The Politics of European Union Enlargement Theoretical Approaches Routledge Advances in European Politics 1st Edition Schimmelfennig
The Politics of European Union Enlargement Theoretical Approaches Routledge Advances in European Politics 1st Edition Schimmelfennig
com
https://ebookgate.com/product/the-politics-of-european-
union-enlargement-theoretical-approaches-routledge-advances-
in-european-politics-1st-edition-schimmelfennig/
OR CLICK BUTTON
DOWLOAD EBOOK
https://ebookgate.com/product/managing-european-union-enlargement-
helge-berger/
ebookgate.com
https://ebookgate.com/product/european-union-politics-third-edition-
michelle-cini/
ebookgate.com
https://ebookgate.com/product/the-european-union-after-lisbon-polity-
politics-policy-soren-dosenrode/
ebookgate.com
The Politics of Information The Case of the European Union
1st Edition Tannelie Blom
https://ebookgate.com/product/the-politics-of-information-the-case-of-
the-european-union-1st-edition-tannelie-blom/
ebookgate.com
https://ebookgate.com/product/the-enlargement-of-the-european-union-
opportunities-for-business-and-trade-1st-edition-ine-lejeune/
ebookgate.com
https://ebookgate.com/product/theory-and-reform-in-the-european-union-
second-edition-european-union/
ebookgate.com
https://ebookgate.com/product/european-identity-contemporary-european-
politics-1st-edition-jeffrey-t-checkel/
ebookgate.com
https://ebookgate.com/product/the-european-union-routledge-global-
institutions-1st-edition-clive-archer/
ebookgate.com
The Politics of European Union
Enlargement
List of tables ix
List of figures xi
List of contributors xiii
Preface and acknowledgements xv
PART I
Introduction 1
PART II
The politics of accession in applicant countries 31
PART III
The macro-politics of enlargement 97
PART IV
The substantive politics of enlargement 235
PART V
Theory, enlargement and European integration 277
Index 295
Tables
From Taylor & Francis to reprint the following articles that originally appeared in
the Journal of European Public Policy, http://www.tandf.co.uk/journals:
Introduction
1 The politics of EU enlargement
Theoretical and comparative perspectives1
Definition
Even though this is a book on the enlargement of the EU, our conceptual and
theoretical focus is more general. To encourage comparative analysis, our defini-
tions, research foci, and hypotheses can also be applied to the enlargement of other
regional organizations. We propose to define the enlargement of an organization
as a process of gradual and formal horizontal institutionalization of organizational rules
and norms.
Institutionalization means the process by which the actions and interactions of
social actors come to be normatively patterned. The difference between ‘hori-
zontal’ and ‘vertical’ institutionalization corresponds to the common usage of
‘widening’ and ‘deepening’. Horizontal institutionalization takes place when institu-
tions spread beyond the incumbent actors, that is, when the group of actors whose
actions and relations are governed by the organization’s norms becomes larger.
Organizational membership and organizational norms are formally defined. It is
therefore reasonable to concentrate on formal and purposive acts of horizontal
institutionalization such as the conclusion of association agreements or the signing
and coming into effect of accession treaties. However, organizational norms also
spread informally (‘diffuse’) beyond the boundaries of the organization, both to
aspiring members and to states that have no intention to join. Such diffusion might
result from unilateral adaptation in order to mitigate negative externalities of
regional integration itself, or from a convergence of practices when non-members
consider institutional templates of the organization as viable responses to broader
systemic challenges. We suggest focusing on purposive alignment with organiza-
tional rules, either more narrowly with a view to accession, or more broadly when
changes in institutional practices are a direct response to regional integration.
Horizontal institutionalization is a matter of degree, and enlargement is best
conceptualized as a gradual process that begins before, and continues after, the
admission of new members to the organization. Even in the absence of full
membership, outside actors might follow certain organizational norms and rules.
Non-members align with organizational rules as a result of the organization’s
accession conditionality, or because these rules are embodied in formal agree-
ments that create an institutional relationship short of full membership, such as
association agreements or agreements to participate in selected policies of the
organization (e.g., the European Economic Area (EEA) agreement or the Swiss
treaties with the EU). Conversely, new members of the organization may negotiate
post-accession transition periods before applying some of its norms, or they might
begin to participate in some of the organization’s policies at different times – as in
EMU or the Schengen Agreement.
6 Frank Schimmelfennig and Ulrich Sedelmeier
What are the consequences of such a definition of enlargement? First, by
defining enlargement as institutionalization, we establish an explicit link to the
study of institutions and open the analysis of enlargement to theories about the
establishment and effects of institutions. Second, it widens the field of enlargement
studies beyond the narrow focus on decisions about formal membership. Such a
wider focus includes, for example, horizontal institutionalization short of
membership, the expansion of the organization’s substantive policies, and the
impact of horizontal institutionalization in the applicants, the member states, and
the organization itself.
Theoretical foundations
Rationalism and constructivism do not provide us with fully elaborated and inter-
nally consistent competing hypotheses on enlargement that we could rigorously
test against each other: first, both rationalism and constructivism are social meta-
theories defined by a set of (mainly ontological) assumptions about the social
world rather than by specific hypotheses. There is a variety of substantial theories
based on either rationalist or constructivist assumptions that attribute preferences
and outcomes to different factors and lead to different and even contradictory
expectations about enlargement. Second, the differences between rationalist and
sociological theories of institutions are multidimensional and often a matter of
degree rather than principle. It is therefore more useful to regard the two insti-
tutionalisms as partially competing and partially complementary sources of
theoretical inspiration for the study of enlargement (on synthesis between different
institutionalisms, see, e.g., Jupille et al. 2003). In the following, we will nevertheless
construct two ideal types of a rationalist and a sociological analysis of enlargement
in order to portray the theoretical alternatives as clearly as possible.
At the most fundamental level, rationalist and constructivist institutionalism are
based on different social ontologies (individualism and materialism in rationalism
and a social and ideational ontology in constructivism) and assume different logics
of action – a rationalist logic of consequentiality opposed to a constructivist logic of
appropriateness (March and Olsen 1989: 160). These divergent premises are
reflected in different perspectives on the causal status and purposes of inter-
national organizations which, in turn, lead to competing hypotheses about the
rationale, the conditions, and the mechanisms of enlargement.
In rationalist institutionalism, the causal status of institutions generally remains
secondary to that of individual, material interests. Institutions are treated as
intervening variables between the material interests and the material environment
of the actors, on the one hand, and the collective outcomes, on the other. They
provide mainly constraints and incentives, not reasons, for action; they alter cost–
benefit calculations, not identities and interests. By contrast, in the constructivist
perspective, institutions shape actors’ identities and interests. Actors do not simply
confront institutions as external constraints and incentives towards which they
behave expediently. Rather, institutions provide meaning to the rights and
obligations entailed in their social roles. Actors conform with institutionally
prescribed behaviour out of normative commitment or habit.5
The different conceptions of institutions are reflected in the functions and
workings that both theories typically ascribe to international organizations. In the
rationalist account, international organizations are instrumental associations
designed to help states pursue their interests more efficiently. According to Abbott
and Snidal (1998), they are attractive to states because of two functional
The politics of EU enlargement 11
characteristics that reduce transaction costs: centralization and independence.
International organizations render collective action more efficient, e.g., by pro-
viding stable negotiating forums, pooling activities, elaborating norms, and acting
as a neutral information provider, trustee, allocator, or arbiter. Moreover, states
pool and delegate authority to international organizations in order to ‘constrain
and control one another’ (Moravcsik 1998: 9). By removing the interpretation,
implementation, and enforcement of agreements from the reach of domestic
opposition and from the unilateral control of state governments, international
organizations raise the visibility and the costs of non-compliance (ibid.: 73–4).
Rationalist IR theories generally do not accord international organizations the
status of purposive and autonomous actors in international politics. Although the
economic theory of bureaucracy suggests that international agencies try to
maximize their resources and turf, these theories regard the states’ concern for
autonomy as too strong, and the power of international bureaucracy as too limited,
for international organizations to represent anything but the instruments of states.
Moreover, rationalist theories conceive international organizations as clubs, that is,
voluntary groups ‘in the sense that members would not join (or remain in the club)
unless a net gain resulted from membership’ (Sandler and Tschirhart 1980: 1491).
Whereas rationalist institutionalism emphasizes the instrumental, regulatory,
and efficiency-enhancing functions of international organizations, sociological
institutionalism sees them as autonomous and powerful actors with constitutive
and legitimacy-providing functions. International organizations are ‘community
representatives’ (Abbott and Snidal 1998: 24) as well as community-building
agencies. Their origins, goals, and procedures are more strongly determined by
the standards of legitimacy and appropriateness of the international community
they represent (and which constitute their cultural and institutional environment)
than by the utilitarian demand for efficient problem-solving (see, e.g., Barnett and
Finnemore 1999: 703; Katzenstein 1997a: 12; Weber 1994: 4–5, 32). International
organizations ‘can become autonomous sites of authority . . . because of power
flowing from at least two sources: (1) the legitimacy of the rational-legal authority
they embody, and (2) control over technical expertise and information’ (Barnett
and Finnemore 1999: 707). Due to these sources of power, international organiza-
tions are able ‘to impose definitions of member characteristics and purposes upon
the governments of its member states’ (McNeely 1995: 33; cf. also Finnemore
1996). For instance, they ‘define international tasks [and] new categories of actors
. . . create new interests for actors . . . and transfer models of political organizations
around the world’ (Barnett and Finnemore 1999: 699). On the basis of these theor-
etical foundations, we present some core rationalist and constructivist hypotheses
for the enlargement of international organizations.
Rationalist hypotheses
Rationalist explanations of enlargement involve two steps: first, the explanation of
applicant and member state enlargement preferences and, second, the explanation
of organizational collective enlargement decisions at the macro- and policy levels.
12 Frank Schimmelfennig and Ulrich Sedelmeier
Applicant and member state politics
As in all rationalist theory, expected individual costs and benefits determine the
applicants’ and the member states’ enlargement preferences. States favour the kind
and degree of horizontal institutionalization that maximizes their net benefits. More specific-
ally, a member state favours the integration of an outsider state – and an outsider
seeks to expand its institutional ties with the organization – under the conditions
that it will reap positive net benefits from enlargement, and that these benefits
exceed the benefits it would secure from an alternative form of horizontal
institutionalization. This general hypothesis, however, begs the question of what
the relevant costs and benefits are. In this respect, rationalist hypotheses vary to a
great extent. First, we can distinguish three categories of costs and benefits thought
to be most relevant for the enlargement preferences of applicants and members.
These are transaction (or management), policy, and autonomy costs and benefits.
Transaction costs rise for the member states because additional members require
additional organizational infrastructure and make communication within the
organization more cumbersome and costly. Additional members usually also
increase the heterogeneity of the membership, and ‘the costs of centralized
decisions are likely to rise where more and more persons of differing tastes
participate’ (Sandler et al. 1978: 69). Applicants have to establish delegations at the
headquarters of the organization and incur costs of communication, coordination,
and supervision in the relations between these delegations and capitals. These
costs are balanced by benefits such as the provision of organizational services to
the member states and faster communication and coordination between incum-
bents and new member states.
For the member states, policy costs come in the form of crowding because, in an
enlarged organization, they have to share collective goods with the new members.
For the applicants, policy costs involve membership contributions and the adapta-
tion of domestic policies (see Mattli and Plümper ch. 3 this volume). Conversely,
the incumbent members obtain policy benefits from the contributions of new
members to the club goods, and applicants can expect to benefit from being able to
participate in the club goods.
Autonomy costs arise because horizontal institutionalization implies foregoing
unilateral policy options both for the member states and for the applicants. For
member states, which have already lost policy-making autonomy in the integrated
issue areas, autonomy costs mainly consist in having to accord new members equal
decision-making rights. In general, under the EU’s qualified majority voting rule,
the individual member states’ degree of control over outcomes decreases with
enlargement (see, e.g., Kerremans 1998). In return, member states may gain better
control over external political developments in the applicant states. For the latter,
the greatest cost is the loss of policy-making autonomy as a result of membership.
This loss, however, can be balanced by both the right to participate in organiza-
tional decision-making and the protection of state autonomy provided by the
organization against other states or domestic society.
Second, rationalist IR theories differ with regard to the kind of cost–benefit
The politics of EU enlargement 13
calculations that states typically make (see, e.g., Baldwin 1993; Hasenclever et al.
1997: chs 3–4). Neo-liberal institutionalists assume that states care mainly about their
own absolute gains and losses. Whereas enlargement must result in net welfare
benefits in order to find support, autonomy benefits and costs are secondary. By
contrast, realists assume that state actors are concerned mainly with external autonomy
and power. In international cooperation, they worry about the distribution of
benefits among the participating states, because the relative gains and losses vis-à-
vis other states will affect their future international power position and security.
Correspondingly, a member state favours enlargement, and a non-member state
bids to join an international organization, if this is a necessary and efficient means
to balance the superior power or threat of a third state (or coalition of states) or to
increase its own power (see, e.g., Walt 1987; Waltz 1979: 117–27). A third strand
of rationalist institutionalism assumes that states are indeed most concerned about
their autonomy, but not so much vis-à-vis other states as in relation to their own societies
(Vaubel 1986; Wolf 1999). Focusing on applicant states, Mattli (1999) integrates
both external and internal autonomy concerns: state leaders will be willing to bear
the autonomy costs of integration only in order to retain political power. Assuming
that a government’s re-election chances will depend mainly on economic perform-
ance, ‘a country seeks to integrate its economy only when there is a significant
positive cost of maintaining its present governance structure in terms of foregone
growth (as measured by a continuing performance gap between it and a more
integrated rival governance structure)’ (Mattli 1999: 81; see also Mattli 2000).
The third difference concerns the material conditions that determine a state’s
cost–benefit calculations. Rationalist approaches to enlargement have identified
various sources of enlargement preferences. Among these are general systemic conditions, such
as changes in the world economy, in technology, or the security environment – for
instance, the denationalization of the economy creates incentives for joining an
international economic organization. Then there are organization-specific systemic
conditions, such as the degree of integration of the organization – for example, the
deepening of economic integration in the organization will create negative
externalities for outsiders (diversion of trade and investment) and trigger demand
for membership. Alternatively, a high degree of integration may deter states that
value autonomy highly. Also involved are the positional characteristics of states, such as
the extent of their economic dependence on a regional organization or their
geographical position – for instance, the more trade dependent a state is on the
members of an economic union, the stronger its demand for membership. Finally
there are subsystemic conditions and domestic structure, such as the relative strength of
economic sectors or factors – for instance, the stronger the capital- or export-
oriented sectors, the greater the demand for integration.
Constructivist hypotheses
In contrast to rationalist hypotheses, sociological explanations of enlargement
usually start not with actor preferences but at the systemic, ‘organizational’ level.
However, to the extent that they allow for ideational conflict, the differentiation
between the state level and the EU level can be upheld. According to constructivist
institutionalism, enlargement politics will generally be shaped by ideational,
cultural factors. The most relevant of these factors is ‘community’ or ‘cultural
match’ (see, e.g., Checkel 1999; Cortell and Davis 2000), that is, the degree to
which the actors inside and outside the organization share a collective identity and
fundamental beliefs. Studying enlargement in a constructivist perspective, then,
consists primarily in the analysis of social identities, values, and norms, not in the
material, distributional consequences of enlargement for individual actors.
Table 1.2 Theoretical positions in the politics of EFTA and eastern enlargement
Rationalist Constructivist
Eastern enlargement
EU macro-politics
Theoretical studies of eastern enlargement have focused predominantly, and often
exclusively, on the macro-dimension of EU politics. The key question that these
studies address is why the EU decided to enlarge. Moravcsik and Vachudova (ch.
9 this volume) provide a rationalist explanation for the decision to enlarge and the
outcome of accession negotiations. The preferences of the member states appear to
reflect differences in domestic socio-economic structures that lead to an uneven
distribution of economic opportunities or competition, as well as rivalry for
receipts from the EU budget. While the uneven distribution of costs and benefits
from enlargement led to opposition from some member states, Moravcsik and
Vachudova argue that these costs were not sufficiently large for them to block
enlargement (see p. 205). The strongly asymmetrical bargaining power between
the incumbents and the CEECs allowed the reluctant EU members to minimize
the expected costs to the detriment of the new members. Skålnes (ch. 10 this
volume) draws on insights from realism to explain the EU’s decision to enlarge
with the long-term security interest of EU members. The wars following the break-
up of Yugoslavia and the Kosovo conflict raised concerns about stability in their
neighbourhood and thus led respectively to the decision to enlarge and to include
all CEEC applicants in accession negotiations.
However, the bulk of analyses of eastern enlargement are underpinned by what
is perhaps a surprisingly strong consensus that a rationalist, materialist framework
is insufficient. Counterfactuals suggest that the decision to enlarge presents puzzles
for rationalist approaches that focus on the distribution of egoistic, material prefer-
ences and bargaining power (Schimmelfennig ch. 7 this volume; Sedelmeier 1998:
2). The CEECs did not possess the bargaining power to make the reluctant
majority of member states accept their bid to join the EU, since economic inter-
dependence between the member states and the applicants is highly asymmetrical
in favour of the EU. In turn, the proponents of eastern enlargement in the EU
(Britain, Denmark, Germany) were in a clear minority and could not credibly
threaten the more reluctant governments with any attractive unilateral or
22 Frank Schimmelfennig and Ulrich Sedelmeier
coalitional alternative outside the EU framework (such as some form of Northern–
Central European integration). In game-theoretical language, then, the situation
was that of a ‘suasion game’ (Martin 1993: 104) in which the CEECs and the
proponents of enlargement had the dominant strategy to agree with whatever the
‘brakemen’ saw as being in their best interest. Finally, association, the initial
outcome of the enlargement process, corresponds with the ‘Nash solution’ to this
game because it protects the potential losers against the costs of trade and
budgetary competition and, for the others, it is at least more beneficial than the
status quo. The change from association to enlargement cannot be explained by
this bargaining structure.
Thus, the debate about the EU politics of eastern enlargement has been
dominated by studies that go beyond material factors. Some analyses primarily
criticize an intergovernmental bargaining model of eastern enlargement (Friis
1998a, 1998b, 1998c; Friis and Murphy 1999; 2000), but much of their argument
can still be accommodated within a rationalist framework. This concerns, for
example, the emphasis on the high degree of uncertainty characterizing the EU’s
negotiation processes, which limits the ability of actors to pin down their interests
and preferences ahead of the negotiations and allows for agenda-setting through
supranational actors (see also Smith 1998); the complexity of the negotiations
themselves; the precedence created by past practices; and the spillover from other
negotiations. Other authors start more explicitly from ideational premises and
emphasize the role of norms and identity in the enlargement process (Fierke and
Wiener ch. 5 this volume; Schimmelfennig 2003, ch. 7 this volume; Sedelmeier
forthcoming, ch. 6 this volume; Sjursen 2002). Although we should not overstate
the differences, we note that there are nuances in this broadly constructivist work,
concerning primarily (1) the nature of the norms that are relevant in the enlarge-
ment process and (2) how these norms matter.
With regard to the nature of norms and identity salient in the EU’s eastern
enlargement, Schimmelfennig (1998, ch. 7 this volume, ch. 8 this volume, 2003)
emphasizes primarily the constitutive liberal values and norms of the European
international community, which are at the basis of the membership norms
contained in the EU treaties. Indeed, his statistical event-historical analysis in this
volume presents evidence that the more a state adheres to these liberal norms, the
higher the likelihood that it will be admitted to the EU (as well as to other West
European regional organizations – the Council of Europe and NATO). Friis
(1998c) argues that the EU’s pan-European identity was a key factor in the
Luxembourg European Council’s decision to start formal accession negotiations
with all CEEC candidates at the same time. Fierke and Wiener (ch. 5 this volume)
emphasize primarily the importance of speech acts, namely the 1975 declaration of
the Conference on Security and Cooperation in Europe (CSCE), for the enlarge-
ment of NATO and the EU. In their argument, this speech act entailed a ‘promise’
to encourage the spread of Western democratic norms across the division of
Europe which became part of the institutional identity for both organizations.
Sedelmeier (1998, ch. 6 this volume, forthcoming) focuses more explicitly on the
discursive creation of a particular identity by the EU towards the CEECs, which
The politics of EU enlargement 23
asserted, throughout the Cold War and after its end, a ‘special responsibility’ of
the EU for the reintegration of the peoples that had been involuntarily excluded
from the integration project. Similarly, Sjursen (2002) argues that a ‘kinship-based
moral duty’ led the EU to enlarge to the CEECs.
While not all of these accounts are very explicit about how these norms matter,
the enlargement literature reflects the debate between rationalist arguments about
the constraining effect of norms on actors’ strategies and constructivist arguments
about their constitutive effects on actors’ identities. The rationalist view underpins
the argument by Schimmelfennig (ch. 7 this volume, 2003) that the EU’s norma-
tive institutional environment enabled actors that favoured enlargement for selfish
reasons to use references to institutional norms instrumentally. Such ‘rhetorical
action’ increased their bargaining power, as it allowed them to shame reluctant
member states that were concerned about their reputation as community members
into acquiescing in enlargement. By contrast, Fierke and Wiener’s argument, that
at the end of the Cold War previous ‘promises’ were turned into a ‘threat’ (ch. 5
this volume), is based on the assumption that speech acts create inter-subjective
meanings that have a much deeper impact on identity constructions. Finally,
Sedelmeier (1998, ch. 6 this volume) argues that the effect of norms is uneven
across different groups of actors inside the EU. Those actors who identified most
closely with the EU’s identity towards the CEECs acted as principled policy
advocates. For other actors, however, the collectively asserted ‘responsibility’ and
the commitment that it entailed acted primarily as a constraint on open opposition
to enlargement, which in turn enabled the policy advocates to move policy
incrementally towards enlargement.
EU substantive politics
Most studies of EU enlargement politics focus almost exclusively on macro-
politics, with few suggestions about the implications of their insights for
substantive politics. Their failure to link their explanatory factors to substantive
policies limits their contribution to explaining the conditions under which such
substantive outcomes reflect the preferences of certain actors.
At the same time, the few theoretical studies of the substantive dimension focus
mainly on the early phase of the association policy (see, e.g., Papadimitriou 2002;
Torreblanca 2001) and offer little guidance on how to link these two dimensions of
enlargement. For example, the comparative analysis of various areas of EU policy
towards the CEECs by Haggard et al. (1993) argues convincingly that domestic
politics, rather than theories that focus on state power or international institutions,
best account for substantive policy outcomes. However, the EU’s eventual
decision to enlarge is then difficult to explain on the basis of domestic interest
group preferences alone.
Sedelmeier (1998, 2001, forthcoming) suggests that one way to link macro- and
substantive politics in eastern enlargement is to focus on the role of policy
advocates in the EU. He argues that the receptiveness of a group of policy-makers
inside the Commission to EU identity towards the CEECs did not only make them
24 Frank Schimmelfennig and Ulrich Sedelmeier
push for enlargement as such at the macro-level, but also led them to advocate the
preferences in substantive policies. In chapter 11 of this volume, Sedelmeier argues
that the success of such advocacy did not depend only on interest group pressure,
but also on the structure of the policy process and on policy paradigms – the sets of
ideas underpinning EU policy in the various policy areas. The combination of
these factors then determines under which conditions EU policy might accommo-
date the preferences of the candidate countries. Ruano (ch. 12 this volume) also
emphasizes the importance of the institutional structure in the specific context of
accession negotiations. She argues that the fragmentation of the EU policy process
insulated decisions on agricultural policy from wider reform pressures of enlarge-
ment, which allowed the agricultural policy community to prevent radical changes
and to shift the adjustment burden to new members.
Notes
1 This chapter adapts an article that was originally published in Journal of European Public
Policy, 9(4) (2004): 500–28.
2 For simplicity, we use the term EU throughout.
3 To be sure, we do not suggest that only large-n studies are useful. Qualitative studies of
single cases can be just as valuable for comparative insights if they are able to test
generalizable propositions.
4 This table does not give a comprehensive bibliography of the enlargement literature. We
focus on recent theory-oriented work and its general distribution across various research
foci. Bold print denotes contributions to this volume.
5 On the different conceptions of institutions, see, e.g., Scott (1995).
6 Moravcsik (1998: 62) defines a state’s bargaining power as ‘inversely proportional to the
relative value that it places on an agreement compared to the outcome of its best
alternative policy’.
7 However, the EP is usually not seen as a major player in enlargement politics. Garrett
and Tsebelis concede that, under the assent procedure, it is ‘reasonable to conceive of
decision making in terms of the Luxembourg compromise period’ (1996: 283).
According to Bailer and Schneider (2000), the EP is constrained in the use of its veto
against accession agreements because of its integrationist stance.
References
Abbott, K. W., and Snidal, D. (1998) ‘Why States Act Through Formal International
Organizations’, Journal of Conflict Resolution, 42: 3–32.
Arndt, S. W. (1998) ‘Alpine Contrasts: Swiss and Austrian Responses to the EU’, in B.
Eichengreen and J. Frieden (eds) Forging an Integrated Europe. Ann Arbor, MI: University
of Michigan Press, 246–72.
Aspinwall, M., and Schneider, G. (2001) ‘Institutional Research on the European Union:
Mapping the Field’, in G. Schneider and M. Aspinwall (eds), The Rules of Integration:
Institutionalist Approaches to the Study of Europe. Manchester: Manchester University Press,
1–18.
Bailer, S., and Schneider, G. (2000) ‘The Power of Legislative Hot Air: Informal Rules
and the Enlargement Debate in the European Parliament’, Journal of Legislative Studies, 6:
19–44.
26 Frank Schimmelfennig and Ulrich Sedelmeier
Baldwin, D. A. (ed.) (1993) Neorealism and Neoliberalism: The Contemporary Debate. New York:
Columbia University Press.
Baldwin, R. E. (1995) ‘A Domino Theory of Regionalism’, in R. E. Baldwin, P. Haaparanta
and J. Kiander (eds), Expanding Membership of the European Union. Cambridge: Cambridge
University Press, 25–48.
Barnett, M. N., and Finnemore, M. (1999) ‘The Politics, Power, and Pathologies of
International Organizations’, International Organization, 53: 699–732.
Bieler, A. (2000) Globalization and Enlargement of the European Union: Austrian and Swedish Social
Forces in the Struggle over Membership. London: Routledge.
Börzel, T. (1999) ‘Towards Convergence in Europe? Institutional Adaptation to
Europeanization in Germany and Spain’, Journal of Common Market Studies, 37: 573–96.
Buchanan, J. M. (1965) ‘An Economic Theory of Clubs’, Economica, 32: 1–14.
Checkel, J. T. (1999) ‘Norms, Institutions, and National Identity in Contemporary Europe’,
International Studies Quarterly, 43: 83–114.
Christiansen, T., Jørgensen, K. E., and Wiener, A. (1999) ‘The Social Construction of
Europe’, Journal of European Public Policy, 6: 528–44.
Collins, S. (2002) German Policy-Making and Eastern Enlargement of the European Union During the
Kohl Era: Managing the Agenda? Manchester: Manchester University Press.
Cortell, A. P., and Davis, J. W. (2000) ‘Understanding the Domestic Impact of
International Norms: A Research Agenda’, International Studies Review, 2: 65–87.
Croft, S., Redmond, J., Rees, W., and Webber, M. (1999) The Enlargement of Europe.
Manchester: Manchester University Press.
Deutsch, K. W. (1970) Political Community at the International Level: Problems of Definition and
Measurement. Garden City, NY: Archon Books.
Dupont, C., Sciarini, P., and Lutterbeck, D. (1999) ‘Catching the EC Train: Austria and
Switzerland in Comparative Perspective’, European Journal of International Relations, 5:
189–224.
Falkner, G. (2000) ‘How Pervasive are Euro-Politics? Effects of EU Membership on a New
Member State’, Journal of Common Market Studies, 38: 223–50.
Finnemore, M. (1996) National Interests in International Society. Ithaca, NY: Cornell University
Press.
Fioretos, K. O. (1997) ‘The Anatomy of Autonomy: Interdependence, Domestic Balances
of Power, and European Integration’, Review of International Studies, 23: 293–320.
Friis, L. (1998a) ‘And Then They Were 15: The EU’s EFTA-Enlargement Negotiations’,
Cooperation and Conflict, 33: 81–107.
Friis, L. (1998b) ‘“The End of the Beginning” of Eastern Enlargement – Luxembourg
Summit and Agenda-setting’, European Integration Online Papers, 2(7).
Friis, L. (1998c) ‘Approaching the “Third Half” of EU Grand Bargaining – the Post-
negotiation Phase of the “Europe Agreement” Game’, Journal of European Public Policy, 5:
322–38.
Friis, L., and Murphy, A. (1999) ‘The European Union and Central and Eastern Europe:
Governance and Boundaries’, Journal of Common Market Studies, 37: 211–32.
Friis, L., and Murphy, A. (2000) ‘“Turbo-Charged Negotiations”: The EU and the Stability
Pact for South-Eastern Europe’, Journal of European Public Policy, 7: 767–86.
Garrett, G., and Tsebelis, G. (1996) ‘An Institutional Critique of Intergovernmentalism’,
International Organization, 50: 269–99.
Goetz, K. (2001) ‘Making Sense of Post Communist Central Administration:
Modernization, Europeanization or Latinization?’, Journal of European Public Policy, 8:
1032–51.
The politics of EU enlargement 27
Grabbe, H. (2001) ‘How Does Europeanization Affect CEE Governance? Conditionality,
Diffusion and Diversity’, Journal of European Public Policy, 8: 1013–31.
Grabbe, H., and Hughes, K. (1998) Enlarging the EU Eastwards. London: Pinter.
Haas, E. B. (1968) The Uniting of Europe: Political, Social, and Economic Forces 1950–1957, 2nd
edn. Stanford, CA: Stanford University Press.
Haggard, S., Levy, M. A., Moravcsik, A., and Nicolaidis, K. (1993) ‘Integrating the Two
Halves of Europe: Theories of Interests, Bargaining, and Institutions’, in R. O. Keohane,
J. S. Nye and S. Hoffmann (eds), After the Cold War: International Institutions and State
Strategies in Europe, 1989–1991, Cambridge, MA: Harvard University Press, 173–95.
Hasenclever, A., Mayer, P., and Rittberger, V. (1997) Theories of International Regimes.
Cambridge: Cambridge University Press.
Hyde-Price, A. (2000) Germany and European Order: Enlarging NATO and the EU. Manchester:
Manchester University Press.
Ingebritsen, C. (1997) ‘Pulling in Different Directions: The Europeanization of
Scandinavian Political Economies’, in P. J. Katzenstein (ed.), Tamed Power: Germany in
Europe. Ithaca, NY: Cornell University Press, 167–94.
Ingebritsen, C. (1998) The Nordic States and European Unity. Ithaca, NY: Cornell University
Press.
Jacoby, W. (2004) Ordering from the Menu in Central Europe: The Enlargement of the EU and
NATO. Cambridge: Cambridge University Press.
Jileva, E. (2004) ‘Do Norms Matter? The Principle of Solidarity and the EU’s Eastern
Enlargement’, Journal of International Relations and Development, 7: 3–23.
Jupille, J., Caporaso, J., and Checkel, J. T. (2003) ‘Integrating Institutions: Rationalism,
Constructivism and the Study of the European Union’, Comparative Political Studies, 36:
7–41.
Katzenstein, P. J. (1997a) ‘United Germany in an Integrating Europe’, in P. J. Katzenstein
(ed.) Tamed Power: Germany in Europe, Ithaca, NY: Cornell University Press, 1–48.
Katzenstein, P. J. (1997b) ‘The Smaller European States, Germany and Europe’, in P. J.
Katzenstein (ed.), Tamed Power: Germany in Europe. Ithaca, NY: Cornell University Press,
251–304.
Katzenstein, P. J., Keohane, R. O., and Krasner, S. D. (eds) (1999) Exploration and Contestation
in the Study of World Politics. Cambridge, MA: MIT Press.
Kelley, J. (2004) Ethnic Politics in Europe: The Power of Norms and Incentives. Princeton, NJ:
Princeton University Press.
Kerremans, B. (1998) ‘The Political and Institutional Consequences of Widening: Capacity
and Control in an Enlarged Council’, in P. H. Laurent and M. Maresceau (eds), The State of
the European Union, vol. 4: Deepening and Widening. Boulder, CO: Lynne Rienner, 87–109.
Kolankiewicz, G. (1993) ‘The Other Europe: Different Roads to Modernity in Eastern and
Central Europe’, in S. García (ed.), European Identity and the Search for Legitimacy. London:
Pinter, 106–30.
Lippert, B., Hughes, K., Grabbe, H., and Becker, P. (2001) Britain, Germany and EU
Enlargement: Partners or Competitors? London: RIIA.
McNeely, C. L. (1995) Constructing the Nation-State: International Organization and Prescriptive
Action. Westport, CT: Greenwood Press.
March, J. G., and Olsen, J. P. (1989) Rediscovering Institutions: The Organizational Basis of Politics.
New York: Free Press.
Martin, L. L. (1993) ‘The Rational State Choice of Multilateralism’, in J. G. Ruggie (ed.),
Multilateralism Matters: The Theory and Practice of an International Form. New York: Columbia
University Press, 91–121.
28 Frank Schimmelfennig and Ulrich Sedelmeier
Mattli, W. (1999) The Logic of Regional Integration. Europe and Beyond. Cambridge: Cambridge
University Press.
Mattli, W. (2000) ‘Sovereignty Bargains in Regional Integration’, International Studies Review,
2: 149–80.
Moravcsik, A. (1998) The Choice for Europe: Social Purpose and State Power from Messina to
Maastricht. Ithaca, NY: Cornell University Press.
Moses, J. W., and Jenssen, A. T. (1998) ‘Nordic Accession: An Analysis of the EU
Referendums’, in B. Eichengreen and J. Frieden (eds), Forging an Integrated Europe. Ann
Arbor, MI: University of Michigan Press, 211–46.
Neumann, I. B. (1993) ‘Russia as Central Europe’s Constituting Other’, East European
Politics and Societies, 7: 349–69.
Padoan, P. P. (1997) ‘Regional Arrangements as Clubs: The European Case’, in E. D.
Mansfield and H. V. Milner (eds), The Political Economy of Regionalism. New York:
Columbia University Press, 107–33.
Papadimitriou, D. (2002) Negotiating the New Europe: The European Union and Eastern Europe.
Aldershot: Ashgate.
Phelan, W. (2004) ‘What the Politics of NAFTA Tell Us About the European Union’.
Paper presented at the annual meeting of APSA, 2–5 September.
Preston, C. (1997) Enlargement and Integration in the European Union. London: Routledge.
Risse, T. (2000) ‘“Let’s Argue!” Communicative Action in World Politics’, International
Organization, 54: 1–39.
Sandler, T. M., and Tschirhart, J. T. (1980) ‘The Economic Theory of Clubs: An
Evaluative Survey’, Journal of Economic Literature, 18: 1481–521.
Sandler, T. M., Loehr, W., and Cauley, J. T. (1978) The Political Economy of Public Goods and
International Cooperation. Denver, CO: University of Denver Press.
Schimmelfennig, F. (1998) ‘Liberal Norms and the Eastern Enlargement of the European
Union: A Case for Sociological Institutionalism’, Österreichische Zeitschrift für
Politikwissenschaft, 27: 459–72.
Schimmelfennig, F. (2003) The EU, NATO and the Integration of Europe: Rules and Rhetoric.
Cambridge: Cambridge University Press.
Schimmelfennig, F., and Sedelmeier, U. (eds) (2005) The Europeanization of Central and Eastern
Europe. Ithaca, NY: Cornell University Press.
Schmitter, P. C. (1969) ‘Three Neo-Functional Hypotheses about International
Integration’, International Organization, 23: 161–6.
Scott, W. R. (1995) Institutions and Organizations, Thousand Oaks, CA: Sage.
Sedelmeier, U. (1994) ‘The European Union’s Association Policy Towards Central Eastern
Europe: Political and Economic Rationales in Conflict’, Sussex European Institute Working
Paper, No. 7.
Sedelmeier, U. (1998) ‘The European Union’s Association Policy towards the Countries
of Central and Eastern Europe: Collective EU Identity and Policy Paradigms in a
Composite Policy’. PhD dissertation, University of Sussex.
Sedelmeier, U. (2001) ‘Accommodation Beyond Self-Interest? Identity, Policy Paradigms,
and the Limits of a Rationalist Approach to EU Policy towards Central Europe’, Politique
Européenne, no. 3: 13–37.
Sedelmeier, U. (forthcoming) Constructing the Path to Eastern Enlargement. Manchester:
Manchester University Press.
Sjursen, H. (2002) ‘Why Expand? The Question of Legitimacy and Justification in the EU’s
Enlargement Policy’, Journal of Common Market Studies, 40: 491–513.
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
S annálfogva maga az a forrás egy hatalmas csillagsánczczal van
megvédve, amit csak szabályszerü ostrommal lehet bevenni, erről a
csillagsánczról azután egyenesen a várba lehet leágyuzni. Viz helyett
tűz. A ki a csillagsánczot elfoglalja, azé a vár.
Ocskay a megszállás első napjától fogva ide fordítá minden
figyelmét.
A grófnőknek előre levelet küldött be a várba, mielőtt egy
puskalövés történt volna, a legudvariasabb kifejezésekben biztosítva
őket, hogy semmi gorombaság nincs a szándékában az ő méltóságos
személyeik iránt, csupán a várukat akarja elfoglalni és őket a
fejedelmi udvar vendégszeretetével megismertetni Érsekujvárott;
egyébiránt semmiben sem lesznek megzavarva, csakhogy épen az
ivásra, főzésre és mosásra szükséges vizet igyekezzenek félretétetni
nehány napra, hogy mind abban a maguk személyére nézve
szükséget ne szenvedjenek, ha majd a vízvezeték el lészen foglalva.
Mindez a legnagyobb barátsággal történt.
A mellett pedig az előnyomuláshoz szükséges intézkedések
rendesen megtétettek, úgy hogy a megszállás hetedik napján, mikor
az éj beállt, már általános ostromot lehetett fuvatni a csillagsáncz
ellen.
A vitéz hajduságot azonban a csillagsánczot védő muskétások
nem kevesebb vitézséggel fogadták; az erdő és a bástyák közötti sík
mező nem volt elfoglalható. Télidő volt, a fehér hómezőn a fekete
alakok az éj daczára is könynyen czélbavehetők.
Ocskay László, hogy példájával lelkesítse a harczosait, maga,
lovára felülve, nyargalászta körül az ostromlott redouteot, osztotta a
parancsokat, hová hordják a rőzsekötegeket a sánczárkok
betemetéséhez, hogyan vágják ki a pallizádokat, hogy törjék össze a
spanyollovagokat: a midőn egyszer csak a legjobb kommandérozás
közben egy teljes sorlövés zúdul ellene, mint valami pokolbeli
darázsraj; a lova összerogy alatta, s ő maga a sok golyó közül egyet
a czombjába kap. («Bizonyosan mérgezett volt a golyó, irá
Bercsényi, mert különben Ocskay testét nem fogja a fegyver.»)
Ocskay László, a mint a lova alól kiszabadíták, s sebesült
czombjával nem tudott többé lóra ülni, azt parancsolá, hogy
hozzanak neki valami szekeret. Kerítettek számára egy ágyutaligát.
Arra feltetette magát s tovább vezényelte az ostromot. A vére
folyhatott, a sebe sajoghatott, nem törődött vele. Csak az volt a
gondja, hogy a sáncz-árok be legyen temetve rőzsével, s akkor aztán
lábtókat lehessen vetni a sánczfalaknak. A munkát nem lehetett
félben hagyni. Az ellenség égő szurokkoszorukat hajigált a
rőzsetömeg közé, azokat a kuruczok földes kosarakkal fojtották el, az
égő gránátokat innen is, túl is kézzel hajigálták már egymásra.
Ocskay az ágyutaligához köttetve magát derekánál fogva, egyik
veszélyes pontról a másikra vágtatott tüskén-bokron keresztül, s
harsogó szava túldörögte az ostromzajt, puskaropogást.
A csillagsáncznak el kellett esni bizonynyal. Az elszánt hajduság
ellenében nem volt azt képes tovább védeni a labancz zsoldos had.
Ekkor egyszerre a gránátoktól felgyujtott cziheren keresztül egy
lovag vágtat Ocskay felé, fehér kendőt lobogtatva kezében.
Nem ismert rá, pedig talán látta is valamikor.
– A fejedelemtől jövök! lihegé a lovag, a mint Ocskay elé ért. A
fejedelem palotásainak egyenruháját viselte.
– Épen jókor, mondá neki a sebesült vezér.
– Sürgetős leveleket hoztam kegyelmednek.
– Ha megérem a reggelt, akkor majd elolvasom.
– A fejedelem parancsa, hogy rögtön olvassa kegyelmed és
teljesítse parancsát.
– Ez a parancsolat? Akkor hát menjünk a világossághoz közelebb,
hogy meglássuk a betüket.
Az a bizonyos világosság valami meggyujtott háztető volt a
csillagsánczon belül, melynek a vésztüzét az ostromlottak nagy
erőlködéssel igyekeztek elfojtani. Ocskay odahajtatott közel ehez a
tüzhöz. A veszedelmes világításba kerülve, feltörte a fejedelem
levelét s a fény elé tartá. Igy igen jó czéltáblát mutatott a sánczot
védő muskétásoknak. A golyók egyre fűtyöltek a füle körül.
El is olvasta már a levelet; nem is egyszer, de kétszer is és még
sem mondta a szekerésznek, hogy menjenek el erről a helyről.
– A golyók ugyancsak fütyölnek, brigadéros uram! rebegé a
nyargoncz.
– Hát hiszen van okuk fütyölni; mert még úgy nem bukott meg
komédiás az aktus végén, mint én. A fejedelem azt parancsolja,
hogy «hagyjak fel azonnal Vöröskővár ostromlásával; nem kell
megsérteni a bánt.»
– És mire vár most kegyelmed?
– Arra, hogy majd talán egy golyónak lesz annyi esze, hogy nem
a fülembe fütyül, hanem a fejemen megy keresztül; akkor én nem
hajthatom végre a parancsot: a hajdu pedig a maga bolond fejével
elfoglalja Vöröskővárt. Keresse aztán a bán, hogy ki sértette meg
ilyen nagyon?
Hanem hát a golyónak volt több esze. A sáncztetőről
abbahagyták a lövöldözést. A labanczság agyon volt rémülve.
Megadásról gondolkozott.
Ekkor kellett Ocskaynak takarodót fuvatni; a hajduságát
visszahivatni a félig elfoglalt sánczokról.
Egész hiábavaló diadal volt! A megszálló csapatoknak is
meghagyá, hogy szedjék fel a sátorfáikat; térjenek téli szállásaikra:
pihenő idő van. A várbelieknek megizené, hogy az ostrom meg van
szüntetve. Tréfa volt az egész. Csak krétára játszottunk.
Azután maga is visszatért Modor városába a sebét ápoltatni.
A kapott seb elmérgesült. Mire Modorig jutott vele, utolérték a
nyilalló fájdalmak, a mik előjelei a közelgő sebláznak.
Akkor aztán ráért, az ágyban fekve, végiggondolkozni a maga
dolgán.
– No most megkaptad, a mit kerestél! Te itt küzködöl, éjt napot
egygyé ragasztva, hogy fejedelmed számára elfogott nejét
visszaszerezd; kitalálod, minő drágaságokat lehetne adni helyette
cserébe, s mikor már mindez a kezedben van, akkor azt mondják,
hagyd abba! Kimélni kell a bánt. Te pedig kaptál egy keresztül lőtt
lábat, az a tied: azzal lefekhetel. Vétettek neked azok a Pálffy
grófok? A magad bajáért jöttél őket háborgatni? És most azokat is
megbántottad, meg a fejedelmet is. A nagyon nagy buzgóságnak ez
szokott lenni a jutalma.
Azután az otthon maradottak is eszébe jutottak: feleségét áldott
állapotban hagyá el stropkói kastélyában s rég nem kapott tőle már
levelet: ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebesülten!
Azon közben két tábori feltser is vesződött a sebesült láb
bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik
Göttingában végzett alchymista, a másik kitanult borbély.
Ocskay valósággal szégyenlette magát a miatt, hogy sebet
kapott. Vége volt annak a regényes nimbusznak, a mi őt eddig
környezte, hogy testét nem fogja a fegyver. A tündérmesék hősének
rangjából leszállítva látta magát a közönséges halandók sorába.
Nem sérthetetlen lovag többé: nem csodatevő táltos.
Vezértársai mind nagy megszontyolodással gyűltek ágya körül; s
maga Csajághy sem tudta kemény arczán eltitkolni megilletődését. Ő
már sok sebet kapott, de ilyen veszedelmeset sohasem. A két seb-
orvos pedig két külömböző véleményt látszott táplálni a követendő
eljárás iránt, s mikor az egyik bekötött valamit, a másik felbontotta.
Aztán ki-ki mentek a mellékszobába veszekedni: ezt úgy hiják, hogy
«consilium.»
A mellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s
mindenik jó barát tud valami csalhatatlan szert ajánlani, a mi az ő
bajában használt, míg a patiens mind valamennyit odakivánja, a hol
ezek a gyógyszerek teremnek!
A két orvos disputájából az ajtón keresztül is ki lehet venni
annyit, hogy az egyik sürgősen kivánja a megsebesült lábnak
azonnal czombtőben levágását, a másik ellenben, mivelhogy
kétségtelenül mérgezett golyóval történt a megsebesítés, a solutio
continuitatisnak tüzes vassal való kiégettetését követeli.
Ezalatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utczán postakürt
hangzik: Ocskay számára érkezett levél. Pálfy grófné irta, a bán
felesége.
Thallósy az iródiák felolvasá azt a beteg előtt.
«Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és
szegény leányaimat az ostromlás iszonyuságaitól. Noblesse oblige.
Én viszont arról értesültem, hogy kegyelmed a mult éjjeli ostrom
alatt megsebesült. Miután kastélyomban igen jól berendezett patika
van, a legjobb franczia chymisták által instruálva: felajánlom
kegyelmednek a saját orvosomat és pharmacopœámat, bajának
sikeres meggyógyítására. És, hogy a kellő ápolásban is részesüljön
kegyelmed, a mi ilyen bajban a legfőbb dolog, elküldöm
kegyelmedhez a samaritana nénék egyik legavatottabbikát, soror
Arminiát, a kinek feladata lesz kegyelmedet, az orvosom rendeletei
értelmében ápolni. Fogadja tőlem szivesen ezt az ajánlatot.»
A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust
keltette. A két orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a
beavatkozását; a tiszt urak pedig attól tartottak, hogy ez a bán
felesége részéről valami ravasz politika lehet: talán így akarják
Ocskayt gyógyítás örve alatt megmérgeztetni. Az ellenségtől nem
kell elfogadni az irokat és flastromokat.
Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte
képzelni, hogy Belzebúb konyhájába jutott, s valamennyi ördög ott
tanácskozik körülötte, hogyan darabolják széjjel, hogy találjanak ki
számára bűneihez méltó kínszenvedéseket. Ő tőle magától nem is
kérdezik, hogy mi fog jobban tetszésére lenni: ha a lábait
lefürészelik? vagy ha tüzes vasakkal sütögetik? vagy pedig válogatott
mérgekkel torkig lakatják? Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna
felelni rá. A nyelvét nem tudja megmozdítani. Az egész teste meg
van merevedve. Még lát és hall; de keverve a valót a képzelettel.
Erős akarata van, ébren lenni, sőt tettlegesen beavatkozni a körülte
történtekbe: elhatározott szándéka fölkapni a mellette levő széket s
szétverni vele az egymással veszekedő fantomokat, kenőcsös
tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészeti eszközöket a fejükhöz hajigálni,
de aztán megint olyan érzés veszi elő, mintha jobb volna érzéketlen
darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a végtelen magasba,
s itt hagyni mindent, jót, rosszat, az egész földi chaoszt.
Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt
látná, hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek
közé a szűk szobácskába: egy szerzetes, szőrcsuhában, kötéllel a
derekán, gyógyszeres szekrénynyel a hóna alatt, azután meg egy
apácza, hosszú fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres-
kereszt a mellén, melynek ágai a nyakától az övéig s egyik vállától a
másikig érnek. A többinek mind van látható arcza, csúf, rettenetes,
borzasztó; ennek az egynek nincs: le van takarva fátyollal s épen
azért ez a legfélelmesebb.
Hah, milyen nagyon veszekesznek, egy elkárhozott fölött!
Mindenik azt akarja, hogy az övé legyen.
Utoljára az az egy apácza-forma fantom kiparancsolja
valamennyit a szobából: azok meghunyászkodnak és szót fogadnak
neki. Egyenkint kisompolyognak: az egyik veszi a fürészeit, a másik a
tüzes serpenyőjét, a harmadik a kenőcseit; némelyik visszanéz az
ajtóból, s megnyalja a száját: éhen maradt ördög! Az apácza a
lábával dobbant s azzal huss! a kéménybe föl valamennyi.
Az arcznélküli kisértet marad magára egyedül a lázbetegnél.
Mit csinál vele, mikor egyedül marad?
Feltakarja a vérző sebet, s abban a perczben, mint a halott-fő
phosphorfényű lárvája, úgy világít keresztül az arcza a fekete
fátyolon.
Azután odahajol föléje s mint a vampyr, szívja az égő sebből a
vért. Talán a mérget? Nem! A lelkét szíja ki a seben keresztül! A láz-
beteg úgy érzi, hogy lelkének minden tehetsége elköltözik: tudás,
emlékezet, akarat, szeretet, remények; azok mind egy idegen
szellem valójával olvadnak össze: megszünik magának élni, elköltözik
egy új életszervezetbe. Utoljára elhagyja az eszmélet is: meghal,
vagy elalszik.
Ha halál volt, nagyon rövid ideig tartott; ha álom volt, nagyon
soká. Csak este későn ébredt föl belőle.
Ki tudja, hány világot bejárt a lelke abban az ismeretlen új
alakban?
Itt ezen a földön megint csak megtalálta azt a gerendás szobát,
azzal az ólomkarikás ablakkal, a min keresztül zöld, piros és sárga
fénye volt a napnak.
A szobában nem volt semmi nesz. Az ördög-alakok eltüntek, a
félelem rémnyomása is elmult a kebelről. Egyetlen alak térdelt az
ágy lábánál, az apácza; fejét a nyoszolya deszkáján nyugtatva. Most
már azt sem nézte ördögnek, de ugyanazon alak volt, a kit
deliriumában látott, fehér köpenyben, veres kereszttel a mellén, a
feje fekete fátyollal letakarva.
– Hát élek még? kérdezé, s maga is elbámult rajta, hogy a saját
hangját hallja.
Az apácza fölemelte a fejét s a kezével a szivéhez kapott. Hát
látszik, hogy nem fantom, mert a szive megdobbant. Azoknak nincs.
– Nem vágták le a lábamat? Ez volt a második szava az
ébredőnek.
Az apácza sietett kezével és fejével tagadólag inteni.
A sebesült odanyult a kezével, hogy meggyőződjék róla: de
hirtelen visszakapta azt. Pedig nem égette meg: hanem jég volt
rajta. Az ördögök nem dolgoznak jéggel.
– Régóta alszom? kérdezé ápolójától.
– Csak reggel óta, felelé ez suttogó hangon. De többször
felébredt kegyelmed, mikor megszomjazott.
– Ahán! Egyszer a Saharában tévedtem el, másszor meg a
Vezuvba estem alá. Ki adott innom?
– Illés hollója; suttogá az apácza.
– Köszönöm a hollónak. Isten fizesse meg neki.
– A holló nem vár fizetést.
– Nem jönnek ide többé a pokolfajzatok?
– Kik azok?
– A kik meg akartak kinozni; szét akartak darabolni.
– Én kértem őket, hogy bízzák én reám a kegyelmed
meggyógyítását. És ráhagyták. Vagy él, vagy meghal. Megcsonkítani
nem engedem.
– Igaz. Ocskay féllábbal nem Ocskay többé. S ki tanította
kegyelmednek a gyógyítás mesterségét?
– A szenvedés.
– Az pedig hires professor. S mivel gyógyít kegyelmed?
– Imával és jeges-vizzel.
– Az egyik meleg, a másik hideg. S az a kettő jó minden
betegség ellen?
– Bizony mindenik ellen.
– Még az ellen is, mikor valaki megunta az életet, s nem akar
több részt kapni a napvilágból?
– Az ellen is.
– Nem hiszem én azt. Lám én már meg voltam halva; s ez nekem
olyan jól esett. Olyan szép világ van odaát. Csak odáig a kínzó; a míg
a forró sivatag, a rémek birodalma tart; a míg innen a ködökből
kiszabadul az ember. Hanem azután csupa gyönyör és paradicsom
minden. Én már nem hiszem, hogy az életért imádkozni jó.
– Majd visszatér még a kegyelmed hite.
– Ki hozza vissza? Azt is a holló?
– Nem. A Noé galambja.
– Hát terem még az Ararát hegyén olajfa-levél?
– Talán még annál közelebb is. A míg szunnyadt kegyelmed, egy
levele érkezett Stropkóról.
– Stropkóról! kiálta föl a sebesült, hirtelen könyökére emelkedve.
– Ne kiáltson kegyelmed: mert megtudják, hogy ébren van s
bejönnek. Aztán maradjon veszteg; mert a sebe újra vérzeni fog.
– Úgy? úgy! Csak suttogva beszéljünk. Minő szinű pecsét van a
levélen?
– Rózsaszin. Tehát örömhir van benne. A czímen ez áll: Ocskay
László brigadéros uramnak, az én kedves fiam-uramnak adassék,
anyai szeretettel.
– Az anyósom irja. Törje föl kegyelmed.
Az apácza fölnyitá a levelet s odanyujtá Ocskaynak.
A beteg sokáig nézett a levélbe, míg rájött, hogy nem bir olvasni.
A betük összefolynak a szemei előtt, s a sorok tánczolnak, mintha
mind meg volnának bolondulva.
– Nem látok a szememmel, kérem kegyelmedet, olvassa fel
nekem ezt a levelet.
Az apácza mélyen felsóhajtott. Valami olyan kisértetes volt abban
a reszketeg sohajtásban, mint mikor éjjel fölébred az ember s hallani
vél valamit az egyedüllétben, a minek az okát ki nem találhatja,
mintha egy álmában hallott panasznak a visszhangját hallaná az
ébrenlétben, mikor az álomalak már rég a semmibe tünt el.
– Óh…
Elvette kezéből a levelet s olvasá halk, döngicsélő szóval:
«Szeretett kedves fiam uram.
«Meg ne ijedjen azon fölöttébb, hogy én irok kegyelmednek és
nem a felesége; mert öröm annak az oka, a mi őt ebben
akadályozza. A mai szent advent vasárnapon Ilonka leányom
kegyelmed számára egy második fiugyermeket hozott le az angyalok
karából. Mind a ketten, hála a magasságos Istennek, épek és
egészségesek. Ha beleegyezik kegyelmed, a másodikat, a fejedelem
nevére, Ferencznek fogjuk kereszteltetni. A Mindenható oltalmazza
kegyelmedet mindennemű veszedelmei közepett.»
Ocskay majd kiszökött az ágyából: csaknem elfelejté, hogy az
egyik lábát nem szabad megmozdítania; sápadt arczán a
megdicsőülés mosolygása tündöklött. Kezét nyujtá a levél után. Nem
volt neki elég annak a tartalmát hallania, az újjai hegyével is végig
kellett azon mennie, a hogy a vakok szoktak olvasni.
Káprázó szemei észre is vették, hogy még van a levélben valami:
egy utóirat, a mi nem lett felolvasva.
– Hát ez? Mi van még itt?
– Egy név, tán a kegyelmed feleségének a neve, saját irásával:
«Ilonka» és utána e sorszám: 100,000, száz ezer! Kegyelmetek
tudják, hogy mit jelent az?
Ők bizonyára tudják. A kik szeretnek. Hogy mi az a 100,000? Az
apáczák ezt nem találhatják ki.
Ocskay a két kezével szorítá azt a levelet a homlokához, mintha
úgy akarná annak a tartalmát a fejébe átköltöztetni. A szemeibe
visszatért az élet fénye: ajkai dicsőülten mosolyogtak.
Az apácza suttogva beszélgetett hozzá.
– Hiszi hát kegyelmed, hogy a jó ima még azt a betegséget is
meggyógyítja, a midőn nem szereti valaki az életet?
– Áldott legyen, a ki ezt leimádkozta!
– Nem érez kegyelmed fájdalmas nyilalásokat a sebeiben?
– Nem! Semmi fájdalmat nem érzek most. Meggyógyulok. Meg
akarok gyógyulni. Semmi bajom sincs. Csak gyenge vagyok a
vérvesztéstől; nem látok jól, a szemem káprázik, a mint a fejem
fölemelem. Pedig úgy szeretnék egy levelet irni – haza – a
drágámnak. Nem birok.
– Diktálja le kegyelmed én nekem. Én majd leirom a levelét a
nejéhez.
– Köszönöm, soror Arminia, az ég jutalmazza meg ennyi
jóságáért.
– A holló nem kér jutalmat.
Az apácza odahúzta a kis asztalkát az irószerekkel a sebesült
ágya mellé és odaült hozzá.
– Mondja toll alá kegyelmed, mit irjak a nevében?
Ocskay diktálta.
– Egyetlen kincsem, angyalom, mennyországom.
Az apácza leirta egymásután: mit érté ő azt, mire valók az ilyen
megszólítások?
«Véghetetlen örömmel töltötte be szivemet drága jó anyánk
évangéliumi jó hire felőled».
Hm! Evangéliumi jó hir! Az apácza azt is csak leirta.
«Te még az életben lehordogatod számomra a mennyországot, s
alig hagysz valamit kivánnom a paradicsomból».
Merész szavak! Közeljárnak a szentségtöréshez. Az apácza leirt
mindent szórul-szóra.
«Bizony magam oda sietnék most te hozzád, – hozzátok, – hogy
a küldött 100,000-et megmilliomozva adjam vissza. Ugyanannyi
csókban…»
Ennél a szónál «csók», az apácza kezében reszketős lett a toll.
Talán nem is irta még le azt a szót soha?
A sebesült folytatá:
«De tudatnom kell veled, nehogy mások, idegenek, nagyítva
hireszteljék, s a mit úgy is meg kellene tudnod abból, hogy idegen
kéz irja levelemet: – én most ágyban fekszem; megsebesülve; de
nem veszélyesen. A golyó, mely az ostrom hevében eltalált, nem
sértett nemesebb részt. Rövid időn meggyógyulok. Tudom, hogy ez
az idő még rövidebb ideig tartana, ha a te drága ápoló kezeid
takargatnák be sebemet, ha te virrasztanál fölöttem.
Az apácza irta hiven, a mit tolla alá mondtak.
Folytatták.
«De légy megnyugodva, szerelmes bálványom. Nem vagyok
elhagyatva. Istentől rám szabott nyomoruságomban van egy áldott
lélek, ki olyan hűséggel viseli gondomat, mint te magad tennéd, egy
Istennek szentelt égi menyasszony: egy apácza. Olyan igaz angyali
szív, miként te magad vagy…»
Az apácza az asztalra dobta le a tollat a kezéből és nem irta ezt
le.
– Leirta kegyelmed? kérdezé a kór.
– Nem!
– Miért nem irja tovább kegyelmed, soror Arminia?
– Ezt?
– A mit mondtam.
– «Olyan igaz angyali sziv, miként te magad vagy».
– No igen.
Az apácza felemelte a fekete fátyolt az arczáról s odafordult
egész büszke tekintetével Ocskay felé.
– Ozmonda! hörgé az, hátravetve elszédült fejét, s abban a
pillanatban már ott járt a lelke azokon az óhajtásra méltó
virányokon, a hol a fénynek nincsen árnya, a gyönyörnek nincs
megbánása, a hol nincs elérhetlen távolság és magasság, a hol nincs
semmi lehetetlenség, a hol mindenek mindenekben tökéletesek: a
honnan ember nem kivánkozik a földre vissza többé.
Mikor e másodszori ájulásából magához tért Ocskay, késő éjszaka
volt. A lámpa ott égett az asztalon, s mellette ott látta ülni kisértetét,
az apáczát, a lefátyolozott fővel, a veres kereszttel a mellén, előtte
az imádságos könyv. Minden tagjában ernyesztő bágyadást érzett.
– Ozmonda! suttogá.
Az apácza fölrezzent; azután fölkelt a helyéről; friss vizet töltött
egy pohárba s odatartá azt a lázár ajkaihoz.
Á
– Köszönöm – Soror Arminia – rebegé Ocskay. Álmodtam én azt
a másik nevet?
– Álom volt. Elmult, sugá az apácza, friss jeges burkot téve a
sebkötelékre.
– Mit jelent ez az öltöny, a mit ön visel?
– Lemondást. Bűnbánatot.
– Hogyan?
– Lemondtam a világ minden örömeiről, vigalmáról: nem hevit
többé semmi szenvedély. Hogy a penitencziára mily készséggel
hajtom meg fejemet, arról tanuskodik ez a levél, a mit a kegyelmed
diktálása után irtam. S azért virasztok itt az ágya mellett, hogy
megnyerjem bűnbocsánatát; mert a mit vétettem az életemben, az
mind kegyelmed ellen volt elkövetve: kegyelmed bocsáthatja azt
meg egyedül nekem.
– Isten bocsássa meg mind a kettőnknek.
– Amen.
A lázbeteg férfi kedélye csak olyan, mint a lázbeteg gyermeké.
Ocskayt az nyugtalanította, hogy miért látja álmában is ébren is ezt
a szokatlan öltözetü alakot maga előtt. A gyermek nem szereti, ha
valami letakart arczu alak közeledik feléje.
– De minő rend viselete ez?
– A «Samaritana»-rendé.
– Soha sem hallottam ilyen apáczarendnek a hirét.
– Uj rend. Sarolta fejedelemnő alapította.
– A mi fejedelemasszonyunk?
– Már nem a mienk. Nem a földieké. Ő az általa fundált rend
főnöknője.
– Nem értem. Hogy lehet azzá egy fogolynő?
Hát Ocskay még nem tudta azt, hogy Sarolta megszökött a
fogságából. Hisz a fejedelem maga is csak ez idő tájon tudta meg
doktor Wolffiustól, a kit nejével elküldött Karlsbadba. A fogoly
őrzésével megbizott osztrák tiszt lengyel eredetü volt: megszánta a
fejedelemnőt; paripákat kerített a számára s elhagyta őt futni a szász
határon keresztül Poroszországba. A hir még akkor ólomlábon járt:
hónapok kellettek ahoz, hogy egy ilyen titokban történt nagy eset
szájrul-szájra adva egyik országból a másikba vándoroljon. Hanem
Ozmondának legelőbb kellett ezt megtudni: mert ő vele volt a
fejedelemnővel, s ez uttal Saroltának jó szelleme sugallta azt, hogy
szökési tervét még Ozmondával se tudassa előre. A grófnő csak
akkor értesült a drága fogoly eltünéséről, mikor már késő volt azt
üldözőbe venni. A fejedelemnő elszökésének hirét szándékosan
titkolta mindenki, a ki tudott felőle. A külfejedelmek, a kiknek az
udvarához menekült, igyekeztek azt eltagadni, hogy ott van. Egyik
országból a másikba küldözték.
Ozmonda bizonyosra játszott, a mikor Ocskaynak azt mondta,
hogy a fejedelemnő zárdába vonult vissza, a mit ő maga alapított. Mi
czélra? Hogy a szomorú háboruban, melyet megakadályozni nem
tudott, a szerencsétlen áldozatokat, a sebesülteket ápolják.
Hát nem így került-e maga Ozmonda is Ocskay kórágya mellé?
– Sarolta nem fogoly és nem fejedelemnő többé; mondá
Ocskaynak.
– Tehát csak fogságot cserélt.
– Nem. Fejedelemséget cserélt.
– És a férje.
– Nem vágyik hozzá többet.
– Ki hihetné azt el?
Ő
– Az, a ki Saroltát úgy ismeri, mint én. Ő az égi koronáját nem
adja a földi koronáért. Neki a hite a világa. Ő buzgó pápista.
– Hát Rákóczy nem az?
– Csak volt az. A midőn fölajánlotta az ország koronáját egy
eretnek számára, megszünt a katholikus hit oszlopa lenni.
– Ki az az eretnek?
– Kegyelmetek előtt még, jól tudom, titkolják. Mert sejtik jól,
hogy sokan vannak még nagy Magyarországon, a kik nem tudnának
a lelkükkel békében maradni annál a gondolatnál, hogy szent István
koronája, az angyaloktól hordott, a pápáktól megszentelt ősereklye,
egy kálvinista fejére kerüljön; mert hisz a porosz király kálvinista.
– De hát ki mondja azt, hogy a porosz királyt kinálta meg
Rákóczy a koronával? Miért nem teszi azt a saját fejére, ha
kivívhatja?
– Ne jőjjön kegyelmed indulatba. Még lázba hozza vele magát.
Higyje azt, hogy nem mondtam igazat. Miért is hoztam ezt most elő.
A helyett, hogy enyhíteném a baját, még keserübbé teszem.
Bocsássa meg bűnömet. Csendesüljön le és aludjék.
– Nem tudok lecsendesülni. Kitől tudja a grófnő ezeket?
– Én nem vagyok grófnő, hanem soror Arminia. Nem tudok
kegyelmednek most többet mondani. Majd ha felgyógyul s a dolog
világosabb lesz. Még most csupa zürzavar az. Nem egyébért hoztam
elő, csak hogy kegyelmeddel megértessem, mi okozta azt, hogy a
fejedelemasszony a világtól végkép visszavonuljon és vele együtt én
is. Asszonyszív nem bir meg ilyen megpróbáltatásokat. Nekünk
kettőnknek nincs helyünk ebben a most támadó uj világban többé.
Beszéljünk másról. Beszéljünk a kegyelmed leveléről, a mit
feleségéhez diktált. Lássa, mindent leirtam hiven. Még azt is, hogy
angyalok vagyunk mind a ketten: egymáshoz hasonlók. Hát hiszen
miért ne lehetnék én is angyal, ha egyszer el lettem temetve, a
bűnbánat tisztító tüzében fehérre mosva? Nem rablom el tőle ezt a
nevet s nem dobom el magamtól. Legyen ő az, a ki boldog és élve
marad; legyek én az, a ki kiszenvedett. Igazán kiszenvedtem. Ki
vagyok békülve az egész világgal. A magam szenvedéseit nem érzem
többé, csupán a másokét. Nincs, a mit szeressek, nincs, a mit
gyülöljek ezen a világon. Elolvassam kegyelmednek még egyszer, a
mit nekem e levélben diktált?
Ocskay némán intett.
Az apácza végig olvasta a mult este irott sorokat. «Ezt» elolvasni
igazán vezeklés lehetett rá nézve: nehezebb az önkorbácsolásnál.
Azzal kezébe adta Ocskaynak a tollat, hogy irja a nevét a levél
alá, s hogy azt fektében végezhesse, az imádságos könyvét tette a
levél alá. Azután összehajtogatta azt s Ocskay pecsétnyomó
gyűrüjével lepecsételé. A czímet kivülről ráirta szépen: «Ezen
levelem adassék nemes és nemzetes Ocskói Ocskay Lászlóné
asszonynak, született nemes és nemzetes Tisza Ilonának, az én
szerelmetes hitvestársamnak, igaz szeretettel ajánlva, Sztropkó
várában».
– Az a bizalmas szolgája a kegyelmed háznépének, a ki onnan
hazulról hozta az «evangéliumos» levelet, ezt a kegyelmedét most
visszatérőben elviheti. Ismerem jól a jámbor fiut, Marczinak hiják.
Valaha a szegény Tisza Gábornak volt az inasa, a kit mi öltünk meg
ketten.
Rettenetes közösség! Egy megölt ártatlan embernek a vére kettő
közt megosztva.
Ocskay teste végig borzongott erre a szóra.
– Miért emlegeti ezt föl most előttem?
– Fáj talán?
– Irtózik tőle a lelkem. Elég embervért ontottam életemben.
Számba sem veszem. De ennek minden cseppje éget. Jó barát vére
É
volt. Édes rokonomé. Tulzott indulatok gerjedelme miatt lett kiontva.
És ezt még nem gyóntam meg soha és nem kaptam érte absolutiót.
– Hát hisznek még Magyarországon a férfiak absolutióban,
Istenben, másvilágban? Én azt képzelem, hogy ez a hit már csak az
asszonyokra maradt. Kisértetlátás már csak gyermekek rosz szokása.
Takarja be kegyelmed az arczát és aludjék. Nem jönnek vissza a
halottak a sirból.
– Az enyim sokszor föltámad, rebegé a sebesült férfi,
félkönyökére emelkedve. Nem tudok imádkozni miatta. Valahányszor
közeledni akarok az éghez, utamat állja. Megállít. Visszakerget.
– S úgy-e, milyen nagy szenvedés az: mikor az ember akarna és
nem térhet az éghez, a hová úgy jár boldog-boldogtalan, örömében-
bánatában, mintha hazamenne; hálát adni, mikor örül, vigaszt kérni,
mikor szenved. És «ti» ezt az eget akarjátok egy egész ország fölött
bezárni.
– Kik?
– Te! Ocskay László. És mindazok, a kik veled egy zászló alatt
végzik a vérontás iszonyú munkáját. Hát nem látja a lelked maga
előtt azt a rettenetes képet, a midőn az uj vallás hatalomra kerül,
hogy kihajigálja a szenteket a templomokból, s az ave Maria helyett
azt énekelje, hogy: «ordítsd óh oroszlán, hogy ő rettenetes!» Hogy
az áldó, a bűnbocsátó Isten, az idvezítő szentháromság helyébe
odahozza a rettenetes Jehovát, a ki az apák bűneit megbünteti a
gyermekekben, a kinek a szavára «a tigris idétlent szül a
pusztában»; hogy leverje a keresztet tornyaikról, az idvezítő
jelvényét, s helyébe tegye a csillagot, a napimádók symbolumát, a
kakast, a pogányok czégérét.
– Az nem igaz!
– Nem igaz? mondod. Hát nem volt-e ez már egyszer így? még
száz éve sincsen. Hogy elvették szentegyházainkat, odaadták
prédikáló tanyául lutheránusoknak, kálvinistáknak. Seregestől
hajtották az országból hitünk martyrjait s a vásárpiacz közepén
komédiát játszottak szent szertartásainkból. Nem így lesz-e megint,
ha egy kálvinista fején lesz Magyarország koronája?
– Hallgass el! Ne kínozz! Nem hiszek semmi szavadnak. Nem
hiszek ennek az öltözetnek sem, a miben most előttem megjelentél.
Nem ápolni jöttél ide, hanem kínozni. Mikor tudod, hogy erőtlen
vagyok. Itt fekszem, mint egy darab sár. Hagyj el engem. Nem
kivánok semmi ápolást. Ha élek, élek; ha meghalok, az is jó. Azt
teszi velem Isten, a mit akar.
– Látod, hogy lelkedben máris kálvinista vagy. A prædestinácziót
hiszed. A legiszonyúbb rémbálványt, a mit emberi ész, a sötétben
eltévedve, kigondolt. A helyett az édes megnyugtató hit helyett,
hogy van egy magasabb lény, a ki az embernek megengedi, hogy jó
legyen, ha bűnbe esett megtérjen; ha elbukott, felkelhessen, ha
gyönge, erőt ád neki, ha nem lát, felvilágosítja, ha végveszélybe
jutott, hivására megjelen és csodatételeivel megszabadítja; a
szemmel látott, a szivünkkel érzett áldásteljes Istenatya helyébe oda
állították az alaktalan fátumot, a ki előre kimondta, megirta
mindenkire, már a születése órájában, ki legyen jó, ki legyen rosz? ki
ragyogjon fényben, ki merüljön el fertőben? a kihez hasztalanul
imádkozik a szerencsétlen: meg van irva, hogy neki szerencsétlennek
kell lenni. A gyilkos hiába imádkozik: ne vigy a kisértetbe, az áldozat
hiába imádkozik szabadíts meg a gonosztól; meg van róluk irva,
hogy nekik össze kell találkozniok, az egyiknek gyilkolni, a másiknak
halni kell. S a vétkező hasztalan keres nála bocsánatot: nincs irgalom
számára, meg kell fizetni azért, a mivel adós. Az áldó Isten helyébe,
a ki mindent ád ingyen, ezer kézzel, s minden keze jobb kéz, arany
kéz, s a ki mindent megbocsát egy töredelmes szivért, e helyett oda
van állítva egy minden élők és csillagok fölött uralkodó uzsorás, a
kinek csak egy keze van, az is vaskéz, a ki megfizetteti a
gyermekeket az apák adósságaiért negyediziglen s ledobálja az
égből a csillagokat, ha ellene vétettek. És ennek a birodalmáért
harczolsz te és a te társaid fejedelmestől együtt.
Ocskay arczán a hideg veriték csurgott alá. Kezdett a láz
deliriumába visszaesni. Szemei kápráztak. Keresztet vetett magára.
– Hagyj magamra. Ne kínozz tovább. Akár gonosz lélek vagy,
akár jótétlélek: hagyj el.
– Elhagylak. De itt marad veled az igazság, a mit hozzád
elhoztam. Ha elfogadod, meggyógyít, ha elveted, megöl.
– Nem igaz! Nem hiszem. Nem teszi azt a fejedelem.
– Álmodjál felőle. Ébren engem nem látsz többé, a míg látni nem
kivánsz. Ha egyszer hivni fogsz, visszajövök: s akkor majd
bebizonyítom, hogy mind igaz volt, a mit mondtam.
– «Óh én uram, én fejedelmem!» hebegé Ocskay. Már ekkor az
álomországban beszélt.
Azokat a képeket látta iszonytató változatokban lelke előtt végig
foszladozni, a miket Ozmonda eléje vázolt. Az egymás ellen küzdő
Isteneket, az ostromra kelt templomokat. S az álmok, a miket a
hagymáz tüze éget bele a szívbe, örökre feledhetlenek maradnak.
Késő délest volt másnap, mire ismét magához tért.
Ágya mellett látta ülni akkor is az apáczát, lefátyolozott fővel,
olvasóval a kezében.
– Soror Arminia; suttogá bágyadtan.
– Az én nevem soror Theodora: viszonzá egy öreges, törődött
hang a fátyol alól.
Más váltotta fel Ozmondát.
Néhány nap múlva jobbra fordult Ocskay baja: sebe gyorsan
kezde gyógyulni. Az a seb, a mit a golyó ütött. Nem az a másik: az
nyitva volt és egyre vérzett.
Egy napon azt mondá, hogy szeretné, ha soror Arminia váltaná
fel ismét a másikat az ápolásban.
Óhajtásának elég lett téve. Az öregebb apáczát felváltotta a
fiatalabb.
És akkor aztán Ozmonda elhozta magával mindazokat a
leveleket, a miket a külföldi követségek útján Pálffy bán kapott
Rákóczynak a porosz királylyal folytatott alkudozásairól a magyar
korona iránt; s egyuttal Péter orosz czár ajánlatait Rákóczyhoz a
lengyel korona elfogadása végett.
Ez volt az igazi megmérgezett golyó, nem az a másik.
És senki sem vette észre, mi történik itten? Még a gyanakodó
Csajághy sem.
Hogy egy szelid, ájtatos apácza hogy támasztja fel a halálból
Ocskayt, s hogy teszi a helyett halálos beteggé a lelkét.
Már az maga, hogy ezeket a leveleket fel hagyta maga előtt
olvasni Ocskay, nagy megtántorodás volt tőle. Az apácza szépen az
imádságos könyvébe hajtogatva hozta el azokat magával; mikor
egyedül maradt az ápolt sebesülttel, felnyította a könyvét és
olvasott, ha rálesett valaki, ha rajtakapták: – ájtatos litánia volt, a
mit betege fölött elimádkozék. Ocskay tudta jól, hogy ezek az ő
eltérítésére voltak szánva. Mégis engedte megismertetni? Talán a
lelkében bizott még, hogy azt igazán nem fogja semmi fegyver.
A legveszélyesebb volt a lelkére nézve egy levele Wratislaw
kaczellárnak, a mit az Prágából irt Pálffy János bánnak. Ebben az
Érsekujváron és Nagyszombatban szerzett tapasztalatai voltak leirva
az osztrák kormányférfinak.
Az adatok, a miket Wratislaw e levelében felsorolt mind a
legnagyobb szavahihetőség bélyegével birtak; mind olyan hűséges
rajzai voltak a helyzetnek, a minőket Ocskay maga tudott volna
legjobban kifesteni. A Rákóczy környezetében levő főurak nagy
részének elégedetlensége a háborúviseléssel, vágyódása a béke
után, a fővezérek versengése; az út és mód magában a magyar
nemzetben egy királypárti hatalmas ligát támasztani. A magyart
addig le nem fogják győzni soha, amíg az idegen erőszakos keze
küzd ellene; de kibékíthetik, megjuhászíthatják, ha saját jobbjai
csoportosulnak egy legitim zászló körül, melyet a törvényes király
lobogtat. Elszámlálja Wratislaw név szerint, kikre lehetne számítani.
(Merész kisérlet volt Ozmondától és azoktól, a kik ezt a levelet a
kezére bízták, hogy e neveket Ocskayval közölte, a kiről még azt
kellett tudnia, hogy vakbuzgó híve Rákóczynak; hátha egyenesen
bevádolja őket e levél nyomán?)
«Hanem mindezekkel nincs még semmi nyerve;» így végzi
Wratislaw a levelet. «Nekünk egy igazi hadvezéri talentumot kellene
megszereznünk a magyar táborból s az említett urak közül egyik sem
az. Jó partizánvezérek, de arra nem valók, hogy hadvezetés bizassék
rájuk. Egyedül egy van közöttük, aki valódi magasabb katonai
tehetséggel bír, Ocskay László, a kit én távolról is, közelről is eléggé
kiismertem. Ő nekünk jelenleg a legnagyobb malleusunk. De
lehetetlen, hogy sokáig az maradjon. A többi hadvezérek, a fejedelmi
udvaronczok folytonos boszantásait nem állhatja ki sokáig. Mindenütt
derogálnak neki. Minden hibáját nagyítják, minden érdemét
kisebbítik. Ha bort iszik, s jó kedve van, azt mondják, hogy részeges
és szokása szerint dorbézol; ha egy csúf czigányleánynyal
muzsikáltat magának a sátorában: azt mondják, sybarita életet él;
ha meg a feleségéhez megy haza, azt mondják, «andapál katonája»
lett; zsoldot nem adnak a katonáinak, s ha ő maga rekvirálásból
szerzi be a zsoldot, azt mondják, rabol és sarczoltat; ha előre tör,
akkor azt mondják, úgy kell neki, miért ment oda? s cserben
hagyják; ha kivágja magát, azt mondják: megretirált; ha fényes
győzelmet aratott, akkor annak az érdemét átruházzák egy másikra,
aki azt messziről nézte. Én tudom jól, hogy milyen hive ő most a
fejedelemnek és az egész fölkelés ügyének, a magyar szövetséges
rendeknek; de azért már veszett nevét költék, minden mozdulatára
Árgus-szemekkel vigyáznak. Bercsényi maga azt irta felőle a
fejedelemnek: «Ocskay László uram felől rosz szél fú»! Az öcscse,
Sándor és valami Csajághy nevű főstrázsamester már sokszor
Welcome to Our Bookstore - The Ultimate Destination for Book Lovers
Are you passionate about books and eager to explore new worlds of
knowledge? At our website, we offer a vast collection of books that
cater to every interest and age group. From classic literature to
specialized publications, self-help books, and children’s stories, we
have it all! Each book is a gateway to new adventures, helping you
expand your knowledge and nourish your soul
Experience Convenient and Enjoyable Book Shopping Our website is more
than just an online bookstore—it’s a bridge connecting readers to the
timeless values of culture and wisdom. With a sleek and user-friendly
interface and a smart search system, you can find your favorite books
quickly and easily. Enjoy special promotions, fast home delivery, and
a seamless shopping experience that saves you time and enhances your
love for reading.
Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and
personal growth!
ebookgate.com