lehet-e
csodálkoznunk, hogy egy ilyen ember, mint György, vállalván
magára e hivatalt: bűnhödés, megaláztatás szállt nemzet és
uralkodó fejére egyaránt?!
És mégis van bátorságában valami nagyszerü. Ama küzdelem,
melyet a király főuraival folytatott, még történetirójára vár, ki majd
helyesebb, igazabb itélettel beszéli el György uralkodását, mint azok
a hójagfejü farkcsóválók, kik közvetlen utána irtak. Ő volt az, ki –
hátát a nép fedezvén – Amerikával a harczot folytatá; ő volt az – a
néppel egyetértve – ki a római katolikusok igazát megtagadta – ő
volt, ki e két kérdésben leverte a patricziusokat. Megvesztegetett,
fenyegetett, ha kellett: tettette magát; alattomos kitartást, boszuálló
elhatározottságot tanusitott, olyat, hogy a ki jellemét ismeri: bámulnia
kell. Bátorságát soha sem lehetett legyőzni. Northot lába alá töpörte,
meghajtotta az ifjabb Pitt merev nyakát, – megtörhetlen jellemét még
betegsége sem tudta legyőzni. Mihelyt tudalma visszatért, folytatta
terve kivitelét, melyet csak akkor hagyott félbe, ha okossága
elhagyta; mihelyt kezei kiszabadultak a kényszer-ingből, fölvették a
tollat és dolgoztak tovább a terven, mely lelke elborultának perczeig
foglalkodtatá.
Azt tartom, hogy a világ zsarnokainak kilencz tizedrésze erősen
meg volt győződve, hogy nekik van igazuk. E kényelmes előfelvétből
kiindulva az algiri dey egy szép reggel húsz embert nyakaztatott le;
Pater Dominico egy sereg zsidót perzseltetett meg a legkatolikusabb
király jelenlétében és a salamankai és toledói érsekek Amen-t
mondtak rá. Protestánsokat sütöttek meg, Smithfielden jezsuitákat
agyaltak és négyeltek fel, Salemben boszorkákat égettek meg, s
mind ezt tisztességes emberek tevék, azon szent hitben, hogy a mit
tettek, a legigazabb joggal tették. És épen igy az amerikaiak is
megengedhetik az öreg Györgynek, noha gyűlölte őket, s ők
meggyőzték őt, hogy megvoltak neki a tisztességes okai, a miért el
akarta őket nyomni. Lord North életrajzi vázlataihoz lord
Broughamtól a király sajátkezü jegyzeteiből egy függeléket toldott,
melyek sajátságos pillantásokat hagynak ő felsége nézeteibe
vetnünk. „A jelen kor“, jegyzi meg a király, „szükségképivé teszi mind
azok összeműködését, kik elejét akarják venni a fejetlenségnek.
Nincs más vágyam, csak hogy boldognak lássam országomat, s
épen azért mindazokat, kik nincsenek szivből az én pártomon, rosz
alattvalóknak s nem kevésbbé rosz embereknek kell tartanom.“ Ilyen
formán következtet ő. „Én csak jót akarok, s igy a ki nincs velem egy
véleményen: áruló és gazember.“ Ne feledjük, hogy hivatását isteni
küldetésnek tartotta; ne feledjük, hogy felfogása ép oly lusta volt,
mint neveltetése tökéletlen; hogy az ég egyazon végzetes akarata
tett koronát fejére, mely őt családja iránt gyöngéddé, életében
tisztává, bátorrá és becsületessé, s mely őt szűkkeblüvé, makacscsá
tette, s mely gyakran megfosztá eszétől. Népének atyja volt, s
lázongó gyermekeit ostorral kelle engedelmességre kényszeritnie. Ő
véde volt a protestáns vallásnak, s akaratos fejét előbb százszor a
tőkére tette volna, mintsem hogy csak egy nyomnyi részük lett volna
a katolikusoknak Anglia kormányzásában. S nem hinnétek, hogy
elegen vannak a tisztességes bigotok minden országban, kik az
állambölcseség ily nemében tökéletesen egyetértenek a királylyal? A
felől semmi kétség, hogy az amerikai háboru népszerü volt
Angliában. Ama feliratra, mely a gyarmatokkal szemben erőhatalmat
kiván alkalmaztatni, 1775-ben igy álltak a szavazatok: az alsó-
házban 304 mellette, 105 ellene; a felső-házban 101 mellette, 29
ellene szavazott. Népszerü? – épen ily népszerü volt
Francziaországban a nantesi ediktum visszavétele, népszerü a
Bertalan-éji vérfürdő és kiválóképen népszerü Spanyolországban az
inkviziczió.
Hanem hát a háborúk és forradalmak a politikus buzája. E
hosszan tartó uralkodás nagy eseményeit, ama nagy államférfiakat
és szónokokat, kik azokat dicsőiték, – eszem ágában sincs, hogy
egy rövid óra könnyü fecsegésinek tárgyává tegyem. Mi csak térjünk
vissza alantabb járó tárgyunkhoz, az udvari pletykákhoz. Amoda át
ül a mi kis királynénk egy csomó termetes fiu és szép lány közepett,
kikkel az ő hű Györgyét megajándékozá. E lányok története – a mint
a kis Burney kisasszony lerajzolta őket – valami kedves. Mindnyája
csinos volt – a kisasszony szépeknek mondja; mindnyája nagyon
barátságos, szeretetteljes, nőies és igazán kegyes volt mindenkihez,
valaki csak – ur avagy szegény – szolgálatot tett nekik. Mindeniknek
meg volt egyben-másban a maga ügyessége; az egyik rajzolt, a
másik zongorázott, mindenik szörnyü szorgalommal dolgozott, s
egész szoba-bútorzatokat készitettek – ezek a csinos kis mosolygó
Penelopék – munkás kis tűikkel. Ha a nyolczvan év előtti
társadalmat akarjuk magunknak lefesteni: képzelnünk kell százezer
csoport nőt, nagy magas fejkötőkben, jól befűzött derekakkal,
terjedelmes szoknyákban, nekifeküdve a varrásnak, mig egyik a sok
közül, vagy tán egy kitüntetett, hosszú czopfos lovag regényt olvas
fel a többinek. Vess például egy pillantást amaz olneyi falusi lakba, s
nézd meg Unwin asszonyt, vagy lady Hesketht, e magas miveltségü
hölgyeket, e jámbor istenfélő nőket és Cowper Vilmost, a finom
elménczet, e reszkető pietistát, e túlmivelt lovagot, a mint épen
„Jonathan Wild“-et olvassa a hölgyeknek! Mily változás
szokásainkban, múlatságainkban azóta!
György király háztartása az angol háztartások példányképe volt.
Pontos volt; jótékony volt; szánakozó volt; egyszerü volt, kimért volt
– hanem aztán oly egyhangu és unalmas is kellett hogy legyen, hogy
a hátam borsodzik belé, ha csak rá is gondolok. Nem csuda aztán,
hogy a herczegek, mihelyt csak tehették, szabadulni igyekeztek ez
unalmas házi erények öléből. Kiszabott órája volt a felkelésnek,
kocsizásnak, ebédnek. Holnap épen úgy ment, mint tegnap. Minden
este ugyanazon perczben csókolta meg a király lánya piros arczát, a
herczegnő anyja kezét s Thielke asszony ugyanazon perczben hozta
a király hálósapkáját. Mindig ugyanazon órában költötték el vékony
ebédjöket s fecsegtek a thea mellett a lovászmesterek és
szolgálattevő komornák. A király mindig ugyanazon órában játszta
trik-trakját vagy hallgatta hangversenyét, mig a lovászmesterek majd
halálra ásitozták magokat az előszobában, – vagy a király
családjával sétált a windsori kert oldalasán, kézenfogva vezetvén
kedvenczét, a kis Amelie herczegasszonyt, és a jóságos nép
körültolongta őket, – és az etoni tanulók átdugták piros-pozsgás
pofájokat a nagyok hóna alatt, – és a hangverseny végeztével a
király soha sem mulasztotta el, hogy levegye orjási háromszögü
kalapját, köszöntvén zenekarát s mondván: „Köszönöm, urak!“
Nyugodalmasabb háztartást, minden költőiség nélkül
szűkölködőbb életet képzelni sem lehet, mint ez a kewi vagy
windsori. Esett vagy nap sütött: a király órákig elkocsikázott minden
nap; betolta piros képét a körülbe fekvő kunyhók ajtaján s mutogatta
nagy lapátos kalapját és windsor-egyenruháját gazdaembereknek,
kanász-gyerekeknek, almagombóczot készitő vén asszonyoknak,
egy szóval, minden rendü és rangu embereknek, urnak és
szegénynek, számnélküli adomákra nyújtván alkalmat. Hanem ezek
az adomák nem igen emelik a király méltóságát. Mikor Harun Al-
Rasid álruhában meglátogatja egyik alattvalóját, ez biztos lehet
felőle, hogy fordul számára valami a kalifa bőkezüségéből. Az öreg
György azonban nem igen tanusitott valami királyi adakozó
szellemet. Nagy néha ejtett egy-egy aranyat, de bizony néha
kaparászott zsebében s hát – nem volt nála pénz. Egyik-másik
embertől száz dolgot is kérdett, hogy hányból áll családja, hogy
milyen a zabja meg babja, hogy mennyi haszonbért fizet? – s avval
tovább lovagolt. Egyetlen egyszer Alfréd királyt adta, s egy
kunyhóban kellemes meglepetést okozott16). Midőn a vén asszony
hazament, az asztalon egy papirban pénzt talált s kivül ez volt ráirva
a királyi rajzónnal: „Öt arany egy szamárra.“ Nem volt valami nagy
bőkezüség, de mégis szivesség volt, méltó Györgyhöz, a falusi
gazdához. Egyszer a király és királyné együtt sétáltokban egy kis
fiuval találkoztak – mindig nagyon szerették a gyerekeket ezek a jó
lelkek – s meglapogatták a kis szőke fejecskét. „Ki fiacskája vagy
te?“ kérdé a windsor-egyenruha. „Atyám a király kenyerét eszi“, felelt
a gyermek. „Akkor hát térdelj le“, mondá a király, „s csókold meg a
királyné kezét.“ De a király kenyerét evő kis hajtása nem akart.
„Nem“, mondá, „nem térdelek le, mert ha letérdelek: elpiszkolom új
nadrágomat.“ A takarékos király szerette volna megölelni s abban a
nyomban lovaggá ütni. György bámulói könyveket irnak tele ilyen
történetekkel. Egy reggel, mikor még senki sem kelt föl, a király
Gloucesterben sétált, Málit, a szolgálót, ki épen a küszöböt súrolta,
félretolta, felment a lépcsőn s felkeltette javában hortyogó
lovászmestereit s avval lesétált a hidhoz, hova ezalatt tiz-tizenkét
ficzkó gyülekezett. „Mit, hát ez már az új gloucesteri hid?“ kérdé
kegyes uralkodónk; azok pedig feleltek: „igen felség.“ „No hát akkor,
fiaim, kiáltsunk egy éljent!“ S miután e szellemi elégtételt
megszerezte volna nekik: hazament és reggelizett. Atyáink nagy
gyönyörüséggel olvasák ez egyszerü históriákat, jóizüen kaczagva e
vékonyka viczczeken, szeretve ez öreg embert, ki minden kunyhóba
beüté orrát, ki csak közönséges pecsenyével és zöldséggel élt, ki
minden ti franczia csecsebecséiteket lenézte, ki testestől lelkestől
igaz angol ember volt. Talán láttátok hires képét Gilraytől (abban a
régi parókában, csunya, vacskos, vén windsor-egyenruhájában)
Brobdingnay királyaként, a mint egy kis Gullivert vizsgálgat, egyik
kezében e kis törpét, másikban pedig egy szinházi látcsövet tartván,
melylyel azt nézegeti. Atyáink ugyanis szerették Györgyöt úgy
tüntetni föl, mint a nagy királyok előképét – a kis Gulliver pedig a
nagy Napoleon volt. Akkor büszkék voltunk előitéleteinkre;
nagyzottunk és dicsekedtünk képtelen henczegéssel;
ellenségeinkkel szemben a kicsinylés meg gúny rémitő
igazságtalanságával léptünk föl, harczoltunk ellene minden lehető
fegyverrel: nemessel és nemtelennel egyaránt. Nem volt az a
hazugság, melyet el ne hittünk volna, sem oly bűnvád, melyben
dühös előitéletünk kétkedett volna. Egy időben azon jártattam
eszemet, hogy összegyűjtsem azokat a hazugságokat, melyeket a
háboru alatt a francziák rólunk irtak, mi pedig róluk. A népszerü
hazudozásnak sajátságos emlék-oszlopa lett volna az!
Ő felségeik nagyon leereszkedő potentátok valának s az udvari
krónikás alig győzi feljegyezni a sok látogatást, melyekkel
alattvalóikat, előkélőt és szegényt, megtisztelének; hogy kiknél
ebédeltek, hogy ki nagy falusi lakában háltak meg, hogy ki
szegényebb házikójában ittak theát s ettek vajaskenyeret nagy
kegyességgel. Sok előkelő rémitő összegekig költekezett, hogy
uralkodóját megvendégelje. A király és királyné pedig különös
kegyének jeléül a nemesek gyerekeit néha keresztviz alá tartotta.
Látom, hogy 1786-ban Salisbury asszony, 1802-ben pedig
Chesterfield asszony részesült e nagy kitüntetésben. Az „Udvari
hirek“ rovata elbeszéli, hogy fogadta ő ladysége a felségeket
diszágyában, „mely fehér atlaszszal bevonva, csipkék árjában
uszott; a himzett paplan, szintén fehér atlaszból, aranynyal
szegélyezve, az ágy pedig piros atlaszba bevonva, fehérrel bélelve
díszelgett.“ A gyermeket előbb a dajka adta át Bath marquisenak, a
főápolónőnek; ekkor a marquise a királynénak kézbesitette a babát;
ekkor a királynő tovább adta a kis ártatlant a norwichi püspöknek, a
szolgáló lelkésznek. Mikor aztán a szertartásnak vége volt, a gróf
féltérdre ereszkedve átnyújtott ő felségének, a királynénak, egy
csésze húslevet, egy nagy arany tálczán, mely ismét piros bársony
párnán nyugodott. Hogy aztán a király-imádás e megható térdhajtó
szertartásainál szerencsétlenségek is fordultak elő, természetes.
Melcombe lord, – köznéven Dodington Bubb – igen kövér, poczakos
ember volt, s egykor igen pompás udvari díszöltözetben le kellett
térdelnie – beszéli Cumberland – de oly kövér, oly becsatolt-gombolt
volt, hogy nem birt megint fölkelni. – „Térdre, uram, térdre!“ kiáltá az
udvarmester ő lordsága egy polgármesternek, kinek szónoklatot
kelle felolvasnia, de felállva kezdé meg szónoklatát. „Térdre, uram,
térdre!“ kiáltozá ő lordsága kétségbeesett rémülettel. „Nem lehet!“
mondá a polgármester, hátraszólva, „nem látja, hogy az egyik lábom
fából van?“
Burney pompás „naplójában és levelezésében“ tövéről-hegyéről
le van irva a jó öreg György király s a jó öreg Károlina királyné házi
köre és udvari élete. A király mindennap hatkor kelt föl s nyolczig a
maga kedve után járt. Hogy hálószobájában szőnyeg legyen, azt
tartá, elpuhitja az embert. Kevéssel nyolcz előtt aztán a királyné s a
királyi család mindig készen várt reá s ekkor a kastélybeli királyi
kápolnába mentek mindnyájan. A folyosókon tűz nem volt, s a
kápolnát is nagyon takarékosan világitották ki. A herczeg-asszonyok,
nevelőnők és lovászmesterek morgolódtak és – meghűtötték
magukat. Lett legyen azonban hideg vagy meleg: nekik mindig meg
kellett jelenniök s lett légyen eső vagy száraz, setét avagy világos: a
vaskos öreg György mindig megállta helyét s rámondta a káplán
szavára az Amen-t.
A királyné is minden oldalról jellemezve van Burneynél. Igen
értelmes, erkölcsös egy asszony volt; nagyon büszke delhölgy az
államügyekben, de annál egyszerübb a közönséges életben;
azokhoz az időkhöz mérve sokat olvasott s a könyvek
megitélésében igen éleselmü; kurtán szóló, de nem igaztalan,
átalában nem barátságtalan alattvalóihoz, de meggyőzhetlen az
illem felőli nézeteiben, s szörnyü boszús, ha a szolgálatában álló
népség beteg talált lenni. Burney kisasszonynak nagyon koldus
fizetést adott s szegény fejét majd hogy halálra nem kínozta. De
azért erősen meg volt a felől győződve, hogy Burney kisasszonyt a
legnagyobb kegyben részesiti, holott pedig szabadságától, a világtól,
a mulatságtól fosztá meg s majd holtra kényszergette az únalommal,
e rémitő udvarhoz lánczolván. Hanem a királynénak nem volt rémitő
ez udvar. Ha ő lett volna itt a cseléd az urnő helyett: bizalma soh’
sem tört volna meg, soha egy gombostűnek sem vétette volna el
hogy hol a helye s egy perczig sem feledkezett volna meg
kötelességéről. Ő maga nem volt gyönge s igy nem is tudott azoknak
soha megbocsátani, kik azok voltak. Életében az irigység sem
találhatott volna makulát s a szegény bűnösöket oly szivéből
gyűlölte, mint az erényeseket nagyon sokszor. Borzasztó
megpróbáltatásokon és öntapasztalatokon kellett átmennie, nem
csak gyermekei részéről, hanem férje részéről is, ama
végteleneknek tetsző napokban, melyekről már senki sem tudhat
semmit; ama napokban, midőn a király még nem volt egészen őrült,
miről soha sem nyugvó nyelve őrültséget, dühöt és üldözést
dadogott: neki pedig mosolyognia, tisztelettel hallgatnia kellett e
kiállhatatlan kínok közepett. A királyné minden kötelességét
állhatatosan betöltötte s megvárta, hogy más is betöltse az övéit
épen úgy. Egy állam-keresztelés alkalmával a gyermeket tartó hölgy
elfáradt, elhalványodott s a walesi herczegné kérte, hogy hadd
ülhessen le szegény. „Csak hadd álljon!“ mondá a királyné,
lefricskázva a burnótot ruhája újjáról. Ő állva maradt volna, a milyen
állhatatos volt és hogyha addig kellett volna is azt a gyereket
tartania, mig a szakála megnőtt volna. – „Immár hetven esztendős
vagyok“, mondá a királyné egy hordszékét megállitó tömeg
garabonczásnak, „ötven évig voltam Anglia királynéja s még senki
illetlenül nem bánt velem.“ Szegény rettenthetlen, szigoru, ki nem
békülő királyné! Nem csodálom, hogy fiai megugrottak tőle.
A Györgyöt és nejét körülvevő nagy család minden tagja közt,
ugy hiszem, a legcsinosabb az atya beczéje, Amelie
herczegasszony. Szépsége, szeretetreméltosága, kora halála s a
rendkivüli szenvedélyes gyöngédség, melylyel atyja szereté:
megnyerik számára az ember szivét. A királyét is ő nyeré meg
minden gyermeke közül leginkább, mig fiai közt York herczeget
szerette legjobban. Burney egy nagyon szomoru történetet beszél a
weymouthi szegény öreg emberről és hogy mily erősen óhajtá, hogy
kedvencz fia nála legyen. A király háza nem volt elég nagy, hogy a
herczeget is befogadhassa s ezért a király épen a magáé mellett
roppant költséggel épittetett számára egy hordozható házat, csak
hogy az ő kedves Friczikéje közelében lehessen. Mig a fiu ott ült:
nem is eresztette el karját, mással nem is ereszkedett szóba s az
előtt sem beszélt – jó darab ideig – másról. De az oly igen régen várt
herczeg egyetlen éjjel maradt ott. Más nap már dolga volt
Londonban, a mint mondá. Az öreg király udvarának unalmassága
kétségbe ejté Yorkot s III. György többi vaskos fiát is. Különben a mi
azt nézi, ezek is kétségbeejték a lovászmestereket és
udvarhölgyeket s hangos beszédeikkel és darabos modorukkal
elrémitették ez illemteljes kis házi kört. Azt meg kell adni, hogy
valami nagy boldogságára nem igen voltak a királynak ezek az ő fiai.
Hanem a szép kis Amelie, az már kedvencze volt s ez a kis lány,
a mint fecsegve és mosolyogva pihen az öreg atya ölelő karjai közt:
igazán kedves csak rágondolni is. Burney könyvében egy családi
kép van lerajzolva, melyet nagyon kőszivü embernek kell lennie, a ki
ne szeressen. A királyi család egyik délutáni sétáját irta le
Windsorban. „Igazán kedves egy séta volt ez“, irja Burney
kisasszony. „A kis herczegasszony – csak most töltötte be a három
esztendőt – piros alju musszlin szoknyácskában, arczácskájához
simuló fejkötőben, fehér keztyüvel és legyezővel, egyedül ment elől;
arcza ragyogott a boldogság miatt, hogy ily fényben jelenhetett meg,
s tovahaladtában ide-odaforgott, hogy mindenkit láthasson, mert
minden sétáló a fal mellé állott, hogy a királyi családnak – mihelyt
odaér – helyet adhasson. Utána a király és királyné következtek,
magok is egész boldogan a kis becze boldogságán. A walesi
herczegné Waldegrave Erzsébet asszonyra támaszkodva, Auguszta
herczegasszony Ancaster herczegnő karján és Erzsébet
herczegasszony Bertir Sarolta asszonytól vezetve következtek aztán
sorban.“ „Itt a hivatal a rang előtt járja“, jegyzi meg Burney asszony,
hogy megmagyarázza a megfoghatlant, hogy t. i. Waldegrave
asszony, egy komorna, egy herczegasszony előtt hogy mehetett!
„Bude tábornok, Montague herczeg és Price őrnagy, mint
lovászmester, képezék a menet utócsapatját.“ Mintha látná az
ember! A zenekar régi dallamait fújja; a nap fényesen ragyog e
boldog, loyalis környezet fölött, megvilágitván az agg várfokokat, a
terebélyes szilfákat, a rózsapiros tájat és csillogó zöld pázsitot. A
királyi zászló meglobog ott túl a nagy tornyon, mig a vén György
tovahalad, nyomában családja, előtte a gyönyörü gyermek, ki
ártatlan mosolyával édesgeti a bámuló sokaságot.
„A király Delany asszony láttára azonnal megállt, hogy
beszélgessen vele. A királyné, a kis herczegasszony és a többiek is
természetesen, mind megálltak. Jó darab ideig társalogtak az áldott
öreg asszonynyal, miközben a király egyszer vagy kétszer hozzám is
szólott. Tekintetem találkozott a királynééval, s mintha egy kis
meglepetést olvastam volna ki szeméből, épen nem boszankodást
azonban, hogy én is részt veszek a társalgásban. A kis
herczegasszony mindjárt Delany asszonyhoz szaladt, mert igen
szereti s úgy bánik vele, mint egy kis angyal. Azután meg a
kiváncsiság és megemlékezés tekintetével Delany asszony mögé
került, hogy engem is láthasson. „Félek“, mondám susogva,
lehajolva hozzá, „királyi felséged nem is emlékszik már reám“.
Felelete egy angyali mosoly volt s avval hozzám hajlott,
összeszedvén ajkait, hogy megcsókoljon.“
A herczegasszony maga is próbált verseket irni, s a neki
tulajdonitott panaszos sorok közt van egynehány csinos, melyek
sokkal meginditóbbak, mint sok jobb költemény.

„Valék gondatlan, fiatal,


Járta mosoly, táncz, tréfa, dal,
Intett az életteljnek kedve.
Bánat, gond, kín lőn elfeledve,
S hivém az élv e szép óráiban:
Csak érettem van minden a mi van!

„De jött a próba ideje:


Testem gyötré láz hidege;
A kedv, a vigság eltünének,
Nem kelle már se táncz, sem ének,
S milyen szomorú volna – gondolám –
Ha értem lenne, a mi van csupán!“

És e szegény ártatlan teremtés idehagyott mindent, a mi van –


de a bánat terhe alatt leroskadt király már azelőtt olyan állapotban
volt, hogy a körülte levő hivatalnokok kényszeritve voltak, hogy
felügyelőket rendeljenek mellé s 1810 novemberétől kezdve III.
György immár nem volt többé király. Ország, világ tudja
betegségének történetét s az egész történet sem képes szomorúbb
alakot fölmutatni, mint ezét a szeme és esze világától megfosztott
öreg emberét, ki nagy palotája termeit összebarangolja, képzelt
parliamentekhez szónokol, álmodott seregek felett szemlét tart és
kisérteties kihallgatásokat osztogat. Láttam ez időben levett
arczképét; ott függ lányának, a hessen-homburgi őrgrófnénak egyik
termében – windsori könyvek és bútorok s száz meg száz édes
emlék közepett, a herczegasszony angol hazájából. A szegény agg
király biborban van levéve, hófehér szakálla mellére omlik, melyen
hires rendének csillaga még most is ott ragyog, hiában! Szegény,
nem csak vak volt, végre egészen meg is süketült. Minden fényt,
minden értelmet, az emberi szó minden hangját, az isten földjének
minden gyönyörét: mind, mind elveszité! Néha volt még egy-egy
világos pillanatja. A királyné egyszer ilyenkor akarta látni s bement
hozzá: ott ült a zongora előtt, dicséneket zengve s maga kisérve
magát. Midőn a dalt elvégezé: letérdelt és fönhangon könyörgött a
királynéért, aztán egész családjáért, a nemzetért s végre önmagáért,
hogy legyen hozzá kegyelmes az isten, s fordítsa el róla lesujtó
nyomorát és ha nem: hogy adja neki a türelemnek lelkét, hogy
tovább is hordozhassa. Ekkor könyűkbe tört ki és elméje megint
elborult.
Micsoda papnak kell e históriából erkölcsi tanulságot huzni?
micsoda szavakkal lehet elbeszélni, mint épen a
legegyszerübbekkel? Rémitőbb, hogysem könyűket fakaszthatna! Ily
nyomor gondolata az alázat poráig ver le az emberek és királyok
királya előtt, a császárságok és köztársaságok legfelsőbb uralkodója
előtt, élet és halál, szerencse és győzelem kifürkészhetlen osztója
előtt! „Oh testvérek“, szólék azokhoz, kik először hallának engem
Amerikában, „oh testvérek! kik egyazon édes anyanyelvet beszélitek
– oh bajtársak! kik immár nem vagytok ellenségek, nyujtsuk
egymásnak megilletődve jobbjainkat e királyi hulla fölött, hüvelybe
téve a kardot! Mélyen alant fekszik ő, ki előtt egykor a
legbüszkébbek térdre borultak, s ki mélyebbre volt lesujtva, mint a
legszegényebb. Meghalt ő, kiért milliók hiába könyörögtek.
Trónusától letaszítva, kiméletlen kezektől ide-oda hányatva;
gyermekeivel örökös harczban; agg korának vigaszától időtlen
megrabolva – ott csüng a mi Learünk kiszenvedt lánya megdermedt
ajkain és fölkiállt: „Cordelia, Cordelia várj egy keveset!“
„Ne gyötörd lelkét. Hagyd, menjen. Nem barátja
Ki e konok világnak kinpadán
Tovább is nyújtóztatja.“17)

Szt! némuljatok el harcz és visszavonás ez ünnepélyes sir fölött!


Harsonák! gyász-indulót harsogtassatok! és te, setét függöny, omolj
alá e látványosság büszkesége, kínja, iszonyu tragédiája fölé!
IV.

NEGYEDIK GYÖRGY.

Twiss mulatságos „Eldon életé“-ben olvassuk, hogyan jutott


York herczeg halálakor az öreg korlátnok az elköltözött királyfi egy
hajfürtjének birtokába, – és hogy oly lelkiismeretes volt a reliquia
ugyanazonságának (autenticitasának) kérdésében, hogy neje, Eldon
Böske, saját szobájába hivatta a „Hamlet“ fodrászbolt segédjét, hogy
a fürtöt külön tincsekre oszsza, melyeket aztán az Eldon család
minden tagja viselt. – Azt is tudjuk jól, hogy midőn IV. György
Edinburghba ment: egy nála érőt erőbb férfi szállt a királyi hajó
fedélzetére, hogy a királyt Scotia részéről üdvözölje és hogy e férfi
fölkapva egy poharat, melyből ő felsége ivott, felfogadta, hogy szent
ereklyéül őrzi meg örökre családja számára; evvel aztán zsebre
dugta a nagybecsü poharat – haza érve pedig ráült s szerencsésen
összetörte. Feltéve, hogy a derék megye-biró zsákmánya most is
épen ott állna Abbotsfordon: ugyan nem olyan szánakozásforma
mosolylyal tekintenénk-e rá? Feltéve, hogy a jó protestáns herczeg
egy amolyan hajtincse lenne eladó Christie-éknél: q u o t l i b r a s
e d u c e s u m m o i n v e n i e s ? ugyan hány fontot kapnál a
felséges herczeg után? – Madame Tussand18) megszerezte György
király koronázási öltönyeit – ugyan van-e most csak egy teremtett
lélek is, a ki megcsókolná azoknak a lomoknak szegélyét? A király
már harmincz éve aluszik – ugyan nem bámul-e közületek egyik
másik, a ki emlékszik rá, hogy egykor hódolva, bámulva éljenzétek?!
Eleinte ugy tetszett, hogy nem sok bajomba fog kerülni arczképét
lerajzolnom. Ott van kabátja, rendcsillaga, parókája és alóla
kivigyorgó ábrázatja. Itt mindjárt ez asztal mellett le tudnám egy
palatáblára egy kőplajbásszal ugy rajzolni, hogy akárki ráismerhetne.
És mégis, miután az ember köteteket végig olvasott róla, miután
végig kisérte régi folyó-iratokban és lapokban, miután itt egy bálban,
ott egy nagy ebéden, amott a lóversenyen s igy tovább látta volna:
az ember csak azon veszi észre magát, hogy nem kapott semmit,
épen semmit, csak egy kabátot, egy parókát és egy alóla kivigyorgó
ábrázatot, semmit, csak nagy festett képet. Atyja, nagyatyja: férfiak
valának. Mindenki tudja, milyenek voltak, mire valának képesek az
adott viszonyok közt; hogyha kellett, úgy harczoltak, úgy kiállták a
sarat, a mint jó katonákhoz illett. Voltak barátjaik, kiket – a maguk
módja szerint – szerettek; voltak ellenségeik, kiket szivökből
gyűlöltek; és hogy megvoltak mindeniknek szenvedélyeik, tetteik,
meg egyéniségük. A György után következő tengerész-király férfi
volt; York herczeg férfi volt, vaskos, termetes, lármás, élénk,
káromkodó, vitéz. De ez a György, ugyan mi volt ez? Végig tekintem
egész életét s egyebet sem látok, mint hajlongást, vigyorgást. Azt is
megpróbálom s részekre szedem, s egyéb sem marad a kezemben,
mint selyem harisnyák, katona-folt, füző-váll, egy bojtos prémes
kabát, egy érdem-csillag és kék rend-szalag, egy csodamód
illatszeres zsebkendő, Trufitt egyik legszebb gesztenye-barna, olajtól
gőzölgő parókája, egy sor ál-fog és egy rémitő nagy fekete
nyakkendő, alsó mellények, még több alsó mellény és aztán – egyéb
semmi. Nincs az a gondolat, melyet valaha tisztán kifejezett volna.
Adtak ki iratokat az ő nevében – de azokat más irta neki – küldtek
magány-leveleket, de azokat is más irta helyette. Ő odairta a lap
aljára nagy kövér betükkel: „György P“-(rinceps) vagy „György R“-
(ex), s abban a szép hitben volt, hogy az egész levelet ő irta. Egy
könyvárus-segéd, egy szegény iró, egy szóval egy e m b e r
elvégezte e munkát, kijavitotta a helyesirási hibákat, kisimitgatta a
hányt-vetett mondatokat és megtámogatta innen is túl is a tántorgó
irka-firkát. Kellett volna rajta valami egyéninek lenni: a
tánczmesteren, a kit utánzott – nem, a kit fölülmúlt – a fodrászon, a
ki fölfodoritotta haját, a szabón, ki ruháit varta: volt is, – de Györgyön
a föld hátán semmi valódit sem tud az ember felfedezni. A külső fele
– a felől már bizonyos vagyok – csupa töltelék és szabó-munka;
talán van valami belül? de ugyan mi? Jelleméig sehogy sem képes
az ember elhatolni, annyi már kétségtelen. Hát ugyan a jövő
embereinek nem lesz semmi jobb dolguk, mint hogy ezt a régi királyi
múmiát kibongyolgassák és magyarázgassák? Megvallom: volt idő,
midőn azt hivém, hogy derék egy hajtás lesz üzőbe vennem, nyakon
csipnem, leteritnem. De most már igazán röstelem, hogy felüljek, jó
kutyákat uszitsak rá, szabad térre kapjak s aztán ezt a szerencsétlen
vadat vegyem üzőbe!
1762-ki augustus 12-én a braunschweigi ház Anglia trónjára
jutásának negyvenhetedik évforduló-napján London valamennyi
harangja üdvözölve zúgott, hirdetve, hogy III. Györgynek fiu örököse
született. A király öt nap mulva „indittatva érzé magát“, hogy egy
nagy pecsétes nyilt-parancsot bocsásson ki, melyben Ő királyi
Felségét, Nagy-Britannia herczegét Braunschweig-Lüneburg
választó-fejedelmévé, Cornwall és Rothsay herczegévé, Carrick
grófjává, Renfrew bárójává, a szigetek lordjává, Scótia
főkormányzójává, Wales herczegévé és Chester grófjává nevezé ki.
E nagy férfiú születése után boldog-boldogtalan sietett
nyakrafőre, hogy láthassa ezt a lelkem kedves gyermeket, – és Sz.
Jakab palotájában, aranyozott porczellán rácsozat mögött, a három
fejedelmi strucz-tollal ékitett bölcsőben ott volt a királyi gyermek
közszemlére kitéve, hogy gyönyörködtesse a hű alattvalók szemeit.
A lábához rakott hódolatnyilvánitások közt egyik legelső volt, a mint
olvasom, „egy sajátságos indus ij és nyilak, melyeket a herczegnek,
atyja new-yorki hű alattvalói küldtek.“ Örömest is játszott az eféle
semmiségekkel, s egy öreg államférfi, nagy szónok és elméncz –
még nagyatyja és szüleatyja idejéből – nem is fáradt belé, hogy őt
efélékkel mulattassa, mert – szivén feküdvén, hogy hajlott korában is
számitson az udvarnál – sokat játszott a kis herczeggel. Mikor ő
felsége utána lőtt játék-ijával: tette magát, hogy meghalt s leesett, s
megint felkelt s megint leesett, ismét és ismét meghalva – a gyermek
roppant gyönyörüségére. Igy hizelegtek neki már bölcsőjétől kezdve,
s mielőtt kis lába még lépni tudott volna: államférfiak és udvaronczok
törték magukat, hogy megcsókolhassák.
Van egy szép képe ennek a kiralyi kis gyereknek, – a mint piros-
pozsgás kis fejecskéjét anyja ölébe hajtva aluszik; az anyja pedig
vissza van fordulva s egyik ujját ajkán tartja, mintha kérné a körülálló
udvaronczokat, hogy respektálják a baba álmát. Ettől a naptól óta
haláláig – hatvannyolcz esztendő alatt – azt tartom, többször vették
le ő magasságát, mint akárki más teremtett lelket, a ki csak valaha
élt és meghalt, mindenféle egyenruhában és minden lehető udvari
öltözetben: hosszu szőke hajjal, beporozva, czopffal és a nélkül, –
minden elképzelhető kalapban, – dragonyos egyenruhában,
windsor-egyenruhában, – tábornagyi ruhában, – scót
szoknyácskában és koczkás nyakbavetőben, tőrrel és széles késsel
(sajátságos egy alak!), – bojtos frakkban, prémes gallérral, szűk
nadrágban és selyem harisnyákban, – mindenféle szinü parókában:
szőkében, barnában, feketében, – és végre hires koronázási
öltönyeiben, melyek képmásába annyira beleszeretett, hogy Európa
minden udvarához s minden angol követséghez küldött egy példányt
belőle s még ezen kivül számtalan klubnak, városháznak és
személyes ismerősének. Emlékszem jól, hogy fiatal koromban nem
volt az a vendéglői ebéblő, hol arczképe ne lett volna meg.
A herczeg gyermekkoráról életrajzi adatokat özönnel beszélnek.
Mondják, hogy bámulatos gyorsasággal tanult meg minden nyelvet,
ót ugy mint újat; hogy gyönyörüen lovagolt, elragadólag énekelt s
igen ügyesen játszta a kis bőgőt. Hogy maga is szép volt, mindenki
láthatta, a kinek szeme volt a látásra. Bátorsága is volt, s egyszer,
midőn atyjával összeszólalkozott, berontott a királyi terembe s
felkiáltott: „Éljen Wilkes, éljen a szabadság!“ Annyi esze volt, hogy
valamennyi nevelője csak volt, mind zavarba hozta, sőt az egyiket –
Bruce lordot – ki egy görög verset nem szépen hangsulyozva
idézett: abban a nyomban kiigazitotta. Bruce lord e megaláztatás
után nem maradhatott többé nevelő, hivataláról lemondott s hogy
gyöngéd érzelmét kiengeszteljék, azonnal kinevezték earlnek! Soha
életemben ilyen csodálatos eredetü előléptetést nem láttam! Bruce
lord earllé lett egy vers-mértani botlás miatt, Nelson pedig báróvá a
nilusi győzedelemért!
Nagy összegek kedvelői összeszámitották a milliókat meg
milliókat, melyeknek ez az egyetlen herczeg ragyogó létének
folytában nyakára hágott. 50000, 70000, 100000, 120000 font évi
jövedelmén felül: a parliamentben még három inditványnak lehet
nyomára jőni; kifizették 160000 meg 650000 fontnyi adósságait,
ezeken kivül pedig még titokzatos külföldi kölcsönöket vett föl,
melyeknek bevételét is zsebrerakta. S ugyan mit csinált evvel a sok
pénzzel? Ugyan mért kellett ezt nekie megkapnia? Ha egy gyár-
város, vagy egy népes vidéki kerület, vagy egy ötezer főnyi sereg lett
volna: akkor sem került volna többe. De ő kopogó fejére, ki se nem
dolgozott, se nem font, se nem küzdött – ugyan hát mit tehetett egy
teremtett lélek, hogy igy beczéztették?
1784-ben huszonegy éves korában Carlton palotát kapta, melyet
a nemzet annyi fényüzéssel szerelt föl, a mennyi csak belefért. A
zsebei tömve voltak aranynyal: ő azt mondta, hogy nem elég; szórta
ki az ablakon: csak a takarók a hátára, a kabátok 10000 fontjába
kerültek évenkint. És a nemzet adott neki még több pénzt, még
többet és még is többet, annyit, hogy azt a számot ki sem lehet
mondani. Olyan szép egy herczeg volt, hogy csupa gyönyörüség volt
csak reá nézni is, s mindjárt első világba léptekor Florizel
herczegnek nevezték el. Hogy a föld kerekségén nem volt több oly
szép herczeg: sok férfi, s fájdalom! sok nő is elismerte.
Magam is azt hiszem, hogy nagyon kecsesnek kellett lennie;
modorának bájáról annyi bizonyitékunk van, hogy nagy elegáncziáját
és hatalmas hóditó voltát el kell ismernünk. Ő és a franczia király
testvére, Artois grófja, egy elragadó fiatal herczeg, ki a
legpompásabban tánczolt a kifeszitett kötelen – (egy szegény, öreg,
összeesett, számüzött király, ki György király utódjának
vendégszeretetéhez folyamodott, s egy darabig Stuart Mária
palotájában lakott) – ők ketten osztoztak ifjuságukban Európa első
lovagjának czimén. Mi angolok természetesen a mi lovagunknak
adtuk az elsőséget. György haláláig alig is vonta valaki kétségbe ez
elismerés helyes voltát, vagy ha igen: lázadónak, árulónak nevezte
mindenki. Csak a napokban is olvasgatám North Kristóf gyönyörü
„Noctes“-ének új kiadását. A hűséges scót atyafi mind csupa nagy
kezdő-betükkel iszik A KIRÁLY egészségére; azt hinné az ember,
hogy ő volt az első hős, bölcs, államférfi, emberek és királyok
példányképe. Scott Walter volt, kivel a fennebb emlitettem pohár-
törési szerencsétlenség történt. Ő volt a király scót előharczosa, ő
toborzotta fel Scótiát számára, ő hozta divatba a loyalitást s dühösen
szabdalkozott széles kardjával a herczeg ellenei közt. A
braunschweigiaknak olyan védőjük nem volt, mint ez a két Jakab-
párti követ: az öreg Johnson Samu, a lichfieldi kereskedő fia és Scott
Walter, az edinburghi ügyvédé.
Természet és körülmények a mit csak tehettek, mindent
megtettek, hogy a herczeget örvénybe sodorják. Az apa udvarának
rémitő unalmassága, izetlen mulatságai, badar foglalatosságai,
megőrjitő taposó malom volta, az egy huron pendülés kétségbeejtő
józansága: egy sokkal kevesbbé hevesvérü herczegből is élvhajhász
fityfirityet csináltak volna. A mint a herczegek csak egy kicsit birták
szárnyukat, azonnal mind kirepültek az unalom e kastélyából, hol az
öreg György király székelt, könyveit vezette s Händeljén törte fejét,
az öreg Sarolta királyné pedig burnótos szelenczéjét kopogatta
himző rámája mellett. A bátor, nyakas fiakból nagyobb részt komoly
férfiak váltak, miután kijárták a bolondját, s hűséges alattvalói lettek
apjoknak és testvéreiknek, s a nép is szivelhette őket, mert ez nagy
készségesen megbocsátja a fiatalkori kikapiságot, valahol csak
bátorságot és jóakaró természetességet lát.
A gyermek a férfi atyja. Herczegünk világba való léptét oly tettel
jelölte meg, mely későbbi életéhez egészen méltó volt. Egy új
czipőcsatot talált fel. Hosszusága egy hüvelyk, szélessége öt
hüvelyk volt. „Majdnem az egész lábfejet elboritotta ugy, hogy
mindkét oldalt érte a földet.“ Nagyszerü találmány! ép oly kecses és
hasznos, mint maga a herczeg, kinek lábán ragyogott. Meg van irva,
hogy midőn először jelent meg udvari bálban: „kabátja halvány vörös
selyemből volt, fehér hajtókára, mellénye fehér selyem, tarkára
kihimezve, teleaggatva franczia csillengekkel. Kalapját két sor aczél
gyöngy – számszerént ötezer – ékitette, szintén aczél gombbal és
csattal tüzve fel ujdonat-uj katonai modorban.“ Oh te Florizel! Vagy
talán triviálisak e részletek? Igen, de: életének fontos eseményei
ezek voltak. Életirói azt mondják, hogy midőn mint walesi herczeg
amaz uj nagyszerü palotában kezdé meg háztartását: sebtiben azon
jártatta eszét, hogy majd ő hogy felkarolja az irodalmat,
tudományokat, művészeteket; hogy majd ő milyen irói társaságokat
gyűjt maga köré és mily egyleteket alapit a csillagászat, földrajz és
füvészet emelésére. Csillagászat, földrajz, füvészet? Majd bizony!
Franczia tánczosnők, franczia szakácsok, lovászok, bohóczok,
liferánsok, szabók, ököl-vivók, vivó-mesterek, porczelán-, ékszer- és
csecsebecs-árusok – ezek voltak a neki való pajtások. Eleinte adta,
hogy milyen nagy barátságban él Burke-kal, Pitt-tel, Sheridan-nel.
De hát, ugyan hogy állhatták volna meg a kaczagást ilyen férfiak,
egy ilyen ficzkó, egy ilyen káposzta-lével töltött fej láttára? Fox
beszélhetett vele a koczka-játékról, Sheridan a borról, – de ezeken
kivül ugyan mi érdekelhette volna közösen a szellem ez embereit és
Carlton-housei kikent-fent fiatal gazdájukat? Ez a szélhajtó lett volna
olyan embereknek, mint Burke és Fox, vezetőjük?! E n n e k az
embernek érhettek volna valamit nézetei az alkotmányról, az indiai
törvényjavaslatról, a katolikusok egyenjoguságáról – s egyátalán
akár miféle kérdésről, mely fontosabb volt egy mellény-gombnál,
vagy egy fogolymadár-mártásnál?! A herczeg és a whigvezetők közti
barátság lehetetlen volt. Képmutatás volt az egész, ha ezek adták,
hogy tekintetbe veszik; s igy ha ő megtörte a köztük levő üres
szerződést: ugyan ki hibáztathatja érette? Természetes
szövetségesei divat-uracsok és tányérnyalók voltak. Egy
szakácscsal vagy egy szabóval tudott beszélni, de a ki egy ilyen
tunya, tétlen, közönyös, bolond, szörnyükép hiú, javithatlan
könnyelmü teremtést egy sorba akar nagy államférfiakkal állitani:
már az mégis igen nevetséges dolgot akar. Eleinte fel akarták
használni, s egy darabig ment is, de meg kellett ismerniök, hogy
milyen gyáva, mily végkép szivtelen és alattomos, s készen lehettek
elpártolására. Legbensőbb pajtásai seregét csak is evőtársak
képezék, s ezekkel is hamar jóllakott. Azután ott látjuk nagyon kevés
választott élődi körében, valóságos iskolás gyerekek vagy testőrök
közepett, kiknek élénksége csiklandozta képzelmét a kiélt
kéjencznek. De hát nem mindegy-e, hogy kik voltak barátai? Hisz
úgy is hátat forditott minden barátjának s igy nem is lehettek soha
igaz barátai. Egy trón-örökösnek mindig vannak hizelgői, kalandorok
tolongnak körüle, nagyravágyók mindig felhasználják – de a
barátság soh’sem jut osztály-részébe.
És az asszonyok, azt tartom, azok is csak oly csalfák és önzők
egy ily jellemü ember iránt való magaviseletükben, mint a férfiak.
Leporello szerepét vállaljuk magunkra, e királyi Don Juan
hóditásainak hosszú lisztáját terjesztvén elő s elsoroljuk neveit a
választottaknak, kiknek György herczeg zsebkendőjét rendre-rendre
odadobálta? Ugyan mi haszna beszélnők el, hogyan űzte, fogta,
hagyta Perditát, s ki következett utánna? Ugyan mi haszna tudnók,
hogy Fitz-Herbert asszonynyal a római katolikusok szertartása
szerint meg is esküdött, hogy házassági szerződésüket látták is
Londonban, hogy esküvői tanuik nevei ismeretesek? A bűn e neme,
melyre im’ rátérünk, nem tud semmi újat, az erkölcsök semmi új
oldalát feltüntetni. Kicsapongó, szivtelen, hűtelen, gyáva kéjenczek,
mióta csak a világ áll, mindig voltak. Ennek az egynek már több
kisértetet kellett kiállnia, mint a legnagyobb résznek – s legalább
ennyit hadd emlitettünk legyen meg mentségére.
Elég nyomoruság volt boldogtalan fejének, a mi folyton
mindinkább is csalogatta az ördög utján tovább, hogy a mellett, hogy
szeretetreméltó volt – úgy, hogy a nőket megigézte – s a mellett,
hogy trón-örökös volt – úgy, hogy az egész világ hizelgett neki: még
szép hangja is volt, a mi toronyirányt a bor mellé vitte, s igy
valamennyi kedves ördög csak van, mindnyája hizelgett ennek a
szerencsétlen Florizelnek: a szenvedélyek, a semmit-tevés, a
hiuság, a részegség, mindnyájazajosan pengetvén czimbalmát
hivókául.
Turbékoló érzelgős dalait legelőször Kew-palota falai alatt
hallhatjuk, a Themse holdsütte partjain, mig lord Leporello ő nagy
méltósága őrt áll, nehogy valaki megzavarja a hangicsálást.
Az ebéd és vacsora utáni dalolás az napság átalánosan
divatozott. Másként nem képzelhetjük az akkori Angliát, mint hogy az
egész mind csupa – részint mocskos, részint ártatlan – dalokat
zengedez, minek órjási mérvü szeszes ital fogyasztás volt
következése.

„A vidor múzsa lakomát soha el nem kerül,


Csapong, nyilall kehely fölött, mint fecske tó körül“,

zengé Morris egyik finom anakreoni dalában, melyre a herczeg


sokszor fújta karban a visz-sort:
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and


personal growth!

ebookmass.com

You might also like