Charles Hodge guardian of American orthodoxy 1st

Edition Gutjahr pdf download

https://ebookgate.com/product/charles-hodge-guardian-of-american-
orthodoxy-1st-edition-gutjahr/

Get Instant Ebook Downloads – Browse at https://ebookgate.com

 Get Your Digital Files Instantly: PDF, ePub, MOBI and More
Quick Digital Downloads: PDF, ePub, MOBI and Other Formats

History of the Gothic American Gothic American Gothic

1st Edition Charles L. Crow

https://ebookgate.com/product/history-of-the-gothic-american-
gothic-american-gothic-1st-edition-charles-l-crow/

Guardian Style 2nd Edition David Marsh

https://ebookgate.com/product/guardian-style-2nd-edition-david-
marsh/

Hodge Theory 1st Edition Eduardo Cattani

https://ebookgate.com/product/hodge-theory-1st-edition-eduardo-
cattani/

The Oxford Handbook of the Bible in America 1st Edition

Paul C. Gutjahr

https://ebookgate.com/product/the-oxford-handbook-of-the-bible-
in-america-1st-edition-paul-c-gutjahr/
Alternative Theories of Competition Challenges to the
Orthodoxy 1st Edition Jamee K. Moudud

https://ebookgate.com/product/alternative-theories-of-
competition-challenges-to-the-orthodoxy-1st-edition-jamee-k-
moudud/

Fighting Unemployment The Limits of Free Market

Orthodoxy David R. Howell

https://ebookgate.com/product/fighting-unemployment-the-limits-
of-free-market-orthodoxy-david-r-howell/

Classifying Spaces of Degenerating Polarized Hodge

Structures AM 169 Kazuya Kato

https://ebookgate.com/product/classifying-spaces-of-degenerating-
polarized-hodge-structures-am-169-kazuya-kato/

Big Time Sports in American Universities 1st Edition

Charles T. Clotfelter

https://ebookgate.com/product/big-time-sports-in-american-
universities-1st-edition-charles-t-clotfelter/

Musculoskeletal Procedures Diagnostic and Therapeutic

Second Edition Jacqueline Hodge

https://ebookgate.com/product/musculoskeletal-procedures-
diagnostic-and-therapeutic-second-edition-jacqueline-hodge/
Charles Hodge
This page intentionally left blank
 Charles Hodge
Guardian of American Orthodoxy

Paul C. Gutjahr
 Oxford University Press, Inc., publishes works that further
Oxford University’s objective of excellence
in research, scholarship, and education.

Oxford New York

Auckland Cape Town Dar es Salaam Hong Kong Karachi
Kuala Lumpur Madrid Melbourne Mexico City Nairobi
New Delhi Shanghai Taipei Toronto
With offices in
Argentina Austria Brazil Chile Czech Republic France Greece
Guatemala Hungary Italy Japan Poland Portugal Singapore
South Korea Switzerland Thailand Turkey Ukraine Vietnam

Copyright © 2011 by Oxford University Press, Inc.

Published by Oxford University Press, Inc.

198 Madison Avenue, New York, New York 10016
www.oup.com
Oxford is a registered trademark of Oxford University Press
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced,
stored in a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means,
electronic, mechanical, photocopying, recording, or otherwise,
without the prior permission of Oxford University Press.

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data

Gutjahr, Paul C.
Charles Hodge : guardian of American orthodoxy / Paul C. Gutjahr.
p. cm.
Includes bibliographical references and index.
ISBN 978-0-19-974042-0 (hardback : alk. paper) 1. Hodge, Charles, 1797–1878. I. Title.
BX9225.H6G88 2011
230′.51092—dc22
[B]
2010014509

1 3 5 7 9 8 6 4 2
Printed in the United States of America
on acid-free paper
 For
Isaac and Jeremiah
Beloved sons and treasured friends
This page intentionally left blank
 TA B L E O F C O N T E N TS

Illustrations xi
Acknowledgments xiii
Key Events in Hodge’s Life xvii
Chronology xix
Key Figures in Hodge’s Life xxiii
Prologue: The Pope of Presbyterianism 3

Part I 1730–1810: The Hodges of Philadelphia

1. Andrew Hodge, Family Patriarch 9
2. Presbyterian Heritage 13
3. Hodge’s Parents 18

Part II The 1810s: Student Years

4. The Beginnings of Self 25
5. Prince’s Town 32
6. Witherspoon’s Common Sense 36
7. “Classick Learning” 44
8. Enlisting under the Banner of King Jesus 51
9. Happy Jaunts and the “Man of Men” 54
10. “Give Us Ministers!” 59
11. Student Years at the Seminary 65
12. “Where Am I to Go?” 72

Part III The 1820s: Young Professor

13. “The Most Eligible Situation for Improvement” 81
14. New England’s Theological Landscape 88
15. Democratic Christianity 94
16. The Birth of the Biblical Repertory 97
17. The Trip to Europe 101
18. Halle 108
19. Berlin and the Return Home 114
20. A Sense of Mission 120
21. The Repertory Reborn 128
 Part IV The 1830s: Crusader
22. The Imputation Controversy 135
23. Romans 141
24. Crippled in Body, But Not in Mind 147
25. Home Life 155
26. The Coming Storm 160
27. The Slavery Question 168
28. The Schism 176
29. The New School Fights Back 183
30. Writing History 186

Part V The 1840s: Professor of Theology

31. The Way of Life 197
32. Didactic Theology 207
33. Teaching and Preaching 213
34. The Public Face of the Seminary 219
35. Moderator of the General Assembly 222
36. “The Nonsensical Dialect of Transcendentalism” 227
37. Roman Catholic Baptism 235
38. The Infection of German Idealism 240
39. “When the Will of the Wife is the Other Way” 251
40. “Covered in Gloom” 256

Part VI The 1850s: Inspired Churchman

41. College Trustee 263
42. Language and Feeling 267
43. The Inspiration of Scripture 273
44. “Graces of the Spirit” 277
45. The Battle against “Churchianity” 281
46. Thornwell and “Thus Saith the Lord” 288
47. The Pauline Commentaries 293
48. Politics and Conscience 299

Part VII The 1860s: Conflicted Unionist

49. The State of the Country and the Church 311
50. Hodge’s Family at War 318
51. The Unities of Mankind 324
52. The Disunities of Mankind 331
53. Reuniting the Old and New Schools 336
Part VIII 1870s: Systematic Theologian and Scientist
54. The Systematic Theology 347
55. “The Apex of My Life” 359
56. Science and Darwinism 365
57. “O Death, Where is Thy Sting?” 372
Epilogue : Hodge’s Legacy 377

Notes 387
Bibliography 447
Index 467
This page intentionally left blank
 I L LU ST R AT I O N S

Figure 0.1 Way of Life frontispiece xvii

Figure 0.2 Hodge and his Brother xxiii
Figure 0.3 Hodge Family Tree xxiv
Figure 0.4 Alexander Hall 3
Figure 1.1 Hodge’s Wharf 7
Figure 2.1 Ashbel Green 16
Figure 4.1 Nassau Hall 23
Figure 6.1 John Witherspoon 37
Figure 6.2 Samuel Stanhope Smith 41
Figure 9.1 Rose Country Manor 55
Figure 9.2 Archibald Alexander 56
Figure 10.1 Samuel Miller 61
Figure 12.1 John Johns 73
Figure 13.1 Hodge Portrait by Rembrandt Peale, 1830 79
Figure 13.2 Sarah Bache 85
Figure 13.3 Hodge’s House 86
Figure 14.1 Nathaniel Taylor 89
Figure 17.1 Europe Travel Map 104
Figure 20.1 John Breckinridge 126
Figure 21.1 Joseph Addison Alexander 130
Figure 22.1 Hodge in the 1830s 133
Figure 22.2 Moses Stuart 137
Figure 22.3 Albert Barnes 139
Figure 24.1 Hugh L. Hodge 149
Figure 24.2 Hodge’s Chair 151
Figure 24.3 Joseph Henry 153
Figure 25.1 Princeton Seminary Student Population 157
Figure 26.1 Charles Finney 163
Figure 30.1 Camp Meetings 193
Figure 31.1 1846 Portrait of Hodge by Daniel Huntington 195
Figure 31.2 James Waddel Alexander 200
Figure 31.3 Caspar Wister Hodge Sr. 201
xi
 xii Illustrations

Figure 38.1 John Williamson Nevin 241

Figure 38.2 Horace Bushnell 246
Figure 40.1 Albert Dod 257
Figure 41.1 Charles Hodge in the 1850s 261
Figure 41.2 John Maclean Jr. 264
Figure 42.1 Edwards Amasa Park 268
Figure 44.1 Mary Hunter Stockton Hodge 279
Figure 46.1 James Henley Thornwell 289
Figure 49.1 Charles Hodge in the 1860s 309
Figure 50.1 General David Hunter 319
Figure 50.2 Hugh Lenox Scott 320
Figure 50.3 William Berryman Scott 322
Figure 51.1 Types of Mankind 329
Figure 53.1 Henry Boynton Smith 340
Figure 54.1 Hodge, near the time of his 50th teaching anniversary 345
Figure 54.2 Lyman Atwater 348
Figure 54.3 Page from Systematic Theology manuscript 351
Figure 55.1 Graph of Princeton Seminary Faculty Tenures 360
Figure 55.2 Princeton Faculty, 1872 362
Figure 57.1 Archibald Alexander Hodge 373
Figure 58.1 The Cane of Orthodoxy 377
Figure 58.2 Benjamin Breckinridge Warfield 379
Figure 58.3 J. Gresham Machen 381
 AC K N O W L E D G M E N TS

A wonderfully kind man started me down the road to writing this book. William
Harris, formerly the head special-collections librarian at Princeton Theological Seminary,
first introduced me to the massive, and largely untouched, collection of Charles Hodge
papers. That chance meeting with Bill Harris has been the source of much gratitude and
much turmoil in my life, as it has taken me a decade to bring to completion a work that
has been at different times exhilarating, enervating, and educational. I have learned
many things in the course of this biography, but one of the central lessons remains: if
you are going to undertake a biography, pick a subject who dies young. In this particular
regard, I chose poorly. Hodge lived an abnormally long and prolific life. When people
reach their seventies, they often think their work is done. Not so with Hodge. His last
years were among his most productive as he sat ensconced in his study, wielding his
favorite pen to compose literally thousands of manuscript pages, which would eventu-
ally become his monumental Systematic Theology and his incisive What is Darwinism?
Many an evening as I poured over his seemingly endless Systematic, I wondered what
possessed me to yield to Bill Harris’s siren song of the unexplored Hodge papers.
Ten years is a long time to dedicate to any project, and each of those years stands as
a vibrant testimony to the fact that scholarship is not a solo endeavor. A number of
funding sources helped me bring this project to completion. I wish to express my grat-
itude to the Center for the Study of Religion at Princeton University under the direc-
torship of Robert Wuthnow for a yearlong fellowship that allowed me to embark on
this project. The Christian Scholars Foundation under the directorship of Bernard
Draper, the Princeton Library Research Fund, a visiting summer Presidential Fellow-
ship at Princeton Theological Seminary, the Ballsy-Whitmore Fund for Research of
Tenured Faculty in the Indiana University English Department, the Presidential Arts
and Humanities Initiative at Indiana University, the Grant-in-Aid Fellowship fund
from Indiana University, and Indiana University’s Arts and Humanities Institute have
all provided funding to see this project completed. Princeton Theological Seminary’s
library also helped greatly when they waived the permission fees to reprint images
from their collections.
Countless individuals have also offered valuable commentary and insights as the
work progressed. Mark Noll, Jim Moorhead, David Morgan, Leigh Schmidt, Steve
Stein, and John Stewart were constant sounding boards for all things Hodge, often
xiii
 xiv Acknowledgments

offering archival tidbits and research insights at crucial moments. Many of my col-
leagues at Indiana University were tireless in their willingness to lend a hand or offer a
listening ear during my struggles with Hodge. I remain truly grateful in these regards
to Jonathan Elmer, Mary Favret, Ray Hedin, George Hutchinson, Christoph Irmscher,
Josh Kates, Andrew Miller, Jesse Molesworth, Richard Nash and Nick Williams. Bob
Brown went above and beyond all calls of friendship in reading and commenting on
large portions of the manuscript. Cary Curry stood as the living embodiment of the
kindness and generosity that so marked Hodge’s life. My friend Alex Van Riesen kept
things light by constantly leaving me voice mail messages from Hodge spurring me on
to complete the work. A typical message might run (always employing a suitably
ghostlike voice): “Paul . . . Charles Hodge here. Where are you? Why aren’t you in your
office working on my biography? History awaits.”
My wife, Cathy, proved to be my smartest critic as she worked her way (sometimes
multiple times) through the manuscript, constantly pointing out how I might sharpen
my thinking and trim my chubby prose. I will never forget the day she returned the
first one hundred pages of my manuscript, having reduced it to a mere forty pages
through her editing. If readers find themselves bored with what follows, they need
only imagine what bloated beast might have awaited them if my wife had not con-
stantly intervened.
Over the years, others have come alongside to shepherd this work to completion. I
have had the pleasure to have worked with many excellent research assistants. Steve
Davis, Heather Love, Andrew Longeman, and Laura Robinson retrieved articles,
spent endless hours at microfilm machines, and ferreted out old books to help bring
Charles Hodge to life. Each of them did yeoman’s service, and the entire project is
stronger for their efforts. Librarians such as AnnaLee Pauls in the Special Collections
at Princeton University’s Firestone Library, as well as Steve Crocco and Ken Henke at
Princeton Theological Seminary’s library offered invaluable aid. Madeleine Gonin and
Cordah Pearce were helpful beyond measure as I prepared the book’s illustrations.
Bruce Van Patter did a marvelous job with the thumbnail sketches of key individuals
in Hodge’s life. I also had a wonderful and supportive editor in Cynthia Read. I was
unbelievably fortunate to have her as both a guide and a sponsor. The anonymous
readers of the manuscript for the press were also outstanding, and this book is much
stronger for the countless insights they offered.
In the end, as always, I reserve my sincerest gratitude for my family, who have forever
stood as the bedrock foundation of this—and every—project I undertake. The uncon-
ditional love and amazing generosity of my parents and sister Karen are a constant
source of wonder for me. My physician father-in-law, Richard Freeman, allowed me to
spend too much time recounting various ailments Hodge and his family suffered as I
 xv Acknowledgments

forced him to try to puzzle out what this or that disease might have been. My wife,
Cathy, continues to be the best thing that ever happened to me, and my sons were
understanding enough with my biographical obsession that when we finally decided
to get a dog, they let me name it “Hodge.”
It is to my sons, Isaac and Jeremiah, that I dedicate this volume. When I started this
project, my oldest son had barely entered preschool. Now they are teenagers and have
been forced to wonder for far too long both if their father would ever finish this book
and who might actually want to read it if he did. At one particularly memorable dinner,
Isaac calculated that while I had begun working on Hodge in my thirties, at my current
rate of speed I would be well into my fifties before I finished. He then mused aloud
whether Hodge might, in fact, outlive me even though he was already dead. He got a
good chuckle out of that one. So much humor in one so young. And yet, it is the love
(and humor) of my sons that has enriched my life beyond measure. As I leave this
project behind, I find myself wishing that their lives might be filled with the joy that so
marked Hodge’s life. He was a man who not only loved his Lord, but who loved to
laugh. On some deep, profoundly spiritual level Hodge understood that where there is
no laughter, there is no Gospel. May God grant Isaac and Jeremiah lives rich in both.
This page intentionally left blank
K E Y E V E N TS
IN HODGE’S LIFE

Figure 0.1 Way of Life frontispiece: Frontispiece illustration from

Hodge’s popular devotional, The Way of Life (1841) [Library of the
Author]
This page intentionally left blank
 CHRONOLOGY

1797 December 27, Hodge is born in Philadelphia.

1810 Attends the Classical Academy in Somerville, New Jersey, with his brother.
1812 Moves with family to study at the College of New Jersey (Princeton College).
Princeton Theological Seminary founded.
1815 Professes personal faith and joins Presbyterian Church in Princeton.
September, Graduates from Princeton College.
1816 July, Visits Silver Lake, Pennsylvania, and decides to attend seminary.
October, accompanies Dr. Alexander in a tour through Virginia.
November, enters Princeton Seminary.
1819 September, graduates from Princeton Seminary.
1820 May, appointed to a one-year position at Princeton Seminary as instructor of
Greek and Hebrew.
June, arrives at Princeton to live with Dr. Alexander and take up teaching post.
October, visits Boston with Benjamin Wiser; meets Moses Stuart of Andover
Seminary and Nathaniel W. Taylor of the Yale Divinity School.
1821 November, ordained by the Presbytery of New Brunswick.
1822 Produces his first publication: “A Dissertation on the Importance of Biblical
Literature.”
May, appointed Professor of Oriental and Biblical Literature.
June 17, marries Sarah Bache, the great-granddaughter of Benjamin Franklin.
1823 June 18, Archibald (Archie) Alexander Hodge born.
1824 Builds house where he will reside the rest of his life.
1825 Founds journal which will eventually be named the Biblical Repertory and
Princeton Review (BRPR).
August 31, Mary Elizabeth Hodge born.
1826 October, leaves Princeton for two-year study leave in Europe.
1828 May 7, Hugh Hodge marries Margaret Elizabeth Aspinwall.
September, returns to Princeton.
1830 February 21, Caspar Wistar Hodge Sr. born.
1832 March 22, Charles Hodge Jr. born.
April, mother dies in Philadelphia.
1833 Crippled, begins teaching in his home’s study.
xix
 xx Chronology

1834 May 1, John Bayard Hodge born.

1835 Publishes commentary on Romans.
Joseph Addison Alexander formally appointed to the seminary’s faculty.
1836 August 30, Catharine Bache Hodge born.
Resumes teaching outside of his home.
1836 Publishes “Slavery” article in BRPR.
1837 Schism of the Old and New School Presbyterians.
1838 October 24, Francis Blanchard Hodge born.
1839 Publishes first volume of The Constitutional History of the Presbyterian Church
in America.
1840 Appointed Professor of Exegetical and Didactic Theology.
Publishes second volume of The Constitutional History of the Presbyterian
Church in America.
December 23, Sarah Bache Hodge born.
1841 Publishes The Way of Life.
1845 July, publishes first extended discussion on “Romish Baptism” in BRPR.
November 20, Albert Dod dies.
1846 Elected the moderator of the Old School General Assembly.
1847 June 17, Archibald Alexander Hodge marries Elizabeth Holliday.
September 9, Mary Hodge marries William M. Scott.
Archibald Alexander Hodge and his wife leave to become missionaries in India.
1848 May 19, Ashbel Green dies.
1849 Christmas Day, his wife Sarah, dies.
1850 January 7, Samuel Miller dies.
Embarks on intellectual battle with Edwards Amasa Park over biblical
language.
Becomes a trustee of the Princeton College.
Archibald Alexander Hodge and family return from India.
1851 October 22, Archibald Alexander dies.
1852 July 8, marries second wife, Mary Hunter Stockton.
1856 Publishes commentary on Ephesians.
Buys farm on the Millstone River.
1857 Publishes commentary on 1 Corinthians.
1859 Publishes commentary on 2 Corinthians.
1860 January, Publishes “The State of the Country” in BRPR.
January 28, Joseph Addison Alexander dies.
1861 His daughter, Mary Hodge Scott, moves back to Princeton with her family.
December, Presbyterian Church of the Confederate States of America founded.
December 22, his son-in-law, William M. Scott, dies.
 xxi Chronology

1866 Publishes revision of his commentary on Romans.

1869 Old and New School Presbyterians Reunite.
1872 Publishes the first and second volumes of his Systematic Theology.
April 24, Semi-Centennial Celebration of his Professorship.
1873 Publishes the third volume of his Systematic Theology.
February 26, his brother Hugh dies.
1874 Publishes What is Darwinism?
1876 April 5, John Johns, his college roommate and longtime friend, dies.
July 31, his son Charles Jr. dies.
1877 Archibald Alexander Hodge appointed as a Seminary faculty member
intended to replace his father.
1878 May 16, as his last public act, Hodge offers a prayer at funeral of Joseph Henry
in Washington, D.C.
June 19, dies in Princeton.
This page intentionally left blank
 KEY FIGURES
I N H O D G E’S L I F E

Figure 0.2 Hodge and his brother: Hodge and his brother, Hugh, were best friends their entire lives.
[Special Collections, Princeton Theological Seminary Libraries]

xxiii
 m. 1739
Andrew Hodge Jane McCulloch
1711 – 1789 (Sister of Hugh McCulloch)

Fifteen children, including

Margaret John Bayard (thus linking the Hodge and Bayard families)
Agnes James Bayard (twin brother of John Bayard)
m. 1790
Hugh 1755 – 1798 Mary Blanchard 1765 – 1832

m. 1797
Catherine Wistar William Bache Elizabeth 1791 – 1792
(Sister of Caspar Wistar) Mary 1792 – 1795
Hugh Lenox 1794 – 1795 m. 1828
m. 1822 Hugh Lenox 1796 – 1873 Margaret Elizabeth Aspinwall
Sarah Bache 1798 – 1849 CHARLES 1797 – 1878 ? – 1866
(Great granddaughter of Benjamin Franklin)
Mary Hunter Stockton 2nd m. 1852
(Sister of General David Hunter)

Charles Blanchard 1829 – 1838

m. 1847 Archibald Alexander 1823 – 1886 John Aspinwall 1831 – 1901
William M. Scott Mary Elizabeth 1825 – 1899 James Bayard 1833 – 1850
1817 – 1861 Caspar Wistar Sr. 1830 – 1891 Hugh Lenox 1836 –1881
Charles Jr. 1832 – 1876 Edward Blanchard 1841 –1868
John Bayard 1834 – 1888 George Winslow 1845 – 1872
Catharine (Kitty) Bache 1836 – 1884
Francis (Frank) Blandford 1838 – 1905
Sarah Bache 1840 – 1912
Five children, including
Hugh Lenox (Lennie) Scott 1853 – 1934
William (Willie) Berryman Scott 1858 – 1947
Hodge Family Tree
Figure 0.3 Hodge Family Tree
 Archibald Alexander (1772–1851) was the founding
faculty member of Princeton Theological Seminary.
Outside of his immediate family, Alexander was the single
most important influence on Hodge’s life.

James Waddel Alexander (1804–1859) was the eldest son

of Archibald Alexander. Following in his father’s footsteps,
he served as a Presbyterian pastor and a professor both in
college and seminary settings. He also became one of the
most famous American Presbyterian preachers of his
generation.

Joseph Addison Alexander (1809–1860), commonly called

“Addison,” was the third son of Archibald Alexander. He was
a gifted linguist and served as a faculty member at Princeton
Theological Seminary from 1838 until his death. Hodge said
of him: “incomparably the greatest man I ever knew,
incomparably the greatest man our church has ever
produced.”

Margaret Aspinwall (1804–1873) married Charles Hodge’s brother, Hugh, in 1828,

thereby linking the Hodges to one of the wealthiest merchant families in New York
City. Hugh and Margaret had seven boys, the first of which they named “Charles.”

Lyman Atwater (1813–1883) served as a professor both at

Princeton College and Princeton Theological Seminary.
He wrote extensively for the Biblical Repertory and
Princeton Review and became one of the journal’s lead
editors when Hodge stepped down in 1872.
 Albert Barnes (1798–1870) was the much-beloved
pastor of First Presbyterian Church in Philadelphia. An
important leader among New School Presbyterians, he
stood against slavery and wrote an immensely popular
New Testament commentary series.

John Bayard Jr. was Charles Hodge’s cousin. An influential merchant and
businessman, he encouraged Hodge and his brother to come to his hometown of
Somerville to attend school, and he took the role of Hodge’s surrogate father for a time.

Henry A. Boardman (1808–1880) was an 1833 graduate of

Princeton Theological Seminary. He served but one
church, the Tenth Presbyterian Church of Philadelphia,
for his entire career (1833–1876) and became one of
Hodge’s closest friends as he served on the seminary’s
board of directors.

John Breckinridge (1797–1841) was Hodge’s classmate

both at Princeton College and Princeton Theological
Seminary. He joined the seminary faculty for a short time
as its Professor of Pastoral Theology and Missionary
Instruction before becoming the denomination’s National
Secretary of Foreign Missions.

Robert Jefferson Breckinridge (1800–1871) was one of

the great champions of Old School Presbyterianism.
Hodge disliked Breckinridge’s factionalism, which helped
lead to the denomination’s 1837 split, but later found
the Kentuckian a valuable pro-Union ally during the
Civil War.
Horace Bushnell (1802–1876) graduated from Yale and
served for over twenty-six years as the pastor of North
Congregational Church in Hartford, Connecticut. Due
to poor health, he resigned his pastorate in 1859 and
spent the rest of his life writing and occasionally
preaching. His romantic theories on language troubled
Hodge.

William Cunningham (1805–1861) stood alongside

Thomas Chalmers as one of the great leaders in the
movement to establish the Free Church of Scotland. He
became fast friends with Hodge when he visited
Princeton in 1843, and his work in establishing common
funds to support clergy greatly inspired Hodge.

Albert Baldwin Dod (1805–1845) attended Princeton

Theology Seminary, but after his ordination decided to
become a mathematics professor at Princeton College. He
became one of Hodge’s closest friends, and Hodge
considered him “one of the most gifted men of the
Church.”

Edward Everett (1794–1865) was the first American to

receive a European Ph.D. He taught at Harvard for a short
time before entering politics, where he served both as a
United States congressman and senator.
Charles Finney (1792–1875) was one of the most famous
revivalist preachers of his day. He later became a faculty
member at Oberlin College in Ohio. Hodge strongly
disagreed with his mechanist approach to revivalism and
Arminian-inflected theological stances.

Theodore Frelinghuysen (1787–1862) became lifelong

friends with Hodge when they were both students at
Somerville Academy. Frelinghuysen went on to become a
United States senator, a Whig vice presidential candidate
on Henry Clay’s ticket, and finally the president of
Rutgers College.

Ashbel Green (1762–1848) served as a pastor, Princeton

College’s president, and then editor of the conservative
Presbyterian periodical, The Christian Advocate. He was a key
player in founding Princeton Theological Seminary in 1812 and
served on the seminary’s board for over three decades. Hodge
grew apart from him over the years on account of Green’s
radically conservative and reactionary Old School views.

William Henry Green (1825–1900) was first Hodge’s

student and then his colleague on the seminary’s faculty.
They became close personal friends, and Hodge felt
forever indebted to him for being the principal initiator
and organizer of his teaching jubilee in 1872.
 Arnold Henry Guyot (1807–1884) was a Swiss-born
geologist and geographer who joined Princeton College’s
faculty in 1854. His theories on the development of the
solar system influenced Hodge’s reading of Genesis and
his views on evolution.

John Haviland (1792–1852) was one of antebellum

Philadelphia’s premier architects. Responsible for
designing a number of churches and government
buildings, he drew up plans for Charles Hodge’s house
in 1822. Later, he gained an international reputation as a
designer of penitentiaries.

Ernst Wilhem Hengstenberg (1802–1869), a onetime

student of August Tholuck, distinguished himself in the
study of Middle Eastern languages. Hodge became good
friends with him while he was in Berlin and attended his
lectures on the Old Testament there. Hengstensberg
became the editor of the highly influential, conservative
evangelical periodical Evangelische Kirchenzeitung, which
Hodge read whenever he had the opportunity.

Joseph Henry (1797–1878) was a professor at Princeton

College and mentor to Archibald Alexander Hodge before
taking the position of founding president of the Smithsonian
Institution. Offering the prayer at Henry’s funeral was
Charles Hodge’s last public act.

Andrew Hodge (1711–1790), Hodge’s paternal grandfather, had settled in

Philadelphia in the 1730s. He made a sizeable fortune in international trade and
became one of the city’s wealthiest and most politically active citizens.
 Archibald Alexander Hodge (1823–1886), nicknamed
“Archie,” was Hodge’s eldest son. After serving as a
missionary in India, he returned to the United States,
where he took a Virginia pastorate and eventually replaced
his father at Princeton Theological Seminary. Following
his father’s death, he wrote Hodge’s only biography.

Caspar Wistar Hodge Sr. (1830–1891) was the second

son of Charles Hodge and became Professor of New
Testament Literature and Greek Exegesis at Princeton
Theological Seminary in 1860, a post he held until his
death. His son, Caspar Wistar Hodge Jr., became the last
Hodge to sit on the Seminary’s faculty.

Hugh Hodge Sr. (1755–1798), the eldest son of Andrew Hodge, was Hodge’s father.
Educated at Princeton College, he pursued both merchant and medical careers in
Philadelphia. He died from repeated exposure to yellow fever when Hodge was just
six months old.

Hugh Lenox Hodge (1796–1873) was Hodge’s older

brother. He became one of Philadelphia’s most eminent
physicians and helped establish the specialized practices
of gynecology and obstetrics in the United States.

Mary Blanchard Hodge (1765–1832), Hodge’s mother, was born in Boston and
remembered vividly many of the events of the American Revolution that took place
there. A woman of keen intellect and indomitable will, she moved to join her brother
in Philadelphia in 1785, where she met and married Hugh Hodge.

Mary Elizabeth Hodge (1825–1899) was Charles Hodge’s first and favorite daughter.
She married William M. Scott, who died in 1861, leaving Mary and her three young
sons to return to live in Hodge’s own home. Her son, William Berryman Scott,
became a great favorite of Hodge’s.
Mary Hunter Stockton Hodge (1807–1880) married
Hodge in 1852. A widow, she had two children from a
previous marriage. She was a member of the great
Stockton family who had deeded land for the founding
both of the Princeton College and Princeton Theological
Seminary.

Sarah Bache Hodge (1798–1849), a great-granddaughter

of Benjamin Franklin, married Charles Hodge in 1822.
Together they had eight children.

David Hunter (1802–1886), Mary Stockton’s brother, was a

Union General during the Civil War. He became a hated
figure throughout the South, earning the nickname “Black
Dave Hunter” for actions which included emancipating slaves
in three states without Lincoln’s permission and burning the
Virginia Military Institute to the ground. He later served as
the lead judge in the John Wilkes Booth conspiracy trail.

John Johns (1796–1876) was Charles Hodge’s roommate

at Princeton Theological Seminary and dear lifelong friend.
He turned down Archibald Alexander’s offer to become
the Seminary’s third professor, and thus opened the way
for Hodge to take the position. He ultimately became an
influential bishop in the Episcopalian Church in Virginia.
 John Maclean Jr. (1800–1886) was Hodge’s classmate
both at Princeton College and Princeton Theological
Seminary. Eventually, he became the tenth president of
Princeton College (1854–1868), during which time Hodge
served on the College’s board of trustees.

Marie-Joseph Paul Marquis de Lafayette (1757–1834)

was a French nobleman who became friends with George
Washington and other prominent Americans during the
Revolutionary War. He made a special point to hear
Hodge preach in Paris and later invited Hodge to his
home, where Hodge was first introduced to Alexander
Von Humboldt.

Samuel Miller (1765–1850) served as a pastor in New

York City before becoming Princeton Theological
Seminary’s second professor. An immensely learned man,
he was acknowledged by all as the Presbyterian Church’s
foremost expert on church polity and governance.

Guillaume “Billy” Monod (1800–1896) was the most fiery member of the
celebrated French revivalist Monod family. He shared a boarding house with
Hodge while they were both in Berlin. He and Hodge went out on several ministry
excursions together.

Adolphe Monod (1802–1856) was Billy’s younger brother

and the most famous French revivalist preacher of his era.
He was a professor at the seminary at Montauban, France.
George Müller (1805–1898) served as Charles Hodge’s
German-language tutor while Hodge was in Halle.
He later moved to Bristol, England, and became a
world-famous evangelist and crusader for the proper
care of orphans.

Johann Neander (1789–1850) made his reputation as a

German theologian and church historian. Hodge met and
befriended him while in Europe. Neander had a
profound influence on John Williamson Nevin, Philip
Schaff, and their Mercersburg Theology.

John Williamson Nevin (1803–1886), a onetime student

of Hodge’s and then his teaching replacement at Princeton
Theological Seminary while Hodge studied in Europe,
was responsible for helping to formulate the Mercersburg
Theology, a school of Reformed thought that Hodge
battled for nearly thirty years.

Andrews Norton (1783–1860) became known as the

“Unitarian Pope” after composing several influential
pieces on Unitarian biblical interpretation. As
Transcendentalism fractured New England Unitarianism,
Norton became an unlikely ally of Hodge as both men
attempted to stem the rising tide of German Idealist
thought in American theology.
Edwards Amasa Park (1808–1900) was a professor at
Andover Seminary and edited its influential periodical
Bibliotecha Sacra. In 1850, he entered into a titanic battle
with Hodge over biblical language and its interpretation.

Edward Robinson (1794–1863) became the first

American biblical scholar to gain an international
reputation. A professor at Andover Seminary, he
distinguished himself as a biblical geographer, becoming
the father of biblical archaeological studies. Hodge shared
boarding houses with him in Halle and then again in
Berlin when they both studied in Europe.

Robert Rose was a prominent Pennsylvania physician

who married one of Hodge’s aunts. In 1809, he bought
100,000 acres in northern Pennsylvania that he named
“Hibernia.” It was during a summer visit to Hibernia that
Hodge made his final decision to enter the ministry.

Benjamin Rush (1745–1813) was prominent as a

Philadelphia physician and a colonial patriot. He signed
both the Declaration of Independence and the
Constitution. He also became an implacable foe of
Hodge’s father when they disagreed on how best to treat
Philadelphia’s various yellow-fever epidemics in the 1790s.
Sylvestre de Sacy (1758–1838) was the foremost Western
expert on Middle Eastern languages when Hodge went to
study with him in Paris in 1826. He tutored Hodge in
Arabic, Syriac, and Hebrew, and was renowned for the
sympathetic care with which he treated his American
pupils.

Philip Schaff (1819–1893) was a Swiss theologian who

taught first in Berlin and then immigrated to Pennsylvania
to join John Williamson Nevin at the German Reformed
Theological Seminary in Mercersburg. He became a
world-renowned church historian and a crucial influence
in the development of the Mercersburg Theology.

Friedrich Schleiermacher (1768–1834) was one of the

most important German theologians of the early
nineteenth century. Hodge met and heard him preach
while he studied in Europe but found his theology too
emotional and obscure.

Hugh Lenox Scott (1853–1934) was Hodge’s grandson

and came to live with Hodge after the death of his father,
William M. Scott. He had a distinguished military career
after graduating from West Point in 1876. He was the
Army’s Chief of Staff when the United States entered the
First World War.
 William Berryman Scott (1858–1947) was the youngest
son of Hodge’s daughter Mary and Hodge’s favorite
grandson. After the death of his father, he lived with
Hodge for the next seventeen years. He later became a
professor at Princeton University and one of the nation’s
leading paleontologists.

William McKendree Scott (1817–1861) graduated from Princeton Seminary in 1846,

having fallen in love with Hodge’s daughter Mary while studying there. He and Mary
wed in 1849. He experienced success as a teacher both at Centre College in Danville,
Kentucky, and later at the Theological Seminary of the Northwest in Chicago. He and
Mary had five children, two of whom survived into adulthood.

Henry Boynton Smith (1815–1877) was one of the great

leaders of New School Presbyterianism and the principle
advocate for reuniting the Old and New School wings of
American Presbyterianism after the Civil War. He taught
both church history and systematic theology at Union
Theological Seminary in New York City.

Samuel Stanhope Smith (1751–1819) was the founding

president of Virginia’s Hampden-Sydney College and the
seventh president of Princeton College. He was also John
Witherspoon’s son-in-law. A progressive thinker, Smith
enjoyed early success in his tenure at Princeton, but was
eventually forced to resign as the College’s trustees lost
faith in his educational vision and administrative abilities.

Phillip Stapfer (1766–1873) was closely associated with the French revival activities
of the Monods. He was a Professor of Literature and Philosophy at the University of
Paris and befriended Hodge during his time in Europe.
Moses Stuart (1780–1852) was a professor at Andover
Theological Seminary and an important early influence on
Hodge’s own study of ancient languages. He encouraged
Hodge to study in Europe. One of the country’s leading
conservative biblical scholars, he later wrote an influential
commentary on the book of Romans. Hodge disagreed
with his tendency to stress human ability over the
Calvinist doctrine of total depravity.

Nathaniel Taylor (1786–1858) was a Congregational

minister who became the first professor of Yale’s Divinity
School. While at Yale, he developed the influential New
Haven Theology, which gained wide popularity among
New School Presbyterians. Hodge felt that he put too
much emphasis on human agency in the process of
conversion and sanctification.

Gilbert Tennent (1703–1764) was trained by his father,

William, in the Log College. He was one of the First Great
Awakening’s most famous revivalist preachers, and he
later became the founding pastor of Philadelphia’s Second
Presbyterian Church, where Hodge’s ancestors worshiped.

Friedrich August Tholuck (1799–1877) was a renowned

scholar of theology and languages and served as a
professor at the University of Berlin. He became Hodge’s
best European friend.
 James Thornwell (1812–1862) was one of the most
prominent leaders of Southern Presbyterians in the years
leading up to the Civil War. Hodge disagreed with his
views on the church and slavery.

Francis Turretin (1623–1687) was a Swiss reformed

theologian whose massive three-volume Institutes of
Elenctic Theology was highly prized by Hodge. The
Institutes were used as a standard textbook at Princeton
Theological Seminary until it was replaced by Hodge’s
own Systematic Theology in the 1870s.

Ludwig Von Gerlach (1795–1877) was a prominent

Prussian judge and politician who befriended Hodge in
Berlin. Hodge said that he “excited more love and respect”
in him than any man he met in Europe.

Otto Von Gerlach (1801–1849) was a conservative Prussian theologian who taught at
the University of Berlin, where Hodge first met him. He was deeply committed to
missions and known as “The Wesley of Berlin.”

Alexander Von Humboldt (1769–1859) was an

internationally famous German naturalist and explorer
who provided important letters of introduction for Hodge
during his European tour. When Humboldt offered a long
series of lectures in Berlin, Hodge studiously attended
them.
Benjamin Breckinridge Warfield (1851–1921) was one of
Hodge’s last students. He returned to teach at Princeton
Theological Seminary after the death of A. A. Hodge, taking
the faculty position held first by Hodge and then his son. A
brilliant theologian, he became one of the Seminary’s
greatest defenders of conservative, confessional doctrine.

George Whitefield (1714–1770) was a minister in the

Church of England and became the most popular
evangelist during the First Great Awakening. His revivalist
activity catalyzed the Old Side/New Side split in
eighteenth-century American Presbyterianism.

Mark Wilks (?–1854) was an English Independent

clergyman who traveled to France in 1815 to serve as a
Protestant missionary. He became an important figure in
the Réveil (France’s Protestant Revival). While he studied in
Paris, Hodge became friends with Wilks and preached
several times for the English-speaking congregation Wilks
had founded there.

Benjamin Wisner (1794–1835) was an early and lasting

friend of Hodge. They traveled to Boston together soon after
Wisner’s graduation from Princeton Theological Seminary.
Wisner became an influential leader of the American Board of
Commissioners for Foreign Missions, where he encouraged
American missionaries to go to France and played a role in
Archibald Alexander Hodge’s decision to go to India.
Caspar Wistar (1761–1818) was a friend of both the
Hodge and Bache families and the man who principally
trained Hodge’s brother, Hugh, in medicine. So great was
Charles and Sarah Hodge’s esteem for the man that they
named one of their sons after him. Even though it was
misspelled, the botanical genus “Wisteria” was also named
in his honor.

John Witherspoon (1723–1794) was a Scottish

clergyman who immigrated to the colonies to take
over the presidency of Princeton College. He played a
pivotal role in bringing Scottish Common Sense Realist
philosophy to America.
Charles Hodge
This page intentionally left blank
 PROLOGUE
THE POPE OF PRESBYTERIANISM

Figure 0.4 Alexander Hall: A building which clearly echoed the design and functionality of Nassau
Hall, the Seminary’s main building (later named Alexander Hall) was completed in 1818. It contained
living quarters, classrooms, libraries, and dining facilities capable of accommodating one hundred
students. [Special Collections, Princeton Theological Seminary Libraries]

On a brisk April morning in 1872, over five hundred former students, family, friends,
and colleagues congregated to honor Charles Hodge on his fiftieth teaching anniver-
sary at Princeton Theological Seminary.1 Some had traveled from as far away as Cali-
fornia, Texas, and Ireland to attend the event. As the throngs packed into the pews and
crowded to obtain standing room in Princeton’s First Presbyterian Church, speaker
after speaker praised the seventy-five-year-old Hodge, paying tribute to a man already
widely acknowledged as the Pope of Presbyterianism and the “Nestor” of American
theology.2 With one voice they anointed him the greatest Reformed theologian their
country had ever produced.
Hodge’s semicentennial celebration offers but a glimpse of the immense influence
he exercised over nineteenth-century American Protestantism. During his fifty-six-year
3
 4 Charles Hodge

career at Princeton, he taught over three thousand seminarians. No American professor

had taught more graduate students. He extended his influence through his aggressive
and savvy use of the country’s growing print culture by founding the Biblical Repertory
and Princeton Review in 1825, a quarterly theological journal he directed for nearly five
decades. By editing over one hundred and twenty issues and contributing more than
two hundred articles to its pages, Hodge established himself as a major voice in the
most important religious controversies of his day. By the time he left the journal to
others in 1872, it stood as the second oldest quarterly publication in the United States
and enjoyed so great an international reputation that the British Quarterly Review called
it “beyond all question the greatest purely theological Review that has ever been pub-
lished in the English tongue.”3
In addition to his articles for the Repertory, Hodge completed several longer book-
length works: commentaries on four New Testament books including a world-
renowned volume on Romans, the first extended critical analysis of Transcendentalism,
a major history of the American Presbyterian Church, a landmark critique of Darwin-
ism, the immensely popular devotional The Way of Life, and his magnum opus, a three-
volume Systematic Theology. Almost all these works are still in print today, and his
Systematic Theology remains a foundational text in the study of American systematic
theology.
While Hodge towered in the theological circles of his day, his fame has dimmed as
the years have passed. When the great men of nineteenth-century American Chris-
tianity are named, figures such as Charles Finney, Ralph Waldo Emerson, Horace
Bushnell, Joseph Smith Jr., Henry Ward Beecher and D.L. Moody come quickly to
mind. Charles Hodge does not. Biographies are but one indicator of who perseveres in
the American religious imagination. In the past fifty years, three biographies of Bush-
nell have appeared, five of Emerson, six of Finney, and a staggering seven of Joseph
Smith Jr. Only a single biography exists on Hodge, completed just two years after his
death in 1878 by his son Archibald Alexander Hodge. No one has deemed Hodge wor-
thy of his own biography for more than one hundred and thirty years.
Within this biographical lacuna, opinions have varied as to Hodge’s importance.
Some have claimed him as America’s greatest theologian, while others see him as little
more than a derivative thinker who simply taught and disseminated the ideas of
others.4 Still others have sounded darker notes, believing him to be a pro-slavery racist
whose every trace should be erased.5 Whatever judgments exist, the truth remains
that in the life of Charles Hodge one finds a stunning panoramic view of nineteenth-
century Protestantism. His story touches many, if not all, of the most critical develop-
ments in the American Christianity of his era, and whether one admires or despises
Hodge, there is no denying that he exercised a profound influence in his day with
lasting consequences after his death. As one historian has noted, without Hodge
Discovering Diverse Content Through
Random Scribd Documents
 – Gondolja?
– Hogyne! Nem ösmeri a légiót. Egyenként a legelzüllöttebb
alakokból állhat, de a testületi szellem, a testületi becsületérzés
roppant módon ki van fejlődve benne. Az egyén ott semmi, a légió
becsülete azonban szent. Rendkivül összetartanak. Nem tudom, mi
fog történni, de valami történik, az bizonyos.
A vonat megállt Marseille rendező-pályaudvarán. A perronon egy
napbarnitott tengerészhadnagy stentori hangon kiáltott:
– Tagliano, Galambosz legionáriusok szálljanak le.
Sietve leugrottunk s a hadnagy előtt tisztelegve megálltunk.
– Tagliano, Galambosz, a kik táviratoztak?
– Igen, hadnagy ur.
– Kövessenek!
Egy tágas batárba ültünk, szembe a hadnagygyal.
– A rendőrség a központi pályaudvaron várja önöket, a
parancsnok azért intézkedett igy. Mit csináltak?
Tagliano gyorsan és dühösen előadta neki az ügyet.
– Okosan tette, hogy kidobta a maflát, – szólt röviden a hadnagy.
A hadnagy ideiglenesen a légióhoz volt beosztva szolgálattételre s
testtel-lélekkel hozzája szított.
A kaszárnyában az este konszignálták a legionáriusokat. Kétszáz
rekruta s egy század régi legionista várta ott az elszállitást. A kantin
előtt, az udvarban pipáltak és várták a két hőst. Köztük kellett
elmennünk, hogy a parancsnok irodájába jussunk. Nagy
kiváncsisággal mustráltak s én is érdeklődve néztem szét jövendő
bajtársaim közt.
– Jó estét, fiuk! – szóltam, megemelve kalapomat.
 – Jó estét, camarade, – felelt vissza tiz-husz hang.
Egy öreg katona kivette szájából pipáját, s szólt:
– Ne féljetek, gyerekek, megvédelmezünk.
– Bizunk a légióban s az ördögtől se félünk, – kiáltott vissza
Tagliano.
Helyeslő mormogás zugott végig a katonákon.
A parancsnok egy legionista kapitány volt, a kit az uj transzport
átszállitásával biztak meg. Viharvert, keményképü ember: sok
öldöklést láthatott már életében. Tagliano előadta az ügyet.
– Bolond dolog, nem tudom, hogy másznak ki. No majd
meglátjuk. Mi volt ön eddig? – kérdé felém fordulva.
– Gazdag ur.
– Szép foglalkozás. S ön?
– Ügyvédjelölt, – felelt Tagliano.
– Szóval tanult emberek. Örvendek. Sandruze!
Egy káplár előlépett.
– Vezesd a két legionistát a szobájukba.
Egy kicsit megmosakodtunk, aztán lementünk a kantinba
vacsorálni. Ott már Sandruze előadta ügyünket s mindenki meleg
kézszoritással fogadott. Mondhatom, hogy sokkal több finom uri
kezet fogtam meg, mint munkában megdurvultat. Sandruze már azt
is tudta, hogy itt járt a rendőrfőnök titkára s kérdezte a
parancsnoktól, hogy hova lett az a két legionista, a kiknek este
nyolckor kellett volna megérkeznie? Mire a parancsnok ártatlan
arccal azt felelte, hogy bizonyosan a városban mulatnak s csak
reggel fognak berukkolni.
 Tiz óra tájban (mi még a kantinban mulattunk) sietve jött vissza
a titkár; a rendőrfő biztosan tudja, hogy a parancsnok kocsin hozatta
be a legionistákat a külső állomásról. A parancsnok nem tagadta.
– Nos, akkor adja ki.
– Előbb kihallgatom őket, mert nekem is van közöm hozzájuk.
– Jó, de reggel érte jövünk, ha kell, karhatalommal.
– Legyen szerencsém.
Ez volt a párbeszéd a parancsnok és a titkár közt. A titkár
távozása után a tengerésztiszt is sietve elhagyta a kaszárnyát. A
légiót pedig cakkumpak, a rekrutákat cókmókjukkal az udvarra
kiállitották és számba vették. Éjfélkor megjelent a hadnagy és
jelentette, hogy a behajózásra minden készen van. A kaput kitárták.
Indulj!
Dob- és trombitaszó nélkül bevonultunk a kikötőbe s egy óra
mulva mindnyájan a Baudin szállitóhajón voltunk. Négy órára
behajóztak tisztjeink s nyolc órakor már a fényes nagy vizeken
lebegve haladtunk Afrika felé.
 A BAUDIN FEDÉLZETÉN.

A Baudin szállitóhajó az idegen légió negyedik ezredének két

századával s kétszáz, a légiónak szánt rekrutával utban volt Algier
felé.
Éjjel, hirtelen történt a behajózás, a mi kedvünkért, kik a
detektivet a vonatról ledobtuk.
A nagy, elektromos lámpások fényénél láttam, hogy összes
bajtársaim a fedélzeten vannak, s nézik, mikor a külön gépek
csikorogva huzzák föl a két óriási vasmacskát. S láttam az arcokon a
megkönnyebbülést, mikor a gőzhajó kürtje tompa búgással
jelentette az indulást. Ugy látszik, nem egy embernek volt oka örülni
a fölött, hogy örökre hátat fordit a vén Európának, hol bizonyára
élénk összeütközésben volt a hatóságokkal.
Még a kapitány nem nyomta meg a gépházba vezető csengetyü
gombját, de már a kormánykerék csikorgott s a hajó lassan fordult
önmaga körül. E pillanatban a vizből egy kiáltás hangzott, egy
reflektort a hang felé irányoztak s a fénysávban egy emberfej jelent
meg.
– Dobjatok le egy kötelet! – kiáltott felénk.
A kapitány intésére egy mentőöv odarepült eléje, az ismeretlen
belekapaszkodott s a kötélnél fogva a matrózok fölhuzták a
födélzetre.
Pár perc mulva a viztől csurgó alak ott állt a kapitány előtt, mi
meg kiváncsian körülötte csoportosultunk.
 – Ki vagy? – kérdé a kapitány.
– Pietro, sziciliai matróz.
– Mit akarsz?
– Beállni az idegen légióba.
– Ez Champsaur kapitány dolga.
A mi kapitányunk előlépett a tömegből.
– Miért jösz az utolsó percben s ilyen föltünően? – kérdé
Champsaur parancsnok.
– Szöknöm kellett, mert még szerződésem köt a Taorminá-hoz.
– Ez nem ok arra, hogy ilyen kalandos módon toppanj ide, fiam.
Te rossz fát tettél a tüzre.
A matróz hallgatott.
– No, csak ki vele, fiam, vannak a légióban, hál’ Isten, szép
számmal, a kik apró gazságok miatt menekültek ide.
A rekruták röhögtek a kapitány tréfáján.
A sziciliai fölvetette a fejét.
– Hát bizony én, parancsnok ur – loptam.
Mintha a tömegen morgás futott volna végig.
– Mit loptál? – kérdé egyszerre rideggé lett hangon a parancsnok.
– Elloptam a kormányos aranyóráját és az ágyamba rejtettem.
Éppen most vizsgálják a legénység hálótermét s ezért jónak láttam
hirtelen elvitorlázni.
– Bitang gazember vagy, a légiónak nincs rád szüksége. Félicien!
– kiáltott a kapitány.
 Egy óriás káplár lépett elő.
– Dobd vissza a sziciliait!
A káplár villámgyorsan fölnyalábolta a remegő olaszt s minden
habozás nélkül áthajitotta a korláton, a tengerbe.
A légió magához térve meglepetéséből, hurrát orditott,
Champsaur nyugodtan fölment a kapitányi hidra, a kapitány jelt
adott a gépészeknek, hátul a hatalmas csavarkerék zugva kezdte
verni a tengert, mely fehér tajtékot turt.
– Vesszetek a tengerbe! – kiáltott vissza éles hangon a sziciliai, a
mint fölbukott a viz alól.
– Köszönjük, hasonlóképp! – feleltek vissza karban a
legionáriusok.
Elsiklottunk a temérdek hajó közt, elhaladtunk a világitó torony
mellett, a gépek teljes erővel kezdtek müködni, a hatalmas hajó
zúgott, rengett s a vizbe furódó orra ölmagas hullámokat vert föl.
Aludni tértünk. Mondhatom, hogy igen különös gondolatok közt
hevertem bele koporsószerü ágyamba. Eltemettem magamat. Öt évi
rabságot esküdtem Franciaországnak, melyből ha szabadulni
igyekszem, büntetésem halál. Nagyokat sóhajtottam és foroghattam,
mert Tagliano, a ki a fölöttem levő ágyban feküdt, megszólalt:
– Busul?
– Egy kicsit.
– Megbánta, hogy fölcsapott a légióba?
– Nem. Érdekel ez az idegen, nyers és vad katona-élet és
kiváncsian várom a folytatását. De néha eszembe jut, hogy bizony
okosabban is csinálhattam volna az életet. Mint ur jöhettem volna
Afrikába, oroszlánt vadászni, e helyett mint közkatona jövök ide
borjut cipelni s esetleg ismeretlen feketéket megölni ismeretlen
fehérek érdekében.
 – Bizony, bizony, – sóhajtott Tagliano, – oroszlán helyett borju.
Nagy esés.
– Aztán meg rosszul esik ezt az öreg, kényelmes, jól berendezett,
uri Európát elhagyni… a hol sok jó barátunk és oly sok szép, vidám
barátnénk van…
Egy szemközt fekvő norvég fiu fölemelte a fejét s beleszólt:
– Én is sajnálom a földet, a hol bölcsőm ringott és a hol
édesanyámtól járni és beszélni tanultam…
Erre már sok fej megjelent a koporsók szélén s lassankint
beszélgető társasággá lettünk. Többen pipára gyujtottak. Egyik
megszólalt:
– Boldog az olyan ember, a ki még honvágyat is érez!
Különös, keserü hangon szólt. Mindenki ránézett s a norvég igy
szólt:
– Ön is csak született valahol.
– Szibériában, ólombányászok által lakott faluban. Az apámat, a
ki tanár volt Moszkvában, azért küldték oda számüzetésbe, hogy
elpusztuljon. Óh, mert jaj az okos embereknek minálunk! A
boldogtalan aztán nemhogy elpusztult volna, de megházasodott…
igy születtem én. Van nekem hazám? Hazám nekem az a föld, a
melyet apám mindennap megátkozott, mikor az ólommérget fujva ki
tüdejéből, a nehéz napi munkából hazaérkezett? Hazám nekem az a
föld, a melyen rabláncok csörgésén, a felügyelők kancsukájának
csattogásán kivül egyebet nem hallottam?… Aztán kegyelmet
kaptunk. A kegyelem ugy szólt, hogy örökös számüzetés, de
megforditott irányba, Európába… Igy kerültünk Párisba. A hol annyi
a nyomoruság, mint ott, nekünk már kevés hely jut. És anyám
sokszor visszasirta azt a sivár, puszta szibériai völgyet, melyben a mi
disznóólszerü házunk állott, a végében egy kis zöldséges kerttel…
Mit sirassak én Európán? Bár sohse látnám többet.
 S az orosz kis fapipájából elkeseredetten fujta a füstöt.
Mindnyájan bizonyos szánalommal néztünk rá.
A norvég megszólalt:
– És nekem, érzem, mégis fájdalmat okoz, itt hagyni ezt a
világrészt, melynek pedig csak legterméketlenebb részét nevezhetem
hazámnak. Mindig előttem áll az a kis faház, a magas éjszakon, a
feneketlen fjord sötét vize mellett, hol annyiszor hallgattam, fejemet
anyám ölébe hajtva, a téli viharok üvöltését, s szikladaraboknak
tengerbe zuhanását. Mintha a viharos tenger orditó titánjait a földi
titánok hajigálták volna. Szép ország az, uraim… De el kellett
jönnöm, mert kenyér nem terem benne… Mérföldekre terjedő nagy
területek lakatlanul, pusztán állnak, s még se fér el több ember
benne… Én egyszerüen pályának választottam az idegen légiót, hogy
éhen ne haljak…
Csönd lett.
– S önök? – kérdé a norvég, rám és Taglianóra nézve.
– Ur voltam, eltékozoltam a vagyonomat s éppen főbe akartam
magam lőni, mikor az idegen légió ügynöke megcsipett.
Tagliano igy szólt:
– Körülbelül ez az én történetem is.
Csönd volt egy ideig. A bajtársak visszaheveredtek ágyukba, csak
az orosz és a norvég ültek még. Az orosz körülnézett és szólt:
– Uraim, ugy látom, hajótöröttek vagyunk mi mind a négyen s
hozzá elég intelligens emberek. Vegyük ugy, hogy a légió a mi
puszta szigetünk, melyre a sors kivetett. Tudják mit? Szövetkezzünk,
hogy egymás sorsán könnyitsünk…
– Helyes! – kiáltottunk.
– Esküdjünk testvériséget, – inditványozta Tagliano, – ez igy
szokás.
 – Helyes.
Tagliano egy kis ezüst-feszületet vett le a nyakáról s megcsókolta.
– Talizmán. Anyámtól való.
A kinyujtott feszületre mindegyikünk rátette jobb kezének két
ujját s Tagliano diktált.
– Esküszünk, hogy egymást semmiféle bajban el nem hagyjuk.
Hogy egymással mindig utolsó falat kenyerünket, utolsó korty
vizünket megosztjuk. A csatákban összetartunk, ha közülünk
megsebesül valaki, cserben nem hagyjuk, egymást pénzzel is
támogatjuk, a följebbvalók eshetőleges kegyetlenségei ellen együtt
védelmezzük magunkat. A ki esküjét megszegi, hitvány becstelen
ember s azt a többi köteles elpusztitani. Isten minket ugy segéljen.
Elmondtuk utána az egészet.
– Csókoljátok meg a keresztet – sugá Tagliano, – akkor titeket is
védeni fog.
Megcsókoltuk a keresztet, kezet fogtunk, megcsókoltuk egymást
és lefeküdtünk.
Sokáig nem tudtam aludni, különösen egy a német sorozás elől
megszökött elzászi gyerek sóhajtozása és zokogása miatt. Már este
egyre csufolták a fiuk jajveszékeléseért, de ő folyton azt hajtogatta,
hogy megszakad a szive; ő csak most érzi, hogy nem tud elválni
hazájától; miért szökött meg – ugymond – hazulról, miután uj hazája
sem tud vele mást csinálni, mint hogy katonának viszi, még pedig
mint hallja, sokkal sulyosabb szolgálatra.
Most azután láttam, hogy a fiu leszáll ágyából és kisompolyog a
teremből.
A következő percben egy puskalövés dördült odakint, a
födélzeten. Talpra ugrottam és fölrohantam. Odafönt zürzavaros
szaladgálás volt.
 – Mi történt? – harsogott szócsövön a kapitányi hidról.
– Egy rekruta a vizbe ugrott, – felelt vissza egy légióbeli katona,
a ki puskával őrt állott.
A gép járása lassabbodni kezdett, majd egészen megszünt. Rövid
kommandószavak hallatszottak. A matrózok futottak a kis csónakot
vizre ereszteni. Ezalatt a villámos reflektor köröskörül kutatta az
éjszaka sötétségét. A hajó farán őrt álló legionárius a puskáját
igazitotta s igy szólt a hadnagyhoz, a ki e pillanatban termett ott:
– Hadnagy ur, fölösleges a csónakot leereszteni, azt hiszem,
agyonlőttem a szerencsétlent.
– Miből gondolja?
– A lövés után nagyot kiáltott s azóta semmi hangja… ime ott van
ni!
A hajó mögött a tenger teljes villámos fényben ragyogott. S a viz
tetején fekve megjelent a boldogtalan elzászi fiu, véres fejjel, nyitott
szájjal s a viz sodra által huzva, sebesen uszott a hajó után. Az
odatódult rekruták megdöbbenve nézték a bizarr látványt és
sápadtan, szótlanul tekintettek egymásra. Itt ugyan nem tréfálnak az
emberekkel!
A másodkapitány odajött, messzelátón nézte egy kicsit a hullát s
aztán a hidra kiáltott.
– C’est fini! En avant! (Vége van! Előre!)
A matrózok visszapakkolták a csónakot, a gépek ujra zakatolni
kezdtek, a reflektorok elaludtak, a hajó röpült s mi visszabujtunk
hálószobánkba. De a világért sem mertem a szoba vizre nyiló kis
kerek ablakára nézni, mert az az impresszióm volt, hogy a véres
ábrázat rám vigyorog onnan… Szegény gyerek, neki két hazát adott
a végzete. És egy harmadik hazában keresett boldogulást… Ötven
milliomod magával német, negyven milliomod magával francia
lehetett volna… és mégis ily nyomorultan kellett elvesznie. Mi vár én
rám?
 A KÁPLÁR.

A Baudin a pirkadó hajnal fénye mellett lassan uszott be Algier

kikötőjébe. A város aranyos kupolái, tornyai és minaretjei csillogtak a
születő fényben. Apró házai mintegy ótalomért huzódtak a hatalmas
erőd lábához, mely uralkodott az egész város fölött. Az erődben
éppen a réveillet fujták s a friss trombitahang messzire elszállt a
tiszta levegőben.
Előbb az idegen légió két százada szállt ki, nagy pontonokon,
aztán ezek félkörbe álltak a kikötőben s minket rekrutákat vittek ki a
partra. A kör összezáródott s megindultunk az erőd felé, fegyver
közé fogva. Száz frank foglaló volt minden rekruta zsebében, azért
vigyáztak olyan nagyon rájuk. Nem egy ember volt köztük, a ki ugy
gondolkozott, hogy ingyen áthajózik Afrikába, ott kereket old s terv
és ész nélkül elkalandozik a fekete kontinensen. Micsoda keserves
csalódás lett ezeknek az ostoba képzelődéseknek a vége.
Az erőd udvarán az ezredes és pár tiszt várt ránk. Spáhik, turkók,
s afrikai vadászok lézengettek körülöttük. Fölolvasták a névsort,
konstatálták, hogy ki veszett a tengerbe, az ezredes végigjárt
köztünk s több izben mormogá: felséges fickók, aztán a káplárok
pléhcsajkákat osztottak ki, megmutatták, hogy hol osztják a reggelit
s azzal abtretoltattak. Reggelire pompás tejes kávét s egy-egy
hófehér cipót adtak, mely a mi prófuntunk mellett valóságos kalács.
Alig nyeltük le az utolsó falatot, összedoboltak bennünket. A front
előtt ujra ott állt az ezredes és Champsaur kapitány.
– Álljanak külön, a kik egy szót sem tudnak franciául.
 Rövid mozgás, magyarázgatás után valami száz főből álló csapat
képződött. Ez legnagyobb részt poroszokból állott, de volt közte
angol, olasz, hollandi, spanyol, amerikai.
– Álljanak külön, a kik csak franciául tudnak.
Erre is képződött egy tekintélyes csapat. Ezek a belgák és francia
svájciak voltak.
Erik a norvég, Wladimir az orosz, Tagliano és én nem mozdultunk
egymás mellől. Velünk együtt állt ott még vagy harminc ember.
– S önök?
– Mi, parancsnok ur, ugy látszik, minden nyelvet beszélünk.
– Helyes. Bretonville hadnagy, vezesse valamennyit a magazinba
s estére olyan uniformisban legyen minden katona, mintha
skatulyából huzták volna ki. Holnap majd beosztjuk önöket a légióba.
A hadnagy sugott neki valamit.
– Igaz. Mind megkapták a foglalót?
– Én nem kaptam meg, parancsnok ur, mondám, folyton
megtartva katonás merevségemet.
– Jól van. Tizenkettő és egy közt jelentkezzék a légió első
ezredének pénztáránál. Volt ön katona?
– Igenis, parancsnok ur, huszár voltam az osztrák-magyar
hadseregben.
– Mindjárt meglátszik. Elmehet.
Mikor a ruharaktár felé mentünk, egy vén legionista káplár, a ki
hallotta beszélgetésemet Champsaur kapitánynyal, csatlakozott
hozzám.
– Látom, hogy ön ur volt civilkorában – szóla.
 – Az voltam.
– Szeretne egy kicsit jobban öltözködni?
– Hogy az ördögbe ne!
– Akkor jöjjön velem.
Oldalt eltünt. Intettem három pajtásomnak s utána eredtünk.
Hátsó kapun mentünk be a magazinra felügyelő őrmesterhez s egy
félóra mulva pompás, testhez álló, hófehér extra-egyenruhában,
tiszti cipőben voltunk, kis kokett, fehér käppivel a fejünkön. A Lebel-
fegyverhez való kis gyiklesőt is azonnal derekunkra csatolhattuk – s
perfekt legionáriusok voltunk.
– Nem akarnak a városban ebédelni? – szólt, szemével csiptetve
a káplár.
– Persze, hogy akarunk.
– Nos, kérjenek engedélyt Champsaur parancsnoktól.
– Fog-e adni?
– Mondják, hogy caporal Crébillonnal mennek ki. Az én vagyok.
Én elég garancia vagyok arra, hogy nem szöknek meg.
S egy alig észrevehető mozdulattal a derekára szijjazott
revolverre tette a kezét.
Az engedélyt este hétig csakugyan megkaptuk, a foglalómat
fölvettük, s vigan indultunk kifelé.
Az erőd kapujánál egy nagy csomó zsidó tanyázott. Szép, hosszu
szakállu, bibliai alakok, olajbarna arccal, kifejező fekete szemekkel,
nem az az éjszaki szláv korcsivadék, melyet oly sokszor láttam
felvidéki birtokunkon, ragadozó madáréhoz hasonló félelmes arcával.
Wladimir nem is akarta elhinni, hogy ezek zsidók, annyira
hozzászokott a hazájában látható elromlott tipushoz.
 A zsidók azért tanyáztak ott, hogy civilruháinkat és egyéb
ingóságainkat megvegyék. Tagliano vissza is futott rögtön s lehozta
régi életünk emlékeit. Ebből is bevettünk negyven frankot. Tagliano
alkudott velük s mondhatom, hogy a kereskedők a bőbeszédü
olaszban mesterükre akadtak.
Gazdagnak éreztük magunkat, mikor a városba leszálltunk.
Käppinket félrevágtuk s az ifjuság bizalmával, boldogan
tekintgettünk szét a keleties utcákon.
Mindenki megnézett bennünket, de volt is mit. Wladimir és Erik
két szőke Herkules volt, azzal az álmos vagy álmodozó kék szemmel,
mely Turgenyev regényhőseinek a sajátsága. Tagliano koromfekete
nápolyi volt, gondosan ápolt Viktor Emánuel-bajusszal. Magas, sugár
termetén gyönyörüen állt a légió fehér ruhája, mely kacér ellentétül
szolgált az ő feketeségéhez. Magam sem voltam utolsó legény,
felpödört bajuszommal s IV. Henrik-szabásu, hegyesre nyirt
szakálammal. Ki is jelentette Crébillon, hogy elegánsabb
legionáriusokat, van tiz éve, hogy nem látott. Büszkén is lépdelt
előttünk, mint egy kocsis, a ki nagyurakat visz a hintóján.
– Milyen dejeunert parancsolnak? – kérdé, – elég lesz fejenkint
tiz frank?
– Elég.
– Akkor gyerünk a Hôtel Beau Rivage-ba.
Volt már egy óra, mikor oda értünk, irtóztatóan kiéhezve.
Crébillon a tengerre néző terraszon terittetett, sátor alatt s először
jégbe hütött sört kért. Azután megrendelte a couverteket, előbb a
fölszolgáló garçonnak tiz frank borravalót igérvén. Mint a farkasok
estünk neki a jó ebédnek. A terrasz lassanként megtelt, többnyire
angolokkal, egy láthatatlan zenekar operákat kezdett játszani.
Egypár üveg vörös bornak gyorsan a nyakára hágtunk s Crébillon
kipirult arccal adott a tálalásra vonatkozólag utasitásokat a
pincérnek, a miből láttuk, hogy meglehetős szakértő.
 – Mondja csak, káplár ur, mi volt ön azelőtt? – kérdé Tagliano.
Az öreg magasra emelt egy pohár bort és gusztálta. Aztán egy
hajtásra magába temette.
– Ne bolygassuk a multakat fiaim. A légiónál nincs mult, csak
jövő. Kivánom, hogy szebb jövő várjon rátok, mint a milyen én rám
várt.
Dobolt az asztalon.
– Hej, sok szép, előkelő urfit vezettem én már be a légióba. S
hova lettek? Csontjaik ott fehérlenek a bacninhi őserdőkben… s még
csak nem is férfias tusában, a zászló alatt, mitrailleuse-ök siketitő
kereplése s a fekete zászlósok vad üvöltése közt szálltak a sirba… a
mocsárból kiszállt sápadt halál, a láz fojtotta meg őket… vagy a
kolera söpörte el.
Tagliano is fölhajtott egy pohár bort, csettentett a nyelvével s
hetykén szólt:
– Eh, csak egyszer hal meg az ember s ugyancsak szörnyen
mindegy, akár négylovas hintón viszik ki a nápolyi Santa Croce
temetőbe, diszes papi kisérettel és szép énekszóval, vagy ott földelik
el Kelet-Ázsiában, a kinai határ mellett… és a kapitány imádkozik
fölötte, miközben a bajtársak három sortüzzel bucsuznak el tőle…
Crébillon figyelmesen hallgatta, aztán megszólalt:
– Szépen beszélsz fiam, de miért nem vallod inkább azt, hogy
csak egyszer él az ember s igyekezzél az életedet szépen
berendezni…
Tagliano sóhajtott.
– Azzal már elkéstem. Most összes filozófiám abból áll, hogy meg
tudjak békülni helyzetemmel, nyugodtan várjam a szenvedéseket s
el legyek készülve korai halálomra.
Most megszólalt az orosz:
É
 – Légy fatalista, mint én. Én nem ismerem el a szabad akaratot.
Ha nekem van szabad akaratom, miért ne legyen a sajtkukacnak is?
Miért legyen éppen nekem és csak nekem? Azt csak az ember
képzeli, hogy a teremtett lények közt rangban külömb, mint a
sajtkukac. Ezt a sajtkukac is képzelheti magáról s épp ugy
vindikálhatja magának a szabad akaratot, mint mi. Nincs szabad
akarat. Semmiféle tettünkért nem vagyunk felelősek, mert mindent,
a mit teszünk, végzetszerüleg kell tennünk, utunk ki van szabva –
mondjuk, – a csillagokban. Én tehát nyugodtan várom a jövőt, mert
nem változtathatok rajta.
– És te? – szólt a káplár, oldalba döfve Eriket, a ki elmerengett a
tengerre.
– Engem anyám megtanitott hinni és imádkozni. És én
megtaláltam Istent a tenger mélyében és az ég magasságában. Nem
felejtem el örömömben, eszembe jut bánatomban. Nyugodt vagyok,
mert vigyáz rám.
… És én ott ültem és a napnak egész sugárkévékben hulló
aranyától ragyogó tengerre bámultam, mely eddigi hitvány, ostoba,
sivár életemtől elválasztott. És öröm fogott el, hogy mérhetetlen
vizek tornyosulnak közém és régi életem közé. És öröm fogott el arra
a gondolatra, hogy szenvedni… és a szenvedések által megtisztulni
fogok. Hirtelen eszembe jutott egy gyerekkori imádságom, melyet
tizéves korom óta nem imádkoztam. Elmormogtam.
– Mit csinálsz? – szólt az orosz.
– Imádkozom.
Mély csönd lett az asztal körül. Crébillon megtömte kis fapipáját
és rágyujtott. Vagy öt füstkarika után megszólalt:
– Kár fiuk, igazán kár, hogy ezeket a sok szép filozofiával és mély
vallásossággal bélelt koponyákat holmi zulukafferek fogják beverni
csatabárdjaikkal… vagy azok a gaz tonkingi piráták lándzsára tüzve
viszik valami nagyhasu mandarin elé, a ki ezért nekik egy csin-t fog
fizetni, a mi testvérek közt is fölér két souval… nom d’un chien… a
gazember ennyire becsüli a fehér ember fejét.
– Igaza van! – kiáltott Tagliano, – én annyit sem adnék a
mandarin fejért, levágatlanul. – Erre már nagy koccintás volt.
Crébillon kezdett elázni. Karomra tette a kezét.
– Nagyon szeretlek benneteket fiuk, sajnálom, hogy elhagytok,
négy ilyen kiváló fickóhoz rég nem volt szerencsém. Én sem vagyok
ám valami rongy ember, ne higyjétek. Jó családból származom. Az
apám ügyvéd volt Brüsszelben, jó nevelést kaptam…
Hallgatott egy darabig, mintha haboznék, folytassa-e?
– Ma is ur vagyok, ha közbe nem jön… az apám meghalt… az
anyám férjhezment és én a lakodalom napján, mikor a templomból
visszajöttek, agyonlőttem a gazembert, mielőtt anyámat
megcsókolta volna…
Ujra elhallgatott.
– Elmenekültem… Egyenesen a légióba… Elrészegesedtem
bánatomban, azért nem vittem semmire. Négy hadjáratom van s
csak káplár vagyok… Óvakodjatok a pálinkától, demoralizál, állattá
tesz… Fizessetek, menjünk török kávét inni.
 KATONAÉLET AFRIKÁBAN.

Az algieri ebéd jó ize sokáig megmaradt a számban. Hosszu ideig

nem volt szerencsém urnak való ételhez. Sőt gyakran olyat kaptunk,
hogy egyáltalán nem volt embernek való.
A kompánia pénze teljesen elfogyott s a tiz centime napi lénung
állt csak rendelkezésünkre, hogy életünket egy kissé
megfüszerezhessük. Képzelhetik, hogy micsoda füszer telik ki öt
krajcárból.
A mint a pénzünk elfogyott, Crébillon kegye is elfordult tőlünk. A
vén alkoholista utolsó kedvezése az volt, hogy kivitte, hogy
négyünket egy szakaszba (escouade) tegyenek. Ezért kicsalta utolsó
öt frankunkat s aztán más zsákmány után nézett. Nem is vettem
rossz néven szegénytől.
Az algieri erődben nem igen pihentünk meg. Reggel ötkor
réveillet fujtak, összeálltunk s kimentünk a városon kivül, katonai
mozdulatokban gyakorolni magunkat, előbb mindenki fölhörpentvén
huszonhárom centiliter mennyiségü feketekávéját. Félkilenckor
visszatértünk és kilenc órakor kiosztották la soupe du matin-t, mely
áll száz gramm levesben főtt marhahusból és egy kis főzelékből.
Ezen elrágódhatik az ember tiz óráig, akkor retraitet fujnak, s
délután két óráig, mig a nagy forróság tart, nincs a katonának
semmi dolga. Két órakor réveille, megyünk az iskolába, vagy belső,
kaszárnyai munkára. Ez tart félnégyig. Akkor ujra gyakorlatra
vonulunk s ott vagyunk félhatig. Hatkor kiosztják a soupe du soir-t,
az ebédet, a mi ugyanaz, mint reggel, kivéve, hogy kétszer egy
héten, csütörtökön és vasárnap, sült hust kapunk, burgonyával. Azt
már emlitettem, hogy minden második nap ezerötszáz gramm
kenyeret kapunk. Hamar rájöttünk azonban, hogy ezt legjobb egy
ültőhelyünkben megenni, kölömben a legionáriusok ellopják. A koszt
ugyanis nem tulságosan bőséges s ez a sok kiéhezett európai alak
sohse tud jóllakni.
Crébillontól hallottuk, hogy ez a nyári beosztás, junius elsejétől
szeptember tizenötödikéig. Télen másképp lesz.
Megjegyzendő, hogy tiz napon át, a mig Algierban voltunk, se
ezredest, se kapitányt, se főhadnagyot nem láttunk. Egy fiatal
hadnagyocska járt ki velünk, a ki szörnyen unta a mulatságot,
félreült lapokat és regényeket olvasni s minket teljesen a belga és
porosz altisztek önkényére bizott. Hogy aztán ezek gorombáskodás
és taszigálódás terén mit vittek véghez, az képzelhető. Az is igaz,
hogy ritka elzüllött bandával volt dolguk; az intelligens ember, kit a
szerencsétlenség hajtott ide, kis töredék köztük, a legnagyobb
részük professzionátus csavargó, a ki soha semmiféle mesterséget
nem tanult, urat maga fölött, gazdát egyáltalában nem ismert s
életében öt percig komolyan nem dolgozott. Vasszigor kell hozzá,
ilyen embereket a katonai fegyelemhez szoktatni. Volt is pofon,
guzsbakötés, kurtavas és börtön rakásszám. De azokkal, a kik jól
öltözködve érkeztek ide, az élet hajótöröttjeivel, nem volt semmi baj.
Ezek pariroztak.
Egy reggel a hadnagy két afrikai vadásztiszttel és három Alcazar-
kávéházbeli énekesnővel jött ki a gyakorló térre. Ugy látszik,
egyenesen a kávéházból jöttek, kocsin. Részegek voltak s egész uton
énekeltek. Kint aztán elhelyezkedtek s a kocsiból mintegy páholyból
nézték a rekruták gyakorlatait, buzditó kiáltásokat intézvén hozzájuk.
Egy magas fal megrohanása és megmászása volt a föladat. Egymás
hátán, egymást fölhuzva, öt perc alatt tul voltunk rajta, aztán
visszafelé csináltuk meg ugyanezt. A hölgyek tapsoltak, ujongtak s
mikor sorba álltunk, szemlét tartottak fölöttünk. Tőlem hat
embernyire egy csinos, kis bajuszu, torreador külsejü spanyol állt. A
hadnagy szeretője megállt előtte s arcul legyintette őt batiszt
zsebkendőjével, szólt:
 – Te tetszel nekem, fiu.
A spanyol elnevette magát s könnyedén felelt:
– Este hétkor gyere a kaszárnyába.
– Szemtelen! – kiáltott a hölgy, a hadnagy pedig a kezében vitt
chartreuse-ös üveget ugy vágta a spanyol fejéhez, hogy a
szerencsétlen vérbe borulva dőlt ki a sorból. Két káplár fölragadta és
valami kuthoz vitte.
A légió meg sem moccant, de zugás futott végig a sorokban s a
vad fiuk tekintete összevillant. Akkor nem értettem meg ezt a
tekintetet, de megértettem a következő évben, a hoang-hoi
csatában, a hol a hadnagy négy golyót kapott a hátába és elesett. A
legionáriusok ekkor boszulták meg az algieri brutalitást. Az
ezredorvos konstatálta a dolgot, de a tisztek nem mertek vizsgálatot
inditani. A tonkingi őserdőkben nem lehetett a légióval sokat
okoskodni.
A vadásztisztek boszusak voltak a chartreuse elpocsékolásáért s a
visszavonulást inditványozták. A káplárok hátra arcot
kommandiroztak s mi hátat forditottunk a nemes kompániának.
Engem ezalatt az a szerencse ért, hogy a bizalmas modoru hölgy
hátba vágott s azt kiáltotta: Ez a fickó ugy tartja magát, mint egy
király! Szeretnék a szeme közé nézni! Szerencsémre, a káplárok
marsot kommandiroztak s igy megszabadultam a kellemetlen
következményektől. Azt azonban hallottam, hogy a hadnagy a
hölgyet bestiának nevezte.
Este fönt a bástyán pipáztunk és a város felséges keleti
panorámáját bámulva, tárgyaltuk az ügyet. A vén Crébillon lelkünkre
kötötte, hogy nagyon vigyázzunk magunkra a tisztekkel szemben,
mert a gyarmatokon s különösen a légióval szemben, minden meg
van nekik engedve. Bármely pillanatban agyonlőhet, nyomorékká
tehet, folyton becsukhat, a legiónárius nem mehet rapportra s nem
kap igazságot. S megjegyzendő, hogy a börtönben töltött idő nem
számit, azt az öt éven fölül még utána kell szolgálni.
É
 És itt az öreg nagyot sóhajtott.
– Magam is igy ragadtam itt. Megszöktem, elfogtak, hat hónapi
fogságot kaptam. Ez megtörtént kétszer. Apróbb rakoncátlankodások
miatt is kaptam összesen körülbelül két évet, ez már három év. E
nyolc év alatt tökéletes vén katona lettem, mint Napoleon régi
gárdistái. Gép, nem emberi lény…
– Gép, de olaj helyett pálinkával kentek, – szólt egy vén
legionárius s a katonák röhögtek.
Crébillon különös tekintettel nézett végig rajtunk.
– Pálinka? Hagyd el Muller, nagy találmány az: az a szegény
embernek, a mi az urnak a morfium. A pálinka segitett nekem
eltemetni a multat és elviselhetővé tenni a jelent. Öreg napjaimra
idekerültem az algieri depotba, penzióba s itt kényelmesen eltöltöm
hátralevő időmet. Nem tudnának engem innen bottal se elverni.
Igy üldögéltünk a bástyán, mig csak takarodót nem fujtak. Ekkor
kivertük a pipánkat s még egy pillantást vetve a vak afrikai éjben
lent égő lámpákra s a messzeségben sziporkázó csillagokra,
nyugalomra tértünk.
Tizenkettedik napon kiosztották köztünk a Lebel-puskákat. Aznap
a fegyverrel való bánásmódra tanitottak, másnap a régi legionisták
elmentek Oránba, mi megkaptuk a patrontáskát is, elül-hátul egyet s
kivonultunk rendes szolgálattételre.
Egy éjjel, két órai fárasztó őrtállás után, éppen le akartam
feküdni, mikor riadót vertek. Tiz perc alatt az udvaron állt a légió,
fegyver alatt. Az erőd nagy kapui dörögve csapódtak szét s mi,
sulyba fogott fegyverrel, futólépésben indultunk le a városba.
Mikor a hegyről lefelé kanyarodtunk, már láttuk, hogy hová
megyünk. Tüz volt az arab városrészben, a tüz világa volt a direkció.
Tiz perc alatt ott voltunk, a bámész tömeget hátra szoritottuk,
aztán a mi századunk gulába rakta a puskáit s fejszét, létrákat
ragadott, hogy majd az égő ház tetejére jutva, leverje az éghető
anyagot. A városi tüzoltóság is ott állt egy nagy fecskendővel s a
kapu kinyitását várta, hogy az udvaron az égő házhoz férjen.
Az égő ház egy dusgazdag arabsé volt, a ki három házas fiával s
a saját, mint a tüzoltók beszélték, három feleségével és nagyszámu
cselédséggel lakott a terjedelmes, összeépitett házcsoportban.
Fejszével megdöngettük a kaput, kinyilt rajta egy kis ablak s a
gazda kinézett.
– Mit akartok?
– Eloltani a tüzet.
– Eloltom én a fiaimmal és a cselédeimmel.
– Ne okoskodjál, nincs hatalmadban eloltani.
Az arab becsukta az ablakot.
– Törjétek be kaput! – kiáltott Champsaur kapitány.
A legionisták hamar egy gerendát keritettek, harmincan ragadták
meg egyszerre s a következő percben ágyulövéshez hasonló
dördüléssel zuditották neki a kapunak.
– No még egyszer! – kiáltottam le a magas falról, melyen
Taglianóval (egymást fölsegitve) lovagoltunk.
A gerendaütés másodszor dördült, a kapu recsegett. S én láttam,
hogy az öreg arabs, megfenyegetve bennünket fekete öklével, hat
fátyolos asszonyt, a kik az udvar egyik sarkában siránkoztak, beterel
az égő házzal összeépitett épületbe. Ez az asszonyokat rejti el
előlünk.
A kapu a harmadik ütésre széttárult, a fecskendőt gyorsan
betolták a ház mellé s mig vagy harminc ember a szivattyu kádjába
hordta a vizet, megkezdődött az oltás. Az arabs a fiaival félre állt s
olyan képet vágott, mintha a dolog őt legkevésbbé sem érdekelné.
 Mi vagy hatan parancsot kaptunk, hogy menjünk föl annak a
háznak a tetejére, hová az öreg az asszonyokat dugta, s verjük le a
tetejét, mert a tüz csak ezen az uton terjedhetett tovább.
Ezen a házon rácsos ablakok voltak. Ez lehetett az asszonyok
háza, a hárem.
Mikor a létrát a ház oldalához támasztottam, érzem, hogy egy
sulyos kéz megragad és hátraránt.
Az öreg arabs volt. Soha ily gyülölettel telt tekintetet még nem
láttam, elannyira, hogy hideg borzongás futott végig rajtam. De
rögtön hallottam Champsaur kapitány hangját.
– Őrség!
Vagy tiz ember szaladt be az utcáról, szuronyos puskával.
– Szoritsátok oda a sarokba ezt a vén gazembert a fiaival együtt
és vigyázzatok rájuk.
A négy arabs egyszerre körül volt véve s a sarokba taszigálva. A
legionisták puskatussal dolgoztak.
Mialatt ez történt, a hárem padlásán, ugy látszik, már régebben
lappangó tüz kitört s az egész tető egy pillanat alatt lángban állott.
Champsaur káromkodott mint a jégeső s a harmadik még
tüzmentes ház tetejére rendelte a legionistákat. Ekkor
figyelmeztettem, hogy az éppen most föllobbant házban hat asszony
van. Már sikoltozásuk is hallatszott. Bizonyosan a zsarátnok már
kezdett közéjük hullani.
Champsaur az arabshoz lépett és a kulcsot kérte, hogy az
asszonyokat kihozhassák. Az arabs tagadólag intett.
– Ember, meg vagy őrülve? Hisz ott vesznek!
– Vesszenek ott inkább, semhogy a ti szemeitek lássák őket.
 Champsaur elfordult, s dühödten üvölté:
– Fiuk, a gerendát! Törjétek be ezt az ajtót.
A háremből kétségbeesett sikoltások hangzottak. Ezuttal én is a
gerendához kaptam. Az ajtó az első ütésre beszakadt. A nyiláson
füst tódult ki, utána asszonyok rohantak ki, levegő után kapkodva.
Az arabsokhoz futottak, s a lábuk elé kuporodtak.
– Mind itt van? – kérdé tőlem Champsaur kapitány.
– Csak hatot láttam kijönni, azt hiszem, egy még bent van, mon
commandant! – feleltem.
– Menjen be érte.
Olyan száraz hangon mondta, mintha cigarettáért küldött volna
valakit a boltba. Én azonban vizbe mártott zsebkendőmet a számra
kötve, kezembe égő fáklyát kapva, habozás nélkül berohantam… A
füsttel telt nagy szoba közepén (körülötte már égtek a szőnyegek)
egy csodaszép fiatal arabs nő feküdt elájulva. Ugy képzeltem, hogy
az öreg arabs kedvenc felesége. Arca födetlen, hófehér nyakán és
mellén megtépve a ruha, nyilván ő maga szaggatta meg, mikor a
rémület és füst fojtogatni kezdte. A tüz eléggé világitott, a fáklyát
tehát elhajitottam s a nőt ölembe vettem, ugy, hogy sápadt feje jobb
vállamon feküdt. Igy magamhoz szoritva (éreztem szive dobogását),
áttörtem a füstön s félig elvakulva az udvarra érkeztem.
… Az első, mit hallottam, egy rekedt orditás volt, abból a
sarokból, hová katonáink az arabs házigazdát és fiait szoritották.
Aztán az öreg arabs egy irtóztató lökéssel széttaszitotta az őrséget s
egy ugrással előttem termett. Mielőtt elfordulhattam volna, az arabs
kése megvillant, s markolatig merült a boldogtalan nő meztelen
mellébe. Aztán kirántotta kését a sebből s övébe dugta. Vérsugár
szökelt ki a sebből s elboritotta a nőt, meg engem is. Arcom,
szemem, szám s mellem tele volt vérrel. Éreztem, hogy a
boldogtalan kettőt rándul, hallottam, hogy sóhajt, láttam, hogy egy
pillanatra fölnyitja gyönyörü barna szemeit, melyekből végtelen
rémület tükröződött le… aztán behunyja a szemeit, vége… A
meglepetéstől, a rémülettől félig őrülten ledobtam a gyöpre s
Vladimir nyakába estem, a ki azt hitte, hogy én vagyok
megsebesülve.
… És ekkor az öreg arabs letakarta a nőt fehér burnuszával,
ráborult és hangtalanul siratta. Órákig feküdt ott mozdulatlanul, nem
törődve azzal, hogy mi történik körülötte.
Csakugyan a kedvenc felesége volt.
Reggel kilenckor vonultunk vissza a kaszárnyába, az arabs még
akkor is ott feküdt a földön, az asszony ruhájába temetett arccal.
 A SIVATAGBAN.

Soká nem felejtettem el ennek az öreg embernek gyülölettől

eléktelenitett arcát s vad lánggal szemeimbe furódó tekintetét;
valamint sokáig álmodoztam a gyengetestü, remek asszonyról, kit
egy percre karjaimban szoritottam, s a ki ott dermedt meg,
kilehelvén lelkét.
Crébillon káplár akkor figyelmeztetett, hogy ne igen őgyelegjek
az erődön kivül, mert nem lehetetlen, hogy az arabsok leskelődnek
rám s életemre törnek.
Bünöm az volt, hogy érintettem az asszonyt s legtovább
gyönyörködtem szépségében.
Nem sokáig kellett óvakodnom: egy napon a légió parancsot
kapott, hogy menjen Oránba, majd ott szétosztják a belső afrikai
posztokra.
Crébillonban volt annyi emberség, hogy bár ránézve elvesztettük
minden vonzó erőnket, mert már egy krajcár extra-vagyonunk se
volt, mégis melegebben bucsuzott el tőlünk.
– Eddig urak voltatok, – mondá, – még Európában éltetek. Most
kezdődik az afrikai élet, az unalom, a közönséges, durva munka.
Nem vidám dolog ez, fiuk, higyjétek el. Mire ide a partra
visszakerültök, lehet, hogy már épp olyan elállatiasodott,
megkérgesedett alakok lesztek, mint én. Tanácsaim ezek: tartsatok
össze ti négyen, életre-halálra, igy tudtok csak magatoknak egy kis
poziciót csinálni a tisztek és a legénység előtt; ne bizzatok az
arabsokban, a kik sokszor szökésre csábitanak, csakhogy aztán
elfoghassanak és a kormánytól az öt frankokat fölszedhessék, a mi
itt a visszaliferált szökött katonáért jár; harmadik és legfőbb
tanácsom: óvakodjatok az asszonytól, akármilyen szinü is a bőre. A
bennszülött asszony miatt bajba keveredtek az arabokkal, az európai
asszony meg itt ugy megbolondul, mintha vér helyett vitriol folynék
az ereiben. Még a csókja is olyan, mint a vipera csipése.
Oranban szétosztották a rekrutákat. A mi századunk egy este
cakkumpakk, kellő öszvér-trainnel, gyalog megindult Ain-Szefra felé.
Ott váltottunk föl egy legionista századot, mely már hat hónapja Ain-
Szefrában állomásozott.
Egész éjjel masiroztunk s hajnal hasadtakor benne voltunk a
sivatagban. Nem hiszem, hogy Grönland hómezői ennél pusztább,
megdöbbentőbb, szomoru látványt nyujtanának. Egyforma, szürke
homokdombok, homokvölgyek végtelen láncolata, itt-ott egy kis
elárvult gizgaz. Ha egy kis szél támad, egész homokfelhőket emel a
magasba s onnan fölülről szitálja rád, mint a finom esőt. Orrod,
szemed, szád tele lesz vele, vakulsz, köhögsz, prüszkölsz, de nem
védheted magad ellene.
A legionáriusok káromkodtak, fohászkodtak, kiki a
temperamentuma szerint és sokan elkeseredve a földre vetették
magukat, hogy ők tovább nem mennek. A vezető hadnagy hidegen
figyelmeztette az illetőt, hogy tizenkét botot kap, ha nem kel talpra,
a mi rendesen használt is. A ki komolyan megbetegedett, azt
öszvérre tették s két oldalról két katona támogatta.
A karavánutat, a melyen mentünk, fehérlő csontok jelezték. A
mint beszélték, elhullt állatok csontjai voltak, de bizony, én azt
hiszem, lehettek köztük embercsontok is.
A menetelés olyan volt, hogy masiroztunk éjfél után két órától
délelőtt tizig, akkor délután hatig hirtelen felütött sátraink alatt
aludtunk, aztán megebédeltünk, fölpakkolóztunk s masiroztunk
éjfélig, a mikor ujra kétórai alvás következett. A forróságot rendesen
elhevertük.
 Különös örömünkre szolgált, ha estefelé valami árnyékos oázisra
bukkantunk, hol rendesen hosszabb pihenőt tartottunk a tiszta
forrásviz miatt. Ilyenkor a hadnagynak első dolga volt fegyveresekkel
körülvétetni a forrást, különben az eltikkadt katonák rögtön
megrohanták volna. Csak mikor már tábort ütöttünk, levetkőztünk,
lehütőztünk, volt szabad a forráshoz járulni s égető szomjunkat
lecsillapitani. Hej, micsoda komisz italnak tetszett e mellett az elmult
napjaimban elfogyasztott pezsgő. Hogy tért vissza tőle elzsibbadt
tagjaimba az élet, velőmbe a jókedv, egész valómba a ruganyosság.
Azután meritettünk vizet a főzéshez, erre inni kaptak az öszvérek s
végtére mosakodásra került a sor. Miután megebédeltünk,
rágyujtottunk a jól megtömött fapipára s a gyepen hanyatt fekve,
fejünket a borjura hajtva, elfeledkeztünk minden szenvedésünkről.
A végtelen sivatagra gyorsan szállt le az afrikai est. Nem is szállt,
hanem hirtelen ráesett, nem is az est, hanem az éj. Átmenet, esti
szürkület nem is volt: a napvilágból egyszerre koromsötét éjszaka
lett s az öt perc előtt még tiszta kék égbolton most már millió csillag
ragyogott. Ilyenkor Wladimir elővette a balalajkáját (olyanféle, mint
a bácskai rác citera) s elkezdte rajta halkan verni azokat a bús Volga-
menti hajósnótákat, melyek ugy hangzanak, mintha valami élve
eltemetett ember énekelné a föld alól. S én elgondolkoztam rajta,
hogy én is egy ilyen élve eltemetett ember vagyok, a ki hitvány,
dologtalan életemet elhoztam ide, befejezni a vad sivatagban. Vajjon
mit csinálnak most otthon? A Margit-szigeten? A kioszkban?
Tátrafüreden? A turfon? De elmém kerekei egyre lassabban forogtak,
a tábor moraja egyre halkabban zúgott a fülembe, még azt
hallottam, hogy Taglianót a sergent őrségre kiáltotta, félig lehunyt
szempillám alól láttam a gulába rakott fegyvereket, s a lobbanó tüz
fényénél megvillanó szuronyokat, aztán édes lethargiába estem…
elaludtam…
Valamelyik este egy a homok alól egy kissé kilátszó romvároson
haladtunk keresztül s a tulsó oldalon, oázison, egy arabs falu
közelében ütöttünk tábort. Mire megvacsoráltunk, a szemhatáron
teljes pompájában kelt föl a hold s mi elhatároztuk, hogy egy kis
Welcome to Our Bookstore - The Ultimate Destination for Book Lovers
Are you passionate about books and eager to explore new worlds of
knowledge? At our website, we offer a vast collection of books that
cater to every interest and age group. From classic literature to
specialized publications, self-help books, and children’s stories, we
have it all! Each book is a gateway to new adventures, helping you
expand your knowledge and nourish your soul
Experience Convenient and Enjoyable Book Shopping Our website is more
than just an online bookstore—it’s a bridge connecting readers to the
timeless values of culture and wisdom. With a sleek and user-friendly
interface and a smart search system, you can find your favorite books
quickly and easily. Enjoy special promotions, fast home delivery, and
a seamless shopping experience that saves you time and enhances your
love for reading.
Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and
personal growth!

ebookgate.com