Anne Jacobs

VIHARFELHŐK A VILLA FÖLÖTT

Fordította: Almássy Ágnes

 A mű eredeti címe: Sturm über der Tuchvilla
by Anne Jacobs © 2021 by Blanvalet Verlag, a division
of Penguin Random House Verlagsgruppe GmbH,
München, Germany
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2023
Magyar fordítás © Almássy Ágnes, 2023
Minden jog fenntartva.
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
ISBN 978-963-614-297-1 (papír)
ISBN 978-963-614-298-8 (epub)
Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában, 2023-ban
Felelős kiadó: Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Kal Pintér Mihály
Felelős szerkesztő: Peiker Éva
Korrektor: Kalocsai Judit
Borítóterv: Tabák Miklós
I. RÉSZ
 1.
Augsburg, 1935 májusa

Délelőtt tíz óra. A hálószobákat már rendbe tették, a fürdőszobákat

kitakarították, az ebédhez is előkészültek – ideje, hogy a személyzet
szusszanjon egyet a konyhában egy jó tejeskávé és tízórai mellett, hiszen
már hajnali fél hat óta talpon voltak.
– Na, megjött végre a postás – szólalt meg Auguste, aki a
konyhaablaknál állva éppen kinézett a fasorra.
– Mindig minket hagy utoljára. Így az úrék odafent nem a reggeli
mellé, hanem csak az ebédhez kapják meg a postát – dohogott a
szakácsné, Fanny Brunnenmayer.
– Majd ma megkérdezem, hogy a birodalmi postának vagy a
csigapostának dolgozik-e – jegyezte meg Humbert.
Hanna éppen az urak által meghagyott zsemléket akarta letenni egy
kosárban a hosszú asztalra, most riadtan megállt a mozdulat közben.
– Légy óvatos, Humbert! – figyelmeztette ijedten az inast. – Ezzel az
emberrel nem lehet viccelni, azt mondják, már többeket feljelentett.
A barátságos öreg postás fél éve nyugdíjba ment, mindenki
legnagyobb sajnálatára. Az utódját más fából faragták. Fiatal volt, alig
harmincéves, sovány, mint egy agár, az arca fakó, a természete
mogorva. És nemzetiszocialista, folyton azzal hencegett, hogy az első
perctől kezdve elkötelezett híve a pártnak. Valószínűleg ennek
köszönhette az állását is a postánál.
– Régebben nem vettek volna fel egy ilyen tökkelütöttet! – morgott
Fanny Brunnenmayer. – Hetente háromszor hoz olyan levelet, amit
másnak címeztek, és csak az ég tudja, hová viszi a mi postánkat.
 A levélhordárnál – csak így nevezték egymás közt – azonban a
demonstratív náci karlendítés volt a legbosszantóbb. Valahányszor
bekerekezett a személyzeti bejáró előtti udvarra, a magasba lendítette a
jobb karját és elordította magát: Heil Hitler! Ezt egészen a Haagstrasséig
hallani lehetett. És ha ezt a kötelező köszöntést valaki nem a kellő
módon viszonozta, kellemetlenkedni kezdett. Tegnapelőtt például
Hanna barátságosan azt mondta neki: Isten hozta!, mire ez az alak
leteremtette, hogy hamarosan a bigott katolikusokat is visszaterelik a
helyes útra. Ami persze nevetséges, de az ijedős Hannát azért sikerült
megfélemlítenie.
– Mindjárt itt van az udvaron – jelentette Auguste.
Hanna lesimította a kötényét, és már indult is ajtót nyitni, de
Humbert megragadta a karját.
– Nem te mész! – mondta határozottan. – Majd én méltó
fogadtatásban részesítem.
– Humbert, kérlek, ne! – könyörgött Hanna. – Az ilyenekkel nem
szabad kikezdeni.
– Majd megyek én – mondta Liesl. Letette az asztalra a kávéskannát,
ráborította a vattával bélelt huzatot, ami melegen tartotta.
Ám ez meg Fanny Brunnenmayernek nem tetszett, mert Liesl a
védence volt, utódjának szánta a tűzhely mellett.
– Te aztán pláne nem mész, Liesl! – parancsolt rá a lányra. –
Szakácsnő vagy itt, nem cselédlány.
Auguste égnek emelte a szemét, mert már látta, hogy rá hárul a
feladat. Már csaknem két éve újra a villában szolgált, mert Gertie annak
idején felmondott, és a két lánnyal, akit utána felvettek, Elizabeth
nagysága nem volt elégedett. Auguste boldog volt és büszke, hogy így
alakultak a dolgok, eltökélte, hogy élete végéig kitart ebben az állásban.
– Jól van, megyek. Rajtam nem talál fogást. Nyájasan azt mondom:
Heil Hitler!, és ha szóvá teszi, hogy a karomat is lendítsem a magasba,
majd azt mondom, hogy csúnya ízületi gyulladásom van, még az
orromat sem tudom megvakarni.
Épp ideje volt, mert a levélhordár már begurult az udvarra, és
erőszakosan berregtette a bicikli csengőjét. Humbert komor arccal állt
Hanna mellett, az ablakból figyelték a postást, Liesl is odalépett, csak
Fanny Brunnenmayer maradt ülve az asztalnál, mert a fájós, dagadt
lábával nehezére esett felállni.
– Már lendíti is a karját – tudósított Liesl. – Pedig még le sem szállt a
bicikliről…
– Jesszus! – kiáltott fel Hanna. – Ennek nem lesz jó vége.
– Ezt el sem hiszem! – ujjongott Humbert. – Feldőlt a biciklivel együtt.
Egyenesen bele a virágágyásba. És jól nekiesett a kőszegélynek.
– A levelek meg szanaszét szóródtak az udvaron – kapta a szája elé a
kezét ijedten Hanna.
Erre már Fanny Brunnenmayer is kíváncsi volt, hiába fájt a lába,
feltápászkodott, és odabicegett az ablakhoz. Az udvaron ott hevert a
feldőlt bicikli, mellette ült a levélhordár két kézzel a fejét fogva. A
kétoldalt a kerékpárra erősített postazsákok szétnyíltak, a levelek egy
része szétszóródott a földön.
– Jesszus Mária! – hallatszott be a konyhába Auguste izgatott kiáltása.
– Remélem, nem ütötte meg magát.
A postás válaszra sem méltatta, a zsebében keresgélt, majd előhúzott
egy kendőt, és a vérző orrára szorította. Auguste közben kijött az ajtón,
leszaladt a pár lépcsőfokon, és odalépett hozzá.
– Tudja, rögtön gondoltam – mondta a kerékpár fölé hajolva. – Egy
ilyen súlyosan megpakolt bicikli kormányát két kézzel kell tartani,
különben könnyen elveszíti az ember az egyensúlyt. Először le kell
szállnia, hogy szilárd talajt érezzen a lába alatt, és csak utána lendítse a
karját a…
– Ennek ahhoz semmi köze – mordult rá a postás a kendő mögül. –
Valami volt a földön. Azon csúsztam el.
– Hát, én nem látok itt semmit a földön – felelte Auguste. – Várjon,
segítek összeszedni a leveleket…
– El a kezekkel a küldeményektől! – ripakodott rá a levélhordár,
miközben nehézkesen feltápászkodott. – Nem hallott még postai
titoktartásról?! Hozzon inkább egy nedves ruhát!
Auguste még mindig úgy tett, mintha szánakozna és mindenáron
segíteni akarna.
 – Az orrára, ugye? Jesszusom, jól feldagadt. Remélem, nem tört el.
Mert akkor később egy hupli lesz rajta…
– Hozza már azt a nedves ruhát! – kiabált rá a postás, és óvatosan
próbálta megtapogatni az orrát. Tényleg megdagadt.
A konyhában lubickoltak a gonosz kárörömben. Hanna végül
megszánta a postást, elővett egy tiszta konyharuhát, és a csap alá
tartotta.
– A mosogatórongy is jó lett volna – jegyezte meg Humbert.
– Jaj, hogy lehetsz ennyire gonosz! – rótta meg Hanna, és már szaladt
is, hogy odaadja a konyharuhát Augusténak.
Ezután megint az ablakból figyelték, ahogy a postás megtörölgeti az
arcát, többször megtapogatja az orrát, majd felállítja a kerékpárját,
aminek az első sárhányója elgörbült. Aztán a falhoz támasztotta a
biciklit, így már sajnos nem látták a konyhaablakból. Csak a nedves
konyharuhát, amit odavágott Auguste elé a földre. Végül
összeszedegette a szétszóródott leveleket, a hóna alá csapta a kötegeket,
hogy visszatömje a postazsákokba.
– És mi van a mi postánkkal? – tudakolta Auguste elszántan.
– Nem tud várni egy kicsit?
– Jól van, csak megkérdeztem…
– Ennek következménye lesz – fenyegetőzött a postás. – Ezt
megígérhetem! Csapdát állítottak nekem. Valami volt az úton.
– Én semmit sem láttam. Erre bármikor megesküszöm. Köszönjük
szépen a leveleket. Mondjuk, nem valami sok. Biztos nem felejtett el
odaadni valamit?
– Nem marad következmények nélkül… – ismételgette a postás
dühösen.
– Igen, persze – csicsergett tovább Auguste ártatlan arccal, miközben
a levelekkel a kezében indult vissza a házba. – Akkor ne vegye rossz
néven, de máskor vigyázzon jobban! Ja, és Heil Hitler!
– Erre most igazán semmi szükség nem volt – jegyezte meg Fanny
Brunnenmayer az ablaknál, majd nagyokat nyögve visszaült a helyére.
– Már el is kerekezett – tudósított Liesl. – Hogy nyomja a pedált!
Nagyon dühös lehet.
 – Remélem, nem lesz ebből baj – sóhajtott Hanna. – Ha most miattunk
feljelenti az úrékat…
– Jaj, ne aggodalmaskodj folyton! – Humbert bátorítóan átölelte a lány
vállát. – Most szépen asztalhoz ülünk, különben kihűl a kávé.
Auguste elégedett képpel tért vissza a konyhába.
– Ilyen az élet – közölte somolyogva. – Aki túlságosan fenn hordja az
orrát, az egyszer orra bukik. Szóltam Christiannak, hogy gyorsan seperje
fel az udvart.
Megmosta a kezét a mosogatónál, és leült a helyére. A többiek is
helyet foglaltak a hosszú asztalnál. Legfőbb ideje hozzálátni a tízóraihoz,
mert a szakácsnénak hamarosan készítenie kell az ebédet, Humbertnek
meg kell teríteni az ebédlőben, Augusténak pedig a gyerekekkel kell
foglalkoznia, amint megjönnek az iskolából.
– Miért kell felsöpörni az udvart? – kérdezte Fanny Brunnenmayer.
Auguste már egy vajas zsemlét rágcsált, amit a tejeskávéjába
mártogatott.
– Mert kőzúzalék van a földön.
– Kőzúzalék?
– Ó, te jó ég! – kiáltott fel Liesl rémülten. – Christian ma reggel fel
akarta tölteni a két gödröt a fasorban. Biztosan leszóródott a kavics a
talicskáról…
– Akkor a levélhordár… – hebegett Hanna – …szegény ember tényleg a
kavicsokon csúszott el…
Humbert letette a bögréjét, mert majdnem félrenyelt a nevetéstől.
– Remek fickó ez a Christian! – hahotázott. – Mindig olyan ártatlan
képet vág, de megvan a magához való esze.
– Dehát nem szándékosan szórta ki a kavicsot – háborodott fel Liesl. –
Az én Christianom soha nem tenne ilyet.
Humbert erre csak legyintett, majd elvett az asztal közepére helyezett
tálról egy szelet sonkát, és a félbevágott zsemléjébe tette.
Fanny Brunnenmayer a nagy konyhai órára pillantott, majd
körbenézett.
– Else meg hol van?
 És valóban, Else nem volt sehol. A nagy izgalomban eddig észre sem
vették. Már csak azért sem, mert Else általában bóbiskolva ült az
asztalnál, fel kellett kelteni, ha ettek. Eljárt az idő az öregecske
szobalány fölött, egy szobát is alig bírt rendbe tenni, szőnyeget porolni
meg már régóta nem tudott. De a Melzer-villában nem tettek senkit
utcára a kora miatt. Else ide tartozott, tette a dolgát, ahol még tudta,
együtt üldögélt a többiekkel a konyhában, és továbbra is fent lakott a
cselédszobában.
– Reggel még láttam – mondta Humbert.
– Igen, együtt mentünk fel az emeletre rendet rakni – bólogatott
Auguste is. – Else a nagyságáék szobájába ment, hogy áthúzza az ágyat.
Én meg az új szárnyba, hogy elindítsam a gyerekeket az iskolába.
Hanna a vörös szalont és a télikertet hozta rendbe, a szivarszobát nem
kellett, mert napok óta nem használta senki. A „fiatal úrfi és a
kisasszonyka”, vagyis Leopold és Dorothea szobájában csak egy kis port
kellett letörölgetni, mert jelenleg nem laktak a házban. Leo tavaly
érettségizett, most pedig Münchenben tanul a konzervatóriumban. Az
ikertestvére, Dodo – az anyja nagy bánatára – röviddel az érettségi előtt
otthagyta a leánygimnáziumot, és Berlinbe ment, hogy megtanuljon
repülőgépet vezetni. A meglehetősen drága kurzust a nagynénikéje,
Elvira von Maydorn finanszírozta, aki jó ideje a villában lakott már,
remekül beilleszkedett, és le volt nyűgözve Dodo tervétől, hogy pilóta
legyen.
– Megyek, megnézem, merre van – mondta Hanna, és gyorsan
felhajtotta a maradék kávéját. – Csak nem szunyókált el valahol?
– Összeszedhetné már magát egy kicsit – dohogott Fanny
Brunnenmayer. – Jó nyolc évvel fiatalabb nálam, de úgy viselkedik, mint
valami vénasszony.
A szakácsné is régi bútordarab volt a villában, már két éve betöltötte a
hetvenet, de még mindig vasszigorral dirigált a konyhában. Felügyelte
az utódja, Liesl munkáját, de ő maga is derekasan tette a dolgát, ha úgy
hozta a helyzet. Csak a lába kínozta. A térde folyton fájt és meg volt
duzzadva, a lába sokszor felmondta a szolgálatot, már csak kitaposott
posztópapucsban tudott járni.
 – Ez a vége, ha az ember ötven éven át a tűzhely mellett áll –
mondogatta rosszkedvűen.
Felberregett a teraszra hívó csengő, ez Augusténak szólt, aki nagyot
sóhajtva felállt az asztaltól. Nyilván Elisabeth nagysága és a férje óhajt
még egy kancsó limonádét és friss teasüteményt. Már az előcsarnokba
vezető ajtó kilincsén volt a keze, amikor megjelent a cselédlépcső felől
Hanna, kézen fogva vezette a teljesen kétségbeesett Elsét.
– Hát itt vagy végre, Else! – szólt oda neki Auguste. – Merre voltál?
Hiányoltunk.
Else szipogva törölgette a könnyeit.
– Hogy öreg napjaimra ilyesmi történjen velem… – sírdogált. – Csak a
nagyságos úr meg ne tudja. A föld alá süllyednék szégyenemben.
– Először is igyál szépen egy tejeskávét, Else – nyugtatta Hanna. –
Senki nem vett észre semmit, mert még időben rád találtam.
Nagy sajnálatára Auguste többet már nem tudhatott meg, igyekeznie
kellett, mert Elisabeth Winkler igen türelmetlen nőszemély volt. A
konyhában ülők viszont megtudták: Else annyira elfáradt az ágyak
áthúzásában, hogy egyszerűen elaludt. Hanna az úr ágyában találta
békésen hortyogva.
– Hát szépen vagyunk, idáig jutottál – zsémbelt Fanny Brunnenmayer.
– Ha a nagyságos úr rád talált volna az ágyában, igencsak elcsodálkozik.
Else lesütött szemmel gubbasztott az asztalnál, miközben Hanna
vigasztalta. Nagy kortyokban itta a kávét feketén, és újra meg újra
bizonygatta, hogy soha többé nem fordul elő vele ilyesmi.
– Ez észhez térített – motyogta. – Intő jel volt az Úrtól, hogy szedjem
össze magam.
Az asztal túloldalán Christian az utolsó zsemlét tömte magába,
bűntudatosan kortyolta a tejeskávéját. Neki is rossz volt a lelkiismerete,
mert már rájött, micsoda galibát okozott.
– Túl sok kavicsot lapátoltam egyszerre a talicskára, mert nem volt
kedvem többször fordulni – ismerte be. – És amikor nagy lendülettel
megtoltam a virágágyás körül, leesett róla többmaréknyi kavics. Rögtön
fel akartam söpörni, de megláttam, hogy a csődör megint kinyomta a
karám kerítését, ezért…
 – Ne rágd magad ezen, Christian! – vigasztalta Liesl, aki már a
tűzhelyen pirította a hagymát a pörkölthöz. – Nem a te hibád, hogy az a
tökfilkó nem tud kerékpározni.
– És ha most feljelentést tesz? – aggodalmaskodott tovább Christian. –
Amikor már úgyis a begyében vagyunk. Tudod, áprilisban is mekkora
patáliát csapott, mert nem akasztottuk ki a horogkeresztes zászlót.
Először tényleg elfelejtették a Führer születésnapján fellobogózni a
házat, de aztán helyrehozták a mulasztást. A Melzer család is kénytelen
volt megbékélni az új rezsimmel, amely erőszakosan uralta az egész
országot. Már csak a gyár miatt is, mert nehezen vészelték át a
gazdasági válságot, és ha nem mutatnak hajlandóságot a
nemzetiszocialista szellemiség elfogadására, esélyük sem lett volna új
megbízásokra. Szörnyű dolgok történtek két éve, amikor Adolf Hitlert
választották birodalmi kancellárrá, és hamarosan a náci párt győzött
többséggel a parlamenti választásokon. Csak pár nap telt el, és máris
beütött a „nemzeti forradalom”, ahogy a nácik nevezték. Augsburgban is
sorozatos letartóztatások voltak. Védőőrizetnek hívták. Aki nem tetszett
a náciknak, azt éjnek idején, de akár fényes nappal is elhurcolták,
fogdába került, onnan pedig a dachaui koncentrációs táborba vitték.
Köztiszteletnek örvendő polgárokat tartóztattak le, a szocialista és a
kommunista párt képviselőit, de egyszerű munkásembereket is. A
Melzer textilgyárból is elvittek pár embert, a legtöbbjüket a mai napig
nem látták viszont. Egyedül az elsők között börtönbe zárt Sebastian
Winklert tudták jó barátok segítségével megmenteni Melzerék a dachaui
tábortól. A börtönből azonban csak négy hét elteltével engedték
szabadon a nácik. A felesége, Elisabeth mehetett érte, Humbert vitte oda
autóval.
A mai napig kísérti Humbertet a látvány: Sebastian Winkler
rettenetesen festett, amikor kilépett a börtön kapuján. Csontsovány volt,
a fejét kopaszra borotválták, az arca csupa zúzódás. Sokszor megverték.
Csizmával rúgtak az arcába. Az erőszakos bűnözőkkel is jobban bánnak,
mint a szerencsétlenekkel, akiket az éj leple alatt visznek el, mesélte
később az inas a konyhában.
 Azóta Sebastian Winkler szinte rabként élt a villában, minden idejét a
családjával töltötte, a városba soha nem merészkedett le, a házból is alig
lépett ki, legfeljebb csak az istállókig, ahol a gyerekei lovagolni tanultak.
Esténként pedig – ezt Auguste mesélte – valamilyen „tudós” könyvet írt.
A gyárban sem mutatkozhatott többé, ahol korábban a könyvelési
részleget vezette.
– Szégyen, gyalázat, amit műveltek vele – mondogatta Fanny
Brunnenmayer gyakran. – Mindig csak jót akart a Winkler úr a
kommunista ideáival. Jó ember, a légynek sem tudna ártani.
– Örülhetünk, hogy egyáltalán elengedték – felelte erre Humbert.
Az első riadalom után lassan hozzászokott mindenki az új
rendszerhez. Mást nem tehettek, az élet ment tovább. A gyárban is
jobban alakultak a dolgok, munkásokat vettek fel, a szövöde újra
megrendeléseket kapott, az adósságokat kifizették. Igaz, továbbra is
csökkentett munkaidőben dolgoztak, a textilgyártás messze nem futott
fel úgy, mint más iparágak, nem beszélve a MAN gyárról, ahol a
meglévők mellé pluszműszakokat kellett indítani, annyi volt a munka. A
villa alkalmazottainak már nem volt okuk aggodalomra, hogy
elveszíthetik az állásukat vagy ezentúl idegen urakat kell szolgálniuk.
Sőt a szakácsné örülhetett, hogy ismét bőség van, kedvére kényeztetheti
az urakat remek fogásaival. De főként az tette boldoggá, hogy így tovább
taníthatja a kifinomult konyhaművészetre Lieslt, aki négy éve már
Christian felesége volt. A gyermekáldás egyelőre elmaradt, aminek
Fanny Brunnenmayer megint csak örült, hiszen máskülönben Liesl
valószínűleg feladta volna az állását a villában. Az pedig nagy kár lett
volna, mert kitűnő érzéke van a főzéshez.
– Jobb is, ha nem lesz gyereketek – mondogatta a szakácsné. –
Mindkettőtöknek jó helye van itt, nincs időtök felnevelni egy gyereket.
Pedig mindenki tudta, hogy Christian és Liesl nagyon vágyik már
gyerekre. De a gólya állhatatosan elkerülte a házuk táját.
Christiannak ma sietős volt, azt mondta, új virágokat akar ültetni a
terasz előtti ágyásokba. Így csak Liesl, Else és Fanny Brunnenmayer
maradt a konyhában. Liesl odatolta Else elé a vágódeszkát a
metélőhagymával, hogy legyen mit csinálnia, nehogy megint
elszunyókáljon. Fanny Brunnenmayer az asztalnál ülve a
zsemlegombócokat formázta, időnként egy tál hideg vízbe mártotta a
kezét, hogy ne ragadjon a tészta az ujjaira. Liesl közben a húst
fűszerezte, a finom illatok már betöltötték az egész konyhát.
– A szerecsendiót el ne felejtsd! – figyelmeztette a szakácsné. – Épp
csak egy csipetnyit, de az kell bele. Fokhagymából túl sokat tettél, érzem
az orromban.
– Jaj, tudom – sóhajtott Liesl. – Féltem, hogy sok lesz, de akkor már
beletettem.
Else közben engedelmesen felaprította a metélőhagymát, felállt, hogy
odavigye a deszkát a szakácsnénak. Fanny Brunnenmayer vetett rá egy
futó pillantást, és közölte, hogy kicsit finomabbra is vághatta volna a
salátához.
– Jött egy autó – jelentette Else kipillantva az ablakon.
– Biztosan az úr érkezett haza – mondta Liesl. – Korábban, mint
szokott…
– Nem az úr autója – vágott közbe Else. – Látogató jött.
– Látogató? – morgott a szakácsné. – Mintha csak sejtettem volna. Pár
gombóccal többet csináltam, de a húsból így kevesebb jut. És ki az, Else?
Látod az ablakból?
Else közelebb ment az ablakhoz.
– Egy hölgy száll ki a kocsiból. Sovány, mint a piszkafa, de drága ruhát
visel. Sofőrje is van. Kinyitotta neki az ajtót, és meghajolt, mint valami
királynő előtt. Nahát, ezt én ismerem… csak nem az orosz az?
– Miféle orosz? – csodálkozott Liesl.
Fanny Brunnenmayer viszont mindjárt gyanította, kiről van szó.
– A Grigorij? Aki először elcsavarta Hanna fejét, aztán meg
Augusténak csapta a szelet? Ha tényleg ő az, akkor azt is tudom, ki szállt
ki az autóból.
Liesl csak hallomásból ismerte a történetet, úgyhogy vállat vont, és
tovább kavargatta a pörköltet.
– Na, és ki szállt ki? – szólt hátra a válla fölött.
– Az az álnok kígyó Serafina – mondta Fanny Brunnenmayer
megvetően. – Ő vette fel sofőrnek Grigorijt, miután visszatért
Maydornból.
– A Serafina Grünling? – képedt el Else. – Aki egy ideig nevelőnő volt
itt a villában? Akkor még Serafina von Dobernnek hívták.
– Pontosan, ő az. – A szakácsné egy nagy tányérra tette az utolsó
megformázott gombócot. – Csakhogy Grünlinggel már végzett. Elvált
tőle.
– És azt meg miért? – lepődött meg újfent Else. – Akkor lett újra
gazdag, amikor hozzáment.
– Úgy van – dünnyögött a szakácsné. – De Grünling zsidó.
– Vagy úgy – bólogatott Else, mintha ez abszolúte kézenfekvő
magyarázat lenne. – De mit akarhat vajon itt a villában?
– Semmi jót, az biztos! – mordult fel Fanny Brunnenmayer, majd
nagyot nyögve felállt, hogy a zubogó vízbe tegye a gombócokat.
 2.

Lisa korántsem volt elégedetlen a jelenlegi helyzettel. Rettenetes

félelmet állt ki az ő imádott Sebastianja miatt – álmatlan éjszakák,
ezernyi elsírt könny –, de most végre boldog volt, hogy újra maga
mellett tudja. Szokásához híven túlzott gondoskodással vette körül,
anya és ápolónő volt egy személyben, azért jól le is szidta természetesen,
amiért nem hallgatott rá, nem lépett ki a kommunista pártból még
időben. Sebastian engedelmes volt, mint egy kisgyerek, amit Lisa
különösen meghatónak talált, csak a szerelme nem volt már a régi, a
börtönben átélt szörnyű kínzások valahogy tönkretették a férfiasságát.
Nem testileg, ott minden rendben volt, lelkileg azonban teljesen
megtört.
– Ne haragudj, édesem! – mondta esténként. – A fejemben akkora a
zűrzavar, hogy attól tartok, csalódást okoznék. Várjunk ezzel még egy
kicsit!
Lisa megértő volt, hiszen nagyon szerette a férjét. Az igaz szerelem
pedig sokkal több a testi együttlétnél, és miután teljes szívéből szerette,
eszébe sem jutott bármit is erőltetni. Egy nap újra a régi lesz, ebben
bizonyos volt, csak türelemmel ki kell várnia. Az esti pártgyűlések, a
Mittelstrassén való önkénteskedés miatt nem kellett többé aggódnia, ez
már a múlté. A kommunista pártot betiltották, a munkásszállást, amely a
párt égisze alatt működött, a rendőrség bezáratta. Az sem tetszett
korábban Lisának, hogy a férje olyan nagy buzgalommal vetette bele
magát a munkába, amikor a gyár könyvelési részlegét vezette, mert
egész nap távol volt, sőt sokszor még esténként is a szivarszobában ült
Paullal, hogy konyak mellett beszéljék át az üzleti ügyeket. Nem,
akkoriban alig jutott neki valami az ő drágájából, legfeljebb
vasárnaponként, bár akkor is inkább a gyerekekkel foglalkozott, nem
vele.
Most viszont délelőttönként, amikor a gyerekek iskolában vannak,
csak az övé, folyton mellette lehet, kényeztetheti, óvhatja az egészségét.
Elhárult a baj a fejük fölül, Sebastiannak csak okosan kell viselkednie,
követnie mindenben az ő tanácsait, és akkor nem érheti bántódás többé.
Egy nap majd ez az őrült Adolf Hitler is eltűnik a színről, ahogy eddig az
összes birodalmi kancellár, sőt szegény jó Vilmos császár is. Akkor majd
új, boldogabb idők jönnek.
Ezen a napon különösen nagy volt a hőség a teraszon, főként mivel
már délre járt az idő. Lisa levitte magával a kötését, kifeszített két
napernyőt. Sebastian egy könyvvel a hóna alatt csatlakozott hozzá.
– Mit olvasol, édesem? – kérdezte, szorgosan csattogtatva a kötőtűket.
– Nyugaton a helyzet változatlan, Erich Maria Remarque-tól…
– Ó, te jó isten! – sóhajtott Lisa, miközben kritikus pillantással
méregette a zoknit, amit kötött. – Mindig ilyen nehéz olvasmányokat
választasz, édesem. Tartanád nekem a motringot, hogy felgombolyítsam
a fonalat?
– Persze, édesem, csak előbb szeretném befejezni ezt a fejezetet –
felelte a férje. Levette a szemüvegét, megtörölte gyöngyöző homlokát és
az orrnyergét. – Hihetetlenül izgalmas ez a regény, bemutatja, hogyan
rombolja le a háború a kultúrát, az emberek erkölcsi érzékét, és
szabadítja fel a bennük rejtőző vadállatot.
Lisa megborzongott, és most kezdhette elölről megszámolni a
szemeket a kötőtűn.
– Micsoda rémes könyveket olvasol! – sóhajtott fel újra.
– A borzalmak is nagyon tanulságosak tudnak lenni – nyitotta ki
Sebastian a könyvét. – Mindannyiunknak azon kellene munkálkodnunk,
hogy soha többé ne legyen háború. Az embereknek meg kell találniuk a
módját, hogy békében és egyenlőségben éljenek egymással.
Lisa megint nagyot sóhajtott, mert attól tartott, most mindjárt
következnek a nagy világforradalom kommunista ideái. Félretette a
kötését, és felállt, hogy megnyomja a villanycsengőt, amely a teraszajtó
mellett volt.
 – Rettenetes a hőség ma. Szólok Augusténak, hogy hozza le a
szalmakalapod meg még egy kancsó jeges limonádét.
– Hagyd csak, édesem, én is le tudom hozni a kalapomat…
– Dehogy – rázta meg a fejét Lisa, és megnyomta a csengőt. – Ez
Auguste dolga. Nem teszel szívességet a személyzetnek azzal, ha
elveszed a munkáját. Minden embernek joga van a munkához, az
alkalmazottainknak is. Mit gondolsz, mi történne, ha lemennék a
konyhába, hogy megfőzzem az ebédet? A szakácsné valószínűleg
megkövezne.
Sebastian erre szótlanul feltette a szemüvegét, és a homlokát ráncolva
belemélyedt a nagy háború történeteibe. Lisa fonott széke hangosan
megnyikordult, amikor visszaült a helyére, aztán csak a kötőtűi
csattogása meg néhány veréb csivitelése hallatszott a déli forróság
csendjében. Majd hirtelen valami más is.
– Köszönöm, ismerem a járást! – hangzott fel egy nő erélyes hangja.
– De… ne jelentsem be önt, nagyságos asszony?
– Nem szükséges. Istenem, de gyönyörű a kilátás a parkra a nyitott
teraszajtón át! Ahogy a napfény bujkál a bokrok között. Tessék, fogja a
kalapomat, Hanna!
Lisa ijedten összerezzent, mire leszaladt két szem a kötőtűjéről,
Sebastian csodálkozva nézett fel a könyvéből. És a látogató már ki is
lépett a teraszra. Diadalmas mosoly ült Serafina von Dobern, korábban
Grünling, csontos arcán. Mögötte egy nagyon boldogtalan Hanna
próbálta szabadkozó kézmozdulatokkal az asszonya értésére adni, hogy
sajnos nem tudta megakadályozni ezt a rajtaütést.
– Heil Hitler! – mondta Serafina harsányan, miközben először Lisára,
majd Sebastianra mosolygott.
Döbbent hallgatás fogadta a köszöntését. Serafinát jól ismerték a
villában, valamikor Lisa legjobb barátnője volt, később azonban kiderült,
hogy folyton intrikál, főként Marie életét nehezítette meg. Miután
feleségül ment Grünling ügyvédhez, aki jól megszedte magát a gazdasági
válság károsultjain, a házaspár egyebek közt megvásárolta Lisa
nagynénje, Elvira von Maydorn birtokát is.
 Elisabeth pillanatokon belül összeszedte magát, megmutatta, hogy
van tartása – ezt Alicia Melzer alaposan belenevelte a lányaiba.
– Serafina! – szólalt meg hűvös udvariassággal. – Minek köszönhetem
ezt a váratlan látogatást?
Serafina számított a barátságtalan fogadtatásra, hiszen nem volt sem
ostoba, sem naiv. Szabadkozó mozdulatot tett, és még szélesebben
elmosolyodott.
– Ó, ne aggódj, csak egy percre ugrottam be! Egy ideje aktívan
tevékenykedem a helyi népjóléti egyletben, az éves adománygyűjtést
irányítom, amely a német nép és a kormány által támogatott szép és
fontos célkitűzés. Feltűnt, hogy a villa bejárati ajtajára nincs kiragasztva
a plakettünk…
Ezt a csúf emlékérmet mindenki megkapta, aki adományozott az
egylet javára. Minden évben kiadták és az állt rajta: Mi segítettünk.
– A konyha ajtajára ragasztottuk ki – felelte Lisa élesen. – Nem
akartuk elcsúfítani a szép bejárati ajtónkat.
– Nocsak – vonta fel a szemöldökét Serafina bosszúsan. – Milyen kár,
hogy a fontos és áldozatos munkánk ilyen csekély elismerésben részesül.
– Rendszeresen adományozunk egy tekintélyes összeget! – közölte
Lisa csípősen, majd ellentámadásba lendült. – Egyébként meg vagyok
lepve, hogy újra itt látlak Augsburgban. Azt hittem, teljesen elbűvölt a
vidéki élet szépsége.
Serafina pillantása a könyvre siklott, amit Sebastian az ölébe ejtett.
Vajon kibetűzte a címét? Nyilván igen. Ennek a bosszantó némbernek
semmi nem kerüli el a figyelmét.
– A vidéki élet? – mondta Serafina tűnődve, miközben odahúzott
magának egy fonott széket, és leült, bár senki nem kínálta hellyel. – Ó,
hát tudod, Lisa, ha az ember sokáig él városban, nehezen szokik hozzá
másfajta élethez. A gyerekkoromat persze a szüleim birtokain töltöttem,
de annak már jó ideje, telente pedig akkoriban is beköltöztünk Berlinbe,
a városi villánkba.
Na, ez azért erős túlzás, gondolta Lisa bosszúsan. A szüleinek volt
ugyan egy birtoka Brandenburgban, de földbirtokokat és városi villát
emlegetni igazán arcátlanság. A háború után különben is elveszítettek
mindent.
– Milyen kár! – mondta színlelt sajnálkozással. – Elvira néni azt
remélte, élvezed majd az életet a gyönyörű birtokán. Ráadásul ott
maradt neked az ügyes intézője is.
– Valóban – bólintott Serafina derűs pillantással, miközben
kényelmesen elhelyezkedett a fonott székben. – A volt férjed igazán érti
a dolgát. Tényleg, Lisa, megtanultam értékelni a te Klausodat…
Lisa éppen válaszolni akart, de ebben a pillanatban megjelent a
teraszon Auguste, hogy megkérdezze, mit óhajt. Együttérző pillantást
vetett az asszonyára, mivel – ahogy az egész személyzet – ki nem
állhatta Serafinát.
– Mit hozhatok, asszonyom?
– A férjem szalmakalapját, Auguste. Kellemetlenül tűz a nap itt a
teraszon.
– Valóban, asszonyom. Szinte éget. A szakácsné üzeni, hogy elkészült
az ebéd, tálalhatunk, ha kívánja.
– Köszönöm, Auguste.
Serafina kétségkívül regisztrálta, hogy senki nem kínálja meg
frissítővel, pláne nem hívja meg ebédre, de nyilván erre is számított.
Mégsem mutatta semmi jelét, hogy távozni készülne, sőt kényelmesen
hátradőlt a székben, keresztbe vetette a lábát. Selyemharisnyát viselt
ebben a hőségben. A cipője egy vagyonba kerülhetett, a méretre készült
nyári kosztüm is igen drága lehetett. Lisa gyors pillantást vetett a
férjére, aki feszengve hallgatta a beszélgetést, most pedig zavartan
lapozgatott a könyvében. Milyen kellemetlen lehet ez neki, gondolta
Lisa.
– Klaus von Hagemann és én barátságban váltunk el egymástól –
fordult végül mosolyogva Serafinához. – És azóta már rég talált magának
egy szerető feleséget, aki tüneményes gyerekekkel ajándékozta meg.
Ez gonoszkodó megjegyzés volt, de Lisának nagyon jólesett. Pauline, a
volt férje második felesége egy kiállhatatlan nőszemély, pokollá tette
Elvira néni életét. Sőt állítólag megpróbált az életére törni, ami ugyan
nem bizonyítható, ám nagyon valószínű. Feltehetően Serafinának is
meggyűlt a baja ezzel a nővel.
– Igen, egészen elbűvölő asszonyka – csicsergett Serafina, ám ezúttal
egyértelműen látszott rajta, hogy hazudik. – Egy kissé talán… vidéki.
Nem feltétlenül pont ilyet érdemelt volna a volt férjed, de mi ketten jól
kijöttünk. Egészen oda volt, amikor elköltöztem a birtokról.
Lisa kíváncsi lett volna, a két álnok kígyó közül vajon melyik
győzedelmeskedett végül, de ezt Serafina nyilván nem köti az orrára.
Feltehetően Serafina volt az, hiszen ő az intelligensebb, és a birtok
úrnőjeként nagyobb hatalma volt. Bár Elvira néni elmondása szerint ez a
Pauline még a tettlegességtől sem riadt vissza. Elvira néni időnként
megtudott egyet-mást erről a hatalmi harcról, mivel a cselédlány,
Dörthe két évvel ezelőtt visszament a maydorni birtokra, és hébe-hóba
levelet küldött régi úrnőjének. Bár Dörthe nem igazán jeleskedett az
írásban, a levelei kuszák voltak, tele helyesírási hibával.
– Úgy hallom, időközben te is túl vagy a váláson, kedves Serafina –
szólalt meg újra Lisa.
Sajnos ezzel nem sikerült zavarba hoznia egykori barátnőjét. Serafina
a homlokához emelte a kezét, mert a szemébe sütött a nap, majd
meglepően nyíltan válaszolt.
– Ez szinte magától értetődő volt, Lisa drágám. Annak idején a szükség
vitt rá, hogy férjhez menjek, de most, amikor a mi német hazánk ilyen
csodás új útra lépett Adolf Hitlerrel, be kellett látnom, hogy tisztességes
német nőként nem élhetek házasságban egy zsidóval.
Lisa arra gondolt, hogyan hálózta be annak idején ez az álnok kígyó a
szerencsétlen Grünlinget, míg az végül feleségül nem vette. Na, nem
mintha az ügyvéd ártatlan bárányka lett volna, a gazdasági válság
idején, amikor az ő családjuk és sokan mások a puszta létfenntartásért
küzdöttek, mindenféle kétes üzelmekkel jól megszedte magát.
– És a férjed? A válás után elhagyta Németországot?
– Nos, igen, kénytelen voltam finanszírozni a kivándorlását
Amerikába, ami meglehetősen sokba került, dehát mit tegyek, jótét lélek
vagyok, és végül is örülök, hogy így nem kell többé látnom. Ennek a…
baklövésnek az emléke súlyosan nyomja a lelkemet. Szerencsére a
váláskor megszabadulhattam a nevétől is, így most újra Von Dobernnek
nevezhetem magam.
Lisának egy pillanatra elállt a szava, próbálta felfogni, mit is jelent ez.
– Jól értettem? Te finanszíroztad a kivándorlását?
Serafina arcára leereszkedő mosoly ült ki. Lisának csak most tűnt fel,
hogy új fogakat csináltatott magának, makulátlanul fehér és majdnem
valódinak látszó fogakat.
– Természetesen. Grünling már évekkel ezelőtt mindent a nevemre
íratott. Az adózás miatt, meg persze elővigyázatosságból, nyilván érted,
mire gondolok. Nos, azt képzeli, hogy jelentős összeget utalok át neki
Amerikába, de természetesen nem fogok. Német nőként miért is
pénzelnék egy zsidót Amerikában? Ezt senki sem várhatja el tőlem.
Micsoda undorítóan aljas dög, gondolta Lisa. Az ostoba Grünling
rábízta minden vagyonát, és azt képzelte, hogy legalább a pénze nagy
részét utánaküldi Amerikába. Hát alaposan melléfogott. Serafina
megtartotta magának a pénzt, az ügyvéd meg boldogulhat, ahogy tud.
Meglepő, hogy éppen a ravasz róka Grünling volt olyan naiv, hogy
megbízzon egy fondorlatos nőszemélyben. Hát, egyszer mindenki az
emberére akad.
Halk nesz szakította ki a gondolataiból. Sebastian öléből lecsúszott a
könyv a terasz kőlapjára. Serafina is felkapta a fejét, érdeklődve mérte
végig egykori barátnője férjét.
– Ó, Winkler úr! Annyira belemerült az olvasmányába, hogy nem is
mertem megszólítani. Remélem, jobban van már.
Nem volt teljesen egyértelmű, hogy érti ezt, de egészen biztosan a
fülébe jutott, hogy a kommunista párt aktív tagjaként Winklert
letartóztatták.
Sebastiannak szüksége volt néhány másodpercre, hogy összeszedje
magát. Lisa látta rajta, hogy mélységesen megdöbbent azon, amit
hallott. Ez nyilván Serafina figyelmét sem kerülte el.
– Köszönöm… – nyögte ki végül, majd megköszörülte a torkát – …
köszönöm kérdését…
– Fontos az életben, hogy jó barátai legyenek az embernek, nemde? –
mondta Serafina. – A Melzer család valóságos intézmény Augsburgban.
Kiállnak egymásért, összetartanak, bármi is történjék…
Lisa már majdnem ott tartott, hogy felnyársalja a kötőtűjével ezt az
áspiskígyót. Mert persze arra akart kilyukadni, hogy csak Paul
kapcsolatai révén szabadult ki Sebastian a börtönből.
– Pontosan így van – mondta élesen, és harciasan felszegte a fejét. –
Nekünk, Melzereknek fontos a család. Mi senkit nem küldünk
nincstelenül egy idegen országba, ez a mi családunkban nem szokás.
– Milyen nemes felfogás – felelte Serafina epésen, nagyon is jól értette
a célzást. – Nos, akkor semmiképpen nem szeretném feltartani a
családot, hogy elkölthesse jól megérdemelt ebédjét. A jó ügyet illetően
azonban, amiért itt vagyok, még nem kaptam választ. Jól látom, hogy
kormányunk áldásos tevékenységéhez nem érkezik adomány a Melzer-
villából?
– Természetesen küldjük az adományt – csattant fel Lisa dühösen. –
Ahogy mindig, Paul átutalja az összeget.
Serafina felállt, leporolta a szoknyáját, mintha a szék piszkos lett
volna.
– Ellenőrizni fogom a pénz beérkezését, és küldöm a plakettet…
Hirtelen elhallgatott, mert Elvira von Maydorn és Alicia jelent meg a
teraszon. Most tértek vissza a sétájukról, az istállóknál jártak, megnézni
a lovakat.
– Nahát, kit látnak szemeim! – kiáltott fel Elvira néni a szokásos
harsány modorában. – Serafina Grünling személyesen újra itt,
Augsburgban. Kedves öntől, hogy benézett hozzánk. Hogy mennek a
dolgok a birtokon? Minden a legnagyobb rendben?
– Heil Hitler! – mondta Serafina, és nyájasan biccentett a két öreg
hölgynek. – Maydornban minden a lehető legnagyobb rendben, éppen
tegnap számolt be erről levélben az intézőm. Jómagam azonban úgy
határoztam, felhagyok a vidéki élettel, és visszaköltözöm Augsburgba, az
egyik házamba.
– Gondoltam, hogy a vidéki levegő nem magának való – mérte végig
Elvira néni Serafinát. – Már ne vegye rossz néven, de egy városlakó
mindig városlakó marad. Máris indul vagy itt marad ebédre?
 Lisának egy pillanatra kihagyott a szívverése. Elvira néni lehetetlenül
tud viselkedni.
– Nagyon kedves, de sietős a dolgom – felelte Serafina Lisa
megkönnyebbülésére.
– Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát Elvira von Maydorn. – Kár,
pedig egy kiadós ebéd jót tenne magának. Kissé alultápláltnak tűnik.
– Ez csupán a látszat, asszonyom – mondta Serafina hűvösen. – Akkor
minden jót. Heil Hitler!
– Isten áldja! – válaszolt Alicia, aki eddig szótlanul hallgatta a
beszélgetést, és most levegő után kapkodott. Hithű katolikusként
elviselhetetlen volt számára, hogy az új rezsim olyan köszöntést írt elő,
amelyben az Úr nevét Hitlerére cserélték.
Amíg Serafina az előcsarnokban feltette a kalapját, és ki nem lépett a
házból, tartózkodtak bárminemű megjegyzéstől. Ekkor azonban Lisa
nem tudott tovább uralkodni magán.
– Hogy hívhatod meg ebédre ezt az álnok kígyót, Elvira néni? Tudod,
mit csinált a férjével…
Az ebédre szólító gong hangja szakította félbe. Közben Paul és Marie is
hazaérkezett, már siettek is felfelé a lépcsőn az ebédlőbe.
– Gyorsan átmegyek, megnézem a gyerekeket – mondta Sebastian.
Felemelte a földről a könyvét, és az asztalra tette.
– De, édesem, ott van velük Auguste…
– Én magam is szeretnék ott lenni – erősködött Sebastian. –
Megígértem Lottinak.
Lisa felsóhajtott. A gyerekei számára persze mindig van ideje, játszik
velük, segít a házi feladatban, új módszereket talál ki, hogy
megszerettesse velük a történelmet, a földrajzot vagy a számtant. Ha
viszont vele van, csak elmerül egy könyvben vagy az újságban, ritkán
lehet rávenni a beszélgetésre. De persze… türelmes akart lenni. Bár néha
attól félt, hogy a férje már nem szereti.
– Mit művelt az a nő szegény Grünlinggel? – kérdezte Alicia a lépcsőn
felfelé menet.
– Később, Mama – felelte Lisa kurtán. A pörkölt illatától aztán hamar
megbékélt a sorssal.
 Asztalhoz ültek, mindenki a szokott helyére. Sebastian utolsóként
lépett be, kézen fogva Charlottéval. A kislány nemrég kezdett iskolába
járni, és rendkívül büszke volt erre. A bátyjai ugratták, hogy hamar meg
fogja unni, de ő csak szamárfület mutatott nekik. Az aranyszőke pufók
angyalka hatéves korára megnyúlt, vékony lett, folyton a parkban
szaladgált, fára mászott a bátyjaival és az unokatestvérével, Kurttal. A
vörös hajú tízéves Johann volt a védelmezője, egy verekedős kis
vasgyúró, aki ezért az apjától sokszor hosszú intő prédikációkban
részesült. Hanno már betöltötte a nyolcat, mindig kitűnő jegyeket
kapott az iskolában, anélkül, hogy különösebben megerőltette volna
magát, és folyton a könyveket bújta. Kurt, Paul és Marie kilencéves kisfia
az apja nagy örömére lelkesedett a technikáért, mindent szétszerelt,
majd újra összerakott. Külsőre egyre jobban hasonlított az anyjára,
kezdetben világos haja egyre sötétebb lett és Marie gyönyörű sötétbarna
szemét örökölte.
Az étkezéseken a gyerekeknek mindig rendes ruhában, megfésülve,
tiszta kézzel kellett megjelenniük, ehhez a hagyományhoz Alicia
ragaszkodott a villában. A vidám nyüzsgésből a reggelinél, amit úgy
szeretett, amikor az unokák még kicsik voltak, mostanra csak gyors
kapkodás maradt, hogy minden gyerek időben el tudjon indulni az
iskolába. Így a két idős hölgy, Alicia és a sógornője, Elvira inkább egy
órával később ült le reggelizni, kényelmesen, kávé és vajas zsemle
mellett kedélyesen elcsevegtek a régi szép időkről.
Most viszont megint vidám zsivaj töltötte be az ebédlőt, mindegyik
gyereknek volt valami izgalmas mesélnivalója az iskoláról. Sebastianból
ilyenkor előbújt a tanító, egyenként szólította fel a kicsiket, hogy
meséljenek valamit, a többieknek pedig – a felnőtteknek is – figyelmesen
végig kellett hallgatniuk. Paul és Marie kissé túlzásnak érezte ezt, de a
gyerekek így megtanulták érthetően kifejezni magukat, hozzászoktak,
hogy közönség előtt beszéljenek – bár változó eredménnyel. Charlotte és
Hanno jól teljesített, Johannt gyakran meg kellett róni az „illetlen
kifejezésekért”, Kurt pedig sokszor belezavarodott a mondandójába,
mert több dolgot akart mesélni egyszerre. Miután minden gyerek
elmondta, amit akart, szép halkan beszélgethettek egymással, és a
felnőttek is folytatták a szokásos asztal körüli csevejt.
Serafina látogatása épp csak szóba került, Lisa nem akart a gyerekek
előtt részletekbe bocsátkozni, manapság nem ártott az óvatosság.
– Nem tetszik, hogy ez a hölgy csak úgy beállít hozzánk hívatlanul –
jegyezte meg Marie.
– Nekem sem – mondta Paul. – De ha mégis előfordul újra, udvariasan
bánunk vele. Főként, mert nyilvánvalóan fontos pozíciót tölt be a helyi
népjóléti egylet adománygyűjtő akciójában.
Paul teljesen felépült az öt évvel ezelőtti szívizomgyulladásából,
felszedett néhány kilót, közel az ötvenhez erős volt és egészséges. Nagy
buzgalommal és odaadással szentelte az életét a textilgyár újbóli
felvirágoztatásának. Hála istennek jól mentek a dolgok, újra dolgoztak a
gépek a csarnokokban, a megrendelések még nem özönlöttek ugyan, de
Paul bizakodóan tekintett a jövőbe. Marie sokáig habozott, hogy
megnyissa-e ismét a divatszalonját a Karolinenstrassén. Borzasztóan
megrémült, amikor annak idején Paul összeesett a gyár kapujában, jó
darabig attól félt, hogy a szíve tartósan károsodott. Ám ez szerencsére
vaklármának bizonyult. Két éve már ismét kinyitott a divatszalon, de
Christa Ginsberg nagyon hiányzott neki. Időközben a fiával Iowából New
Yorkba költözött, ahol egy kis boltban dolgozott. Walter pedig
folytathatta zenei tanulmányait. Szerencsére soha nem szakadt meg
velük a kapcsolat, a kivándorlásuk óta szorgalmasan leveleztek.
A pörkölt, mint mindig, nagy sikert aratott, csak Charlotte nem akart
enni belőle. Nem szerette a húst, kizárólag tésztaételeket, zöldséget,
kenyeret és süteményt evett. Ez a hóbortja, ahogy a nagyanyja nevezte,
mindig aggodalommal töltötte el Aliciát.
– Ez nem normális – sóhajtott fel. – Félek, hogy előbb-utóbb baj lesz
ebből, az egészsége rovására megy.
– Drága Alicia – mosolygott Sebastian –, már a római gladiátorok is
húsmentesen étkeztek.
Johann, aki eddig az öccsével veszekedett, erre azonnal felkapta a
fejét. Gladiátorok? Azok nagyon erős férfiak voltak, oroszlánokkal és
medvékkel küzdöttek az arénában.
 – És akkor mi mást ettek a gladiátorok, ha húst nem kaptak, Papa?
– Mindennap olajbogyót, hagymát és babot ettek.
– Hagymát és babot? – kérdezett vissza Johann gyanakodva. – Akkor
biztos jó sokat pukiztak.
A gyerekek kuncogtak, Paul is csak nehezen tudta visszafojtani a
nevetést.
– Johann! Ilyesmit nem akarok hallani az asztalnál! – dorgálta meg
felháborodva Alicia.
– Bocsánat, nagymama – mondta a kisfiú az apjára sandítva. – Csak
kicsúszott a számon.
– Te jó ég, Alicia! – kiáltott fel Elvira néni. – Mit izgatod fel magad
ilyesmin? Ez emberi dolog.
– De nem az asztalnál, Elvira!
– Ó, ezek a puhány városiak – csóválta a fejét Elvira. – Az én jó
Rudolfom soha nem tett lakatot a szájára. Sokkal durvább dolgok is
szóba kerültek…
– A bátyám soha nem volt az illendő viselkedés mintaképe, ezt magam
is jól tudom, Elvira.
– Miért, miket mondott Rudolf bácsi? – kérdezte Kurt kíváncsian.
– Na, tessék! Kellett ez neked? – súgta oda Alicia a sógornőjének.
Szerencsére épp megjelent Humbert a desszerttel, mire az összes
gyerek figyelme azonnal a vaníliaszósszal leöntött csokoládépuding felé
fordult, Lisa is egy jó nagy adaggal szedett magának, csak Sebastian nem
kért belőle, mert az utóbbi időben már jól látható kis pocakot
növesztett. A beszélgetés elcsendesedett, mindenki élvezettel kanalazta
Fanny Brunnenmayer csodás pudingját, ami egy régi recept alapján
készült, habkönnyű volt és krémes.
– Mielőtt visszamegyek a gyárba, szeretnék egy jó hírt megosztani
veletek – szólalt meg végül Paul, miután eltolta maga elől az üres
desszertes tálkát. – Dodo telefonált ma reggel.
– Berlinből? – kiáltott közbe Lisa. – Ó, te jó ég! Csak nem…
– Kitüntetéssel vizsgázott, és megszerezte az A2 pilótaengedélyt! –
jelentette be Marie, aki már tudott a nagy hírről. – Tegnap volt a vizsga,
este a barátnőivel ünnepelt, most pedig csomagol. Holnapután már itt
lesz velünk.
Elvira néni felemelte a borospoharát.
– A mi Dodónkra! – kiáltotta lelkesen. – Tudtam én, hogy megcsinálja.
Holnapután jön haza? Nos, szerintem megérdemel valami jutalmat.
– Már az igen nagylelkű volt tőled, Elvira néni, hogy fizetted a
lányunknak ezt a drága képzést – mondta Marie. – A jutalmat hagyd
ránk!
– Hát…, ha egy kisrepülőgépet akartok venni a lányotoknak…
– Nem ilyesmire gondoltunk.
Lisa látta, hogy Paul és Marie aggodalmas pillantásokat vált. Dodo
leghőbb vágya volt, hogy saját gépe legyen. Akkor indulhatna országos
vagy nemzetközi versenyeken, vagy találhatna egy mecénást, aki
finanszíroz számára egy távolsági repülést. Olyan akart lenni, mint a
híres Elly Beinhorn, akivel tele voltak a lapok, amikor kényszerleszállást
kellett végrehajtania Afrikában, és egy nomád törzs mentette meg.
Érthető módon Paul és Marie nem igazán lelkesedett az ilyen ötletekért,
ezért semmiképp sem akarták, hogy Elvira néni repülőgépet vegyen
Dodónak.
– Dehát az a lány másra sem vágyik, csak egy saját gépre. Nekem meg
megvan rá a pénzem – próbálta győzködni őket Elvira néni. – Akkor hol
a probléma?
– Óvatosabban kellene bánnod a vagyonoddal, nénikém – mondta erre
Paul. – Soha nem lehet tudni, mikor köszöntenek be ismét a nehéz idők.
– Badarság! – intette le Elvira néni. – Épp elég pénzem van még a
bankban a birtok eladásából, és a lótenyésztés is remekül jövedelmez.
Mit kezdjen egy ilyen öregasszony annyi pénzzel? Mielőtt minden Klaus
von Hagemannra meg arra a parasztasszonyra száll, inkább teljesítem az
unokahúgom leghőbb vágyát.
A néni végrendelete szerint tulajdonképpen Lisa lett volna a
pomerániai birtok örököse, ám a válásakor lemondott az örökségről a
volt férje, Klaus von Hagemann javára. Elvira néni ezt úgy játszotta ki,
hogy eladta a birtokot, és mindent megtett, hogy még életében elköltse
az összes pénzét.
 Most már Alicia is elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon.
– Ide hallgass, Elvira! Igazán értékeljük a nagylelkűségedet, de nem
vehetsz repülőgépet Dodónak a szülei akarata ellenére.
Alicia volt az egyetlen a villában, akire Elvira néni alkalmanként
hallgatott, így hátradőlt a székén, és kedvetlenül azt mondta:
– Dehát annyira örülne az a lány…
Paul hálás pillantást küldött az anyja felé, Lisa pedig gyanította, hogy
a bátyjának is van még egy adu a tarsolyában.
– Szerintem Dodo nem lesz csalódott, ha meglátja az ajándékunkat,
nénikém.
– A ti ajándékotokat? – lepődött meg Elvira néni.
Erre a gyerekek is felfigyeltek, az ajándékok mindig érdekesek. Lisa
közben gyorsan kikanalazta a puding maradékát a tálkájából, mert ő
kétszer is vett belőle.
– Milyen ajándékot kap Dodo? – kíváncsiskodott Kurt.
Paul és Marie összemosolygott. Látszott, hogy együtt találtak ki
valamit.
– Dodo egy lakókocsit kap tőlünk ajándékba – jelentette be Paul. – És
mivel az autóvezetői jogosítványt is megszerezte, bejárhatja vele a
környéket, megismerheti a német vidéket.
Meglehetősen friss találmány volt a lakókocsi, amit egy automobilhoz
lehetett kapcsolni. Vándormadaraknak és cigány népnek való, jegyezte
meg nemrég Sebastian megvetően. Ám sokak számára ez a „mobil
lakószoba” a szabadságot jelentette.
– Na ja, egészen kedves ötlet – mondta Elvira néni. – De azért egy
repülőgép nyomába sem jön.
 3.

A Frauentorstrassén éppen befejezték a vacsorát. Gertrude elmosta az

edényeket, Henni pedig kivételesen hajlandó volt törölgetni.
– Én ezt nem értem – sóhajtott fel Gertrude, miközben a lábost
súrolta, mert már megint leégett kicsit a krumpli. – Máskor mindig
telefonál, ha nem jön haza időben. Direkt krumplis rántottát csináltam,
mert tudom, mennyire szereti.
– Nagyon finom is volt, nagymama – biztosította Henni. – Csak kicsit
sok borsot tettél bele, de ezt csupán akkor lehetett érezni, amikor
lenyelte az ember.
Gertrude megszokta a kritikát, ez csöppet sem befolyásolta a főzés
iránti rajongását.
– A nyavalyás borsszóró hibája, kislányom. Folyton leesik a lyukacsos
teteje.
– Értem.
Az utcáról motorzúgás hallatszott be. Gertrude megkönnyebbülten az
ablakhoz lépett, a sűrű kerti sövény mögötti felhajtót kémlelte.
– Azt hiszem, ő az! Istenem, na végre! Hogy az én Tillym milyen
nyughatatlan életet él. Pedig régen olyan rendes lány volt.
Tilly néni az elmúlt évek során tényleg sokat változott, gondolta
Henni, ami nagyrészt Mama befolyásának köszönhető. Amikor pár éve
visszaköltözött Münchenből, szörnyen konzervatív volt. Mindig szürke
ruhákat viselt, előnytelen frizurát, unalmas, lapos sarkú cipőt – egy
szürke kis egér volt. De mostanra ledobta az egérbőrt, levetkőzte a
gátlásosságát, a félénkségét is, és kiélvezte a független, dolgozó nők
életét.
Henni hallotta, amikor azt mondta Mamának, régebben meg volt
győződve arról, hogy üldözi a balszerencse. De most egészen más,
derűsebb oldalát mutatja az élet. És azt hiszi, hogy a válása óta teljesen
új ember lett belőle.
Ezt Henni is így gondolta. A klinikán, ahol Tilly néni dolgozott, csak
jókat mondtak róla, remekül kijött a feljebbvalóival és a kollégáival, az
ápolónők is respektálták. Mama vezényletével a külseje is teljesen
megváltozott, rendszeresen járt fodrászhoz, festette magát, divatos,
modern ruhákat hordott. Szabadidejében szépen kicsinosítva eljárt
otthonról, moziba, színházba, revükre és táncos estekre, amiket
korábban rémesnek talált, most viszont alig tudott betelni velük.
Mama egyszer azt mondta, már-már azt hiszi, Tilly kissé túlzásba viszi
az élet élvezetét. Dehát, van mit bepótolnia.
Főként a szerelmet illetően talált termékeny talajra Mama nevelése
Tilly néninél. Bár Jonathan Kortner hűséges, állandó kísérője volt,
olykor azért más férfiakkal is találkozgatott. Tizenkilenc éves korára
Henni már meglehetősen sokat tudott a férfi-női kapcsolatokról, azt is
tudta, hogy a nénikéje és Kortner már több hétvégét töltött együtt
szállodában. Nemrég pedig azt mondta, hogy ezen a nyáron néhány
napra a Fekete-erdőbe utaznak kettesben. És nem házasok. Ki gondolta
volna ezt az egykori szürke kis egérről?
A bejárati ajtó hangosan nyikorgott, mert a fa tél óta kissé
megvetemedett.
– Tilly! – kiáltotta Gertrude szemrehányó hangon. – Miért nem
telefonálsz, ha később jössz haza? Direkt a te kedvedért csináltam…
– Köszönöm, Mama – vágott közbe Tilly. Be sem jött a konyhába,
egyenesen a lépcső felé tartott. – Nincs étvágyam ma, megyek,
lefekszem.
Gertrude elképedve állt ki a konyhaajtóba, de Tillynek már nyoma
sem volt.
– Csak nem vagy beteg, kislányom? – kiáltott fel az emeletre.
Pillanatnyi csend következett, majd hallani lehetett, ahogy Tilly
megköszörüli a torkát.
– Semmi bajom, Mama. Jól vagyok. Csak nagyon fáradt, rosszul
aludtam a múlt éjjel…
 Ajtócsapódás, majd megint csend. Gertrude a fejét csóválva ment
vissza a konyhába.
– Itt valami nem stimmel – mormolta.
Henni is úgy érezte, hogy Tilly néni furcsán viselkedik. De ezt
megtartotta magának, igyekezett megnyugtatni a nagyanyját, nehogy
még eszébe jusson felszaladni a lánya után és bekopogni a szobájába.
Nagymama csupa szív ember, de rettenetesen régimódi, folyton erkölcsi
prédikációt tart szegény Tilly néninek.
Kitty és Robert lépett ki a nappaliból. Mama egy pillanatra benézett a
konyhába. Az egyik sikkes nyári ruhát viselte, amit Marie tervezett neki,
halványpiros krepp fekete bőrövvel, úgy nézett ki, mint egy saját
farkába harapó kígyó.
– Megjött végre Tilly? – kérdezte.
– Igen, fent van a szobájában, de…
Mama szokása szerint a választ figyelmen kívül hagyva csak beszélt
tovább.
– Wieslerékhez vagyunk hivatalosak egy kis kerti mulatságra, szólj a
nagynénédnek, kérlek, hogy rá várunk. Wiesler doktorné a lelkemre
kötötte, hogy feltétlenül hozzam magammal a bájos sógornőmet. De
attól tartok, az én nyughatatlan Tillymnek más tervei vannak mára…
– Úgy van – mondta Henni. – Aludni akar.
Kittynek tátva maradt a szája a meglepetéstől. Mögötte nyílt a bejárati
ajtó, Robert jött vissza, aki már az autónál várt.
– Hol maradsz már, édesem? – türelmetlenkedett. – El fogunk késni.
Kitty olyan arcot vágott, mint aki nem érti a világot.
– Képzeld csak, Robert, Henni éppen azt mondta, hogy Tilly le akar
feküdni. Egy ilyen csodás tavaszi estén. Ez hihetetlen. Tényleg ezt
mondta, Gertrude?
Gertrude gondterhelten bólintott, éppen megtöltötte a vízforralót.
– Szerintem biztosan beteg. Mindenesetre főzök egy jó kamillateát, az
jót fog tenni. Mindig ez van: az orvosok vigyáznak a legkevésbé az
egészségükre.
Kitty gyors pillantást váltott Roberttel, aki tanácstalanul álldogált az
előszobában.
 – Hagyd a teát, Gertrude! Már a szagát sem bírom, mindig a
gyerekkoromra emlékeztet, folyton ezt kellett innom, ha meghűltem.
Gyorsan felszaladok Tillyhez, megkérdezem, mi van vele.
– Nem hiszem, hogy szeretné, ha kérdezgetnék, Mama… – kiáltott
Henni az anyja után. Aztán lemondóan vállat vont, nyúlt a következő
csészéért, hogy eltörölgesse. Mamát épp annyira nem lehet
feltartóztatni, mint egy robogó vonatot. Robert türelmetlenül toporgott,
folyton az órát nézte.
– Tilly! – hallatszott most Kitty hangja az emeletről. – Tilly drágám!
Gyerünk, öltözz fel szépen, a zöld ruhát vedd fel, tudod, a kivágottat,
amit Marie varrt neked! Meg a hozzáillő kalapot a tavirózsákkal, abban
fantasztikusan nézel ki. Gyorsan megcsinálom a hajad, és kölcsönadom
az új rúzsomat, el fogsz tőle ájulni. Valami csodás színe van, a
cseresznyepiros és a lila között, egyszerűen lehengerlő… Tilly! Legalább
nyisd ki az ajtót! Ezt nem hiszem el, kulcsra zárta.
Ez Mama, gondolta Henni. Senki intim szféráját nem tiszteli a házban.
Elképesztő, hogy bármikor, ha kedve tartja, beront az ő szobájába is,
körülnéz, kifaggatja, ráadásul pikírt megjegyzéseket tesz a
rendetlenségre. Még csak nem is kopog előtte, pedig hányszor kérte meg
rá.
– Na, gyere most már, Kitty! – kiáltott fel az emeletre Robert. – Ne
csinálj drámát ebből!
Most valószínűleg Tilly kinyitotta az ajtót, kicsit rekedt volt a hangja,
és nagyon ingerült.
– Nagyon kérlek, Kitty! Ma szeretnék korán lefeküdni, tartsd ezt
tiszteletben!
– Jaj, Tilly drágám! Tényleg minden rendben veled? Tehetek érted
valamit?
– Tehetsz! Hagyj békén, hogy aludhassak végre!
Azzal dühösen becsapta az ajtót. Henni a fülét hegyezte. Odafent teljes
volt a csend. Ritka pillanat, amikor az anyjának is eláll a szava. De amint
lejött a lépcsőn, már újra mondta a magáét.
– Jesszus! Még soha nem láttam ilyennek Tillyt. Micsoda arcot vágott!
Mintha legalábbis tőrrel a kezemben álltam volna előtte, arra készülve,
hogy leszúrjam. Pedig én csak aggódom érte. Nem, ma tényleg
kiállhatatlan. Nos, ha kialudta magát, lesz hozzá egy-két szavam…
Gertrude nem szólt semmit, bement a nappaliba, töltött magának egy
pohár bort. Kitty és Robert végre elindult, Henni pedig kapott az
alkalmon, hogy a tányérokat ne törölgesse el, megszáradnak azok
maguktól is. Felment a szobájába. Eltűnődött, elmenjen-e moziba, de a
Viktor és Viktóriát adták, valami idétlen komédiát, ami nem érdekelte.
Odalépett a fehér fésülködőasztalhoz, amit Robert bácsitól kapott pár
éve a születésnapjára, beállította a tükör három szárnyát, megnézte
magát oldalról, hátulról, elölről. Hátravetette a haját, csábítóan
mosolygott, majd vágott egy grimaszt. Igazából roppant elégedett volt a
külsejével, csak olykor egy-egy pattanás bosszantotta az arcán, amit ha
nyomkodni kezdett, még csúnyán be is pirosodott. Sok barátnője sokkal
többet kínlódott ezzel, mindenfélét az arcukra kentek, hogy elrejtsék a
pattanásaikat. Nem, ő aztán tényleg nem panaszkodhatott, ha akart,
minden fiatalembert az ujja köré csavart. És ez nem újdonság, már
tizennégy éves kora óta így ment, sőt igazából még régebb óta. Eleinte
izgalmasnak találta, újra és újra kipróbálta a fiúkon a vonzerejét.
Mostanra azonban szinte már bosszantotta, hogy a férfiak úgy ugrálnak
körülötte, mint a felhúzott játék majmok. Eddig még senki sem
érdekelte komolyan. Kivéve egyet. Ő azonban jelenleg sajnos
Münchenben van. De hamarosan kezdődik a nyári szünidő, és akkor
hazajön, akkor bármi lehet. Már megvolt a terve.
Irigykedve gondolt Dodóra, aki büszkeségtől dagadó mellel tért vissza
két napja Berlinből. Micsoda felhajtást csapott körülötte az egész család!
Főként Elvira néni, ő teljesen odavan Dodóért, egy csomó pénzt adott a
pilótaképzésére. És most még egy lakókocsit is kapott Dodo a szüleitől.
Egy aranyos, tojásforma kis kocsit két keréken, ami úgy van berendezve,
mint egy miniatűr nappali. Asztal, párnázott padok, amelyeket ággyá
lehet alakítani, beépített szekrény, függönyök az ablakon, sőt még
szőnyeg is van. Egy elősátor is tartozik hozzá, összecsukható székek,
asztal és egy gázfőző. Egy álom. A lakókocsit az autó mögé kell akasztani,
és már indulhat is az ember, ahová csak akar, mindene megvan, bárhol
letáborozhat, élvezheti a szép tájat, ha pedig rossz az idő, tető van a feje
fölött. És az ostoba liba Dodo még csak nem is örült igazán. Épp csak
belépett a lakókocsiba, kicsit megbillegtette, és közölte, hogy rossz a
rugózása. Ezen még Mama is felháborodott, Dodo szemére vetette, hogy
hálátlan. De Dodo persze inkább egy saját kisrepülőt szeretett volna, ezt
mindenki tudta. Hogy távoli helyekre repülhessen, és híres legyen.
Henni a falon függő naptárára nézett, megszámolta, hány nap van
még június tizedikéig. Leo a szemeszter végén még egy mesterkurzust is
meg akart csinálni, csak ezután jön haza Augsburgba. Még tizenhárom
nap – majdnem két teljes hét! Talán írhatna neki egy képeslapot. Semmi
komoly, csak egy kedves üdvözletet hazulról, pár mondat arról, hogy ő
most éppen a könyvelésen robotol, és rengeteg a dolga. A végére pedig
csak annyit írna, hogy örül a közeli viszontlátásnak. Mást nem is.
Az íróasztalához lépett, kiválasztott egyet a képeslapok közül,
amelyeket nemrég vásárolt, leült, lecsavarta a töltőtolla kupakját. Talán
mégis jobb, ha a könyvelést nem említi.
A Melzer textilgyárban töltötte éppen a gyakornoki idejét, a saját
kérésére, Paul bácsikája pedig örömmel belement. Igazából csak azért
csinálta, hogy többet találkozzon Leóval, aki a szemeszterek szünetében
többnyire a gyárban volt, mert azt hitte, ezzel lenyűgözheti az apját. De
a tökfilkó Leo sajnos minden részlegen csődöt mondott, mert hát
zenésznek született, nem gyárigazgatónak. Ezt már az apja is rég
észrevette, de nem szólt, nem akarta megbántani a fiát. A kalkulációhoz,
a könyveléshez abszolúte semmi érzéke nem volt, Henni viszont e téren
játszva boldogult. Tulajdonképpen az elejétől fogva nagyon élvezte a
gyakornokoskodást, pont a megrendelések kalkulációját tartotta
izgalmasnak, a bonyolult kettős könyvelést is nagyon hamar megértette.
A számolás már az iskolában is az erőssége volt, egyszerűen ment, szinte
magától. A számok közötti összefüggéseket gyorsan, könnyen átlátta.
– Ebben apádra ütöttél – mondogatta Mama gyakran. – Az én drága
Alfonsom igazi bankember volt. Ha nem ragadja el tőlünk a szörnyű
háború, még ma is létezne a Bräuer bankház.
Tényleg nagy kár, hogy nincs már meg, mert egy bankár lányaként
egészen más lenne az élete: külföldi utazások, egy villa
Franciaországban, egy ház Berlinben és egy kövér bankszámla. De egy
nap ez mind meg is lesz, majd ő megszerzi magának. Mint a milliomosok
Amerikában, Rockefeller meg Ford meg a többiek. Ők is mind egészen
lentről kezdték.
Most viszont először is az a legfontosabb, hogy meghódítsa Leót. Híres
zeneszerző lesz belőle, ebben biztos volt, és kell mellé egy feleség, aki az
üzleti ügyeket intézi, a kapcsolatokat ápolja. Egy határozott, okos nő az
oldalán, aki a koncerteken az első sorban tapsol, akivel mint az
„elbűvölő hitvesével” büszkélkedhet a fényes estélyeken. Ó, ez a buta
Leo! Miért nem látja, hogy ő az igazi számára?! De soha nem fogja
bevallani neki, mennyire rettenetesen vágyik a csókjaira. Ugyanolyan
szenvedélyesen szeretné, hogy csókolja őt, amilyen szenvedélyesen Leo
zongorázik, amikor Beethovent játszik. Órákon át!
Úgy döntött, a könyvelést inkább kihagyja, és Lüdersről szúr be egy
mondatot. A titkárnő igazi őskövület az irodában, már a nagyapjuk
idejében is ott dolgozott, és egyre bogarasabb lett. Leo mindig nevetett,
ha Henni Lüders kisasszonyon viccelődött. Ez jó lesz. Végül
ráragasztotta a képeslapra „Adolfot”, és kész is volt. Holnap reggel a
gyárba menet majd bedobja a postaládába.
Lépteket hallott a folyosóról. Biztosan Tilly néni megy ki a
fürdőszobába, gondolta. De nem. Bekopogott az ajtaján.
– Tessék!
Tilly néni pongyolában lépett be a szobába. Szörnyen festett, a szeme
kisírva. Te jó ég, valami szörnyűség történhetett. Csak nem mondtak fel
neki a klinikán?
– Bocsáss meg, hogy zavarlak, Henni! Nincs véletlenül egy fejfájás-
csillapítód?
– De, azt hiszem, van… pillanat…
Jellemző. A kórházban tucatjával írja fel a gyógyszereket a
betegeknek, de persze nincs kéznél egyetlen tabletta sem, ha neki kell.
Henni több fiókot is feltúrt, míg végül talált egy doboz
fájdalomcsillapítót. Tilly néni megköszönte, majd szórakozottan a
pongyolája zsebébe csúsztatta a dobozt.
– Levelet írsz? – kérdezte Henni íróasztalára pillantva.
– Csak egy képeslapot.
 – Leónak? Tényleg, hamarosan vége a szemeszternek! Jól van?
– Igen. Mesterkurzusra fog járni Kühn professzorhoz. Megtanulják,
hogyan kell vezényelni egy zenekart.
Tilly néni még mindig nem adta semmi jelét, hogy távozni készülne.
Zavartan álldogált és mosolygott. Bár elég szánalmas kis mosoly volt.
– Hát igen. Leo nagyon tehetséges zenész…
Henni hirtelen megértette, hogy ez a korai lefekvés csak kifogás volt.
Tilly néni igazából ki akarja önteni a lelkét, csak nehezen szánja rá
magát. Kedvelte a nagynénjét, időnként egyenesen csodálta. Főként,
mert orvos lett, és mert sikerült előnyére megváltoznia.
– Nem akarsz leülni egy kicsit?
– Aranyos vagy, Henni, de nem akarlak feltartani. Biztosan készülsz
még valahová ma este.
– Igazából nem. Legfeljebb moziba megyek a késő esti vetítésre.
Úgy tűnt, ez már érdekli Tillyt.
– Ó, tényleg. Az Apollóban a Viktor és Viktóriát adják. Én is meg akarom
nézni.
Na tessék, gondolta Henni.
– Mehetnénk együtt – ajánlotta. – Bár ha fáj a fejed, akkor inkább
mégse.
– Ó, hamar elmúlik, ha beveszek egy tablettát – legyintett a nagynénje
hirtelen felélénkülve. – Adj tíz percet! Gyorsan felöltözöm és rendbe
hozom a hajam.
– Remek! Lent találkozunk.
Szóval akkor mégis Viktor és Viktória. Mindegy, biztosan jó lesz, és Tilly
néni nyilván meghívja. Henni a szekrénye elé állt, kiválasztott egy
könnyű nyári ruhát meg egy vékony kardigánt, szandált és hozzáillő
táskát.
Tilly néni most már egészen elfogadhatóan nézett ki, kifestette magát,
csinosan felöltözött, parfümöt is fújt magára. Ibolyaillatút. Ezt már jó
ideje nem használta.
Kétszer is lefulladt az autó, mire el tudtak indulni, Tilly néni nevetett
az ügyetlenségén, azt mondta, furcsa ez a mai nap, ki tudja, mi jön még.
 A Perlach-torony közelében parkoltak, odasétáltak a mozihoz, de tíz
perccel korábban érkeztek. Tilly néni nagylelkűnek mutatkozott, két
limonádét és egy csomag kekszet is vett a pultnál, hogy megédesítsék a
várakozást.
– Vegyél csak, Henni! Én most nem kérek kekszet, de azt hiszem,
finom…
A vaníliás keksz tényleg nem volt rossz, Henni szorgalmasan
eszegetett, és hallgatta a nénikéjét. Eléggé kuszán beszélt, összevissza
csapongott, egyszer az egyik orvoskollégájáról mesélt, akinek féltékeny
a felesége, aztán meg egy filmről Luis Trenkerrel, amit már háromszor
látott, aztán tudni akarta, mikor jön haza Leo Münchenből.
Mindenesetre ömlött belőle a szó, mintha nem is limonádét
szürcsölgetne, hanem pezsgőt. Amikor kijött a közönség az előző
előadásról, Hennit több barátja és ismerőse is üdvözölte, Tillyre is
ráköszönt két kolléganője a tömegből. Váltottak pár szót, szép estét
kívántak egymásnak, Henni rajongó pillantásokat zsebelt be. Miért
mindig csak ezek az unalmas alakok futnak utána? Az az egy viszont, az
egyetlen, aki érdekli, tudomást sem vesz róla. Még a születésnapján sem
gratulált az undok Leo.
Az utolsó előadáson nem voltak valami sokan, Tilly mégis
ragaszkodott hozzá, hogy a leghátsó sorba üljenek, mert állítólag onnan
lehet a legjobban látni. Henninek mindegy volt, unalmas estére
számított, dehát az ember mindent megtesz a szeretett nénikéjéért, akit
valami bánat ért. Roppant jóságosnak érezte magát, és megfordult a
fejében, hogy később talán megpumpolhatja a nagynénjét. Paul bácsikája
elég fukarul méri a bérét, és mostanra már az a kis mellékes is kiesett,
amit az erotikus gúnyrajzok eladásából szerzett. Mama megtiltotta, hogy
ilyesmiket rajzoljon: állítólag ezzel tönkreteszi az ő jó hírét
festőművészként.
A film előtti előzetest már vagy ezerszer látta, és ki nem állhatta.
Részletek Leni Riefenstahl dokumentumfilmjéből, Az akarat diadalából.
Csupa fellengzősség és nagyzolás, csak a képek jók. A háttérzene viszont
egészen felajzotta az embereket. Ez lenne Leónak való. Filmzenével jó
sok pénzt kereshetne, nem úgy, mint a szimfóniáival meg az operával,
amit írt. Sőt még jobb lenne, ha slágereket írna, de azt persze nem akar,
mert szerinte a slágerek sekélyesek.
Amikor elkezdődött a film, Tilly nénire rátört a köhögés, előkereste a
zsebkendőjét. Henni látta, ahogy előrehajol és az orrát fújja, aztán már
nem figyelt rá, mert mégiscsak érdekelni kezdte a film. Egy lányról szólt,
aki férfinak öltözött. Nem volt hiteles, mindenki rögtön láthatta, hogy
nő, csak a filmbéli tökkelütöttek nem vették észre. Dodo viszont repülős
egyenruhában, sapkában simán elmenne férfinak, van valami fiús a
mozdulataiban is, amelyek szögletesek, hevesek. Dodo vajon volt már
szerelmes? Ernst Udetbe talán, a példaképébe. És a repülős kiképzője?
Hogy is hívják? Jürgen Breitkopf. Dodo csak Jürgenként emlegette, mert
a repülős iskolában mindenki tegeződött. Lehet, hogy bele volt zúgva?
Ha igen, jól titkolta. De a férfi talán nős volt.
Egyre hangosabb lett a zene, mert a filmben éppen egy revüjelenetet
mutattak, és Henni furcsa hangokat hallott maga mellől. Jesszus, Tilly
néni sír! Hangosan zokogott a zsebkendőjébe, egész testében reszketett,
még Henni széke is beleremegett.
– Tilly néni – suttogta és óvatosan megsimogatta a nagynénje vállát.
Nem reagált.
Úristen, de kínos! A revüjelenetnek vége volt, az egész moziban
hallani lehetett a nagynénje zokogását. Néhányan csodálkozva fordultak
hátra. Vajon miért sír valaki ennél a jelenetnél? A megható rész majd
csak a végén jön.
– Tilly néni – suttogta megint Henni. – Kimenjünk? Már mindenki
minket bámul.
A nagynénje hevesen bólogatott, de a sírást nem hagyta abba. Henni
felállt, elővigyázatosságból megfogta a nénikéje kezét, és húzta maga
után. Nagyon kínos volt, mert négy embernek is fel kellett állnia
miattuk. A jegyszedő már látta, mi a helyzet, gyorsan kinyitotta nekik az
ajtót.
Aztán ott álltak a kivilágított előcsarnokban, és Tilly néni lassan
összeszedte magát. Még mindig reszketett, a könnyáztatta
zsebkendőjével törölgette a szemét.
 – Menjünk be a mosdóba, hogy rendbe hozd magad! – mondta Henni.
– Teljesen szétfolyt a szempillafestéked.
– Ó, istenem!
Tényleg úgy nézett ki, mintha megverték volna. A szeme körül fekete
karikák, az arca vörösre dörzsölve, a rúzsa is elkenődött. Henni odaadta
a saját tiszta, csipkés szélű zsebkendőjét, amit a nagymamájától,
Aliciától kapott karácsonyra, bár sejtette, hogy a rúzsfoltok soha nem
jönnek majd ki belőle.
– Szörnyen sajnálom, Henni… – motyogott a nagynénje, miközben
letörölgette az arcát. – Hirtelen csak úgy rám tört a sírás.
– Semmi baj. Előfordul. Beüljünk valahová egy pohár borra?
– Nem, nem… inkább menjünk haza!
– Ahogy akarod.
Miközben a sötét utcákon át az autóhoz mentek, Tilly vagy háromszor
elmondta, mennyire sajnálja, hogy lemaradtak a filmről. Hogy elrontotta
Henni estéjét. Hogy fogalma sincs, mi van vele ma, jobb lett volna otthon
maradnia. Henni alig várta, hogy beszálljanak a kocsiba, mert kezdett az
idegeire menni ez a szabadkozás. De a nagynénje ahelyett, hogy
beindította volna a motort, csak ült a kormány mögött, és a gyéren
megvilágított utcát bámulta, ahol egy szerelmespár csókolózott
fesztelenül az egyik kirakat előtt.
– Az asszisztensnőjével – szólalt meg végül tompa hangon. – El tudod
ezt képzelni? Örök szerelmet esküszik nekem, és közben megcsal egy
ilyen fiatal lánnyal…
Na végre, gondolta Henni. Kibújt a szög a zsákból. Jonathan, a hűséges
lovag félrelépett. Sejtettem én, hogy egyszer ez lesz a vége.
– Ez szörnyű – mondta. – Pedig már kétszer is megkérte a kezed…
– Háromszor… a múlt héten… a múlt héten is megkért… – És már
megint zokogott. A sminkje szerencsére már nem kenődhetett el, mert
mindent letörölt az arcáról.
– És… igent mondtál?
– Természetesen nem. Hiszen megállapodtunk, hogy nyitott a
kapcsolatunk.
– És ez megfelelt neki?
 – Ő is egyetértett vele – bólogatott Tilly hevesen.
Nyilván nem maradt más választása, gondolta Henni. Kár, pedig olyan
rendes férfi. Vajon miért tett ilyet?
– Biztos vagy benne, hogy…
– Teljesen biztos – szipogott Tilly néni. – Az egyik nővér árulta el a
kórházban, egy régi barátnőm.
Barátnők! Hogy lehetne bízni egy barátnőben?
– Talán mégsem igaz. Megkérdezted Jonathant?
– Miután végeztem a klinikán, elmentem hozzá. Mindent tagad. De én
láttam rajta, hogy hazudik. Gyáva alak! Ha őszinte lett volna velem, én
lettem volna az utolsó, aki szemrehányást tesz neki ezért. De csak lapul,
mint nyúl a fűben, azt hiszi, becsaphat.
Henni hallgatott, és eltöprengett, vajon a nénikéje átváltozása, vagyis
hogy független, dolgozó nő lett belőle, nem lehet, hogy csupáncsak
látszat. Pillanatnyilag inkább arra a kétségbeesett Tillyre emlékeztetett,
aki öt éve Münchenből hozzájuk menekült. És különben is miért van
ennyire kiborulva? A nyitott kapcsolat lényege, hogy nyitott, mindkét
fél azt tehet, amit akar. Jonathan pedig lefeküdt egy másik nővel, na és?
Két hete Tilly néni is egy orvos kollégájával ment egy táncestre. Milyen
ostoba ötlet ez a nyitott kapcsolat! Ha ő végre meghódítja Leót, azonnal
összeházasodnak. Ő aztán nem ad a kedvesének ekkora szabadságot.
– Szereted őt egyáltalán? – kérdezte Henni halkan, mire Tilly egy
pillanatra lehunyta a szemét.
– Annak már vége – felelte. – Nem érdemli meg.
Micsoda dráma! Ráadásul hideg volt az autóban, Henni fázott és fáradt
volt.
– Akkor most már hazamehetünk?
Tilly beindította az autót, és olyan erővel taposott a gázra, hogy a
motor szinte felsírt. Ajaj, a szerelmi bánattól kifordul az ember magából.
 4.

Igen tisztelt Melzer kisasszony!

Hivatkozással a jelentkezésére, tájékoztatom, hogy sajnos nincs
lehetőségünk alkalmazni önt berepülőpilótaként a gyárunkban. Egy
tesztpilóta munkájához a bátorság és a fegyelmezettség mellett
elengedhetetlen a magas szintű technikai tudás is, a könnyűrepülőgépek
szerkezetének és működésének ismerete. Ennek okán inkább a férfi
jelentkezőket részesítjük előnyben.
Nagyon sajnáljuk, hogy a kitűnő bizonyítványai ellenére nem
szolgálhatunk pozitív válasszal. Minden jót kívánunk önnek a jövőre
nézve!
Heil Hitler!
I. A.
A. Bär
Bücker repülőgépgyár
Berlin, Rangsdorf

Dodo nagyot sóhajtva visszadugta a levelet a borítékba. Ez volt a

kilencedik elutasító válasz a jelentkezéseire, pedig pont a Bückerhez
nagy reményt fűzött. Méghogy nem vesznek fel nőket! Luise Hoffmann
is náluk van már január óta. Persze ő ismert, felvághatnak vele,
bekerülnek az újságokba, és ez jó reklám a repülőgépeiknek.
Az íróasztalára hajította a borítékot, ellenállt a kísértésnek, hogy
ezernyi apró darabra tépje. Nem, szépen megőrzi, és egy nap, amikor
már híres lesz, az öreg Bücker orra alá dugja. Hát, kedves uram, ezt
elszúrta. Pedig itt volt ön előtt a nagy lehetőség. Az immár
nemzetközileg ismert női pilóta, Dorothea Melzer, aki legutóbb
rekordidő alatt repülte körbe az Egyenlítőt, így egy másik cég mellett
döntött. Akkor majd csak pislog, mint pocok a lisztben, az ostoba
Bücker.
Kedvetlenül az ablakhoz lépett, kinézett. Nem sokban változott a
látvány gyerekkora óta. A parkra látott az ablakából, a fasor egy részére,
a másik irányban a kertészlakra, ahol most Christian és Liesl lakott.
Távolabb, ahol azelőtt facsoportokkal tarkított, szépen gondozott pázsit
terült el, most istállók álltak, amelyeket Elvira néni építtetett. Nem
voltak valami csinos épületek, inkább elcsúfították a parkot. A
karámokban legelésző lovak viszont szép látványt nyújtottak. Főleg a
nemrég született, esetlenül botladozó kiscsikók, amint buzgón
szökdécseltek az anyjuk után. De a lovak nem az ő világa.
Elbukott, lezuhant. A meredeken felfelé ívelés után a nagy semmibe
esett. Pedig mit meg nem tett azért, hogy a repülés lehessen a hivatása,
hogy a tudásával pénzt kereshessen – nem sikerült. Habár eddig olyan
jól ment minden. Elvira néninek köszönhetően megvalósult a nagy álma,
kiképezték pilótának, és kitűnő eredménnyel tette le a vizsgáit. Az
elméleti rész különösen nehéz volt, a gyakorlat, a repülés viszont úgy
ment, mint a karikacsapás, abban mindig ő volt a legjobb. De a lenyalt
hajú vizsgabiztosok direkt gonoszkodó kérdéseket tettek fel elméletből,
és nyilvánvalóvá tették, hogy a repülés alapvetően férfidolog. Régebben
más volt a helyzet, a női pilóták korábbi nemzedékének könnyebb dolga
volt, de a nácik uralma óta a nők nemkívánatosak ezen a területen.
Nekik a többszörösét kellett kifizetniük a képzésért, mint a férfiaknak,
ráadásul esélyük sem volt, hogy utasszállító gépet vezessenek – a
Lufthansa kizárólag férfi pilótákat alkalmazott. Mert a nők állítólag nem
terhelhetők. A német nő háziasszonyként és anyaként találja meg a
boldogságát, a pénzkeresést bízza a férjére.
De ő nem hagyja magát. Dodo Melzerrel nem lehet ilyen könnyen
elbánni. Kitalál majd valamit, hogy minden nehézség dacára elérje a
célját. Egy kiskaput, igen, ez lesz az. Esély mindig van, csak nyitva kell
tartania a szemét és használni az eszét.
Az órára pillantott: már nem sok idő van hátra vacsoráig. Az
étkezések időpontja szent és sérthetetlen – nagymama ehhez
ragaszkodik. Reggeli hét és kilenc között, ebéd egykor, vacsora fél
hétkor. Kőbe vésve az idők végezetéig. Ha összedőlni készülne körülötte
a világ, nagymama akkor sem hagyná ki az ebédet. Na mindegy, egy óra
elég lesz.
Borús volt az ég, finom eső szemerkélt, ami jót tesz a növényeknek,
ahogy Christian mindig mondja, de Dodo utálta az esőt. Nem repüléshez
való. Ilyenkor legrosszabb esetben akár a porlasztó is bejegesedhet
odafent.
Átvágott az előcsarnokon, Hanna már sietett is elé, hogy a kezébe
nyomjon egy esernyőt.
– Köszönöm, erre nincs szükségem – szólt oda neki Dodo, kinyitotta a
bejárati ajtót, és leszaladt a lépcsőn. Jót tett a mozgás, a parkban
futásnak eredt, mélyen beszívta a hűvös, nyirkos levegőt. Ez sokkal jobb,
mint a szobában gubbasztani és keseregni. Még ha csuromvíz is a haja, a
szoknyája pedig nedvesen a lábára tapad. Amúgy sem szerette a
szoknyákat, szívesebben hordott nadrágot, mint a repülésnél, kényelmes
volt, jól lehetett mozogni benne, lehajolhatott, leguggolhatott, akár
fejen is állhatott – mégsem látott be alá senki. De itthon a villában nem
viselhetett nadrágot, már csak nagymama miatt sem, és a szülei sem
nézték jó szemmel. Főleg Mama, örökösen azzal nyúzta, hadd varrjon
neki divatos ruhákat…
Már majdnem odaért a régi kertészlakhoz, ahol valamikor az öreg
Bliefert lakott az unokájával, Gustavval. Az öreg kertész persze rég
meghalt már, sőt Gustav is, öt éve, egészen váratlanul. Nagy csapás volt
a feleségének, Augusténak, akit három gyerekkel és egy csomó
adóssággal hagyott itt. Azóta már Christian és Liesl lakik a
kertészlakban, Christian szépen kipofozta, szabadidejében folyton
javítgatott rajta valamit. Még most, az esőben is kint állt az ajtó előtt,
két bakra fektetett deszkát fűrészelt éppen.
– Szervusz, Christian! Mi lesz ebből? Új ablakpárkány?
A kertész meglepve kapta fel a fejét, nem hallotta, hogy jön valaki.
Aztán szokás szerint elvörösödött, letette a fűrészt.
– Jó napot, kisasszony! Nem, ez nem ablakpárkány lesz.
Dodo érdeklődve méregette a deszkát. Valóban nem olyan a formája,
mint egy párkánynak. Eltartott egy darabig, mire rájött, mi lesz belőle.
 – Egy bölcső! – kiáltott fel végül. – Ez itt a fejrésze, nem igaz? Ó, te jó
ég, kisbabátok lesz?
Christian szégyenlősen mosolygott, közben már elővett egy ráspolyt,
hogy simára csiszolja a kéznek való nyílás széleit, így lehet majd
felemelni, máshová vinni a bölcsőt. Egy zsinórt is át lehet fűzni a
nyíláson, így a szülők anélkül ringathatják, hogy fel kellene kelniük az
ágyból. Mindenre gondolt.
– Nagyon úgy néz ki – felelte. – Legfőbb ideje négy év után, nem igaz?
– A jó dolgokhoz idő kell – mosolyodott el Dodo. – Rózsaszínűre vagy
kékre fested?
Christian megvakarta a fejét, ezen még nem gondolkodott. Különben
sem lehet tudni előre, fiú lesz-e vagy lány.
– Csak simára csiszolom, és bekenem méhviasszal. A fának is szép
színe van. Ha Liesl akarja, később még befesthetem. De egyelőre ne
említse neki, kérem, meglepetésnek szánom.
– Rendben! – Dodo a kézfejével megtörölte eső áztatta arcát,
kisimított egy nedves hajtincset a homlokából. Huh, néhány esőcsepp
most legördült a nyakán, bele a pulóvere kivágásába. Mégiscsak kellett
volna egy esernyő, gondolta.
– Hát akkor, minden jót, Christian!
– Önnek is, kisasszony.
A lakókocsi az egyik istállóépület oldalában állt, ahol volt egy kis
előtető, ami óvta a becses darabot esőtől, széltől. Dodo körülkémlelt, de
senkit sem látott az esővel mit sem törődő, békésen legelésző lovakon
kívül. Hol marad már? Bőrig ázik, amíg itt várakozik. Leült a lakókocsi
rúdjára, ezt kellett az autó mögé akasztani. Elnézett a kertészet felé, a
földeken dúsan zöldellt és virágzott minden. Lisa néni mesélte egyszer,
hogy sok volt a vita Auguste és a legidősebb fia között, mert Maxl nem
tudta megbocsátani az anyjának, hogy nagy adósságokba verte magát.
Amikor Lisa egyszer virágot vásárolt a kertészetben, Maxl csúnyán
kifakadt előtte, hogy robotolhat, amennyit csak akar, akkor sem tudnak
zöld ágra vergődni, mert mindent, amit keres, elvisz a banki tartozás.
Mivel Bliefertéket régóta szoros kapcsolat fűzte a Melzer családhoz, a
nagynénje úgy döntött, felveszi Augustét szobalánynak. Ami azért kicsit
nehezére esett, mert a múltban történtek bizonyos dolgok, de erről Lisa
néni nem szívesen beszélt. Csak annyit mondott mosolyogva, hogy ő
nem haragtartó ember, a Liesl meg egy nagyon kedves teremtés,
különben is mindez még az előtt történt, hogy feleségül ment Klaus von
Hagemannhoz.
Dodo úgy vélte, a nagynénje igen gálánsan viselkedett, és ezzel
mindenkin segített. A kertészet felvirágzott Maxl irányítása alatt, felvett
két embert is, az adósságot pedig közösen fizették vissza az anyjával. A
nagyobbik öccse, Hansl nemsokára befejezi a felső reáltanodát, a
kisebbik, Fritz pedig minden szabad percét az istállókban tölti.
Elvira néni folyton áradozott, milyen jól ért a fiú a lovak nyelvén. Ilyet
csak az egykori istállószolgájánál, Leschiknél látott még a maydorni
birtokon, ő is tudott beszélni a lovakkal. Ha Fritz befejezi végre az
iskolát, mondogatta a néni, és ő azt még megéri, jöhet hozzá
istállófiúnak.
Egyedül az nem tetszett Elvira néninek, hogy Fritz egy ideje beállt a
Hitlerjugendbe. Ezt a bátyja, Maxl forszírozta, aki már évekkel ezelőtt
belépett a nemzetiszocialista pártba. Állítása szerint azért, mert jót tesz
az üzletnek.
Elvira néni megpróbálta lebeszélni erről Fritzet, de a fiú jól érezte
magát a csapatban, még tetszett is neki az örökös masírozás,
gyakorlatozás, testedzés – a „katonáskodás”. Jó ideje olyan bőrtokos
tőrre gyűjtött, amilyen a társainak volt, nagyon irigyelte őket ezért.
Mindenáron a HJ lovas alakulatába akart bekerülni, de mostanáig még
nem sikerült. Elvira néni ezen is felháborodott, mert mit akarna ott
Fritz, a végén még ez a Hitler háborút robbant ki, és akkor az ő lovai is
mehetnek a harctérre.
Fritz erre azt felelte, hogy nagy megtiszteltetés a hazáért harcolni, ám
ez csak olaj volt a tűzre. Elvira néni dühösen felhördült, hogy nyilván
nem tudja, mennyi ló pusztult el a nagy háborúban. Ezer meg ezer.
Ártatlan teremtmények, akiket a golyózáporba hajszoltak, gránátok
tépték szét őket, kiomlott belekkel hevertek a harctéren… De ezeknek a
mai fiataloknak fogalmuk sincs erről. Pedig alig húsz éve történt.
 Dodo erős túlzásnak érezte, hogy Elvira néni ennyire odavan a lovak
pusztulása miatt. És mi van azzal a rengeteg emberrel, aki szörnyű halált
halt a háborúban? Nem utolsósorban Henni apja is. De nagymama
egyszer azt mondta, Elvira néni sokkal jobban meggyászol egy halott
lovat, mint egy halott embert.
Felállt, mert kezdett már nagyon fázni, fel-alá járkált, ugrált egy
helyben, körbekémlelt minden irányba. Sehol senki. Csak nem felejtette
el a találkozót? Egy biztos: így a vacsoráról el fog késni. Bosszúsan
előhúzta a szoknyája zsebéből a lakókocsi kulcsát. Még mindig jobb bent
várni, kényelmesebb is. Aztán észrevette, hogy a szoknyáján csúnya
nyomokat hagyott a rúd, valaki jó alaposan beolajozhatta. Már csak ez
hiányzott! A szoknyát Mama varrta a születésnapjára.
A lakókocsiban áporodott volt a levegő, egy ilyen bádogdobozban
nyilván gyakran kellene szellőztetni. Remélhetőleg nem penészes a fala
a burkolat mögött. Hogy jutott vajon Papáék eszébe, hogy lakókocsival
lepjék meg? Inkább engedték volna Elvira néninek, hogy vegyen neki
egy kisgépet.
Németország csoda szép, mondta Papa, nézd meg közelről is, ne
mindig csak a magasból.
Nagyon vicces! De persze tudja jól, hogy féltik a szülei. És ez érthető
is, a múlt évben megint lezuhant és meghalt egy női pilóta. De Papa is
majdnem meghalt öt éve, amikor szívizomgyulladást kapott, mert túl
sokat aggódott a gyár miatt. Az élet tele van veszélyekkel, akkor is, ha
nem a magasban repked az ember.
És ez az ostoba szóbeszéd, hogy hamarosan kitör a háború! Nem csak
Elvira néni mondogatja, a kiképzőjének, Jürgennek is ez a rögeszméje.
Maradj inkább a földön, kislány, mondta neki búcsúzóul. Már az
iskolapadból küldik hozzánk a fiatalokat kiképzésre. Lányokat nem, csak
fiúkat. Mivel katonai szolgálatra alkalmasak, meg kell tanulniuk repülni.
Ez van mögötte. A gyárakat meg arra ösztönzik, hogy vadászrepülőket
gyártsanak, az állam pályázatokat ír ki és sok pénzt ad. Érted?
Szisztematikusan felfegyverzik az országot. Készülnek a következő
háborúra.
 Dodo erre csak vállat vont. Miért lenne háború? Mindenki, akit
ismert, örült, hogy vége lett a nagy háborúnak, senki sem akarna újra
hadba vonulni, lelövetni magát. Papa semmiképpen, és persze Leo sem,
belőle lenne a világ legrosszabb katonája.
Összerezzent, amikor valaki tenyérrel ráütött kívülről a lakókocsira,
mire a könnyű jármű enyhén meglendült.
– Henni? Na végre! Ezer éve várlak. Miattad lekésem a vacsorát.
Henni összecsukta rikító sárga esernyőjét, lerázta róla a vizet, és
belépett a lakókocsiba.
– Ne haragudj, nem tudtam hamarabb szabadulni. A Lüders a fél életét
elmesélte. Háromszor próbáltam lerázni, de rám tapadt, mint a
bogáncs… – Elegáns volt, könnyű, bézsszínű nyári kosztümöt viselt a
hozzáillő kalappal, a cipője viszont csupa sár lett a parkon átvezető eső
áztatta utakon. – Pfuj, de büdös van itt! Alaposan ki kell itt takarítani
egyszer. A függönyök is piszkosak. És a huzat a padokon… Volt kutyája
az előző tulajdonosnak? Minden csupa szőr.
Dodónak nem volt szeme az ilyesmihez, de most már ő is látta, hogy
Henninek igaza van. Nem igazán otthonos ez a lakókocsi, ilyen pocsék
időben meg pláne nem.
– Mama úgyis új függönyöket és huzatokat akar varrni – felelte. – De
most már bökd ki végre, mit akarsz! Kölcsönkérni a lakókocsit?
– Dehogy! – nevetett fel Henni. – Inkább azt gondoltam, elmehetnénk
együtt pár napra, bejárhatnánk a környéket. Szabadságot kérek a
gyárban, Leo is velünk jöhetne.
– Leo?
– Miért ne? Neki sem árt egy kis kikapcsolódás, nem gondolod?
Különben megint beszabadul a gyárba, és csak káoszt okoz.
Azzal Dodo is tisztában volt, hogy Leo csak hátráltatja a dolgokat a
gyárban. De nem most jött le a falvédőről, azt is pontosan tudta, mit
akar elérni ezzel a ravasz kis Henni.
– Hát, nem is tudom, Leónak lenne-e egyáltalán kedve ehhez – mondta
tétován.
– Miért ne lenne? – kérdezte Henni ártatlan szemeket meresztve.
 Mert az idegeire megy, hogy örökösen közeledni próbálsz hozzá,
gondolta Dodo. De erről inkább hallgatott. Ha egyszer a fejébe vett
valamit, Henni pontosan olyan volt, mint az anyja, Kitty néni: abszolúte
hajthatatlan. Ha tehát az a szándéka, hogy a lakókocsis túra során
elcsábítsa Leót, akkor az egész csak veszekedéssel végződhet. Dodónak
pedig semmi kedve nem volt ehhez asszisztálni.
– Menjetek nélkülem! Szívesen kölcsönadom a lakókocsit.
Henni megkopogtatta a halántékát a mutatóujjával.
– És mégis ki vezesse az autót? Nekem nincs jogosítványom és Leónak
sincs.
Minden világos. Csak sofőrnek kellene, meg Leo persze soha nem
lenne hajlandó kettesben elmenni Hennivel egy autós túrára. Dodo
felsóhajtott. Most mit csináljon? Ha nemet mond, Henni biztosan mérges
lesz rá. Jobb, ha rábólint, és hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk
útján. Leo úgyis nemet mond majd végül, és azzal le is van tudva ez az
egész.
– Hajlandó vagyok ellenszolgáltatásra is – robbant bele a gondolataiba
Henni hangja.
Szóval alku. Tipikus Henni. Ha Egyiptomban kiállítanák a piacra, hogy
zacskóban áruljon homokot, azzal is vagyonokat keresne.
– Miféle ellenszolgáltatásról beszélsz?
Henni szája ravasz mosolyra húzódott, ami azt jelentette, hogy remek
ütőkártya van a tarsolyában.
– Szeretnéd, ha felvennének egy repülőgépgyárba, nem igaz? – húzta
résnyire a szemét.
– Talán – felelte Dodo vontatott hangon. – Kezdetnek legalábbis jó
lenne.
– Van egy ötletem…
– Neked? – nevetett fel Dodo.
Henni keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt a padon. Rögtön meg is
állapította magában, hogy meglehetősen kemény a lakókocsi oldala.
– Úgy gondolom, Willy Messerschmitt neve azért mond neked
valamit.
– És ha igen?
 Willy Messerschmitt az augsburgi Bajor Repülőgépgyár főmérnöke
volt. Ő tervezte a Bf 108-as könnyűszerkezetű, négyüléses túragépet,
amelyet Európa körberepülésére szánt. Dodo nem is adta be ide a
jelentkezését. Egyrészt Elly Beinhorn miatt, aki a próbarepüléseket
végezte, mellette egy kezdő pilóta úgysem rúghat labdába. Másrészt,
mert A pilótaengedéllyel nem vezethet négyüléses gépet. Ahhoz meg
kellene szereznie a B jogosítványt. Ám ez momentán nők számára szinte
lehetetlen.
A lakókocsi fölötti előtetőről vastag sugárban ömlött az eső a földre.
Befröcskölt a kocsiba is, Dodo előrehajolt, és behúzta az ajtót.
– Szóval ennek a Messerschmittnek van egy barátnője – folytatta
Henni, –, Lilly Strohmeyer. Bambergből jött, és nagyon-nagyon gazdag.
Ő adott neki pénzt a gazdasági válság után, hogy tovább tudja csinálni a
repülőgépeit. Érted?
– Nem.
Henni a szemét forgatta. Hogy ez a Dodo milyen értetlen!
– Ő finanszírozza. És ezért van beleszólása a dolgokba. Ez már csak így
van, ha valakinek pénzt ad az ember.
– És mi dolgom nekem ezzel a Lillyvel? Pumpoljam meg?
– Mama ismeri – jelentette ki Henni jelentőségteljes pillantással. – Pár
éve Lilly megvette néhány festményét, azóta beszélnek időnként
telefonon. Most már érted?
Dodo elgondolkodott. Kitty néni tehát ismeri a nőt, akinek nagy
befolyása van az ismert repülőgép-tervezőre, Willy Messerschmittre.
Lehet, hogy ez az esély, amire várt? Vagy komplett hülyeség?
– Sehova nem vesznek fel nőket tesztpilótának – mondta végül, majd
óvatosan hozzátette: – Nagyon kevés kivétellel.
Henninek felragyogott az arca, hogy Dodo végre megértette, hová
akar kilyukadni.
– Pontosan! Figyelj! Megírod a jelentkezésedet, én pedig ráveszem
Mamát, hogy hívja fel ezt a Lillyt, és beszélgetés közben kérje meg,
szóljon egy jó szót az unokahúga érdekében, akinek minden vágya, hogy
berepülőpilóta legyen. Ismered Mamát, mindig eléri, amit akar.
 Egy próbát mindenesetre megér, gondolta Dodo. Jobb, mint csak ülni
és keseregni.
– Jól van – nyújtott kezet Henninek. – Ha sikerül elérned, hogy
behívjanak bemutatkozó beszélgetésre, hármasban elmegyünk egy autós
túrára.
– De te veszed rá Leót, hogy velünk jöjjön.
Nem lesz könnyű, de azért menni fog, gondolta Dodo.
– Rendben.
Kezet ráztak, mint egy ünnepélyes esküre, majd Dodo a karórájára
nézve felkiáltott:
– Jesszus! Már nyolc óra. Nagymama lehúzza rólam a keresztvizet is.
Kiléptek a lakókocsiból. Henni kifeszítette a sárga ernyőjét, és a két
lány szorosan összebújva sietett át a parkon alatta.
 5.

Nagyot sóhajtva Marie eltolta maga elől az elkészült rajzokat, vetett

rájuk még egy utolsó kritikus pillantást, majd felállt, hogy töltsön
magának egy pohár limonádét. Hamarosan itt lesz Überlinger doktorné,
hogy megnézze a ruhaterveket, erős idegek kellenek ahhoz az
asszonyhoz. Marie-nak egyáltalán nem tetszett az új divatirányzat, ami
egyre népszerűbb egy ideje. De a nők odavoltak az egyenes
szabásvonalért – a kosztüm legyen egyszerű, dísztelen, nagy
válltöméssel, szűkre szabott a csípőnél. Miért akarnak a nők manapság
úgy kinézni, mint a férfiak? És ezek a pulóverek, amiket mindenki visel!
Ah, talán menthetetlenül régimódi vagyok, gondolta. De panaszra igazán
nem volt oka: amióta újra megnyitotta a divatszalont, majdnem az
összes régi kuncsaftja visszatért, annyi volt a megrendelés, hogy már azt
fontolgatta, felvesz még egy varrónőt.
Két napja Überlinger doktorné is újra megjelent a szalonban, egy
divatlapot lobogtatott. Megmutatta az egyik modellt, és azt mondta,
pontosan ilyen kosztümöt szeretne, rakott szoknyával, amiben
szabadabban mozog az ember.
Überlinger doktorné finoman szólva teltkarcsú volt. Marie próbálta
lebeszélni legalább a rakott szoknyáról, de ragaszkodott hozzá. Ezért a
csípőnél le kell majd steppelni a berakásokat, a kabátot hosszabbra
szabni, a vállakat hangsúlyosabbá tenni, hogy megkapják a kívánt
hatást.
Sietve felhajtotta a pohár limonádét. A kancsót aztán kivitte magával
az üzlettérbe, hogy egy kis frissítővel kínálhassa a vevőit. Tikkasztóan
meleg nap volt, az utcákon szállt a por a megnövekedett forgalom miatt.
A Karolinenstrasséról szinte teljesen eltűntek a még pár éve is az
utcaképet uraló fuvaros kocsik, tehergépkocsik és automobilok vették át
a helyüket, meg motorkerékpárok, fülsiketítő lármát csapva. Gyalogosan
vagy biciklivel nem volt könnyű közlekedni, nap mint nap történtek
balesetek.
Überlinger doktorné félórás késéssel érkezett, ezt az udvariatlanságot
nem sokan engedték meg maguknak. Amíg várt rá, Marie kihasználta az
időt, hogy kicsit átrendezze a kirakatot. Egy ideje megállapodást kötött a
közeli kalapbolt tulajdonosával, Frau Gutmeyerrel, bizományba átvett a
modelljeihez illő kalapokból, kézitáskákból néhány darabot, és kitette
őket a kirakatba. Cserébe Frau Gutmeyer kiállította az üzletében az
egyik Marie által tervezett estélyi ruhát a hozzávaló kiegészítőkkel. Az
együttműködés gyümölcsözőnek bizonyult, a legtöbb vevő hálás volt, ha
az új ruhához rögtön hozzáillő kalapot és táskát is talált.
– Heil Hitler, Frau Melzer! – hangzott fel egyszerre az ajtó fölötti kis
harang csilingelésével. – Képzelje csak, épp ki akartam lépni a házból,
amikor beállított egy kedves barátnőm, akit nem küldhettem el rögtön…
– Ó, hát olykor előfordul az ilyesmi – felelte Marie kedvességet
színlelve. – Szerencséje van, hogy a következő hölgy csak tizenegy órára
jön ruhapróbára. Így van egy kis időnk.
Limonádét nem kért Überlinger doktorné, viszont hosszasan taglalta,
milyen rémesen rossz tapasztalatai voltak a Hahn divatszalonnal, mert
Frau Hahnnak se ízlése, se ügyessége, még varrni sem tud rendesen, és
mennyire örül, hogy végre visszatérhetett Marie szalonjába.
– Azt azonban rendkívül sajnálatosnak tartom, asszonyom, hogy
együttműködik Frau Gutmeyerrel – tette hozzá megvető pillantást vetve
a kalapmodellekre. – Elvből nem vásárolok zsidóknál.
Marie erre nem szólt semmit. Az SA rögtön a nemzetiszocialisták
hatalomátvétele után bojkottot hirdetett a zsidó üzletekre Augsburgban.
Egyesek akkor feladták, lehúzták a rolót, de a többség vitte tovább az
üzletét, annak dacára, hogy támadások érték őket vagy összefirkálták a
kirakatukat. Marie-nak több olyan vevője is volt, aki azt vallotta, hogy
minden rossznak a zsidók az okozói Németországban, de mindig
megpróbált kitérni az ilyen beszélgetések elől.
– Több vázlatot is készítettem önnek – terelte gyorsan másra a szót, és
kinyitotta a ruhatervekkel teli mappát. – Ha valamelyik tetszik,
megmutatom a megfelelő szövetmintákat is.
Természetesen közel sem végeztek, amikor Wiesler igazgatóné
pontban tizenegy órakor belépett a divatszalonba. De a két hölgy
ismerte egymást, elcsevegtek az új cipődivatról, a nyárra tervezett
utazásról a tengerhez, és végezetül Marie megtudta, hogy az augsburgi
napilap rövid hírei között a lányáról, Dorotheáról is megjelent pár sor.
Wiesler igazgatóné kivágta a hírt az újságból, és magával hozta.
Mostantól ifjú honfitársnőnk, Dorothea Melzer is Németország „repülő
lányai” közé tartozik, miattuk adóznak oly nagy csodálattal hazánknak
mindenütt a világban. Az augsburgi textilgyáros Melzer család tizenkilenc éves
leánya kitűnő eredménnyel vizsgázott és szerezte meg Berlinben a
pilótajogosítványt. Azóta már hazatért szerető és büszke családja ölére. Szívből
gratulálunk a levegőt meghódító ifjú honleányunknak.
Marie még nem látta a hírt, mert a reggelinél átengedte Paulnak az
újságot, ő inkább gyorsan befejezett egy vázlatot egy estélyi ruhához.
– A levegőt meghódító honleány – csóválta a fejét Wiesler igazgatóné.
– A lánya mindig is a repülésről álmodozott, nem igaz? Most elérte, amit
akart, elégedett lehet. Engem annak idején tizennyolc évesen már
bevezettek a társaságba, tizenkilenc évesen pedig megismertem a
későbbi férjemet…
– Igen, ebben a korban épp ideje, hogy egy fiatal lány kiverje a fejéből
az effajta haszontalanságokat – bólogatott Überlinger doktorné is. – Egy
nő elsődleges célja még mindig a házasság és az anyaság, igazam van,
Frau Melzer?
Marie egyetértett, de azért hozzátette, hogy manapság a nőknek is
joguk van tehetségük és képességeik szerint kiteljesedni.
– Akkor is a férjnek és a családnak kell első helyen állnia – erősködött
Überlinger doktorné, majd sietve elbúcsúzott, mert két barátnőjével volt
találkozója egy étteremben.
Wiesler igazgatóné felpróbálta a nyári ruhát, derékban kissé bő volt,
így Marie nekiállt bejelölni, mennyit kell bevenni belőle.
– Mondanom kell valamit, Frau Melzer – szólalt meg az igazgatóné
fojtott hangon, –, most, hogy már magunk közt vagyunk.
 Marie csak bólintott, mivel éppen öt gombostűt szorított az két ajkai
közé.
– A festményekről van szó, amiket kölcsönadott a múzeumnak. Ugye
érti, mire gondolok?
Marie nagyon is jól értette, tulajdonképpen már számított erre. Az
anyja, Luise Hofgartner képeinek már nincs helyük a városi múzeumban.
A megvető „elfajzott művészet” kifejezést ugyan még soha nem
mondták neki szemtől szemben, de végül is erről volt szó. Jó darabig
váratta Wiesler igazgatónét a válasszal, szép nyugodtan betűzte a
gombostűkkel a varrás helyét.
– Abszolúte megértem – felelte végül. – Mikor menjek el a képekért?
Wiesler igazgatóné hallhatóan fellélegzett. Nagyon kedvelte Marie-t,
hosszú évek óta jó barátságban voltak, és neki személy szerint semmi
kifogása nem volt Luise Hofgartner festményei ellen. De a múzeumokat
újabban ellenőrizték, és a Műegyletet, amely nemrég még a múzeum
legfőbb mecénása volt, mostanában egyre több heves bírálat érte.
– Jövő hétfőn megfelelne esetleg? – javasolta az igazgatóné. – Akkor a
múzeum zárva van, szép nyugodtan összecsomagolhatja a képeket.
– Majd megkérem a sógornőmet, hogy segítsen – mondta Marie.
– Ha feltétlenül szükséges…
A múlt évben Kitty kilépett a Műegyletből, tiltakozásul az ellen, hogy
egy általa nagyra becsült művész festményeit eltávolították. És mivel
Kitty – szokása szerint – nem tett lakatot a szájára, adódott némi
feszültség közte és Wieslerék között.
– Remélem, nem haragszik rám ezért a döntésért, kedves Marie –
mondta Wiesler igazgatóné bűntudatosan. – Nehezünkre esett, a férjem
is azt üzeni, hogy mélységesen sajnálja.
– Hogyne. Ez az új idők szava – felelte Marie hűvösen.
Megbeszéltek egy újabb időpontot ruhapróbára, majd Wiesler
igazgatóné meleg szavakkal elbúcsúzott. Marie pedig kényszeredett
mosollyal szép napot kívánt. Mi mást tehetett volna? Az anyja
festményei, amelyekért annyit küzdött, amelyeket pár éve még oly nagy
elismeréssel fogadtak az augsburgi művészetpártolók, egyszerre már
nem elég jók a múzeumnak. Ez nagyon fájt, ám nem tehetett ellene
semmit. Sőt inkább meg kell húznia magát, óvatosnak kell lennie.
Az átalakítandó ruhával a karján megállt egy pillanatra a kirakat előtt,
és kinézett az utcára. Meleg nyárias nap volt. Könnyű, világos ruhákban
sétáltak el az emberek az üzlet előtt, a villamosról gyerekek ugrottak le
iskolatáskával a hátukon, majd különböző irányokban szaladtak
hazafelé, egy öreg hölgy fekete óriás uszkárt sétáltatott. Békés nyüzsgés,
derűs arcok, ragyogó napfény, amely meg-megcsillant az elhaladó autók
ablaküvegén vagy a színes reklámtáblákon. Miért az az érzése mégis,
mintha egy keskeny hídon állna egy hömpölygő folyó fölött? Egy rossz
lépés, egy meggondolatlan szó, és a híd összeomlik, alatta pedig sötéten,
alattomosan tátong a mélység. Wiesler igazgatóné sokat tudott az
anyjáról, annak idején a kiállítása megnyitójára összeállította az
életrajzát. Azt is tudta, hogy az apja, Jakob Burkard zsidó volt. Soha nem
említette, de tudta. Ahogy a férje, Wiesler igazgató is.
Elhessegette a borús gondolatokat, és bevitte a ruhát a varrószobába.
Schäuble és Künzel kisasszony szorgosan dolgozott.
– Ebédszünet! – kiáltotta Marie vidáman. – Tegyék le az ollót, tűt és
cérnát, állítsák meg a varrógépeket! Ma hazamegyek a villába ebédelni,
fél három körül érek vissza.
Megígérte Aliciának, hogy hetente legalább háromszor ő is részt vesz
a közös családi ebéden. Bár eléggé nehezen tudta megoldani, főként, ha
egy későn érkezett vevőt kellett kiszolgálnia, akit nem hagyhatott csak
úgy faképnél. Általában hazavillamosozott a villába, gyorsan átöltözött,
majd végig tűkön ült az ebéd alatt, mert a szalonban már várta a
következő vevője. Ma Überlinger doktorné miatt már félórás késésben
volt. Gyorsan felkapott egy blézert, feltette a kalapját, és átszaladt az
irodába a táskájáért – ekkor megszólalt a boltajtó fölötti kis harang. Ah,
de kellemetlen, elfelejtette bezárni az ajtót, most magyarázhatja a
vevőnek, hogy rosszkor jött.
De az eladótérben egy férfi várakozott kissé gyűrött nyári zakóban,
kalapjával a kezében, hanyag mozdulattal éppen kisimította szőke haját
a homlokából.
 – Kortner doktor! – lepődött meg Marie. – Tillyvel van találkozója?
Sajnos nincs itt, de megvárhatja. Foglaljon helyet!
– Nem, nem – felelte a férfi, zavartan forgatta a kezében a kalapját. –
Magához jöttem, ha esetleg lenne rám pár perce…
Marie habozott. Igazából nincs most erre ideje, de Jonathan Kortner
olyan esdeklő pillantással nézett rá, hogy nem vette volna a szívére, ha
elutasítja. Kedvelte az orvost, akit néhány éve szoros barátság fűzött
Tillyhez. Rokonszenves, lelkes, érzékeny, okos ember, Marie örült, hogy
Tilly ilyen kellemes társat talált magának. Tulajdonképpen már rég
összeházasodhattak volna, de valamilyen okból ez mindmáig nem
történt meg.
– Éppen ebédszünetünk van – mosolyodott el Marie. – Menjünk az
irodámba, ott nem zavar senki!
– Rettenetesen sajnálom, hogy elrabolom az ebédjétől –
aggodalmaskodott a férfi. – Ígérem, rövid leszek. De kérem, nem
mehetnénk inkább a télikertbe?
Ajaj, gondolta Marie, ez bizalmas beszélgetés lesz, amit a varrónők
semmi esetre sem hallgathatnak ki.
– Dehogynem. Kérem, kövessen feltűnés nélkül, doktor úr! – tette
hozzá huncut mosollyal.
Jonathan Kortner kiismerte magát a divatszalonban, jó néhányszor
járt már itt Tillyvel, tanácsokat adott neki a ruhaválasztásnál, bár – ez
csak most tudatosult Marie-ban – Tilly mindig pontosan az ellenkezőjét
tette annak, amit a férfi tanácsolt. Kortner csak kedélyesen viccelődött
ezen, úgy tűnt, nem zavarja.
– Megkínálhatom egy pohár limonádéval vagy egy csésze kávéval? –
kérdezte Marie, amikor Kortner helyet foglalt az egyik fotelban.
– Ó, nagyon kedves – mondta a férfi, miközben kezével végigszántott a
haján, mivel egy tincs folyton a homlokába lógott. – Talán egy pohár
vizet kérnék, ha nem nagy fáradság…
– Dehogy, máris hozom.
Kortner előrehajolva ült a fotelban, kinézett az ablakon az apró
kertre. A fehér orgonabokor teljes pompájában virágzott, méhek
döngicsélték körül, a bokor alá Marie sötétkék árvácskát és halványkék
nefelejcset ültetett. Ahhoz képest, hogy a kis kert csupán dél körül
kapott néhány órára napot, csodásan zöldellt és virágzott itt minden.
– Parancsoljon! – tett le a férfi elé Marie mosolyogva egy pohár vizet.
– Most pedig halljam, mi nyomja a lelkét!
Kortner hálásan bólintott, ivott egy korty vizet, a torkát köszörülte.
Látszott, hogy nem egykönnyen kezd bele a mondandójába.
– Ne értsen félre, kedves Marie! – szólalt meg végül. – Semmi esetre
sem szeretném rávenni olyasmire, amit nem érez helyesnek. Csupán
kérek valamit. Talán segélykiáltásnak is lehetne nevezni…
– Ne kínozzon tovább, doktor úr! Mondja, miről van szó!
A férfi megint ivott egy kortyot, Marie lopva az órájára nézett. A
villában már asztalhoz ült a család, Dodo nyilván megint az utolsó
percben esett be, aztán hiányolni fogják őt is. Ó, milyen ostoba vagyok,
gondolta, telefonálnom kellett volna, hogy ma nem tudok hazamenni…
– Tillyről van szó…
– Mindjárt gondoltam. És mi van vele?
– Kiadta az utamat! – Kapkodva mondta ki, majd a kezébe temette az
arcát. – Érti ezt? – kiáltott fel kétségbeesetten. – Négy éve egy pár
vagyunk, bízunk egymásban, szeretjük egymást, rengeteg közös
élményünk, emlékünk van, nyárra azt terveztük, hogy a Fekete-erdőbe
utazunk… és akkor… mint derült égből a villámcsapás… Vége!
– Felfoghatatlan! – döbbent meg Marie. – Mindig azt hittem, hogy
magát és Tillyt egymásnak teremtette a sors.
Kortner halkan felsóhajtott.
– Én is azt hittem. És továbbra is hiszem. Tilly azonban hirtelen
teljesen megváltozott. Veszekszik. Gyanakszik. Képzelje, eljött a
rendelőmbe, és azt vágta az arcomba, hogy megcsalom az
asszisztensnőmmel. – Felemelte a fejét, és rögtön látta, mi jár Marie
fejében. – Nem! – kiáltotta izgatottan. – Esküszöm magának, hogy
teljesen alaptalan ez a nevetséges gyanúsítgatás. Megpróbáltam
meggyőzni Tillyt, hogy ártatlan vagyok a dologban, de alig figyelt rám,
csúnya sértéseket vágott a fejemhez, majd elviharzott. Aztán felhívtam,
de ő letagadtatta magát. Becsöngettem hozzájuk, az anyjával üzent ki,
hogy nem akar látni. Három levelet írtam neki, de attól tartok, el sem
olvasta. – Csüggedten a tenyerébe hajtotta a homlokát. – Fogalmam
sincs, mit tehetnék még. Szeretem őt. De most csak falba ütközöm.
– Értem – mondta Marie lágyan. – Azt szeretné, ha közvetítenék
kettőjük között. Szívesen megteszem. Bár talán még jobb lenne a
sógornőmet, Kittyt megkérni, ő mégiscsak egy fedél alatt él Tillyvel.
– Ne! Kérem, ne! – emelte fel a kezét Kortner doktor hárító
mozdulattal. – Nagyra becsülöm a sógornőjét. Igazán bűbájos hölgy. De
amilyen hatással van Tillyre… hogy is fejezzem ki magam… ő egy
igencsak szabados gondolkodású művész.
– Így igaz – bólintott Marie. – De a szíve mindig a helyén van.
– Bizonyára – bólogatott a férfi nem túl nagy meggyőződéssel. – Maga
nyilván jobban ismeri, mint én.
Azért van valami igazság abban, amit mond, gondolta Marie. Kitty
mindent bevetett, hogy a félénk, tartózkodó Tillyből magabiztos,
független nő váljon. És Tilly nagyon is tanulékonynak bizonyult, ám
közben – ez volt Paul véleménye is – jócskán túllőtt a célon. A
függetlenség jó dolog, de Tilly többször is azzal kérkedett a villában,
hogy már megint kikosarazta az ő „hűséges lovagját”. Ez annyira
kegyetlenül, szívtelenül hangzott, és Kittyn kívül senki sem találta
viccesnek.
– Megpróbálok beszélni Tillyvel – ígérte Marie. – De természetesen
nem garantálom, hogy sikerrel járok. És ha nem bánja, azért Kittyvel is
beszélek. Gondolom, már amúgy is tud mindenről.
Jonathan Kortner láthatóan nagyon megkönnyebbült, és túláradó
hálával mondott köszönetet.
– Értse meg, kérem, kedves Marie. Nem láttam más lehetőséget, hogy
közelebb kerüljek Tillyhez. Hogy áttörjem ezt a falat. És még mindig fel
nem foghatom, mi ütött belé hirtelen…
Ezt Marie sem értette. Meglehet, hogy Tilly szemszögéből az egész
dolog másként fest, de majd kiderül. Kortner doktor elbúcsúzott,
ismételten elnézést kért, hogy a gondjaival megzavarta az ebédszünetet,
és ha Marie nem figyel oda, a télikertben felejtette volna a kalapját.
Kikísérte az ajtóig, bezárta utána, és az üvegen át nézte, ahogy elsiet.
 Mivel ahhoz már túl késő volt, hogy hazamenjen ebédelni, átszaladt a
szemben lévő pékségbe, vett egy szelet vajas süteményt, a
varrószobában töltött magának egy csésze kávét, majd rögtönzött
ebédjével beült az irodájába. Így legalább átnézheti a postát. A számlákat
majd este írja meg, és a könyvelés is akkorra marad. Paul nemrégiben
tréfálkozva megjegyezte, hogy kellene neki egy titkárnő meg egy
könyvelő. Ő meg kinevette.
A leveleket gyorsan átlapozta. Jó néhány számla: varrócérnáról és más
anyagokról, ablaktisztításról és az egyik varrógép javításáról. Egy
prospektus – olcsó pamutanyagok Amerikából – rögtön a papírkosárban
landolt. Aztán egy fiatal lány jelentkezése varrónői állásra, mostanáig
házakhoz járt varrni, de szeretne egy divatszalonban dolgozni. Nos –
talán. És… Ó, te jó ég, egy levél Christa Ginsbergtől New Yorkból!
Mosolyogva tépte fel a borítékot, és olvasni kezdett.

New York, 1935. május 15.

Kedves Marie!
New Yorkba költözésünk óta immár több hónap eltelt, ám Walterrel még
mindig nem érezzük igazán otthon magunkat itt. A kis üzlet, ahol
dolgozom, sajnos nem a legjobb környéken van, az emberek szegények
errefelé, sok a fekete. A nők nagyon barátságosak, közvetlenek, folyton
nevetnek és mindent megtapogatnak, de sajnos kevés a pénzük, így alig
adok el valamit. Walter remekül szerepelt a Juilliard művészeti iskola
felvételi vizsgáján, elfogadták a jelentkezését, de nincs pénzem a tandíjra.
Pillanatnyilag próbálunk megpályázni egy alapítványi ösztöndíjat, ám
pártfogó nélkül ez nem könnyű, nem ismerünk itt senkit.
Amit azonban a németországi helyzetről ír a leveleiben, megerősít
abban, hogy minden nehézség dacára helyesen döntöttünk. Minden
kezdet nehéz, mi nem adjuk fel. Egy nap majd Walter és én megtaláljuk a
helyünket ebben az országban. Gyakran gondolok a gyönyörű
Augsburgra, ahol oly sok éven át éltem boldogan és biztonságban.
Álmaimban sokszor az ön bájos divatszalonjában vagyok, átrendezem a
kirakatot, kiteszem a ruhatervekkel teli mappákat a kis fehér asztalkára,
ahogy régebben. Vajon látom még mindezt valaha?
 Szívélyes üdvözlettel és meleg öleléssel:
Christa Ginsberg
Ui. mellékeltem Walter levelét is Leónak.

Marie-nak is borzasztóan hiányzott Christa Ginsberg, az okos,

készséges, megbízható munkatárs, aki idővel jó barátnője lett. Még ma
este ír is neki, határozta el. És talán küldhetne egy kis pénzt is. Azzal az
ürüggyel, hogy volt még némi elmaradás a béréből, amit elfelejtettek
kifizetni. Majd megbeszéli Paullal.
 6.

Fanny Brunnenmayer csöndesen sóhajtozva ment fel a cselédlépcsőn az

emeletre. A térde kínozta a legjobban, pokolian fájt járás közben, néha
még akkor is, ha csak üldögélt a konyhában, sőt éjszaka is. Ilyenkor
órákig feküdt ébren, hűsítő lóbalzsammal kenegette, de ez az amúgy jól
bevált háziszer sem segített mindig. Ám a heti menü megbeszélését
mégsem volt hajlandó átengedni Lieslnek. Inkább összeszorította a
fogát, és felkapaszkodott a lépcsőn. Még ő tartotta kézben a gyeplőt a
konyhában. Bár minden nappal egyre inkább nehezére esett.
Az emeleti folyosón elindult az új szárny felé, amikor a háta mögül
Alicia nagysága hangját hallotta.
– Frau Brunnenmayer! Jöjjön be, kérem, az ebédlőbe! Fontos
megbeszélnivalóm van magával.
Na, már csak ez hiányzott. Ma tehát két beszélgetés vár rá: egy
Elisabeth nagyságával, aki a villa háztartását irányítja, egy meg az öreg
nagyságos asszonnyal, akinek bizonyára valami panasza van. Odalent a
konyhában meg magában fő a marhahúsleves, pedig mindig hozzá kell
önteni egy kis vizet, nehogy leégjen valami. Lieslnek kellene figyelnie rá,
de az a lány mostanában nincs valami jó formában. Kicsit aggódott
miatta.
– Foglaljon helyet! Úgy kényelmesebb – mutatott Alicia Melzer egy
székre.
– Köszönöm, nagyságos asszony, de engedelmével inkább állva
maradnék. Ha leülök, utána kicsit nehézkesen megy újra a felállás.
– Ahogy óhajtja – bólintott Alicia, ő viszont leült. – Rövidre fogom,
kedves Frau Brunnenmayer – nézett aztán szigorúan a szakácsnéra.
Hogy megöregedett, gondolta Fanny Brunnenmayer. Igaz, hogy
sötétszőkére festi a haját, és nyakig begombolt, álló galléros blúzokat
visel, de a ráncokat az arcán nem tudja elrejteni. Az a baj, hogy túl
sovány. Én bezzeg jobban jártam, rendesen ki vagyok párnázva, így az
arcom is sima még.
– A fülembe jutott, hogy az unokám, Dorothea már többször is a
személyzettel ebédelt vagy vacsorázott a konyhában – folytatta Alicia
Melzer felvont szemöldökkel. – Ennek azonnal véget kell vetni. Dorothea
Berlinben bizonyos szabadossághoz szokott, én azonban nem tűröm az
ilyesmit a villában. Remélem, megértett, Frau Brunnenmayer.
Persze hogy megértette, már számított is a fejmosásra. Kár, mert a kis
Dodo itt nőtt fel a szeme láttára. Amikor kicsik voltak a gyerekek,
szerettek lejönni a konyhába, és hogy örültek, ha odadugott nekik
valami finomságot. Tizenkilenc évesen Dorothea kisasszony
természetesen már nem gyerek. De most is örültek mindannyian, ha
odaült hozzájuk a hosszú faasztalhoz, és csillogó szemmel mesélt
Berlinről meg a repülésről. Hát ennek most vége.
– Értettem, nagyságos asszony. Többé nem fordul elő.
– Ha az unokám ezentúl lekési az ebédet vagy a vacsorát, akkor várnia
kell a következő étkezésig. Így megtanulja, hogy pontosnak kell lennie.
– Úgy van – bólogatott Fanny Brunnenmayer, bár egészen más
véleményen volt. Szegény kislány maradjon éhen? Amikor úgyis olyan
sovány. Még mit nem! Majd ő megtalálja a módját, hogy odadugjon neki
pár finom falatot. Ahogy mindig megtalálta, még a szörnyeteg nevelőnő,
Serafina von Dobern uralma idején is.
Alicia Melzer elégedetten bólintott és a szakácsnéra mosolygott.
– Mindannyian aggódunk kicsit magáért – szólalt meg most már
egészen más, egyenesen szívélyes hangon. – A térde, ugye? Sajnos én is
jól ismerem ezt, én a vállammal kínlódom folyton. Hiába, nem leszünk
már fiatalabbak.
Fanny Brunnenmayer megrémült. Csak nem akarják száműzni a
konyhájából, hogy a szobájában tétlenül tengesse öreg napjait, mert új
szakácsnét vettek fel? Pont most, amikor éppen azon van, hogy
megtanítson mindent Lieslnek, amit egy jó szakácsnőnek tudnia kell.
– Ez csak a látszat, asszonyom – sietett eloszlatni a nagysága aggályait.
– Kicsit sajog a térdem, de egyáltalán nem vészes. Különben jól vagyok,
és nagyszerű segítségem van, a Liesl már csaknem olyan jól főz, mint egy
képzett szakácsnő.
Alicia Melzer egyetértett, hogy Liesl ügyesen teszi a dolgát. Okos
döntés volt felvenni a lányt a villába.
– Azon gondolkodtunk, kedves Frau Brunnenmayer, hogy esetleg
leköltözhetne Schmalzer kisasszony régi szobájába. Maga is tudja, hogy
jelenleg üresen áll. Ha ott rendezkedne be, nem kellene megmásznia a
lépcsőket a harmadik emeleti cselédszobákig, csak átsétálna a konyhából
a földszinti szobájába. Mit szól hozzá?
Fanny Brunnenmayernek először elállt a szava a meglepetéstől és a
meghatottságtól. Ó, milyen rosszul ítélte meg a nagyságát! Persze
szigorú, merev szabályokhoz ragaszkodik, és időnként megkeseríti az
ember életét. De a lelke mélyén jóságos, szívén viseli az alkalmazottai
sorsát.
– Ezt… még át kell gondolnom, nagyságos asszony – mondta végül
bizonytalanul. – De nagyon szépen köszönöm, hogy felajánlotta.
Megtisztelve érzem magam. A mi kedves Eleonore Schmalzerünk
szobája! Jesszus Mária, olyan volt nekünk, mint egy szentély. Az ő
birodalma, onnan irányított mindent…
Azt nem említette meg, hogy a bosszantó nevelőnő is ott lakott egy
darabig.
– Gondoskodunk róla, hogy a bútorait is levihesse – ígérte Alicia
Melzer –, úgy igazán otthonosan érezheti majd magát. Gondolkodjon
rajta, és tudassa velem, ha meghozta a döntést.
Fanny Brunnenmayer ezután sajgó térddel átvánszorgott az új
szárnyba, de Elisabeth nagyságát nem találta ott. A nappaliban csak
Sebastian Winkler üldögélt, gondosan betette a könyvjelzőt a könyvbe,
amit olvasott, majd egy cédulán átnyújtotta a szakácsnénak a heti
menüt.
– A feleségemnek be kellett mennie a városba – magyarázta. – Azt
üzeni, délután szívesen rendelkezésére áll, amennyiben kérdése vagy
más javaslata lenne.
A szakácsnénak egyáltalán nem volt ínyére, hogy kész tények elé
állítják, de Winkler úr erről persze nem tehetett. Szegény ember tétlenül
üldögél egész nap, csak olvasgat, meg ír is állítólag. Nem férfinak való
ez, nem csoda, hogy mindig olyan bánatos a képe. A házasságukkal is
bajok lehetnek. Humbert mesélte nemrég, hogy Elisabeth nagysága
hangosan veszekedett a férjével. Régebben ilyesmi soha nem fordult elő,
folyton turbékoltak, mint a galambok. Ez is az átokfajzat nácik lelkén
szárad, akik elől Winkler úrnak bujkálnia kell. Micsoda idők!

Odalent a konyhában csak Else ült a hosszú asztalnál, állát a tenyerébe

támasztva szunyókált. Auguste elkísérte az asszonyát a városba, Hanna a
szőnyegeket porolta. Liesl nem volt sehol, a húsleves meg már erősen
forrt a tűzhelyen. Még épp időben öntött hozzá Fanny Brunnenmayer
egy kis vizet, különben odakapott volna a hús meg a zöldségek.
– Else!
Az idős szobalány rémülten riadt fel, rögtön az előtte álló bögréért
nyúlt.
– Jesszus! Már megint elbóbiskoltam. Pedig ma már két bögre kávét
ittam, hogy ébren maradjak.
A szakácsnét ez csak megerősítette abban, hogy a sok kávétól Else
legfeljebb szívdobogást kap, az aluszékonysága ellen nem használ.
– Liesl hol van? Az ebédet kellene készítenie.
– Liesl? – ismételte Else tűnődve. – Azt hiszem, kivitte a vödröt a
szemétdombra, hogy kiürítse…
– Már megint? – csodálkozott a szakácsné. – Ma reggel már kiürítette
egyszer.
– Hát, mert itt volt a krumplihéj meg a hagymát is megpucolta a
káposztasalátához…
Fanny Brunnenmayer mogorván hallgatott, felszította a tüzet, és
feltette a tűzhelyre főni a krumplit. A jó öreg tűzhelyére senki nem
mondhatott egy rossz szót, csaknem ötven éve szolgálta ki hűségesen.
Amikor a nagyságos asszonyék felvetették, hogy vesznek egy modern
gáztűzhelyt, hevesen tiltakozott ellene. Némelyik háznál most már
villanytűzhely is van, elektromos árammal működik, nem csinál koszt.
De amíg még ő tartja kezében a fakanalat, nem válik meg a jó kis
fatüzelésű tűzhelyétől.
 Liesl surrant be a konyhába, kezében az üres szemetesvödörrel.
Falfehér ez a szegény lány, gondolta Fanny Brunnenmayer. Elfogta az
aggodalom. Lehet, hogy beteg?
– Rosszul nézel ki – szólt oda Lieslnek, miközben sót szórt a fazékba. –
Nem kéne elmenned orvoshoz? Lehet, hogy sápkóros vagy.
– Én? Sápkóros? – nevetett fel Liesl. – Biztos nem. Csak a gyomrom
rendetlenkedik, megfeküdte a sok vaj a reggeli zsemlémen.
Ezt aztán fel nem foghatta Fanny Brunnenmayer. Hogy lehet valaki
rosszul a finom vajas zsemlétől? Gondterhelten csóválta a fejét, majd
leült az asztalhoz, hogy felvágja a káposztát a salátához. Liesl meg
gyorsan nekilátott a tormamártásnak, kikészítette a tejszínt, a reszelt
tormát, egy citromot, cukrot, vajat és lisztet. Ám alighogy megolvadt a
vaj a lábosban, félrehúzta a tűzhely szélére, és olyan sebbel-lobbal
rohant ki a konyhából, hogy feldöntött egy széket.
– Mi van veled már megint? – ijedt meg Fanny Brunnenmayer.
Nem kapott választ, Liesl már az udvaron át szaladt a szemétdomb
felé. Közben Hanna lépett be a konyhába, végzett a szőnyegek
porolásával, egészen ki volt pirulva az arca az erőfeszítéstől, a bóbitája is
félrecsúszott.
– Jesszusom, szegény Liesl – mondta szánakozva, miközben töltött
magának egy pohár limonádét. – Remélhetőleg nem lesz ennyire rosszul
az egész terhesség alatt.
A szakácsné kezéből csörömpölve a salátástálba esett a kés. A lány
várandós! Azt a mindenségit! Neki meg egy árva szót sem szólt.
Gyermeket vár, épp most, amikor még annyi mindent kellene tanítania
neki! Ez jól összezavarja a terveit.
– Tudjuk már, mikorra várja a gyereket? – kérdezte Hannát, úgy téve,
mintha már rég tudna a terhességről.
– Azt hiszem, a harmadik hónapban van, gondolom, akkor még hat
hónapja van hátra…
Fanny Brunnenmayer gyors fejszámolást végzett, ma június
kilencedike van, akkor a baba decemberben születik. Karácsonyi gyerek
lesz. Addig még jó sok mindent megtaníthat Lieslnek. Később meg a kicsi
egy mózeskosárban itt lehet a konyhában, annak idején Liesllel is így
csinálták, és jól viselte. Ha van esze ennek a lánynak, továbbra is itt
marad a villában, és az ő nyomdokaiba lép.
Amikor Liesl visszajött, kurtán ráparancsolt:
– Ülj le, majd én megcsinálom a mártást!
Liesl ebből megértette, hogy a szakácsné mindent tud. Odaállt mellé a
tűzhelyhez, és halkan azt mondta:
– Már szólni akartam, de megvártam, amíg teljesen biztos vagyok
benne. Christian úgy örül neki, mint egy bolond, és én is boldog vagyok.
– Jól van na – dünnyögte a szakácsné. – Majd megoldjuk. Add csak ide
a tormát meg a sót!
Liesl már hozta is.
– Azt hiszem, most ennem kell egy vajas zsemlét – sóhajtott fel
megkönnyebbülve.
– Savanyú uborkát nem kívánsz? – kérdezte Hanna huncut mosollyal.
– Jaj, dehogynem!
Odakint Humbert gördült be az autóval a főbejárat elé. Auguste
kiszállt, és elkezdte behordani a házba a rengeteg csomagot. Végül
Elisabeth Winkler is kikászálódott a hátsó ülésről, Humbert a kezét
nyújtva segítette ki, mert nagysága igen terebélyes volt.
– Na, most megint veszekedni fognak – szólalt meg Hanna, kipillantva
a konyhaablakon. – Mert a nagysága folyton ajándékokkal halmozza el a
gyerekeket, a férje meg azt mondja, túlságosan elkényezteti őket.
– Igaza is van – dünnyögött a szakácsné. – És a pénzt is jobban meg
kéne fognia most, hogy nem kapja már az apanázst a birtokról…
– A gyerekeket nem szabad elkényeztetni – jegyezte meg Liesl is teli
szájjal, mert mohón falta a vajas zsemléjét. – A Christian azt mondta,
hogy náluk otthon azelőtt…
– Kopogtak az ajtón – szakította félbe Else.
– Én nem hallottam semmit – mondta a szakácsné.
De Hanna azért kinyitotta a személyzeti bejáró ajtaját, és tényleg ott
állt egy fiatal nő divatos nyári kosztümben, csinos kis kalapban.
– Nahát, a Gertie! – csapta össze a kezét. – Alig ismertelek meg. Úgy
nézel ki, mint egy úriasszony!
 – Hát persze – bólintott Gertie büszkén. – Jó fizetést kapok,
megengedhetem magamnak a csinos ruhákat. Szép jó napot
mindenkinek!
Még a járása is más, állapította meg magában Fanny Brunnenmayer.
Úgy vonul, mint valami dáma, apró léptekkel, enyhén ringatva a
csípőjét.
– Te aztán jól kikupálódtál, Gertie. Foglalj helyet minálunk, ha
megfelel még neked itt a konyhában.
– Hogy is felejthetném el ezt a konyhát! – felelte Gertie, és kihúzott
magának egy széket. – A nagyságos asszonnyal persze nem volt könnyű,
de itt köztetek mindig jól éreztem magam.
Ettől kicsit meghatódott mindenki. Else megjegyezte, mennyire
hiányzik neki Gertie vidámsága. Hanna limonádéval és egy szelet kakaós
kuglóffal kínálta, Liesl tudni akarta, milyen az élet Münchenben.
– Ó, München! – forgatta a szemét Gertie. – Ott aztán minden egészen
más. Nem olyan provinciális, mint Augsburg, igazi világváros, ott dobog
a nemzet szíve, a Führer is sokat van ott. Egyszer olyan közelről láttam,
hogy megérinthettem volna.
Ettől senki nem volt elájulva. De jól tudták, hogy Ernst von Klippstein,
aki mellett Gertie titkárnőként dolgozik, régóta a nemzetiszocialisták
lelkes híve. Nyilván buzgón követi a főnökét ebben is.
– Én hozzá nem érnék egy ilyen emberhez – vetette oda Fanny
Brunnenmayer a tűzhely mellől, miközben erőteljesen kavarta a
tormamártást.
– Hogy mondhat ilyet! – háborodott fel Gertie. – Ha ott lenne egyszer,
amikor a rengeteg ember előtt beszédet mond, mindjárt másként
gondolná. Az a ragyogó kék szeme! Beleborzong az ember, amikor
diadalmasan végignéz a tömegen. És ahogy beszél! Magával ragadó. A
mellettem álló nő elájult az elragadtatástól, két másik pedig sírva fakadt
örömében…
Na ja, ostobák mindig lesznek, gondolta Fanny Brunnenmayer.
Humbert lépett be a konyhába, és mivel hallotta Gertie áradozó
szavait, megvetően elhúzta a száját, amikor leült Hanna mellé az
asztalhoz.
 – Milyen lelkes hitlerista lettél – mondta gúnyosan.
Gertie csak rándított egyet a vállán, és közölte, hogy ő már csak olyan,
aki mindig kimondja, amit gondol. Akkor is, ha ez nem mindenkinek
tetszik.
– És szereted a munkád Klippstein úr mellett? – kérdezte tőle Liesl.
– Elégedett vagyok – felelte Gertie szűkszavúan. Letört egy darabkát a
kuglófjából. Hát, ez nem hangzott valami lelkesen, gondolta magában a
szakácsné.
– Egész nap gépelned kell? – kíváncsiskodott Hanna. – Estére biztosan
nagyon megfájdulnak az ujjaid.
Gertie lassan rágta a süteményt, ivott rá egy korty limonádét, mielőtt
válaszolt.
– Nem gépelek egész álló nap. Reggel átnézem a postát, odateszem az
úrnak a reggelizőasztalra. Azután gyorsan legépelem, ha valami
elmaradt az előző napról. Miután megreggelizett, az úr behív a
dolgozószobájába, és leveleket diktál. Gyorsírással feljegyzem, majd
legépelem a leveleket. Ha elkészültem, beviszem neki aláírni, és
összekészítem, amit postára kell adni…
– Minden áldott nap ugyanaz? – döbbent meg Hanna, mert úgy vélte,
ez szörnyen unalmas lehet. – És mikor van szabadnapod?
– Most kaptam három nap szabadságot, különben meg minden
vasárnapom szabad – büszkélkedett Gertie. – Hétköznap meg, ha lejárt a
munkaidőm, azt teszem, ami csak tetszik. Sétálgatok a városban, moziba
megyek, szép holmikat vásárolok… Így megy ez, ha titkárnői állásban
vagy. Nem kell folyton a házban rostokolnod, még este is rendelkezésre
állnod, elmehetsz, és senki sem írja elő, mit csinálj.
– És ki gondoskodik rólad, ha beteg vagy? – kérdezte a szakácsné. –
Kinek öntheted ki a szíved, ha valami bánt?
Gertie vállat vont, hiszen arra valók a barátnők.
– Auguste meg van elégedve a helyével Elisabeth nagyága mellett? –
puhatolózott aztán.
Elmondták, hogy a nagysága egymás után két szobalányt is elküldött,
de Augustéval most már nagyon elégedett.
– Én is egészen jól kijöttem vele annak idején – sóhajtott Gertie.
 – Csak nem akarsz visszajönni? – hunyorított Humbert, aki nem
nagyon hitt Gertie dicshimnuszainak, amelyeket az állásáról zengett.
– Hová gondol? – nevetett fel Gertie. – Most hogy felkapaszkodtam a
lépcsőn, nem fogok újra lemenni. Sehol sem könnyű, de boldogulok.
Fanny Brunnenmayernek erről megvolt a maga véleménye. Ernst von
Klippstein egészen biztosan kiállhatatlan főnök. Gertie is hogy szidta,
amikor egyszer Kitty Schererrel Münchenben járt, és le kellett gépelnie
neki valamit!
Gertie mintha olvasott volna a gondolataiban, egyszerre áradozni
kezdett a munkaadójáról.
– Von Klippstein úr csak a munkájának él. Az üzlet és a párt… ezeknek
szenteli az életét. Fontos ember Münchenben, igen nagy a befolyása és
nagyon komolyan veszi a feladatait. Kérelmezők hada ír neki nap mint
nap, valamilyen ügyben a közbenjárását kérve.
A szakácsné kivette a húst a levesből, és félretette, Liesl pedig leszűrte
a húslevest, és utólag kicsit megfűszerezte. Jó fél óra múlva tálalni kell
az ebédet.
– És van már azóta Klippstein úrnak új menyasszonya? –
kíváncsiskodott Hanna.
– Annak? – kacagott Gertie. – Úgy él, mint egy remete. Nőről hallani
sem akar.
Humbert felállt az asztaltól, hogy gyorsan átöltözzön az ebédhez, és
megterítsen odafent. Semmi kedve nem volt tovább hallgatni Gertie
hablatyolását, de most mégis felfigyelt valamire, és megállt az ajtóban.
– Bár – folytatta Gertie elmosolyodva – azért ezen csodálkozom. Mert
igazi gavallér tud lenni. Olykor, ha jó kedvében van, csokoládét hoz
nekem. Csak szó nélkül odateszi az asztalomra. A születésnapomra meg
egy nagy csokor virágot hozott. Egy boríték is volt mellette, száz
márkával.
Száz birodalmi márka egy születésnapra! Ez tényleg nagyvonalú, erre
lehet irigykedni.
– Ez igen, a szerencse lánya vagy! – mondta Humbert. – És mindig
ilyen adakozó, jó kedvében van Klippstein úr?
 Gertie nagyot sóhajtott, mintha végre kimondhatná azt, ami már jó
ideje nyomja a lelkét.
– Sajnos nem. Vannak napok, amikor olyan goromba velem, hogy már
azt fontolgatom, felmondok. Nagyon gonosz tud lenni olyankor.
Háromszor legépeltet velem egy levelet, pedig nincs hiba benne. Vagy
kitalálja, hogy ne hordjak magas sarkú cipőt. Nemrég még azt is szóvá
tette, hogy kihívó a járásom… hogy… – egy pillanatra elhallgatott,
elcsuklott a hangja – …úgy riszálom magam, mint egy olyan
könnyűvérű. Aztán becsapta az ajtót maga után.
– Micsoda arcátlanság! – döbbent meg Hanna. – Nem szabad hagynod,
hogy így beszéljen veled!
Gertie az orrához nyomkodta a zsebkendőjét. Nem, ő nem sír. Nem az
a fajta. Legfeljebb titokban, ha senki sem látja.
– Másnap meg csokoládét tesz az asztalodra? – jegyezte meg Humbert
gúnyosan. – Érdekes!
– Pralinét – bólogatott Gertie. – Egy hatalmas bonbonier-ben. De egy
árva szót sem szólt közben.
Ezt Fanny Brunnenmayer is igen furcsának találta. Egy időre csönd
telepedett a konyhára, csak a legyek döngtek az ablaknál. Else az elalvás
ellen küzdött, Liesl a káposztasalátát keverte össze. Humbert most már
tényleg felsietett a cselédlépcsőn az emeletre.
– És egész nap egyedül vagy az úrral a villában? – kíváncsiskodott
tovább Hanna.
– Dehogy! Julius is ott van, meg Bruni, és a szakácsné. Én egész nap a
dolgozószobámban vagyok, amit direkt nekem rendezett be az úr, az övé
meg rögtön mellette van. És a városban lakom, egy bútorozott szobát
bérelek. Férfi látogatók nem jöhetnek. Úgyhogy ne gondolj semmi
rosszra, Hanna! Én rendes lány vagyok.
– Tudom jól, Gertie – szabadkozott Hanna. – Ne aggódj, semmi rosszra
nem gondoltam!
Gertie úgy érezte, most már eleget mondott, sőt talán túl sokat is, de
legalább kicsit megkönnyebbült. Münchenben nem volt senkije, akinek
elsírhatta a bánatát.
 – Most már ideje mennem – állt fel végül az asztaltól. – Meglátogatok
még néhány ismerőst, ha már itt vagyok Augsburgban. Jó volt kicsit
beszélgetni veletek. Ó, és adjátok át üdvözletemet Augusténak! Hát
akkor… a valamikori viszontlátásra.
Lesimította a szoknyáját, fogta a kézitáskáját, és kisétált az ajtón.
Valóban riszálta kicsit a csípőjét járás közben. Talán mert most magas
sarkú cipőt viselt.
– Vajon mit akart itt? – szólalt meg Liesl.
– Csak meg akart látogatni minket – mondta a jóindulatú Hanna, aki
mindenkiről csak jót feltételezett.
– Én inkább azt gondolom, ki akarta puhatolni, hogy szabad-e még a
régi helye Elisabeth nagyságánál – jelentette ki a szakácsné. – Egy ilyen
főnök mellett nem lehet sokáig bírni.
 7.

Leo már bepakolta a bőröndjét. Holnapután ér véget a mesterkurzus

Kühn professzornál, ő pedig még aznap este kimegy a pályaudvarra, és
az éjszakai vonattal hazautazik Augsburgba. Nem mintha annyira
vágyna a villába, hanem mert hatalmasat csalódott a müncheni
zeneművészeti főiskolában. Igaz, hogy olyan hírességek tanítottak az
akadémián, mint Hans Knappertsbusch, Siegmund von Hausegger és a
nagy Richard Strauss – de sokszor csak helyettesítették őket, mert éppen
hangversenyt adtak valahol. A diákoknak csak szűk látókörű, pedáns
szakbarbárok jutottak. A zeneszerzés oktatása a merev alapszabályok
bemagoltatásában merült ki, ezek Leónak már rég a kisujjában voltak, és
Richard Wagner műveinek elemzésében, aki kiemelt szerepet kapott az
akadémián. Leo szerette Wagnert, csodálta és tisztelte a zsenialitását, de
vannak azért még más nagy zeneszerzők rajta kívül is. Mendelssohnt
például meg sem említették. Bach, Beethoven, Wagner, Richard Strauss
– ez volt a fő irány. Ezeket a nagy példaképeket kellett követniük a
hallgatóknak. Leo saját szerzeményeit a tanárai „túl komornak” és
„hibákkal teli műveknek” minősítették. Az egyikük egyenesen azt
állította, hogy Leo „kompozíciókezdeményei bomlasztó elemeket”
tartalmaznak, amelyek zsidó eredetűek és ez tűrhetetlen az új
Németországban. Már Richard Wagner is felemelte ez ellen a szavát a
maga korában Zsidóság a zenében című tanulmányában – ennek
szellemében akartak új irányt szabni a müncheni konzervatóriumnak.
A nagy Richard Strauss sokat ígérő meghívásából sem lett végül
semmi. Leo egyszer telefonált Berchtesgardenbe, mert Henni folyton
emiatt rágta a fülét, de azt mondták neki, hogy Strauss professzor
elutazott. Ezután elhagyta a bátorsága, és Strauss sem jelentkezett
többé. Henni még ekkor sem tágított, győzködte, hogy ne hagyja
annyiban, Leo végül megelégelte, és megmondta, hogy szálljon le róla
végre. Ő nem fog senki után futni, ez nem az ő stílusa.
Az operáját elővigyázatosságból csak Kühn professzornak mutatta
meg. Ez egy éve történt, akkor még csak elsőéves volt a
konzervatóriumban és nagy merészen jelentkezett a mesterkurzusra,
amelyre voltaképpen csak a felsőbb évfolyamos hallgatók járhattak.
Kühn professzor valóságos intézménynek számított az akadémián.
Korábban itt volt tanszékvezető, aztán elment Amerikába, ahol
különböző zeneakadémiákon tanított, jelenleg éppen Manhattanben. De
minden évben eljött Münchenbe megtartani a mesterkurzusát.
Régebben – Leónak így mesélték – rendkívül népszerű volt a kurzusa, de
a professzor mindig csupán tíz hallgatót választott ki a számos
jelentkező közül. Az elmúlt évben húszan jelentkeztek, és Leo is köztük
volt.
Akkoriban még tele volt optimizmussal. Mert a kurzus egyszerűen
fantasztikus volt, hihetetlenül sokat tanult ott, és azt hitte, ebben az
irányban haladhat majd tovább a tanulmányaival. Ám az akadémia
szomorú hétköznapjaiba sajnos egyedül Kühn professzor mesterkurzusa
hozott fényt. Leo időközben úgy érezte, egy helyben toporog, nem tanul
semmi újat, gúzsba kötik a szabályok.
Tisztában volt vele, hogy nehéz beszélgetés vár rá az apjával, amint
hazaért. Papa csak kénytelen-kelletlen és bizonyos kikötésekkel
egyezett bele, hogy a zeneakadémián tanuljon. Szorgalom, az előadások
rendszeres látogatása, kitűnő eredmények – ezek voltak a feltételei.
– Kicsapongó diákéletet nem finanszírozok. A konzervatórium
rengeteg pénzünkbe kerül, eredményeket akarok látni.
Leo akkor kicsit sértve érezte magát. Miből gondolja az apja, hogy
kicsapongó életet akar élni? Hisz gyerekkora óta az volt a leghőbb vágya,
hogy zenét tanulhasson, ezért küzdött, amíg az apja végre beleegyezett.
Még azt is megígérte, hogy a szemeszterek közötti szünetekben bejár a
gyárba gyakornokoskodni, amit meg is tett, bár a háta közepére kívánta.
Dodo később mesélte, hogy beszéltek erről Kitty nénivel, aki jót
nevetett az egészen.
 – Az én drága Paulkám nyilván a saját diákéveire gondolt. Benne volt
valami diákegyletben… Hogy is hívták? Concordia vagy valami ilyesmi.
Többet ültek sörözőkben, mint az előadóteremben. Adósságokat is
csinált. És volt valami lány is… mi is volt a neve? Mizzi, azt hiszem. Most
meg játssza a szigorú apát! Hát, ez nagyon mulatságos.
Leo ezt alig akarta elhinni. Az ő komoly, kötelességtudó apja egykor
dorbézoló diák lett volna? Kitty néni mindig rettentően eltúlozta a
dolgokat, de valami igazság azért lehetett ebben.
Akárhogy is, most mindenesetre jó nagy bajban lesz, ha elmondja az
apjának, hogy ott akarja hagyni a müncheni zeneakadémiát. Azt is tudta,
mi vár rá ezután: közgazdasági vagy villamosmérnöki kar. Vagy ami még
rosszabb: kereskedelmi képzés a gyárban.
Összeszedte a kottáit az aznapi kurzusra, kicsit nyomasztónak érezte
a nagy csöndet a lakásban, ami máskor a két diáktársa, Peter és Klaus
gyakorlásától volt hangos. Ők már hazautaztak a szünidőre, de Peter
nagylelkűen itt hagyta neki a kerékpárját. Hárman laktak itt, mindenki
külön kis szobában, a zongorán megosztoztak, szigorú beosztás szerint
gyakoroltak, hogy mindenki sorra kerüljön. Hétvégenként olykor együtt
zenéltek, a saját szerzeményeiket is eljátszották, de az utóbbi időben
erre egyre ritkábban került sor, mert Peter és Klaus inkább lányok után
járt. Leót ez nem érdekelte, a konzervatóriumban tanuló néhány lány
nem nyerte el a tetszését, és különben is az apja olyan kevés pénzt adott,
hogy nem telt belőle szórakozásra.
A főbérlőjük szobájának ajtaja szokás szerint csak félig volt behajtva.
Frau Miermayernek mindössze a szűk cselédszoba maradt, de a konyha
az ő fennhatósága alá tartozott. Általában úgy állt a fotelja, hogy onnan
lássa jönni és menni az albérlőit, de ebben a bágyasztó nyárias melegben
az öreg hölgy inkább szunyókált. Leo nem kedvelte, mert ha nem voltak
otthon, átvizsgálta a szobájukat, és minden apróságot szóvá tett. Ha
például elfelejtették becsukni az ablakot, hatalmas patáliát csapott.
Reggelit és vacsorát is kaptak a szobához, igaz, elég szegényes adagokat,
Leo folyton éhes volt.
Miközben felkötözte a kottákkal teli táskáját a bicikli csomagtartójára,
azon tűnődött, hogy Peter és Klaus kicsit hiányozni fog. Talán még egy-
két másik diáktársa is a konzervatóriumból. De senki más, pláne nem a
tanárai. Egyik sem ér egy fabatkát sem. Lendületesen tekerte a pedált, a
melegben jót tett a menetszél, a könnyű kabátja két szárnya lobogott
utána, többször hátra is pillantott, nem csúszott-e le a táskája a
csomagtartóról, de úgy tűnt, alaposan odakötözte.
Az Odeonsplatzot impozáns épületek vették körül, hatalmas tömbök: a
bajor királyok uralmának gőgös mementói. Münchenben mindenütt
ilyen túldimenzionált, klasszicizáló építményeket lehetett látni,
masszívak, terebélyesek voltak és – Leo szerint – nagyzolók. Maga az
odeon is, ahol a zeneakadémia székelt, egy ilyen tömbszerű monstrum
volt: két emelet magas, az ablakok egyformák, egymástól egyenlő
távolságban, mint egy regimentnyi katona. Csak a hatalmas
hangversenyterem volt szép benne, ahol több mint ezer néző fért el a
földszinten és a karzaton. Leo számos koncertet hallgatott már itt, és
mindig lenyűgözte a művészet e fantasztikus templomának
atmoszférája. A tantermek a több emelet magas nagyterem körül
helyezkedtek el. Nagy részük elhanyagolt volt, felújításra szorult, ahogy
a bennük álló zongorák és pianínók is. Mintha a nagyra becsült Richard
Wagner ideje óta nem sokat költöttek volna a helyiségekre és a
hangszerekre.
Kühn professzor az egyik második emeleti teremben tartotta a
mesterkurzusát. Leo letámasztotta a biciklit I. Lajos bajor király
monumentális lovas szobra mellett, majdnem beletört az ujja, mire
kibogozta a csomagtartóra kötözött táskája szíját. A kapun kopognia
kellett, hiszen a konzervatórium a nyári szünetre már bezárt.
A pedellus mogorva képpel nyitott ajtót.
– Összebeszéltetek, hogy mindannyian egyenként jöttök? – mordult
Leóra.
– Köszönöm szépen, hogy beengedett. – Leo mosolyogva csak ennyit
mondott.
Belépett a sötét folyosóra, kellett egy kis idő, mire a vakító napfény
után hozzászokott a szeme a benti félhomályhoz. Kellemesen hűvös volt:
a vastag falak egyetlen előnye. Miközben felszaladt a lépcsőn, nagyon
furcsa érzése támadt. A konzervatórium rendesen zsongott, mint egy
méhkas a diákok lármájától, a különböző termekből kiszűrődő
zenefoszlányoktól, most azonban néma csend honolt itt. Ám a fejében
hangok szóltak, nagy zeneszerzők dallamai, akik ezeken a folyosókon
jártak, ezekben a termekben alkottak. Az épület falai magukba szívták
ezeket a hangokat, megőrizték őket, és most, hogy az új idők zsibongása
nem nyomta el őket, hallhatóvá váltak annak, akinek volt füle rá. Leo
már gyerekkorában is hallott dallamokat és hangokat, amelyek mások
előtt rejtve maradtak, és megtanulta saját kompozícióvá összeolvasztani
őket.
A második emeletre érve a fejében kavargó szellemhangokat emberi
hangok nyomták el. A mesterkurzus résztvevői már majdnem mind itt
voltak, Leo – mint általában – az utolsók között érkezett.
A termük az épület déli oldalára eső sarokszoba volt, két
ablakfronttal, ezért csak úgy áradt be a fény. Ennek okán viszont ebben
a nyárias időben nagyon meleg is volt. A szomszédos kis
tárolóhelyiségből már áthoztak és felállítottak tizenkét széket a
zenészeknek, ők a vezénylést tanuló hallgatók zenekaraként működtek
közre a kurzuson. A múlt évben jóval több önként jelentkező akadt,
akkor még kitüntetésnek számított, ha valaki játszhatott ebben a kis
zenekarban. De a tizenkettő is rendben van, már ha mind eljönnek,
lényeg, hogy a vezénylést gyakorló diákok előtt muzsikusok üljenek,
akikkel meg kell értetniük a zenei koncepciójukat.
Kühn professzor a terem egyik sarkában beszélgetett Franz
Soltererrel, a mesterkurzus négy résztvevőjének egyikével. Mindössze
hatan jelentkeztek ebben az évben, mind idősebbek voltak Leónál, de
ketten végül mégsem jöttek el. Franz, egy vidám müncheni fickó,
szenvedélyesen szerette a zenét, de a becsvágy hiányzott belőle. Pedig
nem is volt rossz a zeneszerzésben, ám szívesebben komponált népies
hangvételű dalocskákat a húgának, aki aztán a családi vendéglőben
előadta őket. Leo nagyon csodálkozott, hogy a professzornak tetszenek
ezek a dalok, sőt dicséri Franzot, mert jó érzékkel találja meg a
fülbemászó melódiákat.
Leült Johannes Herling mellé, ő volt a legidősebb a kurzus résztvevői
között, már a záróvizsgája előtt állt. A szűkszavú, kissé merev fiú
túlságosan fenn hordta az orrát, bár lehet, hogy Leo csak azért érezte
így, mert magának való különc, barátai sincsenek. Állítólag
zenetanárnak készült. A negyedik a csapatban, Alfons Jonas még nem
érkezett meg: a konzervatóriumi tanulmányai mellett jogot is hallgatott,
és nyakig ült a vizsgaidőszakban. Alfons zenész szeretett volna lenni,
nagyszerűen zongorázott és szép bariton hangja volt. Ám az anyja
inkább jogásznak szánta, mondván, a zenészek mind éhenkórászok,
Alfonsból pedig hiányzott az akaraterő, hogy ellenszegüljön a
döntésének.
Johannes aznap szokatlanul beszédes volt. Megkérdezte, látta-e Leo
odalent a lovas szobornál gyülekező diákokat.
– Épp ott tettem le a kerékpáromat, de nem láttam senkit – felelte Leo.
– Akkor nyilván már elmentek.
– Ide járnak?
– Egyik-másik igen. A többit nem ismerem.
Leo még éppen azon morfondírozott, mit keresnek vajon szünidőben
diákok a konzervatórium előtt, amikor a professzor szólította.
– Leo! Gyere csak ide egy szóra!
Leo felpattant, üdvözölte a tanár urat, majd helyet foglalt a széken,
ahol előtte Franz ült. Közben nyílt az ajtó, három zenész jött be, majd
nem sokkal utánuk még kettő. De még mindig hiányoztak nyolcan.
Alfonsnak pedig továbbra sem volt semmi nyoma.
Kühn professzor hófehér hajú, alacsony, törékeny kis ember volt. Szép
barna szeme fölött bozontos őszülő szemöldök, az orra keskeny, az ajka
húsos. Nem öltönyt viselt, mint a konzervatórium többi tanára, hanem
kényelmes szürke nadrágot és vékony, halványpiros pulóvert.
Amerikában ez nyilván elfogadott, de Németországban egyetlen tanár
vagy professzor sem taníthatott volna ilyen öltözékben.
– Kedves fiam! – szólalt meg a professzor megragadva Leo kezét. –
Átnéztem az operádat, le vagyok nyűgözve. Micsoda zene! Egészen új
hangzás, mégis a hagyományokhoz nyúlik vissza. Romantika, ami a
legújabb korba mutat, nem könnyű játszani, mégis könnyen érthető. De
mindenekelőtt valami egészen egyedi, semmihez sem hasonlítható, egy
zenei egyéniség lenyomata, ami minden hangzásban érezhető. Mit
mondjak? Mestermű, amit be kell mutatni.
Leo szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Csak ült némán a professzor
előtt, alig akarta elhinni, hogy a sok megvető, megsemmisítő kritika
után, amit más tanáraitól kapott, ilyen dicshimnuszt zengenek a
szerzeményéről. Ez most komoly? Vagy csak azért mondja ezt Kühn
professzor, mert kedveli őt és bátorítani akarja?
– Nos? – mosolygott az öregúr huncut szemmel. – Nem mondasz
semmit? Elakadt a szavad?
– Én… én nem is tudom, mit mondjak – hebegett Leo. – Reméltem,
hogy professzor úr nem találja túlságosan rossznak az operámat, de…
– Ez a baj veled, Leo – csóválta a fejét Kühn professzor. – Túlságosan
kishitű vagy, szerény. Egy egész világ kavarog a fejedben, egy zenei
kozmosz, amelyből meríthetsz, amit hangokba önthetsz. De nem
mutatod meg, mit tudsz, magadba zárkózol, megtartod magadnak a
tehetséged. Ez nem helyes.
Pont úgy beszél, mint Henni, aki folyton arra ösztönzi, hogy legyen
ambíciózusabb, futott át Leo fején.
– Nézd meg Franzot! Bájos kis dalokat ír, amiket a húga elénekel az
embereknek. Az a szép benne, hogy ezzel örömet szerez másoknak. Erre
való a zene, Leo! Nem arra, hogy csöndes magányodban egyedül élvezd.
– Két szimfóniámat is megmutattam a tanáraimnak, de rossznak
találták őket – próbált védekezni Leo.
A professzor a homlokát ráncolta, amitől a szeme szinte eltűnt dús
szemöldöke alatt.
– Kinek mutattad meg?
Leo megnevezte két tanárát, a professzor pedig megvetően legyintett.
– Szőrszálhasogató bürokraták, újabban ezek vették át itt az
irányítást. Olyanok, akik az úgynevezett új idők sajnálatosan kicsinyes
szellemében pedáns iskolamestereket képeznek ki. Semmihez sem
értenek, csak leszólnak mindent, ami meghaladja a szellemi
képességeiket. Hozd el nekem a szimfóniáidat, látni akarom őket!
Leo izgatottan bólintott, közben olyan hevesen vert a szíve, hogy
majdnem beleszédült. Lehetséges, hogy tényleg eljött a szerencsenapja?
Igen, a professzor átható, biztató tekintete azt sugallta, hogy nagyon is
komolyan beszél.
– Igen. Holnap már hozom is. Csak le kell még tisztáznom néhány
részt, amit átírtam…
– Mutasd meg őket úgy, ahogy vannak! – szakította félbe Kühn
professzor. – És jegyezd meg egy életre: Istentől tehetséget kaptál, és ez
felelősséggel jár! Nincs jogod elrejteni ezt a fényt az emberek elől, egy
ilyen adottságot meg kell osztani a világgal. Ez a te küldetésed, Leo. És
ha ki akarsz bújni alóla, akár lustaságból, akár bátortalanságból, akkor
súlyos bűnt követsz el.
– Igen… igen… – suttogta Leo, kissé riadtan a professzor szúrós
pillantásától. Tényleg így volna? Valóban nincs más választása, mint
hogy zeneszerző legyen? Na de hogy lehetne az, ha abbahagyja a
konzervatóriumot? Folytassa mégis? Ezen az akadémián, ahol „hibákkal
telinek” és „bomlasztónak” bélyegezték a szerzeményeit? Biztosan nem.
De akkor hol? – Csak éppen nem tudom, hogyan…
Ismét nyílt az ajtó, Alfons érkezett meg végre, további zenészek
kíséretében. Így most már tízen voltak: nyolc hegedűs és két csellós. A
fuvolásnak és az oboásnak, úgy látszik, jobb dolga akadt ma.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Kühn professzor. Felállt, egyenként kezet
fogott a muzsikosokkal. Végül Alfonsnak és Johannesnek is kezet
nyújtott, majd odaállt a karmesteri pult elé – amit most egy egyszerű
kottaállvány jelképezett –, megvárta, amíg mindenki elővette a
hangszerét és készen állt. Mozart Kis éji zenéjével készültek mára, a
professzor levezényelte az első tételt, nagyvonalúan szemet hunyt a
kisebb hibák és fals hangok fölött, mindössze hamiskásan ráhunyorított
az illetőre, de többször félbeszakította a játékot, hogy instrukciókat
adjon a zenészeknek. Már néhány taktus után igazi zenekarrá formálta a
kis csapatot. Hogy csinálja ezt?, morfondírozott Leo. Hogy veszi rá a
véletlenszerűen összeverődött diákokat, akik az imént még fecsegve,
nevetve lármáztak a teremben, hogy pár perc leforgása alatt
koncentráltan, lelkesen kövessék minden mozdulatát? Ez valami
varázslatos erő lehet. Valakiben vagy megvan, vagy nincs. Leo attól
tartott, ezen a mesterkurzuson csupán egyetlen résztvevőben van meg
ez a mágikus képesség: Alfonsban. Micsoda pech, hogy pont belőle nem
lehet zenész! Leo a maga részéről mindig feszengett a muzsikusok előtt,
nehezen tudta átadni az adott műről alkotott zenei elképzelését,
megértetni velük, mit vár tőlük.
– Johannes, amint hallom, hamarosan vizsgázol – szólalt meg a
professzor vidáman, miután véget ért az első tétel. – Ma te léphetsz
elsőként színpadra. Tessék csak! A karmesteri pult a tiéd.
Kühn professzor mindig kedves volt. Soha nem gúnyolta a diákjait, ha
valamit rosszul csináltak, ami más tanárokra nagyon is jellemző volt itt.
A bírálata mégis hasznos volt, és jó tanácsot is adott mindig, hogyan
kellene megoldani a problémát.
A második tétel egy románc, finom, kissé melankolikus – Johannes
nagyon nyugodtan vezényelte. Azaz inkább mereven, amilyen ő maga is
volt, könyökét a testéhez szorítva.
A professzor már pár ütem után félbeszakította.
– Nyugodt, lassú mozdulatokkal irányítasz, ez fontos, ez nagyszerű. A
zenészeknek azonban ebben a nyugalomban érezniük kell, hogy
bármelyik pillanatban robbanhatsz, ha akarsz. Nyugalom, amely
egyúttal nagy feszültséget sejtet, érted? És nézz rájuk, hogy tudják,
szemmel tartod őket. Ne a kottát bámuld, az úgyis ott van a fejedben. És
próbáld meg kicsit ellazítani a vállad! Emeld meg, és ejtsd vissza!
Finoman. Remek! Na még egyszer. Mozgasd a karod! Most mindenki
csinálja… a hegedűs urak is. A bal váll az, ugye? Mindig be van görcsölve.
Ezt ismerjük mind. Na, akkor folytassuk!
És megint jött a varázslat. Egyetlen szó elég volt, és a muzsikusok,
akik az imént még vigyorogva mozgatták a tagjaikat, máris
összpontosítottak és készen álltak a játékra. Johannesnek ez biztosan
nem sikerült volna, most csak azért, mert a maestro ott állt a háta
mögött. Tegnap a professzor azt magyarázta nekik, hogy egy zenekar
csupa egyéniségből áll, minden egyes tagja meg van győződve arról,
hogy többet tud, többre képes, mint az, aki a karmesteri pulpituson áll.
Egy új karnagynak nincs könnyű dolga egy nagy zenekar előtt, először
be kell bizonyítania a zenészeknek, hogy minden egyes hangot és
hangszert pontosan ismer, felfigyel minden fals hangra. Ám a
legfontosabb, hogy meg tudja értetni velük a zenei koncepcióját,
mégpedig úgy, hogy el is fogadják és higgyenek benne. Ha valaki nem
képes erre, annak semmi keresnivalója a dirigensi pulpitusnál.
– Leo! – szólalt meg a professzor. – Te következel. Harmadik tétel.
Menüett. Ez éppen neked való, kedves fiam.
Leo a hóna alá csapta a kottát, amit készenlétben tartott az ölében, és
odalépett a pulpitushoz. Maga elé tette a kottát, majd felemelte a fejét,
hogy végignézzen a zenészein. Derűsen, örömmel várva a közös munkát,
ugyanakkor átható tekintettel, hogy meggyőződjön róla, mindenki kellő
figyelmet szentel neki.
Ám egyetlen zenész sem nézett rá, mert ebben a pillanatban feltépték
a terem ajtaját, és mindenki odakapta a fejét.
– Ez egy német zeneakadémia! – kiáltotta valaki harsány hangon. –
Zsidó Jacob Kühn, takarodj innen! Neked itt semmi keresnivalód.
Leo rémülten rezzent össze, amikor egy csapat barnainges diák
rontott be a vezérük nyomában. Sokan voltak, tíznél-tizenötnél is
többen…
– A zeneakadémia igazgatójának meghívására jöttem ide – felelte a
professzor higgadtan. – Ha maguknak ez nem tetszik, forduljanak hozzá!
– Hazugság! – üvöltötte a barnaingesek szószólója, egy zömök, szőke
fiú, akit Leo zeneelmélet-óráról ismert. Ott is kitűnt örökös
akadékoskodásával, fölényes viselkedésével, de Leo nem igazán vette
komolyan.
Johannes holtsápadtan felnyalábolta a kottáit, felállt, és a szomszédos
kis helyiségbe nyíló ajtó felé nézegetett. A többiek kővé dermedve ültek
a helyükön.
– Nyugodjatok le, fiúk! – szólalt meg Franz békítő hangon. – Mi csak
zenélünk itt, és ez a kurzus két nap múlva úgyis véget ér.
– Pofa be! – förmedt rá a barnaingesek vezére, majd csípőre tett kézzel
a professzorhoz fordult. – Na, mi lesz, zsidó? Mész önként vagy
segítsünk kicsit?
A társai két sorban álltak az ajtó előtt, kihívó testtartásban, a
győzelem biztos tudatában, csak úgy sütött az agresszió a tekintetükből.
Leo lelki szemei előtt hirtelen megjelent egy másik kép: ő és a barátja,
Walter kötekedő fiúk gyűrűjében, a gyűlölet az arcokon, Walter, ahogy a
földre zuhan, és eltörik a csuklója…
– Innen nem megy el senki rajtatok kívül – bukott ki a száján hirtelen.
– Nincs jogotok kiutasítani senkit.
– Hallottátok ezt? – ordította el magát a szőke barnainges. – A Melzer
fontoskodik. Persze nem csoda, ő is félzsidó. Na, gyerünk, fiúk! Tegyük a
kötelességünket a Führerért és a hazáért!
Leo ösztönösen balra ugrott, hogy szabaddá tegye az utat a
professzornak a szomszédos kis helyiségbe. Ott tárolták a székeket,
kottaállványokat, apró kamra volt, de jó erős ajtóval. Alfons rögtön
mellé állt, Franz kicsit tétovázott, de aztán ő is belevetette magát a
küzdelembe. Hogy a többiek mit csináltak, azt Leo nem látta, azzal volt
elfoglalva, hogy kitérjen a szőke barnainges ökölcsapásai elől.
Elszabadult a pokol, harci üvöltések, lábdobogás, dühödt ordítozás
töltötte be a termet. Fa reccsent, felsírt egy húr – valaki szétvert egy
hegedűt. Leót megragadták és oldalra penderítették, de nem hagyta
magát, nekiment a támadójának, ütötte, ahol érte, aztán érezte, hogy
vörös köd borul a bal szemére, és a szájába is édeskés, meleg vér
szivárog, de nem érdekelte, szinte önkívületi állapotban újra nekilódult,
belecsimpaszkodott az ellenfele barna ingébe. Hallotta, ahogy
becsapódik a kis tároló ajtaja, majd belülről ráfordítják a kulcsot. A
támadója kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségét, és keményen
gyomorszájon vágta. Leo összegörnyedt, alig kapott levegőt. Valaki
ököllel az arcába csapott, aztán ott püfölte, ahol érte, de Leót nem
érdekelte a fájdalom, hiszen sikerült a terve – a professzor biztonságban
volt.
– Törjétek be az ajtót! – bődült el most valaki. – Kirángatjuk a gyáva
zsidót az odújából.
Leo közben a földre került, onnan nézte tehetetlenül, ahogy
nekifutásból vállal, rugdalva, székekkel csépelve próbálják betörni a régi
ajtót. A zenészek közül többen kapkodva felnyalábolták a hangszerüket,
mások csak döbbenten állva nézték, mi történik. Alfonsot két barnainges
fogta le, vérzett a homoka, az inge cafatokban, az arca eltorzult a dühtől.
Franz a padlón guggolt, bal karjával tartotta a jobbat, mert
kificamították a vállát. Leo lihegve meredt maga elé, zúgott a feje,
őrülten kalapált a szíve. Ha ezek betörik az ajtót, mindennek vége. Nem
tud segíteni a professzornak. Mozdulni sem volt már ereje.
De a régi ajtó állta a támadásokat. Megremegett ugyan, amikor
hárman futottak neki, de betörni nem tudták.
– Odakint várunk a zsidó disznóra – fújta le végül a támadást a
csalódott barnainges vezér. – Nem szökhet meg előlünk. Gyerünk!
Kivonultak, de azért menet közben kiosztottak még egy-két rúgást és
pofont. A lépcsőházból behallatszott a pedellus dühös kiabálása, de a
barnaingesek csak kinevették, durván leszólták. Hamarosan megjelent
az ajtóban, döbbenten nézett végig a széttört székeken,
kottaállványokon, és szentségelni kezdett.
– Eszeteknél vagytok, fiúk? Összetöritek a berendezést! Ez sokba fog
kerülni a szüleiteknek… – Csak ekkor vette észre a padlón magába
roskadt három vérző fiút. – Jesszus Mária és József! Hát ti meg mit
műveltetek? Ezt jelentenem kell, nincs más hátra…
Alfons a padlóra köpött egy kis vért, majd megszólalt:
– Inkább ügyeljen rá, hogy a barnaingesek tényleg elmenjenek!
– Már lent állnak a lovas szobornál – jelentette az egyik hegedűs,
miután kihajolt a nyitott ablakon.
– Megtenné, hogy bezárja a kaput? – fordult Alfons a pedellushoz, aki
továbbra is értetlenkedő arccal állt az ajtóban. – Különben újabb
atrocitásokra kerülhet sor.
A derék ember felfogta végre-valahára, hogy súlyos a helyzet, az övén
zörgő kulcscsomójával lesietett a lépcsőn. Alfons nagy nehezen
feltápászkodott, Franz csúnya szitkozódás közepette sántikált az
ablakhoz.
Leo zúgó, dübörgő hangokat hallott a fejében, ezúttal nem sok közük
volt a zenéhez.
– Elmentek – kopogott be halkan a tároló ajtaján.
Kis időbe telt, mire belül elfordították a kulcsot, hallani lehetett,
ahogy asztalokat, székeket húznak odébb odabent, ezekkel barikádozták
el az ajtót. Kiderült, hogy nemcsak Kühn professzor, de Johannes is ide
menekült be. Mindketten holtsápadtak voltak, az öregúr egész testében
reszketett.
– Ó, istenem! – kiáltott fel döbbenten, amikor meglátta a tanítványait.
– Ezt soha nem bocsátom meg magamnak. Alaposan helybenhagytak
benneteket. Micsoda világ ez? Hová tűnt az én kedves Németországom?
Milyen kegyetlen arcát mutatja most a hazám?
Egészen magánkívül volt, önmagát hibáztatta, átkozta az öregkort,
ami tehetetlenségre kárhoztatja, és esküdözött, hogy soha nem felejti el
a diákjainak azt, hogy feláldozták magukat érte…
Alfons halkan mondott valamit Franznak, aki sóhajtva bólintott, mire
Alfons leszaladt a pedellushoz.
– Telefonál Franz apjának – jelentette, amikor visszajött. – Idejön a
vendéglőből a szállítóautóval a hátsó bejárathoz. Mi öten elbújunk a
raktérben, a többiek gyorsan elinalnak. A náci disznók meg leshetnek
ránk ítéletnapig.
Leo csodálattal adózott Alfons lélekjelenlétének, tökéletesen uralta a
helyzetet. A pedellus a padlástéren át egy szűk lépcsőhöz kísérte őket,
amely a hátsó vészkijárathoz vezetett. Franz Solterer apja hamarosan
megérkezett a kocsijával. Először a professzor szállodájához hajtottak,
majd a pályaudvarra. A négy fiú a peronra is kikísérte a tanárát. Fél órát
kellett várniuk a Hamburgba induló vonatra, közben folyton attól féltek,
hogy a barnaingesek esetleg követték őket, és rajtuk ütnek, de
fölöslegesen aggódtak. Csak a többi utazó pillantása volt kínos, ahogy
döbbenten méregették őket: Leo bal szeme alig látszott, úgy be volt
dagadva, Alfons pedig egy zsebkendőt szorított vérző homlokára. Leo
megkönnyebbült, amikor végre befutott a vonat, de hirtelen szomorú is
lett.
– Ne feledd, mit mondtam neked, Leo! – hajolt ki az öregúr a vonat
ablakán, és minden tanítványának kezet nyújtott. – Neked küldetésed
van. És kötelességed teljesíteni!
Leo hosszan integetett az állomásról kirobogó szerelvény után,
egészen addig, amíg el nem tűnt a szeme elől.
– Többé nem látjuk a professzort – mondta Alfons szomorúan, és
átölelte a barátja vállát. Franz és Johannes már elhagyta a peront.
 8.

Tilly sokáig dolgozott. Igaz, máskor is, de aznap teljesen belefeledkezett

a munkába. Csak akkor vonult vissza az orvosi szobába, amikor az egyik
kollégája csodálkozva rákérdezett, hogyhogy még mindig szolgálatban
van. Készített néhány feljegyzést a betegeiről, majd végre levette a fehér
köpenyt. Az autójához tartva megint elfogta az üresség, a
reménytelenség érzése, mint mostanában oly gyakran, és ezért dühös
volt magára.
Miért nem képes túllépni már ezen az egészen? Hisz nem nagy ügy:
szép volt, jó volt ez a szerelem, és most vége. Ő maga vetett véget neki,
kiadta Jonathan Kortner útját. Nem akar olyan férfit maga mellett tudni,
aki eltitkol előle valamit, bármi legyen is az. Elég szomorú, hogy négy
évébe telt, mire rájött erre a jellemhibájára. Kitty hamarabb átlátott
volna a férfin, dehát Kittynek persze hamarabb akadt dolga a
szerelemmel is. De ebben minden nőnek magának kell megszereznie a
tapasztalatait, mert az ember a saját hibáiból tanul. Legközelebb ő is
óvatosabb lesz.
Az autója makacskodott, nem akart beindulni, csak többszöri
próbálkozásra sikerült. A mellette elhaladó férfiak kaján pillantásaitól
Tilly dühbe gurult. Bezzeg ha egy férfinak akad gondja az indítással, oda
se néz senki, de ha nő ül a volán mögött, kinevetik, a járókelők arcáról
azt lehet leolvasni: mit érthet egy ilyen nő a motorokhoz. Dühében olyan
erővel lépett a gázpedálra, hogy ezzel hívta csak fel igazán a figyelmet
magára.
Ez így nem mehet tovább, gondolta bosszúsan. Úgy viselkedem, mint
valami féltékeny feleség, ebből elég! Van hivatásom, ami kitölti az
életem, szerető családom, eltartom magam, szabad és független vagyok.
Semmi okom lógatni az orrom, más nőknek sokkal rosszabb sors jut.
Csak egy kis kikapcsolódás, szórakozás hiányzik. Egy szép este a
színházban. Egy jó hangverseny. Esetleg egy kellemes hétvége a
hegyekben. A levegőváltozás állítólag csodákat tesz. Ámbár egyedül egy
szállodában… nem valami csábító gondolat. Magányosan ülni a
reggelinél, vagy sétálgatni a sok vidám ember között, vagy kísérő nélkül
vacsorázni, meginni egy pohár bort… Nem, ezt nem akarom.
Társaságra van szükségem. Vagy még inkább egy új szerelemre. Nem
lehet olyan nehéz találni valakit. Nemrég kérdezte a kollégája, akivel
egyszer táncolni ment, hogy lenne-e kedve megint találkozni vele. Azt
felelte, talán majd a közeljövőben valamikor. Lehet, hogy mégis igent
kellett volna mondania? De nem, semmi kedve ismét azt hallgatni,
ahogy a házasságára panaszkodik. Ilyen társaságra aztán végképp nem
vágyik, nincs szüksége olyan férfira, aki folyton azon kesereg, hogy
szereti a feleségét, mégis halálosan boldogtalan vele. Olyan férfi kell, aki
vidám, derűs, akivel lehet szórakozni, de azért legyen intelligens, mert
egy ostoba emberrel nem tud mit kezdeni. És… hát igen… testileg is
vonzónak kell találnia. Ebből nem enged, mert különben kínos lenne az
egész. Esetleg szóba jöhetne valamelyik fiatal kollégája a klinikáról…
Például az új rezidens, ez a Robert hogyishívják a múltkor olyan
kedvesen mosolygott rá. Ó, nem, kollégával jobb, ha nem kezd. Abból
csak problémák adódnának, arra pedig momentán semmi szüksége.

Alighogy belépett a házba a Frauentorstrassén, vidáman csengő hangok

ütötték meg a fülét a nappaliból. Ó, mennyire hiányzott ez a boldog
zsibongás! A mindig újabb és újabb terveket szövő Henni, az újdonsült
repülőpilóta, Dodo és persze Kitty. A konyhából az anyja dugta ki a fejét,
és egy tálat nyomott Tilly kezébe.
– Na, itt vagy végre! Vidd csak be ezt, mindjárt eszünk! Robert valami
unalmas gyűlésre ment ma, de később átjön Marie egy pohár borra.
Marie, az jó lesz. Az este meg van mentve, vidám nők körében nincs
helyük búskomor gondolatoknak. Alighogy letette a krumplisalátás tálat
az asztalra, Dodo máris izgatottan a nyakába ugrott.
– Képzeld, Tilly néni, behívtak egy bemutatkozó beszélgetésre a Bajor
Repülőgépgyárba! Kitty néni intézte el. Ó, te vagy a legjobb, Kitty néni!
Hálám örökké üldözni fog.
Tilly gratulált Dodónak, majd megtudta, hogy ez azért nagy szó, mert
ritkán vesznek fel nőt berepülőpilótának. Hisz ők végzik a próbarepülést
az új gépekkel, ami nem veszélytelen munka, és sokak nézete szerint
inkább férfiaknak való. Ajaj, gondolta Tilly, Dodo szüleinek ez nem fog
tetszeni. De az általános lelkesedés közepette ezt inkább nem említette
meg.
– Ó, simán ment a dolog – csacsogott Kitty. – Lilly Strohmeyer
elbűvölő teremtés. Csevegtünk egy darabig erről-arról a telefonban, és
képzeljétek, alig várja, hogy lássa az új képeimet, valószínűleg venni
akar egyet-kettőt. Egy olyan nagyszerű művészt, mint maga, nem felejt
el az ember, ezt mondta nekem. Aztán mesélt kicsit az ő Willyjéről, hogy
milyen tehetséges, igazi ász a szakmájában, de ez a repülőgépgyártás
hihetetlen összegeket emészt fel, meg hogy el sem tudom képzelni,
milyen drága…
– Ki az a Willy? – szólt közbe Tilly értetlenül.
– Hát Willy Messerschmitt, az augsburgi Bajor Repülőgépgyár
főmérnöke. Ő Lilly barátja, és a nő adja a pénzt, hogy új gépeket
tervezhessen.
Ez a Lilly ezek szerint dúsgazdag, gondolta Tilly, és egy
repülőgéptervezőt tart magának barátnak. Na ja, ha megvan hozzá
valakinek a pénze…
– Valójában Henni ötlete volt az egész – vallotta be Kitty. – Az én okos
kislányom fundálta ki. Időnként teljesen elképedek, milyen remek lányt
hoztam a világra. Apád büszke lenne rád, Henni. Bár azért az sem
lebecsülendő, amit én tettem hozzá.
– Hát persze – vigyorgott Henni. – A hajam, a szemem… ezt mind tőled
örököltem.
Kitört a nevetés. Külsőre Henni nem nagyon hasonlított filigrán,
gesztenyebarna hajú anyjára: a haja aranyszőke, a szeme az apjáé, és pár
centiméterrel magasabbra is nőtt gyönyörű mamájánál, amire roppant
büszke volt.
Dodo a szoknyája zsebébe gyűrte a levelet, majd tekintélyes adag
krumplisalátát szedett a tányérjára.
 – Egyvalamit még kérnék tőletek – mondta közben. – Egyelőre ne
szóljatok erről Mamának és Papának. Nem szeretném, ha fölöslegesen
felizgatnák magukat, végül is még semmi sem biztos, ki tudja, hogyan
alakul majd a beszélgetés. Megígéritek?
Gertrude kelletlenül csóválta a fejét, és azt mondta, ő nem fogja szóba
hozni a témát, de ha mégis sor kerül rá, nem hazudik.
– Én egy árva szót sem szólok – vonta meg a vállát Kitty. – Mindig is
kiálltam azért, hogy Marie és Paulka gyerekei megvalósíthassák az
álmaikat. Nem utolsósorban az én művem is, hogy a mi zenei zseni
Leókánk Münchenben tanulhat, és Dodónál is ehhez tartom magam. Ah,
Dodóka, ha már híres leszel és tényleg a fellegekben jársz, gondolj majd
a te jó öreg Kitty nénikédre, és rajzolj a gépeddel egy kört az égre a
tiszteletemre…
Villájával nagy kört írt le a levegőbe, aztán már csak a tányérjára tett
sült kolbász érdekelte. Tilly is jó étvággyal nekilátott a vacsorának,
búskomor hangulatát egyszerre mintha elfújták volna. Talán Kittyvel is
eljárhatna néha szórakozni, ámbár Kitty sajnos túlságosan össze van
nőve a férjével. Igaz, hogy szeret kérkedni a sok kis kalandjával, de
mostanra derék, hűséges feleség lett belőle. Ami rendjén is van. Feltéve,
hogy az ember megtalálta az igazit. Neki sajnos még nem keresztezte az
útját…
– Mikor is ér haza Leo? – kérdezte Dodo teli szájjal. – Neki akarunk
indulni a lakókocsival a nagyvilágnak, nem igaz, Henni?
– Hármasban? – vonta fel a szemöldökét Gertrude. – Csak nem abban a
bádogdobozban akartok aludni mindannyian? Két nő és egy férfi? Az én
időmben ez botrányos lett volna!
– Jaj, nagymama – forgatta a szemét Henni, ahogy az anyja is szokta. –
Először is rokonok vagyunk…
– Hallottunk már ennél meredekebb dolgokról is rokonok között –
vetette közbe Gertrude szárazon.
– …másodszor pedig viszünk sátrat is. Dodo meg én a lakókocsiban
alszunk, Leo a sátorban. Így jó?
– Szegény fiú! Odakint megeszik a hangyák meg a szúnyogok. És mit
csináltok, ha rátok jön a szükség?
 – Úgy érted, ha pisilni kell?
– Pontosan így értem.
– Akkor bemegyünk az erdőbe, nagymama. Mint az őzek meg a
szarvasok.
Gertrude erre már nem mondott semmit, de látszott rajta, egyáltalán
nem tetszik neki a gondolat, hogy a lányok vadak közt guggolva
végezzék a dolgukat egy fa mögött.
– Megtámadhatnak és kirabolhatnak benneteket – bökte ki végül
mégis. – Sőt meg is ölhetnek.
Dodo és Henni nevetésben tört ki, Kitty elnézően mosolygott, Tilly
azonban jogosnak érezte az anyja aggodalmát.
– Hát persze! – kiáltotta Dodo vidáman. – Az erdő tele van
zsiványokkal, meg gonosz erdei manókkal. Állítólag vérfarkasok is
járnak arra…
– És mit szólnak ehhez a szüleid, Dodo? – Gertrude megadóan
felsóhajtott, belátta, hogy úgyis hiába beszél ezeknek a nemtörődöm,
viháncoló lányoknak.
– Remek ötletnek tartják. Hisz nem azért vették nekem a lakókocsit,
hogy egy szál magamban furikázzak vele.
– Dodónak igaza van, Gertrude – szólt közbe Kitty. – És Robert
felajánlotta, hogy kölcsönadja az útra a Browningját. Minden
eshetőségre.
– Te jó isten!
Gertrude kivette a tányérjára az utolsó sült kolbászt, és ezzel
befejezettnek tekintette a témát. Tilly azon tűnődött, vajon hármuk
közül melyikük tud egyáltalán fegyverrel bánni. Leo egészen biztosan
nem. Valószínűleg Dodo veszi majd magához a becses darabot, esetleg
talán Henni. De remélhetőleg soha nem kell használniuk. Hisz az
újságban is azt lehet olvasni, hogy a német erdők abszolúte
biztonságosak.
Nem sokkal később csöngettek, Gertrude sóhajtva felállt.
– Ez biztosan Marie. Henni, szedd le az asztalt, kérlek! Amióta Mizzi
férjhez ment és itt hagyott minket, mindig olyan rendetlennek néz ki az
a szoba.
 – Szerintem inkább otthonos – mondta Dodo. – Nálunk a villában
folyton rendet rak a személyzet, az idegeimre megy.
Gyorsan elhallgatott, amikor belépett az anyja a szobába. Marie
megölelte Kittyt, aztán Tillyt és Hennit is. A lányára csupán egy megrovó
pillantást vetett.
– Ha Kittyéknél vacsorázol, Dodo, máskor szólj előre! Tudod, hogy
nagymama ki nem állhatja, ha valaki hiányzik a közös étkezésről.
– Bocsánat, Mama. Kiment a fejemből.
Dodo válasza inkább pökhendinek hangzott, mintsem bűntudatosnak.
Tilly csodálkozva állapította meg magában, mennyire megváltozott
Marie és a lánya kapcsolata. Úgy látszik, a Berlinben töltött idő alaposan
átformálta Dodót. Dacolt mindenkivel, nem volt hajlandó alkalmazkodni
a villa megszokott napirendjéhez, a jövőbeli terveibe sem avatta be a
szüleit. Tilly meg tudta ugyan érteni Dodót, hisz annak idején neki is
meg kellett küzdenie azért, hogy orvos lehessen, ugyanakkor Marie-t is
sajnálta.
– Miattam igazán ne zavartassátok magatokat! – mondta Marie,
amikor Henni elkezdte összeszedni a tányérokat, evőeszközöket, Dodo
pedig indult a konyhába a tálakkal. – Tilly drágám, elhoztam az új
kosztümödet. Felpróbálod?
– Persze, örömmel!
Ámbár Tilly öröme azért mérsékelt volt, mert eszébe jutott, hogy
amikor megrendelte a kosztümöt, Jonathan is elkísérte Marie
divatszalonjába. Akkor még boldogan csevegtek a nyárra tervezett
fekete-erdei útjukról. De ez már tavalyi hó. Ettől persze viseli majd a
kosztümöt, még ha folyamatosan arra is emlékezteti, mekkorát
csalódott Jonathanban.
Felmentek Tilly szobájába, felpróbálta a kosztümöt, ami tökéletesen
passzolt, sehol sem kell igazítani rajta. Tilly kitárta a ruhásszekrény
ajtaját, mutatott Marie-nak néhány blúzt, amit a kosztümhöz akart
hordani.
– A kék illene hozzá talán a leginkább – mondta kissé bizonytalanul. –
Vagy inkább a szürke selyem?
 – A kék nagyon jól áll neked. De a halványzöld sem lenne rossz, és
remekül passzol hozzá ez a kalap is…
– Ó… azt igazából oda akarom adni valakinek.
Marie a kalapért nyúlt, a kezében forgatva mustrálta: széles karimájú,
színes, divatos szalmakalap volt, körben bársonyszalag díszítette és egy
finom kis virágcsokor.
– Milyen kár! Csinos darab, nem Jonathan Kortnertől kaptad
ajándékba?
Tilly megmerevedett, ágaskodott benne az ellenérzés. Muszáj volt
Marie-nak kimondani a nevét?
– Már nem emlékszem.
Marie elmosolyodott. Tilly nem tudta eldönteni, hogy megértő vagy
ironikus-e ez a mosoly. Azt viszont tudta, hogy túlérzékeny mostanában,
és iróniára aztán végképp semmi szüksége.
– Dehogynem! – mondta Marie. – A születésnapodra vette. Azért
emlékszem rá, mert megkért, hogy menjek át vele a kalaposhoz, és
segítsek választani. Aggodalmaskodott, hogy esetleg nem tetszene
neked, amit ő választ.
Tilly vállat vont. Kit érdekel ez már? Kényeztesse csak ezután az
asszisztensnőjét kalapokkal és más holmikkal! De akkor is fájt, hogy
emlékeztetik az együtt töltött szép időkre. Több együttérzést várt volna
Marie-tól.
– Ne beszéljünk többet Jonathan Kortnerről! – mondta végül, majd
kivette Marie kezéből a kalapot, és az ágyra hajította. – Téma lezárva.
Aztán a halványzöld blúzt is lerántotta a vállfáról, és gombóccá
gyűrte. Marie szótlanul figyelte, majd leült az ablak melletti székre,
könyökével a párkányra támaszkodott.
– Sajnálom – szólalt meg aztán halkan. – Remélem, nem követsz el
hibát, Tilly. Kérlek, ne húzd fel magad, nem azért mondom ezt, hogy
megbántsalak, hanem mert a barátnőd vagyok és szívemen viselem a
sorsodat.
– Kérlek, Marie… – próbált Tilly ellenkezni, de Marie meleg,
együttérző mosolya lefegyverezte.
 – Nagyon is meg tudlak érteni, Tilly. Én is ilyen nagy szomorúságot
éreztem, amikor pár évvel ezelőtt Paul, életem szerelme hirtelen mintha
egészen más emberré vált volna. Akkoriban majdnem elváltunk. De hála
istennek nem tettük meg ezt a végső lépést. A szerelem azt is jelenti,
hogy még egy esélyt adunk a másiknak. Egymás felé fordulunk, nem
hátat fordítunk, és elfutunk. Ma már végtelenül boldogok vagyunk, hogy
együtt maradtunk.
Tillyt nem nagyon hatotta meg ez a kiselőadás. Az összegyűrt blúzt az
ágyra hajította, a háta mögött összekulcsolta a kezét.
– Paul megcsalt téged akkor? – szegezte Marie-nak a kérdést éles
hangon.
– Nem hiszem – felelte Marie lágyan. – De még ha úgy is lett volna, ez
nem fontos. Mert ami összeköt minket, erősebb mindennél.
Tilly felhorkant. Marie könnyen beszél. Paul egészen biztosan hű
maradt hozzá. A jó Marie-nak halvány fogalma sincs, milyen megalázó
érzés egy másik nővel az ágyban tudni a szeretett férfit, elképzelni,
amint ugyanazokat a gyengéd szavakat suttogja, mint azelőtt neki.
– Biztos vagy benne, hogy megcsalt? – tapogatózott tovább Marie.
– Teljesen biztos.
– Rajtakaptad?
Jesszus, miféle kérdések ezek! Pont Marie-tól, aki mindig olyan
megértő és tapintatos. Most viszont úgy faggatja, mint egy vizsgálóbíró.
– Egy abszolúte szavahihető személytől tudom.
Marie hallgatott egy darabig, Tilly már azt remélte, végre abbahagyja
a kérdezősködést. De tévedett.
– És Kortner beismerte?
– Természetesen nem – vágta rá Tilly bosszúsan. – A férfiak soha nem
ismerik be az ilyesmit. Elvből. Épp ez benne az árulás. Megállapodtunk,
hogy szabad és nyitott a kapcsolatunk, ebbe az őszinteség, az egyenesség
is benne foglaltatik. Az, hogy bízunk egymásban. Ő pedig lefekszik egy
másik nővel, és egyszerűen letagadja.
Marie arcáról le lehetett olvasni, hogy ez a levezetés nem igazán tűnik
neki logikusnak. Ami csak még inkább felbosszantotta Tillyt.
 – És teljességgel elképzelhetetlen, hogy ártatlanul gyanúsítod? –
kérdezte Marie csendesen.
– Abszolúte lehetetlen. Angelika nővér nagyon megbízható, és tisztel,
kedvel engem.
– Az egyik ápolónő a klinikán?
– Igen. Négy éve dolgozunk együtt.
Marie bólintott, mintha éppen valami fontos felismerésre jutott volna.
Tilly elfordult, végigsimított a kosztümkabáton, megnézte magát a
tükörben.
– És… honnan tud ez az Angelika az egészről?
– Barátnője az illető, és részletesen elmesélt neki mindent.
– Aha – bólintott megint Marie elgondolkodva. – Nyilván teljes
titoktartást kérve.
– Felteszem, igen.
– Ő pedig erre rögtön hozzád rohan, hogy elmondjon neked mindent…
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy a barátom – erősködött Tilly.
Marie hallgatott, tűnődve nézte a nagy tükörben Tilly ágyát, rajta a
szalmakalapot és az összegyűrt blúzt. Tillynek kínos volt ez a hallgatás.
Ott lógott a levegőben egy igencsak kényelmetlen kérdés, amit Marie
végül ki is mondott.
– Egyvalamit továbbra sem értek, Tilly. Szeretted Jonathan Kortnert,
nem? Miért hiszel inkább ennek a… barátnak, mint neki?
Tillynek most már tényleg elege lett ebből. Mindennek van határa!
Tudta, hogy Marie jót akar, amikor a lelkére beszél, de akkor sincs joga
beleszólni az életébe.
– Tudom, amit tudok, Marie! – zárta le a témát. – Beszéljünk másról!
Elhoztad a számlát? Holnap reggel rögtön átutalom a pénzt a
kosztümért.
– Ó, még nem állítottam ki – mosolyodott el Marie, és felállt. – Előbb
biztos akartam lenni benne, hogy elégedett vagy a kosztümmel.
– Akkor holnap délután benézek hozzád a divatszalonba.
– Remek. És kérlek, ne vedd rossz néven tőlem a kérdezősködést!
Olyan régóta ismerjük már egymást, fontos volt, hogy négyszemközt
beszéljek veled erről.
 Hirtelen elszállt Tilly bosszúsága. Marie őszinte tekintetének, megértő
mosolyának egyszerűen nem lehetett ellenállni. Igen, nyilvánvaló, hogy
jót akart. De a jóakaratú beszélgetések is lehetnek kellemetlenek.
– Értékelem az őszinteségedet, Marie, köszönet érte – felelte, és ő is
elmosolyodott, bár kényszeredetten.

A nappaliban vidám zsibongás fogadta Tillyt és Marie-t. Robert is

hazaérkezett közben, hozott két üveg francia vörösbort, csak rájuk
vártak, hogy kibontsák. Tilly új kosztümjét mindenki megcsodálta. Kitty
rögtön panaszkodni kezdett, hogy nincs mit felvennie, és sürgősen be
kell néznie Marie szalonjába. Henni féktelenül jókedvű volt, arról
áradozott, milyen csodás lesz útra kelni a lakókocsival, piknikezni az
erdőben, bájos, csöndes kis falvakat, magányos tanyákat felfedezni,
élvezni a holdvilágos éjszakákat. Csak Dodo nem ivott a borból, alig
szólalt meg, és Tilly gyorsan rájött, attól tart, hogy Gertrude esetleg
megemlít egy bizonyos levelet az anyjának.
– Elindulunk lassan haza, Mama? – kérdezte egy idő után. – Jobb lesz,
ha én vezetek, nem ittam egy kortyot sem.
Marie rábólintott. Hiszen nemsokára tíz óra, Paul már biztosan
türelmetlenül várja. Amióta újra megnyitotta a divatszalont, alig látják
egymást, tette hozzá sajnálkozva.
Kezdetét vette a szokásos búcsúzkodás: Kitty kétfelől arcon csókolta
Marie-t, Marie megölelte Tillyt, Robert megölelte Marie-t, Gertrude
pedig megölelt mindenkit, akit csak ért. Csupán Dodo vonta ki magát a
hosszadalmas búcsúceremónia alól, kisietett az ajtón, és beindította az
autót.
– Mama! Jössz már végre?
Robert és Kitty a nyitott ajtóban állva integetett a távolodó kocsi után,
Tilly pedig már indult fel a lépcsőn a szobájába, amikor rémült kiáltást
hallott.
– Jézus Mária! – sikoltotta Kitty.
– Szörnyen nézel ki – kiáltotta Robert. – Honnan kerülsz ide az éjszaka
közepén?
– Münchenből – felelte Leo rekedt hangon. – Tilly néni itt van?
 A nappaliból Henni rontott ki az előszobába, aggodalmas és
szokatlanul gyengéd volt a hangja:
– Te jó ég, Leo! Verekedtél?
– Nem. Fejemre esett egy tégla.
– Jó csomó tégla lehetet…
– Hagyj békén, Henni! Tilly néni fent van a szobájában?
– Itt vagyok, Leo – mondta Tilly. – Gyere be, kérlek, hadd nézzelek!
Megvizsgálta Leo összevert arcát, Kittyt elszalasztotta a kötszeres
dobozért, majd Robert kivételével kiküldött mindenkit a nappaliból,
mert Leónak kínos volt, hogy Gertrude, a nagynénje és az unokahúga őt
bámulja. A felrepedt szemöldökét két öltéssel össze kellett varrni, amit
Leo némán, rezzenéstelen arccal és összeszorított foggal tűrt.
– Kell néhány nap, hogy lelohadjon a duzzanat – mondta Tilly. –
Szerencséd, hogy a szemöldöködet érte az ütés, ha kicsivel lejjebb
találnak el…
Robert nem sokat szólt, nem is kérdezett, csak felajánlotta Leónak,
hogy aznap és másnap itt éjszakázhat.
– A szüleid csak két nap múlva várnak haza. Addigra talán kicsit
civilizáltabban nézel majd ki. Még jó, hogy anyád nem látott meg, itt volt
nálunk az este.
– Tudom – bólintott Leo. – A kertben vártam, amíg elment Dodóval. És
köszönöm. Lefekhetnék most valahol?
Henni közben át is hurcolkodott a nagyanyjához, átengedte a szobáját
Leónak. Tálcán vitt neki egy kis maradék krumplisalátát, pár
szendvicset, teát és limonádét, sőt még egy tábla csokoládét is, és nem
hagyta, hogy elrettentsék az unokafivére mogorva megjegyzései.
– Mondd el, mi történt, Leo!
– Ne most, Henni. Aludni akarok.
– Akkor holnap?
– Talán…
– De tudnom kell.
– Jó éjt!
 9.

Paul letette a kagylót, majd feljegyzett magának pár dolgot. Egy erdingi
nagykereskedőnek tíz bála pamutszövetre lenne szüksége, másnap
délután átküldi az egyik alkalmazottját, hogy szemügyre vegye a
színválasztékot és az anyagok minőségét. Ha megelégedésére szolgál,
véglegesítik a megrendelést. Ez nagy könnyebbség lenne a gyárnak: az
elmúlt év során jelentősen csökkent a forgalmuk, aminek főként az az
oka, hogy számottevően visszaesett az export mennyisége. Anglia és az
Egyesült Államok korlátozza a Német Birodalomból származó áruk
bevitelét az országukba, válaszlépésként arra, hogy a németek bojkottal
sújtják a zsidók vállalkozásait és üzleteit. Paul számára felfoghatatlan
volt a hazájában évről évre jobban elharapózó értelmetlen gyűlölet
mindennel szemben, ami zsidó. Hisz évtizedeken, sőt évszázadokon át
békésen éltek egymás mellett Augsburgban keresztények és zsidók. Az ő
apja, Johann Melzer egy zseniális zsidó konstruktőrrel alapította és tette
sikeressé ezt a gyárat. Jakob Burkarddal, a felesége apjával.
Nagyon remélte, hogy ez a beláthatatlan zsidógyűlölet nem ölt még
ennél is félelmetesebb méreteket. Mert ez nemcsak a német
gazdaságnak árt, hanem az ország megítélésének is a világ szemében. És
ez roppant elkeserítő, hisz a súlyos gazdasági válság után egészen jól
talpra álltak. A gyárak ismét teljes gőzzel dolgoztak, csökkent a
munkanélküliek száma, emelkedett az életszínvonal. Ez nem feltétlenül
a nemzetiszocialisták érdeme volt, a kedvező konjunktúra már a Papen-
kormány alatt megmutatkozott. Akkoriban adó- és más
kedvezményekkel támogatták az ipar fellendülését, államilag patronált
munkahelyeket teremtettek a munkanélküliség leküzdésére. A
nemzetiszocialisták aztán sikerrel vitték tovább ezt a vonalat, ami
egyébként világszerte, Amerikában is megfelelő kiútnak bizonyult a
válságból.
Mindenesetre egészen jól mentek a dolgok, és Paul gyakran gondolt
arra, hogy az apja elégedett lenne vele. Johann Melzer nagyigényű,
szigorú apa volt, sokat várt el a fiától. Rábízta élete fő művét – a gyárat
–, és Paul mindig rendkívül komolyan vette a kötelezettségét. Igyekezett
a lehető legjobban teljesíteni a feladatát, a vezetése alatt a gyár
sikeresen átvészelte a háború utáni nehéz éveket, majd a nagy gazdasági
válságot, és feltett szándéka volt, hogy továbbra is minden erejével a
Melzer textilgyár útját egyengesse.
Mostanában viszont egyre többször töprengett el azon, kinek adja
majd tovább az apai örökséget. Az idősebb fia a zene világában él, ő
elveszett a gyár számára, ez egyértelműen világossá vált Paul előtt az
elmúlt hónapok során. Leo nagyon igyekezett ugyan, a szünidőket a
gyárban töltötte, figyelemmel kísérte a gyártási folyamatokat, próbált
beletanulni a könyvelésbe, kisegített a raktárban, a csomagolási
részlegen, sőt még a kantinban is, amit egy ideje újra megnyitottak. Ám
az eredmény szánalmas volt. Ha Paul kikérdezte az irodavezetőt vagy a
munkavezetőt, hogyan teljesít a fia, igen szűkszavúan válaszoltak, de
egyértelmű volt, hogy nem sok jót tudnak mondani. Leo zenésznek
született, az üzlethez nem értett. Honnan örökölte vajon ezt a
különleges zenei tehetséget? Paulnak egyetlen közeli vagy távoli
családtag sem jutott eszébe, aki különösebben muzikális lett volna. Az
anyját is megkérdezte erről, ő is csak a fejét rázta. De aztán hirtelen
mégis beugrott neki valami.
– Ez még a múlt évszázadban történt, Paul. Volt nálunk a Maydorn
családban egy botrányos történet, amiről később nemigen beszéltek. Ha
jól emlékszem, egy ifjú leányról volt szó, aki csodálatosan zongorázott és
nagyon szépen énekelt…
– Nocsak! – mondta nevetve Paul. – És miért nem beszéltek róla a
családban?
Alicia a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni a dologra.
– Azt hiszem, megszökött egy zongoristával. A családi legendárium
szerint később Párizsban vagy valahol másutt lépett föl kétes hírű
lebujokban…
– Jó ég! – sóhajtott fel Paul. – Szerencse, hogy Leót csak a komolyzene
érdekli. Még csak az hiányozna, hogy egy nap kuplékat és sikamlós
dalocskákat kezdjen írni bárénekesnőknek.
– Hát igen – szólalt meg Elvira von Maydorn, aki szintén jelen volt
ezen a beszélgetésen. – A gyerekek olyanok, mint a zsákbamacska.
Sohasem lehet tudni, mi rejlik bennük.
Elvira néni könnyen beszél, gondolta Paul, az ő házassága Rudolf
bácsival gyermektelen maradt. Néhány éve eladta a családi birtokot
Pomerániában, és ideköltözött hozzájuk a villába. Alicia annyira örült
ennek, hogy hajlandó volt átadni a bátyja özvegyének a saját szobáját, és
átköltözött a férje hálószobájába, amely a halála óta érintetlen maradt.
Paul és Marie eleinte kétkedve figyelte, vajon meddig tart ki a nagy
egyetértés Alicia és Elvira között, de az aggodalmuk fölöslegesnek
bizonyult. A mindig tettre kész, energikus Elvira von Maydorn és a
visszafogott, kissé merev Alicia remekül kiegészítette egymást, és mivel
mindketten egyazon nemzedékhez tartoztak, előszeretettel alkottak
egységfrontot a „fiatalokkal” szemben. Kivéve, ha Dodóról volt szó,
Elvira kedvencéről, ilyenkor Alicia megpróbálta fékezni kissé Elvira
túláradó nagylelkűségét – igaz, nem sok sikerrel. Elvirának a szeme sem
rebbent, amikor több ezer birodalmi márkát fizetett ki Dodo
pilótakiképzésére. Ez Paul nézete szerint igencsak kétélű dolog, hiszen a
repülés veszélyes és igazából nem nőknek való. Miért kellene egy fiatal
lánynak repülőgépet vezetni? Hogy repülőbemutatókon villoghasson?
Hogy benne legyen az újságban? Dodo ezzel csak hencegni, érvényesülni
akar. Ablakon kidobott pénz, már réges-rég megbánta, hogy annak
idején beleegyezett ebbe az egészbe.
Nagy kár, hogy ez a lány nem a családi gyárban kamatoztatja remek
műszaki érzékét, amit kétségkívül zseniális tehetségű nagyapjától, Jakob
Burkardtól örökölt. Azonnal átlátja, érti a gépek felépítését, működési
elvét, ezt sok éve bebizonyította már, amikor beindította a makacskodó
gyűrűsfonógépet, ami senkinek sem sikerült. De érdekli minden gyártási
folyamat. Amióta visszatért Berlinből, sokat van a gyárban, számos
hasznos javaslattal állt már elő. Gyakorlatias és költségkímélő ötletei
segítenek növelni a termelékenységet. Például székekre helyezte a
spulnikkal teli tartókat, így a munkásoknak nem kellett többé lehajolni
értük, és gyorsabban tudtak dolgozni. Vagy kitalált egy újfajta targoncát
nagyobb, gumival bevont kerekekkel, aminek különleges volt a
rugózása, így jobban meg lehetett terhelni, mégis könnyebb volt tolni.
Pault ugyan abszolúte meggyőzték a konstrukció előnyei, a költségek
miatt mégsem egyezett bele, hogy megépítsék, amit Dodo sértődötten
vett tudomásul, és aztán napokig nem jelent meg a gyárban.
Az utóbbi időben Dodo olyan jellemvonásokat mutatott, amelyek
egyáltalán nem illettek egy ifjú leányhoz. Paul felismerte benne a saját
apja kemény akaraterejét, de az anyai nagyanyja csökönyösségét is.
Marie anyja, Luise Hofgartner festőművész és szobrász volt, önfejű
asszony, aki soha életében nem kötött kompromisszumot, ez vezetett
tragikus, korai halálához is.
Nem, még ha Dodo fel is adná valamikor a repülést – ami előbb-utóbb
bizonyosan be fog következni –, nőként akkor is alkalmatlan arra, hogy
vezesse a gyárat. Paul minden reménye a legkisebb gyermeke, Kurt volt,
aki a következő évben már gimnazista lesz. A fiú rajongott a technikáért,
az utóbbi időben a versenyautókért lelkesedett, de az ő korában ez
teljesen természetes. Lisa legidősebb fiával, Johann-nal még mindig
sülve-főve együtt volt. Ami egyrészt szerencsés, hiszen az
unokatestvérek sok időt töltenek együtt, másrészt némi aggodalomra
adott okot, mivel Johann verekedős kis bajkeverő volt. Ezzel sok gondot
okozott az apjának. Sebastian biztosította Pault, hogy minden
rendelkezésére álló pedagógiai eszközzel igyekszik majd letörni a fia
harci kedvét.
Paul hátradőlt a székében, megdörzsölte sajgó vállát – ez a fájdalom
soha nem hagyta, hogy elfelejtse a háború szörnyűségeit. Ilyen az élet –
minden fáradságosan elért győzelemre jön a következő kihívás. Kurt
még csak kilencéves, legkorábban nyolc-tíz év múlva derül csak ki, hogy
beváltja-e a hozzá fűzött reményeket. Ő addigra a hatvan felé közeledik
majd, marad még elég ideje, hogy betanítsa a fiát, átadja a tudását.
Ahogy annak idején az ő apja is tette vele.
 A titkárnők szobájából beszűrődő izgatott női hangok szakították ki a
töprengésből. Ajaj, Lüders kisasszony már megint pattogva utasítja
rendre az új kolléganőjét, Hilde Hallert. Teljesen fölöslegesen, mert
Haller kisasszony alapos, kitűnően képzett munkaerő, nincs szüksége
Ottilie Lüders kioktatására. De a Lüders egyre furcsább lett, amióta
Henriette Hoffmann, akivel sok-sok éve dolgozott együtt, kilépett a
cégtől. Talán nem bírta megemészteni, hogy Henriette Hoffmann egy
volt iskolatársával rátalált a boldogságra, férjhez ment, miközben ő
továbbra is egyedül maradt.
– Az iratokat ebben az irodában mindig is így rendszereztük, és nem
másként! – csattant fel Lüders kisasszony ingerülten. – Hogy képzeli,
hogy teljesen új rendszert vezet be?
– Kérem, Lüders kisasszony, hiszen együtt beszéltük meg az igazgató
úrral. Maga is jelen volt. Nem értem, most miért tiltakozik…
Hilde Haller még csak huszonöt éves, egy augsburgi
hivatalnokcsaládból származott, igen jó eredménnyel végzett a
titkárnőképző iskolában. Komoly lány volt, vékony termetű, az arca
kissé szögletes, gyorsan és megbízhatóan végezte a munkáját. Azt
azonban még meg kellett tanulnia, hogyan bánjon az ügyfelekkel, ezen a
téren hiányzott belőle Hoffmann kisasszony anyáskodó kedvessége,
vagyis hogy kérés nélkül kávéval és süteménnyel kínálja a fontos
látogatókat, kedélyesen elcsevegjen velük. De majd beletanul ebbe is.
– A fejem fölött vezették be ezt az ostoba új rendszert – zsörtölődött
Lüders kisasszony tovább. – És mi az eredmény? Kétszer annyi idő kell,
hogy megtaláljak valamit.
– Dehát olyan egyszerű az egész! Betűrend szerint és kronológiai
sorrendben is lehet keresni…
Paul felsóhajtott. Már többször is elmagyarázták Lüders
kisasszonynak az új rendszert, de képtelen volt felfogni, egyszerűen nem
ment a fejébe. Elképzelhető, hogy idős kora miatt, de Paul inkább úgy
vélte, nem is akarja megtanulni.
– Maga csak ne oktasson ki engem! – förmedt rá a kolléganőjére
Ottilie Lüders. – Egy ilyen fiatal teremtés! Én több mint harminc éve
dolgozom itt. Maga még meg sem született, amikor kezdtem.
 – Kérem, Lüders kisasszony… dolgom van. Ha panasza van rám,
forduljon az igazgató úrhoz!
– Azt lesheti, hogy maga miatt mikor háborgatom a direktor urat…
Paul felállt az íróasztaltól, hogy rendet teremtsen. Fárasztó volt
folyton békítgetni Lüders kisasszonyt, de egyelőre nem állt szándékában
nyugdíjba küldeni a hosszú éveken át mellette kitartó öregecske
titkárnőt. Mindig hűségesen szolgálta őt és már az apját is, ezt soha nem
felejti el neki. Már a kilincsen volt a keze, amikor újabb hangot hallott a
titkárnők szobájából. Az unokahúgáét, Henniét.
– Szép napot a hölgyeknek! – kiáltotta vidáman. – Na, Lüders
kisasszony, megint az új iratrendező rendszer bosszantotta fel? Ne is
törődjön vele! Nekem is kétszer meg kell gondolnom, mit hol találok.
Paul elmosolyodott. Bájos kis hazudozó ez a Henni, pillanatok alatt
átlátta az új rendszert, de jó érzékkel tudta lefegyverezni a nehezen
kezelhető embereket. Amúgy is minden téren nagy segítség a gyárban.
Nagy kár, hogy lány. Bár Leónak lennének hasonló képességei!
– Ah, Bräuer kisasszony – sóhajtott fel a Lüders megbékélve. – Mindig
öröm, ha benéz hozzánk, ilyenkor mintha kisütne a nap.
Paul most Henni gyors lépteinek kopogását hallotta, feltehetően máris
sietett tovább a másik igazgatói iroda felé, amely tárgyalóként szolgált,
amióta Ernst von Klippstein kivált a cégből. Paul megengedte az
unokahúgának, hogy használja, ha szüksége van rá, és Henni gyakran élt
is a lehetőséggel.
– Most főzzön, kérem, kettőnknek egy jó kávét, Lüders kisasszony! –
mondta Henni. – Aztán jöjjön be hozzám, szükségem van a segítségére!
Ó, és Haller kisasszony, lenne kedves előkeresni nekem a Kreuzheimer
és Otter-aktát? Köszönöm szépen.
Csapódott az ajtó, Henni visszavonult a „privát” irodájába. Ördöngös
kis boszorkány ez a lány, gondolta Paul mosolyogva. Rövid idő alatt
végigjárta a gyár összes részlegét, mindenütt megkedveltette magát, és
betekintést nyert a munkafolyamatokba. Gyorsan átlátta, hogyan
kapcsolódik össze a gyártás, könyvelés, adminisztráció, hogyan
működnek a gyár fogaskerekei, mi mindenre kell figyelni, ha problémák
adódnak. Paul néhány alkalommal azt is megengedte, hogy részt vegyen
az üzleti tárgyalásokon, és meglepve állapította meg, hogy Henni
nemcsak kíváncsi és tanulékony, de okos, kritikus kérdéseket tesz fel.
– Bácsikám, miért mondtad meg neki, hogy már elkészítettük az új
nyomóhengert?
– Hogy kötelességének érezze nekünk adni a megbízást.
– Én nem mondtam volna el neki. Inkább azt mondtam volna, hogy
kizárólag az ő megrendeléséhez kell elkészítenünk az új nyomóhengert,
és ezért kissé feljebb kell vinnünk az árat.
Ravasz kis nőszemély volt ez a Henni. Egy kis svindlitől sem riadt
volna vissza. De ez persze nem megy, bármilyen bájosan is csinálja.
– Az üzleti életben a bizalom és a megbízhatóság a legfontosabb,
Henni. Különben sem marad az ilyesmi titokban, rájön, úgy érzi,
becsapták, és legközelebb már nem tőlünk rendel.
– Ó, bácsikám! – nevetett fel Henni. – Szerintem te vagy a
legrendesebb, legbecsületesebb üzletember az egész Német
Birodalomban. Gondolod, hogy Sommerfeld mindig az igazat mondja?
Alaposan túllőtt a célon, amikor a remek angliai üzleti kapcsolatairól
áradozott.
– A túlzás egy dolog, Henni. A hazugság már egészen más.
– Dehát csak ilyen icipici hazugság – mutatta Henni a hüvelyk- és a
mutatóujja között.
Mindenesetre Sommerfeld már másnap leadta a megrendelést, külön
kérte, hogy Paul adja át „szívélyes üdvözletét az elbűvölő
unokahúgának”. Hiába, Henni abszolúte az anyja lánya! Mindenkit
levesz a lábáról. Paul örült, hogy maga mellett tudja a gyárban, mert
derűt árasztott, kellemes munkahelyi légkört teremtett. Főként Lüders
kisasszony ugrott mindig szolgálatkészen, ha a direktor úr unokahúga
szólította. És mivel mostanában Henni gyakran vette igénybe a
segítségét, Paul nyugodtan diktálhatott Haller kisasszonynak, nem
kellett látnia közben Lüders kisasszony sértődött képét.
Paul leküldte a kalkulációival Hilde Hallert a könyvelésre, ő pedig a
textilnyomó részlegre indult, hogy megnézze az új nyomóhengerrel
készült próbanyomást. Jól sikerült, de azért szükség volt néhány apró
javításra.
 Visszafelé meglátta, ahogy két munkás egy szövetbálákkal megrakott
targoncával küszködik, alig tudták átrángatni a gyártócsarnokba vezető
ajtó küszöbén. Talán mégiscsak fontolóra kellene vennie Dodo
javaslatát. Elhatározta, hogy újra átnézi a tervrajzokat és kikalkulálja,
mennyibe kerülne megépíteni egy ilyen targoncát.
A titkárnők szobájában Henni várt rá, hóna alatt egy üzleti levelekkel
teli mappával. Haller kisasszony már átment a kantinba ebédelni, a
Lüders az asztalánál majszolta a magával hozott sajtos szendvicset,
málnaszörpöt ivott mellé. A világ minden kincséért sem lett volna
hajlandó együtt ebédelni a gyári munkásokkal.
– Na, Henni – nevetett rá Paul az unokahúgára –, te nem tartasz
ebédszünetet?
– Előbb a kötelesség, aztán a szórakozás – mutatta fel Henni a
mappáját. – Lüders kisasszony rengeteget segített, fantasztikus, hogy
minden megrendelés a fejében van az utóbbi harminc évből.
– Azért nem mind, Bräuer kisasszony – mondta a Lüders elpirulva. –
De a legtöbb…
– Mihez is kezdenénk maga nélkül – vigyorodott el Paul, elégedetten,
hogy végre béke van.
Azzal bízta meg Hennit, hogy a régi kuncsaftoknak, akik egy ideje már
nem rendeltek tőlük, írjon egy kedves hangú levelet, amelyben kedvező
ajánlatokkal emlékezteti őket a Melzer textilgyárra. És megint nem
csalódott benne, nagyon ügyesen csinálta, alaposan átnézte a korábbi
levélváltásokat, ha valamit nem értett, Lüders kisasszonyt kérdezte.
Paul roppant elégedett volt, csak helyenként változtatott egy-két
túlságosan fellengzősre sikeredett megfogalmazáson, majd rábólintott,
hogy kiküldhetik a leveleket.
Régi szokása szerint rendet rakott az íróasztalán, mielőtt elhagyta
volna az irodáját. A postát még nem nézte át teljesen, két levélbe csak
belepillantott, ezek csupán árajánlatot tartalmaztak pamutra, később is
ráér áttanulmányozni őket. De most látta csak, hogy van még ott egy
harmadik levél is, a két másik alatt. Megfordította a borítékot, és
meglepve állapította meg, hogy a levél Ernst von Klippsteintől jött.
Különös. Jó ideje teljesen megszakadt köztük a kapcsolat, pontosabban
azóta, amióta elvált Tillytől, ez a vártnál sokkal jobban megviselte
Ernstet. De már korábban sem volt a legjobb Paul kapcsolata egykori
barátjával és üzlettársával. Mivel Ernst régóta a nemzetiszocialisták
lelkes híve volt, a pártban is komoly szerepet vállalt, és időközben
nyilván egyre feljebb lépett a ranglétrán. Egykori bajtársa becsvágyát
ismerve feltehetően München gauleiteri pozíciójára pályázott. Paul
habozott néhány pillanatig, majd feltépte a borítékot, és átfutotta a
levelet.

Kedves Paul!
Azért írok neked, mert még mindig bizonyos kötődést érzek a családodhoz
és a Melzer textilgyárhoz. Korábbi szoros barátságunk emlékét továbbra
is a szívemben őrzöm.
Mint bizonyára te is tudod, a Führer a német nép szabad akaratának
szellemében új alapokra helyezte az életünket a birodalomban. Ez a
zsidóság bűnös machinációira is vonatkozik, ennek minden eszközzel,
nagy eltökéltséggel véget kell vetni. Már elő vannak készítve az erre
vonatkozó törvények, amelyeket hamarosan a Führer elé terjesztenek.
Ezért figyelmeztetlek. A nagyvállalatok – amilyen a Melzer textilgyár is
– vezetői és tulajdonosai számára teljességgel elfogadhatatlan, hogy zsidó
származású nővel éljenek házasságban. Ebből jelentős anyagi hátrányod
származhat, legrosszabb esetben csődbe mehet a gyár vagy felszámolják.
Ha tehát meg akarod tartani a gyáradat, nincs más választásod, mint
elválni a feleségedtől.
Amennyire tudom, Marie-nak legalább három nagyszülője zsidó, így ő
is zsidónak számít. A gyerekeid két nagyszülője zsidó, tehát vegyes
származású zsidó keverékek.
Ez a besorolás nem az én művem, de szükség volt rá, hogy világos
legyen a helyzet, el lehessen választani az ocsút a búzától.
Így aztán vettem a bátorságot, hogy baráti tanáccsal szolgáljak: a
válás után Marie és a gyerekek a lehető leghamarabb hagyják el
Németországot! Tisztában vagyok vele, hogy ezt az őszintének szánt
levelet esetleg félreértheted, kényszerítőnek és rosszakaratúnak
érezheted. Mégis úgy döntöttem, írok neked, mert nem közömbös
 számomra a feleséged és a gyerekeitek sorsa. Gondoljátok végig
nyugodtan az egészet, és hozzátok meg a helyes döntést!
De ne várjatok túl sokáig – az óra ketyeg!
Heil Hitlerrel üdvözöllek
Ernst von Klippstein

Paul levelet tartó keze reszketett, a sorok ugráltak a szeme előtt. Ez

teljesen abszurd. Undorító, gonosz hazugság. Mit akar ezzel Ernst?
Miután Tilly elhagyta, felidézte talán egykori vonzalmát Marie iránt?
Ilyen aljas módon próbálja tönkretenni a házasságukat? Meg kell
semmisítenie ezt a gyalázatos levelet. Marie semmiképpen sem láthatja.
Rögtön apró darabokra is tépte, és már dobta is volna a papírkosárba, de
eszébe jutott, hogy a titkárnők gyanút foghatnának. Így a fecniket
gyorsan zsebre dugta, majd útközben kidobja az autóból.
 10.

Dodo törökülésben trónolt Leo ágyán, a térde kikandikált kockás

szoknyája alól.
– Micsoda disznóság!
Leo aznap délben érkezett haza.
Amint belépett az ajtón, kitört az izgalom, mert a bedagadt szemét
látva Hanna felsikoltott, mire összeszaladt a fél személyzet. Mama éppen
a lépcsőn jött lefelé, csak annyit suttogott: „Uramisten, Leo”, és
holtsápadt lett. Papa és Henni kicsit később jött meg a gyárból, csak az
ebédlőben látták meg Leo arcát. Henni úgy tett, mintha valami
ártalmatlan kis verekedésről lenne szó, ami diákok között gyakran
előfordul, de láthatóan sem Mama, sem Papa nem hitt neki. Elvira néni
megjegyezte, hogy az ő drága Rudolfja a diákéveiben valami harci
szövetség tagja volt, és egy összetűzés során majdnem leszakították az
egyik fülcimpáját. Papa egy szót sem szólt, de ebéd után behívta Leót a
dolgozószobájába.
– Mindent elmondtál neki? – tudakolta Dodo.
– Nagyjából…
Leo kihúzott derékkal ült az íróasztala szélén, még nagyon fájt a
mellkasa, két bordája megrepedt. A seb a szemöldökén már kezdett
gyógyulni, de a szeme körüli monokli liláról időközben sárgászöldre
színeződött. Szörnyen nézett ki.
– Kimentettük a professzort – tette hozzá csendesen. – És ez a
legfontosabb. Büszke vagyok rá.
Dodo komor arccal bólintott. Micsoda gyáva alakok! Húszan támadnak
rá háromra.
– És a többiek miért nem segítettek? A zenészek…
 – Csak álltak ott dermedten, ki akartak maradni az egészből. De ez
nem segített, ők is kaptak a barnaingesektől…
Dodo megpróbálta maga elé képzelni a jelenetet, azon tűnődött, ő mit
tett volna, ha ott van. Felkapott volna egy kottaállványt, és azzal püföli a
rohadékokat. Elgáncsolja, hasba rúgja őket. De ilyen túlerővel szemben
nem sok esélye lett volna. Aljas szemét banda!
– Henni mit szólt az egészhez? – kérdezte.
A testvére felhorkant, majd rögtön fájdalmas grimaszt vágott. Még
mindig fájt a feje, Tilly néni azt mondta, enyhe agyrázkódása van.
– Ez a két nap a Frauentorstrassén az idegeimre ment – dünnyögte. –
Henni folyton körülöttem tüsténkedett, jeget hozott, teát, borogatást a
szememre, aszpirint. És lyukat beszélt a hasamba, szünet nélkül
faggatott. Csak akkor volt nyugalmam tőle, ha napközben a gyárba
kellett mennie…
Szegény Henni, gondolta Dodo. Egyszerűen nem akarja felfogni, hogy
Leót nem kaphatja meg. Közben más férfiak a lelki üdvüket is eladnák
azért, ha csak egy csésze teát kapnának Henni Bräuertől.
– De Papának így legalább nincs ellenvetése, hogy otthagyom a
konzervatóriumot – folytatta Leo. – Szerinte ilyen körülmények között
nem is várható el, hogy maradjak.
– És akkor most a gyárban kell dolgoznod?
– Egyelőre nem. Majd ha megint normális emberformám lesz, mondta
Papa.
Bágyadt mosolyra húzta a száját. Dodót megint elöntötte a düh a
testvére összevert arca láttán. Miért pont Leóval tették ezt ezek a
disznók? Ő egy érzékeny művész, zenész, aki örömet hoz a
szerzeményeivel az emberek életébe. Nem egy primitív verekedős
dúvad, mint ezek az idióták.
– De ugye nem akarsz végleg a gyárban megsavanyodni? Ez nem
neked való, Leo.
– Nem – felelte Leo csendesen. – Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy
kötelességem átvenni a gyárat, de nekem ez nem megy. Papa is belátta.
Robert bácsi nemrég megint felvetette, hogy Amerikába kellene
mennem… ott kellene zenét tanulnom.
 Dodo ezt nagyon is jó ötletnek tartotta.
– Ha ott tanulsz majd, átrepülök hozzád, és meglátogatlak –
vigyorodott el.
Leo megkopogtatta a homlokát.
– Felejtsd el, Dodo! Lezuhanhatsz az Atlanti-óceán fölött, és soha nem
találnak meg. Különben sincs repülőgéped.
– Még nincs – felelte Dodo titokzatosan. – De hamarosan talán lesz. Ma
délután már többet tudok.
Leónak most elárulta, hogy délután megy bemutatkozó beszélgetésre
a Bajor Repülőgépgyárba. De megkérte, hogy a szüleiknek egyelőre egy
szót se szóljon.
– És tényleg azt hiszed, adnak neked egy esélyt? – csodálkozott Leo. –
Nem azt mondtad egyszer, hogy Elly Beinhorn a pilótájuk?
– Na és? Különben is ő nem a próbarepüléseket végzi, csak reklámot
csinál a Bf 108-asnak. Ha már behívtak, nyilván akarnak tőlem valamit,
nem?
– Valószínűleg… – bólintott rá Leo.
Dodo azért korántsem volt olyan magabiztos, mint amilyennek
mutatta magát. Meglehet, hogy csupán udvarias gesztus Lilly
Strohmeyer felé, hogy behívták. Egy ilyen beszélgetés semmire sem
kötelez, és könnyen találhatnak rá okot, miért nem veszik fel. Ő azonban
mindent bevet, hogy ne így legyen, a legapróbb esélyt is megragadja.
– Mindenesetre szorítok neked – mondta Leo mosolyogva. – Jó fogást
csinálnak veled, ha felvesznek.
– Én is így gondolom.
Dodo a karórájára nézett – Lisa néni ajándéka a sikeresen letett
vizsgájára –, és megállapította, hogy ideje lassan készülődni. Villamossal
kell mennie, mert nem akarja valami ürüggyel kölcsönkérni Mama
autóját. Hogy elhallgat valamit, az egy dolog, de hazudni nem szeretett.
– Na, nekem mennem kell – állt fel az ágyról. – Mindegy, hogy alakul,
te tudod meg elsőként, Leo.
Habozott egy pillanatig, mielőtt kiment a szobából. Hiszen Henninek
ígért valamit cserébe, ha eléri, hogy behívják beszélgetésre a
repülőgépgyárba. De ez most igazán nem a megfelelő pillanat, hogy egy
lakókocsis túrát javasoljon Leónak, pláne nem Hennivel együtt. Jobb, ha
vár ezzel egy-két hetet, addigra szépen eltűnik Leo monoklija, és a Henni
miatt érzett bosszúsága is elszáll. Egy hétvégére talán rá tudja beszélni
Leót. Ennél többet Henni nem várhat.
Átment a szobájába, eltűnődött, felvegye-e a divatos kosztümöt, amit
Mama varrt neki, de végül elvetette a gondolatot. Hisz nem
divatmodellnek jelentkezik, hanem berepülőpilótának, elég lesz a
kockás szoknya és egy csinos blúz. Gyorsan megfésülködött – rémes, már
megint túl hosszú a haja, és ezek az ostoba fürtök szanaszét állnak.
Kicsit bevizezte a hajkefét, úgy jobban le tudta simítani a haját, bár ha
megszárad, megint olyan lesz, mint a szénaboglya. Ó, a levél, azt
magával kell vinnie, igazolvány, pénz a villamosjegyre… Mi kell még? A
bizonyítványait már elküldte. Na, akkor indulás!
Hannának azt mondta, Kitty nénikéjét látogatja meg, és már kint is
volt a házból. Végigsietett a villából kivezető fasoron, aztán szaladt a
villamosmegállóba. Jó hosszú volt az út a repülőgépgyárig, kétszer át is
kellett szállnia, a villamoson jól felbosszantotta a hazafelé tartó
rengeteg iskolás gyerek – tülekedtek, kiabáltak, randalíroztak. Vajon ő is
ilyen szörnyen lármásan viselkedett gyerekkorában? Nem, neki azt
tanították, a villamoson maradjon csendben, ne kiabáljon, üljön szépen a
helyén, és adja át, ha egy idősebb hölgy száll fel. Ezek meg mit
művelnek? Üvöltöznek, lökdösődnek, sőt két kisfiú verekedni is kezdett.
Erre már közbelépett a kalauz, mire a két kiskakas elcsendesedett.
Soha nem akarok gyereket, gondolta Dodo viszolyogva. Nem bírnám
idegekkel.
Az egykori Rumpler Műveknél – amit a Bajor Repülőgépgyár vett meg
és épített át – szállt le a villamosról. Új csarnokokat és melléképületeket
húztak fel, egy nagy zöld területen több repülőgép állt, távolabb pedig
egy hatalmas gyárépület, ahol most a gépeket építették. Dodo sajnálta,
hogy az igazgatósági épületben kell megjelennie. Sokkal szívesebben
járta volna be a csarnokokat, hogy megnézze az új gépeket, amelyeket
Messerschmitt tervezett. Például a Bf 109-est, ami egy gyors, együléses
sportrepülő. Egy ilyen gépet ő is vezethetne az A jogosítványával,
bemutathatná az ügyfeleknek, végezhetne vele próbarepülést, sőt
bemutatórepülést Európa-szerte, hogy reklámot csináljon a gépnek.
Szép álom. Bár most már talán nem elérhetetlen. Másoknak is sikerült –
neki miért ne menne?
Az egész gyárterület be volt kerítve, a főkapunál kellett jelentkeznie,
és bemutatni a meghívólevelét. Ebben nem volt semmi különös, az ő
gyárukba sem mehetett be akárki, azt is kerítés és fal védte a kéretlen
látogatóktól.
Sovány ember volt a portás, hideg, szúrós szemű. Alaposan
végigmérte Dodót, majd még az igazolványát is látni akarta a
meghívólevél mellett. Csak nem gondolja, hogy ipari kém?
– Az igazgatósági épülethez menjen egyenesen az út végéig, aztán
balra!
– Köszönöm szépen.
Milyen hőség van ma, gondolta Dodo, miközben csarnokok és
hangárok mellett haladt el, kíváncsian megbámulták a munkások, ő
pedig meg-megállt, hogy vessen egy gyors pillantást a hófehér
repülőgépekre, amelyek a gyárterület túloldalán álltak. Az igazgatóság
egy hosszú, masszív, sokablakos, kétszintes épületben volt – Papa
irodaépülete szánalmasan nézne ki mellette. Nagy, széles kapun lehetett
belépni, amely mellett tábla mutatta, merre találhatóak az egyes
részlegek. Dodo a levélre pillantott, ott az állt: első emelet,
huszonnégyes szoba. Bizonyos Segemeier kisasszony várja ott. Nyilván
az egyik titkárnő.
Valóban egy titkárnői szobába lépett be: fehér falak, modern
irodabútorok, de valahogy mégis kopárnak tűnt. Nem olyan barátságos,
mint Papa irodája, virágok sem álltak az ablakpárkányon, függöny sem
volt, csak redőny a napsütés ellen. A falakon a gyár reklámplakátjai:
sétarepülések, repülőbemutatók és hasonlók. A bal oldali fal mellett két
fiatal titkárnő ült, szorgosan gépeltek, csak egy pillanatra néztek fel
közömbösen. A jobb oldali falnál ülőgarnitúra állt a látogatók számára,
meg egy állófogas, amelyen egyetlen szürke férfikalap árválkodott.
Segemeier kisasszony íróasztala az ajtóval szemben állt, rögtön
mellette egy másik ajtó, amely feltehetően a főnöke irodájába vezetett.
Amikor Dodo belépett, éppen telefonált, közönyös tekintettel a
látogatóra pillantott, de nem zavartatta magát, hangosan és túláradó
kedvességgel beszélt tovább a kagylóba. Nyilván valami nagyon fontos
emberrel beszélt, Papa titkárnői is akkor voltak ilyen túlbuzgók és
mézesmázosak.
Dodo megállt az ajtóban, kinézett az ablakon. De semmi érdekeset
nem látott, csak egy nagy napégette füves területet, elszórtan néhány
kisebb épületet, távolabb pedig egy építkezést. Alighanem újabb
gyárcsarnokok vannak készülőben. Papa egyszer azt mondta, rengeteg
embert vesznek fel a Bajor Repülőgépgyárba, még tőlük is átmentek oda
munkások.
– Nos, kisasszony – fordult Dodóhoz a titkárnő, miután letette a
telefont –, miben segíthetek?
Méghogy várják itt! A nőnek fogalma sem volt, kicsoda ő és miért jött.
Csak amikor Dodo elővette a meghívólevelet, akkor esett le neki. Nagyon
emlékeztetett Lüders kisasszonyra, sovány volt, hegyes orrú, csak ő
platinaszőkére festette a haját és rikító színű rúzst használt.
– Ó, valóban… Melzer kisasszony. Személyesen Messerschmitt
igazgató úrhoz… Sajnos várnia kell, a direktor úr fontos megbeszélésen
van.
Hellyel kínálta az ülőgarnitúrán, Dodo pedig leült az egyik szürke
huzattal bevont fotelba. Na ez remek. Most várhat itt órákig, amíg az
igazgató úrnak akad rá pár perce. Gyötrelmes ez a várakozás.
Semmittevésre ítélve ült a fotel szélén, és úgy érezte, mindjárt felrobban
az idegességtől, mereven bámulta az előtte álló asztalkát. Egy
hamutartó, néhány magazin a repülésről és egy sörnyitó hevert rajta.
Belelapozott az újságokba, de egyetlen cikk sem kötötte le a figyelmét.
Valahányszor nyílt az ajtó, összerezzent, de csak alkalmazottak jöttek be
ilyen-olyan ügyben, majd dolguk végeztével távoztak.
Még egy kávéval sem kínálnak meg, gondolta bosszúsan, vagy
legalább egy pohár vízzel ebben a hőségben.
A direktor úr, a gyár főmérnöke, jó egy óra múlva jelent meg két
másik úr kíséretében, váltott pár szót Segemeier kisasszonnyal, majd
mindhárman bevonultak az irodájába. Arról teljesen megfeledkezett,
hogy behívott beszélgetésre egy ifjú női pilótát, aki türelmetlenül vár rá.
A titkárnőjének pedig eszébe sem jutott figyelmeztetni erre. Dodo a
karórájára pillantott, mindjárt öt óra. Ha ez így megy tovább, megint
lekési a vacsorát a villában, és Mama felhívja Kitty nénit. Akkor kiderül
minden, ő pedig jó nagy bajban lesz…
– Melzer kisasszony, az igazgató úr várja!
Dodo olyan hirtelen mozdulattal ugrott fel a fotelból, hogy
nekiütközött a kis asztalnak, és leverte a hamutartót.
– Ó, hagyja csak… – mondta Segemeier kisasszony, amikor lehajolt
érte.
Remegő térddel ment be az igazgatói szobába. Soha nem izgult még
ennyire, mint most ettől a beszélgetéstől – sem akkor, amikor először
repült egyedül, sem a vizsgái előtt.
Eddig csak az újságokban közölt fotókon látta Willy Messerschmittet.
Magas, karcsú ember volt, a homloka is magas, a haja sötét. Az iratokkal,
tervrajzokkal telepakolt íróasztala mögött állt, mindkét kezével az
asztallapra támaszkodva, felpillantott, amikor Dodo belépett az ajtón.
Nem túl barátságosan nézett rá, inkább mint egy zavaró tényezőre,
amely elvonja figyelmét a fontosabb dolgokról.
– Melzer kisasszony? Üdvözlöm. Heil Hitler! Foglaljon helyet, kérem!
– Köszönöm – lehelte Dodo, és félszegen leült az íróasztal előtt álló
szék szélére.
Messerschmitt gyorsan, halkan beszélt, előhúzott az asztalon lévő
nagy összevisszaságból egy kék mappát, felcsapta, majd újra
összecsukta.
– Tesztpilótának jelentkezett hozzánk… ugyebár? Hm… kitűnő
bizonyítványok. Jürgen Breitkopf… jól ismerem a nevét. – Most végre
alaposabban szemügyre vette Dodót. Barna szeme volt és dús, sötét
szemöldöke. – Van valami köze a Melzer textilgyárhoz? – kérdezte
aztán.
– Az apámé.
A férfi elégedetten bólogatott, hogy helyes volt a feltételezése.
– Hogy jutott eszébe, hogy pilóta legyen? – tudakolta gúnyosan
felvont szemöldökkel. – Az újságokban megjelenő fotók miatt? Vagy
mert divat mostanság, hogy a jómódú családok lányai repülni tanulnak?
 Milyen gúnyos. Milyen lekezelő. Dodót elöntötte a harag. Ez a férfi
sem jobb a beképzelt vizsgáztatóknál, akik azt hitték, neki fogalma sincs,
hogyan működik egy repülőgép motorja.
– Mindig is nagyon érdekeltek a gépek, a technika – felelte végül. –
Néhány éve megjavítottam apám gyárában két gyűrűsfonógépet, amiket
senkinek sem sikerült beindítani. Áttanulmányoztam a tervrajzokat, és
megtaláltam a hibát.
Bizonyára igen izgatottan beszélhetett, mert a főmérnök mulatva
mustrálta.
– Á, szóval ért a gyűrűsfonógépekhez?
– A repülőgépekhez is jól értek, igazgató úr!
Messerschmitt hallgatott, elgondolkodva meredt maga elé. Talán már
a legújabb tervezésű repülőgépén járt az esze.
– Egy jó ismerősöm ajánlotta be hozzám – szólalt meg egy idő után –,
ezért hívtam be magát, Melzer kisasszony.
Aha, most megkapom, hogy csak azért lehetek itt, mert szívességet
akart tenni a barátnőjének, gondolta Dodo.
– Nézze – folytatta Messerschmitt –, a repülés lenyűgöző dolog,
rengeteg fiatal rajong érte. Több ifjú hölgy is bebizonyította a
közelmúltban, hogy képes repülőgépet vezetni. Ám hivatásos pilótának
lenni már egészen más dolog…
– Ezzel teljes mértékben tisztában vagyok, igazgató úr – szólt közbe
Dodo. – És pontosan ez a célom, meggyőződésem, hogy megvan bennem
minden, ami ehhez szükséges.
A főmérnök szánakozással vegyes hitetlenkedéssel nézett rá.
– Nem kétlem, hogy jó szándék vezérli, Melzer kisasszony. A
tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a nők, bármilyen kitűnő pilóták
is, egy idő után férjhez akarnak menni, anyává válni, és ahogy mondani
szokás, szögre akasztják a hivatásukat.
Ezzel meg mit akar? Lehet, hogy ez a Lilly a végén a lelkére kötötte,
hogy beszélje le a repülésről? Emlékeztesse a nő „valódi életfeladatára”?
– Nem minden nő akar feltétlenül férjhez menni, gyereket szülni –
ellenkezett Dodo. – Apám titkárnője például kizárólag a munkájának él.
Vagy a szakácsnénk. Ő soha nem akart férjhez menni, mert jobb neki
férfi nélkül.
Az érvelésével nem a kívánt hatást érte el, Messerschmitt nevetésben
tört ki. Felháborító, gondolta Dodo, nem vesz komolyan. Pedig minden
erőmmel azon vagyok, hogy megragadjam ezt a váratlan esélyt, ami
most szép lassan szertefoszlik, egyre elérhetetlenebbé válik. Ennek az
embernek eszében sincs felvenni, csak kiselőadást tart, aztán hazaküld.
– Nos – szólalt meg Messerschmitt még mindig mulatva –, egy
hivatásos pilóta munkája kicsit azért különbözik egy titkárnőétől. Vagy
a szakácsnőétől.
Mintha ő nem tudná! Éppen készült visszavágni, amikor megcsörrent
az igazgató asztalán a telefon.
– Bocsásson meg egy pillanatra! – mondta a férfi, és felvette a kagylót.
Dodo leforrázva ült a helyén, kétségbeesetten járt az agya, mivel
győzhetné meg Messerschmittet. Jó pilóta. Szét tudja szedni és újra
összerakni a motort. Ismeri minden egyes alkatrészét. A gép összes
zörejéből azonnal rájön, hol a probléma. És van egy csomó ötlete,
javaslata, amivel javíthatnának a konstrukción.
Jó hosszúra nyúlt a telefonbeszélgetés. Dodo lassan rájött, hogy a
főpolgármester Mayr van a vonalban, és pénzről van szó. Ez
természetesen sokkal fontosabb, mint egy jelentéktelen ifjú pilóta.
Amikor Messerschmitt végre letette a telefont, kellett neki pár perc,
hogy összeszedje a gondolatait.
– Hol is tartottunk?
– A hivatásos berepülőpilótáknál, igazgató úr. Tudom, hogy már több
nő is sikeresen űzi ezt a hivatást. Luise Hoffmann például a Bücklernél…
Messerschmitt közben az íróasztalán uralkodó káoszban keresgélte a
noteszát, hogy feljegyezzen valamit a polgármesterrel folytatott
beszélgetésből.
– Maga aztán kitartó – mondta, miközben írt és futólag felpillantott. –
De sajnos nincs mit tenni. Jelenleg nem veszünk fel tesztpilótákat.
Dodót végleg elhagyta a bátorsága. Nem vesznek fel senkit. De akkor
miért nem ezzel kezdte? Miért hívta ide egyáltalán, ha nincs felvétel a
gyárban? Vagy mégis arról van szó, hogy csak nőt nem vesznek fel?
 – De elképzelhető, hogy valamikor később lesz felvétel? –
kapaszkodott Dodo legalább egy utolsó kis reménysugárba.
– Lehetséges – felelte Messerschmitt félredobva a tollat. – De nem
valószínű. Csalódott?
– Igen! – vágta rá Dodo dühösen. – Nem is értem, miért hívott ide
egyáltalán, ha…
A főmérnök most ismét mindkét kezével az asztalra támaszkodott,
úgy nézett a lányra. Megvetően és kissé mulatva, amiért ilyen haragos.
– Lassan a testtel! – szakította félbe. – Nem kell mindjárt a plafonon
lenni, kedves kisasszony. Van egy ajánlatom. Mit szólna a
gyakornoksághoz a Bajor Repülőgépgyárban?
Ez ugyan nem a remélt állás, de mégiscsak jobb, mint a semmi…
– Nem sok pénzzel jár, de megmutathatja, mit tud. Ezt akarja, nem
igaz?
Végül is igen. És ezalatt talán megszerezhetné a B jogosítvány is.
Akkor a négyüléses Bf 108-assal is repülhetne.
– De. – Dodo a torkát köszörülte, mert úgy érezte, mintha egy gombóc
lenne ott. – Igen, pontosan ez az, amit akarok. Mikor kezdhetek?
Messerschmitt rövid gondolkodás után javaslatot tett:
– Mondjuk, július elsejével. A titkárnőm elküldi majd a szerződését.
Hány éves is? Tizenkilenc? Akkor szükség lesz az apja beleegyezésére is.
– Ó, igen, persze – felelte Dodo izgatottan. – És nagyon köszönöm a
lehetőséget, igazgató úr. Biztos lehet benne, hogy elégedett lesz velem.
Ha én valamit csinálok, abba mindent beleadok…
Messerschmitt kezet nyújtott, megszorította Dodo kezét, majd
megveregette a vállát, ahogy férfiak között szokás.
Papa egészen biztosan aláírja. A gyakornokoskodás nem veszélyes.
Legalábbis ő ezt hiszi.
 11.

Gertie nem volt ostoba. Rég észrevette, hogy a főnöke akar tőle valamit.
Csak valahogy nem tudja rászánni magát, hogy lépjen. Ami érthető,
hiszen kényes helyen szenvedett sérülést a háborúban. Az ilyesmit a
férfiak igencsak kínosnak érzik. Másrészt viszont sikeres üzletember, a
legmagasabb körökben forog, mindenhol körüludvarolják, megbecsülik.
Ráadásul még gazdag is. Akkor meg hogy lehet ilyen félszeg egy ennyire
banális dologban?
Tulajdonképpen nagyon is tetszett Gertie-nek. Egy arisztokrata – hát
az nem semmi. Nem olyan, aki arcátlanul lerohanja az embert. Nem,
neki van stílusa. Választékosan, szépen fogalmaz, lovagiasan viselkedik
nőkkel szemben, meghajol, kinyitja nekik az ajtót, felsegíti a kabátjukat.
Olykor még vele is ilyen udvarias, ami nagyon tetszik neki. És nem is néz
ki rosszul. Kicsit sovány ugyan, mindig keményen összeszorítja a száját,
és ha felbosszantja magát, ráng az arca bal oldala. De amikor jókedvű,
kedvesen mosolyog, egészen különlegesen csillog a kék szeme. Ő pedig
kéjesen beleborzong, ha így néz rá.
Soha ne kezdj viszonyt a főnököddel! – figyelmeztette a
titkárnőképzőben a tanárnője. – Mert annak mindig rossz vége lesz,
főként, ha nős az illető. A kedvét tölti veled, aztán ha vége a kis
kalandnak, az utcán találod magad.
De Ernst von Klippstein nem nős, elvált. Nem tartozik számadással
senkinek, azt teszi, amihez kedve van, se gyerek, se feleség nem vár el
tőle semmit. Miért ne kezdhetne viszonyt vele? Van pénze, nagyvonalú
lehet… Bérelhetne neki egy szép lakást, vehetne csinos ruhákat, cipőket,
ékszert, talán még egy cselédet is fizetne, aki kiszolgálja… Gyakran
megtörténik az ilyesmi. És ha egyszer vége, addigra félretesz annyi
pénzt, hogy nyugodtan új állást keressen.
 Olyat, ahol több fizetést kap, mint most.
München szörnyen drága város. Ha vasárnaponként kisétált az
Englischer Gartenbe, legfeljebb havonta kétszer engedhette meg
magának, hogy beüljön valahová egy teára és süteményre. A fizetése
nagy része lakbérre és ételre ment el, ha valami szép holmit akart venni
magának, össze kellett spórolnia rá a pénzt. Pedig a szoba, ahol lakott,
nem is volt túl nagy, ferde falú manzárd, az ágy, a szekrény és a komód
mellett csupán egy kis asztal és két szék fért el. De saját mosdója
legalább volt, az illemhely viszont egy emelettel lejjebb a folyosón. A
konyhát közösen használták a lakók, mindig rendetlen volt és büdös,
mert némelyek nem sokat adtak a tisztaságra. Nem, egyáltalán nem
érezte jól magát ebben a bérházban. Folyton lármázott valaki, minden
áthallatszott a vékony falakon, mégis mindig magányosnak érezte
magát, ha esténként hazament. A Melzer-villában bezzeg este együtt
üldögéltek a konyhában, beszélgettek, vacsoráztak – milyen szép idők is
voltak azok! De ő nem akart élete végéig cseléd maradni, másokat
szolgálni. Kihívta a sorsot, és most valahogy boldogulnia kell.
De Ernst von Klippstein kemény dió volt. Arra már rájött, mi az, amit
kedvel, és mi az, amit ki nem állhat. Nem szerette például, ha Gertie
rúzst használt vagy kilakkozta a körmét. Olyankor megvető kifejezés ült
ki az arcára, és csípős megjegyzéseket tett. Hogy biztos a férfiakat akarja
elcsábítani a villamoson. Egyszer még azt is mondta, hogy közönségesek
azok a nők, akik kifestik magukat. Egy nő őrizze meg természetes
szépségét! Ezek után Gertie felhagyott a rúzs és a körömlakk
használatával. Hogy a szempilláját festette, azt a férfi nem vette észre. A
haja viszont tetszett neki, ebben nagyon ódivatú volt. Így hát Gertie
megnövesztette, és esténként gondosan csavarókra tekerte.
Ügyelnie kellett, nehogy túlságosan tolakodónak tűnjön. Egy csábító
mosoly mindent elrontott, olyankor a férfi elfordította a fejét, mogorva
lett. Azt kellett elérnie, hogy véletlennek tűnjön az egész, mert Ernst
von Klippstein nem akarta, hogy elcsábítsák. Ő akart a csábító lenni, a
helyzet ura és mestere. Csakhogy sajnos szörnyen merev volt ezen a
téren, Gertie olykor úgy érezte, szinte fél tőle a férfi. Egyszer majdnem
összeütköztek véletlenül az ajtóban, Gertie halkan felsikoltott ijedtében,
olyan közel álltak egymáshoz, hogy érezte a férfi leheletét. Akkor elég
lett volna egy apró mozdulat, hogy több legyen a dologból, a derekára
tehette volna a kezét… De semmi ilyesmi nem történt, Klippstein csak
rámeredt, megint ott volt az a furcsa csillogás a szemében, aztán
visszament az íróasztalához.
Ó, milyen buta volt akkor! Elszalasztotta a lehetőséget, pedig ott ő is
kezdeményezhetett volna. De csak állt dermedten, mint nyúl a kígyó
előtt. Pedig milyen egyszerű lett volna. Egy gyenge, ijedt nő… még azt is
eljátszhatta volna, hogy elájul. Akkor Klippstein nyilván érte nyúl.
Később legszívesebben felpofozta volna magát, ilyen jó alkalom nem
adódik újra.
Ezután a férfi egész nap a szokásosnál is gorombább volt vele,
akadékoskodott, leszúrta, amiért csak tudta. Gertie legszívesebben
odavágta volna elé az istenverte leveleit.
Ettől a naptól fogva mindig nyitva hagyta a két felső gombot a blúzán,
néha a harmadikat is. Végül is nyár van, meleg, természetes, hogy az
ember kicsit kigombolkozik. És ami a blúz alatt van, az maga a
természet…
A taktika bevált. Szép lassan sikerült becserkésznie a férfit. Klippstein
sokszor nyitva hagyta a szobáik közötti ajtót – állítólag a nagy meleg
miatt. De Gertie a szeme sarkából látta, amikor az írógép fölé hajolva
dolgozott, hogy bámulja. Nem kellett odapillantania, érezte, tudta. Na
tessék! Néha egy pillanatra hátradőlt a székén, beletúrt vállig érő
hajába, ez is tetszett Klippsteinnek. Vagy kicsit feljebb húzta a
szoknyáját, mintha véletlenül csúszott volna fel ülés közben. A férfi
pedig bámulta, nem szólt egy szót sem, csak nézte a csillogó szemével.
Végre horogra akadt, már csak partra kell húzni. De ez a legnehezebb.
És aztán tegnap késő délután váratlanul sikerült is. Kicsit ügyetlen,
már-már nevetséges volt az egész – dehát Ernst von Klippstein fura egy
csodabogár.
Gertie gyorsan legépelte az utolsó levelet, majd felállt az asztalától,
hogy átvigye a főnökének, de a nagy sietségben lesodorta véletlenül a
ceruzákkal, gemkapcsokkal és más irodaszerekkel teli tartót, minden
szanaszét szóródott a földön. Közben valószínűleg kiadott egy ijedt kis
hangot, mert Klippstein felállt, és átjött a szobájába.
– Ó, borzasztóan sajnálom – mondta Gertie. – Nem tudom, miért
vagyok ma ilyen ügyetlen… – Visszatette a levelet az asztalára, majd
letérdelt, hogy összeszedje a szétszóródott dolgokat.
– Semmi baj – felelte a férfi. – Várjon, hadd segítsek… Mindjárt
megvagyunk.
Akkor történt, amikor a piros radírgumiért nyúlt. Hirtelen összeért a
kezük. Gertie felpillantott, és észrevette, hogy Klippstein megbabonázva
bámulja a mellét. Jó ég, nem kettő, nem három, hanem az összes gomb
kinyílt a blúzán, látszott a melltartója és még annál is több. Ösztönösen
helyesen cselekedett: halkan felkiáltott és szégyenlősen összehúzta
magán a blúzt. És ekkor történt. A férfi közelebb csúszott, tényleg
közeledett. Neki csak egy egészen apró mozdulatot kellett tennie, ami
úgy nézett ki, mintha védekezne, közben pedig igazából felkínálta
magát. Végre megfogta a vállát, és magához húzta. Meglepően jól
csókolt. Nagyon izgató volt. Újabb és újabb csókok következtek, nemcsak
a szájára, de a nyakára, a vállára is. Közben rekedten suttogott valamit,
de Gertie nem értette, sőt még a blúzába is benyúlt. És milyen
szenvedéllyel! Majdnem lerántotta róla. Gertie persze nem tolta el
magától, csak olyasmiket suttogott, hogy „Mit csinál velem?”… „Ó,
istenem, ezt nem szabad”… „Hagyjon… kérem”…
De ez inkább bátorította a férfit, nem hagyta abba, csak egy idő után.
Mindketten kifulladva lihegtek, és Gertie-nek hirtelen eszébe jutott,
milyen kellemetlen lehet Klippsteinnek ennyi ideig térdelni. A háborús
sérülései miatt.
– Bocsásson meg! – szólalt meg végül a férfi rekedt hangon, és
megigazította a gallérját. – Nem tudom, mi ütött belém. Kérem, álljon
fel!
– Igen… persze… – dadogott Gertie, összehúzta magán a blúzt, és
felállt.
Okosan viselkedett: fogta a ceruzatartót, majd anélkül, hogy
hátrafordult volna, odament az íróasztalhoz. Tudta, hogy Klippsteinnek
nehezére esik feltápászkodni a földről, és kínos lenne neki, ha ő ezt
látná. Így elrendezett pár dolgot az asztalon, felemelte a legépelt levelet,
és csak akkor fordult meg, amikor biztos volt benne, hogy a férfi már
talpon van.
– Ezt még alá kell írni, uram…
Ernst von Klippstein hátrasimította a haját, az arca fájdalmasan
megrándult. Átkozott háború, gondolta Gertie. Jól tönkretette szegény
embert.
– Tegye az asztalomra, majd reggel aláírom – mondta halk, de
tárgyilagos hangon.
Gertie várakozó pillantást vetett rá, remélte, hogy mond még valamit.
Olyasmit, hogy szeretem magát. Vagy legalább: ma este elviszem
vacsorázni. De a férfi csak annyit mondott:
– Szép estét!
Csak az előszobában eszmélt rá Gertie, hogy nem gombolta be a
blúzát. Szép is lett volna, ha így száll fel a villamosra. Egész éjszaka le
sem hunyta a szemét az izgatottságtól és a boldogságtól. Átszakadt a gát,
most csak okosan kell viselkednie, nem hibáznia, és máris megnyerte
magának. És a legjobb, hogy még tetszik is neki a férfi. Nem egy
otromba, rámenős ember, de ha magával ragadja a szenvedély… Úristen,
hogy csókol! Még most is belebizsereg minden porcikája. De vajon mit
suttogott a fülébe egész idő alatt? Talán a keresztnevét? Általában Koch
kisasszonynak szólítja. Tényleg Gertie-t mondott? Miért is nem figyelt
jobban!
Később azon töprengett, vajon milyen súlyos a háborús sérülése.
Gyereket nem tud nemzeni, azzal tisztában volt. De akkor nincs is ott
semmi? Vagy valami azért maradt? Nos – nemsokára kideríti. Gyereket
meg úgysem akar, így még kapóra is jön ez a sérülés.
Másnap reggeli közben elképzelte, hogyan rendezi majd be az új
lakását. Szép nagy tálaló biztos lesz benne, mint a Melzer-villa
ebédlőjében. A nappaliban pedig selyemtapéta és díszes, faragott székek,
mint a vörös szalonban. A hálószobába mindenképpen baldachinos ágy
kell, jó nagy, sötétkék anyaggal a mennyezetén, rajta aranyló csillagok.
Egyszer egy magazinban látott ilyet.
 Kicsinosította magát, hajat mosott, feltett egy kis szempillafestéket,
nem túl sokat, tiszta blúzt húzott. Két gomb nyitva, több nem. Ez
elfogadható a nyári melegben. A villamoson bosszankodott, mert
összegyűrődött a blúza, de nem volt mit tenni.
Julius, ez a pökhendi ember, aki mindig fenn hordta az orrát, lenéző
pillantással vetett oda egy „Heil Hitler!”-t, amikor ajtót nyitott. Na várj
csak, gondolta, ha meglesz a saját lakásom, nem kell többé látnom a
beképzelt képedet.
Ernst von Klippstein nem volt a dolgozószobájában, nyilván még a
reggelizőasztalnál ült. Gertie letörölgette az íróasztalát, elrendezte a
ceruzákat, tollakat, egy finom ecsettel leporolta az írógép billentyűit,
pár csepp gépolajat is cseppentett a megfelelő helyre. Éppen befűzött
két papírlapot indigóval, amikor hallotta, hogy odaát nyílik az ajtó.
Megjött. Hevesen megdobbant a szíve. Vajon mit mond majd?
– Koch kisasszony! – hangzott fel Klippstein hangja. – Jöjjön be,
kérem!
Szigorú, pattogó volt a hangja, nem olyan, mintha éppen szerelmi
vallomást akarna tenni. Gertie felállt, kissé remegő térddel átment a
másik szobába.
– Mi van magával? – förmedt rá rögtön a férfi. – A levelek tele vannak
hibával. Ráadásul a címzés is hibás. Gépelje le mindet újra! Gyerünk,
gyerünk, ezeknek már rég a postán kellene lenniük!
Hát nem erre számított, hogy így lehordja, ráadásul ilyen
minősíthetetlen hangnemben. És igazságtalanul. Egyetlen hiba sem volt
a levelekben.
– Mit álldogál még itt? Nem hallotta? Sürgős a dolog.
Így nem beszélhet velem, gondolta Gertie. Nem viselkedhet így. Nem
vagyok a kapcarongya. Én is ember vagyok, aki jogosan vár el némi
tiszteletet.
– Bocsásson meg, Klippstein úr – szólalt meg kissé remegő hangon –,
de a levelekben nincs hiba. Nézze csak meg még egyszer, biztosan
tévedett.
A főnöke úgy meredt rá, mint valami gonosz szellemre. Aztán
odavágta a leveleket az íróasztalra, miközben kapkodva szedte a levegőt.
 – Koch kisasszony – mondta fojtott hangon –, tegnap olyasmit tettem,
amit mélységesen bánok. Nem tudom, hogy ragadtathattam el így
magam, illetlen és erkölcstelen volt részemről. Őszintén sajnálom, és a
legnagyobb tisztelettel a bocsánatát kérem…
– Ez… ez nem… én nem… – hebegett Gertie összevissza, nem találta a
megfelelő pillanatban a megfelelő szavakat.
Aztán már késő volt.
– Teljes mértékben megértem, ha szükségét érzi, hogy ezek után véget
vessen a munkaviszonyának – mondta Klippstein.
Szóval így állunk. Micsoda gyáva alak! Kiteszi az utcára, mielőtt még
bármi történhetne.
– Ha ön így látja… – Gertie az ajkába harapott, nehogy elsírja magát.
Soha nem sírt, legalábbis mások előtt. – Én azt gondoltam… azt hittem…
– tette még hozzá, de aztán elcsuklott a hangja.
– Mégis mit hitt, Koch kisasszony?
Keményen hangzott ez a mondat. Gertie csak jóval később jött rá,
hogy itt játszotta el az egyetlen esélyét. De összeszorult a torka, nem
tudott tisztán gondolkodni, így végül csak dühösen kivágta:
– Semmit! Nem hittem én egyáltalán semmit. Felmondok! Azonnali
hatállyal. Ég önnel, uram!
Azzal átrohant a szobájába, felkapta a táskáját, és kiviharzott a
házból. Juliust jól homlokon csapta, amikor kivágta a szobája ajtaját,
meg is érdemli az az utálatos alak, minek hallgatózik folyton. Pont
elcsípte a villamost, aztán csak ült kábultan a helyén, bámult ki az
ablakon, de nem látott semmit, úgy kalapált a szíve, majd kiugrott a
helyéről. Miért csináltam ezt?, gondolta boldogtalanul. Most mindennek
vége. Se lakás, se tálaló, se baldachinos ágy – semmi.
Miután kicsit megnyugodott, már úgy gondolta, helyesen cselekedett.
Klippstein megkeseredett ember, nem lehet rajta segíteni. És csak egy
csúf kis játékot űzött vele. Ennek véget kellett vetni. Keressen magának
egy másik ostobát!
Begubózott a szobájában, összegömbölyödött az ágyban és telesírta a
párnáját. Ez jót tett, kiengedte a sok felgyülemlett dühöt és
csalódottságot, kisírta magából, a forró könnyek elmostak mindent.
 Végül elaludt a kimerültségtől, egész nap ágyban maradt, estére
viszont teljesen éber lett. Éjszaka fel-alá járkált a szobában, tépelődött,
mihez kezdjen most. Legszívesebben visszament volna Melzerékhez a
villába – de a helyét már Auguste vette át. Pont a kövér Auguste. De
különben is, miért menne vissza? Van szakmája, sok pénzt fizetett azért,
hogy megszerezze a titkárnői képesítést. Másnap reggel vett egy újságot,
és átnézte az álláshirdetéseket. Rögtön talált három megfelelőt, és
mindháromra jelentkezett is. Egy sörfőzde, egy ingatlanközvetítő és egy
utazási iroda. A sörfőzdébe és az ingatlanoshoz azonnal fel is vették
volna, amint bemutatja a papírjait.
Este büszkén tért haza, reménykedve nézte meg a postaládát, de üres
volt. A fene egye meg, most várhat, amíg Ernst von Klippstein elküldi a
papírjait! A végén még lemarad emiatt az új állásról, és az is lehet, hogy
rossz véleményt ír majd a munkájáról.
Kiszaladt a sarki telefonfülkéhez, bedobott néhány érmét, összeszedte
a bátorságát és tárcsázott.
– Tessék, Ernst von Klippstein lakása! – szólt bele az inas.
Na, pont ez a disznó alak hiányzott.
– Itt Gertie Koch. Szükségem van a papírjaimra. Mondja meg, kérem,
Klippstein úrnak, hogy küldje el nekem!
– Ahogy a kisasszony óhajtja.
Ó, milyen gúnyos! Gertie bosszúsan lecsapta a telefont. Most majd
gonoszságból jól megváratja, hogy ne kapjon új állást. Bár sose jött volna
Münchenbe! Jövő héten lakbért kell fizetnie, és fogalma sem volt,
honnan szerezzen rá pénzt.
Két napon át csak gubbasztott a szobájában, és gondterhelten bámult
ki az ablakon. Esőcseppek szaladtak végig az üvegen, az ég szürkén
borult a város fölé, sehol egy darabka kékség. Didergett a hirtelen lehűlt
időben, magára vette a kabátját, azon tépelődött, telefonáljon-e újra,
vagy fogja magát, és menjen el személyesen a Klippstein-villába…
Harmadnap vaskos boríték várta a postaládában. Na végre! A papírjai
egy semmitmondó kísérőlevéllel és a minősítése. Kalapáló szívvel
hajtogatta szét az írást. Ó, csodák csodájára, Klippstein kitűnő ajánlást
írt a munkájáról. Nahát, ezt nem is gondolta volna. Nyilván munkált
benne a rossz lelkiismeret…
Az ingatlanos közben már felvett egy titkárnőt, de a Max és Mayer
sörfőzdében még szabad volt az állás, hétfőn már kezdhetett is. Sajnos a
fizetés itt sem volt sokkal több, mint Klippsteinnél, de ki lehet belőle
jönni, nem függ senkitől, és csak ez számít.
Természetesen itt kicsit más volt a munka, mint az előző helyén. Nem
volt saját szobája, három másik gépírónővel ült együtt egy szűk
helyiségben. A főnököt – Mayer igazgatót – csak ritkán lehetett látni.
Egy rosszul szabott öltönyt viselő, vézna fiatalember, Soltau úr osztotta
ki nekik a munkát, felügyelte, hogy mindig legyen tennivalójuk és ne
húzzák el a kelleténél hosszabban az ebédszünetet. Mindjárt az első este
megszólította Gertie-t a sörfőzde kapujában, hogy elhívja egy „kis
sétára”. Gertie nemet mondott, ettől fogva mindig ő kapta a legnagyobb
halom gépelnivalót.
– Majd megbékél – mondta az egyik idősebb kolléganője. – Ne törődj
vele, kislány!
Néhány hét elteltével Gertie már bedolgozta és egészen jól érezte
magát a Max és Mayernél. A két idősebb kolléganője gömbölyű, jólelkű
asszonyság volt, sokat nevettek, az egyikük maga sütötte tortát hozott a
születésnapján. A harmadik a másik kettőnél jóval fiatalabb, tartózkodó
nő volt – sovány, barna hajú, szemüveges. Amikor megtudta, hogy Gertie
Augsburgból származik, kicsit felengedett, mert a kedvenc bácsikája is
ott lakott. Gertie lassan elfelejtette a pasingi villában átélt sok rossz
élményét, olykor még eszébe jutott egykori munkaadója, de olyankor is
csak azt gondolta, milyen szánalomra méltó a férfi, és milyen kár, hogy
nem tudott segíteni rajta. Néha azért a keze érintése is eszébe jutott,
meg a csókja – ami valóban izgató volt.
A negyedik héten aztán történt valami. Először azt hitte, a képzelete
játszik vele, csak hallucinál. Ilyesmi állítólag előfordul, bár vele még
soha nem esett meg.
Soltau úr éppen benyitott a gépírónők irodájába, kezében egy
hatalmas paksaméta irattal, amikor is Gertie fülét ismerős hang ütötte
meg, de ez a hang egyáltalán nem tartozott ide.
 – Heil Hitler, kedves Mayer! Gondoltam, benézek, és meghallgatom,
mi nyomja a szívét!
Gertie ujjai megálltak gépelés közben. Ez az ő hangja. Ezer közül is
felismerné. Mit keres vajon itt?
– Milyen kellemes meglepetés, kedves Klippstein! Heil Hitler! Jöjjön,
üljünk le az irodámban! Soltau úr, hozzon nekünk, kérem, két kávét…
vagy inkább sört inna?
– Kávét, meg egy pohár ásványvizet, ha nem nagy kérés…
Gertie még mindig a levegőbe merevedett ujjakkal ült az írógépe előtt.
– Ki volt ez? – súgta oda az egyik kolléganőnek.
– Ez? Hát a Klippstein úr. Övé a sörfőzde. Nem tudtad?
– Nem.
Mégis honnan a csudából tudhatta volna? A kapura nincs kiírva. És
eddig még soha nem járt itt. Ó, te jó ég! Megint Ernst von Klippstein a
főnöke – csöbörből vödörbe.
– Mi van magával, Koch kisasszony? – szólt rá Soltau az idegesítő
orrhangján. – Ujjgyakorlatokat végez a levegőben? Azt javaslom, inkább
dolgozzon!
Ah, milyen nehéz az élet, sóhajtott magában Gertie. Kis idő múlva,
hallotta, ahogy nyílik az igazgató irodájának ajtaja, aztán ahogy a kövér
Mayer érces hangon búcsúzkodik, majd könnyű léptek közeledtek a
gépírónők szobája felé. Klippstein úgy gondolta, benéz hozzájuk is.
Végül is megtehette, hisz övé ez az egész hely.
– Heil Hitler! Szép napot a hölgyeknek. Látom, szorgoskodnak, nem is
akarok sokáig zavarni.
– Heil Hitler, Klippstein úr! Egyáltalán nem zavar…
Milyen elbűvölő tud lenni a maga merev módján, gondolta Gertie. A
régi vágású gavallér – mosolyog, meghajol, őt csak épphogy súrolja a
pillantása. Aztán ajánlja magát. És már ott sincs.
Most pedig már tudja, hogy itt dolgozom. És majd tesz róla, hogy
kirúgjanak. Miért vagyok mindig ilyen peches? Bár inkább az
ingatlanosnál vállaltam volna el a munkát, akkor mindezt
megspórolhattam volna magamnak. Ja nem, ő közben felvett valaki
mást.
 Mire véget ért végre a munkaidő, odakint már megint szakadt az eső.
Gertie tanácstalanul álldogált a kapuban, nem volt nála esernyő, jobb
lesz, ha vár egy kicsit, talán alábbhagy. De nem úgy nézett ki, mintha
csendesedne az eső, előbb-utóbb kénytelen lesz átszaladni a
villamosmegállóba, és közben bőrig ázik.
Egyszer csak egy nagy fekete esernyő jelent meg előtte, alóla
megszólalt egy hang:
– Megengedi, hogy hazavigyem, Koch kisasszony?
– Köszönöm, nem. Megvárom, amíg eláll.
– Dehát csak most kezdett el istenigazából esni – vetette ellen
Klippstein. – Nyilván nem szeretné itt tölteni az egész éjszakát. Ott áll az
autóm.
– Miattam ne aggódjon! Boldogulok.
A férfi hallgatott egy pillanatig, majd nagy levegőt vett és valami
egészen meglepő dolgot mondott:
– Nagyon kérem, Gertie, beszélnem kell magával. Egyetlen éjszaka
sem hunytam le a szemem, amióta elment…
Ó, nem, gondolta Gertie. Nem kezdjük elölről az egészet. Kész, vége.
Örökre. Nem követem el ugyanazt a hibát kétszer.
– Csak nem képzeli, hogy beszállok abba az autóba?
– Hívhatok taxit, ha nem tetszik a kocsim.
Igazából gyönyörű volt a limuzinja. Egy sötétkék Opel P4, még ebben a
szörnyű időben is csillogott-villogott, szaporán szánkáztak le az
esőcseppek a fényes karosszérián.
– Nagyon kérem, Gertie – ismételte Klippstein csendesen. – Ne
nehezítse meg nekem ennyire.
Gertie már fázott a huzatos kapuban. A végén még náthát kap ebben a
nyirkos időben. Most nem engedheti meg magának, hogy beteg legyen,
mert még próbaidőn van a sörfőzdében.
– Hát jó…
Ernst von Klippstein kinyitotta neki a kocsiajtót – hisz régi vágású
gavallér. Aztán megkerülte az autót, összecsukta az ernyőjét, és beült a
kormány mögé. Az autónak új szaga volt, meg gumi- és benzinszaga.
Gertie dideregve ült az utasülésen, ölében a táskájával és egyenesen
előre nézett.
– Fázik?
– Nem. Elindulhatnánk végre?
– Természetesen.
Klippstein nagyon jól vezetett, látszott, hogy ért az autókhoz. Nem
csoda, hisz van elég pénze, hogy megvegye a legújabb modelleket. Miért
is szállt be? Butaság volt, dehát olyan furcsa dolgot mondott! Hogy nem
tud aludni miatta. Ettől ellágyult a szíve.
Nem a legrövidebb úton hajtottak a bérházhoz, ahol Gertie lakott, de
mivel nem ismerte ki magát Münchenben, nem tudta volna
megmondani, milyen kerülőket tesznek. Útközben a férfi hallgatott, a
vezetésre koncentrált, Gertie pedig mereven, kissé rémülten ült
mellette, úgy érezte magát, mint egy kalitkába zárt madár. Végül
megálltak a bérház előtt. Gertie megkönnyebbülve nyúlt a kilincs után,
hogy kiszálljon.
– Adjon nekem öt percet, Koch kisasszony! Nagyon kérem.
Na jó. Öt perc, nem több. Ha pedig kellemetlenné válik a helyzet,
bármikor kiugorhatok a kocsiból, és beszaladhatok a házba.
– Legyen! Öt perc. Hallgatom. – Gertie szinte pökhendin mondta ezt, a
kezét nem vette le a kilincsről.
Klippstein megköszörülte a torkát. Nyilván előre megfogalmazta a
mondandóját.
– Bocsánatkéréssel tartozom, Gertie – szólalt meg, nem nézett a
lányra, a műszerfalat bámulta. – Bár amit tettem, megbocsáthatatlan. A
becsületébe gázoltam, mélyen megsértettem, szégyenbe hoztam. Úgy
rontottam magára, mint egy vadállat, nem tudtam parancsolni a
vágyaimnak…
Jesszus, gondolta Gertie, mekkora hűhót csap a dolog körül. Nem
tudja, hogy az ilyesmi mindennapos főnökök és titkárnők között?
– Igen, nagyon megrémített. – Hangosan csak ennyit mondott. – De
levontam a konzekvenciát és felmondtam. Részemről a dolog ezzel el
van intézve.
 Meghúzta a kilincset, a kocsiajtó kattanva résnyire nyílt, bevert az eső
az ülésre.
– Kérem, Gertie! – kiáltott Klippstein izgatottan. – Számomra ezzel
koránt sincs elintézve a dolog. Szeretném, ha megértene valamit: távol
áll tőlem, hogy kizárólag a testi vonzereje alapján ítéljek meg egy nőt.
Nekem fontos az egész lénye, ez hiányzik borzasztóan: a maga
természetessége, az őszintesége, a kedvessége… Az minden vágyam,
hogy visszatérjen hozzám.
Miért szólít folyton Gertie-nek? Nem vagyunk olyan jóban. És ez a sok
üres beszéd őszinteségről meg kedvességről… Mégis mit képzel?
Szerinte vagyok olyan ostoba, hogy újra elviselem a zsarnokságát? Nem,
szó sem lehet róla.
– Köszönöm – mondta, és határozott mozdulattal kilökte a kocsiajtót.
– Nagyon elégedett vagyok a Max és Mayernál, és ha azt tervezi, hogy
innen is elküld, találok majd másik állást. – Kiszállt és egy pillanat alatt
csuromvíz lett.
– Nem így értettem – kiáltott utána a férfi. – Nem azt szeretném, ha a
titkárnőmként térne vissza, Gertie. Feleségül akarom venni.
A kocsiajtó egy csattanással becsukódott. Gertie berohant a kapualjba,
elővette a kulcsát és kinyitotta a postaládát, ahogy mindig tette, amikor
hazaért. Egy levél a főbérlőjétől, számla a kalapostól… hirtelen megállt a
levelek átlapozása közben.
Pillanat. Mit is mondott az előbb Klippstein?
Biztosan csak képzelődött. Azt nem mondhatta, hogy feleségül akarja
venni… Vagy mégis? Dehát az képtelenség! Egy Ernst von Klippstein… és
egy gépírónő…
Nyitva hagyta a levélládát és megfordult. A sötétkék Opel még mindig
ugyanott állt, a sofőrje kiszállt és az esernyőjét próbálta kifeszíteni. Elég
nevetséges volt, ahogy küzdött a szél ellen. Gertie tett pár lépést az utca
felé a kapualjtól, Klippstein pedig sietve elé ment a csattogó ernyővel.
– Azt hiszem, nem jól értettem, amit mondott – szólalt meg Gertie.
– Nagyon is jól értette, Gertie. Azt kérdeztem, feleségül jön-e hozzám.
A folyosó, a koszos falak, az összekarcolt postaládák hirtelen forogni
kezdtek Gertie körül, a kövezet mintha közeledett volna felé…
 – Jézusom, Gertie! – kiáltotta Klippstein izgatottan. – Mi van magával?
Ő nem olyan lány, aki elájul. Sírni sem szokott, legalábbis nem mások
előtt. Most mindkettő egyszerre történt meg vele. De persze csupán egy
futó pillanatra, aztán összeszedte magát, a könnyeket felitta a férfi inge.
Mert eldobta az esernyőt, és szorosan átölelte.
– Ezt nem mondhatja komolyan… – suttogta Gertie.
– Mondj igent, és már holnap kihirdettetem magunkat a templomban!
– mormolta a férfi, és csókokkal borította Gertie könnyáztatta arcát. –
Szeretlek. Üres a házam nélküled.
Ez megőrült, gondolta Gertie. Az őrülteknek pedig nem szabad
ellentmondani.
– Hát jó. Ha ennyire akarja, igent mondok.
 12.

Az idegeire megy ez az örökös eső, Lisa bosszúsan szemlélte átázott

cipőjét. Mellette az autó hátsó ülésén sok-sok csomag – vásárolni volt –,
füzetek, ceruzák, tollak, tinta, két csinos ruhácska Charlotténak, egy
selyemsál magának, meg pár apróság ajándékba. Utoljára még a
dohányboltba is bement, vett egy új pipát és egy csomag pipadohányt
Sebastiannak. Újabban rákapott a pipázásra – na ja, lehetne ennél
rosszabb is. Ez legalább kicsit feldobja a hangulatát, bár csak ideig-óráig.
Tegnap megint veszekedtek, mert megkérte, hogy a teraszon szívja a
pipáját, vagy menjen át a szivarszobába. Azzal indokolta a kérését, hogy
rossz példát mutat a két fiának, főként Johann-nak, akit nemrég
rajtakaptak az iskolában, hogy cigarettázik. Kedvesen, udvariasan kérte
meg, Sebastian mégis nagyon rossz néven vette, szó szót követett, jól
összevesztek. Azután Sebastian faképnél hagyta, és hosszasan sétált
egyedül a parkban, csak vacsorára jött be a házba.
– Hová vihetem most, nagyságos asszony? – kérdezte Humbert a
vezetőülésről.
– Haza, Humbert. Azt hiszem, mindent elintéztem.
– Igenis.
Szegény fickó bőrig ázott, miközben az esernyőt fölé tartva kísérgette
üzletről üzletre. De az autóban szerencsére meleg volt, nem fognak
meghűlni, bár akkor is kellemetlen a nedves ruhákban ülni. És persze
most, hogy végzett a vásárlással, elállt az eső, kisütött a nap. A Jakab-
toronynál már olyan fülledt volt a levegő a kocsiban, hogy kiverte a víz.
Mindenütt új kis boltok, üzletek nyíltak a városban, vagy a régieket
renoválták, vagy újakat nyitottak. Sok hely gazdát is cserélt. A
dohányboltot például régebben Frau Rosenhag vezette, de hónapokkal
ezelőtt egyszer csak eltűnt. Azóta egy idősebb férfi állt a pult mögött,
bizonyos Gottwalt úr, aki mindig harsány Heil Hitlerrel köszönt.
Egyre melegebb lett az autóban. Lisa kissé meglebbentette a
szoknyáját, mert kellemetlenül a combjához tapadt, és ekkor észrevett
egy papírfecnit. Valaki itt széttépett egy lapot, amelyre kézzel írtak
valamit. Egy iskolai füzetből származhat? Hát persze! Johann nyilván
már megint elégtelent kapott a fogalmazására, kitépte és apró
darabokra szaggatta a lapot, hogy lopva kidobja a kocsi ablakán.
Hogyhogy Humbert nem vette észre? Egy ideje autóval hozta el a fiút az
iskolából, mert Johann hajlamos volt elcsatangolni tanítás után. Lisa
megpróbált kisilabizálni pár szót, és rájött, hogy ez nem iskolai
fogalmazás, hanem levél. Ráadásul szabályos, szálkás betűk voltak –
ezeket nem írhatta Johann. Körülnézve további papírfecniket fedezett
fel a földön a lábánál. Nagyot sóhajtott, mert az ő telt idomaival nem
ment egykönnyen a hajolgatás. De nem hagyhatta, hogy Humbert szedje
össze a darabkákat – lehetséges, hogy valami kompromittáló levélről
van szó, isten ments, hogy a személyzet kezébe kerüljön.
Miután megérkeztek a villa elé, Humbert kisegítette Lisát az autóból.
Csak a pipát és a dohányt vette magához, a többi csomagot majd az elé
siető Auguste behordja.
– Micsoda idő, nagyságos asszony! – sopánkodott Auguste. – A fiúk
Charlottéval együtt kimentek a lovakhoz. Már megint csupa lócitrom
lesz a cipőjük talpa, ha bejönnek.
Lisa a házba lépve a nagy állóórára pillantott az előcsarnokban,
mindjárt öt óra.
– Akkor gondoskodj róla, hogy megmosakodva, tiszta ruhában
jöjjenek majd le a vacsorához! – adta ki az utasítást.
Nem bánta, hogy a három gyerek folyton a lovak körül lófrál, de az
ebédlőben nem tűrte az istállószagot. Még Elvira néni is mindig
átöltözött az étkezésekhez, pedig úgy imádta a lovait, mintha a gyerekei
lennének.
– A férjem a szivarszobában van? – kérdezte Augustét, miközben
felmentek a lépcsőn az emeletre. Mindjárt át is adhatná az ajándékát, és
ahogy Sebastiant ismeri, elérzékenyülne, majd bocsánatot kérne a
tegnapiért.
– Nem hiszem, asszonyom – felelte Auguste. – Már egy ideje elment
sétálni.
Lisa bosszúsan felsóhajtott. Sebastian megint a parkban kószál! Ez az
ember képtelen a fenekén ülni. Nem tud mit kezdeni magával, és
mindenkinek az idegeire megy. Már a gyerekeket is elhanyagolja, pedig
azelőtt olyan fontos volt neki a velük töltött idő, de mostanában
épphogy csak átnézi a házi feladatukat. Régen focizni is hogy szeretett a
fiúkkal a parkban, sokszor Hansl és Fritz is beállt, de már ezt sem teszi.
Csak Charlottéval sétálgat olykor kézen fogva, bár már a lánya örökös
kérdezősködése is idegesíti. Régebben pedig mennyire örült, hogy a
kislány mindenre kíváncsi. Most meg szinte terhére van. Szegény kis
Charlotte – annyira ragaszkodik az apjához! Mi történt az én
Sebastianommal? Rá sem ismerek, sóhajtott ismét Lisa.
Hirtelen szörnyű gyanú hasított belé, megtorpant a folyosó közepén,
levegő után kapkodott. Lehetséges ez? Nem, Sebastian nem tenne ilyet.
Vagy mégis? Lehet, hogy idáig vak voltam?
A nappalijukban Lisa leroskadt egy fotelba, reszkető kézzel keresgélt a
retiküljében. Helyet csinált az asztalon, félretolta a teáscsészéket,
süteményes tányért, virágvázát, majd egymás mellé helyezte a
papírdarabkákat. Próbálta összerakni a levelet, hamar rájött, hogy
először a szélső darabokat kell egymáshoz illeszteni. Meg is van a
dátum… csak néhány napja írták. Ha ez tényleg egy szerelmes levél a
férjéhez, akkor ennek a nőnek szokatlanul férfias, szálkás a kézírása.
A homlokát ráncolva igyekezett kibetűzni, mi áll az egyik fecnin: …ves
Paul… Hála istennek! A levél nem Sebastiannak szól, hanem a bátyjának.
Hogy is merülhetett fel benne ilyen nevetséges gyanú. Elszégyellte
magát, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy összerakja a levelet. Ha
már egyszer elkezdte… És persze – pusztán családi érdekből – tudni
akarta, miért tépte szét Paul a levelet.
Lassan összeálltak a mondatok, hiányoztak ugyan szavak, de azért ki
lehetett találni. A levelet Tilly elvált férje, Ernst von Klippstein írta. De
milyen rémes dolgokat írt! Hogy Marie… zsidó lenne? Ez teljesen
abszurd. Marie hozzájuk tartozik, a Melzer család tagja. Hogy lehetne
zsidónak titulálni? És a három ártatlan gyerek! Paul gyerekei zsidó
keverékek, akiknek nincs többé helyük a hazájukban, Augsburgban?
Ha ezt apánk megérte volna, gondolta Lisa, dührohamot kap. Soha
nem tűrné, hogy ilyen gyalázatos módon sértegessék a saját húsát és
vérét.
Ez biztosan csak ennek a Klippsteinnek a gonoszkodása, aki bosszút
akar állni szegény Tillyn. Igen, könnyebbült meg Lisa, erről lehet szó.
Nem érdekes az egész. Nyilván Paul is erre jutott, ezért tépte szét a
levelet. És amikor kiszórta a darabjait az autóból, a menetszél bizonyára
visszarepítette őket a hátsó ablakon. Vajon megmutatta előtte Marie-
nak? Biztos nem. Csak elszomorította volna…
Kopogtak, Hanna lépett be.
– Elnézést a zavarásért, asszonyom – mondta és pukedlizett. – A
sógornője és a húga vár lent az előcsarnokban, egy csomó festményt
hoztak magukkal. Kérdezik, hogy szeretne-e kiakasztani néhányat
idefent a szobákban.
– Festmények? – kérdezte Lisa értetlenül. – Miféle festményeket
hozott a húgom? Valami aukción járt?
Hanna sajnálkozva tárta szét a kezét.
– Azt én nem tudom, asszonyom.
Kitty meg az ő őrült ötletei! Lisa az összeillesztett levél darabkáira
tette nehezéknek a teáskannát meg két csészét, nehogy szétszóródjanak,
majd nagyokat nyögve feltápászkodott, kiment a folyosóra, és lenézett
az előcsarnokra. Humbert éppen egy fehér anyaggal beburkolt hatalmas
monstrumot cipelt be, a nyomában Else két kisebb képpel, amiket
óvatosan a falnak támasztott a gardrób mellett. Kitty és Marie onnan
felügyelte a rakodást.
– Te jó ég! – kiáltott le Lisa. – Kiállítást akartok rendezni az
előcsarnokban?
Amikor mindketten felnéztek, Lisa észrevette, milyen sápadt és
szomorú Marie.
– Ó, hát itt vagy, Lisa! – kiabált fel Kitty. – Én meg attól féltem, még
mindig a városban vagy, hogy összevásárolj mindenféle fölösleges
kacatot. Mama itt van valahol? Nem? Jó, ezek itt Marie anyjának a
festményei, a Műegyletből hoztuk el őket. Képzeld, azok a kóklerek nem
akarják többé kiállítani őket…
– Marie anyjának a képei? – ismételte Lisa enyhe rémülettel, mert
ismerte Luise Hofgartner „vad” festményeit. De mivel Marie is ott állt
lent, ráadásul szörnyen bánatos arccal, visszafogta magát, nem akarta
megbántani a sógornőjét. – Nos – tette hozzá vontatott hangon –,
bizonyára találunk nekik helyet valahol.
– Mi is így gondoljuk – mondta Kitty vidáman. – Gyere le gyorsan, és
válassz ki néhányat! Ez az akt például remekül mutatna a
hálószobátokban.
Na, ennyit arról, hogy tekintettel volt Marie érzéseire! Lisa lassú
léptekkel vonult le a lépcsőn, és közben lázasan törte a fejét, hogy
bújhatna ki ez alól. Meglehet, hogy Luise Hofgartner képei remek
műalkotások, ő azonban rémesnek találja őket. Legalábbis a nagy
részüket.
– Tudod, Marie – szólalt meg óvatosan –, egy vagy két festményt
szívesen kitennék, de meg kell beszélnem előbb Sebastiannal. Aktot
azonban semmiképpen, a fiúk már olyan korban vannak, hogy érdekli
őket az ilyesmi…
Marie mosolyogva ingatta a fejét.
– Ne érezd úgy, hogy ez kötelező, Lisa! Ha tetszik valamelyik
festmény, és úgy gondolod, jól mutatna nálatok, akkor vidd. A többit
Humbert felviszi majd a padlásra, hogy ne legyenek útban.
– Talán választok egyet a kisebbek közül – mondta Lisa
megkönnyebbülve. – Volt néhány szép tájkép meg egypár krétarajz…
De Kitty sajnos tovább erőszakoskodott, rémes, milyen konok!
Lerántotta a fehér leplet az aktról, Lisa szeme elé tárva a hatalmas
hátsók, mellek és más kimondhatatlan testrészek borzasztó kavalkádját,
amelyek különböző színben és méretben kavarogtak a vásznon, mintha
egy hirtelen robbanás darabokra szaggatta volna a szerelmespárt.
– Nézd csak meg ezeket a színeket, Lisa! – áradozott Kitty, és az egyik
lépcsőfokra támasztotta a festményt, hogy jobban szemügyre vehessék.
– Milyen szuggesztív! Milyen dinamikus! Mindenkire hat az erotika
hatalma, Erósz mindannyiunkat a bűvkörébe von…
Lisa zavartan köhintett, magában a pokolba kívánta Kittyt.
– Nem is tudom, Kitty… – szólalt meg bizonytalanul. – Fogalmam
sincs, Sebestian mit szólna hozzá… Az ilyen dolgokra kissé… érzékeny.
És különben is túl nagy lenne ez a kép a hálószobánkba. Meg már ott lóg
az a kedves rajz tőled az ágy fölött…
– Ó, még mindig megvan az a régi rajz? – nevetett Kitty. – Sebaj,
akaszd ki a folyosóra! Gyere, próbáljuk oda az aktot! Ne felejtsd el, hogy
te is a képek tulajdonosa vagy, te is adtál hozzá pénzt, amikor gyűjtést
szerveztem a megvásárlásukra. Jár neked ezekből a csodálatos
festményekből. Persze választhatsz a realista ábrázolású aktokból is.
Ezekből a buja, dús idomú szépségekből különböző pózokban…
– Köszönöm, nem! – szakította félbe Lisa sietve. – Ha már, akkor
inkább ez az absztrakt akt…
– Igazad lehet – vonta meg a vállát Kitty. – Dús idomúnak ott vagy te.
Na, menjünk, próbáljuk oda az ágyatok fölé a képet, hogy lássuk, milyen
hatást kelt! Vigyük ezeket a háttal ábrázolt aktokat is, jól mutatnának a
nappaliban a tálaló fölött. Gondolj arra is, Lisa, hogy ezek a festmények
befektetésnek is jók…
Nincs mese, kénytelen belemenni a játékba, gondolta Lisa. Kitty addig
nem nyugszik, amíg ez a fatális műalkotás a hálószobájukban nem lóg.
Ha elment, majd leakasztja, és visszateszi a rajzot, ami eddig is ott volt.
Már csak Sebastian miatt is, mostanában annyira ingerlékeny, semmi
szükség rá, hogy újabb okot adjon a veszekedésre.
– Na? – kiáltotta diadalmasan Kitty. A hitvesi ágy végében térdelt,
összenyomva a szépen felrázott párnákat, és magasba tartotta az
utálatos festményt. – Nem mondhatod, hogy nem tökéletes ide. Csodás,
ahogy ráesik a fény, egészen feldobja a szobát. Meglátod, Sebastian is
örömét leli majd benne. Köztünk szólva, Lisa, egy ilyen erotikus
festmény hihetetlen jó hatással van a házaséletre. Új lendületet ad a
szerelmeteknek, felrázza a megfáradt férjedet, olyan oldalát fedezed
majd fel, amelyre nem is…
 – Jól van, jól van – szakította félbe türelmetlenül Lisa. – Tedd csak le a
fal mellé, és ezzel végeztünk!
Közben Marie is belépett a szomszédos nappaliba.
– Kitty, ez a nővéred döntése, hagyd már békén! Nekem nagyon
kellemetlen, hogy így erőszakoskodsz.
– Ne aggódj már folyton, Marie drágám! – kiáltott vissza Kitty. –
Minden a legnagyobb rendben. Van tea? Jólesne most egy csészével.
– Van itt egy teáskanna, de azt hiszem, már kihűlt benne a tea –
felelte Marie.
Kitty közben már a széttúrt párnákra helyezte a képet, és leszállt az
ágyról. Lisa vérlázítónak találta, hogy a húga ilyen gátlástalanul ugrál a
hitvesi ágyukon.
Dühöngve ment ki a könnyűléptű Kitty után a nappaliba, ahol Marie
már a kanapén ült. Dermedten bámulta az asztalt, azaz inkább azt, ami
az asztalon hevert kiterítve. Jézus Mária, de kínos! Marie nyilván
felemelte a teáskannát, és közben meglátta a levél összeillesztett
darabkáit. Most felemelte a fejét, nagy sötét szeméből olyan rémület
áradt, ami Lisa szívéig hatolt.
– Az… az csupa ostobaság – hebegett zavartan. – Az autóban találtam a
földön. Paul nyilván széttépte, és ki akarta szórni, de a menetszél…
– Értem – mondta Marie csendesen. – Elolvastad, ugye?
Lisa bólintott, és rettenetesen szégyellte magát. Mint aki kémkedett,
olyasmibe ütötte az orrát, amihez semmi köze.
– Először azt hittem, talán Johann egyik fogalmazása… – mormolta
zavartan. Hogy ezenfelül mit hitt még, azt inkább megtartotta magának.
– Mi történt? – kíváncsiskodott Kitty. – Csak nem valami
kompromittáló levél? Paulkától? Ez aztán szenzáció lenne!
Megnézhetem, Marie? Vagy szigorúan titkos?
– Olvasd el nyugodtan – felelte Marie, és felállt, hogy átadja a helyét
Kittynek. – Egy levél Ernst von Klippsteintől Paulnak.
– Klippitől? Te jó ég! Nem csodálkozom, hogy Paulka összetépte.
Mialatt Kitty olvasott, Marie és Lisa némán álldogált, mindketten a
gondolataikba merültek. Feszült csönd ülte meg a szobát. Kitty a
homlokát ráncolva betűzte ki az írást, olykor felhorkantott vagy
felkiáltott. Ilyesmiket: Hát ez hihetetlen! vagy: Nem változott ez az
utálatos ember. Végül hátradőlt és haragtól szikrázó szemmel nézett
Marie-ra.
– Ez tetszene ennek az alattomos rókának. Hogy éket verjen közéd és
Paulka közé. Mert kezdettől fogva utánad kajtat, Marie. Micsoda aljas
fenyegetőzés! De ne aggódj, édesem! Mi itt vagyunk neked. A Melzerek
mindig összetartanak a bajban. Ebbe beletörik Klippstein úr foga.
Mivel Marie nem mondott semmit, Lisa úgy érezte, neki is hozzá
kellene fűznie ehhez valamit.
– Kittynek igaza van, Marie. Te ide tartozol közénk a villába. Senkinek
sincs joga zsidónak nevezni téged…
– Dehát zsidó vagyok – mosolyodott el Marie szomorúan. – Apám
zsidó volt, és valószínűleg az anyai nagyanyám is. Soha nem
foglalkoztam ezzel, mert nem volt jelentősége. De most… – Elcsuklott a
hangja, körbejártatta a tekintetét a szobában, mintha keresne valamit.
Valami fogódzót, amibe belekapaszkodhatna. – Ha miattam csődbe
mehet a gyár… Fogalmam sincs, mit tegyek.
Kitty hallgatott egy darabig, ami igencsak szokatlan volt tőle, aztán
újra megszólalt:
– Ez butaság, Marie. A gyárban nagyon jól mennek a dolgok, és ez így
is marad. A divatszalonban is rengeteg a megrendelés. Ne dőlj be
ezeknek a hazugságoknak!
– Talán… – mondta Marie csendesen. – Talán igazatok van. Lisa,
magammal vihetem a levelet? Szeretném megbeszélni Paullal.
– Hát persze! – vágta rá Lisa gyorsan. – Vidd csak el, Marie! Hiszen
Paulnak írták. Én csak… megtaláltam. És kérlek… ne izgasd magad
ezeken a képtelenségeken! Nem eszik olyan forrón a kását, nem igaz?
– Köszönöm, Lisa.
A folyosóról most felhangzott Lisa három csemetéjének vidám zsivaja
és Auguste rendreutasító hangja, ahogy felterelte őket a lépcsőn. Marie a
tenyerébe szedte a papírfecniket.
– Itt maradsz vacsorára, Kitty?
Kitty nemet intett, megígérte Tillynek, hogy este elmennek együtt
valahová.
 – Holnap benézek hozzád a szalonba, Marie. – Felugrott a kanapéról,
és megölelte a sógornőjét.
Amint Marie kilépett az ajtón, nyomban dühösen nekitámadt Lisának.
– Szükség volt erre? Ha már elolvasod mások leveleit, legalább ne
hagyd elöl, hogy bárki megtalálhassa!
Lisa próbált volna védekezni, de Kitty már sarkon is fordult és
elviharzott.
A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott, a gyerekek arcot, kezet
mostak, és közben szokás szerint hangosan vitatkoztak, ki kaparintsa
meg elsőként a szappant. Lisa gyors lélekjelenléttel a hálószobába
sietett, hogy eltüntesse az absztrakt műalkotást, de elkésett. Sebastian
már ott volt, nyilván a gyerekszoba felőli ajtón jött be.
– Édesem, remélem, nem aggódtál, mert ilyen sokáig elmaradtam –
mondta gyengéden.
Lisa zavarba jött. Milyen kedves! Biztos még nem vette észre a rémes
festményt. A fésülködőasztalán viszont egy csúf bádogdoboz állt, a
tetején egy mocskos ronggyal.
– Bocsánat – mondta Sebastian, látva a pillantását –, mindjárt
elteszem onnan.
– De mi ez? – kérdezte Lisa undorodva.
– Terpentin, édesem. Arra kell, hogy megtisztítsam a városunkat a
felforgató elemektől.
Sebastian a feleségére mosolygott. Egy boldog és elégedett ember
mosolyával. De Lisa ösztöne azt súgta, hogy valami készülőben van.
Valami őrültség. Ami veszélyt rejt.
– Meg akarod tisztítani a városunkat? – kérdezte értetlenül.
– Igen, Lisa – felelte Sebastian büszkén. – Ez egy fontos feladat, és
mostantól minden erőmmel ennek szentelem magam.
 13.

Henni átkozta a sorsot. Gondosan kitervelte ezt a lakókocsis kirándulást,

minden trükköt bevetett, Dodónak állást szerzett – és mit kapott? Egy
rosszkedvű, egyre inkább morgolódó Leót, aki folyton sóhajtozik, miért
is hagyta magát rábeszélni, hogy velük tartson ebben a rozsdás
bádogkasztniban. Pedig olyan szép napos és meleg az idő ma reggel, az a
néhány fehér bárányfelhő az égen gyönyörű napot ígér. De Dodo persze
rögtön károgni kezdett.
– Nyugat felől jön valami. Érzem.
Henni nem hagyta elrontani az örömét, egy szavát sem hitte. Miért
tudna Dodo többet az időjárásról másoknál, csak azért, mert pilóta?
Igenis nagyszerű lesz Leóval a közelében három napon át
vándorcigányként élni. És az sem baj, ha esik, sőt megvan az az előnye,
hogy mindhárman beszorulnak a lakókocsiba.
Különben is boldog volt, hogy elszabadul egy kis időre a
Frauentorstrasséról, mert szörnyű volt mostanában a hangulat. Tilly
néni hetek óta elviselhetetlen, minden apróságon összekap
nagymamával, vacsoránál meg alig szólal meg, eszik három falatot,
aztán felrohan a szobájába.
Mama szerint mindent nagyon a szívére vesz. Dehát ez nem mentség a
viselkedésére. Persze mindenki tudta, mi a baja: kitette a kedves Kortner
doktor szűrét, és most már bánja. Akkor miért nem békül ki vele? Mi
ebben olyan nehéz?
Ráadásul Mama és Robert néhány napja mintha titkolnának előle
valamit. Ha belép a szobába, gyorsan elhallgatnak és olyan bárgyún
mosolyognak, hogy még a vak is látja, valamit forralnak. Nagymama
valószínűleg tudja, miről van szó, de nem hajlandó elárulni. Csak
sóhajtozik és bánatos képet vág.
 Mindenesetre Henni alig várta, hogy Dodo megérkezzen ma reggel a
ház elé az anyja autójával és a lakókocsival. Két napja még azon izgultak,
hogy az autószerelő műhelyben nem készülnek el időben a vonóhorog
felszerelésével. De hál’ istennek tegnapra megcsinálták, este Dodo átjött,
és órákon át pakoltak a lakókocsiba enni- és innivalót meg egy csomó
mindent, amire szükség lehet. Előtte szépen ki is takarították, csillogott-
villogott minden, Hanna segített nekik, Auguste pedig egy kis
pluszpénzért új huzatokat és függönyöket is varrt.
Halálra dolgozták magukat. Az egyetlen, aki a kisujját sem mozdította,
Leo herceg volt. Most ott ült Dodo mellett az autóban, és gúnyos
vigyorral csak annyit mondott:
– Üdvözlet a babaszobában, kuzin.
A függönyöket nevetségesnek találta, és azt mondta, olyan szag van a
lakókocsiban, mint egy kuplerájban. Pedig Henni épphogy csak egy picit
spriccelt szét az anyja parfümjéből, hogy ne lehessen érezni a kissé
áporodott szagot. Legfeljebb majd kibillenti az ablakot, gyorsan
kiszellőzik a parfümillat.
– Itt maradsz elöl az autóban, vagy hátrajössz velem a lakókocsiba? –
kérdezte Leót. – Ott az asztalnál ülve kottát is írhatsz, ha van kedved.
– Kösz, nem. Inkább maradok.
Ha nem, hát nem. Három teljes napunk lesz, valamikor csak rá tudom
majd venni, hogy átüljön hozzám, gondolta Henni. Egyelőre üljön csak a
testvére mellett, biztos jól szórakoznak majd. Leo és Dodo – az
elválaszthatatlanok. Még mindig úgy össze vannak fonódva, mint a
láncszemek, bár már külön utakon járnak.
Henni beszállt a lakókocsiba, belülről bezárta az ajtót, nehogy
útközben kivágódjon, és már indultak is. Dodóval előre megbeszélték,
hogy először a Duna felé veszik az irányt, egészen Dillingenig. Onnan a
folyóparton mennek tovább, megállnak, ahol kedvük van, sütkéreznek a
napon vagy fürdenek, és aztán majd Günzburgon keresztül mennek haza
Augsburgba. Ez a terv. De persze nem muszáj ragaszkodni ehhez, ha úgy
tartja kedvük, maradhatnak tovább egy helyen, ami megtetszik, vagy
változtathatnak az útvonalon.
 Most először is azzal szembesült, hogy a lakókocsi ide-oda billen, inog
és zötyög, miközben haladnak – így írásra vagy hasonlóra gondolni sem
lehetett útközben. Felállni, mozogni sem nagyon, ha mégis, erősen
kellett kapaszkodnia, nehogy nekilóduljon a falnak vagy a konyhai
polcnak. Az pedig nagyon rossz ötletnek bizonyult, hogy feltették a
polcra az edényeket. Mialatt Gersthofen irányába áthajtottak
Augsburgon, végig azzal foglalatoskodott, hogy biztonságba helyezze a
csúszkáló csészéket, tányérokat. Most már örült, hogy Leo nem jött
hátra vele, kinevette volna, ha látja ezt.
Gersthofen után tényleg eleredt az eső, be kellett csuknia az ablakot.
Na ja, egy ilyen futó zápor még hasznára is lehet. Marie nénikéje autóján
nem zár jól a vászontető, két helyen is befolyik a víz, ha esik. Leónak ez
hamar kellemetlen lesz, hiszen olyan érzékeny a zongoraművész úr.
Férfiak! Az nem számít, hogy verekszenek, megreped a bordájuk,
felszakad a szemöldökük – de egy kis huzattól, rossz szagtól teljesen
kiborulnak. Leo szeme szerencsére már teljesen rendbe jött, eltűnt a
monoklija. A szemöldöke azonban még sebes, valószínűleg marad ott egy
heg is. De szerinte ez kifejezetten jól állt Leónak.
Kitartóan esett továbbra is, mégsem futó zápor ez, vagy csak követik
őket az esőfelhők a Dunához. Henni feltérdelt az ülőpadra, és kinézett a
hátsó ablakon. Szép volt a tovasuhanó táj: gabonaföldek, zöld réteken
legelésző barna tehenek, jobbra fák és bokrok, mögöttük a lassan
hömpölygő Lech. Nemsokára Langweidbe érnek, vagy már el is hagyták?
Úgy látszik, Leót sajnos mégsem zavarja, hogy az autóba beesik az eső,
mert Dodo csak hajtott tovább. Megelőztek egy csapat kerékpárost,
fiatal fiúk voltak, odaintettek nekik. A fejükre húzott kapucniban
tekertek veszettül a szélben-esőben. Őket elnézve egész kellemes volt a
lakókocsiban utazni. Most értek be Langweidbe, végigzötyögtek a
főutcán, majd a falu túlsó végén újra ráhajtottak az országútra. Innen
Dodónak balra kell fordulnia Biberach és Wertingen irányába.
Kicsit unalmas egyedül a lakókocsiban, gondolta Henni. Miért nem áll
már meg Dodo valahol? Egyrészt pisilnie kell, másrészt éhes és szomjas.
Már elmúlt tizenegy, ideje lenne tízóraizni, kora reggel még direkt
kiszaladt friss zsemléért. Kár, hogy nem tudnak kommunikálni
egymással, még ha ki is hajol a lakókocsi ablakán, és kiabál, akkor sem
hallják a motor zúgásától. Hol járnak egyáltalán? Biberachot már
elhagyták vajon? Megint feltérdelt a padra, hogy kinézzen a hátsó
ablakon, de csak a poros utat látta, meg jobbra-balra a sárgálló
gabonaföldeket.
Semmi érdekes. Vagy mégis? Valami gurult az út mellett. Egy kerék?
Mit keres egy kerék az országúton?
A következő pillanatban a lakókocsi oldalra dőlt, és rémes csikorgó
hangot lehetett hallani. Ráadásul vészesen zörgött, remegett az egész
kocsi, a falra akasztott vasserpenyő centikre repült el Henni fejétől.
– Segítség! – kiabált. – Álljatok meg! Dodo! Nem hallassz?
De Dodo csak hajtott tovább. Hát ez nem lehet igaz! Amikor
repülőgépet vezet, azonnal észreveszi, ha nincs rendben valami, most
meg nem látja, hogy elveszítették a lakókocsi egyik kerekét? Henni
kapaszkodva odaaraszolt az ajtóhoz, kinyitotta, közben majdnem
kiesett, és torkaszakadtából üvöltött:
– Megáááállniiii!
Dodo végre észrevett valamit, lassított, és lefékezett. Henni kiugrott a
lakókocsiból, és dühöngve előrerohant az autóhoz, amelyből ekkor szállt
ki Dodo.
– Ti süketek és vakok vagytok?! Rám zuhant az összes edény, a
serpenyő majdnem agyonütött…
– Hol a kerék? – szakította félbe Dodo.
– Fogalmam sincs. Az úton gurul valamerre.
Dodo már a lakókocsi mellett guggolt, és a kerék felfüggesztését
vizsgálta.
– Hogy történhet meg ilyesmi? – méltatlankodott Leo, amikor ő is
előmászott az autóból.
– Szaros felfüggesztés – morgott Dodo. – Szétmarta a rozsda a
csavarokat. Az utolsó még itt lóg, de az is el van törve. Remélem, a
vonóhorog épségben van.
Kicsit meggörbült, de még a helyén volt. Tanácstalanul álldogáltak az
esőben, tanakodtak, mit tegyenek. Megkeresni az elszabadult kereket jó
ötlet lett volna, csakhogy a ferdén oldalra dőlt lakókocsit így nem
lehetett lekapcsolni az autóról, gyalog pedig ki tudja, mennyi időbe telt
volna megtalálni és visszahozni a kereket.
– Feltesszük a pótkereket – döntött végül Dodo. – Henni, hozd a
szerszámokat, csavarok is vannak ott!
A pótkerék a lakókocsi hátuljára volt erősítve, de elég könnyen le
lehetett szedni. A lakókocsit megemelni már nehezebbnek bizonyult,
hogy Dodo fel tudja szerelni a kereket.
– Én nem emelhetek nehezet a repedt bordám miatt – jelentette ki
Leo.
– Akkor te teszed fel a kereket, mi meg megemeljük – rendelkezett
Dodo.
A bádogkasztni, más néven kekszes doboz, nehezebb volt, mint
várták. A két lánynak nem sikerült megemelni.
– És most? – morgott Leo, miközben a fűben próbálta megtörölni
gépolajtól ragacsos ujjait.
– Most tízóraizunk, és megvárjunk, amíg erre jön valaki – javasolta
Henni.
– Jó ötlet!
Na végre! Az első kedves megjegyzés ma Leótól. Henni bemászott az
oldalra dőlt lakókocsiba, majdnem ráesett a konyhai polcra, nagy
nehezen megtalálta a kosarat a zsemlékkel, már csak sonka, kolbász,
lekvár, kés és tányér kell…
– Henni, pakolj vissza mindent! Megjött a segítség! – kiáltotta Dodo
kintről, és a következő pillanatban a lakókocsi nagy lendülettel már
vissza is billent az eredeti helyzetébe. Henni zsemléstől, kolbászostól
nekiesett a padnak.
A kerékpározók érték be őket, és segítettek megemelni a lakókocsit.
– A kereketek egy szántóföldön hever Gersthofennél – jelentette az
egyik fiatalember vigyorogva. – Amikor megláttuk, rögtön gondoltuk,
hogy csak a ti lakókocsitoké lehet.
Henni hálásan rámosolygott. Helyes fiú, több izom, mint agy, de nehéz
munkára jól használható.
– Szeretitek a kolbászt? – kérdezte.
– Persze! Ide vele!
 Henni kiosztotta a zsemléket, egy-egy jó nagy darab kolbászt vágott
melléjük. A fiúk kézből ettek, majd pár üveg sörrel viszonozták az ételt.
Iszogattak, beszélgettek, megnézték a lakókocsit belülről, szidták az
esőt, a fösvény gazdákat, akik egy bögre tejet sem adnak ingyen,
nemhogy szállást éjszakára.
– Bezzeg nektek könnyű ezzel a bádogkasztnival.
Elvben így volt, gyakorlatilag azonban Henni bizodalma igencsak
megingott a lakókocsiban, így inkább átült Dodóhoz és Leóhoz az
autóba, amikor továbbindultak. De ott sem volt sokkal kellemesebb: a
ruháik átáztak az esőben, dideregtek, és Leo örökös zsörtölődése sem
javított a hangulaton.
– Ha tudom, hogy ilyen rozoga ez az autó, el sem jövök. Teljesen
átfagyunk a nedves ruhákban, holnapra mind náthásak leszünk. Azt
mondom, éjszakázzunk egy fogadóban. Én biztos nem alszom abban a
parfümillatú bádogkasztniban. Már a szagtól beteg leszek…
– Nem is ott kell aludnod, hanem a sátorban – vigyorgott rá Dodo.
– Ebben az esőben? Ilyen hidegben? Szó sem lehet róla!
– Jaj, ne kényeskedj ennyit! – Dodót most már kezdte nagyon
bosszantani Leo nyafogása. – Ha otthon maradsz, most számolhatnád a
cérnaspulnikat a gyárban.
– Legalább meleg és száraz helyen lennék…
– Ha szabadságot és kalandot akarsz, annak ára van!
Henni komolyan csodálta Dodót. A kerékcserét szinte egyedül ő
csinálta, nem törődve azzal, hogy összekoszolja a ruháját, csupa olaj lesz
a keze, de nem panaszkodott, sőt igyekezett feldobni a hangulatot.
Henni is bevetett mindent, hogy jobb kedvre derítse Leót, a Duna-part
szépségeit ecsetelte, és azt javasolta, vacsorázzanak ott egy fogadóban,
ha továbbra is esik. De nehéz volt optimistának maradnia, mert
szokatlan kiábrándultságot érzett. Csalódott volt, bár nem igazán akarta
beismerni magának, hogy Leo igazságtalan és önző. Ezeket a
tulajdonságait eddig észre sem vette.
Délután, miután maguk mögött hagyták Wertingent, végre kisütött a
nap, és egy csapásra elfújta a rosszkedvüket. Dodo valami dallamot
dúdolt, Leo mély hangon brummogott hozzá, Henni pedig szöveget
költött, ami még rímelt is:

Zakatol a kasztni, vacakol a tető

Klipp-klapp…
A jobb kerék még gurul, a bal már szorul
Klipp-klapp…
Rozsdás csavarok, ferde vonóhorog
De mi hajtunk tovább, míg a kocsi mozog
Klipp-klapp, klipp-klapp, klipp-klapp…

Még Leo is viccesnek találta a szöveget. Azt mondta, Henniben egy

költő veszett el, egy nap talán kiadhatja a saját verseskötetét. És amikor
Dodo később egy keskeny úton behajtott az erdőbe, nem szólt semmit,
pedig nemrég még erősködött, hogy fogadóban éjszakázzanak. A földút
csupa gödör volt, mindenütt kiálló gyökerek nehezítették a haladást, a
szegény autó nagyokat zökkent, nyikorgott-csikorgott, rémes hangokat
adott, arra Henni gondolni sem mert, hogy bírja hátul a lakókocsi. Végül
találtak egy gyönyörű, idillikus tisztást, amely a késő délutáni
napsütésben akár díszlet is lehetett volna Shakespeare Szentivánéji álom
című darabjához. Még egy kis patak is csobogott nem messze a bükkök
és égerfák árnyas lombkoronái alatt.
– Egy igazi kis édenkert csak nekünk! – ujjongott Henni. – Ti
felállítjátok az elősátrat, én meg csinálok kávét a benzinfőzőn. Utána
gulyásleves lesz, nagymama főzött nekünk egy nagy fazékkal. Remélem,
jó szorosan lefedte, különben már minden levesben úszik.
A jó Gertrude bölcs előrelátással széles befőttesgumikat feszített a
fazék fedőjére és két fülére, így a vacsora meg volt mentve. Eltartott egy
darabig, amíg megmelegítették a kis benzinfőzőn, de addig is mennyei
illatok szálltak belőle az orrukba. Aztán törökülésben letelepedtek a
fazék köré, és mohón kanalazták a levest, utána málnaszörpöt ittak
Fanny Brunnenmayer híres csokoládépudingja mellé, ami ugyan a sok
rázkódástól kicsit kifutott a formákból, de így is isteni finom volt. Leo
elismerte, hogy ez a vacsora sokkal jobb volt, mint amit egy fogadóban
kaptak volna. És tényleg romantikus gyertyafénynél üldögélni a sötét
erdőben, hallgatni a természet hangjait, de ezt már csak magában tette
hozzá. Bár az erdő neszeiből nem sokat hallott, mivel a két lány folyton
fecsegett és nevetett, Henni a nagyanyja, Gertrude velős mondásaiból
tartott bemutatót, Dodo arról mesélt, amikor először szállt fel egyedül
egy repülőgéppel, és az oktatójának, aki a földről figyelte, állítólag
kétszer is elakadt a lélegzete. Végül még Leo is hajlandó volt elmesélni
néhány vicces történetet a müncheni mindennapjaiból, bár Henni látta
rajta, hogy összeségében inkább deprimáló emlékei vannak a
zeneakadémiáról. Éjfél körül kezdett lankadni a beszélgetés, a gyertya is
leégett, már csak pislákolt.
Dodo nagyot nyújtózkodva ásított.
– Teljesen elzsibbadtam, megyek aludni. Elmosogassuk az edényeket,
vagy hagyjuk holnapra?
– Hagyjuk holnapra – döntött Henni, mert semmi kedve nem volt a
sötétben lebotorkálni a patakhoz. És mivel Leo egész este jókedvű volt,
tett egy utolsó kísérletet. – Szeretnél a lakókocsiban aludni, Leo?
– Ha neked nem gond, persze.
– Ó, ez engem egyáltalán nem zavar – vágta rá Henni vidáman.
– Úgy értettem, ha neked nem gond, hogy kint alszol a sátorban.
– A sátorban?
– Hát persze. Hiszen én alszom Dodóval a lakókocsiban.
Vagy úgy – gondolta. – Miért is reméltem egyetlen pillanatig is, hogy
mellém akar feküdni? Pedig nincs abban semmi. Gyerekkorunkban is
együtt fürödtünk a kádban. Bár az már jó régen volt…
– Egyáltalán nem gond – mondta végül bosszúsan. – Ha meg
akarnának erőszakolni, majd kopogok az ajtón.
– De ne túl erősen – vigyorgott Leo. – Nem alszom mélyen, még
felébresztenél.
Micsoda lovag. Kösz, Leo, hogy ilyen hősiesen védelmeznél, gondolta
Henni. Kirángatta a kempingágyat meg a két gyapjútakarót a lakókocsi
lenyitható csomagtartójából, bentről elcsente Leo párnáját, amíg ő
hátrament egy fa mögé könnyíteni magán, és kényelmesen
elhelyezkedett a nyitott sátorban. Már amennyire kényelmes lehet egy
összecsukható ágyon két takaróval.
– Aludj jól, Henni! – búcsúzott el Dodo. – Ha valami baj van, csak
kiálts, rendben?
– Kösz – morgott Henni, és a fejére húzta a takarót.
Egy darabig még hallgatta a lakókocsiból kiszűrődő neszeket: ahogy
kihúzták az ülőpadot, rendezkedtek, Dodo kuncogott, Leo dünnyögött
valamit. Aztán már csak egy-egy megreccsenő ág hangját hallotta, a
lombok, a fű susogását, a patakocska csöndes csobogását – és elaludt.
Nagyon furcsa álma volt. Másnap reggel legalábbis biztos volt benne,
hogy csak álmodta az egészet:
Szörnyen szomjas volt, felült, megkereste a kulacsát, de sajnos egy
csepp víz sem volt benne. A tisztás fölött kerek telihold világított,
minden fűszálat, minden bokrot látni lehetett. Egy kiszáradt fatörzs éles,
sötét árnyékot vetett a gyepre. Mögötte csörgedezett halkan a kis patak,
csak pár lépés, gondolta, teljesen kiszáradt a szám. Ha az őzek meg a
rókák tudnak a patakból inni, nekem is menni fog. Felvette a cipőjét,
magára terítette a takarót, és óvatosan elindult a patakpart felé. Nagy
volt a csönd, de aztán valami elsuhant mellette – talán egy róka. És már
ott is állt a pataknál, még jó, hogy így csobog, különben nem találta
volna meg mindjárt. Itt a fák alatt sötétebb volt, a lombkoronák között
alig-alig szűrődött át a holdfény. Leereszkedett a rézsűn a vízhez,
leguggolt, hogy megtöltse a kulacsát. Friss, hideg volt a víz, sietve futott
tova a patakba merülő keze fölött, amikor mohón belekortyolt a
kulacsba, hűvös, földes ízt érzett a szájában. Hirtelen felkapta a fejét,
mert halk neszre lett figyelmes. A tisztáson egy sötét alak osont. Aha –
Leo nyilván felébredt, hogy pisilnie kell. Remélhetőleg nem a patak felé
jön, az eléggé kínos volna. Összehúzott szemmel figyelte a mozgását,
látszott, hogy igyekszik óvatosan, csöndesen járni. Egy pillanatra
megállt a sátornál, előrehajolt, a tábori ágyat kémlelte. Nagyon különös,
gondolta Henni. Aztán nagyot dobbant a szíve. Talán titokban beszélni
akar velem? Vagy éjszakai sétára hívni? Vagy esetleg…
Az alak most megfordult, és Henni megdermedt. Ez nem Leo! Egy
vadidegen, most már azt is látta, hogy hátizsák van rajta, meg egy
szakadt kabát. Úristen, egy csavargó! Biztos rá akart támadni, ki akarta
rabolni. Most majd mindjárt megpróbálja kinyitni a lakókocsi ajtaját, és
késsel vagy pisztollyal fenyegeti a mit sem sejtő Dodót és Leót: pénzt
vagy életet!
De az ismeretlen csak elment a lakókocsi mellett, és átvágott a
tisztáson a patak felé. Henni kővé dermedve, mozdulatlanul guggolt a
vízparton, és remélte, hogy az idegen majd annak is nézi, valami
sziklának. Sötét hajú fiatalember volt, karcsú és inas, a lábán bakancsot
viselt. Alig kétméterre Hennitől leguggolt ő is, és a patak vizébe
merítette fémkulacsát. Henni a holdfényben úgy látta, nem tűnik
gonosztevőnek. Inkább nagyon is jóképű. Az arca keskeny, de férfias,
erős pofacsontokkal, sötét dús szemöldökkel. Szép a szája, bár eléggé
mogorván néz maga elé, nem lehet valami vidám természet.
– Jó estét – szólalt meg Henni halkan.
Az idegen úgy megijedt, hogy kicsúszott a kezéből a kulacs. Gyorsan
utánakapott, különben elsodorta volna a víz.
– Jó estét – mondta aztán, kutató pillantással fürkészve Henni arcát. –
Csak megtöltöm a kulacsomat, ne zavartasd magad! – Ivott pár kortyot,
majd újra a vízbe merítette a kulacsot.
– Túrázol? – kíváncsiskodott Henni.
– Igen – mondta az idegen. Rácsavarta a kupakot a kulacsára, és az
övére akasztotta. – Te meg a lakókocsival járod a környéket, igaz?
– Igen, az unokatestvéreimmel. Most csinálunk ilyet először.
Útközben már elveszítettünk egy kereket.
Erre felderült az idegen arca.
– Az autóról vagy a lakókocsiról?
– A lakókocsiról. Már biztosan visszagurult Augsburgba.
Az idegen elmosolyodott. Milyen kedves a mosolya! Mint Leóé. De
nem, egészen más. Mégis valahogy nagyon vonzó.
– Augsburgból jöttök?
– Igen. Henni vagyok. A nagybátyámnak gyára van Augsburgban, a
Melzer textilgyár. Talán hallottál már róla.
Az idegen még mindig mosolygott, majd felállt, helyrerántotta a
vállán a hátzsákot.
 – Meglehet. Most indulok tovább. Jó éjt, Henni!
– És téged hogy hívnak? – kiáltott utána Henni.
Az idegen megfordult, intett, de nem válaszolt, majd eltűnt a
sötétben.
Ezzel véget ért az álom. Csak a patakocska csobogott tovább vidáman.
 14.

– Auguste! – kiáltotta Hanna. – Megjött a levélhordár.

Auguste letette az asztalra a kávésbögréjét, felállt, helyrerántotta fehér
kis kötényét, ami hajlamos volt eltűnni terjedelmes mellei és hasa
között.
– Figyelem, Auguste nagy belépője következik ismét! – gúnyolódott
Humbert.
– Nevessetek csak! – mérgelődött Auguste. – Mindannyiunkért
csinálom. Nem azért, mert annyira élvezem.
Dühösen fújtatva kiment a konyhából az előcsarnok felé. Ott gyorsan
megigazította a haját, megnedvesítette az ajkát, majd ajtót nyitott.
A postás most már szép rendesen leszállt a kerékpárról, úgy köszönt,
Auguste pedig meleg mosollyal viszonozta a köszöntést.
– Heil Hitler, Hausner úr! Milyen csoda szép ragyogó napsütést hozott
nekünk ma reggel!
– Direkt magának rendeltem, Auguste – felelte a postás. – Hogy van
ma? Sok a munka?
– Ahogy mindig, a munkának soha nincs vége. Tartsam a biciklit, amíg
kiveszi a leveleket?
– Ó, az nagyon kedves lenne magától. Tudja, egyre több a levél, meg az
a sok reklámcédula, amit kiküldenek. Reggelente alig tudok mindent
begyömöszölni a táskákba. És milyen nehéz tekerni, ha így meg van
pakolva a kerékpár…
Hogy oda ne rohanjak, gondolta Auguste. Mit összepanaszkodik ez a
kákabélű a pár levél miatt. A Maxl, ő aztán keményen húzza az igát
napkeltétől napnyugtáig, ültet, kapál, leszedi a termést. De persze
őrizkedett attól, hogy bármilyen megjegyzést tegyen, csak édeskésen
mosolygott, úgy tartotta két kézzel a bicikli kormányát. Csupán pár nap
kellett neki, hogy a mogorva postást „megszelídítse” – ahogy Humbert
mondogatta. Pofonegyszerű volt, miután rájött, hogy a férfinak egy kis
anyáskodás hiányzik, Auguste pedig, aki három fiút és egy lányt nevelt
fel, ahhoz értett. Azóta a posta már kilenc óra körül érkezik a villához.
Még mindig később, mint az előző postásnál, dehát Hausner nem éppen
a gyorsaságáról volt híres.
– Megint jött egy levél Amerikából – mondta a levélhordár, amikor
Auguste kezébe nyomta a postát. – Ha nem nagy kérés, szeretném
megkapni a bélyeget. Gondolja, hogy el tudja intézni nekem?
A postás szenvedélyes bélyeggyűjtő volt. Különösen a külföldi
bélyegekért volt oda, főként a tengerentúliakért.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – felelte Auguste. – Na, akkor
további szép napot! És csak lassan, a kuncsaftja nem szalad el.
– Az már biztos – heherészett a postás, és felszállt a biciklijére. –
Szépen ki kell várniuk, amíg odaérek hozzájuk. Minden jót, Auguste!
Mielőtt Auguste bement a házba, vetett egy gyors pillantást a
karámok felé, ahol Elvira von Maydorn lovai legelésztek. Fritzet sehol
sem látta, de persze az istállóban is lehet, vagy hátrébb a legelőkön, oda
innen nem lehet látni. Csúnya veszekedés volt a két fia között, mert
Maxl úgy gondolta, az öccsének a kertészetben kell dolgoznia a nyári
szünidőben. Fritznek ez nem tetszett, mert szívesebben foglalkozott a
lovakkal, tanult lovagolni Elvira nagyságától. Tegnap egy jó nagy
nyaklevessel adott nyomatékot Maxl az elvárásának, mire a tízéves Fritz
bőgve rohant át az anyjához a villába. Neki azonban éppen nem volt
ideje a fiúra, mert Elisabeth nagyságát kellett istápolnia, aki ideg-
összeroppanást kapott, mivel már megint jól összeveszett a férjével.
Csak késő este tudott Auguste átmasírozni a kertészetbe, hogy jól
megmondja a véleményét a nagyfiának. De hogy lesz-e foganatja, azt
majd meglátja.
Humbert éppen a reggeli edényeket hozta le a konyhába. Két
részletben kellett leszedni az asztalt, mert Alicia és Elvira nagysága
később reggelizett, mint a család többi tagja, ilyenkor még komótosan
kávézgattak. Leo az ágyat nyomta, három napja jött haza Dodóval és
Hennivel a lakókocsis kirándulásról, ahol csúnyán megfázott. Dodo
szerencsére megúszta, ma kezdett a Bajor Repülőgépgyárban. A
lakókocsiért meg Marie Melzer autójáért tegnap este eljött Konstantin
Brunner az autószerelő műhelyből. Nyilván tönkrement valami az út
során.
Auguste átadta Humbertnek a postát, majd leült, hogy gyorsan
felhörpintse a kihűlt kávéját, mert Elisabeth nagysága biztosan mindjárt
csenget érte. Fanny Brunnenmayer a süteményhez keverte össze a
tésztát, Liesl a zöldbabot tisztította az ebédhez. Hanna és Else már
felment, hogy rendbe tegye a hálószobákat.
– Megittad a tejedet, Liesl? – kérdezte a lányát. – Mindennap egy
pohár meleg tej, hogy szépen fejlődjön a baba.
– Nem szeretem a meleg tejet – felelte Liesl. – Inkább eszem még egy
zsemlét sajttal.
– A sok zsemle egyáltalán nem tesz jót a gyerekednek. Kövér lesz tőle.
– Ez nem igaz, anya!
– De még mennyire igaz. Néha nyugodtan hallgathatnál anyádra.
Liesl már nem volt folyton rosszul, a hányingere elmúlt, viszont
alaposan megnőtt az étvágya. Még nem látszott rajta a terhesség, de
bizonygatta, hogy érzi a babát. Milyen makacs ez a lány, gondolta
Auguste, nem akarja megfogadni a jó tanácsait, pedig neki aztán van
elég tapasztalata ezen a téren. Fanny Brunnenmayer és Else meg csak
adja alá a lovat. Na, tessék, most is rámordult a szakácsné:
– Hagyd már békén azt a lányt az örökös jó tanácsaiddal, Auguste!
Tudja ő, mi a jó neki.
– Már honnan tudná? – fortyant föl Auguste. – Különben is, én csak
segíteni akarok. Mit ért ehhez két vénkisasszony!
Na most jól megadta nekik. Főként Else idegesítette, aki mint egy öreg
kotlós keringett örökké Liesl körül. Ha később majd lejön a konyhába,
rögtön megkérdezi, hogy van a baba. És milyen érzés, ha megmozdul az
anyja hasában. Mint amikor szellenteni kell, mondta legutóbb Liesl, és
Else erre még csak el sem pirult, pedig különben olyan szégyenlős.
– Nahát, hogy mik vannak! – szólalt meg most Humbert, aki a postát
szortírozta. – Itt az áll az egyik borítékon: A Melzer-villa
személyzetének. A feladó pedig… nem, ilyen nincs… nem hiszek a
szememnek.
Az asztalra tette a levelet, és megdörzsölte a szemét.
– Jesszus Mária! Csak nem valami hivatalos írás? – aggodalmaskodott
Fanny Brunnenmayer. – Már megint elfelejtettük kiakasztani a vörös
Hitler-lobogót?
– Nem – felelte Humbert kimeredt szemmel. – A feladó Gertie von
Klippstein.
Auguste félrenyelte a kávét, olyan köhögés jött rá, hogy Liesl ijedten
ütögette meg a hátát.
– Ez biztos csak valami vicc – vélekedett a szakácsné.
– Nyissa már ki! – sürgette Liesl Humbertet kíváncsian.
Az inas felhasította egy késsel a borítékot, egy nyomtatott kártyát
húzott ki belőle. Merített papír arany felirattal. Nagyon előkelő.
– Ernst von Klippstein és hitvese, Gertie von Klippstein, született
Koch, örömmel értesíti a házasságkötéséről – olvasta Humbert.
Döbbent csend fogadta a szavait. Humbert aztán körbeadta a kártyát,
amelynek a túloldalán pár kézzel írt sor is állt. Az csak a magyarázat
lehet erre a hallatlan, teljességgel hihetetlen hírre.
– Olvasd fel, Humbert! – kérte Fanny Brunnenmayer. – Nekem csupa
liszt a kezem.
És erre pont most csenget Elisabeth nagysága! Auguste mérgelődve
felállt, és sietett a cselédlépcsőhöz. A nagysága mostanság szörnyen
ideges, nem szabad megvárakoztatni. Pedig majd kifúrja az oldalát a
kíváncsiság, mit ír a Gertie. Méghogy Gertie von Klippstein! Ez nem lehet
igaz! Hisz nemrég még itt panaszkodott nekik, hogy milyen rosszul
bánik vele a főnöke.
Az új szárnyban nem Elisabeth nagysága várta, hanem a férje,
Sebastian Winkler.
– Kedves Auguste – kezdte bocsánatkérő mosollyal, mintha
szabadkoznia kellene, hogy valami feladatot ad neki. Ezt Auguste
kínosnak találta. Ő itt szobalányként szolgál, az urak utasítására végzi a
munkáját. Ezért senkinek sem kell bocsánatot kérnie. Dehát a Winkler úr
már csak ilyen, soha nem illett az urak közé a villába. – Szeretném
megkérni, hogy öltöztesse fel a gyerekeket, kimegyünk a parkba sétálni.
És amíg távol vagyunk, nézzen rá időnként a feleségemre! Erős
migrénnel fekszik az ágyban.
– Igenis, nagyságos úr – bólintott Auguste.
Nyilván rossz a lelkiismerete a tegnapi veszekedés miatt, gondolta
magában, és ma a gyerekekkel foglalkozik. Így neki legalább lesz egy kis
nyugalma. Legfeljebb csak a nagysága ugráltatja. Átment a
gyerekszobába, ahol a Winkler porontyok szokás szerint megint
veszekedtek valamin, kikészítette a ruhákat, szandálokat, zoknikat,
rájuk rivallt, hogy öltözzenek át. A két fiú első szóra engedelmeskedett,
még Johann is. Csak a kislány makacskodott mindig, a kis vadóc folyton
a bátyjait piszkálta, feleselt a szüleivel. Auguste sajnos nem taníthatta
móresre – ha Charlotte az ő lánya lett volna, alaposan szájon vágja
ilyenkor.
– Fél tizenkettőre jöjjön, kérem, a gyerekekért az istállóhoz! – mondta
Sebastian Winkler, amikor már indulásra készen álltak mindannyian a
bejárati ajtóban. – A sétánk után Elvira nénikéjük lovaglóleckét ad nekik.
És kérem, ne felejtsen el ránézni a feleségemre!
– Igenis, nagyságos úr. Kellemes sétálást kívánok. Ma különösen szép
időnk van…
Auguste türelmetlenül várta, hogy Charlotte végre kiválasszon egy
sétapálcát a tartóból, majd becsukta az ajtót, és szaladt a konyhába. Már
Hanna és Else is ott volt, kézről kézre járt az aranybetűkkel nyomott
kártya.
– Nahát, ez a Gertie! – mosolygott Hanna. – Mindig tudtam, hogy
egyszer még sokra viszi. Különleges lány.
– De hogy a Klippstein úr felesége legyen – csóválta a fejét Else. – Nem
is tudom… Régebben mindig azt mondták, egy lány ne házasodjon
rangján felül.
Liesl kezében a tál felvágott zöldbabbal várta a tűzhelynél, hogy
felforrjon a víz és blansírozhassa a babot. A szakácsné mindig ezt a
francia kifejezést használta.
– Jaj, Else – nevetett. – Ez nem is igaz. Hamupipőke is megkapja a
herceget a mesében.
 – De csak azért, mert igazából ő is egy király leánya – vágott vissza
Else, aki újabban mesekönyveket olvasott. Hogy mesét mondhasson a
babának Liesl hasában.
Auguste kikapta Else kezéből a kártyát, és leült vele az asztalhoz.
Kedves barátaim a villában, állt a legelső sorban szabályos, enyhén
jobbra dőlő kézírással. Ez azért túlzás, dohogott magában Auguste. Neki
aztán soha nem volt a Gertie a barátja, az a szemtelen kis fruska.

Egy héttel ezelőtt Ernst és én csendben egybekeltünk, majd jó

ismerősökkel és barátokkal ünnepeltük meg a nagy napot a villánkban.
Ernst szakácsot, két kisegítőt és két libériás inast bérelt fel erre az estére.
Hétfogásos menüt szolgáltak fel, mindegyikhez a megfelelő bort, végül
pedig pezsgőt. Ernst briliánsgyűrűt vett nekem az esküvőre, a szivárvány
minden színében csillog és több ezer márkába került. Nászútra
Olaszországba megyünk.
Üdvözöl benneteket, drága barátaim, a túláradóan boldog Gertie von
Klippstein

Auguste egymás után kétszer is elolvasta a sorokat, ami csak növelte

benne az irigységet és a bosszúságot. Hétfogásos menü! Briliánsgyűrű!
Nászút Olaszországba! És van képe azt írni: a villánkban ünnepeltünk.
Hogy a fenébe csinálta ezt? Végül is persze egyértelmű. Kikezdett a
férfival, jól felcsigázta. Az első házasságában biztos nem volt része sok
erotikában, a felesége jobbra fordult az ágyban, ő meg balra. A Gertie
már más tészta. Ő tudja, mi kell egy férfinak. Mellette csodákat élhetett
át ez a Klippstein. Auguste nagyot sóhajtott, megint eszébe jutott, mi
mindent szalasztott el az életében. Klaus von Hagemann felesége
lehetett volna, de a sors nem így akarta. Mit nyújthat Gertie, amit ő
annak idején nem adhatott volna? Semmit. Egyszerűen csak hihetetlen
szerencséje volt. A megfelelő pillanatban bújt ágyba a megfelelő férfival
– és máris Gertie von Klippstein lett belőle. Na ja – igazságtalan az élet.
Humbert lehozta az ebédlőből a maradék mosatlan edényt, és betette
a mosogatóba. A mosogatás Liesl dolga. Fanny Brunnenmayer
hússzeleteket klopfolt, és azt számolgatta, hányan ülnek ma asztalhoz
ebédre. Hennivel együtt, aki mindennap itt ebédelt, amióta a gyárba járt
gyakornokoskodni, tizenhárman, viszont Dodo ma csak este ér haza a
repülőgépgyárból, tehát akkor tizenketten. Leo pedig beteg, ő a
szobájába kapja az ebédet. Akkor tizenegy személyre kell teríteni
odafönt.
– Elisabeth nagysága migrénnel fekszik a szobájában – jelentette
Auguste.
– Akkor csak tíz teríték kell – mondta Humbert.
– Lehet, hogy felkel az ebédhez. Úgyis be kell néznem hozzá, majd
szólok, hogy döntött.
Az asztalra hajította a díszes kártyát, feltápászkodott, és elindult
felfelé a cselédlépcsőn. Közben a nagysága házasságán morfondírozott,
és ettől kicsit meg is békélt a sorsával. A Winkler úr is rangján felül
házasodott, egy darabig boldogan is éltek, de mostanában eléggé
megingott ez a nagy boldogság. Talán mégis az Elsének van igaza.
Néhány év, és a Gertie is így jár majd, a Klippstein úr elválik tőle, és
véget ér a nagy jólét.
A nagysága a hálószobában feküdt, homlokán egy összehajtott nedves
törülközővel.
– Hol maradsz már, Auguste? – sóhajtott fel. – Már kétszer
csöngettem. Hozz egy tasak fejfájás elleni port! Sőt, inkább rögtön
kettőt.
– Máris, asszonyom. Bocsásson meg, de egész idő alatt a konyhában
voltam, nem szólalt meg a csengő…
Elisabeth nagysága ma különösen rossz kedvében volt. Kicsit
megemelte a törülközőt, és hunyorogva Augustéra nézett – vörös és
dagadt volt a szeme, nyilván sírt.
– Minek ülsz folyton a konyhában? Rendet raktál már a
gyerekszobában? A nappaliban? A tegnapi fehérneműm és a férjem inge
pedig most is ott lóg a széken.
Sírós hangon beszélt, láthatóan jólesett neki, hogy leszidhat valakit,
ha már a férjét nem szidhatta. Auguste fel sem vette, rég megtanulta
már, hogy Elisabeth Winkler szobalányaként vastag bőrt kell növeszteni.
Egyik fülén be, a másikon ki. Ezt az évek során művészi szintre emelte.
 – Tíz perc alatt rendet rakok, asszonyom. A konyhában meg nagy volt
az izgalom. Képzelje csak, Gertie-t feleségül vette Ernst von Klippstein
úr. Hát… nem hihetetlen?
Augusténak csalódnia kellett, a nagysága már tudott róla. Klippstein
két napja küldte el Melzeréknek az értesítőt.
– Micsoda szégyen! – sóhajtozott. – Kitty sógornőjét lecseréli egy
gépírónőcskére. Nagyon furcsa egy ember, dehát ezt már rég tudjuk. A
férjem merre van? A gyerekekkel a parkban?
Mindenesetre most legalább kicsit megnyugodott. Mindig bölcs dolog
másokra terelni az urak haragját. Így mégiscsak jó ötlet volt felhozni a
Gertie dolgát.
– Igen, asszonyom. Fél tizenkettő körül kell mennem értük az
istállóhoz.
Ajaj, most meg mit csináltam rosszul?, döbbent meg Auguste, mert a
nagysága a földre hajította a törülközőt, és felült az ágyban. A haja zilált,
a ruhája olyan gyűrött, hogy szenvedhet majd, mire kivasalja.
– Az istállóhoz? Miért kell neked értük menni? Hát nem végig a
parkban van a férjem a gyerekekkel?
Most már rájött Auguste, hogy hibát követett el. Hát persze, a Winkler
úr külön utakon jár, többször is bement a városba, amit nem lenne
szabad megtennie. A személyzet tudott erről, de úgy látszik, a nagysága
nem. Ajaj, most aztán benne van a slamasztikában.
– Azt én… nem tudhatom, asszonyom – felelte ártatlan képpel. –
Gondolom, nézi, ahogy a gyerekek lovagolnak.
A nagysága már rájött, hogy nem kellett volna ezt a szobalánya orrára
kötni, a törülközőre mutatott a földön.
– Tartsd a hideg vizes csap alá, és hozd vissza! És ne felejtsd a fejfájás
elleni port!
– Igenis, asszonyom.
Auguste buzgón tette, amit mondott. Orvosságot meg egy pohár vizet
hozott, rendet rakott a gyerekszobában, a nappaliban, és mivel közben a
nagysága felkelt, segített neki átöltözni. Aztán szaladt a konyhába, mert
most meg teát kért az asszonya.
 A cselédlépcsőn Humberttel és Hannával futott össze, egy nagy
ágyvéget cipeltek.
– El az útból, Auguste!
– Hát ez meg mi? Kidobják a bútorokat a villából?
Auguste a falhoz lapult, hogy Humbert elférjen mellette.
– Fanny Brunnenmayer holmiját visszük le az új szobájába. Segíthetsz
te is, van még fent pár doboz ruhákkal meg más apróságokkal.
Ja, tényleg. Alicia nagysága felajánlotta a szakácsnénak, hogy
költözzön le a megboldogult Eleonore Schmalzer régi szobájába. A
Brunnenmayer először hezitált, de végül úgy látszik, elfogadta.
– Nincs rá időm, teát kell vinnem a nagyságának. Megint ideges a férje
miatt, azt hiszem, a Winkler úr külön utakon jár.
– A Winkler úr? – csodálkozott Hanna. – Nem, azt nem tudom
elképzelni. Ő aztán egy talpig becsületes ember és hűséges férj.
Auguste felkacagott, és azt mondta, sok feleséget ért már csúnya
meglepetés, aki őszintének és hűségesnek hitte a férjét. A konyhába érve
gyorsan elhallgatott, mert az ilyesmit nem a lánya fülének szánta.
Fanny Brunnenmayer mogorva ábrázattal ült az asztalnál,
porcukorral hintette meg éppen az elkészült süteményt. Nem úgy tűnt,
mint aki nagyon örül az új szobájának.
– Már bánom, hogy belementem – sóhajtott fel. – Nem lesz jó egyedül
aludni idelent. Még ha kényelmesebb is, hiányozni fog a régi szobám,
mégiscsak ötven éven át laktam ott.
Else is aggodalmas képet vágott, mert ő sem alhat ezentúl Hannával
egy szobában, hanem átköltözik a szakácsné régi helyére.
– És mit csinálok, ha rémálmom van? – sóhajtozott. – Eddig
felkeltettem Hannát, ő megnyugtatott, és újra el tudtam aludni.
Egyedül Hanna örült ennek, ami különféle feltételezésekre késztette
Augustét. Mégiscsak van valami közte és Humbert között, vagy tényleg
csak olyan közel állnak egymáshoz, mintha testvérek lennének?
Mindenesetre Humbert mostantól nyugodtan átmehetne éjszaka a
lányhoz, senki sem zavarná őket. Elhatározta, hogy ezentúl hegyezi a
fülét, ha éjszaka felébred valami neszre.
 A költözés gyorsan lezajlott. Az ágyán és a szekrényén kívül Fanny
Brunnenmayernek csupán egy komódja volt, egy éjjeliszekrénye és
egyetlen széke. A szobát kifestették, az ott álló régi bútorokat kihordták,
mert a szakácsnénak nem kellettek. Így most kicsit ugyan kopárnak tűnt
a szoba, de Fanny Brunnenmayernek éppen megfelelt.
– Nincs szükségem luxusra. Maradjon olyan, amilyen mindig volt.
Kész, passz.
– De egy csinos függönyt azért tehetne az ablakra – jegyezte meg Liesl.
– Ha az úrék adnak hozzá valami szép anyagot, szívesen megvarrom.
– Majd meglátjuk – felelte Fanny Brunnenmayer. – De most már
menjünk, a holmimat majd magam kipakolom. Köszönöm a cipekedést.
Na, gyerünk, az ebéd nem fő meg magától!
Azzal becsukta új birodalma ajtaját, és ment a dolgára. Auguste a fejét
csóválta. Ki érti ezt? Fanny Brunnenmayer egy zsák pénzt összespórolt a
hosszú évek során, miért nem vesz szép bútorokat és mindenféle csinos
holmit, amivel körülveheti magát? Ő bezzeg kicsinosította a kis
padlásszobáját, áthordta a szép dolgokat, ami megmaradt, miután
kifizette a tartozásait. Maxlnak meg a fiatal feleségének úgysem
kellettek, a saját ízlésük szerint rendezték be a házat a kertészet mellett.
– Elisabeth nagysága is lejön ebédelni – jelentette Auguste, miután
felvitte a teát. – De valami nagyon nincs rendben vele. Most átment
Marie Melzerhez, gondolom, hogy elsírja a bánatát.
– Akkor tizenegy teríték kell – nyugtázta Humbert egykedvűen.
Else segített Lieslnek eltörölgetni a reggeli edényeket. Mostanában
gyakran segített neki, mert úgy vélte, kímélnie kellene magát. Auguste
töltött magának egy bögre tejeskávét, megkérdezte, maradt-e a tegnapi
süteményből, de az már elfogyott, így be kellett érnie a lekváros
zsemlével. Közben a konyha megtelt ínycsiklandó illatokkal. A
serpenyőben hússzeletek sültek, a sütőben tepsis krumpli pirult, Liesl
hagymát és szalonnát pirított a párolt zöldbab mellé. Humbert felszaladt
az ebédlőbe feltenni még egy terítéket.
Az udvar felőli ajtón Christian lépett be a konyhába, kezében egy nagy
csokor vörös és sárga rózsával. Liesl kezébe nyomta a virágokat,
gyengéden megkérdezte, jól van-e, majd a többiekhez fordulva azt
mondta, a rózsákat az ebédlőasztalra szedte dekorációnak. Auguste
egészen elérzékenyült. Igaz, hogy egy nemes urat, egy földbirtokost a
messzi Pomerániából szánt Liesl férjének, de el kellett ismernie, hogy
Christiannak helyén van a szíve, és ez talán fontosabb, mint a pénz meg
a birtok.
Amikor a faliórán látta, hogy tíz perc múlva fél tizenkettő, Auguste
sóhajtozva felállt, hogy induljon a gyerekekért az istállóhoz, és ekkor
tört ki hirtelen a káosz a csöndes konyhában.
Veszettül nyomták a csengőt egyszerre az új szárnyból és a vörös
szalonból. És hamarosan már az előcsarnokból hangzott fel Elisabeth
Winkler sürgető hangja.
– Humbert! Humbert! Hol marad már? Hozza az autót! Gyorsan.
Humbert!
– Nyugodj meg, Lisa! – válaszolt erre Marie Melzer. – Felhívtam Pault
a gyárban. Ő is odajön a rendőrőrsre, hogy támogasson minket. Nem
csinált semmi rosszat, Lisa. Semmi okod, hogy…
– Jesszus! – rémült meg Fanny Brunnenmayer. – Valami történt! Liesl,
figyelj a húsra, nehogy odaégjen…
A szakácsné Elsével és Augustéval a nyomában a hallba vezető ajtóhoz
szaladt, résnyire kinyitották, és kilestek. Marie Melzer az előcsarnokban
állt, próbálta megnyugtatni a reszkető, holtsápadt Elisabeth Winklert.
Hanna sietett elő, hogy a segítségükre legyen, majd Humbert jött le
futva a főlépcsőn, kezében a kocsi kulcsával.
– Már itt vagyok, asszonyom! Egy perc és máris előállok az autóval.
– Köszönöm, Humbert – mondta Marie Melzer, majd Hannához
fordult: – Hozz gyorsan egy pohár vizet a sógornőmnek! Ó, és szólj
Augusténak, hogy hozza el a gyerekeket az istállóból! Az anyósomnak
pedig mondjátok meg, hogy ma csak később érünk haza ebédre…
Nyugalom, Lisa. Itt vagyok veled. És nemsokára Paul is jön…
Aztán felberregett az autó motorja, Hanna kinyitotta a bejárati ajtót,
és lekísérte a két hölgyet a lépcsőn a kocsihoz.
– A fiatal nagyságának mindig helyén van az esze – jelentette ki Fanny
Brunnenmayer, miközben visszament a tűzhelyhez, hogy ránézzen a
tepsis krumplira. – Isten a tanúm, ő a villa lelke.
 Else már előhúzta a zsebkendőjét, és hangosan zokogott.
– Valami nagy-nagy szörnyűség történt, ha az urat is elhívták a
gyárból. A végén még a kis Kurtit baleset érte…
– Badarság – torkolta le Auguste. – A Winkler úrral van valami. Napok
óta külön utakon jár, ma meg titokban…
– Mit állsz itt és tátod a szád? – förmedt rá dühösen a szakácsné. –
Eredj, siess a gyerekekért! És szólj Hannának, hogy ma ő szolgál fel az
ebédnél. Liesl, vedd ki gyorsan a sütőből a krumplit, mert még odaég!
Jesszus Mária – micsoda nap…
 15.

Ilyenkor délben akkora volt a forgalom Augsburg belvárosában, hogy

alig lehetett haladni. Humbertet kiverte a víz a kormánynál, halkan
szitkozódott, főként a gyalogosokat átkozta el, akik azt képzelték,
kedvük szerint szaladgálhatnak át az úton az autók előtt.
Marie megfogta Lisa kezét, erősen szorította, mert Lisa egész testében
reszketett az idegességtől.
– Megtiltottam neki, Marie. De nem hallgat rám. Tegnap egész délután
veszekedtünk… jaj, Marie, úgy megváltozott, teljesen más ember lett
belőle. Titkai vannak előttem. És tudod, mit mondott nekem?
Marie tudta, mivel Lisa már legalább háromszor elmondta neki, de
nagy izgalmában újra meg újra elismételte.
– Hogy hosszú távon nem élhet az ember a legmélyebb meggyőződése
ellenében. Tennem kell valamit, amitől úgy érezhetem, önmagam
vagyok. Most szólj hozzá, Marie, ilyen őrültségeket beszél! Régen
gyengéd, szerető férj és apa volt. Most meg hirtelen önmaga kell legyen.
És ezzel életveszélybe sodorja magát. Istenem, mit csináljak ezzel az
emberrel?! Dehát úgy szere… tem.
Az utolsó mondata már zokogásba fulladt, csupa könny
zsebkendőjével törölgette a szemét, kifújta az orrát.
Marie gyengéden megsimogatta a kezét.
– Paul meg én majd beszélünk vele, Lisa, megígérem. Én is úgy vélem,
hogy Sebastiannak tekintettel kellene lennie rád és a gyerekekre…
– Csak már újra otthon lehetne velünk! – sóhajtott fel Lisa. – Te jó ég,
Humbert, nem lehetne gyorsabban? Lépjen a gázpedálra!
– Azon vagyok, asszonyom…
Az egykori rendőrkapitányság épülete a Prinzregentenstrassén mára
már a Gestapo főhadiszállása lett. Impozáns háromemeletes sarokház
oromzattal, a földszinten magas, félköríves ablakokkal. A pinceablakokat
rács védte, odalent voltak a börtöncellák.
Paul már a bejárat előtt várt rájuk. Valahogy sikerült gyorsabban
ideérnie a nagy forgalomban, mint Humbertnek.
– Ezúttal mit művelt? – támadta le mérgesen a húgát. De Lisa nem volt
olyan állapotban, hogy feleljen, Marie pedig finoman nemet intett a
fejével: nem ez a megfelelő pillanat, hogy veszekedjen Sebastian miatt.
Az irodán egy egyenruhás fiatal hivatalnok fogadta őket, aki két ujjal
kopogott egy írógépen.
Harsány Heil Hitlerrel köszönt, amit ők kénytelen-kelletlen
viszonoztak.
– Winkler? Sebastian? – ismételte a hivatalnok közönyös arccal,
miután Paul előadta, miért vannak ott. – Az esettel a kollégám
foglalkozik. A következő ajtó – mutatott jobbra, majd gépelt tovább.
A másik szobában ismerős arc fogadta őket: Karl Landauer felügyelő,
aki két évvel korábban kieszközölte Sebastian szabadon bocsátását. Paul
akkor kezességet vállalt a sógoráért. Eleinte Sebastiannak hetente
kétszer jelentkeznie kellett a rendőrkapitányságon, később aztán már
hanyagabbak lettek, békén hagyták. Landauer felügyelő régi augsburgi
családból származott, akárcsak a Melzerek, ami reményre adott okot.
Valóban roppant udvariasan köszöntötte a hölgyeket, Paulnak
barátságosan biccentett, de kezet nem adott.
– Heil Hitler! Kérem, foglaljanak helyet!
Rengeteg akta tornyosult az íróasztalán, kinyitott egy kék dossziét, és
belelapozott.
– Azért hívtam fel, asszonyom – fordult Lisához –, mert tisztáznom
kell önnel néhány dolgot. A férjét a Steingassén tartóztatták le. Az
intézkedő rendőr részletes jelentése még nem készült el, de arról
tájékoztattak, hogy hivatalos személy elleni erőszakról,
veszélyeztetésről van szó.
Lisa szája megremegett.
 – Biztosíthatom, felügyelő úr, hogy a férjem nem tett semmi rosszat.
Kissé össze van zavarodva az utóbbi időben…
– Mint mondtam, a jelentést erről az esetről csak ma délután kapom
meg. A férje őrizetben van. Hogy meddig, az majd kiderül.
Az őrizet szó rossz emlékeket ébresztett Lisában, segélykérőn nézett a
bátyjára.
– Ha jól látom, felügyelő úr, ezek a vádak nem indokolják, hogy rögtön
börtönbe zárjanak valakit, nem igaz? Winkler úr nem erőszakos, nem
közveszélyes. Itt csak valami félreértésről lehet szó.
Landauer felügyelő némi sajnálkozással, de elutasítóan nézett Paulra.
– A sógoránál egy üveg terpentint találtak, Melzer úr. A zsebében
pedig volt egy öngyújtó. Ezért nagyon is elképzelhető, hogy
gyújtogatásra készült.
– Az én férjem soha nem tenne ilyet. Nekem azt mondta, meg akarja
tisztítani a várost.
A felügyelő kétkedő pillantással a homlokát ráncolta.
– Valóban ilyesmit mondott a jegyzőkönyvbe. Állítólag azért kellett a
terpentin, hogy a zsidó üzletek kirakatáról lemossa a „firkálmányokat”.
Marie azonnal megértette, hogy ezzel a magyarázattal Sebastian nem
segítette az ügyét. A felügyelő nem is ment ebbe bele részletesebben,
hanem ismét Paulhoz intézte a szavait.
– Ahogy azt ön is tudja, Melzer úr, Sebastian Winkler nem ismeretlen
számunkra. Aktát vezetünk róla, amelynek tartalmával nagyrészt
feltehetően ön is tisztában van. A sógora jelentős szerepet játszott anno
az 1919-es sikertelen puccsban, amikor a kommunisták
tanácsköztársaságot akartak létrehozni. Ezért börtönbe is került. Aztán
ott van a sokéves tagsága a kommunista pártban: ott is aktívan
tevékenykedett, és a Führer győzelme után újfent letartóztatták. És csak
köztiszteletben álló, befolyásos személyek közbenjárására engedték
szabadon…
Szóval ez áll a kék dossziéban, gondolta Marie, Sebastian múltjának
minden mozzanatát gondosan feljegyezték.
– Látom, hogy testi sértés miatt is perbe fogták – folytatta a felügyelő.
– Egy giesingi fogadóban söröskorsót vágott egy tagtársunk arcába.
 – Dehát nem is így történt, felügyelő úr! – háborodott fel Lisa. – Azok
az emberek támadtak rá a férjemre, csak a kezében volt a korsó, és az az
illető nekirohant…
Ezzel Lisa nem hatotta meg a felügyelőt, csupán egy szigorú pillantást
zsebelt be.
– Én csak azt mondhatom, ami itt áll az aktában – dőlt hátra Landauer.
– És a tények alapján nem áll túl jól a helyzet. A férjét nem csupán a
miatt a semmiség miatt vonják felelősségre, ami ma történt, mást is
előhoznak majd.
Ettől tartottak mindannyian, de Paul azért tett még egy utolsó
kísérletet.
– Készek vagyunk óvadékot letenni, hogy a sógoromnak ne kelljen
őrizetben maradnia. Természetesen kezeskedem, hogy a rendőrség és a
bíróság rendelkezésére áll majd.
– Attól tartok, ez nem fog menni – felelte a felügyelő, és ezúttal nem
volt sajnálkozás a hangjában. – Sebastian Winkler őrizetben marad. A
továbbiakban pedig már nem az én kezemben van a döntés.
Ezzel a beszélgetés véget ért, a felügyelő összecsukta a dossziét, majd
a szokásos Heil Hitlerrel búcsúzott.
Lisa nem mozdult, kábultan ült a helyén, mentségeket keresett,
könyörögni akart, de Paul megcsóválta a fejét, és a karját nyújtotta a
húgának. A másik oldalról Marie karolt Lisába, így vezették ki az
épületből, mint egy beteget.
Odakint az utcán Paul már nem bírta tovább fékezni a haragját.
– Hogy tehetett ilyet?! Kezességet vállaltam Landauer előtt, hogy
Sebastian kerüli a bajt, és nem hagyja el a villát. Ez az egész nemcsak
nekem szörnyen kellemetlen, hanem a felügyelőnek is.
– De Paul – siránkozott Lisa kétségbeesve –, a szíve mélyén ő nagyon
jó ember. Csak hát vannak elvei…
– Elvei lehetnek, ezt senki nem vitatja – vágta rá Paul dühösen. – De
muszáj ezeket ki is nyilvánítani és ezzel bajba sodorni az egész
családot?! És mi az, hogy jó ember? Egy rendes ember nem csinál ilyet.
– Paul, kérlek – csitította Marie –, nem itt az utcán kellene
megbeszélnünk ezt. Menjünk haza!
 – Bocsáss meg, édesem – szabadkozott Paul azonnal –, teljesen igazad
van. Este majd leülünk, és megbeszéljük, mit tehetünk. Igyekszem
korábban hazaérni a gyárból.
Humbert a szemközti járdán várakozott, nem messze parkolt le az
autóval, és most odakísérte a hölgyeket. Lisa meglepő módon uralkodott
magán. Már nem sírt, szótlanul ült egy darabig Marie mellett a hátsó
ülésen. Viszont amikor újra megszólalt, csupa badarságot beszélt.
– Soha többé nem fogom látni – mondta halkan. – Eltüntetik, meg
fogják ölni, tudom. Szegény kis gyerekeimet egyedül kell felnevelnem,
magányos özvegyként, elhagyatottan…
Teljesen megzavarodott, gondolta Marie. Ami nem csoda, ez után a
lehangoló beszélgetés után.
– Miket beszélsz, Lisa? Ügyvédet fogadunk, és hazahozzuk Sebastiant.
Egyébként meg nem vagy egyedül, soha nem is leszel. Mind itt vagyunk
neked…
– Az egész országban nem találsz olyan ügyvédet, akinek van esélye a
Gestapóval szemben. Sebastian meggyőződéses kommunista. És ezt a
kihallgatásokon sem fogja tagadni.
Marie szomorúan belátta, hogy Lisának alighanem igaza van.
Sebastian okos, művelt ember, de ha az elveiről van szó, megmakacsolja
magát. Pault is halálosan bosszantotta, amikor az üzemi tanács
elnökeként folyton újabb és újabb javaslatokkal állt elő. De az utóbbi
években egész jól kijöttek. A mai napig…
Hanna aggodalmas arccal nyitott ajtót, amikor hazaérkeztek, a
konyhába vezető ajtóban Else és Liesl sugdolózott. Természetesen mind
tudták, hogy valami szörnyűség történt.
– Megterítettünk asszonyoméknak az ebédlőben – jelentette Hanna. –
Az úr nem jön ma haza ebédelni?
– Nem, vissza kellett mennie a gyárba – felelte Marie. – Csak mi ketten
eszünk pár falatot.
– Ó, nem! – kiáltott fel Lisa. – Egyetlen falat sem menne le a torkomon.
Azonnal le kell pihennem.
– Csak nem akarod, hogy egyedül egyek? Kérlek, ülj velem asztalhoz!
Ihatsz egy csésze teát, ha semmit nem akarsz enni.
 – Hát jó – sóhajtott Lisa. – De csak a te kedvedért, Marie. Hozz nekem
egy kamillateát az ebédlőbe, Hanna!

Az asztalra tett tálak láttán Lisának mindjárt megjött az étvágya, Marie

pontosan erre számított. Rögtön két szelet húst vett magának és jó nagy
adag tepsis krumplit. Teli gyomorral már bizakodóbb is volt.
– Igazad van, Marie. Ennem kell, erősnek kell maradnom, már csak a
gyerekek miatt is. Ó, istenem, mit mondjak nekik? Nem mondhatom,
hogy az apjuk börtönben van. Megszakadna a szívük.
– Előbb-utóbb meg kell tudniuk az igazat, Lisa. És Mama meg Elvira
néni előtt sem hallgathatjuk el, mi történt.
– A személyzet azonban szigorú utasítást kap, hogy hallgasson a
dologról – jelentette ki Lisa.
– Ahogy ismerem őket, ezt maguktól is megtennék. Mindazonáltal
nem tudjuk megakadályozni, hogy híre menjen a városban.
Fél óra elteltével, amikor már a desszertet és a kávét is felszolgálták
nekik, Humbert látogató érkezését jelentette.
– Serafina von Dobern az előcsarnokban vár. Mondjam, hogy a
hölgyek házon kívül tartózkodnak?
Lisa olyan erővel csapta le a csészéjét, hogy a kávé kilöttyent a
csészealjra.
– Már csak ez hiányzott! – kiáltott fel idegesen. – Mondja meg neki,
hogy migrénem van, a sógornőm pedig nincs itthon. Vagy fogadni
akarod ezt az álnok kígyót, Marie?
Marie habozott. Egyáltalán nem kedvelte persze ezt a rémes
nőszemélyt, sok bajt okozott már nekik. De bölcs dolog lenne ebben a
helyzetben további ellenségeket szerezni?
– Menj csak át az új szárnyba a gyerekekhez, Lisa! Szükségük van rád.
A magam részéről szeretném tudni, mi hozta ide Serafina von Dobernt.
Biztos nem a népjóléti egylet adománygyűjtése.
– Légy óvatos, Marie! – figyelmeztette Lisa, miközben felállt az
asztaltól. – Ez a nő veszélyes.
– Tudom. Humbert, vezesse be, kérem, a hölgyet a vörös szalonba!
– Igenis, asszonyom.
 Marie-nak összeszorult a gyomra, amikor nyílt az ajtó, és Serafina von
Dobern belépett a szalonba. Határozottan masírozott be, mintha otthon
lenne, és fölényes mosollyal köszöntötte.
– Heil Hitler, kedves Marie! Mennyire örülök, hogy itthon találom.
Remélem, mindennek ellenére jó egészségnek örvend.
Vajon mit akar ezzel? Már-már úgy hangzott, mint valami fenyegetés.
Bár a „mindennek ellenére” sok mindent jelenthet. Marie hirtelen úgy
érezte, mintha egy szakadék szélén állna – talán túlbecsülte a saját
erejét, és mégsem kellett volna fogadnia ezt a nőt. De most már késő.
– Heil Hitler! – mondta monoton hangon. – Köszönöm kérdését, mind
jól vagyunk. Foglaljon helyet, kérem!
Serafina kényelmesen elhelyezkedett egy fotelban, keresztbe vetette a
lábát, hátradőlt. Marie megállapította, hogy az új „német” divatot
követi: egyszerű szabású, barna nyári kosztümöt visel, amely olyan,
mint egy egyenruha, hozzá nyakig gombolt világos blúzt, bross helyett
valami fémjelvénnyel. Nyilván a népjóléti egylet kitüntetése áldozatos
munkájáért.
– Mindig csodáltam, mennyire őrzik a hagyományokat ebben a házban
– jártatta körbe a tekintetét a szalonban. – Semmi sem változott, amióta
sok-sok éve először jártam itt.
– Az anyósom rendezte be annak idején a szalont – felelte Marie. – És
ez a mi ízlésünknek is megfelel.
Serafina von Dobern pillantása most egy halom divatlapra siklott,
mellettük Marie vázlattömbje és néhány ceruza hevert.
– Amint hallom, a divatszalonja sajnos elveszítette jó néhány
kuncsaftját. Milyen nagy kár.
Hát ezt meg honnan tudja máris? Való igaz, hogy sok régi kuncsaftja
maradt el az utóbbi időben. Hogy miért, az kézenfekvő – és csak idő
kérdése volt.
– Mostanában igyekszem kevesebbet dolgozni – bólintott Marie. –
Elhatároztam, hogy a háztartás vezetésére és a legkisebb fiam
nevelésére fordítok több időt.
Serafina helyeslően bólogatott, és megjegyezte, hogy az
otthonteremtés és az anyaság a német nő valódi hivatása.
 És ezt pont ő mondja, gondolta Marie dühösen.
– A divatszalonért nagy kár – folytatta Serafina von Dobern mézédes
mosollyal. – Jól bejáratott márkanév és kitűnő vevőkör. Ezt nem lenne
szabad csak úgy egyszerűen feladni.
– Miért akarnám feladni?
– Nos – mondta Serafina immáron gonosz mosollyal –, mivel
elképzelhető, már híre ment a városban, hogy a textilgyáros Paul Melzer
felesége zsidó származású.
– Na és? – csattant fel Marie dühösen. – Ez még nem ok egy üzlet
feladására.
Serafina felnevetett, mint aki ezt jobban tudja, majd összefonta a
karját, és összeszűkült szemmel meredt Marie-ra.
Valamit forral ez az alamuszi macska.
– Lenne egy ajánlatom, kedves Marie. Mit szólna hozzá, ha én
vezetném tovább a divatszalont? Természetesen megtartanám a szalon
nevét, átvenném a teljes berendezést és a varrónőket is.
Hát ezt akarja! Ha már nem sikerült megvennie annak idején a házat,
legalább az üzletet meg akarja szerezni. Az ő gyönyörű kis szalonját,
amit annyi szeretettel, szenvedéllyel és fáradsággal épített fel. Amit
együtt rendezett be Kittyvel, ahol annyi éven át dolgozott. Az a sok
divatbemutató! Az extravagáns estélyi ruhák! Az izgalmas új modellek.
És mindezt most el akarja venni tőle ez a rémes nőszemély.
– Nem érdekel az ajánlat – mondta végül hűvösen. – Ha csak emiatt
jött, akkor fölöslegesen fáradt.
Serafina nem felelt azonnal, alamuszi mosollyal méregette Marie-t.
Nyilván van még valami a tarsolyában, és ezt az ütőkártyát
megfontoltan fogja kijátszani.
– Roppant sajnálatos – szólalt meg végül kissé vontatottan. – Tudja, mi
nyűgözött le mindig? A Melzer család iránti elkötelezettsége. Ez a
bámulatos összetartás jóban-rosszban, ami sikeressé, tekintélyessé tette
ezt a családot. Sok éve magam is szorosan kötődöm a Melzer családhoz.
Mint tudja, gyerekkori jó barátnőm az ön kedves sógornője, Lisa…
Most meg hová akar kilyukadni, gondolta Marie idegesen. Mi ez a
locsogás családról, összetartásról?
 – A fülembe jutott ez a szerencsétlen dolog a sógorával – folytatta a
kígyó. – Úgy hallom, akadt egy kis gondja a rendőrséggel…
Hát ezt meg honnan tudja máris? Marie lázasan törte a fejét.
Lehetséges, hogy…
– Ahogy említettem, a Melzer család barátja vagyok. – Serafina von
Dobern kihúzta magát ültében, ami Marie-ra olyan benyomást tett,
mintha ugrásra készen állna. – Véletlenül van egy igen jó ismerősöm a
rendőrségen. Egy barát, aki tartozik nekem egy szívességgel. Érti, mire
akarok kilyukadni?
Marie nagyon jól értette. Zsarolni próbálja.
– Landauer felügyelőre gondol?
Serafina felnevetett.
– Ó, dehogy. Az én ismerősöm nála jóval magasabb poszton van.
Szólhatok egy jó szót a sógora érdekében, és biztos vagyok benne, hogy
lesz foganatja. Cserébe azonban ellenszolgáltatást várok…
A divatszalonom Sebastian szabadságáért, gondolta Marie, sőt talán az
életéért! Piszkos alku. De mit számít az üzletem – amit talán amúgy is fel
kellene adnom – egy ember életével szemben? Lisa férjének, a gyerekei
apjának életével szemben.
– Értem – mondta végül lassan. – Mielőtt választ adnék, természetesen
meg kell beszélnem a dolgot a férjemmel. Ő a ház tulajdonosa a
Karolinenstrassén, ő adja bérbe az üzlethelyiséget is.
Serafina bizonyára számított erre, mivel nem mutatott csalódottságot.
Sőt alig leplezett diadalmas mosoly suhant át az arcán.
– Magától értetődik – bólogatott barátságosan. – De ne hezitáljon
sokáig, ha továbbkerül innen az ügy, akkor már az ismerősöm sem tehet
semmit. Mindenesetre én megíratom a bérleti szerződést – amint
szabadon bocsátják a sógorát, elvárom, hogy aláírja. Megegyeztünk?
Marie egy pillanatra lehunyta a szemét, majd bólintott. Serafina von
Dobern felállt, elővett a retiküljéből egy névjegyet, és átnyújtotta.
– Akkor várom a hívását, legkésőbb holnap reggel. Köszönöm, ne
fáradjon, egyedül is kitalálok. Heil Hitler!
Marie nem is készült kikísérni a látogatóját. Amikor becsukódott
mögötte az ajtó, csak dermedten bámult maga elé, a kezében tartott
névjegyre meredt, majd odament az ablakhoz, és kinézett a zöldellő
parkra.
Paul nagyon mérges lesz a zsarolás miatt, csapdát sejt mögötte, azt
mondja majd, utasítsák vissza az ajánlatot, és fogadjanak inkább
ügyvédet. De Marie biztos volt benne, hogy az új Németországban nem
létezik jog és igazságszolgáltatás. Egy zsidó vagy egy kommunista
számára biztosan nem.
 16.

Dodo úszott a boldogságban. Nagyszerűen érezte magát a Bajor

Repülőgépgyárban, reggelente alig várta, hogy munkába induljon,
délutánonként pedig elszomorodott, amikor véget ért a munkaidő. Egy
új világ tárult fel előtte: a repülőgép-tervezés. Miért is akart
mindenáron berepülőpilóta lenni? Sokkal izgalmasabb tervezni és
megépíteni a gépeket. Pontosan ez az, amit mindig is akart. Milyen jó,
hogy ezt időben felismerte.
És igazából Henninek köszönheti, hogy erre a felismerésre jutott,
mert ő segített megszerezni a gyakornoki állást. Persze nem teljesen
önzetlenül tette, de ami őt illeti, telitalált volt ez az alku. Henninek
sajnos nem jött be, de ő ezt előre megmondhatta volna. A lakókocsis
kirándulásról két nap után haza kellett menniük, mert Leo torokfájásra
panaszkodott, majd be is lázasodott. A szép kék Dunából alig láttak
valamit, pár kilométerrel Dillingen után Mama autója felmondta a
szolgálatot, és fél napjába telt megjavítani. Miközben ő a motorházba
hajolva a gyújtógyertyákat tisztogatta és a benzinvezetéket próbálta
rendbe hozni, Henni és Leo a Duna-parton ülve folyton veszekedett. A
hazaúton Henni ült mellette az autóban, mogorva hallgatásba
burkolózva, Leo pedig lázasan, köhögve feküdt a lakókocsiban.
Ennek lassan már két hete. Henni azóta megnyugodott, bár nem volt
már úgy oda az unokatestvéréért, mint azelőtt. Leót csak egyszer
látogatta meg, amíg beteg volt, a jelek szerint akadt ennél jobb dolga is
bőven. Leo majdnem két hétig nyomta az ágyat, rettenetesen köhögött,
és nagyon rossz kedve volt. Két napja végre felkelt – és nagymama nagy
örömére – lejött reggelizni. De alig evett pár falatot, csak tejeskávét
ivott.
 – El kellene menned Kortner doktorhoz, hogy alaposan kivizsgáljon –
mondta Mama aggodalmas arccal. – Nem tetszik nekem ez a szűnni nem
akaró köhögés.
– Nekem se – felelte Leo kedvetlenül, és megint rátört a köhögés.
Mama közben írt jó néhány ausztriai zeneművészeti egyetemnek – a
salzburgi Mozarteumnak, a bécsi és a grazi zeneakadémiának, az
eisenstadti Joseph Haydn Konservatoriumnak –, a felvételi
követelményekről és a tandíj összegéről érdeklődött. A válaszleveleket
Leo csak átfutotta, majd közömbösen félredobta.
– Ez még ráér, Mama.
– Nem, Leo. Nézd meg jobban, megírták a felvételi vizsgák időpontjait!
– Még nem vagyok jól teljesen. Ki kell pihennem magam…
Dodo persze rögtön átlátott rajta: már megint a homokba dugja a
fejét. Leo mindig is ilyen volt. Ha nem sikerült neki valami, nem küzdött
érte, hanem letette a fegyvert, megadta magát, és elvonult duzzogni.
Mintha az megoldás lenne.
Vacsora után általában felment a testvéréhez, mesélt neki az új,
izgalmas élményeiről a repülőgépgyárban, és mellékesen próbálta
kideríteni, mi bántja Leót, és azt, hogyan tudna segíteni neki.
– Nincs nagy kedved Ausztriában zenét tanulni, igaz?
Leo törökülésben trónolt a bevetetlen ágyon, körülötte szétszórva egy
csomó teleírt kottalap, ceruzák, hegyező, radírgumi. Legalább újra
komponál, gondolta Dodo, ez jó jel.
– Inkább lelkifurdalásom van – vallotta be Leo. – Papának egy csomó
pénzbe kerülne, én meg azt sem tudom, tetszene-e ott nekem.
Dodo ezt nem igazán értette.
– Miért ne tetszene? Ott nem kell tartani náciktól, és remek
zeneszerzőik vannak. Mozart, Haydn…
Leo erre elnevette magát.
– Sajnos ők már rég meghaltak…
– De a szellemük még él.
– Meglehet… – dünnyögött egykedvűen Leo. – Különben is messze van,
és nem ismerek ott senkit.
 Egyszerűen nem akar kibújni a csigaházából. Más irányból kell
próbálkoznom, gondolta Dodo.
– Min dolgozol? Egy új operán?
Leo összeszedett néhány kottalapot, egymásra rakva próbálta
összerendezni őket, ami nem ment könnyen, mert különböző
hosszúságúak voltak. Némelyiket megtoldotta egy odaragasztott
darabbal, némelyikről levágott egy részt.
– Nem, ez egy oratórium. Az ótestamentum egyik történetét
dolgoztam fel.
Hirtelen elnémult, mert a folyosóról valami puffanás, majd
csörömpölés hallatszott. Felugrott, és kinyitotta az ajtót. Liesl feküdt a
földön, a tálca még a kezében. A bögre a forró gyógyteával, amit az anyja
utasítására hozott minden este Leónak, ripityára tört.
– Liesl! – kiáltott fel Leo rémülten. – Nem esett bajod? Várj, segítek!
Hagyd azt a tálcát, előbb állj fel! Csak lassan. Jól vagy? Nem sérültél
meg?
Dodo is kiszaladt a szobából, felemelte a tálcát, elkezdte
összeszedegeti a cserepeket. Közben folyton Leo felé pillantott, aki egy
székhez vezette Lieslt, és ragaszkodott hozzá, hogy üljön le. A lány
holtsápadt volt, és riadt, nyilván ebben a hülye futószőnyegben botlott
meg. Ha frissen vikszelték a padlót, folyton ide-oda csúszkált rajta. És
Liesl gyereket vár, már mindenki tudta a villában, nagyon nem
szerencsés, ha elesik. De Leónak azért nem kellene szorongatnia a kezét,
és ezerszer megkérdezni, nem szédül-e.
– Köszönöm… jól vagyok – hebegett Liesl. – Csak megijedtem. Nagyon
sajnálom, hogy kiöntöttem a teáját. Azonnal hozok másikat.
– Ezt inkább hagyd Hannára! – szólt közbe Dodo. – A felszolgálás nem
a te dolgod. – Hiszen ő csak egy konyhalány, nem szobalány, tette hozzá
gondolatban.
Liesl egyetértően bólintott, Leo szeme azonban mérgesen villant a
testvérére.
– Liesl is nagyon jól csinálja, Dodo! Csak lassabban, óvatosabban
kellene, és nem szabad semmi nehezet cipelnie.
 Liesl levitte a cserepekkel teli tálcát a cselédlépcsőn, Dodo pedig azon
morfondírozott, folytassa-e a beszélgetést Leóval, vagy feküdjön le
inkább aludni. Az alvás mellett döntött, hiszen mindjárt tíz óra, és
holnap frissen, kipihenten akart munkába menni.
Elalvás előtt még hallotta, ahogy nyílik az ajtó a szomszéd szobában,
és Leo megköszöni a teát.
– Jó éjszakát, Liesl!
– Aludjon jól, nagyságos úr!
Na, mégiscsak ő hozta fel a teát. Milyen furcsa, hogy Lieslnek most
már „nagyságos úrnak” meg „nagyságos kisasszonynak” kell szólítania
őket. Amikor gyerekek voltak és együtt játszottak, keresztnéven
szólították egymást. Leo mindig is nagyon kedvelte Lieslt…
Másnap reggel Dodo már hétkor a reggelinél ült, kettesben az apjával.
Mama kicsit később kelt, Kurti pedig az új szárnyban aludt Johann-nal és
Hannóval. Leo ilyen korán soha nem mutatkozott.
– Na? – szólalt meg az apja az újságja mögül. – Hogy tetszik a munka a
repülőgépgyárban? Szerintem nagyon jó döntés volt, hogy elfogadtad a
gyakornoki állást. Főként, mert így itthon lakhatsz.
– Egyszerűen fantasztikus, Papa. Nagyon élvezem. – Dodo a lágytojását
kanalazva azon tűnődött, milyen szórakozott mostanában az apja.
Tegnap és tegnapelőtt ugyanezeket a mondatokat mondta. – A gyárban
minden rendben?
– Tessék? – kapta fel a fejét az apja, majd leengedte az újságot, és a
lányára nézett. – A gyárban? Igen, jól mennek a dolgok. A jövő héttől a
szövőrészlegen megint csökkentett munkaidőben dolgozunk ugyan, de
ez csak átmeneti dolog, hamar túl leszünk rajta.
Azzal maga elé tartva az újságot ismét belemélyedt.

LEGÁLIS ÚTON OLDJUK MEG A ZSIDÓKÉRDÉST

– állt hatalmas, vastagon szedett betűkkel a címlapon. Dodo

megpróbálta kibetűzni a cím alatti sorokat.
Az esseni tartományi gyűlésen Wilhelm Frick birodalmi belügyminiszter
bejelentette, hogy a zsidókérdés lassan, de biztosan legális úton megoldásra
kerül. Előkészítés alatt áll a törvényjavaslat, amely minden német
állampolgárnak…
– Mielőtt elfelejtem, Dodo – csukta össze Papa az újságot –,
szeretnélek megkérni valamire. Ezt a szerencsétlen esetet Sebastian
bácsikáddal jobb, ha nem említed a gyárban.
– Persze, Papa.
Sebastian bácsinak megint gondja akadt a rendőrséggel és börtönben
van. De erről senki sem tudhat. Lisa néni azt mondta a gyerekeknek,
hogy az apjuk rokonlátogatásra ment Günzburgba. Remélhetőleg
minden rendben lesz. De ez persze nem az ő problémája.
Dodo megkent két zsemlét vajjal, egy-egy szelet sonkát és sajtot tett
rájuk, majd az uzsonnás dobozába rakta őket. Kávét majd kap fent az
irodán Segemeier kisasszonytól, aki a szárnyai alá vette.
– Nemsokára az adminisztratív munkába is alaposan beletanulhat,
Melzer kisasszony – mondta nemrégiben. – Tetszeni fog magának.
– Lent a szerelőcsarnokokban jobban tetszik – felelte Dodo őszintén.
– Dehát az nem való egy ifjú hölgynek!
– Nekem igen.
Sikerült rábeszélnie Mamát, hogy varrjon neki egy szürke
tréningnadrágot, amit persze csak a műhelyben vehetett fel. A
villamoson nyilván feltűnést keltett volna benne. A gyárban aztán egy
hosszú munkaköpenyt vett a nadrág fölé, ami nyáron kissé meleg volt
ugyan, de a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó szoknyában
és blúzban megjelenni a szerelőcsarnokokban. Senki sem vette volna
komolyan, a gépek közelébe sem engedték volna. Köpenyben és
nadrágban viszont egész jól ment, néha még segíthetett is az
összeszerelésnél, egyszerűbb munkákat is rábíztak. A munkások
többször is fiúnak nézték. Nemcsak a nadrág miatt, hanem mert rövidre
vágatta a haját. Minél rövidebb, annál jobb, neki nem kellenek göndör
fürtök. Még csak az kéne, hogy úgy nézzen ki, mint Henni, aki gondosan
ondoláltatja az aranyszőke loboncát, és minden másnap hajat mos.
A gyárkapuban bemutatta a belépőjét, kedvesen a portásra
mosolygott, és már mehetett is. A repülőgépgyárban sokkal szigorúbb
volt az ellenőrzés, mint a Melzer textilgyárban, mivel a repülőgépek
gyártása és főként a fejlesztés szigorú titoktartás alá esett, és ezért
tartottak az idegen hatalmak kémeitől. Az egymotoros, négyüléses Bf
108-as volt a világ legjobb sport- és túrarepülőgépe, tavaly a Varsóban
rendezett Európa-bajnokságon az összes díjat elhozta. Néhány napja
Augsburgba érkezett a híres női pilóta, Elly Beinhorn, és csak úgy
egyszerűen kölcsönkérte az egyik Bf 108-ast, hogy Londonba repüljön.
Azután rábeszélte Messerschmittet egy másik útra, amivel
népszerűsíthetik a repülést. Egy nap alatt Németországból Ázsiába akart
repülni, és vissza, hogy ezzel világszerte ismertté tegye a Bf 108-ast. A
több mint háromezer kilométeres távolság Gleiwitzből Isztambulba igen
nagy teljesítménynek számított. Világos, hogy Messerschmitt és a Bajor
Repülőgépgyár teljes elnöksége rábólintott a tervre, hiszen ez
fantasztikus reklám a gépnek. De ilyen esélyt persze csak az kap, aki már
ismert és népszerű. Egy névtelen kis gyakornokra senki nem bízna rá
egy Bf 108-ast – még ha legalább olyan jó pilóta is, mint a Beinhorn.
De kit érdekel?, gondolta Dodo. Úgysem akarok már berepülőpilóta
lenni, tervezni, építeni akarom a gépeket. Persze repülni is akart, ez
egyértelmű. De elsősorban gyorsabb, technikailag jobb új gépeket akart
fejleszteni – ez a cél lebegett a szeme előtt.
Egyelőre azonban lassan haladtak a dolgok. A különböző
szerelőcsarnokokban mindig az ottani munkavezető gondjaira bízták,
aki nem igazán tudta, mit kezdjen vele. Beletelt egy kis időbe, mire
megengedték, hogy segítsen is néha, mert a munkások azt gondolták,
egy lány a szegecset sem tudja megkülönböztetni a csavartól. Ha pedig a
munkavezető szánt rá némi időt, hosszas magyarázatokba kezdett,
amiket Dodo türelmesen végighallgatott, mert nem akarta felbőszíteni a
jóembert, bár nem sok újat tudott mondani neki. Vagy tudta már, vagy a
munkát figyelve gyorsan megértette, mit, miért, hogyan kell csinálni. A
legizgalmasabb az volt, ha valamelyik konstruktőr vagy maga
Messerschmitt jelent meg a csarnokban, hogy valamit ellenőrizzen vagy
kipróbáljon. Ilyenkor Dodo igyekezett melléjük szegődni, hogy a nagy
zaj ellenére hallja, miről beszélnek, mert ez sokkal érdekesebb volt, mint
a végeredményben mindig egyforma munkálatok a csarnokokban.
Ilyenkor a gépek szerkezetéről volt szó, technikai problémákról,
újításokról. A mérnök uraknak sajnos soha nem volt idejük egy kis
gyakornokkal beszélgetni, és csak isten a tudója, hogy valaha is
beengedik-e egyszer a legszentebb szentélybe, a tervezőirodába. De
elhatározta, mindent megtesz annak érdekében, hogy ez sikerüljön.
Addig meg járja a csarnokokat, ahol fémsablonokra hajlítják a nagy
alumíniumlapokat a gépek törzséhez, óvatosan formára kalapálják, hogy
minden pontosan illeszkedjen. Már tudta, milyen zseniális ötletei
támadtak Messerschmittnek, hogy meg tudja építeni a világ legjobb
gépeit. Nem voltak például csavarok, kizárólag szegecsek tartották össze
a repülőgépeket. Aztán egy új ötvözettel, dúralumíniummal dolgoztak,
ez a rendkívül jó szilárdságú anyag lehetővé tette, hogy ne építsenek be
súlyos tartóvázat a törzsbe, ezáltal a Bf 108-as sokkal könnyebb volt más
gépeknél, gyorsabban repült és mégis több súlyt bírt el.
Ezen a napon Dodót abba a csarnokba osztották be, ahol a gépek
hordfelülete készült. A külső rész itt is dúralumíniumból volt, az
összeszerelés, a szegecselés viszont bonyolultabb, mint a törzsnél. A
hatalmas csarnokban bakokon sorakoztak a félkész hordfelületek, a
szerelők jöttek-mentek, ellenőriztek valamit, időnként szitkozódtak, ha
a lapok nem pontosan illeszkedtek. Dodo már rájött, hogy nem bölcs
dolog ilyenkor jó tanácsokat adni, mert csak letorkolják. A munkások
többsége nem igazán látta át a repülőgép teljes felépítését: csak az egyes
részek – a törzs, a hordfelület, a futómű, vagyis amin éppen dolgoztak –
összeszereléséhez értettek. Időnként lobogó köpenyben, kezében
tervrajzzal egy-egy mérnök sietett át a csarnokon, hogy ellenőrizzen
valamit, megoldjon egy problémát. Ők voltak azok, akik igazán értettek
a dolgokhoz, de persze nem volt idejük egy tudásra szomjazó kis
gyakornokra.

Dodónak ma kivételesen szerencséje volt, az egyik legnagyobb főnök,

Hentzen gyártási igazgató viharzott be a csarnokba, szinte mellette állt
meg, és kérdőre vonta az egyik szerelőt, miért nem haladnak
gyorsabban a munkával.
– A hőség az oka, direktor úr – felelte a férfi. – Izzadunk, csúsznak az
ujjaink.
 Dodo most elérkezettnek látta a pillanatot, hogy javasoljon valamit.
– Egyszerűbb lenne a teljes összeszerelés előtt több lapot egymáshoz
szegecselni. Ez megkönnyítené a munkát és időt lehetne spórolni.
Az igazgató meglepődve fordult felé.
– Á, az ifjú gyakornokunk… Metzger kisasszony, nemde?
– Melzer.
– Igen, igen, Melzer. Mint az itteni textilgyár?
Ennek az embernek olyan az emlékezete, mint a szita, gondolta Dodo.
Hisz bemutatták neki, amikor kezdett a gyárban, kezet is rázott vele. Jó,
igaz – több mint kétezren dolgoznak itt. De Papa gyárában is legalább
ennyien dolgoztak, legalábbis régebben, és ő mindenkit név szerint
ismert.
– Igen, az apámé. Én viszont repülőgép-tervező mérnök szeretnék
lenni.
– Nocsak – mondta Hentzen minden érdeklődés nélkül.
– Valójában pilóta vagyok – tette hozzá Dodo büszkén. – Berlinben
szereztem képesítést, megvan az A jogosítványom, és arra készülök,
hogy a B-t is megcsináljam. Mert akkor repülhetek a Bf 108-assal.
– Tetszik magának, igaz? – vigyorodott el az igazgató, egyfajta
tulajdonosi büszkeséggel a hangjában. Pedig nem is ő fejlesztette ki a
gépet, hanem Messerschmitt.
– De még mennyire – lelkendezett Dodo. – A legjobb gép a világon.
Gondolja, hogy megszerezhetném a B jogosítványt a gyakornoki munka
keretében? Ebből a repülőgépgyár is profitálna…
Hentzen elnevette magát. Dodo pedig bosszúsan elhallgatott – mi
ebben olyan mulatságos?
– Lassan a testtel, ifjú hölgy! Épp csak három hete gyakornok a
gyárban, és máris a mi költségünkre akarja megszerezni a B
jogosítványt? Nem eszik olyan forrón a kását.
Ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, megfordult, odakiáltott
egy utasítást az egyik szerelőnek, majd elsietett. Dodo leforrázva állt. Az
első, sokat ígérő hetek után ez olyan volt, mint egy hideg zuhany. És
meghallotta egyáltalán a direktor úr a gyakorlatias javaslatát? Egyetlen
szóra sem méltatta. Alighanem azért, mert eleve nem feltételezi, hogy
egy gyakornoknak is lehetnek okos javaslatai.
– Metzger kisasszony! Ó, pardon, Melzer. Jöjjön csak ide!
Dodo felkapta a fejét. A nagy ember a csarnok kapujából intett neki,
mellette egy pilótaruhás, karcsú, szőke fiatalember állt. Ez Ditmar
Wedel, a tesztpilóta! Ó, mennyire irigyelte, amikor csak úgy fellépett a
hordfelületre, felnyitotta a kabintetőt és beült a Bf 108-asba, hogy
felszálljon.
– Minden vágya, hogy repüljön a mi kis bébinkkel, igaz? – mondta
Hentzen leereszkedően, miközben a pilótára kacsintott. – Wedel felviszi
magával egy körre.
A szőke Wedel kissé kényszeredetten mosolygott, nyilván Hentzen
utasította erre, és most jó képet kell vágnia a dologhoz. De Dodót ez nem
érdekelte – majd ő megmutatja neki, mit tud.
– Ez csodálatos lenne – lelkendezett. – Mikor indulunk? Ma délután?
Wedel a fejét rázta.
– Talán holnap. Ha ilyen marad az idő, csinálunk néhány
próbarepülést. Repült már valaha, Melzer kisasszony?
Hát ez hihetetlen! Még mindig nem ment híre, hogy a gyakornok,
Dorothea Melzer képzett pilóta?
– Staakenben szereztem meg az A jogosítványt – felelte hanyagul.
– A mindenit! Akkor kollégák vagyunk. Ennek örülök. Holnap
értesítem, hogy mikor szállunk fel.
Na, ez már jobban hangzik. Dodo kegyesen bólintott, és azt mondta, ő
is nagyon örül.
– De ne essen túlzásba, Wedel! – mondta Hentzen, és megint
felnevetett. – Melzer kisasszony az a fajta, aki mindjárt az egész karját
akarja, ha a kisujját nyújtja.
– Aggodalomra semmi ok, igazgató úr. Tudom kezelni az ilyesmit.
Na, fő, hogy az urak egyetértenek. A két férfi elköszönt, de csak Wedel
nyújtott kezet, Dodo pedig megint ott állt a csarnokban az egyik szerelő
mellett, és adogatta a szegecseket. Jövő hétre végre abba a
gyárcsarnokba lesz beosztva, ahol a teljes összeszerelést végzik, itt
építik be a motort is a gépekbe. Újabban Argus-motort kapnak a gépek,
ez a léghűtéses típus nagy előrelépés a korábbi Hirth-motorral szemben,
amellyel az első Bf 108-asokat szerelték fel. Fantasztikus pillanat, amikor
a repülőgép megkapja a motorját: mintha szívet kapna.
Dodo ma is tovább maradt a gyárban, kiszaladt a hangárba megnézni
az újonnan tesztelt gépeket. Amikor már visszafelé tartott az
igazgatósági épületbe, hogy átöltözzön, majdnem nekiütközött egy
munkásnak, aki egy alumíniumlapokkal megrakott targoncát tolt.
– Elnézést! – ugrott félre gyorsan az útból.
A férfi nem mondott semmit, elfordította a fejét. Nyilván, mert
vigyáznia kellett, nehogy nekitolja a kocsit a falnak. De valami
motoszkált Dodo fejében, mintha látta volna már valahol ezt az embert.
Talán Berlinben? Nem. Vagy Münchenben? Ott sem. Akkor biztosan a
textilgyárban. Igen, ez elképzelhető. Sok munkás jött át a Bajor
Repülőgépgyárba, aki korábban Papánál dolgozott. És ezzel a férfival
volt valami… De mi?
 17.

A négy férfi bejelentés nélkül állított be a gyárba. A kapunál a Gestapo

embereiként azonosították magukat, kettő közülük az SS-nek is tagja.
Civilben voltak, barátságosan, már-már nyájasan viselkedtek. Kettő
kopaszodó halántékú negyvenesnek tűnt és ügybuzgó hivatalnoknak, a
másik kettő fiatalabb volt, sőt az egyikük legfeljebb a húszas évei elején
járhatott. Paul még soha nem látta ezeket az embereket Augsburgban.
– Körbejárjuk az augsburgi üzemeket, gyárakat – mondta az egyik
idősebb férfi, szemmel láthatóan a kis csapat vezetője. – Sajnos még
mindig akadnak olyanok, akik nem fogták fel, mit diktál az új idők
szelleme. Az ilyeneknek akarunk egy kis segítséget nyújtani.
Természetesen meg vagyunk győződve arról, hogy a Melzer
textilgyárban rég tudják, mit vár el a Führerünk, és tevékenyen
munkálkodnak a nemzetiszocialista gazdaság felépítésén.
Paul már számított egy ilyen látogatásra. Egy pillanatra mégis szinte
lebénult, amikor ezek négyen az irodájában állva a nyájasság és a rejtett
fenyegetődzés különös elegyével kinyilvánították szándékukat. Az
önkényesség volt az, ami megrémítette. Ahogy egyszerűen betörtek ide,
a portást félretolva bemasíroztak a gyárkapun, aztán az igazgatósági
épületbe, és benyitottak az irodájába, a két titkárnő tiltakozásával mit
sem törődve.
Gyorsan összeszedte magát, most az a legfontosabb, hogy jó
benyomást keltsen. Hiszen nem több és nem kevesebb a tét, mint a gyár
fennmaradása.
– Természetesen ezt tesszük, uraim – felelte végül, és a bőr
ülőgarnitúrára mutatott. – Kérem, foglaljanak helyet! Állok
rendelkezésükre.
 Engedelmességhez szoktak, szótlanul leültek, nem köszönték meg a
hellyel kínálást. A legfiatalabb jegyzettömböt, tollat húzott elő az
aktatáskájából, a többiek kíváncsian körülnéztek az irodában. A képek,
amelyeket Marie anyja festett, és ő a felesége kedvéért kiakasztott a
falakra, visszatetszést keltettek bennük. Ezt szóvá is tették.
– Ilyesminek semmi keresnivalója egy rendes német gyárban, Melzer
úr. Az elfajzott művészet szemétre való.
Paul nem felelt. Nem mintha különösebben ragaszkodott volna
ezekhez a festményekhez, de nem hagyja, hogy ezek itt előírják neki,
hogyan rendezze be az irodáját. A cégalapító Johann Melzer fotója már
kegyesebb fogadtatásban részesült a kritikus náci szemek előtt. Aztán
feltették a kérdést, amire Paul már várt.
– Miért nincs a falon a Führer képe?
A legtöbb gyárban, üzletben Adolf Hitler fényképe díszelgett a falon.
Paul eddig még nem tudta rászánni magát, hogy kitegye, és a titkárnői is
kijelentették, hogy nem akarják ezt a „csúf embert” nézni a
munkahelyükön.
– Haladéktalanul pótoljuk ezt a mulasztást – mondta, és közben
gyűlölte magát ezért a gyáva meghunyászkodásért.
– Ez igencsak ajánlatos, Melzer úr. De térjünk rá jövetelünk céljára!
Néhány kérdést akarunk feltenni magának.
– Tessék csak… De megkínálhatom az urakat előbb egy kávéval?
– Köszönöm… nekem tejjel és cukorral.
Paul behívta Lüders kisasszonyt, aki felvette a kávérendelést. Rémült
pillantásokat vetett Paulra, mielőtt nesztelenül távozott. Ártalmatlan
kérdésekkel kezdődött a vallatás: mikor, ki alapította a gyárat, hány
munkást és alkalmazottat foglalkoztatnak, kik az üzleti partnereik…
Paul nagyon jól tudta, milyen buktatókat kell kikerülnie. Gondosan
elhallgatta, hogy Jakob Burkard társalapító volt, és ezért magában
bocsánatot kért Marie-tól, viszont hosszan taglalta, hogy mivel számos
országba szigorú beviteli korlátozások sújtják a német árukat, kénytelen
csökkenteni a gyártást és csökkentett munkaidőben foglalkoztatni a
munkásait. Ahogy feltételezte, ez csöppet sem hatotta meg a kérdezőket,
egyszerűen ignorálták a panaszát.
 – Foglalkoztat zsidó munkásokat is?
– Nagyon keveset. És csak olyan pozícióban, amelyet pillanatnyilag
nem lehet betölteni mással.
Amikor megérkezett a kávé, az urak engedélyeztek maguknak egy kis
szünetet. A gazdasági fellendülésről beszélgettek, ami a
nemzetiszocialistáknak köszönhető, a munkások körülményeinek
javulásáról, a zsidó üzletemberek tevékenységének szükséges
korlátozásáról.
– Most pedig közelebbről is górcső alá vesszük a gyárat, Melzer úr.
Kérem, vezessen körbe minket a gyárcsarnokokban és az egyes
részlegeken!
Pedig Paul már azt hitte, a kérdezősködés után megszabadul végre a
kellemetlen látogatóktól, de csalódnia kellett. Úgy látszik, nagyon
alaposak az urak. Az üzleti iratok is érdekelték őket, a legfiatalabb
befészkelte magát a titkárnők szobájába, és maga elé hordatta az
aktákat. Mindegyikről feljegyzéseket készített, némelyik mappából még
ki is vett szerződéseket, üzleti leveleket.
– Vegyék figyelembe, kérem, hogy bizonyos iratokra szükségem van
az adóhivatal számára! – tiltakozott Paul.
Nem sok sikerrel. Biztosították ugyan, hogy a kivett iratokat időben
visszaküldik, ám ő nem bízott ebben. Kicsit enyhült a feszültség, amikor
a szomszédos irodából kijött Henni, hogy üdvözölje az urakat. A mosolya
azonnal meg is tette a hatását.
– A gyakornokunk, Bräuer kisasszony. Az unokahúgom – mutatta be
Paul.
– Heil Hitler, kedves kisasszony! – mondta a gestapósok szószólója
immár egészen más hangnemben. – Jó látni, hogy egy ilyen ifjú hölgy
szorgos munkát végez.
A Gestapo emberei is csak férfiak, Henniben pedig megvolt az a
képesség, hogy bármilyen korú férfit elbűvöljön. Paul mindig is némi
fenntartással figyelte ilyenkor az unokahúgát, most azonban talán
profitálhatnak ebből.
– Úgy van, uraim – felelte Henni bájos szempilla-rebegtetéssel. –
Éppen egy reklámbrosúrán dolgozom. Szeretnék látni az ehhez készült
rajzaimat?
Persze hogy szerették volna látni az urak. Betódultak az irodájába, és
nem fukarkodtak a dicsérettel, Henni pedig vidáman csacsogott:
elmondta a további ötleteit, amelyek megismertetnék a gyönyörű
szöveteket a potenciális vásárlókkal, és nagyon ügyesen válaszolgatott a
neki feltett kérdésekre. Ezek ugyan nem annyira a gyárra vonatkoztak,
inkább magára a csinos gyakornokra.
– Ó, nem, nem hinném, hogy örökre dolgozó nő maradok –
csicseregte. – Természetesen én is megteszem, amit tudok, hogy a
gyárunk minél sikeresebb legyen, ám német lányként arra is gondolok,
hogy egy nap férjhez menjek, gyerekeket hozzak a világra…
Az urak el voltak bűvölve. A szószólójuk atyai mosollyal arra is
rákérdezett, hogy van-e már a láthatáron férjjelölt, mire Henni, a
rafinált színésznő, arra is képes volt, hogy szégyenlős pírt varázsoljon az
arcára.
– Eddig még nem találtam meg az igazit.
– Egy ilyen szép német lány, mint maga? – csodálkozott az egyik fiatal
gestapós. – Ezzel az aranyszőke hajjal és vakítóan kék szempárral? Azért
biztosan sorban állnak a hódolói, nemde?
Na, ebben speciel igaza van, gondolta Paul magában mulatva. Henni
azonban játszotta a szendét, azt állítva, ez azért nem így van. Közben
olyan huncut pillantást vetett a kérdezőre, hogy a végén ő vörösödött el.
– Körbevezethetem esetleg az urakat a gyárban? – javasolta végül. –
Jól kiismerem magam, hisz már majdnem egy éve gyakornokoskodom
itt.
Az ajánlkozását természetesen örömmel elfogadták. Henni kecsesen
lesimította a szoknyáját, megigazította a blúzát, amit a férfiak jóindulatú
mosollyal néztek, majd a kis csoport élére állt.
– Remélem, nincs ellenedre, bácsikám? – kérdezte, amikor elment
Paul mellett.
– Már miért lenne? – mondta Paul helyett a gestapósok vezetője. – A
direktor úr addig szépen a helyükre rakhatja az aktákat.
Ezt a szemtelenséget! Paul nehezen tudta fékezni magát, hogy
csípősen vissza ne vágjon, sőt legszívesebben egyszerűen kitette volna a
látogatók szűrét. De ez sajnos nem megy. A nácik már mindenhova
befurakodtak, a gazdaság és a mindennapi élet minden területére, és
nem volt tanácsos ujjat húzni a párt tagjaival. Pláne nem egy
meggondolatlan kijelentéssel, amit a sértett hiúság diktál. Nem, Paul
Melzer nem hagyja magát, az „új idők” ellenére továbbviszi a gyárat,
megőrzi az apja életművét és egy nap továbbadja a fiának. Csak ez
számít.
Néhány kedves szóval megnyugtatta a két titkárnőt, és megköszönte,
hogy szolgálatkészen a gestapósok rendelkezésére álltak.
– Micsoda faragatlan tuskók! – kelt ki magából Lüders kisasszony. –
Egyszerűen ledobálták az aktákat a földre. És még a kávét sem itták meg.
Hilde Haller nem szólt egy szót sem, dermedten ült a helyén, és
gépelt.
– Képzelje, igazgató úr – árulkodott a Lüders –, Haller kisasszony
íróasztalán találtak egy könyvet egy tiltólistára tett írótól, és elkobozták
tőle.
Így Paul megtudta, hogy a titkárnője titokban Erich Kästner verseit
olvassa. Tegye csak egész nyugodtan – otthon, de ne az irodában!
Bevonult az igazgatói irodába, hogy átnézze a postát. Rögtön az első
levél, ami a kezébe akadt, egy ügyvédtől jött, akit Sebastian ügyében
keresett meg. Még jó, hogy a Gestapo emberei a leveleit nem bontották
fel, már csak az hiányzott volna! Feltépte a borítékot, és elolvasta a
válaszlevelet, amely egyetlen mondatból állt:

Sajnálattal kell közölnöm, hogy pillanatnyilag túl vagyok terhelve

munkával, így nem tudom vállalni az ügyet.

A harmadik elutasító válasz egy héten belül. Összegyűrte a levelet, és

a papírkosárba dobta. Lehet, hogy Marie-nak van igaza, és már itt
tartanak? Németországban már nincsenek független bíróságok, a
pártnak kell engedelmeskedniük? Ezt nem akarta, nem tudta elhinni.
Még mindig meg volt győződve arról, hogy létezik igazságszolgáltatás
ebben az országban. Sebastian nem követett el bűncselekményt, nincs
joguk fogva tartani.
Egy egész estén át vitázott Marie-val, ami évek óta nem fordult elő, és
később mindketten nagyon sajnálták. Bűnbánóan kibékültek,
kölcsönösen bocsánatot kértek egymástól, de ettől a véleményük nem
változott, továbbra sem értettek egyet. Paul nagyon mérges volt, hogy
Marie hajlandó lenne engedni Serafina von Dobern aljas zsarolásának. És
hogy mondhatja, hogy a divatszalon nem jelent neki sokat? Pontosan
tudta, mennyire fontos neki az üzlete, mennyi szeretetet, munkát ölt
bele.
– Valójában nem a divatszalonod kell neki – próbálta győzködni
Marie-t. – Csak a diadal, hogy elvette tőled.
De Marie azt mondta, nem érdekli, mire kell annak a nőnek a szalon.
Csak Sebastian számít. Paul pedig majdnem elnevette magát. Hogy lehet
ennyire naiv!
– Csak nem hiszed el, hogy tényleg befolyása van a Gestapóra? Ébredj
fel, Marie! Hazugságokkal traktált, hogy lépre csaljon.
– Miért hazudna? A bérleti szerződést csak akkor írjuk alá, ha
Sebastiant szabadon engedik.
– Ez csupán cselfogás. Amint aláírtuk a szerződést, jönnek a Gestapo
emberei, és újra elviszik Sebastiant.
– Én ezt nem hiszem, Paul. Ne felejtsd el, hogy egy minden hájjal
megkent ügyvéd felesége volt, beleláthatott a férje ügyeibe.
Elképzelhető, hogy tud néhány befolyásos ember sötét dolgairól.
– Túlságosan élénk a fantáziád, Marie. És egy magas rangú gestapóst
megzsarolni életveszélyes vállalkozás. Ezzel nyilván Serafina is tisztában
van.
Nem jutottak megegyezésre, ezért a dolog annyiban maradt, nem
fogadták el és nem is utasították vissza az arcátlan ajánlatot. Paul pedig
abban a hitben ringathatta magát, hogy ezzel el is van intézve az ügy.

Henni jó sokáig kalauzolta a hívatlan vendégeket a gyárban, csak egy óra

elteltével tértek vissza. Végezetül még megkínálta őket kávéval és
süteménnyel a titkárnők szobájában, amíg a vezetőjük újra benyitott
Paul irodájába. Igencsak jókedvűnek látszott.
 – Helyes lány az unokahúga – mondta elismerően. – Ügyes,
talpraesett. Örülhet, aki egyszer majd feleségül veszi.
– Valóban, nagy segítség a gyárban is – bólintott Paul. – Elégedett
mindennel, amit látott?
A férfi jóindulatúan bólogatott, odahúzott magának egy széket Paul
íróasztalához.
– Minden prímán megy, Melzer úr. Nem is értem, miért panaszkodik.
A behozott árukra vonatkozó korlátozásoknak fontos, a gazdaság
egészét érintő oka van, ezt respektálni kell.
– Hogyne…
Paul, ahogy minden textilgyár igazgatója, utasításba kapta, hogy
ebben az évben csak a tavalyi év nyersanyagmennyiségének hetven
százalékát dolgozhatja fel. A pamutot importálni kellett, az állam pedig
spórolni akart a devizával. A MAN gyár bezzeg gőzerővel dolgozhatott,
bármilyen megkötés nélkül.
– Most, hogy négyszemközt vagyunk – fordult a férfi bizalmas hangon
Paulhoz –, szeretném figyelmeztetni valamire. A feleségéről van szó…
Pault elöntötte a jeges rémület.
– Mint talán ön is tudja, hamarosan törvényben kerül szabályozásra a
zsidókérdés, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és ne forduljanak elő
kontrollálhatatlan túlkapások a lakosság részéről.
– Olvastam az újságban – vetette közbe Paul türelmetlenül.
A gestapós előrehajolt, fojtott hangon beszélt tovább.
– Az ön felesége zsidó, Melzer úr. Az ilyen vegyes házasság pedig nem
felel meg a rendeletnek, amit a Führer a német vér tisztaságának
megóvására hozott. Ezzel az indokkal gyorsan, probléma nélkül
kimondják a válást, a gyára pedig tovább prosperálhat. Ön is tudja, hogy
német honfitársaink nem kereskednek zsidókkal. Nagy kár lenne, ha az
üzleti partnerei emiatt bojkottálnák a Melzer textilgyárat, a nagy állami
megrendelések pedig a konkurenciához kerülnének…
Paul az Ernst von Klippsteintől kapott levélre gondolt, amit széttépett,
ám végül mégis Marie kezébe került. Akkor azt mondta neki, hogy ez
csupán egy megkeseredett férfi bosszúja, nincs jelentősége, és csak azért
tépte szét, mert nem akarta ezzel terhelni. Marie ezt szótlanul
tudomásul vette, azóta nem beszéltek erről.
– Semmilyen körülmények között nem válok el a feleségemtől –
mondta Paul olyan nyugodt hangon, amennyire feldúlt lelkiállapota
engedte. – Talán nem tudja elképzelni, de szeretem a feleségemet.
A gestapós undorodva elhúzta a száját. Nyilván nem passzolt a
világképébe, hogy egy árja férfi zsidó nőt szerethet.
– Sajnálatos. – A férfi felállt. – Én csak jót akartam, Melzer. De
némelyeken nem lehet segíteni. Heil Hitler!
Kimasírozott az irodából, maga mellé szólította a kísérőit, akik
kedélyesen kávézgattak a csinos gyakornoklánnyal, majd mind a négyen
távoztak a gyárból.
Pár perc múlva Henni dugta be a fejét az ajtón, hogy megmutassa
Paulnak a legújabb vázlatát.
– Felbosszantottak, bácsikám? – kérdezte félrehajtott fejjel. –
Kimerültnek látszol.
– Nem volt valami kellemes látogatás.
– Istenemre, nem! – horkant fel Henni. – Ostoba fajankók, de mert a
Gestapótól jöttek, fölényben érzik magukat.
Milyen igaza van, gondolta Paul. Nincs is veszélyesebb az ostoba
embereknél, akik hirtelen hatalmat kapnak. Jaj annak, aki ki van
szolgáltatva nekik. Sebastianra gondolt, és összeszorult a szíve. A
Gestapo börtöne és kínzókamrái hírhedtek voltak az egész városban.
Talán mégis bele kellett volna mennie abba az aljas alkuba?
Henninek fogalma sem volt, milyen komor gondolatok járnak a
fejében, csak legyintett és nevetett.
– Ne izgasd magad ezen tovább, bácsikám! Fő, hogy megszabadultunk
tőlük. Láttad már az új, világoskékben nyomott anyagokat? Gyönyörűek
lettek…
Henni fesztelen, vidám fecsegése megnyugtatta. Megdicsérte a lány
rajzát, azt mondta, fontolóra veszi, hogy kipróbálják az új mintát, majd
együtt átmentek a textilnyomó részlegre, és megcsodálta az éppen
elkészült mintás anyagot. Milyen kár, pont megfelelő lenne az angol
piacra, de továbbra is bojkottálják a német textilárut. A hazai piac pedig
el van árasztva, nagy a túlkínálat, csupán egyetlen átvevője van erre a
pamutanyagra Észak-Németországban.
Végül még benézett a könyvelésre is, hogy megnyugtassa az
alkalmazottakat: ez a meglepetésszerű ellenőrzés csak rutineljárás,
minden német gyárban sor kerül rá, aggodalomra semmi ok, minden a
legnagyobb rendben. Mire visszatért az irodájába, a titkárnők már
rendbe rakták az aktákat, és éppen ebédszünetet tartottak.
– Indulunk, Paul bácsi? – kérdezte Henni. – Farkaséhes vagyok. Tudod,
nagymama nagyon igyekszik a főzéssel, de a nyomába sem ér Fanny
Brunnenmayernek.
– De ezt el ne mondd Gertrudénak! – mosolyodott el Paul.
– Persze hogy nem, bácsikám.

Sebastian letartóztatása óta általában nyomott hangulatban teltek a

közös étkezések a villában, semmitmondó, felszínes beszélgetésekkel, a
kényes témákat gondosan kerülték. A gyerekeknek még mindig nem
mondták el az igazat, Johann és Hanno nem nagyon hiányolta az apját,
csak Charlotte kérdezett folyton róla. Kurt erre azt javasolta, hívja fel
telefonon a papáját, ha annyira vágyik utána.
Lisa kénytelen volt egy újabb hazugsággal előállni.
– Nincs telefonjuk, Charlotte. És hagyd végre abba a duzzogást, edd
szépen a levesedet!
Lisa kivételével mindenki úgy gondolta, nem lehet tovább elhallgatni
az igazságot. Elvira tegnap este egyenesen kijelentette, hogy csúnya
dolog így áltatni szegény gyerekeket. De Lisa kötötte az ebet a karóhoz,
mondván: nem szabad „az ártatlan kis lelkeket a kegyetlen valósággal
terhelni”.
A mai ebédet Paul véget érni nem akaró kínszenvedésnek érezte. A
gyerekek nyugtalanok voltak, az anyja holtsápadt az aggodalomtól, Lisa
az idegösszeomlás szélén. Egyedül Marie és Henni próbált egy kis
vidámságot csempészni az ebédlőbe, ami nem igazán sikerült. Paul
kihagyta a desszertet, visszavonult, hogy szokása szerint lepihenjen
kicsit, mielőtt visszamegy a gyárba. Már ebéd közben is érezte, hogy
rendetlenkedik a szíve, de a kávéra fogta, amit gyorsan felhajtott az
irodában, még mielőtt hazaindult volna. Ám a heves szívdobogás csak
nem akart csillapodni. A pulzusa őrülten vert, fel kellett ülnie az ágyon,
hogy könnyebben kapjon levegőt. Töltött magának egy pohár vizet az
éjjeliszekrényen álló kancsóból, miután megitta, kicsit jobban lett.
Kis idő múlva Marie is feljött a hálószobába, hogy együtt legyenek
picit, mielőtt Paul visszamegy a gyárba.
– Te nem is alszol – lepődött meg, miközben kibújt a cipőjéből, és
ledőlt mellé az ágyra.
– Szomjas voltam, ittam egy kortyot. Kérsz te is?
– Nem, köszönöm. Történt valami a gyárban?
Hát persze hogy észrevette a nyomott hangulatát. Paul általában
örült, ha megoszthatta Marie-val a gondjait, és együtt kerestek rá
megoldást. Ma azonban szívesen elhallgatta volna előle, mi nyomasztja.
De a felesége fürkésző, rosszat sejtő pillantását látva megértette, hogy
esélye sincs rá.
– Előkelő látogatóink voltak ma – mondta gúnyosan. – Négy úr tette
tiszteletét a Gestapótól, mindent alaposan megvizsgáltak.
– És? Megmondtad nekik, mennyi kárt okoznak nekünk a nyersanyag-
behozatalra vonatkozó korlátozások? Hogy emiatt be kellett vezetnünk
a csökkentett munkaidőt, sőt el is kellett bocsátanunk munkásokat?
Paul igyekezett lehetőleg az igazsághoz híven, ugyanakkor kissé
megszépítve beszámolni mindenről. Marie figyelmesen hallgatta,
mosolygott Henni viselkedésén, és megjegyezte, mennyire hasonlít az
anyjára. Kitty is hasonlóan kezelte volna a helyzetet.
– Akkor végül is simán ment minden. Vagy van még valami, amit nem
mondtál el?
Látta rajta, hogy elhallgat valamit. Amióta kezébe került az az
istenverte levél, Marie eléggé gyanakvó lett. Paulnak olykor az volt az
érzése, szinte várja a rossz híreket. Úgy döntött, nyílt lapokkal játszik.
Bármi történjék is, bármilyen gond nyomasztja őket – nem lehet
köztük hazugság.
– Figyelmeztettek, hogy jobb lenne elválnom a feleségemtől – mondta
csendesen. Megfogta Marie kezét. – De tudod, hogy ezt soha nem
tenném meg, édesem.
 – Jobb lenne kinek? – kérdezte Marie. – Neked? A családnak? A
gyárnak?
– Úgy együtt mindez – felelte Paul elgyötörten. – Persze elsősorban a
gyárnak. De ne aggódj, Marie! Együtt fogjuk átvészelni, te meg én. Ahogy
az évek során mindig.
Szorongva nézett Marie sápadt arcába, magához húzta és átölelte.
Szótlanul feküdtek szorosan összesimulva, hallgatták a szívük
dobogását, nem voltak szavak, amelyeket ki lehetett volna mondani, de
nem akarták elengedni egymást.
– Ideje mennem – szólalt meg Paul kis idő múlva. – Este találkozunk,
édesem.
Gyors csókot váltottak, és Marie már sietett is Lisához, akinek nagy
szüksége van a vigasztalásra. Paul ivott még egy pohár vizet, a szíve
továbbra is nyugtalanul vert. A lépcsőn lefelé menet azt gondolta, jó,
hogy Henni odalent várja, talán majd elűzi a borús hangulatát. Az
unokahúga fesztelen, vidám csacsogása mindig üdítően hatott rá.

Este meglepetés várta: Sebastian hazatért, kiengedték a börtönből,

anélkül, hogy a családot értesítették volna. Végig gyalog tette meg a
hosszú utat a városból a villába, a főbejárat előtti lépcsőig bírta, ott
kimerülten összerogyott.
 18.

Tilly nem értette, mi van vele. Esténként csak arra vágyott, hogy korán
ágyba bújjon és órákig olvasson – ez régebben nem volt jellemző rá. És
nem orvosi szakkönyveket bújt, hogy tovább képezze magát, nem,
szerelmes regényeket olvasott. Nyálas románcokat, amiket régebben a
kezébe nem vett volna. Eugenie Marlitt öt könyvét elolvasta már, a
hatodikat most vette ki lopva a nappaliban álló könyvszekrényből. Az
anyja könyvei voltak, Gertrude minden könyvtábla belső oldalára
gondosan ex libris pecsétet ragasztott.
Igaz, hogy túl sokat dolgozik, de ez önmagában nem indokolja az
ólmos fáradtságot, amely esténként tör rá. Vérszegény lenne? Vagy egy
elhúzódó megfázás az oka? Vérkeringési zavar? Fogalma sem volt, és
nem is akarta tudni. Néhány hete még majdnem minden este elment
valahová két fiatal kolléganőjével a klinikáról: éttermekbe, bárokba
jártak, táncolni mentek vagy moziba, egyszer még hangversenyre is. Ám
a kiruccanások után mindig az üresség érzésével tért haza, és alig aludt
éjszaka.
És egyszerre már nem vonzotta a szórakozás. Kedves kollégák
meghívásait is mindenféle kifogással visszautasította. Nem érdekelték a
szerelmi kalandok, főként, ha az illető nős volt. Egyáltalán úgy érezte,
végképp elege van a szerelemből, nem akar több csalódást. Ott van a
munkája, másra nincs is szüksége. Legfeljebb egy érzelmes regényre
kikapcsolódásképpen. Egy puha ágyra. Egy ajtóra, amit bármikor magára
csukhat.
De ma a kórházban úgy vélte, végre a nyomára bukkant ennek a
különös kimerültségnek. Állandóan vizelési inger kínozta munka
közben, ami igencsak kellemetlen volt, de legalább magyarázat –
feltehetően hólyaghurut. Sokat fog inni, és a nyári hőség ellenére meleg
harisnyát húz. Ha nem javul, felír magának penicillint. De ezzel még vár
kicsit, mert nem szívesen szed gyógyszereket.
Késő délután, amikor hazaért a kórházból, az anyja toppant elé az
előszobában, majd követte a nappaliba. Mintha más dolga sem lenne,
mint a konyhában fülelni, mikor ér haza, hogy aztán nekirontson.
– Ha már teljesen elveszítetted az érdeklődésedet irányunkban –
kezdett bele a szokásos prédikációba drámai arccal –, legalább
megpucolhatnád egyszer az ablakot a szobádban, és elpakolhatnád a
szekrénybe a frissen mosott, vasalt ruhát, amit felvittem.
– Igen, Mama – felelte Tilly fáradtan –, mindjárt elintézem. Csak előbb
le kell pihennem kicsit, nagyon fárasztó napom volt.
Az anyja persze ennyivel nem érte be, következett a hosszas
lamentálás, hogy Tilly milyen hálátlan, hogy ő nem a cselédje, és ő sem
él örökké, akkor majd Tilly hiába bánja már, hogy így semmibe vette őt.
És a szemrehányásai megkoronázásaként az asztalon heverő levélre
mutatott.
– Tessék! Már megint írt a te Jonathanod. Én nem értelek téged, Tilly.
Olyan kedves, rendes ember, te meg úgy bánsz vele, mint egy utolsó
gazemberrel. Nem ezt érdemli.
Most telt be a pohár. Tilly sarkon fordult, kiviharzott a nappaliból, és
jól becsapta maga után az ajtót. Az előszobában aztán bűntudatosan
megtorpant. Istenem, úgy viselkedek, mint egy duzzogó kisgyerek.
Elszégyellte magát, újra benyitott a nappaliba.
– Bocsánat, Mama. Kicsúszott a kezemből a kilincs.
Az anyja még ugyanott állt, néma szemrehányás áradt a szeméből.
– Vidd a leveledet! – Csak ennyit mondott. Semmi mást. De a tekintete
annál többet.
Tilly fogta a levelet, elmormolt egy halk köszönömöt, majd felment a
szobájába.
Ez már a negyedik vagy ötödik levél Jonathantól, az első kettőt
elolvasta – csupa alig hihető kifogás, pimasz hazugság. Rendíthetetlenül
állította, hogy teljesen ártatlan, az egész csak egy szörnyű félreértés,
nagyon szereti és nem érti, hogy dőlhet be efféle vádaskodásnak. A
többit Tilly olvasatlanul széttépte és a papírkosárba dobta.
 Meddig akarja még nyaggatni? Köztük mindennek vége – ezt Jonathan
Kortnernek is fel kell fognia végre. De itt a következő levél. Ledőlt az
ágyra, kimerülten lehunyta a szemét. Úristen, milyen fáradt már
megint! De nem csoda, a hólyaghurut megviseli a szervezetet, csak
valami könnyű vacsorát eszik, felhoz magának egy kancsó teát, és
rögtön ágyba bújik. Várja a regény, Eugenie Marlitt-tól A kereskedelmi
tanácsos házában.
Szét akarta tépni a levelet, de borítékostul nem ment, ezért
felbontotta, kihúzta a papírlapot. Nagy hiba volt, mert ahogy meglátta
az ismerős kézírást, nem tudta megállni, hogy el ne olvasson néhány
sort.

…okok vezettek is a döntésedhez, el kell fogadnom, nincs más választásom.

Te nem vagy képes bízni abban, aki teljes szívéből szeret, így nem
működhet egy szerelmi kapcsolat, pláne nem egy házasság.
Ez az utolsó levél, amit írok. Búcsút veszek egy boldog, reménnyel teli
időszaktól, egy olyan szerelemtől, amely csaknem felemésztett.
Sok sikert és boldogságot kívánok neked az életben.
Jonathan

Na végre, gondolta Tilly. Sokáig tartott, de végül csak belátta, hogy

vége, és most már nyugtom lesz tőle. Gombóccá gyűrte a levelet, és a
papírkosár felé dobta, hogy beletalált-e, azt már nem látta, mert hirtelen
könnyek gyűltek a szemébe. Hisztérikus vagyok. Aztán az ágyra vetette
magát, és keservesen belezokogott a párnájába. Csupa képtelenség
villant át az agyán. Látta magát Jonathan mellett ülni az autóban, látta,
ahogy rámosolyog, átöleli a vállát, gyengéden simogatja a hátát. Hallotta
a hangját, ahogy a fülébe suttog. Érezte a jól ismert illatát… Mindez már
a múlté. Nem fog írni többet. Soha többé. Most meg miért bőgök?,
gondolta. Hisz ezt akartam! Miért érzek égető vágyat a bensőséges
együttlét után? Egy meleg kis fészek után, ahol mellette lehetek? Miért
érzem magam ilyen gyámoltalannak, védtelennek?
Éppen meg akarta fordítani a könnyáztatta párnáját, amikor Kitty
harsány hangon felkiabált a földszintről.
 – Tilly! Tilly drágám, odafent vagy? Csak nem alszol már? Gyere le
gyorsan, kérlek, azonnal át kell mennünk Paulékhoz a villába!
A villába, most? Mit képzel Kitty tulajdonképpen, hogy ilyen hirtelen,
ráadásul egy fárasztó munkanap után, csak úgy elrángassa? Nem,
eszében sincs átmenni a villába. Nem érzi jól magát, hisztérikus és
hólyaghurutja van. A kézfejével letörölte a könnyeit, szipogott párszor,
majd megköszörülte a torkát.
– Ne haragudj, Kitty! – kiáltotta rekedt hangon. – Beteg vagyok,
ágyban maradok. Add át üdvözletemet, majd máskor… – Be sem fejezte a
mondatot, amikor erőteljesen kopogtak az ajtón.
– Nagyon kérlek, Tilly – sürgette tovább Kitty izgatottan. – Szedd
össze magad, és öltözz! Sebastiant kiengedték a börtönből. Rettenetesen
összeverték, el kell látnod a sebeit. Gyere már! Lisa attól fél, még a végén
elvérzik…
Tilly erre azonnal felült az ágyon. Sajnos sokkal szörnyűbb dolgok is
vannak a földön egy elszúrt szerelemnél. Sebastian? Ó, hát persze, most
már emlékezett, Kitty mesélte, hogy szegény embert elkapták a
városban és őrizetbe vették. Hogy is feledkezhetett meg erről? Ennyire
nem érdekli mások sorsa?
– Máris jövök – szólt ki, és gyorsan belebújt a cipőjébe. – Azonnal lent
vagyok.
Kiszaladt a fürdőszobába, hideg vízzel alaposan megmosta az arcát,
hogy eltüntesse a sírás nyomait. A tükörbe pillantva látta, hogy nem
nagyon sikerült, de ez most mindegy, végighúzta párszor a kefét a haján,
majd vissza a szobájába az orvosi táskájáért, és már futott is le a lépcsőn.
Kitty a telefonkagylóval a fülén az előszobában állt, a zsinór teljesen
megfeszült.
– …Robert is ezt mondta… Ne idegeskedj, Lisa! Teát? Te jó ég, én
inkább valami nyugtatót adnék… Ó, itt vagy végre, Tilly. Úristen, hogy
nézel ki? Tiszta vörös az arcod…
– Sokat voltam a napon – motyogta Tilly. – Indulunk?
– Robert kint vár a kocsiban. Gertrude, légy olyan jó, tedd vissza a
kagylót a helyére! Jaj, Tilly, ez olyan szörnyű. Lisa azt mondja, majdnem
agyonverték szerencsétlen embert ezek a barbárok. Micsoda emberek
ezek? Miféle söpredék uralkodik ebben az országban?
Odakint Robert megkérte, hogy ne kiabáljon ilyen hangosan, a
szomszédoknak nincs más dolguk, mint kihegyezett ceruzával és
jegyzettömbbel hallgatózni az ablakban. Kitty bosszúsan azt felelte, nem
érdekli: ami igaz, az igaz. Robert beindította az autót, és minden mást
elnyomott a motor zúgása.

A villában pánik és fejetlenség uralkodott. Hanna könnyes szemmel

nyitott ajtót, az emeletről gyereksírás hallatszott, Lisa zaklatott,
elcsukló hangja, és Marie-é, ahogy próbálja megnyugtatni.
– Szegény kislány nem hajlandó elmozdulni a papája mellől – mondta
Hanna. – Istenem, hogy a kicsiknek látniuk kellett, mit tettek az
apjukkal! Ez a legszörnyűbb az egészben…
Kiderült, hogy a gyerekek találtak rá Sebastianra. Kint játszottak a
parkban, és amikor visszamentek a házba, ott feküdt az apjuk
eszméletlenül a lépcső alján. Először azt hitték, ez csak valami játék,
csiklandozták, ráncigálták a karját, hogy keljen föl, de amikor végül
kinyitotta a szemét, és Johann meglátta a vérfoltokat az ingén, nagyon
megijedtek. Humbert és Hanna cipelte be Sebastiant a házba, valaki
elment Christianért, hogy segítsen felvinni az emeletre, a hálószobába.
Aztán gyorsan telefonáltak a Frauentorstrasséra.
A lépcső tetején most Elvira von Maydorn jelent meg.
– Alicia! – kiáltott fel, amikor meglátta Tillyt. – Minden rendben,
megérkezett Tilly!
– Hála az égnek! – jött elő Alicia is sóhajtozva. – Hanna, hozd a port
fejfájás ellen, migrénem lesz!
Tilly sietve felment a lépcsőn az új szárnyba. Dodo Hannót és Kurtot
foglalta le a gyerekszobában, Paul a szipogó Johann lelkére beszélt. Nyílt
a hálószoba ajtaja, Auguste lépett ki, intett Tillynek, hogy menjen be
gyorsan, ő pedig kezében egy nedves, véres törülközőkkel teli lavórral
lesietett a konyhába.
Sebastian hanyatt feküdt az ágyon, amikor Tilly belépett, erőlködve
felemelte kicsit a fejét, és kifejezéstelen tekintettel ránézett. Csupa
vágás volt az arca, nyilván széttörték a szemüvegét, és a szilánkok
sértették fel. Lisa az ágy mellett térdelt, egy nedves ruhával törölgette
óvatosan a férje arcát. Marie az ágy lábánál ült, ölében a könnyektől
maszatos arcú Charlottéval.
– Nem megyek el! – szólalt meg a kislány, ellenséges pillantást vetve
Tillyre. – Én vigyázok rá.
Tilly azonnal elfelejtette minden gondját-baját. Ízig-vérig orvos volt,
itt pedig nagy szükség van rá, minden tőle telhetőt megtesz, hogy
segítsen.
– Nyugodtan itt maradhatsz, Charlotte – mondta a kislánynak. – Nézd
csak, ideteszem melléd a táskámat, te pedig adogatod nekem, amire
szükségem van. Marie nénikéd majd segít kicsit, jó lesz így?
– Igen – bólintott a kislány, letörölte a könnyeit, és figyelte, ahogy
Tilly kinyitja az orvosi táskát. – Most mit adjak oda?
– Azt a két ezüstszínű kampót a piros gumicsővel, az a sztetoszkópom.
Azzal hallgatom meg, hogyan ver a papád szíve.
Lisa kicsit arrébb húzódott, hogy Tilly odaférjen Sebastianhoz, és meg
tudja vizsgálni. Amikor megkérdezte, hol fáj, a férfi erőtlen mosolyra
húzta a száját.
– Nem olyan vészes, mint ahogy kinéz – suttogta. – Csak a hátam fáj
kicsit. És eltört a szemüvegem.
Az első gyors vizsgálat eredménye: súlyos zúzódások a mellkason,
karon, lábon, két törött ujj a kézen, vágások az arcon, amelyek még most
is eléggé véreztek. Tilly fertőtlenítőt, gézt és csipeszt kért, mert néhány
apróbb szilánkot el kellett távolítani a sebekből. Sebastian pulzusa
gyorsan vert, de a szíve normálisan dolgozott, nem voltak aggodalomra
okot adó zörejek, ritmuszavarok. Feltehetően a hátán és a fenekén is
csúnya zúzódások vannak, de a kislány miatt Tilly eltekintett attól, hogy
ezeket is megnézze. A zúzódásokra felír majd valami kenőcsöt, inkább az
aggasztotta, hogy Sebastiannak van egy kis láza.
– Lehet, hogy megsérült a veséd. Holnap mindenképpen meg kell
vizsgálnunk a kórházban. Éjszakára adok fájdalomcsillapítót.
– Köszönöm – szorította meg Sebastian a kezét. – Már másodszor kell
összefoltoznod, Tilly. Nem könnyű egy ilyen emberrel a családban, igaz?
 – Ne butáskodj! – mosolyodott el Tilly. – Örülök, ha segíthetek a
bajban. Azért pedig csodállak, hogy kiállsz az elveid mellett. Nem sok
embernek van ehhez manapság bátorsága…
Elkapta Lisa megrökönyödött pillantását, ő nyilván egészen más
véleményen volt, a kis Charlotte boldog mosolya viszont őt igazolta:
mégiscsak jól tette, hogy kimondta, amit gondol. A kislány imádja az
apját, felnéz rá, könnyebben feldolgozza majd ezt a szörnyű eseményt,
ha igaz, bátor embernek látja. Mert az is.
– Most a feleséged gondos ápolására hagylak – búcsúzott Tilly. –
Holnap találkozunk a klinikán. Ha bármi gond lenne ma éjszaka – ami
nem valószínű –, hívjatok és azonnal itt vagyok!
Marie kikísérte a szobából. A folyosón Paul állt Hannóval és Johann-
nal, a két kisfiú látni akarta az apját. Persze Kurt is velük akart menni, és
Tilly engedélyt adott rá.
– De ne maradjatok túl sokáig! Apátok kimerült, aludnia kell.
Most, hogy Tilly megvizsgálta a sérültet, kicsit lecsillapodtak a
kedélyek a házban, mindenki serényen tette a dolgát. Auguste és Hanna
fel-le szaladgált a konyha és a betegszoba között, Humbert a patikába
ment. Else időnként vörösre sírt szemmel felbukkant valahol, és folyton
útban volt.
– Nem ennél pár falatot, Tilly? – kérdezte Marie. – Humbert
bekészített nekünk az ebédlőbe egy kis hideg vacsorát. Kérlek, maradj
még egy fél órácskát, meg kellene beszélnünk valamit!
Tilly nem utasította vissza az invitálást. Frissnek, ébernek érezte
magát, ráadásul éhes is volt, ami napok óta nem fordult elő vele. Az
ebédlőben Robert, Kitty és Elvira von Maydorn ült az asztalnál, aztán
Leo is csatlakozott. Dodo már lefeküdt, mivel másnap korán kel. Tilly jó
étvággyal ette a szendvicseket, a töltött tojást, a kis ecetes uborkákkal
alig tudott betelni. Néhány perc múlva Paul is megjelent két üveg rajnai
fehérborral, Marie poharakat vett elő a szekrényből.
– Nahát, egészen kedélyes este lett – örvendezett Elvira. – Milyen kár,
hogy Aliciát megint migrén kínozza, most kimarad ebből a jó kis családi
ünneplésből.
Erre senki nem szólt semmit, csak Tilly bólintott mosolyogva.
 Paul megemelte a poharát, tósztot mondott Sebastianra, aki hála
istennek újra köztük van, még ha egyelőre elgyötörten is a börtönben
átélt megpróbáltatásoktól. Aztán köszönetet mondott Tillynek, aki éjjel-
nappal a család rendelkezésére áll, ha baj van. Koccintottak, egymásra
mosolyogtak, bár a hangulat inkább nyomott volt, mint vidám. Tilly
kivette az utolsó töltött tojást, és várta, hogy rátérjenek arra a fontos
megbeszélnivalóra, amiért Marie kérte, hogy maradjon.
De Marie helyett Robert szólalt meg elsőként. Nyugodtan,
összeszedetten beszélt, ahogy mindig, bár meglehetősen feszültnek tűnt,
előrehajolva ült a helyén, jobb kezével görcsösen markolta a
borospoharát. Az is furcsa volt, hogy a mellette ülő Kitty szokásával
ellentétben egyszer sem szólt közbe.
– Mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy Sebastiant még
egyszer letartóztassák, mert akkor feltehetően a dachaui táborba kerül.
Megpróbálok vízumot szerezni neki, de már most megmondom, nem
lesz egyszerű.
– És miért nem? – kérdezte Paul.
– Egyrészt kérdéses, hogy megkapja-e a vízumhoz szükséges
papírokat, másrészt nem lesz könnyű olyan országot találni, amelyik
befogadja. Nem sok helyen nézik jó szemmel a kommunistákat.
Sebastiannak tehát el kell hagynia Németországot, nehogy megint a
Gestapo kezére kerüljön, gondolta Tilly. De mit szól majd ehhez Lisa? És
a gyerekek? Főként a kis Charlotte, aki annyira ragaszkodik az apjához…
– Van egy javaslatom – szólt közbe most Marie. – És kérlek, bocsáss
meg, Paul, hogy csak így megleplek ezzel, de ez csupán egy terv. Még
semmi nincs eldöntve. De fontos, hogy beszéljünk róla, mert esetleg
ezzel segíthetek Sebastiannak.
– Kíváncsian várom – mondta Paul.
Tilly látta rajta, hogy nemcsak meg van lepve, de bosszús is. Marie
gyors pillantást váltott Leóval, aki rögtön lesütötte a szemét és
bűntudatos képet vágott.
– Leo évek óta levelezik a barátjával, Walter Ginsberggel – folytatta
Marie. – Walter most megírta, hogy ösztöndíjat kapott a Juilliardra, ami
egy igen neves művészeti egyetem New Yorkban. Nagyon boldog ott,
máris sokat fejlődött a zenei tudása.
– Kérlek, térj végre a tárgyra, Marie! – szólt közbe Paul türelmetlenül.
– Csak nem azt tanácsoltad Leónak, hogy ő is New Yorkba menjen
tanulni? Ezt nem engedhetjük meg magunknak anyagilag.
– Pedig pontosan ez a tervem… – felelte halkan Marie.
Paul döbbenten meredt a feleségére, egy pillanatra elakadt a szava.
– Ezt én nem értem! – kiáltotta aztán. – Te is nagyon jól tudod, hogy…
Félbeszakították, mert Lisa lépett be feldúltan az ebédlőbe, majd
drámai mozdulattal lerogyott egy székre.
– Ez rémes! – sopánkodott. – Nem bírom nézni, ahogy szenved. És
szegény gyerekek… Johann kijelentette, elmegy Günzburgba, és megveri
a nagybácsit, aki ezt tette.
– Tessék, kellett neked hazudni! – jegyezte meg Elvira néni
könyörtelenül. – Ha egyszer elkezded, soha nem lesz vége, Lisa.
Kitty töltött a nővérének egy pohár bort, és megsimogatta az arcát.
– Igyál egy kortyot, Lisa, attól visszatér az életkedved! Mind melletted
állunk, édesem, segítünk. Robert éppen azt javasolta, biztonságos helyre
kellene vinnünk Sebastiant, Marie pedig…
– Igen, el kell bújtatnunk – mondta Lisa, és majdnem az egész pohár
bort felhajtotta. – A pincében. Vagy a padláson. Vagy a kertészlakban…
– Nem hiszem, hogy hosszú távon ez lenne a megoldás – vetette ellen
Kitty. – Te sem akarod, hogy pincebogár legyen belőle, vagy kísértet a
padláson.
– Kissé ízléstelennek találom a viccelődést ebben a helyzetben, Kitty!
– Ez nem vicc, Lisa. Hallgasd meg inkább Marie javaslatát!
Paul türelmetlen mozdulatot tett, mintha le akarna söpörni valamit az
asztalról.
– Nem hiszem, hogy Marie ötlete…
– Hadd mondja legalább végig, Paulka! – szakította félbe Kitty. – Azért
ültünk össze, hogy megvitassunk egy komoly családi ügyet. Mindenki
véleményét és javaslatát meg kell hallgatnunk. Később majd
akadékoskodhatsz.
 Tillyben egyre erősödött a gyanú, hogy Kitty, Robert és Marie titokban
már megállapodott valamiben, amiről Paulnak és Lisának sejtelme sincs.
Sőt valószínűleg Leót is beavatták, de ő szemmel láthatóan nem akart
nyilatkozni ez ügyben.
– Hát akkor csak tessék, Marie! – mondta Paul ingerülten. – Vezesd elő
a javaslatodat! De ne várjátok, hogy lelkesen bele is egyezzek.
Marie boldogtalan arccal, mégis határozott, nyugodt hangon vágott
bele a mondandójába.
– Mint említettem Leo számára igen sok előnnyel járna, ha a New
York-i Juilliard akadémián tanulna tovább. Walter édesanyja
tájékozódott a felvételi feltételeiről, itt nem lenne probléma, főként,
mivel Leónak egy befolyásos pártfogója is van. Kühn professzor, akinek
több kurzusán is részt vett Münchenben.
– És mi köze ennek Sebastianhoz? – tudakolta Lisa.
– Leo már most ősszel megkezdhetné a tanulmányait ott – folytatta
Marie. – És úgy döntöttem, elkísérem, hogy elrendezzek pár dolgot…
– Ezt nem hiszem el! – csapott az asztalra Paul. – Miért csak most
hallok erről az őrült ötletről? Leo, neked nincs valami mondanivalód?
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Leo legszívesebben itt sem lett volna,
lehajtott fejjel ült a helyén, ám mivel az apja nekiszegezte a kérdést,
kénytelen volt felelni.
– Mama ötlete volt, de én is nagyon jónak találom. Nem szeretnék
továbbtanulni egy német vagy akár osztrák zeneakadémián. New
Yorkban újra találkozhatok Walterrel és Kühn professzor óráira
járhatok…
– Most kérdezem meg másodszor – szólt közbe Lisa sírós hangon. – Mi
köze ennek Sebastianhoz?
– Mindjárt rátérek, Lisa – bólintott Marie. – Azt gondoltam, Sebastian
is velünk jöhetne, hogy egyelőre biztonságban legyen. Bár nem biztos,
hogy megkapja a beutazási vízumot Amerikába. Attól függ, Robert el
tudja-e intézni. Bízom benne, hogy igen.
Marie szavai nagy izgalmat keltettek. Elvira von Maydorn tapsolva
üdvözölte ezt a nagyszerű ötletet. Paul csak a fejét csóválta értetlenül,
de nem szólt semmit. Lisa viszont elborzadva meredt Marie-ra, fúriaként
támadt neki:
– Sebastian Amerikába? Neked elment az eszed? Csak nem képzeled,
hogy elengedem a férjemet egy vadidegen országba? Nélkülem és a
gyerekek nélkül? Szó sem lehet róla! Az esküvői fogadalmam úgy szólt:
mellette maradok jóban-rosszban…
– Szóval inkább vele mennél a dachaui táborba? – kérdezte Kitty. –
Vagy éveken át a pincében laknál? Ébredj már fel, Lisa! Ha meg akarod
menteni, olyan messzire kell mennie, ahová nem érhet el a Gestapo
keze!
Lisa erre sírva fakadt, Elvira néni pedig megjegyezte, hogy Kitty kicsit
kíméletesebben is elmondhatta volna ezt.
– Jaj, nénikém – legyintett Kitty. – Lisa és én a születésem óta ismerjük
egymást. Tudja ő, hogy én csak jót akarok. Nem igaz, Lisa?
Választ nem kapott. Lisa tovább bőgött, nem tudott megszólalni.
Paul eddig dühösen fortyogott magában, most Roberthez fordult.
– Van itt valami, kedves sógor, amit nem értek. Miért nem
kérvényezheti Sebastian a vízumot? Miért kellene rajtad keresztül
intézni a dolgot?
Robert elmosolyodott, mintha számított volna ezekre a kérdésekre.
– Te is tudod, hogy jó kapcsolataim vannak a tengerentúlon. És nem
Sebastian az egyetlen, akinek segítek. Nagyon sok ember fordul hozzánk
mostanában.
– Hozzánk? – csodálkozott Paul. – Ez meg mit jelent?
– Egy szervezettel dolgozom együtt – felelt Robert halkan, miután
összenézett Kittyvel, aki nyilván tudott erről. – De jó lenne, ha erről nem
beszélnél senkinek, Paul. Olyan embereknek segítünk, akiknek gyorsan
és feltűnés nélkül kell elhagyniuk az országot.
– De én nem akarom, hogy elmenjen – zokogott Lisa a zsebkendőjébe.
– Mihez kezdene nélkülünk Amerikában? Ha tényleg muszáj elmennie,
mi is vele megyünk.
Ezt senki sem tartotta jó ötletnek. Kitty szokása szerint a szemét
forgatta, Paul idegesen felnevetett.
 – Drága Lisa – mondta gyengéden Marie –, ezek egyelőre csupán
javaslatok, aludjunk rá egyet! Beszéld meg Sebastiannal, amint kicsit
jobban van. Végül is együtt kell eldöntenetek, mit akartok tenni.
Lisa bólintott, letörölte a könnyeit. Elvira megjegyezte, hogy a jó
Vilmos császár óta nem volt rendes kormánya ennek az országnak, ez az
Adolf Hitler meg teljesen tébolyodott. Elsőként Leo köszönt el, jó éjt
kívánt mindenkinek, és elhagyta az ebédlőt. Elvira nemsokára követte.
Lassan Robert és Kitty is szedelőzködni kezdett, búcsúzóul megölelték
Pault és Marie-t, megbeszélték, hogy hamarosan újra összeülnek, Kitty
többször is elmondta, hogy mindenre van megoldás, csak jó ötletek és
bátorság kell hozzá. Humbert az előcsarnokban, az ajtónál várt, hogy
kiengedje őket, felkapcsolta a kinti világítást. Lisa már visszament az ő
Sebastianjához, csak Paul és Marie intett búcsút a lépcső tetejéről. Paul
most nem karolta át a felesége vállát, ahogy máskor mindig tette,
nyilván volt mit tisztázniuk egymással.
– Azért kicsit furcsa ez az ötlet Marie-tól – mondta Tilly, amikor beült
a hátsó ülésre. – Még ha Leo New Yorkban is tanul tovább, amit szintén
valami hóbortnak tartok, miért kell neki is elkísérnie? Hisz Walter
édesanyja is gondoskodhatna Leóról, nem?
Mivel nem kapott választ, előrehajolt. Meglepve látta, hogy Kitty
szeme csupa könny és a férje kezét szorongatja.
– Ó, istenem, Marie… Édes kis Marie… Ah, Robert, mondd, hogy ez az
egész nem igaz!
 19.

– Ezt már régóta tervezitek – dühöngött Paul. – A hátam mögött, Marie.

Fel nem foghatom, hogy képzeltétek.
Fel-alá járkált a hálószobában, dühösen gesztikulált, újra meg újra
megtorpant Marie előtt, hogy szemrehányóan ránézzen. Marie szótlanul
ült az ágyon, várta, hogy csillapodjon kicsit Paul haragja. Rettenetesen
fájt így látni őt, és vagy ezerszer kérdezte magától, hogy helyesen dönt-
e, lehet, hogy nagyobb bajt okoz ezzel, mint amit meg akar előzni. Mi
van, ha erre rámegy a házasságuk? Ha éket ver apa és fia közé? Ha
örökre elveszíti a szerelmét?
Nagyon úgy tűnt, hogy jogos volt az aggodalma. Ahelyett, hogy
lenyugodott volna, Paul egyre jobban felhergelte magát. Ráadásul
valószínűleg sejtette azt is, amit Marie eddig elhallgatott.
– És azt akarod bemesélni nekem, hogy csak pár hétre mész
Amerikába? Ilyen ostobának tartasz? Miért hazudsz nekem? Robert már
meg is szerezte nektek a vízumot? Az előbb elmondta, hogy egy
szervezetnek dolgozik, amelyik ezzel foglalkozik.
Istenem, milyen dühös! Ebben hasonlít az apjára, Marie emlékezett,
milyen gyakran voltak Johann Melzernek hasonló dühkitörései. Paul
akkor kritizálta ezért az apját, most meg pont úgy viselkedik, mint ő.
– Ez csak óvintézkedés, Paul – mondta halkan. – Senki nem tudhatja,
mi történik még ebben az országban. Elsősorban Leo miatt aggódom…
– Tehát igaz! – sóhajtott fel Paul. – Megkérted a bevándorlási vízumot
Amerikába. A megkérdezésem nélkül. Az engedélyem nélkül. – Leült az
ágy végébe, a kezébe temette az arcát. – És hogy csináltad? – kérdezte
egy idő múlva. – Leo még nem nagykorú, az engedélyemre van szüksége.
És a feleségemként neked is. Hogyan szereztétek meg a vízumot? Miféle
emberek ezek, hogy a hozzátartozók akarata ellenére csempésznek ki
másokat az országból?
– Nagyon kérlek, Paul! Robert a társaival együtt az életét kockáztatja,
hogy másoknak segítsen. Ha szemrehányást akarsz tenni valakinek,
nekem tedd. Robertet hagyd ki ebből!
– Megható, hogy így aggódsz a sógorod miatt – gúnyolódott Paul. – De
amit velem teszel, úgy látszik, hidegen hagy.
Ez annyira igazságtalan volt, hogy Marie nem találta a szavakat. Hát
Paul tényleg azt hiszi, hogy neki nem esik nehezére ez a döntés? Á, csak
mérges, és bántani akarja. Csak a kétségbeesés és a tehetetlenség szülte
ezt a vádat. Mégis nagyon fájt.
– És Kitty persze mindenről tudott – mondta tovább a magáét Paul. –
A tökéletes összeesküvés. A feleségem, a húgom és a fiam összeáll, hogy
a hátam mögött kifőzzön valamit.
– Hadd magyarázzam meg…
– Mit kell ezen magyarázni? – dühöngött Paul. – A megkérdezésem
nélkül hoztál egy döntést, és kész tények elé állítasz. Felfoghatatlan,
hogy visszaéltél a bizalmammal. Ezt soha nem vártam volna tőled.
– Meghallgatsz, vagy tovább dühöngsz és vádaskodsz?
Paul duzzogva hallgatott.
– Igaz, hogy teljesen egyedül hoztam meg ezt a döntést. De nem
hirtelen vagy valamiféle szeszélyből. Nagyon hosszan viaskodtam
magammal, tétováztam, reménykedtem, hogy talán mégsem olyan rossz
a helyzet, mint amilyennek látszik, talán megváltoznak a dolgok, és újra
békében, biztonságban élhetünk, ahogy régen. De vak lennék, ha nem
látnám, hogy napról napra nagyobb a veszély. Először csak szóbeszéd
volt, aztán egy nap összefirkálták a szalon kirakatát: „Mocskos zsidó” –
ez állt ott. Meg: „Német nő nem vásárol zsidónál.”
– Ezt nem is mondtad el – döbbent meg Paul.
– Aztán hazajött Leo Münchenből. Összeverve. Náci diákok bandája
támadt rá. Végül a kezembe került a levél, amit Ernst von Klippstein írt
neked…
– Tudtam, hogy az az istenverte levél majd ilyen őrült gondolatokat
kelt benned – csattant fel Paul. – Hát nem biztosítottalak arról, hogy
semmi jelentősége? Hogy mindig, minden körülmények között kiállok
melletted?
Fel nem foghatta, hogy a felesége nem bízott az ő komolyan gondolt
szavaiban. Olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy Marie kinyújtotta felé
a kezét, Paul pedig megfogta. Szorították egymás kezét, mintha így
megakadályozhatnák, hogy gondolatban és cselekedetben
eltávolodjanak.
– Igen, ezt mondtad, édesem – szólalt meg Marie csendesen. – És
tudom, hogy komolyan is gondoltad. De belegondoltál abba, mi lenne
velünk, ha láthatatlan árnyként kellene bujkálnom ebben a házban,
mert zsidó vagyok? Ha a gyár csődbe menne, mert a feleséged zsidó, és
nem akarsz elválni tőle? Ha Leót elvinnék katonának, és háborúba
küldenék? Azt hiszed, ilyen szörnyűségek közepette meg tudnánk
menteni a szerelmünket?
Paul a fejét rázta, közelebb húzta magához Marie-t.
– Hajmeresztő, miket találsz ki, Marie! Ki beszél itt bujkálásról? A
feleségem vagy, a védelmem alatt állsz, még ha zsidónak is számítasz. És
háború? Senki nem akar egy újabb háborút, örülünk, hogy véget ért az
előző.
– Sokáig én is ezt hittem. De gondolj arra, mit tettek Sebastiannal!
Semmitől nem riadnak vissza, nem ismernek se Istent, se embert. És ha
azt hiszed, Adolf Hitler nem háborúra készül, akkor vak vagy. Hát nem
látod, hogy a MAN gyárban tömegesen gyártják a hadifelszerelést? És az
új együléses repülőgép, amiről Dodo mesélt, az állítólagos sportrepülő
nem más, mint vadászgép. Arra fejlesztették ki, hogy más repülőket
lőjön le. Aki ilyen gépekre ad megbízást, az háborúra készül.
Paul nem értett egyet. Ez csak rémhírkeltés, a német gazdaság nincs
olyan helyzetben, hogy elbírjon egy háborút. Hitler bolond lenne
ilyesmit tervezni.
– Beszéltem erről Kittyvel és Roberttel – mondta Marie. – Félek, te
túlságosan rózsásnak látod a helyzetet. Hitler írt egy könyvet, abban
elolvashatod, mik a szándékai.
– Ügyetlenül megírt ostoba ömlengés – csattant fel Paul. – Ki hisz el
ilyen eszement baromságokat? Már a címe is kész elmebaj… Mein Kampf
– Az én harcom…
– Robert máshogy látja…
– Robert, Robert! Sértő rám nézve, hogy inkább Kittyvel és Roberttel
beszéled meg ezeket, nem velem. Hagyod, hogy Robert rábeszéljen egy
olyan döntésre, ami ellenem, a férjed ellen irányul?
Ideje tiszta vizet önteni a pohárba, gondolta Marie, még ha Paul se
megérteni, se elfogadni nem fogja, amit mondok. Szeretem, de nem
bánhat úgy velem, mint a tulajdonával, nem várhatja el, hogy csak azt
tegyem, amit ő jónak lát, csak azt gondoljam, amit ő gondol. A
házasságunk hosszú évei alatt soha nem hunyászkodtam meg, és most
sem fogok.
– Senki nem beszélt rá a döntésemre, Paul – szólalt meg határozott
hangon. – Hosszas megfontolás után magam döntöttem így. És a
döntésem nem ellened szól, édesem. De őszintének kell lennem
önmagamhoz. Nem tudnám elviselni, ha a Melzer textilgyár miattam
menne tönkre. Ezért neked meg kell őrizned apád életművét, ami nekem
is sokat jelent. Én pedig addig gondoskodom a gyerekeinkről, akiknek
ebben az országban esélyük sincs arra…
– Csak nem akarod Dodót és Kurtot is magaddal vinni Amerikába? –
vágott közbe Paul dühösen. – Talán már nekik is szereztél beutazó
vízumot?
– Igen, szereztem. Mert azt hiszem…
Paul felpattant az ágyról, és haragtól szikrázó szemmel újra járkálni
kezdett fel-alá.
– Ez hihetetlen! Csak nem gondolod, hogy megengedem ezt?
Hirtelen megállt előtte, olyan tekintettel meredt rá, ami megrémítette
Marie-t. Úgy bámult rá, mint egy idegenre. Mintha Marie a veszélyes
ellenségévé vált volna.
– Nem mész el Amerikába! – jelentette ki kemény hangon. – Nem
hagyjátok el Németországot, sem te, sem a gyerekek. Megtiltom nektek!
– Nagyon sajnálom, Paul – felelte Marie –, de a döntésem végleges.
Jobb lenne, ha el tudnád fogadni.
Paul egy pillanatra rámeredt, mint aki nem hisz a fülének, aztán
felnyalábolta az ágyról a paplant, párnát, és kiviharzott a szobából. Egy
emelettel lejjebb hangosan csapódott be mögötte a szivarszoba ajtaja,
Marie pedig magára maradt a hitvesi hálóban.

Alvásra gondolni sem tudott. Csak rágódott a történteken. Úgy érezte,

mindent rosszul csinált. Miért is kellett éppen ma elárulnom neki, mi a
tervem? Amikor amúgy is rossz napja volt a gyárban. De pattanásig
feszülnek az idegeim. A Gestapo látogatása pedig igazolta Klippstein
figyelmeztetését. Aztán hazakerült Sebastian, ijesztő állapotban. És
Robert is figyelmeztetett, hogy ne várjak túl sokáig. Új törvények lépnek
életbe, ki tudja, milyen újabb zaklatásoknak, korlátozásoknak lesznek
kitéve a zsidók. Akkor mégiscsak helyesen cselekszem? Vagy nem? Lehet
egyáltalán ebben a helyzetben helyesen cselekedni?
Ez a legrosszabb az egészben, gondolta keserűen. Hogy hazugságra
kényszerítenek minket. Hogy megrendül bennünk mások bizodalma.
Hogy akik eddig szerették egymást, ellenségekké válnak.
Vajon a gyerekek megértik valaha a döntésemet?
Felöltözve feküdt az ágyon, időről időre felült, majd visszahanyatlott a
párnára. Néha azt hitte, valami zajt hall lentről: lépteket, ajtó nyílását,
pohár csörömpölését. Bizonyára Paul sem tud aludni ma éjjel, nyilván
vitt magának egy kancsó vizet az ebédlőből.
Ha megint rendetlenkedik a szíve, gondolta szorongva, az az én
hibám. Istenem, mit csináljak?
Csak hajnal felé szenderült nyugtalan álomba, amiből hangos zaj
ébresztette. Valaki berontott a hálószobába, felrántotta a szekrény
ajtaját, kivett valamit, aztán kiment. Rögtön ezután vízcsobogás
hallatszott a fürdőszobából. Marie az éjjeliszekrényen álló órára
pillantott: még hat óra sincs. Paulnak esze ágában sincs kibékülni, jó
korán elindul a gyárba, hogy ne találkozzanak a reggelinél. Fájdalmas
érzés hasított belé. Bánat? Bűntudat? Csalódottság? Mindenből egy kicsi.
Tennie kell valamit. Ebéd után bemegy a gyárba, kedvesen ráveszi,
hogy ne burkolózzon dühös hallgatásba, beszéljék meg a dolgot. Kell
lennie valami megoldásnak, amivel mind a ketten együtt tudnak élni.
Megvárta, amíg Paul lemegy az ebédlőbe, akkor felkelt, kiment a
fürdőszobába, átöltözött. Éppen elkészült, amikor motorzúgást hallott
odalentről. Olyan erővel léphetett Paul a gázpedálra, hogy az autó
keservesen felbőgött.
A reggelizőasztalnál már ott ült Dodo és meglepő módon Leo is, aki
nem szeretett korán kelni, általában a nagyanyjával és Elvira nénivel
reggelizett.
– Jó reggelt, Mama! – mondta Dodo teli szájjal. – Papa az előbb
majdnem fellökött a folyosón, amikor elrohant mellettem. Nem
megmondtam, hogy ebből baj lesz? De az én véleményem persze senkit
sem érdekel ebben a házban.
– Jó reggelt! – Marie leült a helyére. – Nagyon is érdekel a
véleményed, Dodo. És azt gondolom, hogy súlyos tévedésben vagy.
– Szerintem is – értett egyet Leo. – Ami Münchenben történt, azzal
nálam betelt a pohár. De te persze csak a repülésre gondolsz, meg a
jóképű pilótádra.
Az utolsó szavak hallatán Dodo máris a plafonon volt.
– Ditmarnak meg mi köze ehhez? – fújtatott dühösen. – Tudod, mit?
Csak irigykedsz, mert én boldog vagyok itt, Németországban, tovább
képzem magam, te meg gyáva vagy, hogy egy másik német
zeneakadémián próbálkozz.
– Ne veszekedjetek! – emelte fel csitítóan a kezét Marie. – Éppen elég
szörnyű, amit velünk tesznek. Legalább itthon legyen béke és nyugalom.
Leo, aki már szóra nyitotta a száját, hogy csípősen visszavágjon
Dodónak, mégsem szólt semmit, csak komoran meredt maga elé.
Dodo felkapta a megkezdett zsemléjét, lehajtotta a tejeskávéja
maradékát.
– Sok hűhó semmiért! Mindenesetre engem hat ökörrel sem vontattok
el New Yorkba. Már csak azért sem, mert hamarosan megcsinálhatom a
B jogosítványt. Na, nekem mennem kell. Este találkozunk.
Azzal kiviharzott az ebédlőből. Marie érezte, hogy további teher
nehezedik a vállára. Az ikrek régen mindig mindenben egyetértettek,
szinte soha nem veszekedtek. Dodo és Leo – mint a borsó meg a héja,
mondogatta gyakran Henni. Lehet, hogy a döntése most még az ikrek
közé is éket ver?
 – Azt tesszük, amit kell, Mama – szólalt meg Leo keserű mosollyal. –
De nehéz, mert a többiek nem akarják belátni.
– Igazad van, Leo – felelte gondterhelten Marie. – Örülök, hogy
legalább te így látod.
Leo felállt, kávét töltött az anyjának, majd a vállára tette a két kezét.
– Nekünk most össze kell tartanunk. Majd én vigyázok rád,
gondoskodom rólad, Mama. Megígérem.
– Jaj, Leo! – Marie átölelte a fia nyakát. – Én nagyfiam. Igen,
kettőnknek most össze kell tartanunk, de nem Papa és Dodo ellen, hanem
értük. Mindannyiunkért. Az egész családért.
Leo gyorsan kibontakozott az anyja öleléséből, mert Humbert
közeledő lépteit hallotta, és kínos lett volna neki, ha így látják. De Marie
észrevette, hogy azért meghatódott, sőt mintha könny csillogott volna a
szemében.
– Jó reggelt, asszonyom, nagyságos úr! – hajolt meg finoman Humbert.
– Elisabeth nagyságos asszony üzeni, hogy már megreggelizett odaát és
azonnal indulni szeretne az úrral a kórházba. Ha óhajtanak valamit,
Hanna áll a szolgálatukra.
– Köszönöm, Humbert.
– Megkérdezte őket Liesl miatt? – fordult Leo az inashoz.
– Igen, uram. Magunkkal visszük őt is. Christian egyébként hálásan
köszöni önnek, hogy gondolt erre.
– Liesl hivatkozzon Klippstein doktornőre a kórházban, ő majd
gondjaiba veszi.
Humbert meghajolt, és elsietett.
– Mi baja Lieslnek? – kérdezte Marie.
Leo habozott kicsit, majd kibökte, hogy a lánynak fájdalmai vannak.
– Nemrég elesett a folyosón, amikor teát hozott nekem. Akkor ugyan
azt mondta, minden rendben, de tegnap hallottam Hannától, hogy Liesl
nagyon fájlalja a hátát.
– Hanna ezt neked mondta? Nekem miért nem szólt erről? – lepődött
meg Marie.
– Én… rákérdeztem – magyarázta zavartan Leo. – Mert végül is az én
hibám, hogy elesett.
 – Miért volna a te hibád?
– Hát mert… nekem hozta fel éppen a teát.
– De, Leo – csóválta a fejét Marie –, te nem tehetsz róla, ha elesik. Jó
ég, a baj sosem jár egyedül. Mindenesetre jó ötlet volt, hogy Humbert
vigye magával Lieslt, ha beviszi Sebastiant a kórházba.
– Én is úgy vélem, Mama – mondta Leo, örülve a dicséretnek. – Most
megyek a szobámba, és tovább dolgozom az oratóriumon.
– Jó munkát!
Hogy megváltozott, gondolta Marie meghatódva. A csak a zenének
élő, álmodozó fia most már felelősséget vállal. Gondoskodni akar az
anyjáról. És még a személyzetre is van gondja. Talán jó oldala is van
ennek a rémálomnak: Leo kezd felnőni.
Megvárta, hogy Auguste lehozza a gyerekeket. A nyári szünidő véget
ért, korábban kellett kelniük, már elkezdődött az iskola. A három fiú
villamossal járt be, és a kis Charlotte is kiharcolta, hogy Kurttal és a
bátyjaival mehessen. Mindannyian elemibe jártak még, egy épületbe, és
a fiúk lelkére kötötték, hogy az úton nagyon vigyázzanak a kislányra.
Marie odaült a kisfia mellé, megkent neki egy zsemlét a kedvenc
lekvárjával, töltött egy bögre kakaót.
– Nem szeretem, Mama – sóhajtott Kurt. – Olyan édes, összeragad tőle
a szám. Kávét akarok!
– Én is – csatlakozott azonnal Charlotte.
– Kávét csak a felnőttek kapnak, tudjátok jól.
A kis gézengúzok vidáman rajcsúroztak, még Charlotte is, aki tegnap
még olyan szomorú volt a papája miatt.
– A doktorok a kórházban meggyógyítják Papát – hajolt oda
bizalmasan Marie-hoz. – Ha hazajöttem az iskolából, megmutatom
Papának, hogy tudok olvasni. Meg számolni. És rajzolok neki egy képet
is, nagy mosolygós napocskával.
Az asztalon ott hevert összehajtva a reggeli újság, úgy látszik, Paul ma
bele sem nézett. Kurt meglátta a címlapon az autóversenyző, Bernd
Rosemeyer fotóját, és lelkesen magyarázni kezdte az anyjának, hogy
Rosemeyer versenyautója tizenhat hengeres, gyorsabb, mint egy DKW
motorkerékpár.
 – Ha felnövök, autóversenyző leszek! – jelentette ki. – Vagy pilóta,
mint Dodo. De inkább autóversenyző. A repülés lányoknak való.
A gyerekekkel mindig lármásan zajlott a reggeli, általában Johann volt
a legizgágább, nagy hangon kötekedett a kisebbekkel. Auguste hamar
megelégelte, rendreutasította, majd visszaküldte a szobájába, mert ott
felejtette az iskolatáskáját.
Marie úgy vélte, Auguste meglehetősen szigorú a gyerekekkel, mégis
kedvelték, és szót is fogadtak neki. Kurt nemrég kijelentette, hogy
Auguste még az autókhoz is ért, ami nagy dicséret volt az ő szájából.
Hanno viszont nehezebben viselte a szigorát, az érzékeny kisfiú
magának való volt, folyton csak a könyveket bújta. Marie lekísérte a
négy gyereket az előcsarnokba, segített Hannának kiosztani az
uzsonnásdobozokat, majd az ajtóból nézett utánuk, amikor Hanna
kiterelte a vidám gyerekcsapatot, és elindultak a fasoron a
villamosmegálló felé.
Milyen békésnek tűnik most a világ, gondolta Marie. Vidáman
ugrándozó, fecsegő gyerekek, a fák ágai között átsejlik a reggeli napfény,
harmattól csillog a zöld fű, az ágyásokban színes virágok pompáznak, és
a távolban, a fasor végén a nagy kapu. Ott állt éppen, amikor Paul
hazatért a háborúból, és alig tudtak betelni egymással a boldogságtól.
Ennek tizenöt éve. Akkor azt gondolta, ez a boldogság örökké tart majd.
De úgy látszik, csupán ajándék volt egy időre. És ez az idő most letelt.
Hirtelen ólmos fáradtság tört rá. Az átvirrasztott éjszaka éreztette a
hatását, jobb lesz, ha ledől egy órácskára. Rámosolygott Elsére, aki kijött
a konyhából, hogy becsukja a bejárati ajtót, és lassan felment a lépcsőn
az emeletre.
Alicia és Elvira közben már az ebédlőben ült, és mivel nyitva volt az
ajtó, észrevették Marie-t.
– Marie! – szólt ki Alicia bosszúsan. – Miért nincs itt senki, hogy
felszolgálja a reggelit? Hol van Humbert?
– Bevitte autóval Sebastiant és Lisát a kórházba, Mama. Hanna
mindjárt itt lesz, csak kikíséri gyorsan a gyerekeket a villamoshoz.
– Na, jól van – bólintott Alicia elégedetlen arccal. – Várj csak, Marie,
kérdezni akarok valamit: Elvira mondta, hogy New Yorkba akarsz menni
Leóval, ez igaz?
Marie megtorpant, nagyot sóhajtott. A teljes igazságot még nem is
tudja az anyósa, de pillanatnyilag túlságosan kimerült ahhoz, hogy
mindent részletesen elmagyarázzon neki, úgyhogy csak a
legszükségesebbre szorítkozott.
– Úgy vélem, jobb, ha Leo egy ottani művészeti főiskolán tanul tovább,
Mama.
– Ez őrültség, Marie! – háborodott fel Alicia. – Nyugodtan járhat
Németországban is főiskolára. Csak fel kell hagynia azzal, hogy
verekedjen a diáktársaival.
– Igen, Mama… Bocsáss meg, kérlek, le kell dőlnöm egy kicsit! Rosszul
aludtam az éjszaka.

Végül csak déltájban ébredt fel, amikor bekopogott hozzá Humbert.

– Elnézést, asszonyom – szólt be a csukott ajtón keresztül –, mindjárt
felszolgálom az ebédet. Mondjam, hogy ma nem jön le ebédelni?
Marie riadtan ült fel az ágyban, beletúrt a hajába. Létezik, hogy három
órát mélyen aludt?
– Nem, Humbert. Máris jövök.
Az ebédlőben mindenki rá várt, az anyósa megrovó pillantást vetett
rá. A négy gyerek szokatlanul rendesen ült a tányérja előtt, szalvétával a
nyakában, tisztára mosdatva. Leo a kisöccse mellett foglalt helyet,
halkan beszélt hozzá.
– Hát itt vagy végre, Marie! – szólalt meg Lisa. Sápadt, nyúzott volt az
arca. – Sebastiannak vesemedence-gyulladása van, legalább egy hétig
bent tartják a kórházban.
– Ne aggódj, Lisa! Hamar meggyógyul.
– Ah, Marie, olyan szelíd és béketűrő – sóhajtott fel Lisa. – Azt mondta,
mindennél jobban szeret engem és a gyerekeket…
– Nem csoda – jegyezte meg Elvira. – Hiszen beteg.
Humbert lépett be a nagy levesestállal.
– Nem várjuk meg Pault? – csodálkozott Marie.
– Paul telefonált, hogy ma egy üzleti partnerrel ebédel – felelte Alicia,
lebiggyesztve a száját. – Nagyon remélem, hogy ebből nem csinál
rendszert.
Marie-nak elszorult a szíve. Ebédelni sem jön haza, még mindig nem
akar találkozni vele. Hol van most vajon? Mit csinál? Az irodájában
próbál pihenni kicsit? Nyilván ő is holtfáradt, mert alig aludt az éjszaka.
Vagy bement a városba, hogy egyedül ebédeljen egy vendéglőben? Az
üzleti partner biztosan csak kifogás.
Bánattól sújtva vészelte át a napot, órákig ült Lisánál, segített átnézni
a gyerekek házi feladatát. Humberttől megtudta, hogy Lieslnek egylőre
feküdnie kell, nehogy elveszítse a babát. Átment a kertészlakba, vitt a
lánynak egy kis süteményt, próbálta megnyugtatni, hogy nem lesz
semmi baj, ha betartja az orvosok utasításait.
– Pár napig semmiképp sem szabad felkelned. Eszedbe ne jusson
átjönni a villába, hogy segíts a konyhában!
Liesl megígérte, hogy pihenni fog. Amikor Marie visszatért a villába,
Paul autója még mindig nem állt a ház előtt. Késve érkezett a vacsorára,
szótlanul ült a tányérja fölött, alig evett valamit, majd visszavonult a
dolgozószobájába. Marie hiába várta a hálóban, Paul ezen az éjszakán is
a szivarszobában aludt.
 20.

– És ezt te honnan tudod?

Humbert zavartan hallgatott. Inasként sokféle feladatot látott el a
házban, előfordult, hogy akarva-akaratlan meghallott ezt-azt, amit az
urak nem a személyzet fülének szántak. Fanny Brunnenmayer tudta,
hogy Humbert soha nem él vissza ezzel, nem adja tovább, amit látott
vagy hallott. Ma azonban szükségét érezte, hogy elmondjon valamit. És
ez a hír meglehetősen ijesztő volt, a szakácsné először nem is akarta
elhinni.
– Véletlenül hallottam, amikor Marie Melzer telefonon beszélt Kitty
Schererrel – vallotta be Humbert. – Nem értettem meg azonnal, hogy
miről is van szó, de aztán összeraktam magamban.
Az már elterjedt a személyzet körében, hogy Marie Melzer New
Yorkba akar utazni Leóval, és nem örült ennek senki. Bár mindannyian
úgy vélték, Leónak semmiképp nem szabad visszamennie Münchenbe,
ahol a náci diákok olyan csúnyán összeverték. Még Maxl – aki egyébként
lelkes párttag – is azt mondta az anyjának, hogy egy rendes
nemzetiszocialista soha nem tenne ilyet, ezek csak kötekedő bajkeverők,
és ha ő ott lett volna, egyenként szedegethetnék össze a csontjaikat ezek
az alakok.
De Humbert most azt állította, hogy Marie Melzer és Leo végleg
Amerikában akar maradni. Sőt valószínűleg Kurtot is magukkal viszik.
Csak Dodo nem akar menni, nem akarja feladni a gyakornoki állását a
repülőgépgyárban.
– Végleg? Dehát miért? – kérdezte hitetlenkedve Fanny
Brunnenmayer.
– Hát mert Marie Melzer zsidó.
– Hogy lenne már a fiatal nagysága zsidó?
 Humbert a szemét forgatta, a szakácsné máskor nem ilyen értetlen.
– Pedig az. Az apja, Jakob Burkard zsidó volt. Az anyja, Luise
Hofgartner anyai ágon szintén. Ezért Marie Melzer is zsidónak számít.
– Hát ezt meg már megint honnan tudod, Humbert?
– Az ember óhatatlanul meghall ezt-azt a házban.
Fanny Brunnenmayer a tűzhely szélére húzta a nagy fazékban rotyogó
leveshúst, és leült kicsit az asztal mellé. Ha ez igaz, akkor érti, miért
alszik az úr már harmadik napja a szivarszobában. Világos, hogy nem
akarja elengedni a feleségét meg a gyerekeit Amerikába.
– Nahát… zsidó – csóválta a fejét döbbenten. – Hát ilyet! Meg van
keresztelve, katolikus árvaházban nőtt fel, ahol a keresztényi
könyörületesség jegyében éheztették szegény gyerekeket. Itt dolgozott
mellettem a konyhában, vasárnaponként együtt mentünk templomba. A
férjével meg a Szent Afrában adták össze őket…
– Ez ma már nem számít – mondta Humbert. – Akkor is zsidó a
nemzetiszocialisták szerint.
– Az ördög vigye ezeket! – szitkozódott Fanny Brunnenmayer. – A
pokol tüzében égjen az összes hitlerista disznó! Mi lesz a villából, ha
elveszik tőlünk Marie Melzert? Hogy ezt is meg kellett érnem…
Humbert odaült mellé, ivott egy kortyot a citromos málnaszörpből,
amit Hanna a gyerekeknek készített mindig.
– Még semmi nincs eldöntve – nyugtatta meg a szakácsnét. – Ehhez
még az úrnak is lesz egy-két szava. Biztosan megtiltja, hogy elmenjenek.
Fanny Brunnenmayer gondterhelten csóválta a fejét.
– Ha Marie Melzer egyszer a fejébe vesz valamit, azt véghez is viszi.
Majd meglátod, Humbert. Szelíd és jólelkű, de az akarata erős.
Humbert hallgatott, de a szakácsné tudta, hogy alapjában egyetért
vele.
– A többiek már tudják?
– Csak Hanna. Talán Auguste is, hisz mindenütt ott a füle. De Elsének,
Christiannak és Lieslnek fogalma sincs.
– A Lielsnek most nem mondunk semmit, még felizgatná magát, és a
végén megint fájdalmai lennének – döntött a szakácsné. – Christian
megtudhatja, csak vigyázzon, el ne járjon a szája. Elsének én magam
mondom el mindjárt, amint befejezte a rendrakást a hálószobákban, és
lejön.
Humbert bólintott. Az ilyesmit Fanny Brunnenmayer az évek során
mindig a maga módján rendezte el, ebbe ő nem szólt bele.
– Auguste hol van egyáltalán? – kérdezte türelmetlenül a szakácsné. –
Ilyenkor már rég itt szokott ülni a konyhában a tejeskávéja mellett.
– Azt hiszem, kint van az udvaron. – Humbert felállt, odament az
ablakhoz, és kinézett. – Nem megmondtam? Ott fecseg a postással.
– Ez egyre rosszabb – morgolódott Fanny Brunnenmayer. – Ha ez így
megy tovább, a végén még beköltözik hozzánk ez a kellemetlen alak.
Pont egy ilyen hiányozna nekünk!
– Na, már jön is be Auguste – jelentette Humbert. – Én meg megyek
leszedni az asztalt az ebédlőben.
Gyorsan elsurrant Hanna és Else mellett, ők éppen most jöttek le a
cselédlépcsőn a konyhába. A szakácsné pontosan tudta, miért ilyen
sietős Humbertnek: örül, hogy nem neki kell közölni a többiekkel a rossz
hírt. Else kimerülten lerogyott az asztal mellé, az ágyazás, rendrakás
mindig kifárasztotta. Hanna fogott egy kést, elkezdte felvágni a hagymát
és a káposztát a salátához. A szakácsné keze alá dolgozott, amióta Liesl
kiesett a munkából.
Az előcsarnokban becsapódott a bejárati ajtó, Auguste fújtatva, vörös
arccal rontott be a konyhába.
– Ezt nem hiszem el! Micsoda pimasz egy fráter! – dohogott. – Tölts
nekem is egy pohár hideg málnaszörpöt, Else! Le kell higgadnom,
különben felrobbanok a dühtől.
– Csak nem kérte meg a kezed a postás? – kérdezte gúnyosan Fanny
Brunnenmayer. – Nem csodálnám, mivel mindennap vagy fél órát
fecsegsz vele a ház előtt.
Else csodálkozva eltátotta a száját, közben még a málnaszörpöt is a
pohár mellé öntötte. Hanna már ugrott a mosogatóhoz egy rongyért,
hogy letörölje az asztalt.
– Méghogy megkért? – nevetett fel Auguste élesen. – Megkérni
megkért. De valami illetlenségre. Azt mondja, a kimenőmön látogassam
meg az új szolgálati lakásában, megmutatja a bélyeggyűjteményét.
 – Na és? – csodálkozott el a szakácsné. – Ebben meg mi olyan illetlen?
Vagy talán meztelen alakok vannak a bélyegein?
Auguste bosszús pillantást vetett rá, majd egy hajtásra megitta a
málnaszörpöt.
Else méltatlankodva csóválta a fejét.
– Ezt mondják a férfiak, ha el akarnak csábítani egy ártatlan lányt –
jelentette ki elvörösödve. – A lakásukra csalják szegény teremtést, aztán
lerohanják. Ezt maga nem tudta, Frau Brunnenmayer?
– Auguste rég nem ártatlan lány már – felelte a szakácsné. – És ha az a
nyápic alak le akarná rohanni, ő húzná a rövidebbet.
– Viccelődjön csak, szakácsné! – morgolódott Auguste. – De én
megmondtam a magamét annak a kéjencnek. Tisztességes asszony
vagyok, mondtam. Erényes özvegyasszony, négy gyerek anyja. És hogy
mit képzel magáról, hogy ilyen tisztességtelen ajánlattal áll elő.
Ajaj, gondolta Fanny Brunnenmayer. Ennek még meglesz a böjtje.
Mintha nem lenne már elég gondunk.
– Na, és mit felelt erre?
– Csak hebegett-habogott, aztán elkerekezett a senkiházi postás.
– Azért csak vigyázz, Auguste, nehogy teljesen elijeszd, mert még mi
isszuk meg a levét, az egész villa!
– Talán bizony a villa érdekében legyek a postás szeretője?! – csattant
fel Auguste mérgesen.
A szakácsné csak legyintett, aztán eszébe jutott, hogy
bejelentenivalója van. Rossz hírt kell közölnie, aminek senki sem fog
örülni. Borús arccal éppen belekezdett volna, amikor megszólalt a
csengő az új szárnyból.
– Ez magának szól, szakácsné – mondta Auguste. – A nagysága
összeállította a jövő heti menüt.
Fanny Brunnenmayer magában dohogott, hogy majdnem
megfeledkezett erről – hiába, a kor. Péntek van, délelőtt tíz óra, amióta
Elisabeth nagysága irányítja a háztartást, minden héten ebben az időben
megy fel hozzá.
– Mindjárt visszajövök – állt fel nagyokat nyögve a helyéről. – És
akkor valami fontosat akarok mondani.
 Ez az ő keresztje, a lába. Főként, ha ült egy jó darabig, majd újra fel
akart állni, akkor nyilallt bele élesen a fájdalom. A szűk, meredek
cselédlépcsőn felmászni pedig maga volt a pokol, de inkább a nyelvét
harapta volna le, mintsem panaszkodjon. De Marie Melzer, az a jótét
lélek, mégis felfigyelt erre, és néhány hete azt mondta, jobb lenne, ha a
főlépcsőt használná ezentúl, mégiscsak kényelmesebb. Először
tiltakozott, hogy jön ő ahhoz, hogy azon a lépcsőn járjon, amin az urak,
de aztán csak beadta a derekát, mert könnyebben tudott felkapaszkodni
a széles, nem olyan magas lépcsőfokokon, amelyeket ráadásul szőnyeg
borított.

Elisabeth nagysága igazán csodálatra méltó, gondolta a szakácsné. A sok

aggodalom közepette, ami a férje miatt gyötri, tartja magát, példásan
vezeti a háztartást, minden hétre összeírja a konyhának a menüt.
– Tessék – nyújtotta át Elisabeth Winkler a cédulát –, szerdán vagy
csütörtökön már újra itt lesz velünk a férjem is, ezért erőlevest és
csirkeragut írtam fel. Hogy állunk a készletekkel? Van még elég liszt,
bab és szalonna?
– A liszt meg a só fogyóban van, asszonyom – felelte a szakácsné. – A
szalonna nem sokáig áll el ebben a melegben, majd csak akkor kell, ha
elfogyott az előző adag, babunk pedig még van bőven. Viszont fekete
bors és kömény kellene.
A nagysága feljegyzett mindent egy kis noteszba, majd megkérdezte,
hogy van Liesl.
– Ágyban van, még nem kelhet fel. De már nem fáj a háta, reméljük,
hogy szerencsésen megúszta azt az esést.
– Ennek örülök… – mondta a nagysága tétován, kissé szórakozottnak
tűnt. – Köszönöm, Frau Brunnenmayer, elmehet.
– Igenis, asszonyom. – Fanny Brunnenmayer megkönnyebbülten
távozott, mert az egy helyben álldogálás sem tett jót a lábának. Lassan
ment végig a folyosón, belesett az ebédlőbe, ahol Humbert éppen tiszta,
fehér abroszt terített az asztalra, középre pedig vázában egy szép
virágcsokrot helyezett. Egészen új volt a szakácsné számára az emeleti
folyosókon járni, benézni egy-két nyitva álló ajtón a különböző
helyiségekbe. Mert egyébként a konyha volt az ő birodalma, ott élte
majd ötven éve az életét.
Már az előcsarnokba vezető főlépcsőhöz ért, ott megállt egy
pillanatra, hogy madártávlatból szemügyre vegye a lent álló szép, sötét
bútorokat, a falakat díszítő festményeket, amikor hirtelen hangokat
hallott a vörös szalonból.
– Nem foglak megakadályozni abban, hogy azt tedd, amit akarsz. – Ez
az úr ingerült hangja volt. – De az akaratom ellenére teszed, Marie. A
kérésem ellenére, hogy maradj mellettem. A józan ész ellenére. A
házasság, a szerelem minden fogadalma ellenére.
– Ez nem így van, Paul. Azért hagyom el az országot, hogy ne legyek
terhedre. És esküszöm, hogy nekem is éppoly nehezemre esik az elválás,
mint neked…
– Öntelt vagy! Te akarsz dönteni. Azt hiszed, te cselekszel helyesen. Az
nem érdekel, mit szeretne, mit remél a férjed. Rendben, hagyj el! Leót is
magaddal viheted, már elég idős ahhoz, hogy meghozza a döntést. De
Kurt itt marad. Ehhez ragaszkodom. Ezt a fiamat nem veszed el.
– Leót sem veszem el tőled, Paul. Ő mindig a fiad marad, én pedig a
feleséged. Egy óceán sem választhat el minket, ha gondolatban együtt
vagyunk. És viszontlátjuk egymást, Paul. Tudom. Ez az őrület, ami
elborítja Németországot, nem tarthat örökké.
– Továbbra is kitartok amellett, hogy szükségtelen és értelmetlen a
döntésed. Csak tönkreteszi a családot, a házasságunkat, a jövőnket. Nem
látom a hasznát, de kénytelen vagyok elfogadni. Az útiköltséget
természetesen állom, de nem hiszem, hogy rendszeresen nagyobb
összeget tudok nektek küldeni.
– Tudom, Paul. A legfontosabb, hogy Leónak meglegyen mindene. Én
keresek majd valami munkát, el fogom tartani magam.
– Tedd, amit tenned kell, Marie!
Fanny Brunnenmayer összerezzent, mert kivágódott a vörös szalon
ajtaja, és az úr keserű arccal, nagy léptekkel közeledett a lépcső felé. Ó,
miért is állt meg hallgatózni? Most rajtakapják, hogy hallotta a
beszélgetést.
Az úr valóban meglepetten torpant meg, amikor meglátta.
 – Frau Brunnenmayer – szólalt meg, és egy csapásra kisimultak a
vonásai –, hogy van a lába? Nem kellene egyszer kivizsgáltatnia magát a
klinikán? Az orvosok talán segíthetnének.
A szakácsné megkönnyebbült, hogy Paul Melzer nem haragszik rá. Ah,
kisfiú kora óta ismeri, később pedig mindig nagyon rendesen bánt a
személyzettel. Fájt a szíve érte, hogy ilyen boldogtalannak látja.
– A klinikán? Hát nem is tudom – felelte bizonytalanul. – Jártam már
többször orvosnál, felírt valami kenőcsöt, de nem sokat segített. Hiába,
nem vagyok már fiatal, ilyenkor már az embernek mindene fáj. De amíg
még lábra tudok állni, hálát adok az Úrnak, és teszem a dolgom.
Paul Melzer elmosolyodott, azt mondta, nem is várt Frau
Brunnenmayertől mást. Aztán már szaladt is le a lépcsőn, de félúton
még hátrafordult.
– Jut eszembe, ebédre nem jövök haza. És este is csak későn. Szóljon,
kérem, Humbertnek, hogy készítsen be nekem a dolgozószobába valami
könnyű hideg vacsorát!
– Igenis, nagyságos úr!
Hát így állunk, gondolta a szakácsné borúsan, miközben lassan
lépkedett lefelé a lépcsőn. Az úr nem ment be ma reggel a gyárba, mert
meg akarta beszélni a dolgokat a feleségével. És igazam lett: Marie
keresztülvitte az akaratát. De Kurt legalább itt marad. Nehezen viselte
volna, ha el kell válnia Johanntól és Hannótól, hiszen annyira
ragaszkodik hozzájuk. Most viszont az anyja hiányzik majd neki
szörnyen. Nem tudom, hogy Marie helyesen cselekszik-e. Zsidó vagy
sem, egy anya nem hagyhatja el a gyerekeit, a férjét. Ez a természet
rendje ellen való.
Amikor benyitott a konyhába, szokatlan hangok ütötték meg a fülét.
Éles kiáltások, kedves gügyögés meg valami halk nyüszítés, amit még
sosem hallott a konyhájában. Mi van itt? Miért álldogál mindenki egy
csoportban és fordul felé most izgatottan?
– Itt van – szólalt meg Hanna.
– Na, most megkapjátok a magatokét… – mormolta az orra alatt
Humbert.
– Istenem, dehát annyira aranyos – sóhajtott Auguste.
 Fanny Brunnenmayer a szemét dörzsölte, alig akarta elhinni, amit lát.
Christian egy barna, szőrös kis állatot tartott a karjában. Mi ez? Egy
nyúl? A kis jószág szabadulni akart, barna kis mancsával kapálódzott…
Ez nem nyúl. Ez egy…
– Kifelé a konyhámból! – kiáltott fel a szakácsné mérgesen. – Most
azonnal. Semmi keresnivalója itt egy kutyának.
Christian nem tudott válaszolni, azzal volt elfoglalva, hogy
megnyugtassa az ingét karmoló, ficánkoló kiskutyát.
– Nem megmondtam?! – kiáltotta diadalmasan Humbert. – Vidd ki
innen ezt a kis fenevadat!
– De, Frau Brunnenmayer – sopánkodott Hanna boldogtalan arccal –,
ez csak egy kiskutya. Még kölyök. Csak addig marad itt, amíg Liesl újra
felkelhet.
– Mi köze ennek Lieslhez? – mérgelődött a szakácsné. – Tüntessétek el
innen! Jesszus, már száll bele a szőre a káposztasalátába!
– A Maxl szerezte a kölyköt Christiannak – szólalt meg Auguste. –
Meglepetésnek szánja Lieslnek, ha majd újra felkelhet. Mert imádja az
állatokat és mindig akart…
– Fogd erősen, te tökfilkó! – üvöltött fel Humbert, és olyan gyorsan
ugrott hátra, hogy rátaposott Else lábára. De már késő volt – a barna
foltos kiskutya kiszabadította magát Christian szorításából, leugrott a
konyhakőre és bebújt a nagy asztal alá. Ott gubbasztott és riadt nagy
kutyaszemekkel bámult a sok lehajoló emberre.
– Azonnal szedd ki onnan, Christian! – rivallt a kertészre a szakácsné.
– Nem hiszem, hogy meg tudom fogni. Ki kell csalogatnunk, aztán
gyorsan elkapni.
– Na, már csak ez hiányzott! – morgott Fanny Brunnenmayer.
De mert nem akart hajtóvadászatot rendezni a konyhájában, bement a
spájzba, és levágott egy darabka kenőmájast.
– Milyen helyes kis jószág vagy – gügyögött Else a kutyusnak. – Te
aztán tudsz nézni azokkal a nagy szemeiddel. És hogy csóválod a
farkincád.
Fanny Brunnenmayer felsóhajtott. Micsoda nap már megint! És még
ez a kis korcs is a konyhájában… – na, ez mindennek a teteje.
 – Nesze! – nyújtotta oda Christiannak a darab kenőmájast.
– Nem, nem. Maga tartsa oda neki, én meg közben gyorsan elkapom!
Hát jó. Fő, hogy eltűnjön innen ez az eb. Kicsit előrehajolt kezében a
kenőmájassal, és a kiskutya felé nyújtotta.
– Na, gyere, te kis csibész… Vedd el, te koszos kis ebadta…
A kiskutya félrehajtott fejjel, megindító kutyaszemekkel nézett,
csillogó fekete kis orrát mozgatva szimatolni kezdett, majd elindult.
Lassan, óvatosan, egyik puha tappancsát a másik elé téve. Eleinte kicsit
gyanakvóan, de végül győzött a csábító illat, és egészen közel
merészkedett.
– Most kapd el, Christian! Na, mi lesz már? – szólalt meg Humbert.
De Fanny Brunnenmayer előbb odaadta a kutyának a kenőmájast,
mert szilárdan hitte, hogy egyetlen élőlényt sem szabad becsapni, még
egy kutyát sem. A kölyök nagyon finoman vette el a kezéből a falatot, a
szakácsné érezte a meleg, nedves nyelvét, nézte, ahogy élvezettel rágja,
és közben boldogan bámul rá.
– Fogd már meg végre! – sziszegte oda Christiannak.
De a kiskutya ekkor leült elé szép rendesen és halkan nyüszített. Mint
egy kisbaba. Megint félrehajtotta a fejét és esdekelve nézte. Fanny
Brunnenmayer még soha nem kötött közelebbi ismeretséget egy
kutyával. A kutyáknak hullik a szőre, behozzák a sarat, ugatnak, sőt még
harapnak is. De ez itt egész rendesnek látszik. Kedves kiskutya.
– Miért nincs rajta nyakörv? – kérdezte szigorúan.
– Veszek neki – vágta rá gyorsan Christian. – Nyakörvet és pórázt is.
– Meg egy kosarat – szólt közbe Hanna. – Az asztal alá tesszük, és
kikötjük a lábához.
– Semmi keresnivalója az én konyhámban… – ismételte Fanny
Brunnenmayer, de maga is érezte, hogy nem hangzik valami
határozottan.
– Dehát hol hagyjam? – siránkozott Christian. – Lieslnek még három
napig feküdnie kell, ott nem maradhat. A parkban meg elszalad
mellőlem. Én csak örömet akarok szerezni Lieslnek…
– Ez a legostobább ötlet, ami valaha eszedbe jutott – jelentette ki
Humbert, aki nem szerette az állatokat, pláne nem a kutyákat.
 – A kutya őrzi a házat – mondta erre Auguste.
– És megeszi a maradékot, amit ki kellene dobni – tette hozzá Hanna.
– És olyan szeretni való kis jószág. – Else érzelgős pillantással nézte a
kis betolakodót. – Örömet hoz a házba, amikor úgyis olyan nehéz idők
járnak.
Erről a szakácsnénak megint eszébe jutott, hogy be akart jelenteni
valamit, és most minden teketória nélkül meg is tette.
– Marie Melzer és Leo hosszabb időre elutazik Amerikába. Sőt talán
vissza sem jönnek.
Auguste már tudott erről, Christian kék szeme tágra nyílt a
döbbenettől, Else pedig, aki rossz hírek hallatán mindig azonnal
pityeregni kezdett, csak annyit mondott:
– Azt nem hiszem. Hamarabb visszajönnek, mint gondoljátok.
Fanny Brunnenmayer megint eltűnődött, hogy vajon minden rendben
van-e Else fejével. Azután Christian lelkére kötötte, hogy Lieslnek erről
egy szót se, majd rátért a következő problémára. Kezdeni kell valamit
ezzel a kutyával, különben soha nem lesz kész az ebéd.
– Jól van, akkor tegyetek valami zsinórt a nyakára, és kössétek az
asztal lábához! De csak ma estig. Utána el kell tűnnie a konyhából.
– Jótét lélek maga, Frau Brunnenmayer – mondta Christian
megkönnyebbülve.
Hanna már szaladt is a szobájába, hogy lehozza a régi köténye
szalagját, ami már úgysem kell neki. Else egy kiszolgált, öreg kardigánt
ajánlott fel fekvőhelynek. Csak Humbert húzta a száját, mondván, ő így
nem tud nyugodtan ülni az asztalnál, mert fél, hogy a kutya majd a
cipőjét nyalogatja.
– Éjszakára felviszem a szobámba – mondta Hanna.
– Jó mulatást – vágta rá Humbert csúfondárosan. – És mit csinálsz, ha
az ágyadra pisil?
Fanny Brunnenmayer sóhajtozva csóválta a fejét, miközben kivette a
fazékból a puhára főtt leveshúst. Egy kutya jobban érdekli őket, mint
Marie és Leo. Idáig jutottunk.
 21.
Kedves Leo!
El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy néhány hét múlva
újra találkozunk. Minden reggel ébredéskor ez jut az eszembe, és ettől jól
indul a napom. Már elterveztem, mi mindent mutatok meg neked New
Yorkban, kiket kell mindenképpen megismerned a Juilliardon, de
legfőképpen azt, hogy milyen darabokat játszunk majd el együtt. A szobád
már készen áll, van benne egy pianínó, amit anyám választott ki és vett
meg neked. Természetesen ágyad és szekrényed is van. Édesanyád
szobáját még rendbe kell hozni, de mire megérkeztek, minden kész lesz.
Anyám és én a szomszédban lakunk – így te meg én minden reggel együtt
megyünk majd a földalatti vasúttal a Juilliardra. Alig várom már.
Ez az utolsó levelem hozzád az óhazába, remélem, még időben
megkapod. Búcsút kell venned mindentől, amit eddig ismertél, a
családodtól, a barátaidtól, a jó öreg Augsburgtól, amelyre gyakran
gondolok vissza nosztalgiával.
Hidd el, tudom, milyen érzés otthagyni mindent! Fájdalmas, megviseli
az embert. De ha magad mögött hagyod, meglátod, valami új, valami jobb
vár rád. Tudom, mert magam is átéltem.
Anyámmal együtt szerencsés utat kívánunk nektek. Hamarosan látjuk
egymást. Már számolom a napokat. Remélem, megismersz majd, jól
megnőttem, amióta utoljára láttál.
Jókívánságaim kísérjenek az utadon!
Barátod, Walter

A levél már egy hete megérkezett, Leo akkor csak gyorsan átfutotta,
és félretette. Azt gondolta, igen, ő döntött úgy, hogy Amerikába megy, és
ki is tart emellett, vonatra száll az anyjával Bremenhaven felé, onnan
pedig hajóra… De még nem… majd csak egy hét múlva… három nap
múlva… holnapután… holnap.
Könyörtelenül közeledett az elutazásuk napja, megállíthatatlanul. És
végül el is érkezett, fenyegetőn állt előtte, mint egy mély szakadék.
Holnap! Ez az utolsó napja a villában. Az utolsó napja Augsburgban.
Azért vette elő a levelet, hogy bátorságot merítsen belőle, elképzelje,
milyen nagyszerű dolgok várnak rá: Walter, a Juilliard, Kühn professzor,
New York, az izgalmas nagyváros… Mindent megtett, hogy érezze a
várakozás örömét, de nem sikerült. Másra sem vágyott, mint hogy
otthon maradhasson, begubózzon a szobájában, és komponáljon. Dodo
ezt úgy nevezi: „homokba dugja a fejét”. Valószínűleg igaza is van.
Pedig most mindennél sürgetőbb, hogy elhagyják Németországot.
Néhány napja a Reichstag faji megkülönböztetést szolgáló törvényeket
fogadott el, az egyiket úgy nevezték: „Törvény a német vér és német
becsület védelméért”. Ennek értelmében zsidóknak és nem zsidóknak
tilos házasságot kötni, de a már fennálló házasságok legálisak maradnak.
Ezután Papa egy egész estén át vitázott Kitty nénivel és Roberttel a
vörös szalonban, azt állította, ezzel a törvénnyel minden tisztázódott, se
a feleségére, se a gyerekeire nem vonatkozik semmiféle korlátozás. Sőt
Mama a divatszalont is tovább vezetheti, mivel állítólag nem nyúlnak a
zsidó üzletekhez. Csak az állami intézményekben, iskolákban,
egyetemeken nem lehet többé zsidókat foglalkoztatni, és a zsidó
orvosok, ügyvédek helyzetét is megnehezítették. Robert bácsi szerint
viszont ez csak a kezdet, a törvényeken bármikor szigoríthatnak. Leo
annyit fogott fel az egészből, hogy valószínűleg, ha akarna, sem
tanulhatna többé egyetemen vagy főiskolán Németországban, és ez elég
is volt neki. Az is bizonytalan volt, meddig maradhat meg Dodo a
gyakornoki állásban, bár ő erre csak legyintett, félresöpört minden
aggályt, és kijelentette, még soha senki nem firtatta a gyárban a
származását, komplett hülyeség az egész.
Később a szülei megint veszekedni kezdtek. Papa követelte, hogy
Mama maradjon, és Dodo is egyetértett vele. Mama viszont azt mondta,
most, hogy mindent elrendeztek már és a hajójegyek is megvannak,
elutazik. Papa erre felpattant, és kiviharzott a szalonból. Azóta sem
beszélnek, remélhetőleg ma délután végre kibékülnek, amikor Kitty
néniék átjönnek elbúcsúzni.
Leo olyan későn ment le reggelizni ezen a napon, hogy már
nagymama és Elvira néni sem volt az ebédlőben. De Humbert ott hagyott
neki egy terítéket, kávé, vaj, lekvár és két zsemle is volt az asztalon. Leo
erővel vette rá magát, hogy egyen valamit, mert folyton az járt az
eszében, hogy ez az utolsó előtti reggelije a villában. Másnap reggel
nagyon korán indulnak Mamával, talán még friss zsemle sem lesz az
asztalon. Vajon New Yorkban van egyáltalán zsemle?
Az összehajtott újság a tányérja mellett hevert. Belelapozott, átfutott
egy cikket az új faji törvényekről, amelyben azt írták, a német nép nagy
megelégedéssel üdvözölte ezeket. És maguk a zsidók sem háborognak,
főként az ortodoxok, akik mindig is a vegyes házasság ellen voltak. Most
végre mindenki megelégedésére rendezték a helyzetet zsidók és árják
között.
Nálunk aztán nem, gondolta Leo gondterhelten, és félredobta az
újságot. Itt csak bánat és vita van. Azt kívánta, bárcsak gyorsan véget
érne ez az utolsó nap. Legjobb lenne, ha csak lehunyná a szemét, és
amikor újra kinyitja, már Mama mellett ülne a vonaton. Főként az
ebédtől és a nagy családi uzsonnától ódzkodott. Patakokban folynak
majd a könnyek – kibírhatatlan lesz.
Felállt, hogy a szobájába menjen, ahol már két nagy koffer várta
bepakolva a holnapi utazást. A folyosó Lisa nénikéje izgatott
kiáltozásától zengett.
– Humbert! Humbert, hol a csodában van!?
Humbert a konyhában volt éppen, de máris átvágott sietve az
előcsarnokon, és igyekezett fel a lépcsőn. Lisa néni meg sem várta, hogy
felérjen, áthajolt a mellvéden, és lekiáltott:
– Hol van a férjem? Maga vitte el reggel a rendőrkapitányságra, mert
ma kellett jelentkeznie…
Az inas rémült arcot vágott, kezét a mellére téve megrázta a fejét.
– Elnézést, asszonyom, de én ma nem vittem el az urat. A reggelinél
azt mondta, szükségtelen.
 – Én ezt nem értem… De jól van, köszönöm, Humbert. Kérem,
kérdezze meg Christiant, hogy látta-e a parkban a férjemet!
– Máris, asszonyom.
Humbert könnyedén meghajolt, sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn,
hogy megkeresse a kertészt. Vajon mit csinált már megint Sebastian
bácsi?, tűnődött Leo. Remélhetőleg nem a várost járja ismét, hogy
mindenféle firkálmányokat távolítson el, vagy megrongálja a népjóléti
egylet mindenütt ott virító plakátjait. Kedvelte a bácsikáját, de az utóbbi
időben egyre furcsábban viselkedett. Kategorikusan elutasította, hogy
New Yorkba utazzon velük, pedig Robert szerzett volna neki vízumot. Ő
nem futamodik meg gyáva módon, mondta, szembenéz a sorsával. Leo
ezt elég nagy ostobaságnak tartotta, hiszen a nácik már kétszer
letartóztatták, börtönbe zárták, megkínozták. De talán csak nem akarja
elhagyni Lisa nénit meg a gyerekeket. Lisa néni mindenesetre roppant
elégedett a férje döntésével.
Még két és fél óra az ebédig. Leo körbenézett a szobájában, és úgy
döntött, nem bírja itt ki addig a két hatalmas koffer társaságában.
Inkább bemegy a városba, sétál egy kicsit. Talán vesz valami
búcsúajándékot Lieslnek. Hála istennek jobban van, és már látni, hogy
gyermeket vár, szépen domborodik a hasa. De nemcsak a teltebb alakján
látszik ez, az arckifejezése is más lett, szelíd, anyáskodó, és szinte ragyog
a boldogságtól. A Christiantól kapott kutyáért pedig teljesen odavan. A
helyes kis állat általában a konyhaablak előtt ül, és valami finom falatot
kunyerál. Néha beengedik a konyhába is, bár csak kis időre. Willinek
nevezték el. Jó nagyot nőtt, amióta itt van, hosszú lábai folyton
összeakadnak, ahogy sután ugrándozik. Elvira néni szerint jóindulatú
jószág, ezért nagymama rávette Lisa nénit, engedje meg, hogy Lieslék
megtartsák. Mert Lisa néni persze attól félt, hogy még megharapja
valamelyik imádott gyermekét.
Talán egy szép, bőr nyakörvet veszek Willinek, gondolta Leo. Annak
Liesl biztosan örülne, és eszébe jutnék olykor, amikor ránéz. Persze nem
gondolna rám gyakran, hiszen boldog. De akkor is…
Magára kapott egy könnyű kabátot, majd bekopogott a szülei
hálószobájába, ahol Mama nagy csomagolásban volt. Hanna segített
neki, összehajtogatta a ruhákat, amiket Mama nyújtott oda neki, és
betette a nagy bőröndbe. Jó nagy rendetlenség volt a szobában, de Leo
így is észrevette, hogy az apja oldalán érintetlen az ágy. Csak Mama
párnáján látszott a feje nyoma. Szóval még mindig nem békültek ki.
– Ó, Leo – nézett rá az anyja szórakozottan. – Elpakoltad a kottáidat?
És az ajándékokat Walternek?
Ez kicsit úgy hangzott, mintha csak egy rövid látogatást tennének
Amerikában. Pedig hosszú évekre mennek. Sőt, talán örökre.
– Persze, Mama. És a bizonyítványaimat is meg minden mást, ami kell.
Bemegyek még kicsit a városba. Szükséged van valamire?
Az anyja éppen kivett egy blúzt a szekrényből, szemügyre vette, majd
visszaakasztotta. Aztán megrázta a fejét.
– De ne maradj sokáig! Légy pontos az ebédnél, a szakácsné a kedvenc
ételedet főzi!
Na, még ez is. Marhapörkölt zsemlegombóccal, almapürével.
Valószínűleg egy falatot sem tud majd legyűrni.
– Időben visszajövök – ígérte Leo, és már ott sem volt.

A villamoson kicsit jobban érezte magát. A monoton csörömpölés,

kattogás, csikorgás, a kis csengő hangja, amikor a kalauz megrántotta,
az utasok halk beszélgetése: ezek a meghitt, ismerős zajok
megnyugtatóan hatottak rá. Megszokásból a városháza előtti téren szállt
le, és azonnal rájött, hogy rossz ötlet volt a városba jönni. Büszkén
magasodott előtte az ég felé a Perlach-torony, mellette a városháza
impozáns épülete terpeszkedett, ott meg az Augustus-kút, ahol gyakran
üldögéltek Dodóval perecet majszolva. Befordult a Karolinenstrasséra,
majd megállt a bőrdíszműves kirakata előtt, nézegette egy darabig a
táskákat, öveket, tárcákat, majd belépett az üzletbe.
– Kutyanyakörvet szeretne? – kérdezte az eladó. – Természetesen
tartunk ilyesmit. Milyen kutyusnak lesz?
– Hát… egy nagyobbnak.
Fogalma sem volt, milyen fajta kutya Willi. Valószínűleg nem fajtiszta,
hanem valami keverék. De azért egy drága, vörös nyakörvet választott,
állítható szíjjal, hozzáillő pórázzal. Épp csak elég volt rá a pénze, pár
pfennig maradt a zsebében a villamosjegyre. Kezében a kis csomaggal
kilépett az utcára, a villamosmegállóhoz akart menni, de a lába mégis az
ellenkező irányba vitte, és egyszer csak ott állt Mama divatszalonja
előtt. Illetve az üzlet előtt, ami egykor a Marie divatszalonja nevet
viselte, de már Serafina von Doberné. Szorongó érzéssel vette
szemügyre a kirakatot – nem sok változott. Az üvegajtóról viszont
lekaparták Mama nevét, most ez állt ott: Modern divat. A két kirakati
bábu még ugyanaz volt, az eladótérben álló fehér székek is a régiek.
Hányszor néztek be ide Walterrel, hogy igyanak egy pohár limonádét!
Kekszet is kaptak mellé. Mama mindig örült, ha meglátogatták, szakított
rájuk időt. Olyan volt ez a hely, mint a második otthona, menedék, ahol
bármikor szívesen látják. Ennek is vége. Elmúlt. Csak a szép emlékek
maradnak, amiket magával vihet az új otthonába. Szomorú, de azért ez
még nem a világvége. Mama is lezárta magában: a könyvtárszoba
kandallójában elégette az összes régebbi ruhaterve rajzát, vázlatát, az
üzleti könyveket, a kuncsaftokról vezetett nyilvántartást. Serafina von
Dobern szörnyen mérges volt emiatt, mert arra számított, az üzlettel
együtt megkap minden mást is. De alábecsülte Mamát, ő mindig a maga
feje után megy, nem hagyja, hogy kihasználják. Leo pedig szívből örült
az egykori nevelőnője bosszúságának.
Gyorsan sarkon fordult, visszament a városháza előtti térre, vigyázott,
hogy véletlenül se pillantson a konzervatórium felé, ahová oly nagy
örömmel járt évekig. Nem lett híres zongoraművész, hiába akarta a
tanárnője mindenáron – tévút volt az, ahogy a szenvedélyes szerelme is
Zinajda Obramova iránt. Milyen ostoba is volt akkor! Azóta már
szánakozva gondolt a tanárnőre, akit elbocsátottak, mert ő is zsidó.
Nem, a konzervatórium kicsit sem fog hiányozni, akkor már inkább a
gimnáziumra gondol vissza nosztalgiával. Az érettségi évében
összekovácsolódtak a végzősök és tanáraik, szorosan összetartó
közösség jött létre. De legjobban az óváros kis utcái fognak hiányozni,
ahol annyit kószált gyerekként Dodóval és Hennivel. Henni – délután ő is
átjön elbúcsúzni. Dodo pedig biztosan csak este ér haza, egész héten
szokatlanul szótlan volt, elutasító, egyértelműen Papa pártján áll. Igen,
alighanem ez fáj a legjobban, hogy éppen Dodo, aki mindig megértette,
most ellene fordult. De így talán könnyebb lesz elbúcsúznia a
testvérétől.
Az utolsó pillanatban ugrott fel a villamosra, örült, hogy így nem
kellett hosszan várakoznia a megállóban. Augsburg mostantól már csak
emlék, olyannak őrzi meg a szívében, amilyennek mindig ismerte és
szerette. A sok horogkeresztes zászló meg az új rezsim plakátjai a
falakon és a hirdetőoszlopokon nem tartoznak hozzá.
Még egyszer utoljára megnézte magának a Jakab-kaput, a
Haagstrassét, a gyárak téglaépületeit, a magas kéményeket, a réteket,
amelyek alján patak fut, a régi gázműveket, a papírgyárat… és aztán már
fel is tűnt a villa parkjának magas kőkerítése, a fasorra nyíló nagy kapu.
A távolban pedig a Melzer textilgyár kéményei és csarnokai.
A mi kis világunk, gondolta. Ami most darabjaira hullik. Semmi nem
hozhatja vissza nekem. Kész, vége.
A karórájára pillantva riadtan látta, hogy már fél egy van. Akkor
futás! Kiverte a víz, mire odaért a bejárathoz, átrohant az előcsarnokon,
fel a lépcsőn, majd kifulladva esett be az ebédlőbe.
Rögtön feltűnt neki, hogy Papa már megint hiányzik az asztaltól.
Megpróbált észrevétlenül a helyére surranni, és megkönnyebbülve
nyugtázta, hogy senki sem figyel rá. Csak Kurt súgta oda neki:
– Na, végre megjöttél, Leo.
A többiek mind Lisa nénivel foglalkoztak, aki vörösre sírt szemmel ült
a helyén.
– Én ezt nem értem, Marie. Hol lehet? Nagyon aggódom, hogy még
mindig nem jött haza…
– Talán szólnunk kellene a rendőrségnek – vetette fel nagymama.
– Nem, Mama! – mondta Lisa néni gyorsan. – Nem hiszem, hogy ez
helyes lenne.
– Miért nem? – kérdezte Johann.
– Maradj csendben! – intette le ingerülten az anyja.
Mama nem szólt semmit, sápadtan ült a helyén, fáradtnak látszott, és
valószínűleg ő is sírt. De biztos nem Sebastian bácsi miatt, hanem mert
itt kell hagynia Kurtit. A kisfiú csak annyit tudott, hogy az anyja és a
bátyja hosszabb utazásra megy. Nem volt túlságosan elkeseredve,
leginkább az érdekelte, mit hoznak majd neki ajándékba, és Mama egy
versenyautót ígért. Dodo felháborodott, miért kell a gyereknek hazudni.
Jobb lenne, ha azt mondanák, hogy talán soha nem jön vissza az anyja?
Leo mindenesetre örült, hogy ebben nem neki kell döntenie.
Bár attól félt, egy falat sem megy le a torkán, végül három
zsemlegombócot evett jó adag pörkölttel, sőt a desszertből is vett. Fanny
Brunnenmayer elégedett lehet vele. Holnap kora reggel sietve búcsút
vesznek majd a személyzet hű tagjaitól. Nehéz lesz, mert mind kedvesek
a szívének, születése óta ismeri őket. Még nehezebb lesz a búcsú
nagymamától, Lisa nénitől, Elvira nénitől. És Papától… Már ha előkerül
valamikor.
Az uzsonnavendégek hamarabb érkeztek a vártnál: alig fejezték be az
ebédet, már tülkölt is Kitty néni autója a ház előtt. És kezdetét vette a
sírás-rívás, ölelkezés, sopánkodás, hogy eljött az elválás napja, és milyen
rettenetes ez. Természetesen Kitty néni volt a leghangosabb, Mama
vállára borulva zokogott, aztán Lisa nénit ölelgette, végül pedig Leót is
gyengéden magához szorította. Gertrude követte a példáját. Henni
szerencsére visszafogottabban viselkedett, de azért kapott az alkalmon,
hogy kétfelől arcon csókolja Leót. Csak Robert bácsi állt ott komoly
arccal, és végül rászólt a feleségére, hogy ne tegye még nehezebbé az
egészet, mint amilyen amúgy is. Kitty néni erre összeszedte magát,
mindenki leült, hogy kitárgyalják a „Sebastian” dolgot. Mivel Auguste
kivitte a gyerekeket a parkba, nyíltan beszélhettek. Humbert elmondta,
Sebastian bácsi Papával együtt reggelizett, aztán a könyvtárszobába
ment, állítólag azért, hogy megkeressen egy könyvet. Humbert ezután
nem látta többé. Azóta tűvé tették érte az egész házat, a pincétől a
padlásig, keresték a parkban, de sehol nem találták. Valószínűleg a
télikerten és a teraszon át mehetett ki a parkba, aztán nyoma veszett.
– Teljesen megőrült – sóhajtott Lisa néni. – Egyszerűen nem értem, mi
ütött belé. Olyan kedves, figyelmes volt, amióta hazajött a kórházból.
Tegnap egész délután kint játszott a gyerekekkel a parkban.
– Ami ebben a házban folyik, jó ideje érthetetlen számomra – mondta
nagymama. – De amit Sebastian művel, az mindennek a teteje. Soha nem
fogom megérteni, miért éppen egy ilyen emberhez mentél férjhez, Lisa!
 Lassan telt az idő, sehogy sem akart véget érni a délután.
Robert elhozta a hajójegyeket és a vízumot, Kitty néni pedig két igen
drágának látszó, elegáns levéltárcát nyújtott át.
– Ez az én ajándékom, belegravíroztattam a neveteket. Ez itt a tiéd,
édes kis Marie-m, ez pedig a tiéd, drága Leóka. Hogy soha ne felejtsd el a
te Kitty nénikédet!
Henni rajztömbbel, levélpapírral és borítékokkal készült, Gertrude
meleg sálat és kesztyűt kötött nekik. Na, remek, gondolta Leo, most
ezeket is bele kell még préselni a bőröndbe.
– És Paulka hol bujkál? – kérdezte Kitty néni.
– A gyárban van dolga.
– Hihetetlen!
Leo úgy érezte, nem bírja tovább, ha itt kell még ülnie egy darabig,
mindjárt megfullad.
– Bocsássatok meg, nekem még csomagolnom kell!
De nem a szobájába ment, hanem ki a parkba. Gyors léptekkel elindult
a karámok felé, ott megállt, nézte a lovakat, amíg jobban nem érezte
magát. Azon tűnődött, átadja-e most Lieslnek az ajándékát. De még
biztosan a konyhában van dolga, furcsán venné ki magát, ha kihívná.
Jobb lesz, ha megvárja, amíg végez, és hazamegy a kertészlakba.
Vacsorára Dodo is megérkezett, Papa viszont nem. Nem ettek sokat,
hiszen uzsonnára torta és sütemény is volt, csak Dodo lakmározott be
alaposan. Végezetül Humbert kávét szolgált fel, bort töltött, Kitty néni
pedig telefonált a gyárba, hogy az igazgató úr hazajön-e még ma. Papa a
titkárnőjén keresztül azt üzente, csak későn jön, akadt egy kis váratlan
probléma a szövödében.
– Micsoda gyáva alak! – dohogott Kitty néni. – Hogy lehet ilyen
ostoba!
Lisa néni folyton behívta Augustét, hogy megkérdezze, hazajött-e a
férje, amire Auguste mindig nemmel válaszolt. Végül Lisa néni átment
az új szárnyba, hogy jó éjszakát kívánjon a gyerekeknek, és Mama is
elkísérte. Kurt szokás szerint Johann-nal és Hannóval aludt, másnap
kora reggel, amikor indulnak, még nem lesz ébren. Mamának most kell
elbúcsúznia legkisebb gyermekétől, és nem szabad kimutatnia,
mennyire szomorú.
– Gyere! – szólt oda Dodo Leónak. – Menjünk ki innen, mert mindjárt
én is elbőgöm magam.
Kézen fogta, ahogy régen is mindig, és együtt kimentek a már
sötétedő parkba. Szeptember utolsó napjaiban hűvösre fordult az idő,
szép lassan beköszöntött az ősz. Hamarosan lehullanak a levelek a
fákról, Christian összegereblyézi az avart, a villa előtti kerek
virágágyásban őszirózsa és dália virít majd. De Mama meg én akkor már
nem leszünk itt, gondolta Leo.
– Sokat gondolkodtam – szólalt meg Dodo. – Az rendben van, hogy te
New Yorkban akarsz tanulni. Nem örülök neki, de neked talán ez a jobb.
De Mama… az már más lapra tartozik.
Leónak nagy kő esett le a szívéről, már tudta, hogy soha nem veszíti el
a testvérét. Ők örökre összetartoznak, bármilyen messze is lesznek
egymástól, bármennyi idő telik is el. Dodo az ikertestvére, a második
énje.
– Én meg tudom érteni Mamát – felelte. – De talán nem bírja majd
nélkületek és visszajön hozzátok.
– Ezt magad sem hiszed, ugye?
Nem…, igazából nem hitt ebben. De reménykedni mindig lehet.
– Nézd! – Dodo a kertészlak felé mutatott, az ablakokból fény
szűrődött ki, átsejlett a fák ágai közt. – Legalább van két ember, aki
boldog ma este.
Leónak eszébe jutott az ajándék.
– Várj itt! Mindjárt jövök.
Csöndben bement a házba, felsurrant a lépcsőn. A vörös szalonból
hallotta Kitty néni és Gertrude hangját, Robert is közbeszólt, Mama
csendben volt. Feljebb osont egy emelettel. A szobájában felkapta az
íróasztalról a kis csomagot, majd észrevétlenül újra elhagyta a házat.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Dodo.
– Ajándék Lieslnek.
– Ó, te jó ég!
 A kutya ugatni kezdett, amikor bekopogtak az ajtón. Christian először
gyanakvóan kukkantott ki, mert nem várt látogatót ilyenkor. De azonnal
felderült az arca, amikor meglátta őket, és bekiáltott Lieslért.
– Nem akarunk zavarni – mondta Dodo. – Leo csak szeretne
elbúcsúzni, és van egy ajándéka is.
Liesl egészen odáig volt ettől a kedves gesztustól, nagyon
meghatódott. Szégyenlősen vette át a csinos kis csomagot, pukedlizve
köszönte meg. Leo kínosnak találta, hogy úgy viselkedik vele, mint egy
úrral, jobban szerette volna, ha ránevet, ha olyan közvetlen vele, mint
régen.
– Dehát jöjjenek be, nagyságos úr, nagyságos kisasszony! – mondta
Liesl elpirulva. – Annyira örülünk, hogy gondoltak ránk. Kérem,
jöjjenek…
– Köszönjük – felelte Leo a torkát köszörülve –, de sajnos máris vissza
kell mennünk a villába… Vendégeink vannak. Remélem, tetszik az
ajándék, Liesl. Akkor hát… jó éjszakát! És… Isten veled…
Egy pillanatra Liesl szemébe nézett, nem túl hosszan, de talán mégis
hosszabban, mint illendő. Aztán érezte, hogy Dodo megragadja a kezét,
és már indultak is.
– Szerencsés utat és minden jót az Újvilágban, nagyságos úr! – kiáltott
még utánuk Christian. Leo nem fordult hátra.
Szótlanul mentek egymás mellett a sötét parkon át vissza a villába. A
konyhában nem égett már a villany, a személyzet felment lefeküdni,
csak Fanny Brunnenmayertől szűrődött még ki fény. Kitty néni autója
épp ekkor hajtott kifelé a fasoron, Papa kocsija a bejárat előtt állt.
– Na végre – szólalt meg Dodo. – Már azt hittem, haza sem jön ma
éjjel.
Humbert nyitott ajtót. Nagyon fáradtnak tűnt, elnézést kértek, hogy
ilyen későn jönnek.
– Nem tesz semmit – felelte az inas. – A mai különleges nap, nagyságos
úr. Jó éjszakát kívánok.
Lassan lépkedtek felfelé a lépcsőn, az emeleten sem égtek már a
lámpák, állott szivarfüst és borszag töltötte be a levegőt. A második szint
folyosóján egyszerre földbe gyökerezett a lábuk. Furcsa nesz szűrődött
ki a szüleik hálószobájából.
– Ez Papa – suttogta döbbenten Dodo. – Sír.
– Gyerünk innen gyorsan! – húzta magával Leo.
Aztán átcipelte a matracát Dodo szobájába, ledobta a földre az ágy
mellé. Ezen az utolsó éjszakán egymás mellett maradtak, suttogva
beszélgettek, mint gyerekkorukban. Dodo és Leo – a borsó meg a héja.
Semmi nem választhatja el őket, mert Dodo Leo egy része, Leo pedig
Dodoé.
– Ha nagyon rossz a helyzet, egyszerűen átrepülök hozzátok –
suttogta Dodo. – Gond egy szál se!
– Eszedbe ne jusson!
II. RÉSZ
 22.

Hát elmentek. Henni nem is tudta, haragudjon-e vagy szomorkodjon,

egyelőre csupán bénító ürességet érzett, mintha ez az egész nem is
lenne igaz. Leo még csak el sem búcsúzott tőle rendesen. Kiment
Dodóval a parkba, és vissza sem jött egész este. Először utána akart
menni, de végül mégsem tette. Egyrészt, mert Dodo is vele volt, másrészt
csalódottságból. Mert ezek szerint ő annyira sem számít Leónak, hogy
elköszönjön tőle.
Marie tegnapelőtt telefonált utoljára hozzájuk Bremenhavenből, hogy
közölje, másnap végre kifut a Columbus Amerika felé. Majdnem két hétig
kellett várniuk egy olcsó szállodában a kihajózásra, közben különféle
hivatalos helyeken igen kellemetlen ellenőrzéseknek vetették alá őket,
Mama ezen rettenetesen felháborodott. Mostanra azonban maguk
mögött hagytak már mindent, és az Atlanti-óceánon hajóznak a gőzössel
az Újvilág felé.
A családnak pedig ezentúl a nagynénje és Leo nélkül kell boldogulnia
a Régi Világban. Ez senkinek sem volt könnyű, főleg Mamának nem,
azóta szokatlanul szótlan és megengedő.
– Ezt soha nem bocsátom meg az átkozott náciknak – mondta tegnap
este. – De így kellett lennie. Inkább megszakad a szívem, amiért el kellett
válnom az én édes kis Marie-mtól, mint hogy állandóan attól rettegjek,
hogy valami szörnyűség történhet vele.
Henni úgy gondolta, az anyja megint rettenetesen eltúlozza a dolgot.
Senki sem bántaná itt Marie-t, de Mama persze Robert komor jóslataira
hallgat, szerinte ugyanis Hitler háborúra készül, a zsidókat lágerekbe
akarja záratni, majd legyilkoltatni. Ezért is dolgozik együtt azzal a
bizonyos szervezettel, amelyik zsidóknak és más menekülni
kényszerülőknek segít beutazó vízumot szerezni különböző országokba.
Ez azért nehéz, mert a legtöbb ország nem szívesen fogad be
menekülteket, főleg, ha nincs hasznavehető szakmájuk, és csak terhet
jelentenének az államnak. A szervezetnél dolgozók azonban ismerik a
kiskapukat, így a nehéz eseteknek is tudnak vízumot szerezni.
Leo és a nagynénje biztosan nem volt nehéz eset. Nehézséget csak
Paul bácsi okozott, mert sokáig nem volt hajlandó aláírni a papírokat.
Végül három héttel az indulás előtt tette meg, Marie addigra már
biztosan tűkön ült, mert a férje aláírása nélkül nem utazhatott volna el.
Vajon mit tett volna, ha Paul bácsi megtagadja az engedélyét? Akkor itt
maradt volna Leóval? Vagy esetleg aláhamisította volna a férje nevét? Á,
nem, alighanem biztos volt benne, hogy Paul bácsi úgyis aláírja
valamikor. Hiszen úgy ismeri, mint a tenyerét.
A szerelem útjai olykor kifürkészhetetlenek. A nénikéje
tulajdonképpen azért ment el, mert nem akarta, hogy miatta a nácik
bojkottálják és csődbe juttassák a Melzer textilgyárat. A bácsikájának
viszont ez mintha teljesen mindegy lett volna, mostanában folyton csak
olyasmit tett, ami ártott neki és a gyárnak. Például nem volt hajlandó
levenni az irodák faláról Luise Hofgartner festményeit, amire a Gestapo
emberei felszólították. A Führer képét pedig nem volt hajlandó kitenni –
amit Henni abszolúte meg tudott érteni, rusnya egy ember, csak rontaná
az iroda légkörét, ha folyton őt kéne bámulni. De az üzlet az üzlet. Ha
rajta múlna, egy megfordítható képet akasztana ki: egyik oldalon a
cégalapító Johann Melzer, a másikon Adolf. Attól függően lehetne
forgatni, ki jön éppen az irodába. Ha a bácsikája kicsit összeszedi magát
végre, meg is említi neki ezt az ötletét. Pillanatnyilag sajnos olyan
harapós, hogy alig mer bemenni az irodájába.
Ma reggel is például csúnyán leteremtette szegény Ottilie Lüderst,
mert nem kapcsolta be egy ügyfél hívását a szobájába.
– De, igazgató úr… – tördelte a kezét elkeseredetten a titkárnő – …a
Goldstein szabóság volt az Freisingból…
– Na és? – förmedt rá Paul bácsi haragtól szikrázó szemmel.
Lüders kisasszony felhúzta a vállát, úgy nézett ki, mint egy teknős,
amikor visszahúzódik a páncéljába.
– Dehát… ez egy zsidó cég, igazgató úr! Ilyenekkel nem lenne szabad…
 Paul bácsi vonásai megfeszültek, a tekintete megvetően villant.
– Egyszer s mindenkorra jegyezze meg, Lüders kisasszony – szólalt
meg nyugodt, de metsző hangon –, hogy kivel tart fent üzleti
kapcsolatot a Melzer textilgyár, azt még mindig egyedül én döntöm el.
Szegény Lüders reszketett egész testében. Biztos nagyon kínos volt
neki, hogy a másik titkárnő és egy gyakornok előtt teremtik le.
– Természetesen, direktor úr… – hebegte. – Én csak azt gondoltam,
úgy döntöttünk…
– A gondolkodást hagyja csak rám, Lüders kisasszony! És a jövőben
minden, de tényleg minden hívást kapcsoljanak be hozzám! Értve
vagyok? – Eközben fenyegető pillantása végigsiklott Hilde Halleren és
Hennin is.
– Igenis, igazgató úr… Borzasztóan sajnálom… – suttogta Lüders
kisasszony elhaló hangon.
Paul bácsi ekkor végre észrevette, mennyire kellemetlen helyzetbe
hozta hűséges, öreg titkárnőjét, és próbálta kicsit finomítani, amit
mérgében mondott.
– Nem kell olyan komolyan venni a szóbeszédet, Lüders kisasszony. A
még működő zsidó cégek továbbra is legálisan folytathatják az üzleti
tevékenységet, így semmi okunk bojkottálni őket. – Intett Henninek,
hogy menjen be az irodájába. – Ezzel a téma lezárva – szólt még hátra a
titkárnőknek, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Henni attól tartott, a bácsikája őt is ledorongolja majd, de nem, a
bőrgarnitúrára mutatva hellyel kínálta és ő maga is leült.
– Jelentős változás állt be az életünkben – szólalt meg hátradőlve a
fotelban. – De azt gondolom, együtt mindent meg tudunk oldani, nem
igaz?
Rettenetesen boldogtalan, gondolta Henni. Annyira szeretett volna
segíteni rajta, csakhogy a nagybátyja nem olyan ember, aki engedi, hogy
segítsenek neki.
– Persze, bácsikám – felelte meggyőződéssel. – Minden nehézségen
túljutunk, mert mindannyian összetartunk. Rám mindenesetre bármikor
számíthatsz, jól tudod.
 Láthatóan megtalálta a megfelelő szavakat, mert a nagybátyja
rámosolygott. Mindazonáltal csak egy futó mosoly volt, ami rögtön el is
tűnt az arcáról.
– Ó, jut eszembe: kaptál levelet Leótól?
Aha, szóval csak ki akar faggatni, gondolta Henni. Marie nyilván nem
adott hírt magáról túl gyakran Bremenhavenből.
– Leótól? Nem, sajnos nem. Kérdezd inkább Dodót!
– Persze, persze – vágta rá a nagybátyja sietve. – De Marie biztosan írt
anyádnak, nem?
Csupán két levél jött, de Mama csak Robertnek mutatta meg. Sem
Gertrudénak, sem neki nem olvasta fel.
– Azt hiszem, telefonon beszéltek párszor – felelte Henni óvatosan. –
Mama felhívta a szállodát Bremenhavenben.
Azt diszkréten elhallgatta, hogy az anyja minden este hosszan beszélt
Marie-val, és Robert csak sóhajtozott, mennyi lesz megint a
telefonszámla. A bácsikája vajon felhívta a feleségét a szállodában?
Aligha. Makacs, mint egy öszvér.
– Jól van – csapta össze a kezét a nagybátyja, mintha ez csupán egy
lényegtelen kis csevej lett volna. – Van egy feladatom számodra. Nézd
meg ezt a levelet! Szeretném, ha megfogalmaznád rá az elutasító választ.
Felállt, felvett az íróasztaláról egy géppel írt levelet, és átnyújtotta az
unokahúgának. Már a fejléc láttán megszólalt a vészcsengő Henni
fejében.
Modern divat
Karolinenstrasse 12.
Serafina von Dobern üzletvezető
Ez az arcátlan perszóna el akart jönni a gyárba, hogy megnézze a
legújabb nyomott mintás szöveteket. Mert ruhaanyagot akar rendelni a
boltjába.
– Miért utasítod el? – kérdezte Henni ártatlan arccal. – Hadd jöjjön,
majd én rásózok valamit!
A bácsikája arca megdermedt, egyáltalán nem tetszett neki ez a
javaslat.
 – Nem áll szándékomban üzleti kapcsolatot létesíteni Serafina von
Dobernnel, Henni. Az elutasító válasz udvarias, ámde határozott
hangvételű legyen! Ez jó gyakorlat lesz számodra.
– Értem. De azért kár. Megnéztem volna, ahogy a nyomóminták
szemrevételezésénél összemaszatolja az ujjait. Persze csak véletlenül,
ugye érted?
De Paul bácsikája ma egyáltalán nem volt humoránál.
– Nem az óvodában vagyunk, Henni. Most elmehetsz.
Henni bólintott, felállt és távozott. A titkárnők szobájában dermedt
csönd fogadta, csak Hilde Haller kopogott tüntetőleg igen hangosan az
írógépen, Ottilie Lüders a postára adandó leveleket tette borítékba, majd
végignyalta a borítékok szélét, és leragasztotta. Az ablaküvegen
esőcseppek szánkáztak végig, a szemben lévő raktárépület ma még
szürkébbnek és elhanyagoltabbnak hatott, mint máskor.
Henni szerette volna pár kedves szóval megvigasztalni Lüders
kisasszonyt, mert hát igazából jót akart, nehogy az igazgatója bajba
kerüljön, de vigyáznia kellett, mit mond, mert a bácsikája mindent
hallott a szomszéd szobában. Így bátorítóan rámosolygott és csak annyit
mondott:
– Menni fog, igaz, Lüders kisasszony?
A titkárnő leengedte az éppen megnyalt borítékot, halványan
elmosolyodott.
– Természetesen, Bräuer kisasszony. Még ha kissé nehezünkre esik
is…
– Akkor csak igazán! – vigyorgott Henni. Biccentett a másik
titkárnőnek, majd bement a szomszédos irodába.
Valójában nem okos dolog elutasítani Serafina von Dobernt, gondolta
Henni. Minden megrendelésre szükségük van, a kisebbekre is. Paul bácsi
azonban egyetlen lehetőséget sem szalasztott el, amivel árthat a
gyárnak. Mintha így akarná bizonyítani a feleségének, hogy nem volt
igaza: azzal, hogy elment, nem mentette meg a gyárat a csődtől.
Egy pillanatra megint eszébe jutott Leo, és apró szúrást érzett a
mellében. Fájt, hogy a fiú közömbös iránta. Jobb is, hogy jó messze lesz,
a földgolyó túloldalán, így nem kell többé látnia. A gondolataiba
azonban sajnos mindig betolakszik. De ez is elmúlik majd, mint egy
megfázás, amiből lassan gyógyul fel az ember.
Töprengeni kezdett az udvarias, ámde határozott hangú
válaszlevélen, és végül ezt írta:

Tisztelt Serafina von Dobern!

Köszönettel vettük érdeklődését, ám sajnálatos módon a textilgyár
átszervezés alatt áll pillanatnyilag, ezért nem volna értelme a
látogatásának, mivel a régi nyomott mintás szöveteket már nem gyártjuk.
Az új gyártás elsősorban ipari textilekre fókuszál, amelyek nem
alkalmasak női ruhákhoz.
Igazán sajnáljuk, hogy nem szolgálhatunk kedvező válasszal.
Hazafias német üdvözlettel
Henni Bräuer gyakornok

Valószínűleg tombol majd dühében Serafina von Dobern, ha megkapja

ezt a levelet. De ez a nő olyan, mint egy bosszantó szúnyog, ha az ember
elhessegeti, repül egy kört, majd a másik oldalról próbál támadni.
Hamar kideríti úgyis, hogy itt egyáltalán nem gyártanak ipari
szöveteket.
Amikor Henni belépett a nagybátyja irodájába, a fiatal portás, Herbert
Knoll álldogált az íróasztal előtt, kezében gyűrögetve a sapkáját.
– Megmondtam neki, igazgató úr. De azt állítja, valaki ajánlotta neki a
gyárat… Így gondoltam, megkérdezem, mielőtt elküldöm.
– Szóval… ajánlotta valaki. És mondta, hogy ki?
– Nem kimondottan. Csak annyit, hogy a szövőrészlegről beszélt
valakivel…
A gyárnak alig van megrendelése. Igazán nincs szükség új
munkaerőre.
– Mondja meg neki, hogy jöjjön vissza délután. Aztán majd
meglátjuk…
– Igenis, igazgató úr.
A portás a fejébe csapta a sapkáját, kéjsóvár oldalpillantást vetett a
lányra, majd távozott. Undorító alak, gondolta Henni. Az öreg Gruber
sokkal rendesebb ember volt.
– Na, mutasd, mit írtál! – szólalt meg a bácsikája.
A levél nem nyerte el a szigorú direktor úr tetszését. Kioktatta az
unokahúgát, hogy hazugsággal és csalással nem sokra megy az életben.
Az „átszervezést” és az „ipari szöveteket” kihúzta, maradt annyi, hogy a
Melzer textilgyárban előállított anyagok nem felelnek meg a ruhaszalon
igényeinek. Pont. Hogy miért, azt nem magyarázzák, mert semmi köze
hozzá Serafina von Dobernnek. Rövid és velős. Henni fogalmazza újra, és
adja ki a titkárnőknek, hogy legépeljék!
– De ezt majd délután megcsinálod – tolta oda Henni elé az átírt
levelet. – Vedd a kabátod, ebédidő van!
– Egy perc, és kész vagyok.
Az ebéd a villában napok óta kész tragédia volt. Szívesebben evett
volna otthon a Frauentorstrassén, de amíg a gyárban gyakornokoskodik,
egyszerűbb a nagybátyjával a villába menni. Utána meg úgyis együtt
jönnek vissza a gyárba.
Természetesen megint ők érkeztek utolsónak, mindenki az asztalnál
ült már, és persze Henni kapta a nagymama megrovó pillantását. Igaz,
hogy Paul bácsi is elkésett, de vele mindenki úgy bánt mostanában, mint
a hímes tojással. Mert a „senkiházi menye” elhagyta a férjét „galád
módon”. Nagymama legalábbis így látta a helyzetet. Nemrég
„véletlenül” hallotta, amikor Elvira nénivel pusmogott a folyosón. A haja
is égnek állt attól, amit hallott.
– Mert Paulnak mindenáron ezt a zsidó konyhalányt kellett feleségül
venni! – dohogott nagymama suttogva.
Elvira néni azonban azonnal visszavágott.
– De azt persze elfelejted, hogy Marie zsidó apja nélkül nem is létezne
a Melzer textilgyár!
– Ah, neked is mindenre van valami mentséged – felelte nagymama
dühösen.
Aztán sajnos észrevették, hogy ott áll a folyosón, és gyorsan
elhallgattak.
Ma is feszült volt a légkör az ebédlőben. Csak Johann és Charlotte
mesélte, mi történt az iskolában, Hanno szokása szerint álmodozva
bámult maga elé, Kurt kisírt szemmel ült Leo helyén. Ajaj, úgy látszik,
volt valami veszekedés. Lisa néni, akár egy rakás szerencsétlenség, ült a
székén, csak biccentett Henninek, majd tétován megjegyezte, milyen
rémes ez a borús idő, rányomja a bélyegét az ember kedélyállapotára.
Nagymama mereven, sápadtan, kihúzott derékkal ült, egy viaszbábura
emlékeztetett – nyilván megint migrén kínozta. Elvira néni is elég
rosszkedvűnek tűnt, mert a két későn jövőt gúnyos felkiáltással
üdvözölte:
– Na végre! Humbert, kezdhetünk.
Erőleves volt májgaluskával, Henni ezt egyáltalán nem szerette. De
éhes volt, hát legyűrte. Paul bácsi nem kért levest, a főételből –
marhahús nokedlivel és salátával – legfeljebb ha három falatot evett, a
desszertjét meg a gyerekeknek adta, hogy osszák el. A mellette álló szék,
Marie helye üres volt. Senki nem mert odaülni.
Henni próbált társalgást kezdeményezni, de csupán egyszavas
válaszokat kapott.
– Mi történt, Kurt? Sírtál?
A kisfiú félénken pislogott, majd Johann felé sandított, aki
fenyegetően méregette.
– Á, nem. Csak belement valami a szemembe.
Erre már felfigyelt az apja is.
– Csak nem verekedtetek?
– Gyerekek, viselkedjetek rendesen egymással! – szólt közbe erőtlen
hangon Lisa. – Hallod, Johann? Ez főleg neked szól.
– Miért mindig nekem? – hőbörgött a vörös hajú kisfiú. – Mondd
inkább Slotténak, Mama!
Charlotte, akit a fiúk csak Slotténak hívtak, ártatlan arccal pillantott
az anyjára. Nagy színésznő, gondolta Henni.
– Ma kaptam egy ötöst, Mama.
– Nagyon jó, Charlotte. Miből?
– Tornából.
Az anyja erre csalódott arcot vágott, nagymama a fejét csóválta, Elvira
néni viszont lelkesen megdicsérte a kislányt.
– Bravó, gyermekem!
 A desszert után a gyerekek felállhattak az asztaltól, Hanna és Auguste
kikísérte őket. A felnőttek még maradtak, Humbert kávét és habcsókot
szolgált fel, ez a mennyei édesség Liesl új találmánya volt. Édes és
könnyű, mint egy álom.
A beszélgetés viszont korántsem volt könnyed. Marie-t és Leót senki
sem hozta szóba, mintha hallgatólagos megállapodást kötöttek volna,
hogy nem érintik a témát. Megint Sebastian bácsi volt terítéken, aki két
hete tűnt el a villából, azóta semmi nyoma. Lisa néni közben talált egy
levelet leghátul a fehérneműs fiókjában. Ezt okosan csinálta Sebastian,
mert így eltartott egy darabig, mire a felesége rábukkant a levélre, és
nem kellett attól tartania, hogy a gyerekek véletlenül megtalálják az
anyjuk alsóneműi között. Lisa néni még akkor felolvasta nekik, mit írt a
férje, megszakításokkal, mert folyton zokogásban tört ki, és a szemét
törölgette. A levél meglehetősen modoros, emelkedett stílusban íródott
– dehát Sebastian bácsi már csak ilyen.
Azt írta, nem bírja már elviselni, hogy terhére van az ő imádott
feleségének és a drága gyermekeinek. Ezért úgy döntött, ezentúl a maga
útját járja, egy magányos, veszélyekkel teli utat, de úgy érzi, ezen végig
kell mennie. Csak így remélheti, hogy az ő drága felesége és szeretett
gyermekei egy nap majd tisztelettel emlékeznek rá. Végül azzal fejezte
be, hogy minden egyes nap, minden egyes órában gondol az ő szeretett
családjára, ott vannak a szívében, amíg csak él.
Mindenkire mély benyomást tettek a szavai, meghatódtak, senki sem
tudta, mit mondjon. Csak Elvira néni kiáltott fel megvetően:
– Teljesen meghibbant ez a Sebastian!
Lisa néni erre persze megint zokogásban tört ki és elrohant.
Nagymama szemrehányó pillantást vetett a sógornőjére, majd felállt, és
sietett a lánya után, hogy megvigasztalja.
Ma megint azt találgatták, mit érthetett Sebastian „veszélyekkel teli
út” alatt.
– Véget vetett az életének – mondta drámai hangon Lisa néni, immár
sokadszorra. – Biztos vagyok benne, hogy nincs már köztünk. Érzem.
Megérzi az ember, ha szeret valakit…
 – Ugyan, Lisa – nyugtatta meg nagymama. – Erre gondolnod sem
szabad, gyermekem.
Paul csak kelletlenül vett részt a beszélgetésben, mert napok óta
ugyanazt ismételgette, de a húga rá sem hederített.
– Elrejtőzött valahol, Lisa. Talán a szülőfalujában. Egy Westerwald
környéki falucskából származik, nem? Vagy eljutott a francia határig.
Esetleg Angliába tart… vagy Svájcba.
De Lisa néni csak a fejét rázta, és megint azt a mondatot idézte: …egy
nap majd tisztelettel emlékeznek rá… Szerinte ez csak azt jelentheti,
hogy véget vetett az életének.
Henni nem szólt bele a beszélgetésbe, inkább szorgosan kóstolgatta az
isteni habcsókokat. Arra gondolt, hogy az anyja és Robert is kitárgyalta
Sebastian dolgát, de persze rögtön elhallgattak, amint ő belépett a
szobába. A folyosóról azonban még hallotta, ahogy Mama azt mondja:
Csak nem hiszed, hogy… Mire Robert: Szinte biztos vagyok benne, hogy
ezt fogja tenni, Kitty. Egyenes, becsületes ember, aki kiáll az elvei
mellett. Szegény Lisa… szegény gyerekek! De abszolúte meg tudom
érteni Sebastiant. Erre Mama bosszúsan felkiáltott: Ez az ember őrült!
Aztán észrevette Hennit, és máris egészen más hangon kezdett
csacsogni.
– Hát, megjöttél, Henni drágám! Milyen napod volt ma a gyárban?
Paulka még mindig olyan, mint egy jéghegy?
Henni dühös volt, hogy ennyire ostobának nézik. Nem kilencéves már,
hanem tizenkilenc.
– Azt gondoljátok, hogy Sebastian bácsi illegalitásba vonult a
kommunista elvtársaihoz, igaz? Én is ezt hiszem.
Mama és Robert döbbenten bámult rá. Na, végre észrevették, hogy
felnőtt vagyok már, nem gyerek!
– Figyelj rám, Henni! – szólalt meg Robert nagyon komoly hangon. –
Teljesen mindegy, hogy ez a feltevés igaz-e vagy hamis, nem beszélhetsz
róla. A villában sem.
– Értem – bólintott Henni.
Még jó, hogy hallgat itt erről, gondolta Henni. Ha csak kiejtene a
száján olyasmit, hogy kommunista párt, Lisa néni menten elájulna. Így
hát csak csendben várta, hogy végre lejárjon a Sebastian-lemez, és
lassan más témák kerüljenek szóba – hogy mi történt a gyárban, milyen
újabb csínyeket követett el Johann, hogy Elvira néni büszkesége,
Dzsingisz kán éppen a trakehneni lovak következő nemzedékének
létrejöttén fáradozik. Végül nagymama visszavonult, hogy a migrénjét
kúrálja, Elvira néni pedig elkísérte és jó tanácsokkal látta el. Paul
megölelte bánatos húgát, azt mondta, egy nap majd biztosan viszontlátja
Sebastiant. Lisa erre sóhajtva azt felelte, majd a végítélet napján. De
azért úgy látszik, jót tett neki az ölelés, a vigasztalás, mert tettre készen
indult, hogy ellenőrizze a gyerekek házi feladatát.
Paul bácsi pedig indulni akart vissza a gyárba. Állítólag nincs ideje a
délutáni szundikálásra, annyi a dolga. Henni persze tudta, hogy ez csak
kifogás, valójában hiányzik neki a felesége, aki ilyenkor általában
felment vele a hálószobába, hogy együtt pihenjenek le.
Az irodában Henni rögtön nekilátott a Serafina von Dobernnek szóló
levél átfogalmazásának, majd kivitte Lüders kisasszonynak, hogy gépelje
le és adja postára. Ezután a nagybátyja átküldte a könyvelésre, és egész
délután unalmas listákat körmölt bércsökkentésekről, munkaórákról,
ami az adóhivatalnak kellett. Amikor végre befejezte, úgy vélte, eleget
dolgozott már ma, Paul bácsinak bizonyára nem lesz ellenvetése, ha
hazamegy, neki is van magánélete. Hétre jön érte Wilhelm és Klaus-
Peter, moziba mennek. Az Ideális férjet adják Brigitte Helmmel a
főszerepben. Remekül passzol a családjuk mostani helyzetéhez.
Amikor belépett a titkárnők szobájába, azt hitte, álmodik. Annak
idején legalábbis álomnak vélte azt a találkozást. De mégiscsak valóság
volt, mert most itt állt előtte a fiatalember hús-vér valójában.
Ezúttal hátizsák és kulacs nélkül, most világos zakót és kissé gyűrött
sötét nadrágot viselt. Henni azonnal felismerte, és nyilván a fiatalember
is emlékezett rá, mert riadt tekintettel meredt rá. A szeme zöld volt,
szürkébe játszó pöttyökkel. Milyen izgalmas!
Mivel nem szólalt meg, Henni átvette a kezdeményezést.
– Jó napot! Nem ismerjük egymást?
Azzal az átható pillantással próbálkozott, amellyel majdnem mindig
zavarba hozta a férfiakat. Most is sikerült, a fiatalember kissé
elvörösödött, egyébként tartotta magát.
– De, azt hiszem, igen – mosolygott. – Bár nem emlékszem, hol
találkoztunk…
– Én viszont nagyon jól emlékszem…
A fiatalember szeme megrebbent, majd összeszűkült, Henni pedig
hirtelen megértette, hogy jobban szeretné, ha nem említené a különös
találkozásukat.
– Éppen munkát próbáltam szerezni a gyárban, de nem sikerült. Hát
akkor, minden jót…
Szóval ő az, akiről a portás beszélt. Paul bácsi pedig nem vette fel.
Most gyorsan tennie kell valamit, különben soha nem látja többé.
– Pillanat! Várjon itt, mindjárt visszajövök!
A nagybátyja éppen a kimenő leveleket írta alá, nem nagyon érdekelte
ez a Felix Burmeister, aki a félbehagyott jogi tanulmányain kívül nem
sok mindent tudott felmutatni.
– De, bácsikám, ha felveszed, három további munkaerőt is
megspórolhatsz. Mivel intelligens és rugalmas, bárhová küldheted, ahol
éppen hiányzik egy ember. Mint a jolly joker a kártyában!
Paul mulatva nézte a felajzott unokahúgát, akit nyilvánvalóan nagyon
érdekelt ez a fiatalember.
– Ismered őt közelebbről?
– Persze hogy ismerem. Okos, rátermett, Paul bácsi, esküszöm. Vedd
fel próbaidőre! A szövőrészlegen például éppen kiesett valaki a
munkából…
A nagybátyja máskor talán csak kinevette volna, de jelenleg élvezi a
jóindulatát, ezt Henni is tudta.
– Ám legyen! – sóhajtott Paul megadóan. – Négy hét próbaidő. Na,
hozd be a jóképű ismerősödet, hogy megírjuk a munkaszerződését!
 23.

Két hosszú héten át Marie és Leo valami nyomasztó köztes létben

lebegett. Várakozás, türelem, reménykedés. Kínos lassúsággal teltek a
napok, és Marie nem tudott szabadulni a komor gondolatoktól, a
bűntudattól, a vágyakozástól, az őt emésztő kérdéstől, vajon tényleg
helyes-e, amit tesz. Újabb ellenőrzéseken estek át, értelmetlen
nyomtatványokat kellett kitölteniük, feltúrták a bőröndjeiket, Marie
fényképezőgépét elkobozták, elvették a kottákat is, amiket Leo
Walternek szánt ajándékba, mondván, ezek a „német kultúrkincs”
részei. Nehéz volt elviselni mindezt, de tűrték, túlestek rajta. Ennél
sokkal rosszabb volt a Marie lelkét kínzó mély seb, amit most már
örökké magával kell hordoznia.
Beleégett a lelkébe a békésen alvó legkisebb gyermeke képe, ezerszer
látta maga előtt nappal, éjszaka pedig az álmaiban kísértette. Az
elutazásuk napján még egyszer átszaladt az új szárnyba, résnyire
nyitotta a gyerekszoba ajtaját, hogy a folyosói fény az alvó Kurtra essen.
A hátán feküdt, az arca kipirult álmában, sötét szempillái néha
megrezzentek, a keze ökölbe szorítva. Nem keltette fel a fiát, csak nézte
egy darabig, majd halkan becsukta az ajtót.
Elhagyta a gyermekét, akinek pedig oly nagy szüksége van rá.
Elhagyta a szerelmét, aki az utolsó éjszakán sírva ölelte és könyörgött,
hogy ne menjen el. Miközben nap mint nap csak hitegették őket
Bremenhavenben, mert a Columbus egy vihar miatt egyre késett, újra
meg újra elfogta a kísértés, hogy visszacsináljon mindent, hazautazzon
Augsburgba, és Paul mellett maradjon. Az utolsó vitájuk után azon az
utolsó éjszakán nem ment át a szivarszobába aludni, ahogy hetek óta
mindig, hanem ébren feküdt mellette az ágyban, egy jelre várva, ám ő
képtelen volt megadni. Amikor másnap kora reggel felkelt és kiment a
szobából, Paul nem mozdult ugyan, de ő érezte, hogy ébren van. Vajon
figyelte, amikor átment az új szárnyba Kurthoz? Ott állt valahol a
folyosón, amikor visszajött, és leszaladt az ebédlőbe, hogy gyorsan
bekapjon valamit reggelire Leóval? A folyosón és a lépcsőn sötét volt,
nem látta, nem hallotta Pault, mégis tudta, hogy ott van. Némán,
elkeseredve, fájdalommal a szívében.
Humbert már odaállt a ház elé az autóval, hogy kivigye őket a
pályaudvarra. Amikor végighajtottak a hosszú fasoron a kapuhoz, még
egyszer visszanézett a villára. A konyhában égett a villany, a felső
emeletek ablakai sötétek voltak.
Vajon hol volt ekkor Paul? Mit csinált? Sírt? Dühöngve járkált fel-alá a
szobában? Elátkozta? Büszkének, önfejűnek, felelőtlennek, hűtlennek,
szószegőnek nevezte? Azt kívánta, inkább legyen dühös rá, mint hogy
megszakadjon a szíve a bánattól.
A gyötrelmes várakozás közben Kitty esti telefonhívásai tartották
benne a lelket, erőt adtak, hogy kitartson.
– Te azt teszed, amit kell, édes kis Marie-m… Bár már most
rettenetesen hiányzol, és fogalmam sincs, hogy leszek meg nélküled,
mégis tudom, az az egyetlen helyes és okos döntés, ha elhagyod ezt az
országot. Goldsteinék is elköltöztek, Jacob Grünheimnek meg beverték a
kirakatát…
– Vigyáznod kell Dodóra, Kitty. Olyan naiv, félek, hogy egyszer még
nagy bajba kerül…
– Te csak ne aggódj, édesem! Robert és én figyelünk rá. És ez az őrület
nem tarthat örökké. Egyszer csak lerázzuk magunkról ezeket az
átokfajzatokat, nem tehetik teljesen tönkre ezt a szép országot. Tudom,
hogy egy nap visszatérsz hozzánk, Marie.
– Bárcsak így lenne!
– Ne lógasd az orrod, édesem! Gondolj Leóra, a csodálatos fiadra!
Szüksége van rád. Most ez a te legfontosabb feladatod. Paul majd
megnyugszik. Pár hónap múlva már meg is látogathat Amerikában.
– Paul? Jaj, Kitty! Soha nem bocsát meg nekem. Nagyon haragszik
rám…
 – Majdcsak lecsillapodik az én makacs bátyám. Robert és én egész
biztosan meglátogatunk már jövőre, talán Kurtot is magunkkal visszük.
Sőt Dodót is. Igen, igen, ez nagyon jó ötlet, nem gondolod? Hiszen odaát,
Amerikában is repkedhet, nem igaz?
Ó, milyen szerencsés Kitty, hogy a legrosszabb helyzetből is képes
kihozni valami jót. Annyira fog hiányozni!
– Aludj jól, édes kis Marie-m! Ha az az átkozott hajó elindul végre,
máris jobban érzed majd magad. Holnap este újra hívlak.
Leo nagyon igyekezett, hogy bátorítsa, felvidítsa az anyját, bár ő is
levert volt, ő is tegnap és holnap, búcsú és remény között lebegett. Egy
vacak kis szállóban laktak, mert Marie spórolni akart, és azt hitte,
legfeljebb egy éjszakát kell ott tölteniük. Szűk, hideg padlásszobákban
aludtak, a dohányfüsttől bűzlő ivóban ettek a pult mellett, ahol már kora
reggel kikötői munkások és tengerészek itták a sörüket, szívták a
pipájukat. Mindennap kimentek a kikötőbe érdeklődni, mikor várható a
Columbus indulása, és mindig azt a választ kapták: holnap vagy
holnapután, úgyhogy a viharos időben mehettek is vissza csalódottan a
szállóba. Különösen a szokatlanul heves szél viselte meg Marie-t. Tépte a
haját, a kabátját, az arcába fújt, hogy alig kapott levegőt. Minden
ebédjük után, ami többnyire halból, krumpliból és hagymából állt,
megszámolta egyre fogyatkozó pénzüket. Paul nem neki adta oda az
összeget az útra, hanem Leónak, ő azonban az anyjára bízta, mondván,
nála biztosan jobban tud bánni vele.
És végre elérkezett az indulás napja. Megvolt az utolsó ellenőrzés: az
útlevelek, a kiutazási papírok, bőröndök – hála istennek minden
rendben. A kikötőben ott tornyosult előttük a Columbus hatalmas fekete
tömege, csillogott az ezernyi kerek hajóablak, a hajótest középen
fehérre volt festve, ott függtek a mentőcsónakok, két nagy kéményből
fekete füst gomolygott a szürke októberi égbolt felé. Az utasok
libasorban lépkedtek fel az ingatag hajóhídon a fedélzetre, a hajóra,
amely a viharos Atlanti-óceánon az Újvilágba viszi őket.
Eleinte Marie semmi mást nem érzett, csak óriási megkönnyebbülést.
Eldőlt, nincs visszaút: az ellentétes érzések nem kínozták többé. Amikor
a hajó lassan, óvatosan távolodni kezdett a rakparttól, Leo mellett állt a
fedélzeti korlátnál. Sokan integettek a hátramaradt rokonaiknak, akik
kikísérték őket, valahol gramofon szólt halkan, de a hajókürt mély
tülkölése elnyomta a hangját. Nagy volt a köd, a hatalmas gőzhajó
méltóságteljes lassúsággal futott ki a kikötőből a nyílt tengerre.
– Sikerült, Mama! – Leo átölelte az anyja vállát. – Meglátod, nagyon jó
lesz New Yorkban. Kíváncsi vagyok, hogy néz most ki Walter, biztosan
megváltozott. Gondolj bele, csak néhány nap és Amerikában leszünk!
Marie örült Leo lelkesedésének, bár ő korántsem képzelte olyan
rózsásnak a jövőt, mint a tizenkilenc éves fia. A többi utas is euforikus
hangulatban volt az indulás utáni első órákban, elfoglalták a kabinokat,
kíváncsian sétálgattak a fedélzeten, örömmel fedezték fel a kitett
nyugágyakat, amelyekre vastag gyapjútakarók voltak odakészítve.
Elkészültek az első fényképek: a családok, házaspárok odaálltak a
mentőövek köré, amelyekre fel volt festve a hajó neve, nevettek,
ismerkedtek, megkérték egymást, hogy készítsenek fotót róluk. Marie és
Leo sajnálkozva figyelte a boldog nyüzsgést, hiszen tőlük elkobozták a
fényképezőgépet. Mivel ők másodosztályon utaztak, nem mehettek fel
az első osztály utasainak fenntartott felső fedélzetekre. A kabinjaik
szűkek voltak, ahonnan nem nyílt kilátás a tengerre.
– Miért kaptunk ilyen vacak kabinokat, Mama? – kérdezte Leo. –
Azoknak ott fent még balkonjuk is van, nekünk meg még hajóablakunk
sincs.
– Nincs túl sok pénzünk, Leo. De ezt a pár napot így is kibírjuk, nem
igaz?
Az elkényeztetett fiúnak, akit Augsburgban sofőr vitt autón az
iskolába, új tapasztalat volt, hogy nem mindenből a legjobbat kapja. De
Marie spórolni akart Paul pénzével, és elhatározta, hogy minél
hamarabb a saját lábára áll.
Az étkezés is külön termekben zajlott az első és másodosztályon
utazók számára, az utóbbiak egyszerű, de bőséges ételt kaptak, senki
nem panaszkodott. Vegyes társaság utazott a másodosztályon, családok,
néhány fiatalember, idős házaspárok. Marie hamar rájött, hogy hozzájuk
hasonlóan itt szinte mindenki hátat fordított Németországnak, hogy
kivándoroljon Amerikába. A többség zsidó származású volt, sokan
ismerték is egymást, és csoportokba verődtek. A beszélgetésükből Marie
kivette, hogy az ő sorsuk sokkal tragikusabb a sajátjánál, mert nekik
szinte mindenüket hátra kellett hagyniuk egykori német hazájukban.
Déltájban a Columbus már a nyílt tengeren szelte a vizet, szárazföld
sehol, a hajó mozgása egyre hevesebb lett, erősen imbolygott, ringott.
Sok utas visszavonult a kabinjába, és vacsorára sem jött elő. Marie és Leo
dideregve állt a fedélzeti korlátnál, bámulták a hatalmas, szürke
hullámokat, amelyek a látóhatáron szinte összeolvadtak az alacsonyan
lógó, szintén szürke felhőkkel. Ott nagyon messze van valahol Amerika.
Egy új világ felé tartottak, a gőzgépek a hajó gyomrában
rendíthetetlenül vitték előre a hatalmas testet, a hajó orra
megemelkedett, süvítve szelte ketté a hullámokat, majd lesüllyedt, hogy
aztán újra kiemelkedjen, dacolva a roppant nagy víztömeggel.
– Kicsit kavarog a gyomrom – szólalt meg Leo elhaló hangon. – Furcsa
érzés elképzelni, hogy semmi más nincs alattunk, csak víz és víz.
– Szívesebben ülnél egy repülőn a felhők fölött szállva?
– Dehogy!
Éjszaka még erősebben dobálták a hajót az irdatlan hullámok, a
gőzösnek meg kellett küzdenie a természet erőivel. Az utasok többsége
már rosszul volt. Marie aggódva kopogott be a fia kabinjába,
megkérdezte, hogy van.
– Minden rendben, Mama – szólt ki Leo fojtott hangon. – Feküdj le
nyugodtan!
Marie szinte azonnal elszenderedett, amint lefeküdt a keskeny,
kényelmetlen ágyra, mélyen, álomtalanul aludt egészen reggelig.
Mindenesetre nem emlékezett, hogy bármit is álmodott volna. Talán a
fáradtságtól aludt el hirtelen, ekkor jött ki rajta a kimerültség a sok
átvirrasztott éjszaka után. A gőzgépek állandó tompa dübörgését,
vibrálását, a hatalmas hajótest imbolygását nem érezte kellemetlennek,
csak kicsit nehéz volt így öltözködni, meg végigmenni a folyosókon
anélkül, hogy ne ütközzön folyton neki a falnak.
Leo kabinjából nem hallatszott mozgás, amikor bekopogott. Talán már
felkelt, és elment reggelizni.
 A fedélzeten fütyült a szél, csak néhány utas álldogált a korlátba
kapaszkodva, a kabátjukat tépte-cibálta a metsző szél. A tenger
szürkészöld volt és haragos, kisebb hullámok fodrozták a vizet, a
nagyobbak úgy törtek elő, mint éles késhegyek, a horizonton mintha egy
fekete vonal választotta volna el az eget és a tengert.
A másodosztály étkezőjében alig lézengtek páran, Leónak nyoma sem
volt. Egy fiatalember állva hajtott fel egy csésze tejeskávét, majd sietve
távozott, egy párocska kamillateát kért a pincértől, az egyik asztalnál
magányos fiatal lány ült, mereven bámult ki a vele szemben lévő
hajóablakon. Csak két idősebb hölgy fogyasztotta élvezettel a reggelijét –
kávét, lágytojást, vajas pirítóst –, élénken társalogtak közben angolul, és
láthatóan remekül érezték magukat. Marie bátortalan Good morninggal
üdvözölte őket, amit a hölgyek barátságosan viszonoztak, majd leült egy
távolabbi asztalhoz.
Nem volt kedve új ismeretségeket kötni, bár előző este többen is szóba
elegyedtek vele. Talán mert nem igazán tudta, hová is tartozik, és mivel
magyarázza az utazását, ha rákérdeznek. Nem turista volt, nem is
rokonlátogatásra ment, hosszú időre el akarta hagyni a hazáját, hogy
amerikaivá legyen. És nem önként tette ezt, rákényszerült, mivel zsidó.
Bár a számos zsidó kivándorlóval a hajón nem érzett semmiféle
közösséget, még ha ugyanazon a sorson osztoztak is. Zsidónak számított,
mert három nagyszülője zsidó volt. De ő sohasem érezte annak magát. A
nagyszüleit nem ismerte, az apja is meghalt, mielőtt ő megszületett, az
anyjáról pedig csupán halvány emlékei voltak, és az évek múlásával ezek
is egyre jobban kifakultak. Az árvaházban kereszténynek nevelték, senki
sem mondta neki, hogy zsidó. Idegennek, magányosnak érezte magát két
világ között, sem az egyikhez, sem a másikhoz nem tartozott. Keserűen
töprengett, mi is lehet a különbség egy árja német és egy zsidó német
között, akik eddig békésen éltek egymás mellett az országban, és a nagy
háborúban vállvetve harcoltak érte.
Reggeli után kissé támolyogva ment vissza a kabinjaikhoz, és megint
bekopogott Leóhoz.
– Hozzak neked egy kamillateát? – szólt be az ajtón keresztül.
A fia nem válaszolt azonnal, remélte, hogy nem ébresztette fel.
 – Köszönöm, nem – felelte végül Leo erőtlen hangon. – Később majd…
feljövök a fedélzetre… talán…
Ajaj, szegény fiút csúnyán leterítette a tengeribetegség. Marie nem is
értette, őt miért kímélte meg, de a hajó állandó imbolygásától csak kicsit
bizonytalanul állt a lábán, különben jól volt. A kabinjába ment,
vázlatfüzetet, ceruzát vett elő a bőröndjéből, majd kiült a fedélzetre egy
szélvédett helyre, és rajzolni kezdett. Nem volt egyszerű a hajó ide-oda
dülöngélése közben biztos kézzel vezetni a ceruzát, de hamarosan
hozzászokott, és számos érdekes motívumot látott, amit érdemes
lerajzolni. A hajókorlát rúdjait, mögöttük a háborgó tengerrel, a
hihetetlenül vaskos horgonykötelet, az üresen álló nyugágyakat, egy
fiatal tengerésztisztet, aki sötét egyenruhában, ellenzős sapkában haladt
el előtte, és barátságosan üdvözölte.
Déltájban kicsit megnyugodott a háborgó tenger, az utasok előbújtak
a kabinokból, sápadtan, kabátba, meleg sálba burkolózva sétálgattak a
fedélzeten, és sokan Marie válla fölött belelestek a rajzaiba.
– Irigylésre méltóan tehetséges – áradozott egy idős hölgy. – Bárcsak
én is így tudnék rajzolni!
Mások is beszédbe elegyedtek vele, megkérdezték, hogy festőművész-
e, és hogy meg lehet-e vásárolni a rajzait, mert az milyen szép emlék is
volna az utazásukról. Marie szűkszavúan válaszolgatott, és azt mondta, a
rajzok csupán vázlatok, később fogja kidolgozni őket.
Ebédidőben Leo is megjelent az étkezőben, de alig evett valamit,
viszont több pohár vizet is felhajtott.
– Tényleg egy teljes hétig tart az átkelés? – kérdezte bágyadtan.
– Igen, ezt mondták. De azt hiszem, a nehezén már túl vagy. A
következő napokban jobban leszel.
– Nagyon remélem! – mormolta Leo, miközben ellenséges pillantást
vetett az ablakon át a nyugtalan, szürke vízre.
Marie jóslata szerencsére bevált. A fia már aznap estére visszanyerte
egészséges arcszínét, együtt sétálgattak a fedélzeten, és Leo sokkal
közvetlenebbül viselkedett a többi utassal, mint Marie feltételezte volna.
Barátságosan beszélgetett, ismeretségeket kötött, másnapra már egy
csapat fiatal volt körülötte. Marie meglepve állapította meg, hogy a fia
elbűvölő tud lenni, hamar népszerűségre tett szert mind az idősebb
hölgyek, mind a fiatal lányok körében. Időnként odament hozzá a
szokott helyére, ahol rajzolgatott, megkérdezte, nincs-e szüksége
valamire, nem vágyik-e társaságra.
– Menj csak nyugodtan, Leo, beszélgess az új ismerőseiddel! –
mosolygott Marie. – Örülök, hogy ilyen könnyen teremtesz kapcsolatot.
– De mindig csak magadban üldögélsz, Mama. Hadd mutassam be őket
neked.
– Talán majd este. Most szeretném befejezni ezt a rajzot.
Marie is érezte, hogy egy ideje kerüli az embereket, de nem tehetett
ellene. Leo kedvéért azonban ezt az estét egy karlsruhei házaspár és két
felnőtt lányuk társaságában töltötte, bár azért fáradtságra hivatkozva
elég hamar elköszönt, és lefeküdt. Ezen az éjszakán már nyugtalanul
aludt, sokat álmodott, többször is arra ébredt, hogy sír álmában.

Az átkelés hetedik napján, déltájban hirtelen felbolydult az egész hajó.

Az utasok kiszaladtak a kabinokból a fedélzetre, mutogattak, egyesek
ujjongtak, mások sírtak, de a legtöbben csak néma megilletődéssel
nézték a ködben kirajzolódó szürke, karcsú sziluetteket.
– Manhattan! A felhőkarcolók! Nézzétek ezeket a tornyokat, ezt a
labirintust! Ez Amerika! A szabadság és a jólét országa.
Leo odaszaladt Marie-hoz, és a karjába kapta. Egészen magánkívül
volt az örömtől.
– Itt vagyunk, Mama! A parton vár minket Walter és az édesanyja. Hát
te nem örülsz?
– Dehogynem, édesem – ölelte magához Marie szorosan a fiát. – Persze
hogy örülök.
Tudta, hogy nem valami lelkes a hangja, de a nagy boldogságtól Leo
ezt észre sem vette. Már rohant is tovább, hogy az új ismerőseivel
megosszon mindent, amit New Yorkról olvasott, izgatottan hadonászva
magyarázott a körülötte állóknak.
Valamikor el kellett haladniuk a híres Szabadság-szobor mellett is,
ami nem mutatta meg magát, szürke ködfátyolba burkolózott. Kis idő
múlva a hajó kikötött, az utasokat egyenként, név szerint szólították,
hogy hagyják el a fedélzetet.
– Hogyhogy? Mi történt? Nem is a kikötőben vagyunk…
Egy újabb, remélhetőleg utolsó ellenőrzési pont – Ellis Island, a
bevándorlók itt lépnek be Amerika területére. Újabb kérdésekre kellett
válaszolni, a válaszokról a hivatalnokok listát vezettek, ellenőrizték a
papírjaikat, végül gyors orvosi vizsgálaton estek át.
– Csak nem hiszik, hogy pestist vagy kolerát hurcolunk be az
országba? – méltatlankodott Leo.
Estefelé komppal vitték át őket a város nyugati oldalán lévő mólóhoz,
itt várakoztak a rokonok, barátok, akik kezességet vállaltak a
bevándorlókért. Már mindenki nagyon türelmetlenül várta, hogy végleg
partra szálljon, de azért ámulva nézték az előttük magasodó, kivilágított
toronyházakat, amelyeket képeslapokról vagy könyvekből ismertek,
most meg itt álltak majdhogynem kéznyújtásnyira. A mólóhoz közeledve
viszont elhanyagolt kikötői épületeket, omladozó remízeket láttak, ez a
kép már egyáltalán nem illett az eddigi nagyszerű kulisszához. Megint
egyenként szólították őket, csak ekkor léphettek partra.
Marie alig ismerte meg Christa Ginsberget, annyira megváltozott. Az
alakja teltebb lett, szőkére festett hajában tartós hullám, a ruhája is
olyan idegenszerű és meglehetősen ízléstelen… Walter majdnem olyan
magas volt, mint Leo. A vonásai is megnyúltak, erőteljesebbek lettek, a
szeme viszont kisebbnek tűnt, mivel a rövidlátása miatt szemüveget
hordott. A két régi jó barát öröme megható volt, egymás nyakába
borultak, egymás szavába vágva beszéltek. Leo tűnt az élénkebbnek,
Walter kicsit visszafogottabb volt, kereste a szavakat, de látszott rajta,
mennyire boldog, hogy újra együtt lehet a barátjával.
A két nő is összeölelkezett, bár kissé tartózkodóan. Sőt Marie-nak
szinte az volt az érzése, hogy Christa Ginsberg csak Walter kedvéért jött
el.
– Jobb lesz, ha taxival megyünk. A földalatti vasúton nehézkes lenne
ezekkel a nagy bőröndökkel.
Széles utcákon hajtottak keresztül, magas, kivilágított épületek
között, szintén fényárban úszó kereszteződéseknél álltak meg olykor,
hogy elengedjék a hömpölygő embertömeget vagy a folyton tülkölő
autókat, másutt hatalmas zöld parkok mellett mentek el. Később az
utcák szűkebbek lettek, a házak alacsonyabbak, kis boltok sorakoztak
egymás mellett, a bejáratuk fölött rikító színekkel mázolt cégérek. A
világ minden tájáról ideszakadt, különböző bőrszínű emberek siettek a
dolgukra a járdán, és mindenütt gyerekek szaladgáltak.
A város északi részén, a nyugati part közelében fekvő Washington
Heights negyedbe tartottak, ami nem sok hasonlóságot mutatott a
korábban megcsodált, képeslapokról ismert Manhattannel. Koszos,
málladozó épületek szegélyezték az utcákat, apró, igénytelen üzletek, és
amennyire a leszálló alkonyatban látni lehetett, mindenütt szemét
borította az utcákat.
Ginsbergék egy kis kétszobás lakásban laktak egy műhely fölött. A
lakás, amit Marie és Leo számára béreltek ki és rendeztek be, csak
néhány lépésre volt az övékétől, szintén az első emeleten egy üzlet
fölött. Vegyesbolt lehetett, mert Marie konzerveket, újságot és
mindenféle mást látott odabent.
– Nem valami komfortos – mondta Christa Ginsberg bocsánatkérőn,
amikor felmentek a lépcsőn. – De kezdetnek megteszi, és praktikus,
mivel Leo és Walter sokat találkozhat.
Alighanem ez volt az egyetlen előnye ennek a szállásnak. Egyetlen
helyiségből állt, amit egy koszos függöny osztott ketté. A hátsó,
ablaktalan részben egy ágy állt, egy rozoga szekrény, egy komód meg
egy ósdi fekete pianínó. A helyiség másik fele konyhának volt
berendezve – széntüzelésű tűzhely, asztal, jégszekrény, ami nem
működött. Fűtés nem volt. Marie-nak egy kopott, széles kanapét
szereztek be, ami napközben ülőalkalmatosságként, éjjel ágyként
szolgált.
– Gondolom, fáradtak a hosszú út után, és szeretnének lepihenni –
mondta Christa Ginsberg. – Vettem pár élelmiszert az első napokra.
Holnap találkozunk, jó éjt! Ó, és Leo, ilyenkor már ne zongorázz, a
szomszédokat zavarja…
 24.

Vasárnap reggel Tilly szerette volna kialudni magát, de mostanában ez

sohasem sikerült. Pontban hat órakor megmozdult. Rugdosott, bokszolt,
fészkelődött – így képtelenség volt aludni. Tilly hanyatt feküdt, a hajnali
sötétségbe meredt, időnként végigsimított a hasán, próbálta
lecsendesíteni a benne növekvő kis lényt. Már az ötödik hónapban lehet.
Eddig minden jól ment, nem nagyon látszott rajta a terhesség, de az
utóbbi napokban észrevehetően kezdett domborodni a hasa. Kénytelen
lesz nagyobb orvosi köpenyt venni, és csak lezser szabású ruhát hordani.
A szoknyái derekát majd hátul kiengedi, betold egy darab anyagot,
rávesz egy laza blézert, akkor nem látja senki.
Minek áltatom magam?, gondolta aztán csüggedten. Hamarosan úgyis
kiderül: gyermeket várok. Egy elvált nő terhes a szeretőjétől. A
lánykorában sokszor hallott megvető mondatok csengtek a fülébe: Ez a
vége, ha egy nő nem bír magával. Tessék, most megnézheti magát, itt áll egy
törvénytelen gyerekkel a nyakán.
Ez persze szamárság. Maradiság. Nyárspolgári gondolkodás, ahogy
Kitty mondaná. Manapság már nem kell egy nőnek vízbe ölnie magát, ha
nincs férje, és úgy esik teherbe. Természetesen megfordult a fejében,
hogy elveteti a gyereket. De sokáig tétovázott, nem akarta beismerni, mi
a helyzet, azzal áltatta magát, hogy ez csak valami hormonális zavar,
hólyaghurut vagy gyomorbántalom. Mire végre hajlandó volt
szembenézni az igazsággal, a baba már megmozdult, túl késő volt
elvetetni. És igen, ez Jonathan gyermeke, azé a férfié, aki megcsalta,
elárulta. De ugyanúgy az ő gyermeke is, az egyetlen teremtmény a
földön, aki csak az övé. Hogy is ölhette volna meg?
Nyolc óra körül kicsit mégis elszenderedett, de hamarosan vidáman
csengő hangok ébresztették fel. Hennihez jött át Dodo. Egy ideje sülve-
főve együtt voltak, folyton hosszasan pusmogtak, olyasmiről, amit a
„felnőttek” nem hallhattak. Tilly azért meghallott ezt-azt: két
fiatalemberről volt szó, az egyiket Felixnek hívták, a másikat Ditmarnak.
Tilly ugyan csak pár szót kapott el, de a lányok kipirult arca, pajkos
kuncogása sok mindent elárult. Most is csupán pár mondatfoszlány
szűrődött be hozzá a folyosóról.
– Nem mer kezdeményezni… folyton nekem kell kitalálni valamit…
pedig tudom, minden alkalmat megragad, hogy átjöjjön az igazgatósági
épületbe, mert látni akar…
– …sötét a haja? Az nem az én esetem. Ditmar szőke és sportos.
Nemrég azt mondta, én olyan természetes lány vagyok, az ilyen tetszik
neki…
– Felix szerint magamra vonom a férfiak tekintetét. De ez nem úgy
hangzott, mintha tetszene neki. Azt hiszem, nagyon féltékeny tud
lenni…
– Hát, nincs könnyű dolga, mivel a rettegett igazgató úr unokahúga
vagy…
– Ebbe sajnos bele kell törődnie…
Mindketten nevettek, majd becsapódott Henni szobájának ajtaja, és
Tilly nem hallott többet. Felsóhajtott. Milyen könnyeden, fesztelenül
beszélnek a szerelmi ügyeikről. Szórakoztató játéknak tekintik a
szerelmet, amiben csak nyerni lehet. Kétségkívül ez a helyes hozzáállás,
ezt Kitty segítségével már ő is felismerte. Csak e csodás felismerés
gyakorlatba való átültetése akadozott nála. Főként a könnyedség
okozott gondot, mert ő sajnos olyan ember, aki mindent túlságosan
komolyan vesz. És ez a tulajdonság, különösen a szerelemben, nem túl
előnyös…
Befejezte a lamentálást, ideje felkelni és felöltözni. Kitty és Robert
nyilván már rég végzett a reggelivel, de nem is baj, mostanában folyton
csak magukkal vannak elfoglalva. Amióta Marie és Leo elutazott New
Yorkba, Kitty elmerült az önsajnálatban, folyton az ő édes kis Marie-ja
után siránkozik, aki annyira rettenetesen hiányzik neki, és csak egyetlen
árva képeslapot küldött, pedig már több mint három hete megérkezett
Amerikába.
 – Érzem, hogy rosszul megy a sora – sóhajtozott örökké Kitty. –
Teljesen magára hagyva egy idegen országban. Paulka meg csak ül a
pénzén, mert haragszik rá. Ha időnként küld egy kisebb összeget, a
közlemény rovatba odaírja: Leopold Melzer zenei tanulmányaira.
Mintha szegény kis Marie nem is létezne! Néha attól félek, ki akarja
éheztetni ez az érzéketlen tuskó.
Tillynek is hiányzott Marie, de azért azt gondolta, nem kellett volna
feltétlenül elmennie. Hiszen hiába zsidó, Paul feleségeként élvezett
volna némi védelmet, senki nem bántotta volna. A gyárban pedig így is
rosszul mennek a dolgok, nemrég még zavargások is voltak a bérek
kifizetésekor. Azért tudott erről, mert több munkás is megsérült, a
kórházban kellett ellátni őket.
Belepréselte magát az egyik ruhájába, és szomorúan kellett
megállapítania, hogy rémesen feszül a hasán. Kénytelen lesz rávenni egy
laza blézert. A harisnyatartó is szörnyen szorította a hasán, csak akkor
tudta összekapcsolni, ha jóval a dereka fölé húzta. Még jó, hogy
nemsokára itt a tél. A vastag gyapjúkabát jól elrejti majd az állapotát.
Megfésülködött, és arra gondolt, nem ártana elmenni fodrászhoz, de
nincs ideje rá. A kórházban pluszműszakokat vállalt, ma délután is
bemegy az egyik kolléga helyett, aki csúnya megfázással az ágyat
nyomja. És különben is – ki fordul már utána?
Odalent a nappaliban hagytak neki egy terítéket a reggelizőasztalon,
két zsemle is maradt a kosárban, a kávé is meleg volt még a kannában.
Miközben vajat kent az egyik félbevágott zsemlére, kinézett az ablakon
az őszi színekben pompázó előkertbe, és észrevette Kittyt meg Robertet,
szorosan összeölelkezve álltak Kitty autója mellett. Felsóhajtott, majd
vastagon megkente málnalekvárral a zsemléjét, és beleharapott. Milyen
jó is, ha valaki mellett ott van egy ilyen kedves, együttérző ember, mint
Robert. Dehát Kitty mindig is szerencsés volt. Van egy elbűvölő lánya,
szép háza, hivatása, és művészként nem kell agyondolgoznia magát, meg
egy csodálatos, gyengéd férje. Tilly maga is érezte, milyen
megkeseredett és igazságtalan. Kitty is átélt nehéz időket, de vele
ellentétben, soha nem csüggedt el, mindig talpra állt. Ez a csodálatos
képesség benne sajnos soha nem volt meg.
 – Tilly, hát itt vagy végre! Azt hittem, már ebédig az ágyban akarsz
lustálkodni.
Gertrude a komód tetejére tette a magával hozott tálcát, és leült a
lánya mellé az asztalhoz.
– Jó reggelt, Mama!
– Egyél csak, jó étvágyat!
Tilly szótlanul kivette a kosárból az utolsó zsemlét. Sonka és sajt már
nem volt az asztalon, de óvakodott rákérdezni, mert az anyja nyilván
szokásához híven megint csak valami korholással felelne.
Ám Gertrude sajnos így sem állta meg, hogy el ne mondja a szokásos
intelmeit.
– Nem is értem, miért kelsz fel vasárnaponként mindig ilyen későn,
Tilly. Hiszen tegnap este már kilenc körül lefeküdtél. Normális ember
nem alszik tizenhárom órát egyhuzamban.
– Még olvastam az ágyban.
Gertrude a fejét csóválta, és megjegyezte, hogy Tilly gyerekkorában is
túl sokat olvasott.
– Folyton egy könyvet bújva ücsörögtél a sarokban. Más kislányok
uzsonnára mentek egymáshoz, vagy az állatkertbe, táncórára. De az én
Tillymet úgy kellett kényszeríteni erre…
Istenem, mikor hagyja már abba?, gondolta idegesen Tilly. Miért kell
folyton-folyvást piszkálnia?
– Kimerítő a munkám, Mama.
Gertrude hátradőlt a széken, összefonta a karját.
– Ha rám hallgattál volna, és időben feleségül mész egy kedves, jól
szituált férfihoz, most nem kellene dolgoznod.
Ilyen igazságtalan szemrehányások hallatán nehéz volt nyugodtnak
maradni, de Tilly elhatározta, hogy nem veszekszik az anyjával.
– Mint te is tudod, hozzámentem egy igen jól szituált férfihoz, Mama.
De egy házasságban nem csak a pénz számít.
– Nem is ezt állítom. – Gertrude felemelte a kávéskanna tetejét, hogy
lássa, van-e még benne. – Ernst von Klippstein tényleg nem volt hozzád
való. Úgy hallom, boldogan él most azzal a Gertie-vel, aki korábban Lisa
szobalánya volt. Ez persze sokat elmond róla. Elszórakozni kicsit egy
cseléddel lehet, de feleségül venni! Nem, ez tényleg kritikán aluli.
Tilly megint érezte a mozgolódást a hasában. Túl erős volt a kávé,
felizgatta a babát. Vagy talán érzi, mennyire rosszul érinti őt, hogy azt
hallja, a volt férje boldog egy másik nő oldalán. Gertie-nek sikerült, ami
neki nem.
– Mint mondtam, Mama, a pénz nem minden.
– Csak legyen! – jelentette ki a gyakorlatias Gertrude. – Nem értem,
miért gubózol be az utóbbi időben, Tilly. Miért nem mész szórakozni egy
kedves kollégával? A főorvossal például. Miért mindig csak az ápolónők
fogják ki maguknak a jól kereső orvosokat?
– Azért dolgozom a kórházban, mert orvos vagyok, gyógyítani akarok.
Nem pedig azért, hogy férjet fogjak. – Tilly felállt az asztaltól. – Most
pedig bocsáss meg, dolgom van!
– Ó, hát persze, tessék csak! – vágta rá Gertrude sértődötten. – Tudom
én jól, mennyire terhes neked velem beszélgetni. De az anyád vagyok,
kötelességem megmondani az igazat. Néztél tükörbe mostanában, Tilly?
Ezzel meg mit akar már megint?
– Kérlek, Mama, hagyj békén! – emelte fel a kezét Tilly, és elindult az
ajtó felé.
– Pedig bele kéne nézned – hangzott fel a háta mögül. – Szörnyen
nézel ki. Sápadt vagy, a szád körül folyton az a megkeseredett vonás. A
hajad rendetlenül lóg az arcodba… és ezek a bő blézerek… Hogy
tetszhetnél egy férfinak, ha ennyire elhanyagolod magad?
Ez már túl sok volt. Tilly amúgy is ingatag önbecsülése teljesen
megrendült, elfogta a kétségbeesés.
– Szörnyen nézek ki? – kiáltotta hisztérikus hangon. – Megnéztél
egyáltalán alaposan mostanában, Mama? Akkor most nézz ide! –
Szétrántotta magán a blézert, domborodó hasára mutatott. – Azt akarod,
hogy fogjak magamnak férjet? – kérdezte gúnyosan. – Aki feleségül vesz
egy nőt az ötödik hónapban? Hát az nem lesz könnyű!
A hatás nem maradt el. Gertrude kővé dermedt, mint akibe villám
csapott. Tágra nyílt szemmel meredt a lánya hasára, ahol a második
unokája növekedett.
 – Istenem, Tilly… – kapta a szája elé a kezét. – Hogy lehettél ilyen…
– Hogy lehettem… milyen? – kérdezte Tilly kihívóan.
Az anyja pillantása riadtan repkedett a szobában, majd újra
megállapodott Tilly hasán.
– …ilyen óvatlan – fejezte be végül Gertrude a mondatot suttogva.
– Ilyesmi nap mint nap megtörténik, nem kell ekkora cirkuszt csinálni
belőle – felelte Tilly, majd kiment, és becsapta maga mögött az ajtót.
Már a szobájába felfelé menet elfogta a bűntudat. Az anyja nem tehet
róla, hogy ilyen maradi a gondolkodása, végül is a múlt században nőtt
fel, amikor még nagy szégyennek számított, ha egy lány „megesett”, ha
valaki törvénytelen gyermeket hozott a világra. Manapság már
kivesztek az effajta előítéletek, különben is, egy dolgozó nő férj nélkül is
el tud tartani egy gyereket. Mindazonáltal kíméletesebb módon akarta
volna az anyja tudtára adni, hogy állapotos – dehát nem bírta már
idegekkel az örökös zsörtölődését.
Délután, amikor elindult a kórházba, már egyáltalán nem volt biztos
benne, hogy olyan egyszerű a helyzet. A klinikán senkinek sem mondta,
hogy gyereket vár, sőt gondosan titkolta az állapotát. Mit szól majd
ehhez a kórház vezetősége? Talán még fel is mondanak neki? A szülés
várható időpontja előtt két hét szabadság jár egy nőnek, a szülés után
pedig újabb négy hét. Ám ha lehet, ő nem akarja kihasználni a teljes
szülési szabadságot, inkább mihamarabb visszamenne dolgozni. De
akkor ki gondoskodik ezalatt a babáról? Az anyja? Nem, ő olyan ügyetlen
– nemrég is elejtette Kitty gyönyörű kristályvázáját.
És aztán elindul persze a szóbeszéd… az orvosok és nővérek
pusmognak majd róla. A családban a fejüket csóválják. A szomszédok,
ismerősök sem kímélik majd. Elkerülhetetlen, de fájni fog. Mindegy,
akkor is itt az ideje, hogy beszéljen a főorvossal, nem titkolhatja tovább
az állapotát.
Ma nem fog menni, gondolta, és ettől kicsit megkönnyebbült.
Vasárnap nincs bent a kórházban. Majd holnap. Délben, a vizit után.
Persze csak akkor, ha nincs épp sok dolga. Ha több műtétje is lesz,
inkább vár a beszélgetéssel még egy napot. Azon már nem múlik…
 A klinikán viszonylagos nyugalom volt. Délelőtt behoztak egy
gyereket vakbélgyulladással, Marquard doktor rögtön meg is operálta, a
kicsi jól viselte a műtétet, már felébredt az altatásból, kicsit nyűgös volt,
de hamar megnyugodott. Erről Margret főnővér tett jelentést Tillynek
az orvosi szobában. Más változás nem volt, a legtöbb páciens már napok
óta az osztályon feküdt, a kórtörténetüket Tilly ismerte.
– Ah, van még valami, doktornő – tette hozzá a főnővér mintegy
mellékesen. – A kórház vezetősége tegnap elbocsátotta Angelika nővért,
a mai naptól Ida nővér veszi át a feladatait.
Tilly megdöbbent. Angelika nővér mindig készséges, jó munkaerő, és
kedves is. Hébe-hóba a kórházon kívül is találkozott vele meg két másik
ápolónővel, moziba mentek, kétszer még táncolni is. Bár ennek már jó
ideje, mostanában otthon, a szobájában tölti az estéit. Így aztán a
közelebbi kapcsolatuk is megszakadt.
– Elbocsátották? – kérdezett vissza meglepődve. – Csak nem követett
el valami súlyos hibát? Bár ezt nem tudom elképzelni.
A főnővér szigorú asszony volt, magas és sovány, őszülő haját ódivatú
kis kontyba tekerve viselte a tarkóján. Szemüvegén át elgondolkodva
mustrálta az előtte ülő doktornőt.
– Az elbocsátás okáról tulajdonképpen nem beszélhetek. De annyit
mondhatok, hogy Angelika Schubertnek nem azért mondtak fel, mert
kifogás merült fel a nővéri munkájával kapcsolatban. Személyes
természetű oka volt…
Tilly bólintott, nem faggatózott tovább. Szegény Angelika nővér
nyilván viszonyt kezdett az egyik orvossal, ami aztán balul sült el. Talán
éppen Marquard doktorral, aki nős és három gyerek apja. Valami
homályos szolidaritást érzett az ápolónővel. Ah, túl sokat pusmognak,
pletykálnak a kórházban.
– Maga kedveli Angelika nővért, igaz? – A főnővér továbbra is Tillyt
mustrálta, aki erre meglepve kapta fel a fejét az orvosi jelentésekből,
amiket közben átlapozott.
– Így van – felelt őszintén. – Szívesen dolgoztam vele. Sajnálatos, hogy
itt kellett hagynia minket.
 A főnővér tétovázni látszott. Tulajdonképpen már mindent
elmondott, jelentést tett, mehetett volna. De úgy látszik, valami még
nyomta a szívét.
– Csak magunk közt szólva, doktornő – szólalt meg végül halkan –,
hamis áskálódásról, rágalmazásról van szó. Angelika nővérnek van egy
furcsa szokása: mindenféle hazugsággal traktál másokat.
Tilly megint megdöbbent. Milyen aljas vádaskodás! Valaki biztosan
befeketítette szegény Angelika nővért.
– Hazugságokkal? Miért tenne ilyet?
– Ezt senki sem tudja, talán nincs rendben valami a fejével. Néhány
esetben a gonosz hazugságai végzetes következményekkel jártak. Akkor
pattant ki a dolog, amikor majdnem tönkretette Bärmann doktor
házasságát. Azóta más kollégák is megszólaltak az ügyben. Volt, akinek a
feleségét hívta fel telefonon, és a férj szeretőjének adta ki magát.
Gondolom, magának ezekről fogalma sem volt…
Tilly a fejét ingatta, megszólalni nem tudott. Angelika nővér volt az,
aki figyelmeztette Jonathan hűtlenségére. Minden, amit mondott, olyan
hihetőnek hangzott, részleteket is tudott, és azt állította, nem bírja
tovább nézni, hogy Tillyt ilyen csúnyán becsapják. Csak ezért szólt,
különben nem szokása mások magánéletébe avatkozni.
– Gondoltam, jobb, ha rögtön megtudja, doktornő – mondta a főnővér
kicsit elmosolyodva. – Előbb-utóbb úgyis elterjed a hír a klinikán.
Véleményem szerint helyes döntés volt elbocsátani a nővért. Aki ilyen
aljas módon mérgezi meg mások életét, annak a gumiszobában a helye.
Ez volt az első indulatos mondat, amit Tilly valaha a különben mindig
fegyelmezett főnővértől hallott. Érezte, ahogy a baba megmozdul, és
önkéntelenül a hasára tette a kezét. Milyen szorosan kötődik hozzá ez az
apró kis lény, gondolta, megérzi a rémületét, az izgatottságát. Erőt vett
magán, nem állt szándékában megnyílni a főnővér előtt.
– Milyen rettenetes – mondta zavartan. – Köszönöm a tájékoztatást,
Margret nővér. Akkor a holnapi viszontlátásra, jó pihenést.
Az ajtó becsukódott a főnővér mögött, Tilly pedig magára maradt
vadul kavargó gondolataival. Tehát neki is hazudott Angelika nővér?
Akkor Jonathan teljesen ártatlan. Dehát az képtelenség! Hisz a saját
szemével látta, ahogy az asszisztensnőjével összeölelkezve áll az
ablaknál. Felpattant, fel-alá járkált az orvosi szobában, majd hirtelen
megtorpant az üveges gyógyszerszekrény előtt, rámeredt. Tényleg ezt
látta? Vagy csak beképzelte magának? A gondolat, hogy Jonathan
megcsalja, olyan mélyen befészkelte magát a fejébe, hogy ölelkezésnek
látott egy ártalmatlan beszélgetést? Dehát az nem lehet! Nem őrült, aki
rémeket lát! Vagy mégis?
Persze könnyen a végére járhatna. Csak fel kell hívnia a rendelőt, és
amikor az asszisztensnő felveszi, úgy tenni, mintha Angelika nővér
volna… Rögtön kiderülne, hogy van-e az asszisztensnőnek Angelika
Schubert nevű barátnője…
De nem, ő ilyesmire képtelen. Kitty persze gondolkodás nélkül
megtenné, szeret színészkedni. És Henni is, sőt ő még talán az anyjánál
is jobban csinálná. De túl kínos lett volna Kitty, pláne Henni segítségét
kérni a dologban. Ezt egyedül kell rendeznie.
Sóhajtva újra leült az íróasztalhoz, a tenyerébe temette az arcát. Ez
rettenetes! Ha tényleg alaptalanul gyanúsította Jonathant, akkor
nemcsak a szerelmüket tette tönkre, hanem a gyerektől is elvette az
apját. Felmerült benne a kósza gondolat, hogy jobb is lenne, ha a férfi
valóban megcsalta volna. Akkor nem kellene ilyen szörnyű bűntudatot
éreznie és szégyenkeznie.
Az egyik beteghez hívták, így egy időre megszabadult a marcangoló
önvádtól. A fiatal páciens fájdalomcsillapítót kért, rögtön ezután
behoztak egy nőt szívrohammal az ügyeletre, a kolléga már ott ellátta,
kapott gyógyszert, egyelőre stabil volt az állapota. Végül egészen sok
dolga akadt, csak este tizenegy körül tudott szusszanni egy kicsit,
amikor véget ért a műszakja. A nyugalommal visszatértek a nyomasztó
gondolatok is. Miután beszállt az autójába, hogy hazamenjen,
eluralkodott rajta a teljes kétségbeesés. Miért is nem bízott meg
Jonathanban? Miért hitte el első szóra a hazug vádakat? Talán mert
önmagában sem bízik? Soha nem volt csinos, nem sok férfi érdeklődött
iránta. Miért pont a jóképű, fiatal Kortner doktor szeretne bele egy
olyan nőbe, mint ő? Hát nem arra számított egész idő alatt, hogy egyszer
majd megcsalja? Mert hogy is történhetne másként…
 Most viszont úgy néz ki, mégsem csalta meg. De elveszítette, mert
nem bízott benne. Mit is írt az utolsó levelében? Olyasmit, hogy
kölcsönös bizalom nélkül nem működhet egy párkapcsolat.
Egy darabig céltalanul autózott a városban, majd egyszer csak a
Viktoriastrassén találta magát, Jonathan lakása előtt. Az ablakok sötétek
voltak, mint mindenütt az utcában, hiszen későre járt. Teljesen
abszurdnak tűnt a gondolat, hogy becsöngessen hozzá és a bocsánatát
kérje. Még azt hinné, csak azért teszi, mert várandós…
Csak jóval éjfél után állt meg a kocsival a Frauentorstrassén Kitty háza
előtt, lassan szállt ki, mint egy alvajáró. Fáradt léptekkel az ajtóhoz
ment, csak az járt a fejében, hogy azonnal a szobájába megy és végigdől
az ágyon. Alvásra nem is gondolhatott, ahhoz túlságosan feldúlt volt,
elkeseredettség és önvád marcangolta.
Még elő sem vette a kulcsot a zsebéből, amikor feltépték az ajtót. Kitty
állt előtte hálóingben.
– Tilly drágám! – kiáltotta és a nyakába borult. – Hol voltál ilyen
sokáig? Gyere be, főztem neked teát. Ülj le ide, most nagyon kell
vigyáznod magadra…
Tilly nem sokat értett az egészből, de engedelmesen hagyta, hogy
Kitty húzza maga után a nappaliba, ahol égtek a lámpák, az asztalon tea,
sütemény és egy hatalmas kosár gyümölcs várta.
– Gertrude elárulta: gyermeket vársz – ujjongott Kitty, és lenyomta
Tillyt az egyik fotelba. – Annyira örülök, Tilly drágám! Egy kisbaba lesz a
házban, ennél jobb nem is történhetne velünk. Jaj, Tilly, miért vágsz
ilyen elkeseredett arcot? Tudom, most azt gondolod, nincs apja a
gyereknek. De mi itt vagyunk. Majd mi gondoskodunk róla.
Tilly hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét. A drága Kitty! Hogy is
feledkezhetett meg róla, hogy van egy csodálatos sógornője. Ő majd
segít. Neki mindent elmondhat.
 25.

Dodo a nagy hangárban ücsörgött egy ládán, ebédszünetet tartott.

Imádott a gépek közelében lenni, szorosan egymás mellett várakoztak,
hogy bármikor kitolják, megtankolják és próbarepülésre vigyék őket.
Ditmar Wedelnek köszönhetően már ő is többször lehetőséget kapott,
hogy a pilótával felszálljon egy Bf 108-assal, sőt egyszer még a kormányt
is átengedte neki: repülhetett egy kört Augsburg fölött. Természetesen
végig ott ült mellette, és felügyelte, baj esetén bármikor közbeléphetett
volna, mivel a gépnek két kormánya volt. Bár a vezérlőkart,
fékszárnyakat, csűrőlapokat és trimmeket csak a bal oldali pilótaülésből
lehetett irányítani. De persze nem volt semmi gond, minden remekül
ment – ahogy ezt Dodo előre tudta.
– Nem rossz – mondta Ditmar elismerően, miután leszálltak. Aztán
megeskette, hogy erről egy árva szót sem szól senkinek, hiszen Dodónak
nem volt B kategóriájú jogosítványa. De ez hamarosan megváltozik.
Kivett még egy sonkás szendvicset a kis táskából, amit minden reggel
Fanny Brunnenmayer készített össze és nyújtott át neki a
konyhaajtóban. Egy termoszban tejeskávé is volt, mellette két szép alma
meg fémdobozban diós kekszek, amiket általában megosztott Ditmarral,
ő ugyanis imádta az édességet. Biztosan itt lesz hamarosan – ha nem
repült éppen, mindig ebben a hangárban találkoztak ebédidőben.
Tegnap levél jött Leótól, Hanna a szobájába tette az íróasztalra, hogy a
többiek ne lássák meg. Főként Papa, aki hallani sem akart Amerikáról. A
levelek, amiket Mama és Leo írt neki, felbontatlanul hevertek a
dolgozószobájában. Ez akkor derült ki, amikor Johann és Kurt belopózott
oda körülnézni. Papa szörnyen dühbe gurult emiatt, csúnya jelenetet
csinált, jól lehordta Lisa nénit, hogy tanítsa móresre a fiát, és Kurt is
kapott a fejére, mert semmi keresnivalója a dolgozószobában.
 Dodo felsóhajtott, a nyakát nyújtogatta, jön-e már végre Ditmar, de a
hangár bejáratánál csak két szerelő álldogált. Valami nagy fém
alkatrészt vettek éppen szemügyre, valószínűleg az új légcsavart, amit
az egyik gépbe kell beépíteni.
Ő persze tegnap azonnal feltépte Leo levelét, gyorsan átfutotta, aztán
eltette, hogy ma még egyszer nyugodtan elolvassa. Volt néhány dolog,
amit nem egészen értett, főként Mamára vonatkozóan.

Kedves Dodo!
Köszönöm a hosszú leveledet, borzasztóan örültem neki. Nagyszerű, hogy
hamarosan megszerezheted a B kategóriájú jogosítványt, biztos vagyok
benne, hogy ez neked könnyedén menni fog, és találsz majd valahol
pilótaként állást. Sokat gondolok rád, és szorítok neked. Nálunk minden
rendben, lassan egyenesbe jövünk és beilleszkedünk. Persze azért még
nem vagyunk igazi New York-iak, ehhez nyilván idő kell.
Most itt ülök a pianínó mellett, este tíz óra van, ilyenkor sajnos már
nem játszhatok, különben a szomszédok hőbörögnek. Közben pedig ők is
meglehetősen hangosak, a három gyerekük most is visítva tombol a
lakásukban. Mama azt mondja, nemsokára keresünk másik lakást, ahol
nyugalmunk lesz és több helyünk. De kezdetnek egyelőre itt is megteszi.
Mama odaát ül a konyhában, az új varrógépén öveket varr egy
textilgyárnak.
A Juilliardon nagyszerűen érzem magam. Három kurzusra járok,
rengeteg a dolgom, mert nagy itt az elvárás, és az angol nyelvvel vannak
még nehézségeim. De hamarosan belejövök, és akkor semmi nem állíthat
meg. Itt végre az az érzésem, hogy haladok, míg Münchenben mintha egy
helyben topogtam volna. Az amerikai diákok egészen mások, mint a
németek: nyitottak, felszabadultak, mégis keményen dolgoznak. Sokan
közülük spanyol, lengyel vagy olasz származásúak, de vannak kínaiak is,
feketék elvétve. Pedig ők aztán remek zenét játszanak. Németországban
csak egyszer hallottam dzsesszt, valami sötét müncheni lebujban, és
nagyon nem tetszett. De amikor feketék játszanak dzsesszzenét, az valami
csodálatos, a lelkük, a szívük mélyéről jön, egyszerűen fantasztikus. Azt
hiszem, a fehérek nem is tudnak dzsesszt játszani.
 Az oratóriumomon nem nagyon dolgoztam tovább. Ennek az az oka,
hogy tele van a fejem teljesen új hangokkal, amelyek megzavarnak. New
York csupa idegen, izgalmas zaj és hang, a zenének, amit a fejemben
hallok, már semmi köze a korábbi szerzeményeimhez. Kühn professzor
nemrég azt tanácsolta, ne oratóriummal próbálkozzak, hanem inkább
kisebb formátumokat válasszak. Zongoradarabokat írjak. Vagy kisebb
zenekari műveket. De pillanatnyilag annyi új impulzus ér, hogy képtelen
lennék lekottázni mindazt, ami a fejemben kavarog.
Walter szívélyes üdvözletét küldi. Sokat találkozunk, mert a
szomszédban lakik, reggelente együtt megyünk a földalatti vasúttal az
iskolába, de ott már nem nagyon látjuk egymást, mivel teljesen más
kurzusokra jár, mint én. Képzeld, van barátnője, a neve Sally, a bolt
tulajdonosának a lánya, ahol Walter anyja dolgozik. Nem valami csinos
lány, de Walternek tetszik. Van egy húga, Maggy, párszor elmentünk
négyesben egy kocsmába, de Maggy nem az esetem. Különben sem túl
szépek a New York-i lányok, eddig még egy sem tetszett igazán, talán csak
két zongorista a Juilliardon. Dehát úgysincs időm lányokra.
Add át üdvözletemet Papának és Kurtnak! Meg Lisa néninek és a
gyerekeknek. Kiderült már, hol bujkál Sebastian bácsi? Mama nagyon
aggódik miatta. Nagymamát és Elvira nénit is üdvözlöm természetesen.
Kurtinak meg üzenem, hogy itt mindenkinek van autója és a taxik sárga
színűek.
És persze a személyzet minden tagjának is add át, kérlek,
üdvözletemet! Liesl jól van? Willi hordja a vörös nyakörvet?
Válaszolj minél hamarabb, kíváncsi vagyok mindenre, ami történik
veled! Felőlem még Ditmar Wedelnek is átadhatod üdvözletem, rendes
tőle, hogy segít neked. De azért vigyázz vele, nekem nagyon úgy tűnik,
hogy kinézett magának!
Szép napokat! Várom a válaszodat!
Szerető fivéred, Leo

A levél aljára Mama is írt néhány rövid sort:

 Drága Dodóm, Mama is sokszor puszil, sokat gondolok rád, és nemsokára
én is írok.

Dodo elhatározta, hogy a következő levelében feltétlenül rákérdez,

miért varr Mama öveket egy textilgyárnak. Nem arról volt szó, hogy
ruhaüzletet vagy valami hasonlót vezet majd Walter anyjával? De Leo
leveléből úgy tűnik, nincs semmiféle üzlete, ő is csak egy alkalmazott.
Mama valószínűleg nehéz időket él, nem lehet túl felemelő unalmas
öveket varrni, de alapjában véve magának köszönheti, hiszen ő akart
mindenképpen New Yorkba menni. Talán még jó is, ha nem tetszik ott
neki, mert akkor visszajön. És akkor Papa megint boldog lenne végre,
mert mostanában egyre morózusabb, rettenetesen hiányzik neki Mama.
Azt is megírja Leónak, hogy két nap múlva Berlinbe utazik, vesz még
pár órát repülésből, a vizsgára már bejelentkezett. Természetesen
megint Elvira néni fizeti, Papa egy árva fillért sem hajlandó kiadni egy
újabb pilótavizsgára. Amúgy sem nagyon törődik vele mostanában,
legfeljebb annyit kérdez néha az ebédnél, hogy megy a
gyakornokoskodás a repülőgépgyárban. A válaszára már nem igazán
figyel oda, legközelebb megint ugyanazt kérdezi. Papa kizárólag Kurttal
foglalkozik. Ebéd után bemegy vele a szobájába, ellenőrzi a házi
feladatát, néha gyakorolja vele a szorzótáblát vagy az olvasást. Henni
mesélte, hogy Papa gyakran a gyárba is beviszi délutánonként Kurtot,
elmagyarázza, hogyan működnek a gépek, hogyan készülnek a
nyomódúcok. De a kisfiú nem nagyon élvezi, jobban szeretne Johann-nal
és Hannóval rohangálni a parkban, játszani Liesl kutyájával.
Henni nagyon sajnálta ezért Kurtit, de nem tehetett semmit. Mert
Papa azt akarja, hogy egyszer majd Kurt vegye át a gyár vezetését, mivel
Leo erre nem alkalmas, különben is csak a zene érdekli. A gyárigazgatói
posztra igazából Henni lenne a legjobb választás, dehát ő csak egy lány,
különben meg éppen fülig szerelmes. Felixnek hívják az imádottját, most
a gyárban dolgozik, de korábban jogot tanult. Vasárnap Henni végre
rávette, hogy moziba menjenek. De nem történt semmi – utána
hazakísérte, állítólag vágyakozó pillantással búcsúzott, majd elment.
Henni szerint majdcsak kialakul valami, különben sem tartja sokra
azokat a fiúkat, akik rögtön első alkalommal meg akarják csókolni.
Sajnos kicsit nehézkes találkozniuk, mert Felixnek alig van pénze, nem
tudja meghívni. Azt meg semmiképp nem akarja elfogadni, hogy Henni
fizessen. Hát, attól még megcsókolhatta volna a ház előtt, gondolta
Dodo. Ditmar bezzeg nem tétovázott sokat, hogy megcsókolja, amin ő
meglepődött ugyan, de élvezte. Ditmar nem olyan bonyolult eset, mint
ez a Felix. Jó barát, de igazi gavallér is tud lenni. Elsősorban persze
pilóta, lehet vele a repülésről beszélgetni, és nem nézi komplett
őrültnek, mert később majd repülőgépeket akar tervezni. Sőt neki is
hasonló tervei vannak.
– Szervusz, kislány! – kiabált be Ditmar a hangárba. – Nagyon
elmerültél a gondolataidban.
Na, itt van végre! A vállán átnedvesedett a pilótaruha, mert odakint
esett.
– Pocsék egy idő! – mondta nevetve, és végigszántott nedves haján. –
Ha nem áll el az eső, nem tudok felszállni próbarepülésre.
Dodo kicsit odébb csúszott, hogy Ditmar elférjen mellette a ládán, elé
tartotta a kekszes dobozt.
– Mi van neked mára? – kérdezte.
Először is kapott egy gyors csókot a szájára, majd Ditmar egyből két
kekszet vett ki magának. Egyszer valamikor azt mondta, ez a Fanny
Brunnenmayer csinálja a legfinomabb sütiket egész Augsburgban.
– Az egyik gép futóműve nem nyílt ki rendesen legutóbb a
landolásnál. Rendbe hozták, most repülnöm kell egy próbakört és
szépen letennem – felelte Ditmar teli szájjal, majd magához húzta a
kekszes dobozt, amit Dodo el akart tenni. – Maradt egy kis tejeskávé is?
– Persze. De csak egy poharam van, amiből már ittam.
– És az kit zavar? – nevetett Ditmar. – Találkozunk este?
– Hétkor a portánál?
– Mint mindig – bólintott Ditmar.
A hangárban kalapálni kezdtek, két szerelő dolgozott valamin, két
másik pedig nekiállt kitolni az egyik gépet a kifutópályára. Dodo
kinézett az égre, az esőfelhők elvonultak.
– Úgy néz ki, felszállhatsz. Magaddal viszel?
 Ditmar megrázta a fejét.
– Ma nem megy. Itt van a főnök Theo Croneiss-szel, az is lehet, hogy
Croneisst kell elvinnem valahova. Úgy hallottam, a Bf 109-esekről
tárgyalnak. Meg Regensburgot hallottam emlegetni.
Az SS rangidős ezredese, Theo Croneiss a Bajor Repülőgépgyár
felügyelőbizottságának elnöke volt. Állítólag nagyon jó a kapcsolata
Hermann Göringgel, ami természetesen jól jött a gyárnak. Dodo nem
szerette, kiismerhetetlen ember volt, összeszűkült szemmel méregetett
mindenkit, és SS-egyenruhában járt.
– Hogyhogy Regensburgot?
Ditmar felhajtotta a tejeskávét és vállat vont.
– Úgy tudom, ott akarnak építeni még egy repülőgépgyárat. Mert
Augsburg városa nem adott engedélyt, hogy itt terjeszkedjenek. De ez
csak szóbeszéd, pontosabbat én sem tudok…
Visszaadta Dodónak a kávéspoharat, és kíváncsi pillantást vetett a
levélre, ami az uzsonnás táska tetején hevert.
– A fivéredtől jött New Yorkból?
– Igen. Minden héten ír. Jól halad a tanulmányaival.
Dodo elmesélte korábban Ditmarnak, mi történt Münchenben, aki
erre azt mondta, ilyesminek nem lenne szabad előfordulnia egy német
egyetemen. Verekedős, durva fickóknak semmi keresnivalójuk ott. Bár
hozzátette, hogy ezért még nem kellene feltétlenül rögtön Amerikába
mennie tanulni, amivel Dodo egyetértett.
– Mondd csak – szólalt meg Ditmar némi habozás után, miközben ő is
kinézett a hangárból, hogy az eget kémlelje –, ugye anyád is New Yorkba
ment a fivéreddel?
– Igen.
Ditmar bizonytalan pillantással Dodóra nézett, aztán elkapta a
szemét.
– A szüleid elváltak?
– Nem. Anyám csak elkísérte Leót, és az első időkben mellette akar
maradni. Majd hazajön.
– És mikor?
 Dodo lassan furcsállni kezdte ezt a faggatózást. Kikérdezte ő valaha is
Ditmart a családjáról? Nem. Csak annyit tudott, hogy a szülei
Bambergben élnek, és két öccse van.
– Fogalmam sincs – vetette oda foghegyről, és azt gondolta, ezzel
lezárta a témát. – Kérsz még egy kekszet?
– Nem, kösz. Muszáj megkérdeznem valamit. Azt rebesgetik, hogy
anyád zsidó. Ez baromság, ugye?
– Nem, ez igaz. Anyám zsidó, mert három nagyszülője zsidó. Ez zavar
téged?
Ditmar lesütötte a szemét, és gyorsan megrázta a fejét.
– Nem, természetesen nem… de nyugodtan megmondhattad volna.
– Nem gondoltam, hogy ennyire érdekel – vágta rá Dodo csípősen. –
Most már tudod.
Ditmar felállt, leporolta a nadrágját, mert a láda kicsit koszos volt.
– Ne húzd fel magad, Dodo! Nincs semmi gond. Később találkozunk.
Lehajolt, csókot nyomott az arcára, majd ment a dolgára. Dodo vegyes
érzésekkel maradt magára. Érdekes, mostanáig senkit sem érdekelt a
repülőgépgyárban, hogy van-e zsidó a családjában. De Augsburg persze
olyan, mint egy falu, gyorsan terjednek a hírek, már az egész város
tudja, hogy a textilgyáros Paul Melzer felesége és fia Amerikába ment. És
rögtön elkezdtek kombinálni: az igazgató úr nyilván elvált a zsidó
feleségétől, és elküldte Amerikába. Szegény Papa, nem csoda, hogy olyan
komor és zárkózott mostanában. Tényleg mindenkinek jobb lett volna,
ha Mama itt marad.
Összepakolta az uzsonnás táskáját és a vállára akasztotta. Ditmar
kérdezősködése jobban elbizonytalanította, mint ahogy bevallotta
magának. Csodálta Ditmart, a példaképe volt és az első férfi, aki
megcsókolta. Persze hogy szerelmes lett belé. Lehet, hogy mégsem olyan
határozott és öntudatos, mint hitte? Talán ő is éppoly szűk látókörű,
mint sokan most az országban?
Elhessegette a nyomasztó gondolatokat, és átment az igazgatósági
épületbe, hogy letegye a táskáját Segemeier kisasszonynál, és váltson
vele pár szót.
 – Műszerfalak kábelezése? – sajnálkozott a titkárnő. – Hát az nem
valami izgalmas.
Dodo sem volt boldog a rá osztott munkától, amit egy teljes héten át
csinálhat. A vékony kábeleket megadott séma szerint kellett kis
lyukakon átfűzni, majd odaforrasztani. Az elején még egész érdekesnek
tűnt, de reggeltől estig ugyanazt csinálni rettenetesen unalmas volt.
Ezen a részlegen dolgozott néhány munkásnő a textilgyárból is, akiket
Papa kénytelen volt elbocsátani. A Bajor Repülőgépgyárban majdnem
mindig lehetett munkát találni, ami áldás volt ezeknek a nőknek.
A gyártócsarnok felé menet látta, hogy az üzemanyagtöltő állomáson
éppen egy Bf 108-ast tankolnak fel. Ó, ez az a gép, amellyel Ditmar
nemsokára felszáll próbarepülésre. Á, ott is van – a gép törzsére
tapasztja a fülét, miközben egy munkás betölti az üzemanyagot. Elég
körülményes feltankolni egy Bf 108-ast, mert mind az öt tankjához csak
egyetlen betöltő nyílás van. Nagyon oda kell figyelni, hogy egymás után
mind az öt tank teljesen megteljen, nehogy az egyik csak félig legyen
tele. Ezen a pilóta élete is múlhat, előfordult már, hogy lezuhant egy
gép, mert kifogyott az üzemanyag. A legjobb módszer, ha az ember
hallgatja a tankba folyó benzin kotyogását, akkor van teljesen tele, ha
már nem hallani ezt a hangot.
Ditmar észrevette Dodót, odaintett neki, aztán tovább fülelt. Ó, hát
minden rendben, nem kellett volna izgatnia magát Ditmar faggatózása
miatt, gondolta Dodo. Hallotta a pletykákat, ezért rákérdezett. Ezt nem
lehet rossz néven venni tőle. Ellenkezőleg, pont, hogy egyenes és
tisztességes volt tőle.
Miközben végezte az unalmas szöszmötölést a műszerfalakon,
hallotta, hogy odakint felszáll egy gép. Szomorú volt, hogy ezúttal nem
repülhetett ő is. Egyáltalán nem volt már olyan lelkes ettől a gyakornoki
állástól a repülőgépgyárban. Időközben majdnem minden részleget
megismert, de oda, ami a legjobban vonzotta – a tervezőirodákba, ahol
Messerschmitt és a munkatársai dolgoztak –, továbbra sem léphetett be.
Hiába nyújtott be írásban javaslatokat kisebb változtatásokra, sohasem
kapott választ. Alighanem azonnal a papírkosárba dobták ezeket. De
legalább holnapután elutazhat Berlinbe, hogy letegye a pilótavizsgát a B
jogosítványra. Nyilván Messerschmitt keze van a dologban, mert a
jelenlegi helyzetben már az is nehézségekbe ütközött, hogy egyáltalán
vizsgára jelentkezhessen egy lány.
De más okból kifolyólag is örült, hogy elszabadul egypár napra
Augsburgból. Mert olyan nyomasztó a légkör a villában…
Főleg Leo hiányzott rettenetesen, az üres szobája az övé mellett, az
elárvult zongora, amelyen senki sem játszott, a széke az ebédlőben, amit
Humbert a fal mellé állított – mindez végtelen szomorúsággal töltötte el.
De legalább ilyen rossz az is, hogy Mama sincs már ott, mintha a lelkét
veszítette volna el a ház. Lisa néni már csak feketében jár, mert meg van
győződve arról, hogy Sebastian bácsi nincs már életben, Papa is
komoran jár-kel. Az egyetlen, aki némi derűt sugároz, Elvira néni, de ő
meg többnyire kint van az imádott lovainál, esténként pedig
táblajátékot játszik a vörös szalonban nagymamával. Így Dodo inkább
Ditmarral és a barátaival töltötte az estéket a pilóták törzshelyén, utána
meg sétáltak kicsit a városban. Ha esett, beültek Ditmar autójába,
beszélgettek meg persze csókolóztak. Ennél több nem történt eddig.
Mama nagy általánosságban felvilágosította a testi szerelemről, később
aztán Henni avatta be a részletekbe. Mert Henni persze ezen a téren
előtte járt, már kétszer is volt dolga fiúval – ugyanis egy nőnek
tapasztalatokat kell szereznie addigra, mire találkozik az igazival.
Fél hétkor végre lejárt a munkaideje, már teljesen elgémberedett a
háta attól, ahogy órák óta a műszerfalak fölé görnyedt. Hogy bírják ezt
az itt dolgozó asszonyok hosszú távon? Átszaladt az igazgatóságra
Segemeier kisasszonyhoz, sietve belebújt a kabátjába, vállára akasztotta
az uzsonnás táskát.
– Ó, Melzer kisasszony, Wedel úr járt itt az imént. Azt üzeni, közbejött
egy megbeszélés, ne várjon rá!
Egy megbeszélés. Nos, előfordul az ilyesmi. Nem mutatta a
csalódottságát, rámosolygott a titkárnőre.
– Köszönöm, Segemeier kisasszony. Szép estét! A holnapi
viszontlátásig.
Holnap jön be utoljára a gyárba, mielőtt Berlinbe utazik. Holnapra
biztosan szabaddá teszi magát Ditmar – hiszen el kell búcsúzniuk
egymástól egy időre.
 26.

Az elalvás még úgy-ahogy ment Marie nélkül: három-négy pohár bor

vagy egy jó adag konyak segített. Bár a gyomra rendetlenkedett, főleg a
konyakot nem bírta. A fehérbor is gondot okozott, a vörösbor tűnt a
legjobb választásnak.
Az ébredés volt a legrosszabb, amikor félálomban tudatára ébredt,
hogy üres mellette az ágy. Marie párnája még ott feküdt a helyén,
gondosan felrázva, érintetlenül. Nem vitte rá a lélek, hogy megkérje
Hannát, rakja el.
A felesége elment, keresztülvitte az akaratát, elhagyta őt, megszegte a
házassági fogadalmát. Sokszor korholta magát, hogy túlságosan elnéző
volt. Az apja biztosan nem hagyta volna, hogy így bánjanak vele,
egyszerűen megtiltotta volna a feleségének, hogy elmenjen, legrosszabb
esetben beadta volna a válókeresetet. Johann Melzer igazi patriarchális
családfő volt, feltétlen engedelmességet követelt, nem tűrt
kompromisszumot.
Szerette vajon az anyját egyáltalán? Nehéz megmondani, a szülei
mindig összetartottak, tisztelettel, udvariasan bántak egymással, de
érzelmekről soha nem beszéltek. Ha Johann Melzer szerette is a
feleségét, jól titkolta. Paul azonban más volt, mint az apja,
engedékenyebb, elnézőbb – talán túlságosan is elnéző. Ő tudta, hogy
Marie az élete szerelme, a társa, a másik fele. Az utóbbi években
különösen közel kerültek egymáshoz, Marie volt az egyetlen, akinek
teljesen megnyílt, akire hallgatott, akár a családot, akár a gyárat érintő
ügyekben.
Elengedte, mert szereti, mert nem akarja olyasmire kényszeríteni,
amivel bánatot okoz neki. És végül: igen, mert féltette, hogy egy nap már
nem tudja megvédeni. Robert határozottan állította, hogy a nácik
bármikor módosíthatják, szigoríthatják a nürnbergi faji törvényeket, és
ezt senki sem tudja megakadályozni.
A legjobb módszere – hogy túllendüljön a reggelente rátörő
elkeseredésen – az volt, hogy azonnal kipattant az ágyból, gyorsan
megmosakodott, felöltözött, és lement az ebédlőbe. Humbert ott már
felkapcsolta a lámpákat, friss kávé és zsemle illatozott az asztalon, az
újság és a reggeli posta is oda volt készítve. A postás egy ideje már kora
reggel beadta a villába a leveleket, ami nem mindig tett jót Paul
lelkiállapotának, mert gyakran látott közöttük amerikai bélyeggel
ellátott borítékokat. A legtöbb ilyen levél Dodónak volt címezve, néha
Lisának vagy az anyjának. A neki szóló leveleket zsebre tette, és később
elzárta az íróasztala fiókjába. Még mindig nem volt képes elolvasni
Marie leveleit. Eleinte a harag munkált benne, mostanra a félelem is,
hogy nem tud megbirkózni a hirtelen rátörő vágyakozás és
reménytelenség fájdalmával. Ha csak látná a kézírását, olvasná a
gyengéd szavait, amelyekkel bizonygatja, mennyire szereti, mennyire
hiányzik neki… Óhatatlanul a fülébe csengene az édes hangja, látná
maga előtt az arcát. Hogy is lenne képes ezt kibírni?
Ezen a sötét novemberi reggelen még Dodo társaságát is nélkülöznie
kellett, aki máskor általában pár perccel utána jelent meg az ebédlőben,
de már egy hete Berlinbe utazott, hogy letegye a Paul szerint teljesen
fölösleges második pilótavizsgáját. Az egészet természetesen megint
Elvira néni finanszírozta a tekintélyes vagyonából, mindig boldogan
támogatta Dodo őrült hóbortját.
Gyorsan átnézte a postát, csupán egyetlen levél jött Amerikából.
Marie írt Kurtnak. Lisa postája közé tette a levelet, majd ő odaadja a
fiúnak, így legalább megkíméli magát a kellemetlen kérdezősködéstől,
hogy mikor jön már haza az anyja. Aggódott a kisebbik fia miatt, annyira
más karakter, mint a bátyja és a nővére. Az ikreknek mindig könnyen
ment a tanulás, gyorsan túlszárnyalták az osztálytársaikat, és Leo a napi
többórás zongorázás mellett is nagyon jó eredménnyel érettségizett.
Kurt nehezen tanult, főleg a helyesírással és a memorizálással bajlódott
sokat. A számolás és a rajzolás viszont jól ment neki. Paul ezzel
kiegyezett, ha egyszer majd, ahogy remélte, Kurt átveszi a gyár
vezetését, úgyis a titkárnői írják a leveleit. Sokkal fontosabb, hogy
gyorsan, pontosan számoljon. Most még persze a játék érdekli a
legjobban, a leckeírás után általában elővették a fém építőkészletet,
amivel Kurt – Leóval ellentétben – nagyon ügyesen bánt. Szélmalmokat,
tűzoltóautókat, hajókat és darukat építettek együtt, bár Paulnak
igazából alig kellett segítenie, sőt a fia sokszor ügyesebb is volt nála.
Kurt továbbra is rajongott a versenyautókért, bár az utóbbi időben lett
egy másik szenvedélye is, amit Paul eltűrt, de nem nézett jó szemmel. A
kisfiú teljesen odavolt Liesl féktelen, pajkos kutyájáért. Meg kell adni,
tényleg nagyon helyes, barátságos állat, még nagyon fiatal és neveletlen,
de vidám, ártalmatlan. Meglepő módon ez a jól megtermett kutya első
szóra engedelmeskedett Kurtnak. Alighogy kilépett a házból, a kutya
mellé szegődött, mintha egész idő alatt az ajtó előtt várta volna a kis
játszópajtását. Talán jót is tett a fiúnak, hogy van egy barátja, még ha az
egy kutya is, mert Johann-nal már eltávolodtak egymástól – őt egészen
más dolgok érdekelték, ami Paulnak egyáltalán nem tetszett, sajnos
hiányzott neki a szigorú apai kéz. A csendes, magába forduló Hanno sem
volt megfelelő játszótárs Kurtnak, különben is folyton csak olvasott,
most már szemüveget is hordott.
Paul megitta a kávéját, gyorsan átlapozta az újságot. Miután ismét
bevezették a hadkötelezettséget, feleskették az elsőként behívott
korosztály újoncait – az 1914-ben születetteket. Két év múlva Leót is
behívták volna, és Paul, aki maga is harcolt a világháborúban a
hazájáért, most örült, hogy a fiának nem kell katonai szolgálatot
teljesítenie ebben a gyűlöletes náci államban. Amennyire szerette a
hazáját, annyira gyűlölte a hatalom új birtokosait, akik szétszakították a
családját, elűzték a feleségét.
Összehajtogatta az újságot, otthagyta az anyjának, és indult a gyárba.
Az előcsarnokban Humbert felsegítette a kabátját.
– Elisabeth nagyságos asszony délelőtt vásárolni szeretne a városban,
uram.
– Rendben, Humbert.
Akkor tehát Humbert viszi be ma a gyárba, mert Lisának később
szüksége van az autóra. Örült neki, hogy a húga összeszedte magát
valamennyire, gondoskodott a gyerekekről, irányította a háztartást –
ezek a napi teendők tartást adtak neki, segítettek elviselni a férje
őrültségeit. Sebastianról továbbra sem volt semmi hír, de feltételezték,
hogy megint bajba, ha nem életveszélybe sodorta magát. Paul nézete
szerint egy családos férfinak nem az elveit kellene előtérbe helyezni,
hanem felelősséget vállalni a feleségéért és a gyerekeiért. De Sebastian
olyan ember volt, akit soha nem értett igazán.

A gyárcsarnokokban már mindenütt égtek a lámpák, a fiatal portás,

Herbert Knoll szolgálatkészen ugrott, hogy kitárja a kaput az igazgató úr
autója előtt, és vigyázzállásba vágta magát, mintha valami tábornok
hajtana be az udvarra. Az öreg Gruber csak intett a portásház ablakában
ülve, a lába már nem bírta az álldogálást. Nem voltak rokonai, évek óta
szinte a portásházban lakott. A kantinból kapta az ételt, és nem állt
szándékában elhagyni a gyárat. Paul hagyta, hadd maradjon. A fiatal
Knoll gondoskodott az öregről – eddig egész jól kijöttek egymással.
A két titkárnő már szorgosan kopogott az írógépen, szokás szerint
meleg mosollyal üdvözölték Pault. Főként Ottilie Lüders érezte úgy
Marie távozása óta, hogy anyai gondoskodással kell körülvennie. Mára
kekszet sütött és már megfőzte a kamillateát. Hátha megint
rendetlenkedik az igazgató úr gyomra…
– Köszönöm, Lüders kisasszony, inkább kávét innék.
– Máris hozom, igazgató úr.
Az irodájában Paul elégedetten nézett végig Luise Hofgartner három
festményén. Nem mintha tetszettek volna neki, sőt inkább
nyugtalanítónak találta őket: geometriai formákká széteső testek,
elnagyolt ecsetvonások, rikító színek. Annak idején csak Marie kedvéért
akasztotta ki ezeket a képeket. De most már ragaszkodott hozzájuk,
mert az ellenszegülést jelképezték. A Gestapónak sem hagyja, hogy
előírják, mit tehet ki az irodájában.
A posta még nem érkezett meg, úgy látszik, a postás változtatott az
útvonalán, mert mostanában csak tíz óra körül ért a gyárba. A titkárnők
szobájából Henni vidáman csengő hangja hallatszott be. Nocsak, kísérője
is van.
 – Hová tegyem le? – szólalt meg egy kellemes férfihang.
– Vigye be, kérem, az irodámba, és tegye az íróasztal mellé! –
rendelkezett Henni. – Jó reggelt, szorgos kis méhecskék! – csacsogott
tovább, nyilvánvalóan a titkárnőkhöz fordulva. – Micsoda szél van ma,
majdnem elfújt, amíg eljöttem idáig a megállóból. És nézzék meg a
hajamat! Te jó ég, mint egy szénaboglya.
– Annyira nem vészes, Bräuer kisasszony – hízelgett a Lüders. –
Szélvész kisasszony!
Henni boldogan kacarászott. Sőt kicsit kihívóan. Nem csoda, a kísérője
nem volt más, mint Felix Burmeister. Paul persze már rég észrevette,
hogy alakul közöttük valami. Egyszer megemlítette ezt Kittynek is, de ő
csak legyintett, Henni tud bánni a szerelmes férfiakkal.
– Nekem úgy tűnik, hogy ez most valami komoly, Kitty.
– Te jó ég, Paulka! A szerelem mindig szörnyen komoly, ettől még nem
kell rögtön kolostorba vonulnia.
– Nos, te vagy az anyja, neked kell tudnod, mit engedsz meg neki –
mondta erre Paul bosszúsan. – Ha az én lányom lenne…
Dodót szerencsére nem nagyon érdeklik a fiúk, az egyetlen szerelme a
repülés. Néhány éven belül feltehetően megváltozik ez, akkor majd be
lehet mutatni neki a megfelelő férjjelölteket, nehogy a végén még
valamelyik pilótába szeressen bele. Ó, bárcsak megbeszélhetné ezeket a
dolgokat Marie-val, ahogy régen!
– Nagyon kedves volt magától, Burmeister úr – fuvolázta Henni
odakint. – Kér esetleg egy csésze kávét? Látom, keksz is van.
– Nem, köszönöm. Vár a munka. Szép napot, Bräuer kisasszony!
– Aztán ne dolgozza agyon magát! – viccelődött Henni.
Paul somolygott magában. Biztos volt benne, hogy tegeződnek, ha
kettesben vannak, de a gyárban rettentően formálisan viselkednek
egymással és magázódnak. Az ifjú Burmeister jó munkaerőnek
bizonyult, kisegített már a szövödében, a textilnyomó részlegen, most
éppen a raktárban dolgozik csomagolóként. De nem sokáig lesz ott,
mivel hamarosan nincs mit csomagolni. Már nem szállítanak nekik
pamutot, bár a gyár még nem merítette ki a kontingensét. Gyapjút sem
lehet beszerezni, így talán csak év végéig tartanak ki a készleteik, utána
le kell állni a gyártással. Kétségbeejtő a helyzet: most lenne elég
megrendelésük, de hiányzik a nyersanyag. Ennyit a nemzetiszocialista
vezetés melldöngető szólamairól: Újra fellendítettük a német gazdaságot és
ipart…
– Jó reggelt, bácsikám! Te rendelted ezt a pocsék időt?
Henni egy ideje nem vesződött a kopogással, egyszerűen csak
benyitott az irodájába. Paul eddig még nem utasította rendre ezért,
egyáltalán igen elnéző volt vele, mert az unokahúgában
nélkülözhetetlen munkatársra talált. Szorgalmas volt, gyors felfogású, jó
üzleti érzékkel rendelkezett, és nem utolsósorban kellemes légkört
teremtett, bármerre járt a gyárban. És ez kincset ér ezekben a nehéz
időkben.
– Jó reggelt, Henni! Ülj le, feladatom van számodra!
Henni körbepillantott, majd leült az egyik fotelba.
– Mondd csak, bácsikám, nem akarod valamikor levenni a falról
ezeket a képeket? – kérdezte ártatlan arccal. – Nem mintha bármi bajom
lenne Marie anyjával, de valahogy… felzaklatják az embert ezek a
festmények, nem gondolod?
Paul tudta persze, mi van e mögött. Henni folyton azon munkálkodott,
hogy a „helyes irányba” terelje őt, mert szerinte ez a gyár érdeke. Ő
azonban megmakacsolta magát. Nem volt hajlandó elbocsátani zsidó
munkásokat. Nem használta a Heil Hitlert az üzleti levelekben. Pláne
nem, amikor szabóságokkal levelezett, amelyek nagyrészt zsidó
tulajdonban voltak.
– Milyen készséges táskahordozód van – terelte gyorsan másra a szót.
Henni huncut mosolyra húzta a száját.
– Felixre… Burmeister úrra gondolsz? Ó, hát csináltam jó pár rajzot új
nyomómintákhoz, és megkértem, hogy hozza fel a táskámat.
– Nehezek is azok a vázlattömbök… – élcelődött Paul.
– Ő egy gavallér – nevetett Henni.
Hát persze hogy szerelmes, gondolta Paul. Nagyon kedvelte Hennit, és
eltöprengett, vajon tényleg hozzá való-e ez a fiatalember. Amikor
felvette, azt mondta neki, azért hagyta félbe a jogi tanulmányait, mert
meghalt az apja, és az anyjának nem volt elég pénze az egyetemre. De az
emberismerete azt súgta, ennél több van e mögött.
– Nem akarod meghívni egyszer ebédre a villába? – javasolta.
Henni meglepve kapta fel a fejét, aztán elmosolyodott. Az elbűvölő
mosolyával, kedvesen, hálásan, de egy kicsit fölényesen is.
– Kedves tőled, hogy felajánlod, Paul bácsi. De már megkérdeztem,
nem akar jönni. Azt mondja, nem illene oda.
Csak nem hasonló megfontolásai vannak a fiatal Burmeisternek, mint
a sógorának? Ő is „proletárnak” érzi magát, aki nem való a gyárosok
villájába?
Lüders kisasszony zavarta meg a beszélgetést. Izgalomtól vöröslő
arccal jelentette, hogy látogató érkezett.
– Serafina von Dobern van odakint – közölte suttogva. – Az igazgató
úrral szeretne beszélni. Mit mondjak neki?
A Henni által fogalmazott levél ezek szerint nem érte el a kívánt
hatást, bár ez várható volt. Paulnak már a nyelve hegyén volt a válasz:
„küldje a pokolba”, de Henni feszült arcát látva, emlékeztette magát,
hogy az üzleti partnerekkel való viselkedésben példát kell mutatnia az
unokahúgának.
– Küldje csak be!
Lüders kisasszony nyilván más utasításra számított, mert kicsit
megrándult a szája, de aztán engedelmesen tette, amit mondtak neki.
Az irodába lépve Serafina von Dobern kicsit meghökkent, hogy Paul
nincs egyedül, de okosabb volt annál, hogy ezt ki is mutassa. Először
kezet nyújtott Paulnak, majd leereszkedő mosollyal Hennihez fordult.
– Ó, a kis Henriette Bräuer! Örülök, hogy találkozunk. Csinos ifjú hölgy
lett magából, és nyilván szorgos segítője a kedves bácsikájának.
– Nagyon köszönöm a bókot, asszonyom – duruzsolt Henni mézédes
hangon. – Gyakornok vagyok a gyárban, már rengeteget tanultam itt.
Szent ég, úgy dorombol ez a lány, mint egy kismacska, gondolta Paul,
majd Serafina von Dobernhez fordult.
– Kérem, foglaljon helyet! Mit tehetek magáért?
Serafina a visszataszító új divat szerint volt öltözve, Paul ki nem
állhatta ezt a minden nőiességet nélkülöző szabásvonalat. Miért akarnak
a nők olyan blézerekben és kabátokban járni, amiket mintha férfiakra
szabtak volna? Mire jó ez az egyenlősdi? De legalább ez a mélyzöld szín
nem áll rosszul neki, a frizurája is ápolt, az arca sem falfehér már, mint
régen, egy kis pirosítót használ. De ettől még nem lett szimpatikusabb.
– Ó, abban a reményben néztem be, hogy találok néhány szép anyagot
a Melzer textilgyárban az új őszi kollekcióhoz – magyarázta Serafina,
mintha soha nem kapta volna meg az elutasító levelet.
– Megtisztelő a bizalma – felelte Paul hűvösen –, ám attól tartok, nem
tudjuk kielégíteni az igényeit. Ráadásul sajnos fennakadások vannak a
nyersanyagszállításban, jövő év elejéig szinte teljesen le kell állnunk a
gyártással.
Serafina meglepett és sajnálkozó arckifejezéssel nézett rá.
Remélhetőleg most már elmegy, gondolta Paul, mert az idegeimre megy.
Megszerezte Marie divatszalonját – ez még mindig nem elég?
– Milyen kár! – szólalt meg Serafina von Dobern vontatottan,
összeszűkült szemmel méregetve Pault. – Maga bizonyára párttag,
kedves Melzer. Csak lehet tenni valamit.
– Nem vagyok a pártban – szögezte le Paul kurtán. – És nem is áll
szándékomban belépni.
Vajon megdöbbent ezen? Mindenesetre nem mutatta.
– Rendkívül sajnálatos – mosolygott Serafina. – Ámbár maga mindig is
hű volt az elveihez, ami alapjában véve csodálatra méltó. Csak azt
gondolom… ugye nem veszi rossz néven, ha nyíltan beszélek? Tehát úgy
vélem, a gyárra is kellene gondolnia. A sok munkásra, aki mind a maga
döntéseitől függ. És végül a családjára is… Dehát én csak morfondírozok
itt, kedves Melzer. Tudja jól, hogy én mindig is szem előtt tartottam az
érdekeit…
Paul magában fortyogott a dühtől. Mert ez a nő pontosan azt vetette a
szemére, amit ő is Sebastiannak. Egy férfi nem helyezheti előbbre az
elveit a családja, az embertársai iránti kötelezettségénél.
– Nagyon köszönöm a tanácsát – mondta ridegen. – Tehetek még
valamit magáért?
– Pillanatnyilag… sajnos nem. – Serafina indulni készült, de azért még
volt pár szava búcsúzóul. – Ha valamikor mégis meggondolná magát,
bármikor a rendelkezésére állok. Úgy vélem, a zsidó felesége nem lehet
akadálya a párttagságnak. Külön élnek, jól tudom?
– Így van.
Ez az utolsó megjegyzés különösen álnok volt. De nem fogja ennek a
nőszemélynek elmagyarázni, mi az oka, azt meg pláne nem, hogy Marie
döntése volt, nem az övé. Semmi köze hozzá. Erőt kellett vennie magán,
hogy megszorítsa a felé nyújtott kezet, de a neveltetése udvariasságot
diktált, még egy ilyen vérszívóval szemben is.
– Heil Hitler, kedves Melzer! Remélem, hamarosan újra találkozunk.
– Minden jót!
Becsukódott az ajtó Serafina von Dobern mögött, egy darabig
mindketten hallgattak. Aztán Henni megköszörülte a torkát, nagy
levegőt vett.
– Szerintem igaza van, Paul bácsi.
A nagybátyja meghökkenve meredt rá, majd haragosan villant a
szeme.
– Mit mondtál?
Henninek láthatóan nehezére esett folytatni, de megemberelte magát.
– Ha párttag lennél, megkaptuk volna a teljes nyersanyagkontingenst.
Sőt akár többet is, mert a jó kapcsolatokon múlik minden…
Paul először szóhoz sem jutott a döbbenettől. Áruló a saját
családjában! És pont Henni, akiben megbízott, aki eddig a támasza volt a
gyárban.
– És ezért hízelegjem be magam azoknál az embereknél, akik
szétszakították a családomat? Alázkodjak meg a náci verőemberek előtt,
akik megkínozták Sebastiant? Ezt nem gondolhatod komolyan, Henni!
– De, a legkomolyabban gondolom – felelte Henni csendesen. – Mert a
gyár fennmaradása a tét. Marie nénikém azért hagyta el a hazáját és a
családját, hogy megmentse a textilgyárat a csődtől. Hiábavaló legyen az
áldozata?
Paul fel nem foghatta, hogy képes ez a fiatal lány ilyen hideg fejjel,
ilyen számítóan gondolkodni. Talán a bankár apjától örökölte ezt a
mentalitást? Alfons Bräuer kedves, szeretetre méltó ember volt, de a
bankügyletekben kemény és könyörtelen.
 – Te kiforgatod a tényeket, Henni. Marie-nak azért kellett elhagynia a
hazáját, mert Hitler az összes zsidót elűzi Németországból. Köszönjem
meg neki azzal, hogy belépek a pártjába? Jó, hát elvettétek a feleségem,
de egyébként veletek vagyok, a ti ügyetekért harcolok? Tényleg azt
hiszed, hogy képes volnék ilyen lelkiismeretlenségre?
Henni lehajtott fejjel hallgatott egy darabig.
– Én abszolúte megértelek, Paul bácsi – szólalt meg aztán
elfogódottan. – De jövő héttől megint csökkentett munkaidőben
dolgoznak a munkások. És karácsonyig sokakat el is kell bocsátanunk.
Vannak itt olyan nők, akik nem tudnak majd enni adni a gyerekeiknek.
Paul dühösen legyintett.
– Találnak majd munkát a repülőgépgyárban, oda mindig kell ember.
A munkanélküliekről meg az állam gondoskodik. Folyton ezzel
kérkednek. Itt senkinek sem kell éheznie. Senkinek sem kell fáznia.
– És? – kérdezte Henni kihívó pillantással. – Így is van?
Nem. Paul is nagyon jól tudta, hogy munkanélkülinek lenni a náci
államban nem leányálom. Az óváros és a külváros szegénynegyedeiben
betegségek, járványok szedték az áldozataikat, az emberek alultápláltak
voltak, sokan titokban az illegalitásban működő kommunista párthoz
csatlakoztak. De ha valaki lebukott, annak súlyos következményekkel
kellett szembenéznie.
– Csak azt mondom, amit gondolok, bácsikám – szólalt meg Henni újra
bűntudatos arccal. – Ne haragudj, de én a te helyedben biztosan együtt
üvöltenék a farkasokkal. Még ha nehezemre esne is.
Paul lenyelte a bosszúságát. Henni csak őszintén, egyenesen kimondta
a véleményét. Ezt a javára kell írni.
– Nem haragszom, Henni, csak meg vagyok döbbenve. Megijeszt, hogy
ilyen könnyedén túl tudsz lépni a jogtalanságon, az igazságtalanságon.
Aki lelkiismeretlenül hajbókol az ellenség előtt, az nemcsak az
önbecsülését veszíti el, hanem a tulajdonát, a családját is. Meg fogjuk
tartani a Melzer textilgyárat – lapítás és behódolás nélkül is.
Szigorú tekintettel mérte végig az unokahúgát, és úgy érezte, kellő
nyomatékkal oktatta erre az életbölcsességre. Henni bólintott, hogy
megértette.
 – Ahogy gondolod, bácsikám. Van kedved megnézni most a
vázlataimat az új nyomómintákhoz?
Henni újra mosolygott, Paul pedig elégedetten nyugtázta, hogy
lezárták ezt a kínos témát.
– Jól van. Mutasd, mit alkottál!

A délelőtt lassan telt, de legalább váratlan események nélkül. Henni

rajzai nagyon ígéretesek voltak, némelyik minta tényleg jól mutatna
ruhaszöveten, de a megvalósítással még várni kell, talán jövőre sikerül.
Az utolsó pamutkészletek futottak a gyűrűsfonógépeken, aztán a
maradék gyapjút dolgozzák fel, aztán pedig… Egyelőre itt a vége. Hacsak
nem történik csoda. Paulnak fogalma sem volt, miből fizeti ki a
munkásoknak a decemberi és a januári béreket.
A villában ebéd után újabb rossz hírt kapott: Kurt teljes kudarcot
vallott a tollbamondásnál, az övé lett a legrosszabb az osztályban. Pedig
mennyit gyakorolt rá! Hogy lehet, hogy majdnem minden második szót
hibásan írt le? És pont most, amikor közeledik a gimnáziumi felvételi
vizsga.
– Teljesen kiborítod az örökös gyakorlással – mondta Lisa. – Hagyd
békén kicsit, hadd csinálja szép nyugodtan egyedül a házi feladatait,
majdcsak belejön!
Paul most nem érzett elég erőt magában, hogy nevelési elvekről
vitatkozzon a húgával, ráadásul Kurt bőgött, mert nem kapta meg a
beígért játék autót. Paul azt mondta a kisfiúnak, ha a tíz legjobb tanuló
közé kerül az osztályban, akkor kap tőle egy Mercedest igazi
gumikerekekkel.
– Legközelebb majd jobban sikerül – simogatta meg a fia fejét. – Na,
eredj, menj ki a parkba játszani, a kutyád már nagyon vár!
Tulajdonképpen le kellett volna diktálnia neki újra a szöveget, hogy
lássa, megjegyezte-e végre a helyes írásmódot, de nem volt türelme
hozzá. Kavarogtak a fejében a gondolatok, mint valami végtelenségig
forgó ringlispíl, nem lelt nyugalmat, hogy tisztán lásson.
Délután ólomlábakon járt az idő, többnyire az irodájában ült, de
dolgozni nem tudott, csak bámult maga elé az íróasztalán lévő
itatóspapírra, amelyen elmosódott szavak, firkák látszottak. Már
egyáltalán nem volt biztos abban, hogy helyesen cselekedett. Henninek
talán igaza van. Együtt üvölteni a farkasokkal, hogy megmentse a
gyárat… Ez lenne az okos dolog? Vagy lelkiismeretlenség lenne? Nem
kellene felelősséget vállalnia a munkásaiért, a családjáért, az apja
örökségéért? Félretenni a büszkeségét, és azt tenni, amit kell? De nem
lesz vétkes mindenképpen – bárhogy dönt is?
Kitől kérhetne tanácsot?
Vacsora után bevonult a szivarszobába egy üveg vörösborral, és az
utolsó cseppig megitta. Azután kicsit sem támolyogva, tiszta fejjel
átment a dolgozószobájába, és elolvasta Marie leveleit.
 27.

Múlt szerdán egész éjszaka havazott. Leo és Marie a járdát karistoló

lapátok zajára ébredt. Amikor kinéztek az ablakon, odakint még sötét
volt, alig pislákoltak az utcai lámpák, de a járdára fény szűrődött ki Mr.
Goldstein boltjából. Sally és Maggy vastag télikabátba burkolózva
lapátolta el a frissen hullott havat az üzlet elől. Nemsokára Walter is
csatlakozott hozzájuk, ő is meleg vattakabátot és kötött sapkát viselt,
amit még Németországból hozott magával.
– Szent ég! – kiáltott fel Mama. – Térdig ér a hó, hogy eshet ennyi
egyetlen éjszaka alatt? – Az egész utcát hó borította. Az úttesten
kanyargó keréknyomokat lehetett látni, bizonyára ide-oda csúszkáltak
az autók a havon. – Talán neked is le kellene menni segíteni, Leo.
Leónak azonban ehhez semmi kedve nem volt. Először is, mert
iszonyú hideg van és kesztyűje sincs, másodszor, mert egyáltalán nem
kedveli Goldsteinéket. Főleg Mrs. Goldsteint, aki rögtön az első
napokban azt mondta, tanuljon inkább valami rendes szakmát,
zenészként itt New Yorkban nem lehet pénzt keresni. Később
nagylelkűen felajánlotta, hogy hetente kétszer rakjon rendet és
takarítson ki a boltban. Heti egy dollárért. Erre még Sally is azt mondta,
hogy nagyon kevés. Sally Walter barátnője, bár a szülei nem nagyon
örülnek ennek, mivel Walter is zenésznek tanul. Alkalmanként
másodhegedűsként játszik egy zenekarban, hogy keressen egy kis pénzt.
Leo úgy vélte, ez megalázó, mivel Walter szólókarrierre vágyott. De ez
sajnos nem könnyű New Yorkban. Itt csak világhírű hegedűművészek
léphetnek fel. Az amerikaiak többségét nem nagyon érdekelte a
komolyzene, a szvinget, a dzsesszt szerették, vagy inkább moziba jártak.
Mama befűtött a kis széntüzelésű tűzhelybe, kávét főzött. A
vattaszerű fehér kenyeret mindig megpirította a platnin. Az itt kapható
lekvár viszont finom volt, Leo a mogyoróvajat is megkedvelte, meg a
kukoricapelyhet tejbe áztatva. Egyébként eléggé szegényes volt az
étrendjük, Mama igyekezett ugyan változatosan főzni, de nem álltak túl
jól anyagilag. Húst hetente kétszer ettek, friss zöldséget alig.
– Maradt még elég pénzed a földalattira? – kérdezte Marie, amikor
Leo a nyakára tekerte a sálat, és belebújt a téli csizmába. A kabátja már
reggeli közben is rajta volt, mivel a kis tűzhely alig fűtötte be a lakást.
– Elég lesz.
Mama a kezébe nyomta a tízórait, mindig csomagolt neki. Tegnap
süteményt sütött, mert átjött hozzá Walter mamája és Mrs. Goldstein. A
két megmaradt szeletet becsomagolta neki, tett melléjük egy
mogyoróvajas szendvicset is. Ettől ugyan nem lakik jól, gondolta Leo, aki
szinte állandóan éhes volt. De az anyjának nem mondta. Van így is elég
gondja.
A ház előtt Walter már várta, köszönésképpen megveregette a vállát,
és elnevette magát, amikor látta, hogy Leo dideregve összehúzza a
kabátja gallérját. Walter már igazi amerikai, harsányan beszél és elnyeli
a szavak végét, sokkal fesztelenebb, mint régen. Rengeteg barátot
szerzett már a Juilliardon. Bár itt a barátság mást jelent, mint otthon,
gyorsan, könnyen lehet barátságot kötni, de az felszínesebb is. Walter
egyszer azt mondta, rengeteg ismerőse van, de igazi barátja egy sem.
Csak Leo. Micsoda szerencse, hogy újra együtt lehetnek. Leo is ezen a
véleményen volt, ámbár azért könnyebbnek képzelte az életét New
Yorkban.
Az utcákon mindenütt nagy volt a káosz a havazás miatt, sok baleset
történt, az autók elakadtak a hóban, nem lehetett haladni. A földalatti
szerencsére rendesen járt, bár zsúfolásig tele volt, alig tudták bepréselni
magukat a szerelvénybe. Walter két kézzel ölelte magához a
hegedűtokját, nehogy valami baja essen a hangszernek.
Leo már megszokta az itteni zajokat, ismerősen csengtek a fülében, a
különféle hangok meghitt zümmögéssé olvadtak össze. Azt, hogy mit
beszélnek körülötte, csak ritkán értette, még nem boldogult túl jól a
nyelvvel. Az a kevés angol, amit a gimnáziumban tanult, nem sokat ért,
mert New Yorkban az angol egészen másként hangzott, és sok
jövevényszót is használtak, amit más nyelvekből vettek át. A feketék
beszédét egyáltalán nem értette, a kínaiakkal már jobb volt a helyzet. A
tanárok a Juilliardon legalább valamelyest érthetően beszéltek, de ott is
elég kínos volt állandóan visszakérdezni. Sokan ilyenkor jó hangosan
kezdtek bele a mondandójukba, mintha ettől érthetőbb lenne. Szokásává
vált, hogy sokszor csak bólogasson és mosolyogjon, mintha megértette
volna, amit mondtak, ez egész jól bevált.
Kühn professzor nagy tekintélynek örvendett a Juilliardon, folyton
diákok vették körül. Nem volt könnyű bekerülni a kurzusaira, de Leót
mindjárt a sikeres felvételi után beírta. Nyilván, mert nem felejtette el a
Münchenben történteket. De egyébként is törődött vele, ha találkoztak a
folyosón, mindig megállt, váltott vele pár szót, megkérdezte, hogy halad
az iskolában, vannak-e nehézségei, miben segíthet. Németül beszélt vele,
amiért Leo hálás volt, így könnyebben el tudta magyarázni, mi nyomja a
szívét.
– Újra elkezdtem zenét írni – újságolta egyik nap.
– Ez nagyszerű, Leo! Szeretnéd megmutatni?
– Örömmel. Bár csak kisebb zenedarabok…
– Annál jobb. Hozd el holnap!
Leo másnap rögtön oda is adta három új szerzeményét. Eltelt egy hét,
de a professzor még mindig nem nyilatkozott. Leo türelmetlen volt,
bátorításra, elismerésre vágyott. Új utakat keresett a zenében, és
remélte, dicséretet kap érte.
Ma az iskola kapujában futott össze a professzorral.
– Jó reggelt, professzor úr! Micsoda káosz van a városban a havazás
miatt!
– Á, Leo, jó reggelt! Hát igen, hirtelen tört ránk a tél. Ez itt gyakran
előfordul. Jól vagy, fiam?
– Igen, köszönöm. – Leo összeszedte a bátorságát. – De szeretnék
kérdezni valamit… Megnézte már a szerzeményeimet? A három kis
zenedarabot?
– Ja, igen. Gyere be kettőkor a szobámba! Majd ott megbeszéljük.
A rövid beszélgetéstől Leónak rossz érzése támadt. Lehangoltan ült a
karmesterkurzuson, örült, hogy ma másokat hívnak ki gyakorolni, őt
békén hagyják. Mi van, ha Kühn professzor rossznak találja az új
szerzeményeit? Pont ő, akinek a véleménye oly fontos neki.
Délután kettőkor rossz előérzettel lépett be a professzor kis szobájába,
amit más tanárokkal osztott meg. Kühn az asztalánál ült cigarettázva,
előtte kottalapok. Leo rögtön felismerte a saját darabjait.
– Ülj le, Leo! És jól figyelj rám!
És aztán csak záporoztak Leo fejére a professzor kifogásai: túlságosan
kiforratlan, nem elég önálló, túl óvatos, körülményes, bonyolult, semmi
könnyedség…
– …itt Beethovent hallom, ebből a szeptimakkordból meg Wagner
köszön vissza, Trisztán és Izolda… ez a motívum viszont jó, miért tűnik el?
Kár érte…
Aztán megkapta, hogy a korábbi szerzeményei sokkal jobbak voltak,
önállóbbak. És hogy éppen ezt értékelte benne leginkább a professzor,
ennek nem szabad elvesznie.
– A három darabból csak egy tetszik: ez itt. Egyszerű, de meggyőző.
Sikeres alkotás, Leo. Ezen az úton haladj tovább!
Éppen ez? Amelyikkel a legkevesebbet foglalkozott? Csak egy spontán
ötlet volt, akkor jutott eszébe, amikor Walterrel a Hudson partján sétált.
Hazaérve, azonnal kottapapírt, ceruzát vett elő, és leült a
konyhaasztalhoz, mert a zene már készen volt a fejében, mégis fél
éjszakába került, hogy leírja. Később már túlságosan semmitmondónak
érezte a darabot, majdhogynem giccsesnek, tulajdonképpen nem is
akarta a professzornak megmutatni. És erre pont ez tetszik neki!
– Ne légy már ennyire elkeseredve, fiam – mondta a professzor
búcsúzóul. – Tudod, hogy nagyra tartalak. Épp ezért vagyok szigorú
kritikusod.
– Igen, professzor úr. És… köszönöm.
Leo biztos volt benne, hogy ezek után soha többé nem mutatja meg
egyetlen szerzeményét sem Kühn professzornak. Wagner! Beethoven!
Micsoda marhaság! És akkor az a szimpla kis dal, amit kirázott a
kisujjából, az tetszik neki.
Mire hazaért, kész volt az ebéd – krumplileves kolbásszal. Ezzel
jóllakott ugyan, de sokszor gondolt vágyakozva Fanny Brunnenmayer
marharagujára zsemlegombóccal, meg a sok finom desszertre, amit az
asztalra varázsolt.
– Leveled jött – mondta az anyja.
Folyton köhögött mostanában, Leo kezdett lassan aggódni miatta.
Most is úgy ült az asztalnál, hogy egy pokrócot terített a vállára, pedig a
konyhában nem is volt olyan hideg. Bezzeg a függöny mögött, az ő
„szobájában” meg lehetett fagyni, a kis tűzhely nem tudta bemelegíteni
az egész lakást. Az éjjeliszekrényen álló pohár víz tetején ma reggelre
hártyavékony jégréteg képződött.
A levél Dodótól jött.

Kedves Leo!
A vonaton ülök útban haza Augsburg felé, és neked írok, mert azt akarom,
hogy te tudd meg elsőnek. Ma megszereztem a B kategóriájú
pilótajogosítványt. Öten voltunk a vizsgán, négy férfi és én. És esküszöm
neked, hogy velem sokkal szigorúbbak voltak, mint a férfiakkal, mert azt
akarták, hogy megbukjak. De esélyük sem volt, minden kérdésre tudtam a
választ, sőt még többet is mondtam a kelleténél.
A gyakorlati vizsga is tökéletesen ment – meg kellett adniuk a
jogosítványt, akár akarták, akár nem. Az egyik vizsgabiztos a végén azt
mondta: kár, hogy lány vagyok. Nyilván bóknak kellett volna vennem.
Pimaszság!
Most már végre repülhetek a Bf 108-assal is. Jelentkezhetek utasszállító
pilótának, bár ez eléggé kilátástalan, nem nagyon vesznek fel nőket.
Legfeljebb csak olyanokat, akik ismertek és híresek. Arra gondoltam, talán
végrehajthatnék valami nagy bravúrt. De ehhez kellene egy szponzor,
hogy vegyen nekem egy gépet. Ehhez meg már megint híresnek kell lenni.
Ez egy ördögi kör…
Remélem, jól vagytok New Yorkban, és te szorgosan komponálod a
nagy szimfóniáidat. Mondd meg Mamának, hogy nagyon hiányzik,
nélküle olyan szomorú az élet a villában! Ha este hazaérek, Elvira nénin
kívül senkit sem érdekel majd, hogy megszereztem a jogosítványt. Csak
Henni és Kitty néni szorított nekem. És persze Ditmar – nagyon büszke
lesz rám.
 Betelt a lap, befejezem a levelet. Mindkettőtöket sokszor csókol a
nagyon boldog
Dodo

– Mit ír? – kérdezte Mama. – Jól van?

– Megcsinálta a B jogosítványt. És sokszor csókol.
– Nagyon örülök. – Mama felállt, hogy leszedje az asztalt. Megint
csúnyán köhögni kezdett.
– Egyre rosszabb ez a megfázás, Mama – mondta Leo aggodalmas
arccal. – Hozzak neked valamit a köhögésre? Tudok nem messze egy
patikát.
Az anyja megrázta a fejét, fogta a vízforralót, forró vizet öntött a
mosogatólavórba, beletette a tányérokat, az evőeszközt, és elkezdett
mosogatni.
– Vettem pár hagymát, főzök majd belőlük egy kis cukorral szirupot,
nagyon jó köhögésre. Szeretnéd a takarót? Nekem most már melegem
van.
– Csak nincs lázad?
– Dehogy… csak itt állok a tűzhely mellett. Mi volt ma az iskolában?
Jól haladsz?
Mindig ezt csinálja, gondolta Leo. Ha tenni akarok valamit érte,
elhárítja, nem szeretne a terhemre lenni, megoldja egyedül. Tudta, hogy
nagyon nehéz az anyjának itt New Yorkban. Éjjel-nappal a varrógép fölé
görnyedt, varrta azokat a hülye öveket, és alig pár dollárt keresett velük.
De most már ez sincs, a rajzaira pedig, amiket Mr. Goldstein kitett a
boltjában, eddig nem akadt vevő. A pénz, amit Papa havonta küld, szinte
teljes egészében elmegy a tandíjra és a földalatti jegyekre. Nem gondolta
volna, hogy ilyen zsugori az apja. És csökönyös. Egyetlen levelet sem írt,
amióta itt vannak, ami főleg Mamát keseríti el. Ha Kitty néni nem
küldene sokszor csomagot meg egy kis pénzt, még rosszabb lenne a
helyzet. Nem, tényleg nem így képzelte az életet New Yorkban. Főleg
nem ilyen szegénységben. Ha ennivalót vásároltak, jól meg kellett
gondolni, mennyit költhetnek, hogy maradjon lakbérre.
– Ó, a Juilliardon minden remekül megy – füllentett.
 Leo soha nem tudta, hisz-e neki az anyja. De általában ráérzett, ha
nem mondott neki igazat vagy elhallgatott valamit. De most nem szólt
semmit, csak súrolta tovább a tányérokat.
Leo összedörzsölte elgémberedett ujjait, és újra átfutotta Dodo levelét.
Nagyon büszke volt a testvérére, biztosan lekörözte az összes vizsgázót.
Jó, hogy legalább Dodo sikeres. Őt viszont lassan elhagyja a bátorsága.
Minek tanuljon tovább, ha csak rossz zenét képes írni? Rengeteg ötlete
volt, folyton dallamok és hangok kavarogtak a fejében, arra várva, hogy
leírja, kidolgozza őket. De valahogy elveszítette a könnyedséget,
amellyel korában munkához látott. Talán egy darabig fel kellene
hagynia a zeneszerzéssel. Kereshetne valami munkát, hogy legyen egy
kis pénzük. Nem kell feltétlenül Goldsteinéknél dolgoznia, a Broadwayn
van egy csomó ruhagyár, gyakran keresnek munkásokat, talán
megpróbálkozhatna ott.
– El kell még mennem, Mama. Tényleg ne hozzak neked semmit a
patikából? Lázcsillapítót?
– Nem, Leo, főzök magamnak egy teát… Ne maradj el sokáig, azt
hiszem, megint havazik!
– Ne aggódj, Mama! Hamarosan jövök.
A csizmája átázott, kellemetlen érzés volt újra belebújni. Otthon, a
villában több pár téli cipője is volt, és Hanna mindig gondoskodott róla,
hogy szárazak legyenek. Felvette a kabátját, a sapkáját, és leszaladt a
lépcsőn. Odakint tényleg újra esett a hó. Tulajdonképpen szép látványt
nyújtott a vastag fehér hótakaró, amely elfedte az utcákon a gödröket,
meg a sok szemetet.
Csak ne lenne ilyen hideg! Gyorsan zsebre vágta a kezét, majd elhajolt
egy hógolyó elől, amit az egyik szomszéd kisgyerek hajított felé. Ez
legalább mindenütt így van a világon: ha esik a hó, a gyerekek
hógolyóznak. Csak itt a kis csibészek többnyire feketék, akik a hideg és a
szegénység ellenére mindig vidáman rajcsúroznak. Lehajolt, gyorsan
gyúrt egy hógolyót, és visszatüzelt, aztán – hógolyózáportól kísérve –
sietve befordult a sarkon a Broadway irányába. A híres sugárút itt a
Washington Heightsen messze nem volt csupa csillogás.
 Rosszul mérte fel a távolságot, elég sokáig kellett gyalogolnia,
miközben végképp átázott a csizmája, mire elérte az első csúf, vörös
téglás épületet, amelyben amerikai stílusú ruhákat varrtak.
Sportruházatnak nevezték, Mama rémesen egyhangúnak találta. De kit
érdekel, ha kereshet a munkával pár dollárt?
A gyárudvaron munkások nyüzsögtek, ládákat és bálákat pakoltak le
egy teherautóról. Az egész hely piszkosnak és elhanyagoltnak tűnt, a
munkások többsége fekete volt, hatalmas, izmos fickók. Leo rossz
angolságával próbálta magyarázni, hogy munkát keres, beletelt némi
időbe, mire megértették, mit akar. Végül egy lépcső felé mutogattak,
ami egy hosszú folyosóra vezetett, ahonnan több üvegezett ajtó nyílt.
Leo belesett az egyiken: odabent serény munka folyt, emberek
szaladgáltak ide-oda, kiabáltak egymásnak valami érthetetlen nyelven,
alighanem szitkozódtak is. Mit csinálnak ezek?, töprengett Leo.
Ruhaanyagokat terítettek ki, furcsa szerkezeteket helyeztek rájuk,
hangos sziszegéssel gőz szállt fel, eltakarta az arcokat, aztán a készülék
felemelkedett, és kezdődött az egész elölről. Így szabják az anyagokat?
Vagy vasalják őket?
A folyosó végén Leo talált egy irodát, ahol egy kövér kínai ült egy
íróasztal mögött, földimogyorót rágcsált és közben számokat írt fel egy
papírra. Udvariasan kopogott a félig behajtott ajtón, de a kínai nem
nézett fel, így belépett.
– Hello… Excuse me… I am Leo Melzer… I am looking for a job…[1]
A kínai kiköpött egy mogyoróhéjat, közelebb intette, és tetőtől talpig
végigmérte. Aztán mondott valamit, ami egyetlen nagyon hosszú szónak
hangzott. Leo nem értette, kérte, hogy ismételje meg.
– Excuse me, can you please repeat. I did not understand… [2]
A kínai elvakkantotta ugyanazt, csak hangosabban és barátságtalanul.
Úgy hangzott, mintha kínai evőpálcikák koccantak volna össze ásítás
vagy morgás kíséretében.
– Excuse me, I am looking for a job… – próbálkozott újra Leo félénken.
Erre már elfogyott a kínai türelme, megint elüvöltötte az ominózus
mondatot, majd ferde fekete szemével dühösen meredt Leóra, mintha
menten rá akarna rontani, ha nem takarodik el onnan. Leo belátta, hogy
ebből nem lesz semmi, gyorsan sarkon fordult és sietve távozott.
Ez így nem fog menni, gondolta kedvetlenül, miközben baktatott
hazafelé a hóban. Meg kell tanulnom rendesen angolul. Walter biztosan
megértette volna a kínait. Legközelebb talán magammal vihetném, hogy
tolmácsoljon. Á, nem, az nem tenne valami jó benyomást…
Jéghideg volt a keze-lába, mire visszaért a lakásba, és attól félt, az
anyja majd faggatni kezdi, hol maradt ilyen sokáig, hiszen már
besötétedett. De nem, Mama a kanapén feküdt, a paplan fölé még a
pokrócot is magára terítette, és aludt. Nagyon sápadt volt, csak két piros
folt égett az arcán. Szóval mégiscsak láza van. Már csak ez hiányzott.
Beteg.
Leült egy székre, lehúzta az átázott csizmáját, fogott egy darab
újságpapírt, összegyűrte és kitömte vele. Hanna is mindig így szárította
meg az átnedvesedett cipőket. Aztán a tűzhelyhez lépett, hogy felélessze
a tüzet. Nehezen ment. Sokáig kellett fújnia az épphogy parázsló
széndarabokat, hogy lángra lobbanjanak, közben hamu szállt az arcába.
A jobb New York-i lakásokban központi fűtés van, de ebben a lyukban
csak ezzel a szánalmas kis tűzhellyel lehetett fűteni.
Száraz zoknit húzott, majd vizet tett fel a teához. Közben pirított
magának egy vékony szelet vattakenyeret, mogyoróvajat kent rá. Peanut
butter. El kell kezdenie angolul gondolkodni. Bread. Peanut butter.
Cornflakes…[3]
Éppen leforrázta a teafüvet, amikor kopogtak az ajtón. Mrs. Goldstein
állt odakint, bundába burkolózva, gyapjúsállal a fején.
– Szóljon az anyjának, hogy jöjjön gyorsan át! – mondta izgatottan
emelgetve a szemöldökét.
– Anyám nincs jól. Meghűlt, láza van.
Mrs. Goldstein a nyakát nyújtogatva belesett a kanapéra, ahol Marie
feküdt a takarók alatt. Bosszúsan csettintett a nyelvével.
– Mrs. Melzer! Itt van valaki, akit nagyon érdekelnek a rajzai. Mr.
Friedländer. Nem várathatjuk meg. Na, jöjjön gyorsan!
Marie lassan felült, fátyolos szemmel az izgatottan hadonászó nő felé
nézett.
 – Jövök már… – mondta fáradtan. – Egy pillanat, csak veszem a
kabátomat.
Leo tisztában volt vele, hogy nem tudja visszatartani. Így ő is kabátot
vett, belebújt a félcipőjébe, mert nem akarta egyedül elengedni az
anyját. Szorosan egymás mögött, óvatosan mentek le a lépcsőn, mert
keskenyek és kikopottak voltak a fokok.
Goldsteinék boltjában mindent lehetett kapni: újságot, füzeteket,
zacskós tejet, mindenféle konzervet, fonnyadt zöldséget, színes, olcsó
játékokat, bonbont és sok minden mást. A zsúfolt polcok között egy
magas, idősebb úriember állt, elegáns, finom gyapjúkabátban. Amikor
Leo és Marie belépett a boltba, gyorsan megfordult és érdeklődéssel
mérte végig őket.
– Frau Melzer Augsburgból, amint hallom? Jó estét. Karl Friedländer
vagyok Königsbrunnból.
Komolyan, ez a mániájuk, gondolta Leo. Az amerikaiak minden
adandó alkalommal elmondják a nevüket és hogy honnan jöttek.
Kimondottan tolakodónak találta ezt a láthatóan jól szituált férfit az
apró fekete bajuszkájával. Kicsit sem izgatja, hogy a betegágyból
rángatta ide az anyját – fő, hogy ugorjon, ha ő úgy kívánja. Miért is
mondják, hogy Amerika a szabadság, a nagy lehetőségek országa? Itt
csak az szabad, akinek sok pénze van, a többiek rabszolgák.
Friedländer németül beszélt, bár amerikai akcentussal. De legalább
igyekezett. Leóval is váltott pár szót, megkérdezte, mivel foglalkozik.
Azután elmondta, hogy ő és a felesége tizenkét éve vándorolt ki
Amerikába.
– Ezek a rajzok nagyon tetszenek nekem – fordult aztán Marie-hoz. –
A hajón készültek, nemde? Pontosan ilyen volt, amikor mi keltünk át az
óceánon. Készített rajzokat Augsburgról is? Nem? Esetleg megtenné
nekem?
– Megpróbálhatom, Friedländer úr – mosolyodott el Marie.
– Remek – mosolygott a férfi is. Elöl az egyik foga aranyból volt. –
Adok magának ezért az öt rajzért… mondjuk, százhúsz dollárt. Ez így
megfelel?
 Leo látta, hogy Mr. Goldsteinnek az összeg hallatán tátva marad a
szája. Az anyja viszont szégyenlősen csak annyit mondott:
– Tulajdonképpen ez túlságosan…
De Mrs. Goldstein gyorsan a szavába vágott.
– Ez nem éppen az az ár, amit a barátnőm elképzelt – mondta jó
hangosan, szemrehányó pillantást vetve a „barátnőre”. – De mivel Mr.
Friedländer az óhazából származik, kivételt teszünk. Az Augsburgról
készülő rajzok természetesen nincsenek benne az árban.
Friedländer ironikus pillantást vetett a nőre, miközben kigombolta a
kabátját, és elővette a tárcáját.
– Maga talán az ügynöke?
– Jó barátságban vagyunk – vágta rá Mrs. Goldstein.
Friedländer leszámolta az összeget Marie-nak, majd átadta a
névjegykártyáját is a címével, telefonszámával. Mr. Goldstein sietve
papírba csomagolta a rajzokat, nehogy a hóesésben elázzanak.
– Néha az ember azt gondolja, balszerencsés, aztán kiderül, hogy
tulajdonképpen szerencséje volt – mondta Karl Friedländer. – Az autóm
elakadt a hóban, és csak azért jöttem be ide, hogy telefonáljak.
Örvendek, hogy megismertem, Frau Melzer. Ha felhív, mondja meg a
titkárnőmnek, hogy az augsburgi rajzokról van szó. Fogadni fogom a
hívását.
Leo úgy látta, Friedländer az illendőnél hosszabban mosolyog az
anyjára, amikor elköszön. Ez nagyon nem tetszett neki. Bár Mama
tényleg nagyon bájos a lázrózsákkal az arcán.
– Mr. Friedländer három textilgyár tulajdonosa – magyarázta Mrs.
Goldstein, miután a férfi távozott a boltból. – Van két üzlete is a Seventh
Avenue-n, és más vállalkozásai. A tízszeresét is megadhatta volna a
rajzaiért… Ó, jut eszembe, tegnap felíratott két kiló krumplit és egy
doboz virslit. Ezt mindjárt le is vonhatom. Szüksége van még valamire?
Ah, rajztömbre és ceruzákra mindenképp, gondolom…

[1] Helló. Elnézést. Leo Melzer a nevem. Munkát keresek.

[2] Elnézést, megismételné, kérem? Nem értettem.
[3] Kenyér. Mogyoróvaj. Kukoricapehely.
 28.

Hát, nem volt könnyű dolga Felixszel. Több napjába telt, mire végre
célba értek az egyértelmű próbálkozásai, amit csak a vak nem látott. Ma
ebédszünetben, amikor Henni – egészen véletlenül – betévedt a
textilnyomó részlegre, Felix végre újra meghívta moziba. Este hétkor
várja az Apollo mozi előtt. A vetítés fél nyolckor kezdődik, tehát
negyedórát kések majd, gondolta Henni, nehogy azt higgye, alig várom,
hogy lássam.
A moziban persze sok minden történhet a sötét nézőtéren, bár Felix
sajnos az előző alkalommal sem használta ki a helyzetet. Eszébe sem
jutott, hogy átkarolja vagy megsimogassa Henni kezét – csókolózásról
nem is beszélve –, csak ült mellette egyenes derékkal és meredten
bámulta a vásznat. Csupán egyszer-kétszer pillantott rá, amikor azt
hitte, Henni nem veszi észre. Hogyne vette volna észre, a szeme sarkából
érzékelte a gyengéd, vágyakozó pillantását, és beleborzongott. Őrülten
izgató volt, ha így nézett rá. Ám ha ilyenkor rámosolygott vagy
odasúgott neki valamit, Felix azonnal elkomorult, és a vásznat bámulta
megint. Mintha valami szörnyen kínos dolgon kapták volna rajta.
Henni eldöntötte, ma este kész tények elé állítja, megkérdezi, miért is
jön el vele moziba. Arra ugyanis már rájött, hogy a legkevésbé sem
érdelik a filmek, amiket olyan meredten néz. Akkor miért jön moziba?
Hogy a kedvére tegyen? Talán azt hiszi, előnyt kovácsolhat abból, ha
szórakozni viszi az igazgató úr unokahúgát? Alaposan sarokba fogja
szorítani, kénytelen lesz előrukkolni az igazsággal. Felix szerelmes belé,
ezt pontosan tudta. Hiszen nem ő az első fiú, akivel randevúzik. Fülig
bele van zúgva az ő Felixe, ami csodás, mert ő is pontosan így érez. De
miért nem mondja meg? Túl félénk? Vagy olyan lánynak tartja, aki ma
ezzel, holnap azzal a fiúval találkozik? Igaz, egy ideig így is volt, de
ennek most már vége. És a fenébe is, ezt a tudtára adta! Minden
elképzelhető módon jelezte, mennyire odavan érte. Más ebben a
helyzetben már háromszor megkérte volna a kezét – de Felix Burmeister
kéreti magát. Talán tegye meg ő az első lépést? Valljon szerelmet? Ó,
nem, ha Felix nem képes megmondani neki, hogy szereti, akkor ostoba
és gyáva alak. Ilyenre pedig semmi szüksége.
Miért ilyen bonyolult nálam a szerelem? Dodónak ott van Ditmar,
esténként elmennek a pilóták törzshelyére, aztán beülnek Ditmar
autójába, és csókolóznak. Hirtelen belé hasított, hogy hónapok óta nem
csókolta meg senki. Jó, nagymama és Mama persze igen – de az nem
számít.
Kellene egy autó, morfondírozott tovább. Ott szorosan egymás mellett
ülnének a félhomályban, senki sem látná őket. Talán akkor a szemérmes
Felix is merészebb lenne. De sajnos se autója, se jogosítványa.
Miközben munka után a villamossal hazafelé tartott, azon töprengett,
talán kikérhetné Mama tanácsát. Általában nem sokat beszélt neki a
barátairól, és Mama is ritkán faggatta. De ebben a bonyolult esetben
talán tudna segíteni. Végül is járatos szerelmi ügyekben, legalábbis
mindig ezt állítja. Ám amikor belépett a házukba, rögtön rájött, hogy ma
biztosan nem tud bizalmas beszélgetést folytatni az anyjával. A
nappaliból vidám hangok szűrődtek ki – természetesen Mamáé, Lisa és
Tilly nénié. Meg nagymamáé. Máris vacsoráznak?
Amint benyitott az ajtón, hátrahőkölt, a nappali úgy festett, mint egy
zsibvásár: játékok, babaholmik hevertek szanaszét. Félig kipakolt
kartondobozok álltak a földön, ingecskék, réklik, rózsaszínű és
világoskék rugdalózók kandikáltak ki belőlük, egy fából faragott bölcső
tetején halomban álltak a pelenkák, Mama egy jobb időket látott,
horgolt bohócot tartott az ölében.
– Hát itt meg mi történt? – kérdezte Henni enyhe döbbenettel.
– Nézd csak, édesem! – kiáltott fel Mama. – A régi bohócod! Kis
korodban mindig a szádba vetted a sapkája végét, azzal cumiztál.
– Pfuj! – Henni undorodva elhúzta a száját, látva a bohóc sapkájának
szétmállott csücskét.
– Olyan édes kisbaba voltál, Henni drágám.
 Még az uzsonnánál tartottak, pedig már majdnem hat óra volt. Ez
annyira jellemző Mamára! Tilly néni szótlanul ült a fotelban, az arca
elárulta, milyen kínosnak érzi ezt a nagy felhajtást. Még alig látszott
rajta a terhesség, csak februárra várta a babát. És máris ekkora hűhót
csapnak körülötte!
– Gyere, ülj ide hozzánk, Henni! – mondta nagymama. – Lisa hozott
süteményt, meg kell kóstolnod. Vigyázz, nehogy rálépj a rágókára! Ott
van előtted a földön…
– Azt hittem, mindjárt vacsorázunk – duzzogott Henni, de azért leült
az asztalhoz. A kávé állott volt, a meggyes morzsasüti viszont mennyei.
Édes és könnyű. Hiába, Fanny Brunnenmayer a legjobb, senki nem ér a
nyomába, még az Eufinger kávéház cukrászai sem.
– A bölcsőt szívesen neked adom, Tilly – szólalt meg Lisa néni.
Mostanában nagyon halkan beszélt, és folyton sóhajtozott közben. –
Eredetileg Lieslnek szántam, de neki nincs szüksége rá, mert Christian
faragott egy bölcsőt a kicsinek. Így gondoltam, elhozom neked.
– Köszönöm szépen, Lisa. Istenem, egészen meghatódtam ettől a sok
ajándéktól. Nem is tudjátok, milyen sokat jelent nekem, hogy ti… hogy
ti…
Elcsuklott a hangja, annyira elérzékenyült. Mama már szaladt is, hogy
megölelje. Hát, biztos nem könnyű neki – elvált, most meg gyereket vár.
Szerencse, hogy megtarthatta az állását a kórházban.
– Együtt csináljuk végig, Tilly drágám – simogatta Mama Tilly néni
haját. – Amikor dolgozol, Gertrude és én vigyázunk a kicsire. Henni
pedig kiviheti sétálni a babakocsiban.
– Én? – méltatlankodott Henni. – Hogy mindenki azt gondolja, az én
gyerekem? Szó sem lehet róla!
De senki sem figyelt rá, a szüléseikről kezdtek mesélni, és Henni vagy
ezredszerre hallgatta végig, hogy ebben a szobában született, hogy
majdnem a fonott hintaszékben jött a világra, ami még mindig itt állt,
mert Mama nem tudott megválni tőle.
– És az én édes kis Marie-m végig mellettem volt. Nem is tudom, mit
csináltam volna, ha ő nem segít. Fogalmam sem volt, hogy megy egy
szülés…
 – Én is melletted voltam, Kitty – jegyezte meg Lisa néni kicsit
sértődötten. – Bátorítottalak, aztán a karomban tartottam a
kislányodat…
– Ó, tényleg, te is ott voltál, Lisa. Erről egészen megfeledkeztem.
Miközben Lisa néni részletesen beszámolt mindhárom szüléséről, és
nagymama is elmondta, hogy annak idején két teljes napig vajúdott
Tillyvel, Henni a morzsasütinek és a maradék kávénak szentelte minden
figyelmét. Ha már nincs vacsora, ezzel kell jóllaknia. És nemsokára fél
hét, még át akart öltözni, mielőtt elindul.
– Mész valahova ma este, Henni? – kérdezte Mama. – Milyen kár!
Hamarosan megjön Robert, és vacsorázunk. Lisa valami csodás sonkás
tésztát is hozott.
– Sajnos nincs időm. Nektek jó étvágyat!
Egyszerű szabású szoknyát választott, világoskék gyapjúpulóverrel –
csak semmi extravagánsat, az nem tetszene Felixnek, aki mindig
agyonhordott ruhában jár. A tavalyi kabátja jó lesz, hozzá a sötétkék
kötött sapka. Nagyon vékonyan kihúzta fekete tussal a szemét, alig
látszik, mégis szépen kiemeli a tekintetét. Rúzs nem kell. De a sapka alól
kiomló aranyszőke fürtjeit azért gondosan elrendezte. Végül
elégedetten belemosolygott a tükörbe. Felix büszke lehet, hogy a csoda
szép Henni Bräuert viheti este moziba.
Rettentően hideg volt odakint – négy hét és itt a karácsony. Az üzletek
kirakatában már feltűntek a fenyőgallyak, angyalhajjal díszített
karácsonyfák. Azonban sajnos majdnem minden kirakatban ott virított a
Führer gipszfeje is, ami elrontotta a karácsonyi hangulatot. Tíz percig
várakozott fázósan toporogva a megállóban, mire végre jött a villamos, a
kocsiban legalább valamivel melegebb volt. Legfőbb ideje, hogy
megszerezze a jogosítványt, akkor elkérhetné Mama autóját, és Felixért
mehetne a lakásához. A Gerberstrasse 24. szám alatt lakott Hochfeldben,
ezt már lopva megnézte Lüders kisasszony személyi kartonjai között.
Mivel a későbbi villamossal jött, már majdnem fél nyolc volt, mire
odaért a mozihoz, de Felix még várt rá. Viseltes sapkájában, kabátjában
elég szegényesen festett, nem úgy, mint az eddigi elegánsan öltözött
lovagjai. De ez nem számított Henninek. Mert Felix arca felragyogott az
örömtől és a megkönnyebbüléstől, amikor meglátta. Csak ez számított.
– Hát itt vagy végre! Már attól féltem, felültettél.
– Elnézést, lekéstem a villamost.
Felix nevetett, és egy pillanatra Henni vállára tette a kezét, hogy
betessékelje a mozi ajtaján. Igyekezniük kellett, a film előtt vetített
előzetesek már elkezdődtek. De az kit érdekel, úgyis csak nagyhangú,
unalmas propagandafilmek.
Az egyik hátsó sor szélén találtak helyet, középen már mindenhol
ültek. Henni levette a sapkáját, megrázta a haját. És tessék: Felix
csodálattal nézte.
– Szereted a pörkölt mandulát? – húzott elő aztán egy kis
papírzacskót a zsebéből.
– Imádom!
Remekül alakult az este: egymás mellett ülve eszegették a mandulát,
amikor Felix odanyújtotta a zacskót, mindig finoman megérintette
Henni karját. Időnként Henni odasúgott neki valamit, Felix pedig halkan
válaszolt. A film nem volt valami nagy szám, egy Volkswagenről szólt,
arról a bizonyos „népautóról”, amely olcsó, egyszerű és minden német
számára elérhető. Egyelőre még keveset gyártottak belőle, de elő
lehetett jegyeztetni, és részletekben kifizetni. Tulajdonképpen nem is
rossz ötlet. Ha Robert bácsi segítene, neki is lehetne egy ilyen autója,
gondolta Henni. De csak akkor. Mert ő aztán nem tud spórolni. A
fizetését, amit a gyárban kap, szinte azonnal elkölti. De amúgy sem sok
pénz, az autó meg ezer márkába kerül.
Lassan véget ért a film, és Felix egyszer sem próbálta meg átkarolni a
vállát, csak ült mellette illedelmesen. Amikor kigyulladtak a fények,
azonnal felpattant, és a kijárat felé igyekezett, mielőtt a többi néző
tülekedni kezd. Nem szereti a tömeget, mondta egyszer.
Az utcán alig jártak néhányan, kihalt volt minden – nem csoda ebben
a hidegben. Henni eltökélte, nem hagyja, hogy csak így véget érjen ez az
este.
– Nem akarunk ott szemben inni egyet? – kérdezte. – Feltétlenül el
kell mesélnem neked valamit, Felix.
 Úgy tűnt, Felixnek nincs ellenére, de amikor kiözönlött a moziból egy
nagyobb társaság, és szintén a kocsmát célozták meg, megrázta a fejét.
– Sétáljunk inkább egy kicsit! – javasolta. – Jobb lesz a friss levegőn,
mint egy zsúfolt, büdös kocsmában.
– De én fázom.
– Majd melegítelek.
Átkarolta Henni vállát, és szorosan magához húzta. Na végre! Henni
majd elolvadt, ha ez így megy tovább, akár egész éjszaka járja vele
Augsburg utcáit. Végül is rengeteg a kapualj, ahol meg lehet állni
csókolózni.
De egyelőre csak a filmről beszélgettek, amit mindketten
meglehetősen gyengének találtak.
– Azért én örülnék egy ilyen autónak – mondta Henni. – Kicsi, de
legalább az enyém. Akkor nem kellene folyton a vacak villamossal
járnom.
Felix kinevette.
– Ez csak propaganda, üres ígéretek. Komolyan azt hiszed, hogy
tömegesen gyártják majd ezeket a kocsikat? Mert én nem.
– De miért hazudnának?
Felix hallgatott, komoran meredt maga elé. Befordultak egy
mellékutcába, Henni érezte, hogy Felix egyre erősebben szorítja
magához.
– Vannak jelek – szólalt meg végül egy idő után. – Hitler háborúra
készül. Ami azt jelenti, hogy az autógyárak nemsokára már csak
hadijárműveket gyártanak. Egy „népautót” mindenkinek – ezt nem
engedhetik meg maguknak.
Na, már csak ez hiányzott! Jól megértenék egymást Robert bácsival, ő
is folyton háborúról beszél, hogy Hitler először Európát akarja leigázni,
aztán az egész világot. De ennyire senki sem lehet őrült, még Adolf
Hitler sem.
– A nagybátyád karakán ember – váltott témát Felix. – Nem
köpönyegforgató, ahogy a többiek. Nagyon imponál nekem.
Henni más véleményen volt.
 – Ha így folytatja, csődbe megy a gyár. Még ha nem is tetszik neki,
legalább a pártba be kellene lépnie.
– Semmiképpen! – Felix annyira kikelt magából, hogy megállt egy
kapualj mellett, és elengedte Hennit. – Hát nem érted? Azért lehet
ekkora hatalmuk, mert mindenki behúzza fülét-farkát. Mert tömegesen
jelentkeznek az emberek a pártba, hogy előnyhöz jussanak. Ez nem csak
jellemtelenség, ez végzetes! Nem szabad hagyni.
Henni fázósan belépett a kapualjba, a hideg falnak támasztotta a
hátát. Felix követte, megállt előtte, haragosan villogott a szeme.
– Dehát mit tehetne Paul bácsikám? Ha a gyár csődbe megy, még több
lesz a munkanélküli. És a villából is el kellene bocsátaniuk a
személyzetet. Az jobb lenne?
– Minden jobb, mint lepaktálni az ördöggel.
Szóval ilyen ember ez a Felix. Az elveken lovagol. Ez egyáltalán nem
tetszett Henninek, dehát szerelmes volt belé.
– Úgy beszélsz, mint Sebastian bácsikám – csóválta a fejét.
Felix komor arccal meredt a falra, nem nézett rá, Henni már attól
tartott, haragszik, mert nem ért egyet vele. De a következő pillanatban
megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Jó sok bácsikád van. Paul bácsi, Robert bácsi, most meg Sebastian
bácsi. Nagy a család, igaz?
– Sebastian bácsi Lisa nénikém férje. Egy ideje sajnos nyoma veszett.
– Nyoma veszett?
– Igen. Egyszerűen elment, hagyott egy levelet, amiben azt írta, nehéz
utat kell bejárnia. Vagy valami ilyesmit…
– Valóban? – Felix megint a falat bámulta. – Különös, nem?
– Az bizony.
– Tényleg nem mindennapi rokonságod van.
– Meglehet. És mi a helyzet a te rokonaiddal?
– Semmi különös – felelte Felix kitérően. Aztán csak hallgatott, nem
akart beszélni a családjáról. Henninek most már végképp elege lett. Nem
adódik még egy ilyen lehetőség, ha most sem történik semmi, akkor
Felix tényleg reménytelen eset.
– Mondd csak, miért jössz velem moziba egyáltalán?
 Felix azonnal megértette, hová akar kilyukadni, elárulta a bűntudatos
arckifejezése.
– Mert szeretek veled lenni, Henni.
Legalább ez is valami. Ha nem is szerelmi vallomás, amit szívesen
hallana.
– Szeretsz velem lenni? Csak ennyi?
Felix egy pillanatra lehunyta a szemét, sóhajtott, aztán kicsit hátrébb
lépett.
– Sajnálom, Henni – mondta rekedt hangon –, de csak ennyi. Ha te
ennél többre vágysz, akkor jobb, ha nem találkozunk. Csalódást
okoznék.
Henni sok mindenre számított, de erre aztán nem. Erre a hűvös, kurta
mondatra: Csak ennyi. Úgy érte, mint egy hideg zuhany. Szóval ez az
igazság: Felix nem szerelmes belé, csak helyes lánynak találja. Azért
találkozik vele, mert szívesen mutatkozik egy csinos lány társaságában,
felvághat vele. Égető fájdalom szorította össze a szívét, legszívesebben
elfutott volna, hogy kisírja magát egy sötét sarokban, ahol senki sem
látja. De aztán hirtelen elöntötte a harag. Akkor miért bámult folyton
sóvárogva a gyárban? Miért ragadott meg minden alkalmat, hogy szóba
elegyedjen velem, meséljen valami vicceset, együtt nevessünk? Ő is
olyan férfi, aki szép szemeket mereszt egy lányra, aztán eloldalog?
Tisztességtelen, önimádó, hitvány alak! Jó, hogy ez végre kiderült.
– Értem – mondta dühösen. – Akkor jobb lesz, ha elválnak útjaink,
Felix Burmeister. És nehogy azt képzeld, hogy ezek után még találkozom
veled! Semmi szükségem egy ilyen felszínes, beképzelt alakra… És ne
fáradj, hazatalálok egyedül is!
Felix láthatóan megdöbbent ezen a kirohanáson, ösztönösen felemelte
a kezét, hogy megfogja Henni vállát, de aztán mégsem merte,
gyámoltalanul leeresztette a karját.
– Kérlek, Henni – szinte könyörgött a tekintete –, értsd meg…
egyszerűen nem lehet. De nem akartalak megbántani, soha nem tudnék
fájdalmat okozni neked. Bocsáss meg…
Ha vigasztalni akar, azzal nagyon mellényúlt, gondolta Henni. Nem
kell a sajnálata, és a bocsánatkérése sem. A büszkesége sérült, úgy érezte
magát, mint egy ostoba liba, aki bedőlt egy csalónak. Éppen vele, a
körülrajongott Henni Bräuerrel kellett ennek megtörténnie! Miért is
képzelte, hogy Felix szerelmes belé? Hát vak volt egész idő alatt? Vak,
mint egy vakond. Egy szerelmes vakond.
– Tűnj már el innen végre, Felix Burmeister! – kiabált rá. – Látni sem
akarlak többé!
– Kérlek, Henni! Ne így váljunk el.
– Nem hallottad? Takarodj! – üvöltötte Henni most már hisztérikusan.
Felix olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát. Tétován
hátrált néhány lépést, miközben kétségbeesetten meredt Hennire. Aztán
kilépett a kapualjból, és eltűnt a sötét utcán.
Henni a hűvös házfalnak nyomta a hátát, lehunyta a szemét. Ez csak
egy rossz álom, gondolta. Mindjárt felébredek, és a valóság egészen más.
Elaludtam a szobámban, és kihagytam a randevút, holnap a gyárban
majd bocsánatot kérek Felixtől. Ő pedig elmondja, milyen csalódott volt
és mennyi ideig várt rám… Egyszer csak akarata ellenére csorogni
kezdtek a könnyei, nem tehetett ellene semmit. Megfordult, a falnak
támasztotta a homlokát, szívet tépőn zokogott, nem érdekelte, hogy a
házban lakók esetleg meghallják. Ó, milyen sokáig várt, reménykedett,
álmodozott, vágyott a csókjaira, egy szerelmi vallomásra – letaglózta ez
a csalódás.
Hirtelen valaki átölelte hátulról, halálra rémült. Ösztönösen
védekezett, megfordult, hogy ellökje magától a támadóját. Aztán a
könnyein át felismerte az arcát. Visszajött.
– Takarodj innen! – kiáltotta kétségbeesetten. – Engedj el! Nincs
szükségem rád.
És ekkor Felix valami hihetetlen dolgot tett. Magához rántotta, és
megcsókolta. Nem úgy, mint aki vigasztalni akar, hanem mint egy
szerelmes férfi. Lecsókolta a könnyeket az arcáról, aztán megtalálta a
száját. Soha nem csókolta még így egyetlen fiú sem. Ilyen vadul, ilyen
elkeseredetten, hogy szinte fájt. Alig kapott levegőt, mert a sírástól tele
volt az orra.
– Később… – szólalt meg Felix a csók után. – Ha vársz rám addig…
Most nincs esélyünk, Henni.
 Aztán hirtelen hátrébb lépett, és elrohant. Henni csak állt kábultan,
könnyekkel az arcán, a csókja nyomával az ajkán. Ez meg most mit
jelentsen? Először azt mondja: csak ennyi, aztán vad vággyal csókolja,
majd azt mormolja: később, most nincs esélyünk. De… dehát akkor mégis
szereti! És miért nem most? Mire vár? Hogy eljöjjön a világvége?
Gyorsan kiszaladt a kapualjból, de Felixnek persze már nyomát sem
látta. Elrohant a következő utcasarokig, körülnézett. Semmi. Csak egy
szürke kandúr osont a házak tövében, néha vontatottan, vágyakozva
nyávogott. Ennek így nincs értelme. Megállt, gondolkodott. Hová
mehetett? Nyilván haza. És szerencsére tudom a címét. Ilyen könnyen
nem fog lerázni. Ilyen titokzatos, gyanús kijelentésekkel: ha vársz rám
addig… Hát ki vagyok én? Egy buta kis tyúk, aki éjszakánként telesírja a
párnáját, és várja a herceget? Nem, Henni Bräuer vagyok, és kérdőre
vonom Felix Burmeistert. Van mit megmagyaráznia!
Az utolsó villamos tizenegykor indul Hochfeld felé. Ha szedi a lábát,
még elérheti, nincs messze a megálló. Kopogott a cipősarka a csöndes
utcákon, visszhangot vert a házak faláról. Előkapta a zsebkendőjét,
megtörölte az arcát. Még jó, hogy nem festette ki a szempilláját,
különben most minden tiszta fekete lenne a szeme körül.
A villamos csikorogva állt be a megállóba, senki nem szállt le, de
ketten fölszálltak, így még éppen fel tudott ugrani a kocsira. A kalauz
rávigyorgott:
– Minden rendbe jön, kislány. Ötven pfenniget kapok.
Henni kifizette a jegyet, és leült az ajtó melletti ülésre. Biztosan
vörösre sírtam a szemem, szörnyen nézhetek ki, gondolta bosszúsan.
Mire odaérek, remélem, nem látszik majd rajtam. A villamoson alig
voltak utasok, csak két szerelmespár üldögélt szorosan összebújva,
csókolóztak, mert azt hitték, senki sem figyeli őket. A kalauz mellett ült
még egy idős úr aktatáskával az ölében. A szerelvény komótosan
döcögött végig az éjszakai városon, itt-ott még felbukkant egy
kivilágított kirakat, egy mozi, egy vendéglő – minél kijjebb értek a
külvárosba, annál sötétebbek lett az utcák. Henni lehunyta a szemét,
maga előtt látta Felix arcát, érezte a kétségbeesett csókjait, hallotta
kapkodó lélegzetét, halk, szaggatott suttogását. Csak egy szerelmes férfi
viselkedik így. Tehát mégsem tévedett, Felix szereti, ő az igazi, az
egyetlen, aki kell neki. Jó, Leo is kellett, de annak már vége. Felix okos,
jogot tanult, a gyárban pedig megmutatta, hogy mindenhez ért, pedig
nem is tanulta… És vicces, sokat lehet vele nevetni, de legfőképpen
őrülten jól csókol. Te jó ég, ilyen csókot még soha nem kapott. Pedig
isten a tudója, nem ez volt az első csókja. De a legjobb biztosan.
Csak le kell szoktatnia erről a kommunista beszédről: lepaktálni az
ördöggel meg hasonlók. És a gyárban aztán végképp nem szabad
ilyesmiket terjesztenie, majd elmeséli neki, mi történt Sebastian
bácsival, amikor letartóztatták és börtönbe zárták. Ha kettesben vannak,
mondhat, amit csak akar, de mások előtt nem.
A református temetőnél szállt le a villamosról, eléggé kihalt, sötét,
ijesztő volt ez a környék. Szerencsére nincs messze a Gerberstrasse, csak
a harmadik keresztutca. Hogy aztán hogyan jut haza, arról fogalma sem
volt, de ez most nem is érdekelte. Fontos, hogy tisztázzon pár dolgot
Felixszel, még ha egész éjszaka tart is.
Na végre, ez már a Gerberstrasse. Milyen sötét van itt, és most még az
utcai lámpák is kialudtak. Megtalálta a tizenhármas számot, és ment
tovább. Tizenhét. Akkor ez a jó irány. Ott a tizennyolc. Húsz. A
következő házon nem látott számot, de biztos az a huszonkettő, és akkor
utána jön a huszonnégy.
A ház előtt hirtelen észrevett egy alakot, ijedten megtorpant. Ez nem
lehet Felix, testesebb és kalapot visel. Különben is dohányzik.
– Mit csinálsz odakint? – szólt ki valaki a házból.
Ez Felix hangja. Tehát itt van.
– Pipázom – felelte a férfi. – Bent nem gyújthatok rá.
– Vigyázz, meg ne lásson valaki!
– Nem valószínű. Sötét van, és egy lélek sem jár erre.
– Na, akkor jó éjt!
– Aludj jól, Felix! Szép álmokat!
– Köszönöm. Az most jó lenne.
Henni kővé dermedten állt. Lehetséges ez, vagy csak képzelődik? De
nem – nagyon jól ismerte a pipadohány illatát. A férfi ugyan mélyen a
szemébe húzta a kalapot, és mintha szakálla lett volna, de a hangja
egyértelműen Sebastian bácsié.
Hirtelen mindent megértett. Sebastian bácsi és Felix elvtársak, a
Hitler ellen szerveződő egyik illegális kommunista csoporthoz
tartoznak. Hát ezért mondta Felix, hogy most nincs esélyük. Mert nem
akarja veszélybe sodorni.
Most már fölösleges beszélnie Felixszel, nincs már szüksége
magyarázatra, minden világos. Szereti, de számára a nácik elleni harc
fontosabb, mint ő.
Micsoda bolond, gondolta Henni boldogtalanul, miközben hazafelé
tartott a sötét utcákon. Csak nem hiszi, hogy van esélye a náci
rezsimmel szemben?! Eleve kudarcra van ítélve.
És őrület, de ettől még jobban szereti.
 29.

Kivágódott a személyzeti bejáró ajtaja, Christian rontott be a konyhába.

Riadtan bámultak rá, mert holtsápadt volt, a szemében páni félelem.
– A baba… jön a baba… – Az izgatottságtól alig kapott levegőt. –
Hívni… kell a bábát… A Liesl… szörnyű fájásai vannak…
– Jesszus Mária Szent József – csapta össze a kezét Fanny
Brunnenmayer. – Napok óta várunk már, erre pont ma kell
megtörténnie. Karácsony első napján, amikor az egész család az ünnepi
ebédre vár.
Humbert közben karon ragadta Christiant, a cselédlépcső felé
kormányozta, hogy felmenjenek az úr dolgozószobájába, ahol a telefon
van.
– Csak nyugalom, Christian – hallották még a konyhában Humbert
hangját a lépcsőről. – A szülés mindennapos dolog, hisz mindannyian így
jöttünk a világra…
– De… szörnyen kínlódik… nézni sem bírom…
– A nőket keményebb fából faragták, mint minket. Sokat kibírnak.
Hanna, Else és a szakácsné nyugtalanul maradt hátra a konyhában.
Két napja Liesl még szorgosan segített a karácsonyi előkészületekben,
tegnap, szenteste Christiannal és az anyjával ünnepelt a kertészlakban,
míg a többiek – ahogy minden évben – itt a konyhában ülték körül a
nagy faasztalt, amelynek közepén apró, piros almákkal és aranyszínűre
festett diókkal díszített karácsonyi koszorú állt. Ma reggel a szakácsné
áttette az ablakpárkányra, mert kellett a hely az asztalon a karácsonyi
ebéd előkészületeihez.
– Jaj, csak minden jól menjen – siránkozott Else. – Éjjel egy korhadt
fatörzsről álmodtam, a zavaros vízben úszott. Ez semmi jót nem jelent.
Jaj, a mi Lieslünk. Meg a baba. A Szűzanya vigyázzon rájuk…
 – Ne csinálj ekkora cirkuszt, Else! – parancsolt rá a szakácsné. – Ülj le,
és vágd a hagymát vékony szeletekre! Hanna, te meg hozz a kamrából
három üveg zöldborsót, amit tavaly tettünk el, utána kezdheted pucolni
a répát!
– Magának kőből van a szíve, szakácsné – sopánkodott tovább Else. – A
Liesl vajúdik, maga meg teljes lelki nyugalommal tűzdeli a sültet az
uraknak.
Fanny Brunnenmayer bosszús pillantást vetett rá. Mindenki tudja,
hogy Liesl a kedvence, ezért aztán különösképp igazságtalan Else
vádaskodása. Az azonban egyáltalán nem tetszett neki, hogy a Lieslnek
gyereke lesz. Mert mindig arra számított, hogy majd ő veszi át a helyét a
villában szakácsnéként. Egy gyerek pedig csak akadályozza a munkában.
– Ebben úgysem tudok segíteni neki – vetette oda mogorván. – Az a
bába dolga. De miután megszületett a baba, Lieslnek erőre kell kapnia,
akkor majd viszek neki egy lábassal a jó kis erőlevesemből.
Else sóhajtozva nekilátott a hagymának. Azt azért megemlítette, hogy
szobalányként ez egyáltalán nem az ő dolga lenne. És pont a
hagymavágás a legutálatosabb konyhai munka, mert utána bűzlik az
ember keze.
Közben visszajött Humbert, minden rendben, jelentette. Az úr
személyesen telefonált a bábának, már úton van.
Christian viszont egyáltalán nem nyugodott meg.
– Csak időben ideérjen! – sóhajtozott, idegesen beletúrt a hajába, majd
rohant vissza Lieslhez a kertészlakba.
– Anna Firnhaber érti a dolgát – mondta Humbert, miután leült az
asztalhoz, hogy gyorsan igyon egy csésze tejeskávét. – Elisabeth
nagysága mindhárom gyerekét ő segítette világra. És soha nem volt
semmi baj.
A szakácsné elégedetten szemlélte a fokhagymával megtűzdelt sültet,
szépen belehelyezte a nagy serpenyőbe, hogy körbepirítsa, amikor
súlyos léptek trappolása hallatszott a cselédlépcső felől. Pár pillanat
múlva megjelent Auguste, teljesen kikelve magából, még a bóbita is
félrecsúszott a haján.
 – Igaz, amit az úr mondott? – kiáltotta izgatottan. – Liesl vajúdik?
Istenem, hogy végre jön a baba! Öt napja nem alszom az aggodalomtól.
Most meg, amikor megindult a szülés, nem lehetek mellette, mert a
nagysága gyerekeit kell öltöztetnem a templomba… Kétségbeejtő!
– Ne izgasd fel magad, Auguste! – intette le a szakácsné. – Már úton
van a bába.
– Csak nem a Firnhaber? Azt a borzasztó nőszemélyt nem engedem a
lányom közelébe. Inkább átmegyek én…
Ekkor megszólalt a csengő az új szárnyból, és Auguste nagyot sóhajtva
visszafordult, ment fel újra a lépcsőn. Humbert is indult, hogy előálljon
az autóval a bejárat elé, Hanna pedig kisietett az előcsarnokba
kikészíteni az urak kabátját, kalapját. Egy időre csönd telepedett a
konyhára. A szakácsné lepirította a húst, tepsibe tette, hagymát, répát,
zöldfűszereket szórt köré, majd betolta a sütőbe. Else a mosogatónál
sikálta a kezét mosószappannal, hogy megszabaduljon a hagymaszagtól.
– Maga is hallotta, hogy sírt tegnap este az a szegény kisfiú? – szólt
oda a szakácsnénak.
– Persze hogy hallottam – sóhajtott Fanny Brunnenmayer. – Azt hitte,
szentestére hazajön a mamája, mert az apja valami nagy karácsonyi
meglepetést ígért neki.
– A drága játék autó meg a másik, amit az anyja küldött Amerikából,
nem is kellett neki. Hanno mesélte az előbb.
– Hanno?
– Igen, még az ágyban feküdt egy könyvvel, amikor felmentem rendbe
rakni a szobát. Aztán azt mondta, nem érti, Kurt miért van úgy oda,
hogy nincs itt a mamája, hiszen a papája legalább itt van neki. Az övéké
meg nincs, mert valószínűleg meghalt.
– Ah, mennyi baj éri mostanában ezt a családot! – sóhajtott megint a
szakácsné. – Szegény kis gyerekek. És ki tehet az egészről? Ezek a Hitler-
fanatikusok, akik megbolondítják az egész országot!
Megszólalt a csengő a főbejáratnál, aztán Humbert hangja hallatszott
be a konyhába, köszönetet mondott valakinek, aki bizonyára ajándékot
adott le. Ezután már jöttek is le az urak a lépcsőn, hogy induljanak a
templomba, és kezdetét vette a szokásos szedelődzködés az
előcsarnokban. Karácsonykor ez nehézkesebb volt, mint máskor, mert
az aranyszínű és piros gömbökkel díszített nagy fenyőfa elfoglalta a hall
jelentős részét.
– Miért nem jöhet velünk, Papa? – siránkozott Kurt.
– Kutyák nem jöhetnek be a templomba, fiam – mondta Paul. – Willi
itt vár rád, amíg visszajössz. Most pedig vedd fel szépen a sapkádat,
különben lefagy a füled!
– De én nem akarok templomba menni – nyafogott tovább Kurt. – Itt
akarok maradni Willivel.
– Gyere már, Kurti! – szólt közbe Dodo. – Ülhetsz mellettem.
Megszámoljuk, hány szalmából font csillag van a nagy karácsonyfán a
templomhajóban. Aki több csillagot számol, az nyer.
A kis Charlotte jobban lelkesedett az ötletért, mint Kurt.
– Én majd a másik oldaladra ülök, Kurt – kiabált boldogan. – Én is
akarok számolni.
– De aztán rendesen viselkedjetek a templomban! – figyelmeztette a
gyerekeket Elisabeth. – Nem akarok sugdolózást hallani.
– Elvira! – kiáltott fel az emeletre Alicia. – Hol maradsz már?
Indulunk!
– Máris, csak nem találom a fekete kalapomat – hangzott a válasz
fentről.
– Itt van nálam, nagyságos asszony – kiáltott fel most Hanna. – Tegnap
lehoztam, hogy kikeféljem.
Odakint felberregett a motor, Humbert beindította az autót. Mindenki
elindult az ajtó felé, az előcsarnok lassan kiürült. Két autóval mentek,
Marie-ét Dodo vezette, de így is szűken voltak, mert Elisabeth elég sok
helyet foglalt el.
– Vajon hogy ünnepli a karácsonyt asszonyunk és Leo úrfi a messzi
New Yorkban? – sóhajtott fel Else a konyhában. – Ott minden biztosan
sokkal fényesebb, mint nálunk, Augsburgban. A fenyőfák is az égig
érnek, mint azok a felhőkarcolók.
– Fogd! – mondta erre Fanny Brunnenmayer. – Aprítsd fel a
petrezselymet! De a szára nélkül és finomra.
 – Most sikáltam le a kezem – morgott Else, de azért tette, amire a
szakácsné utasította.

Egy hete csomagok érkeztek Amerikából. Hanna és Auguste mesélte,

hogy színes, csillogó papírba csomagolt ajándékok voltak bennük,
mindegyiken kis kártya lógott, arra írták rá, ki kapja. Marie Melzer a
személyzetre is gondolt, tegnap este ők is kaptak a szokásos ajándékuk
mellé egy-egy ilyen színes csomagocskát. Furcsa dolgok voltak bennük:
fehér meg zöld, édes, puha pillecukor, ami beleragadt a fogukba, színes
állatfigurák, kinyitható képeslapok, amelyekből papírból kivágott
felhőkarcoló emelkedett ki. Else egy fura, pocakos mikulást kapott, hátul
fel lehetett húzni, és akkor totyogva elindult az asztalon, integetett a
karjával. Mindenkinek nagyon tetszett. Szerencse, hogy Willi nem volt
éppen a konyhában, mert biztosan megkaparintotta és szétcincálta
volna a kövér mikulást, ahogy előző nap egy labdát is. A nagy,
zsemleszínű kutya szenteste fent volt a vörös szalonban, később Kurt
szobájában alhatott. Az apja kivételesen megengedte, mert Kurt annyira
sírt a mamája után.
Hanna egy hatalmas bokrétával lépett be a konyhába – vörös és fehér
rózsák, krizantémok, gerberák és persze fenyőgallyak ízléses csokorba
kötve. Else kezébe nyomta a virágokat.
– Tessék, tedd addig is vízbe, amíg keresek egy megfelelő vázát!
– Milyen gyönyörű csokor! – örvendezett Else. – Ki küldte?
– Bele van tűzve egy kártya – szólt hátra Hanna, majd felszaladt a
cselédlépcsőn.
A kártya egy kis borítékban volt, de valaki már feltépte. Nem sérti
meg a levéltitkot, ha belekandikál, gondolta Else.
– Szűzmáriám! – kiáltott fel, amikor elolvasta a virágküldő nevét.
– Dodo kisasszonynak? – kérdezte a szakácsné. – A pilóta lovagja
küldte, ugye?
Else a fejét rázta, és olyan fancsali képet vágott, mintha megfájdult
volna a foga.
– A virágot Serafina von Dobern küldte, a címzett pedig PT Paul
Melzer és családja. Mi a csuda ez a PT?
 – Jesszus! – sóhajtott fel a szakácsné morózusan. – Hát az úr is
belépett a gazemberek pártjába. PT azt jelenti, párttagtárs. Az ilyesmit
manapság illik tudni, Else.
– A nácikhoz lépett be az úr? – tátotta el a száját Else.
– Oda – mordult fel Fanny Brunnenmayer, majd felkászálódott a
székről, hogy megnézze a sütőben a húst. – Ezt egészen biztosan az az
álnok kígyó Dobern intézte el.
Else megvető arccal a mosogatódézsába hajította az ártatlan csokrot,
és kis vizet engedett a virágok szárára. Amikor Hanna megjelent egy
nagy kerámiavázával, a szakácsné odavetette:
– A karácsonyfa mögé tedd a sarokba! Hogy senki ne lássa.
– Kár ezért a gyönyörű csokorért! – sajnálkozott Hanna.
– Tedd, amit mondtam!
Valaki benyitott a személyzeti bejáró ajtaján, ez Auguste lesz az,
hallani, ahogy fújtat, gondolta Fanny Brunnenmayer. Legalább felveri
nekem a tejszínhabot a desszerthez, jó erős a karja.
De Augusténak most kisebb gondja is nagyobb volt a tejszínnél.
Dühösen lerántotta magáról a gyapjúkendőt, egy székre dobta, és már
mondta is a magáét.
– El se hiszitek, mi történt! Kidobott a házból az a vén szipirtyó. Azt
mondja, beleártom magam a dolgába. Közben meg csak a Liesl hátát
masszíroztam kicsit. Ezt a pimaszságot! És a Firnhaber meg csak ül ott,
és kötöget, nem segít a lánynak. A Christian meg annyira odavan, hogy
mindent megtesz, amit mond neki.
Auguste lerogyott egy székre, ami nagyot nyekkent a súlyától, az
asztalra könyökölt.
– Ebbe bele kell őrülni – fortyogott. – A gyerekem gyereket szül, én
meg nem mehetek be a házba. Ki hallott már ilyet? Kizárják a vajúdó nő
anyját. Ez nem normális dolog. És nem is keresztényi…
– Hallgass már el egy kicsit! – parancsolt rá a szakácsné. – Mindjárt itt
vannak az úrék a templomból, én meg sehol sem tartok az ebéddel. Légy
olyan jó, verd fel nekem a tejszínhabot!
Auguste döbbenten meredt Fanny Brunnenmayerre.
 – Maga olyan hideg, mint egy jégcsap – dohogott aztán tovább. –
Életről-halálról van szó odaát, magát meg csak az uraságék ebédje
érdekli.
– Ez a dolgom – felelte a szakácsné rezzenéstelen arccal. – Azt pedig
elvégzem rendesen, ameddig csak élek.
Most, hogy már Hanna is a keze alá dolgozott, jobban haladtak a
dolgok, előkészítették a halat, a párolt zöldséget, elővették a
jégszekrényből a gyümölcszselét, Auguste meg nagy duzzogva minden
haragját beleadta a tejszínhab felverésébe.
– Megjöttek! – jelentette, mert dolga végeztével odaállt az ablakba
nézelődni. – Jesszus! Dodo kisasszony aztán jól meghajtja azt az öreg
autót. Még a végén szétesik.
Most aztán mindennek gyorsan, terv szerint kellett mennie: a
serpenyőt a tűzhelyre a halnak, középre a húslevest, hogy jó forró
legyen, mire tálalni kell, közben megfordítani és meglocsolni a sültet. A
hús már majdnem tökéletes volt, mennyei illatok töltötték be a konyhát,
mindenkinek összefutott a nyál a szájában. Hanna és Auguste kiszaladt
az előcsarnokba, hogy elvegye a kabátokat, kalapokat. Else leöntötte a
krumpliról a főzővizet, majd leült kicsit pihenni.
Kutyaugatás hallatszott kintről, Willi meglátta a kis barátját, és azt
hitte, megint bejöhet a házba. De tévedett.
– Na, most láthatod, Paul, mire mész az engedékenységeddel –
hallotta a szakácsné az előcsarnokból Alicia nagysága hangját.
– Kivételes eset volt, Mama – felelte erre az úr.
– Ha nem hagyott volna el a feleséged, most nem kellene emiatt
aggódnunk.
– Nagyon kérlek, Mama, hallani sem bírom már az örökös csípős
megjegyzéseidet Marie-ra!
De Alicia nagysága csak mondta tovább a magáét.
– Elmegy, itt hagyja szegény kisfiút, te meg még pénzt is küldesz neki.
– A pénz Leo tandíjára van.
– Valóban? És akkor miből vette vajon ezt a sok ostoba ajándékot?
– Karácsony van, Mama. Hagyjuk ezt a témát!
 Többet nem hallott Fanny Brunnenmayer, az urak felmentek az
emeletre. Augusténak is fel kellett mennie a gyerekekhez, így csak
Hanna segíthet neki. Nagyon hiányzott Liesl a konyhából, remélte, hogy
hamarosan újra egészségesen, szorgosan serénykedik mellette. Miért is
kell ennek a buta lánynak gyereket szülni!
Humbert sietett át a konyhán, hogy átöltözzön a felszolgáláshoz.
Hanna még az urak kinti cipőit hordta be a kis kamrába, ahol este majd
kipucolja, fényesre keféli őket. Fanny Brunnenmayer nekilátott a mártás
készítésének a halhoz, friss kaprot aprított fel. A zöldfűszereket mindig
Maxl Bliefert hozta nekik frissen, derék fiú, felvirágoztatta a családi
kertészetet. Most karácsonykor jó üzletet csinált a koszorúkkal,
asztaldíszekkel. Auguste büszke lehet a nagyfiára…
Kopogás szakította ki a gondolataiból.
– Jöjjön be! – kiáltotta. – Nyitva az ajtó.
Nem ismerte meg azonnal a látogatót, a bába, Anna Firnhaber
megöregedett, amióta utoljára itt járt, az meg jó régen volt, Charlotte
születésekor. Testesebb lett, meg valahogy alacsonyabb is, és
szemüveget viselt.
– Megszületett a gyerek? – kérdezte a szakácsné.
A bába csak legyintett, majd mohón beleszimatolt a konyhát betöltő
finom illatokba.
– Eltart még egy darabig. Az első gyereknél mindig sokáig vajúdnak a
nők. Meglehet még, hogy csak éjszaka jön meg a gyerek.
– És mit akar itt? Nem a Liesl mellett kellene lennie?
– Ott van vele a férje. Én meg reggel óta nem ettem egy falatot sem,
szakácsné. Jólesne valami étel, meg egy sör esetleg, vagy egy kis
lélekmelegítő. Kell az erő, tudja?
Már csak ez hiányzott. Pont most, amikor úgyis annyi dolga van.
Fanny Brunnenmayer a pokolba kívánta Christiant, aki még egy
kenyeret sem képes kenni a bábának.
– Üljön le oda, Hanna majd hoz valamit! – mondta kurtán. A tűzhely
mellé készítette a halat, ami csak pár percre mehet a serpenyőbe,
különben szétesik. Minden az időzítésen múlik. Amint Humbert
felszolgálja az erőlevest, elkezdheti sütni a halat.
 Megszólalt az ebédre hívó gong hangja – a család mindjárt helyet
foglal az ebédlőben, ahol Humbert már a reggeli után megterített a nagy
damasztabrosszal, a szebbik porcelánnal. Most bejött a konyhába
sötétkék libériájában, és már vitte is a levesestálat az étellifthez.
Most, hogy a leves már úton volt, a szakácsné hozzálátott a hal
sütéséhez. Annyi dolga volt, hogy közben teljesen megfeledkezett a
bábáról. Csak amikor nyílt az előcsarnokba vezető ajtó, akkor jutott
eszébe, és oda sem nézve hátraszólt a válla fölött.
– Készíts össze gyorsan valami hideget a bábának! Adj neki egy sört is!
De nem Hanna jött be a konyhába, hanem Auguste. Csípőre tett
kézzel, haragtól villámló szemmel állt a bába előtt.
– Hogy én ennek ételt adjak? Eszemben sincs.
A hal sercegve sült a serpenyőben, most óvatosan, érzéssel meg kellett
fordítani.
– Jár nekem valami harapnivaló – fortyant fel a bába. – Winkler
nagyságos asszony szüléseinél minden alkalommal kaptam. Friss
kenyeret, szalonnát, füstölt kolbászt, egy darab sajtot, hozzá egy sört.
A szakácsné most nem tudott ezzel foglalkozni, ideje volt kitenni a
halat a nagy porcelántálra, és kicsit még melegen tartani. Fanny
Brunnenmayer gyakorlott mozdulatokkal, serényen ügyködött, mint a
legjobb napjaiban. A hal mellé kapormártást ad és hercegnőburgonyát.
Auguste közben tovább szidta a bábát.
– Magára hagyja a lányomat, hogy telezabálja magát? Ez elképesztő!
Mi van, ha éppen most jön a baba?
– Kikérem magamnak ezt a hangot! – csattant fel a bába. –
Negyvenötödik éve segítek világra gyerekeket. Ez a baba leghamarabb
két óra múlva születik meg, az is lehet, hogy csak éjjel. Haljak addig
éhen?
A veszekedésnek Hanna vetett véget, aki most lépett be a konyhába.
– Egy pillanat – mondta kedvesen –, mindjárt készítek magának
valamit.
– Rakd egy tálcára, Hanna! – szólt rá Auguste. – Vigye csak magával,
ne legyen itt nekünk láb alatt!
 Hanna kérdőn a szakácsnéra pillantott, ő bólintott, majd kivitte a
halat meg a mártást az étellifthez. Mire visszafordult, Christian rontott
be a konyhába.
– Hol van a bába? Á, itt van. Jöjjön gyorsan, megszületett a baba!
Auguste felsikoltott, kiejtette a kezéből a kenyereskosarat, és már
rohant is kabát nélkül, házicipőben a kertészlakba.
– Miket beszél? – csodálkozott a bába. – A gyerek leghamarabb…
– Dehát már ott fekszik a lepedőn – vágott közbe Christian izgatottan.
– Már csak a zsinór köti össze Liesllel. Én meg nem tudom, mit
csináljak…
– Jól van na, megyek már – mordult rá a bába. Feltápászkodott,
sajnálkozó pillantást vetett a füstölt kolbászra, amit Hanna éppen most
hozott ki a kamrából, majd ment Christian után. – Gondoltam én, hogy
korábban jön… – hallották még odakintről a hangját.
– Negyvenöt év tapasztalat – mondta Else megvetően. – És nem tudja,
mikorra várható a baba. Ez a nőszemély pályát tévesztett.
Az ünnepi menü fogásait egymás után küldték fel az ebédlőbe,
asztalra került a hal, a sült a párolt zöldségekkel, és Humbert minden
fogás után tolmácsolta a fentiek dicséretét. Ha közben a szakácsnénak
akadt egy-egy szusszanásnyi ideje, Lieslre gondolt, aki most már túl volt
a nehezén.
Csak egészséges legyen, gondolta aggódva.
Miután a desszertet is feladták, Hannára hagyta a kávéfőzést, és
levette a kötényét. A Lieslnek szánt erőlevest egy kislábasba merte,
konyharuhába bugyolálta, nehogy kihűljön, amíg átviszi a kertészlakba.
A bába már elment, amikor Christian beengedte, Liesl sápadtan,
kimerülten, de végtelenül boldogan feküdt az ágyban.
– Kislány – mutatott a bölcsőre, amit Christian oly nagy szeretettel
faragott.
Aprócska volt a baba, a fejét sötét pihe borította, a szeme szorosan
csukva. Fanny Brunnenmayer hirtelen elérzékenyült, hosszan nézte a
békésen szuszogó kisdedet, és azt gondolta, mégiscsak hatalmas ajándék
egy gyerek.
– Kislány? – szólalt meg végül. – Az jó. A fiúkkal mindig csak a baj van.
 30.

Végre írt! Végre megtörte a makacs hallgatását, és újra a régi Paul: a

férje, a szerelme. Szenteste jött meg a levele, Marie a kanapéra
kuporodott vele. Izgatottan, de kicsit félve tépte fel a borítékot.
Gyönyörű, hosszú levél volt.

Drága Marie!
Sok idő telt el azóta, hogy elmentetek Leóval, és belátom, túl sokáig
haboztam, hogy írjak neked. Nevezd férfiúi büszkeségnek, nevezd
csökönyösségnek, de egyvalami biztos nem voltam: rideg vagy érzéketlen.
Mélyen gyökerezik bennem a fájdalom az elválásunk miatt, és ez nem is
fog változni, amíg távol vagy tőlem. De most már tudom, olyan erős
bennem a szeretet irántad, hogy legyőz minden akadályt, minden
bánatot, még ezt a fájdalmas elválást is képes vagyok elviselni. Bocsáss
meg a hosszú hallgatásomért, írd az emberi gyengeségem számlájára, és
kezdjünk újra mindent! Hát nem a leveleink éltettek minket akkor is,
amikor a harctéren voltam? Most is így lesz addig a napig, amíg vissza
nem térsz hozzám.
Hűségesen beszámoltál arról, hogyan rendezkedtetek be New Yorkban.
Sok jót írtál Leóról, magadról annál kevesebbet. Tudasd velem, hogy megy
a sorod, édesem! Minden tőlem telhetőt meg akarok tenni, hogy
kellemesebbé tegyem az életed. Te vagy az imádott feleségem, és az is
maradsz örökké – még ha egy óceán is választ el minket.
Lisa és Kitty bizonyára elújságolt neked mindent, ami az elutazásotok
óta a villában történt, én már nem untatlak ezzel. A gyárban egy ideje
jobban mennek a dolgok, kaptunk nyersanyagot, teljesíteni tudjuk a
megrendeléseket. De ennek sajnos meg kellett fizetnem az árát. Beléptem
a pártba, a meggyőződésem ellenére gyáván meghunyászkodtam, hogy a
 Melzer textilgyárat meg tudjam tartani a családunknak. Tudom, hogy
nagyon megdöbbensz ezen a döntésen, de sajnos elkerülhetetlen volt,
remélem, hogy némi megfontolás után túllépsz a haragon és a
megvetésen. Természetesen semmilyen módon nem kötelezem el magam a
pártban, de néhány rendezvényen sajnos kénytelen leszek részt venni –
ám ez minden…

Marie egymás után többször is elolvasta a levelet, közben csaknem

kifutott az időből a karácsonyi készülődéssel, pedig csodálatosan széppé
akarta tenni az ünnepet Leo számára messze az otthontól. Vett egy kicsi
fenyőfát, gyertyákat, néhány aranygömböt, csillagokat maga hajtogatott
fényes papírból, angyalhajra sajnos már nem telt. Mr. Friedländer ugyan
több, Augsburgról készített rajzát is megvásárolta, de a pénz nagy része
elment a hazaküldött ajándékokra meg a postaköltségre, ami nagyon
sokba került a tengerentúlra. Ami maradt, azt gondosan eltette
váratlanul felmerülő esetleges kiadásokra. A csúnya meghűlését
szerencsére ki tudta kúrálni drága gyógyszerek nélkül, kicsit köhögött
még, de az is elmúlik hamar. Még jó, hogy Leót nem fertőzte meg, kár
lett volna, ha emiatt egy ideig nem tudja látogatni az óráit a Juilliardon.
Leo miatt sokat aggódott az utóbbi időben. Úgy tűnt, komoly
gondokkal küzd, de sajnos nem volt hajlandó megosztani ezeket vele. A
fia zárkózott lett, magában rágódott, időnként egyenesen indulatos és
igazságtalan volt. Ez nagyon bántotta, mert Leo korábban soha nem
viselkedett így. Azon töprengett, vajon a honvágy gyötri-e, vagy az
ikertestvére hiányzik neki nagyon, hiszen különleges, szoros kapcsolat
fűzi őket össze. De az is lehet, hogy a Juilliardon nem mennek úgy a
dolgok, ahogy remélte, ezért elcsüggedt, csalódott. Bár ez ellen szólt,
hogy szorgosan komponált, sokat gyakorolt a zongorán, rengeteg
könyvet hordott haza az iskolai könyvtárból, és esténként elmélyedt
bennük.
Az ünnep napjai Marie minden erőfeszítése ellenére nem túl békésen
és áldottan teltek. Hiába próbálta megteremteni a nyugalom kis szigetét
a rikítóan színes, giccses, lármás amerikai Christmas közepette, hogy
csendesen, német módra ünnepelhessék a karácsonyt, ahogy otthon,
sajnos kudarcot vallott. A szenteste még nagyjából harmonikusan telt,
apró ajándékokat adtak egymásnak, Leo kedvenc ételét főzte, vacsora
után együtt üldögéltek és beszélgettek a meleg tűzhely mellett. Csak a
szomszédok lármázása volt zavaró, akik sokkal zajosabban töltötték a
szentestét. De Marie annyira boldog volt, amikor megérkezett a levél
Paultól, hogy még ez sem érdekelte. Talán ezért kerülte el a figyelmét,
milyen szokatlanul szótlan a fia. Alighogy leégtek a gyertyák a kis
karácsonyfán, Leo jó éjt kívánt, és behúzta maga mögött a függönyt. Így
az este hátralévő részét Marie mosogatással, rendrakással töltötte, majd
ő is lefeküdt. Az ágyban még egyszer elolvasta Paul levelét, boldogan,
vágyakozással a szívében aludt el.
Karácsony első napjára Christa Ginsberg hívta meg őket ebédre – a
látogatás teljes katasztrófába torkollt. Először is bemutatta nekik a
jövendőbeli férjét, bizonyos Mr. Landerst, akit Goldsteinéken keresztül
ismert meg. A férfi üzletember volt, állítólag egy nyomda tulajdonosa.
Úgy tűnt, a kapcsolatuk régi keletű, bár Christa Ginsberg eddig még soha
nem említette. Mr. Landers jóval idősebb volt nála, kövér, vörös képű
ember, igencsak rossz modorral. Mindenkinek folyton a szavába vágott,
teli szájjal beszélt, és az abrosz szélét használta szalvétának. Az alkoholt
sem vetette meg, egy egész üveg bort megivott az ebédhez, utána
további drinkeket engedélyezett magának, ezeket Christa Ginsberg
keverte neki több különböző üvegből. Ezután illetlen bókokkal bombázta
Marie-t, aki csak félig-meddig értette, mert a férfi nagyon hadart. Leo
viszont már sokkal jobban beszélt angolul, hirtelen felállt, és közölte,
most már indulniuk kell. Christa Ginsberg borzasztóan kínosan érezte
magát, ahogy Walter is. Szegény fiú feltehetően nem igazán kedvelte a
jövendőbeli mostohaapját. Alighanem ezért is volt gyakran
Goldsteinéknél, önként segített a boltban, esténként pedig eljárt
Sallyvel.
Miközben a balul sikerült vendégség után felfelé mentek a lépcsőn a
lakásukba, Leo végig Mr. Landerst szidta, meg Walter anyját, aki
összeadta magát egy ilyen szörnyű alakkal, végül még Marie-nak is
szemrehányást tett.
 – Hogy tűrhetted ezt el, Mama? Rögtön az első illetlen megjegyzése
után rendre kellett volna utasítanod!
– Igazad van, Leo. Csak az a baj, hogy nem nagyon értettem, mit
mond. Nem beszélek még jól angolul.
– Ha folyton itthon ülsz, nem mész emberek közé, nem is lesz jobb az
angolod.
Elvben a fiának igaza volt, a vádló hangnem azonban nagyon bántotta
Marie-t. De nem akarta veszekedéssel elrontani az ünnepet, úgyhogy
nem szólt semmit. Felélesztette a tűzhelyben a tüzet, vizet tett fel, hogy
kávét főzzön, kikészítette egy tányérra a maga sütötte karácsonyi
kekszeket. Leo azonban közölte, hogy elmegy még egy időre, Walterrel
és Sallyvel találkozik. Marie nem mutatta a csalódottságát. Leo végül is
kész férfi – miért kellene folyton az anyja szoknyája mellett ülnie?
– Jól van, menj csak, Leo! Én majd elütöm az időt azzal, hogy
válaszolok a karácsonyi üdvözlőlapokra. Legyen szép az estéd!
– Köszönöm, Mama. És ne várj rám, lehet, hogy csak későn jövök!
Feküdj le nyugodtan!
Miután Leo leszaladt a lépcsőn, Marie odaállt az ablakhoz. Szomorú,
borongós idő volt, a folyó felől köd szállt le a házak tetejére, az utcán
hatalmas, részben befagyott pocsolyák. Walter már lent várt Leóra,
mellette a barátnője, a nagyon vékony, magas, rövid szőke hajú Sally.
Marie-t mindig megnyugtatta, ha a fia Walterrel ment el, nagyon rendes
fiú volt, biztos lehetett benne, hogy semmi butaságra nem veszi rá Leót.
Csak kár, hogy az érzékeny Walter éppen Sally Goldsteint választotta
barátnőjéül – Marie szerint felszínes lány volt. Sally nővére, Maggy sem
nyerte el a tetszését, aki ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a körmét
lakkozta, és mindig udvariatlan volt vele, ha éppen ő segített ki a
boltban. De talán igazságtalanul ítéli el a két Goldstein lányt, hiszen itt
Amerikában mindenki lazább, fesztelenebb, mint a konzervatív
Augsburgban.
Leült a konyhaasztalhoz, maga elé vette a karácsonyra érkezett
postát. Kitty ömlengő levelét majd később válaszolja meg, mert az abban
beharangozott nagy ajándékcsomag még nem érkezett meg, így nem
tudná megköszönni, amit küldött. Lisának viszont írt pár kedves sort,
köszönetet mondott a Mozart-életrajzért, amit Leónak küldött, és a szép
selyemsálért, amit neki. Eltöprengett, kérdezzen-e Sebastianról. Úgy
döntött, inkább nem, ha lenne valami újság, Lisa úgyis megírná. Így csak
a gyerekekről kérdezett, és mint minden levelében, arra kérte a
sógornőjét, hogy legyen gondja a kis Kurtra is.
Ezután vagy ezredszerre elolvasta Paul levelét, próbált a sorok között
is olvasni, hátha valami rejtett értelemre bukkan. Szegény Paul, biztosan
rettenetesen sokáig vívódott, mire elhatározta magát, hogy belépjen a
náci pártba. Óvatosan fogalmazni kezdte a válaszát. Mostantól újra
beszélgethetnek egymással, ha csak írásban is – ez a legcsodásabb
karácsonyi ajándék, amit kaphatott. Persze másfajta beszélgetés lesz ez,
mint amikor egymás mellett ültek, érezték a másik minden rezdülését, a
párbeszéd gyors ide-oda pattogó kérdésekből-válaszokból,
gondolatokból-érzésekből állt. A levélbeli párbeszédük végtelenül
lassúra nyúlik, az aktuális történésekre, fontos kérdésekre csak hosszú
hetek múlva jön majd válasz. De így is lehetőséget adnak maguknak,
hogy részt vegyenek a másik életében, éreztethetik, mennyire fontosak
egymásnak, milyen szoros kötelék van közöttük. Paul leveleit
összegyűjti egy dobozban, újra meg újra elolvassa őket, és biztos volt
benne, hogy ő is így tesz majd Augsburgban.
Órákba telt, mire végre elégedett volt a válasszal, letisztázta és
borítékba tette a levelet. Közben odakint teljesen besötétedett,
vágyakozva gondolt arra, hogy a villában ilyenkor vidám körben ülnek
az asztalnál. Megint kinézett az ablakon, az utcai lámpák szórt fényt
vetettek a járdára. Alig járt valaki az utcán. Szőrmegalléros kabátban
egy nő sietett tova, kézen fogva két kisgyereket vezetett. Egy idősebb
férfi hosszú bottal tapogatta maga előtt az utat – nyilván vak volt.
Amikor néhány fiatal fordult be a sarkon, Marie már azt hitte, a fia jött
meg, de tévedett.
Leónak teljesen igaza van, többet kellene emberek közé mennem,
gondolta. Akkor most nem ülnék egyedül ebben a sivár lakásban. De
fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá. A Seventh Avenue-n már
felfedezett jó néhány boltot, de ezek mind azt a rémes sportsweart
árulták, a fantáziátlan, olcsó amerikai ruházatot, amit alkalomtól
függetlenül mindig lehetett viselni – munkában, sportoláshoz,
szabadidős tevékenységekhez vagy akár társasági eseményeken. Hogy
egy kis pénzt keressen, még arra is hajlandó lett volna, hogy ilyen
szörnyű ruhákat tervezzen – de sehol sem volt szükség divattervezőre.
Még varrónőként sem talált állást sehol. Néhányszor öveket és
zsebkendőket varrt egy textilgyárnak, de rémesen kevés pénzért
hatalmas mennyiséget kellett leszállítania, ami meghaladta az erejét.
Mostanra egészen elcsüggedt, nem hitte, hogy valaha is munkát kap a
tanult szakmájában. És a rajzai eladásából sem tudnak megélni – eddig
Mr. Friedländer volt az egyetlen vevője. A többi képe most is ott van
kitéve Goldsteinék kirakatában, de senkinek sem kellenek.
Marie nagyot sóhajtva elővette az újságot, és a szótár segítségével
elkezdte alaposan átolvasni a cikkeket. Nem kis erőfeszítésébe került,
sokszor nem értette, kiről is van szó, az amerikai sportokról, mint a
rögbi vagy a baseball, fogalma sem volt, a Németországot érintő
külpolitikai cikkeket pedig bántónak érezte. Nem, nem akart amerikaivá
válni, idegen volt ebben az országban, soha nem is tudna gyökeret verni
itt. De zsidó származása miatt már a hazájában is idegenné vált. Hová
tartozik hát? Van valahol a világban egy hely a hontalanok számára? Egy
seholsincs ország ég és föld között, ahol békében élhet egymás mellett
minden ember, bármilyen nációhoz is tartozik, bármilyen a bőrszíne?
Éjfélre Leo még mindig nem ért haza. Marie egyre jobban aggódott,
úgy döntött, nem fekszik le, ébren várja meg, fél három körül azonban
ruhástul mégis elaludt a kanapén. Másnap reggel arra ébredt, hogy majd
megfagy a fűtetlen lakásban. Szorongva lesett be a függöny mögé – Leo
hála istennek ott volt. Már attól félt, valami baja esett. De nem, a
párnába fúrva a fejét aludt, meg se rezzent, és az ágy felől áradó szag
elárulta, hogy részeg. Marie délig hagyta aludni, akkor bement hozzá,
kitárta az ablakot, hogy kiszellőztessen.
– Hideg van, Mama! – hallatszott az ágy felől.
– Sajnálom, Leo, nem akarom tovább szívni ezt az alkoholtól bűzlő
levegőt. Különben is fél egy van már.
Leo nem válaszolt, de feltápászkodott, a vállára terítette a takarót, és
kiment a parányi fürdőszobába, amely egy mosdóból és vécékagylóból
állt. Marie közben kávét főzött, kent pár kenyeret sonkával és sajttal,
amit itt szendvicsnek neveztek.
– Köszönöm, de nem vagyok éhes – mondta Leo, amikor kijött a
fürdőszobából. – Főznél nekem egy teát, Mama?
– Persze.
Leo sápadtan, zavaros szemmel ült az asztalnál, lassan kortyolgatta a
forró kamillateát, és folyton a halántékát dörzsölte. Másnapos és fáj a
feje, gondolta Marie. Nem csoda, ha átmulatja az egész éjszakát. Nem
tudta sajnálni a fiát.
– Kellemes este volt? – kérdezte ártatlan arccal.
Leo sötét pillantást vetett rá, mert kihallotta a hangjából az iróniát.
– A kellemes nem a jó szó, fantasztikus este volt.
– Fantasztikus? – lepődött meg Marie. – Hol voltatok?
– Harlemben.
– Dehát ott csak feketék élnek! Mrs. Goldstein szerint jobb, ha nem
megy arra az ember…
– Mrs. Goldstein badarságokat beszél – felelte Leo megvetően. –
Walternek lakik ott két barátja. Velük jártuk a különböző bárokat és
klubokat, ahol zenélni szoktak…
– És a különböző bárokban különböző italokat ittatok, igaz?
– Csak kettőt – ismerte el Leo. – De gyilkos egy ital volt. A zene
viszont, amit ezeken a helyeken játszanak, fantasztikus, még soha nem
hallottam ilyet. Ezek vérbeli zenészek, fognak egy hangszert és
egyszerűen csak improvizálnak. És az a ritmus, bármit is játszanak,
magával ragad. Ez Amerika, Mama! Ez az Újvilág hangja, ritmusa, azt
hiszem, már tudom…
Kopogás szakította félbe. Az ajtó előtt egy fekete férfi állt különös
egyenruhában, a szállodai londinerek ruhájára emlékeztetett. Széles
vigyorral az arcán egy borítékot nyújtott át Marie-nak.
– My master says, you please read and give me answer.[4]
Marie meglepődve bontotta fel a borítékot. A benne lévő lap tetejére
Mr. Friedländer cégének fejléce volt rányomtatva. Az üzenetet azonban
kézzel írták.
 Mélyen tisztelt asszonyom!
Megtisztelne azzal, hogy jövő hét csütörtökére elfogadja a meghívásomat
egy üzleti vacsorára? Amennyiben a válasza igen, hét órakor magáért
küldöm a sofőrömet.
Szívélyes üdvözlettel
barátja és csodálója
Charles Friedländer

Ui. A sofőröm azt az utasítást kapta, hogy várja meg a válaszát.

Marie habozott. Friedländer jóindulattal van iránta, és jó kapcsolatai

vannak, talán még álláshoz is juttathatná. Ugyanakkor kellemetlenül
érezné magát, ha kérelmezőként lépne fel vele szemben. De azért
elfogadta a meghívást.
– Please tell Mr. Friedländer that I accept[5] – mondta végül. – It is okay.
A fiú kezébe nyomott némi aprót, amit az vigyorogva zsebre vágott,
majd elköszönt, és ruganyos léptekkel leszaladt a lépcsőn.
– Mit akar tőled ez a Friedländer? – kérdezte Leo gyanakvóan.
– Üzleti vacsorára hív – felelte Marie közömbösen, és az asztalra dobta
az üzenetet. – Jövő hét csütörtökön.
Leo a kézzel írt üzenetre meredt, a halántékát dörzsölve elolvasta,
majd döbbenten nézett az anyjára.
– Csak nem akarsz elmenni?
– Miért ne?
Leo összehúzta a szemét, hirtelen nagyon emlékeztetett az apjára, aki
mindig így néz, ha valami nem tetszik neki.
– Mert ez csak egy ürügy – mondta ingerülten. – Friedländer téged
akar, Mama. Nem is értem, hogy lehetsz ilyen naiv. Randevúra hív, és ki
tudja, még…
– Túl élénk a fantáziád, Leo.
Leo felpattant, odaállt az ajtó elé, mintha Marie máris menni
készülne.
– Nem mész el a találkozóra, Mama! – kiáltotta dühösen. – Megtiltom
neked.
 Marie megrökönyödve meredt rá. Ilyesmit még soha nem engedett
meg magának vele szemben Leo. Mégis mit képzel? Hogy az apja helyébe
kell lépnie?
– Tisztázzunk valamit, Leo! – mondta határozott hangon. – Mindig
szívesen meghallgatom a tanácsodat, meg is fontolom. De megtiltani
nem fogsz nekem semmit.
Leo bűntudatosan hallgatott, érezte, hogy túl messzire ment.
Mogorván visszaült a helyére, és a teáscsésze után nyúlt.
– Akkor legalább hadd menjek veled!
– Nem, Leo. Azt nem lehet, téged nem hívtak meg.
Erre Leo már nem válaszolt, és ezzel a beszélgetés véget ért. Fogta a
teáskannát és a csészét, bevonult a „szobájába”, behúzta a függönyt, és
felkapcsolta a lámpát. Valószínűleg visszabújt az ágyba, de nem azért,
hogy aludjon. Marie hallotta a kottapapír zörgését – komponálni akart.

A következő csütörtökön Marie elővette az egyik elegáns ruháját, amely

még a divatszalonjában készült, feltűzte a haját, gondosan bekrémezte a
kezét, amit megviselt a házimunka. Pontban hétkor egy autó állt meg a
ház előtt.
– Akkor én megyek! – kiáltott be Leónak a függöny mögé, de választ
nem kapott.
A hatalmas amerikai autó kormányánál ugyanaz az egyenruhás fekete
ült, aki a levelet hozta. Barátságosan rávigyorgott Marie-ra, de nem
szállt ki, hogy kinyissa neki az ajtót, effajta udvariasság nem volt szokás
New Yorkban. Marie-nak csak harmadik próbálkozásra sikerült kinyitni
a kocsi ajtaját, mert nem ismerte ezt a típust.
A Broadwayn hajtottak végig déli irányban, később mintha felismerte
volna a Columbus Circle-t, majd a kivilágított Central Parkot, de lehet,
hogy tévedett. Az pedig ott a Times Square? Az meg a Seventh Avenue,
ahol hetekkel korábban munkát keresett? Ebben az esti fényárban
minden másképp nézett ki, autók hosszú sora hömpölygött az utakon, a
kereszteződésekben meg embertömeg, mindenki sietett, rohant,
igyekezett valahová vagy valahonnan.
 Időnként, ha várakozniuk kellett a piros lámpánál, a sofőr
hátrafordult, és barátságosan magyarázni kezdett, Marie azonban sajnos
csak egy-egy szót értett meg. De azért buzgón bólogatott és hálásan
mosolygott. Amikor végül megálltak, és megértette, hogy ki kell szállnia,
fogalma sem volt, hol van. Az utcán, ahol állt, szinte minden bejárat
fölött színes fények villództak: Café, Restaurant, Tavern… Emberek
mentek el mellette, hangosan beszélgetve, nevetve, gesztikulálva.
– Jó estét, Frau Melzer! – szólalt meg hirtelen valaki a háta mögött. –
Nagyon örülök, hogy elfogadta a meghívásom.
– Friedländer úr! – könnyebbült meg Marie. – Jó estét! Kissé
elveszettnek éreztem magam a sok villogó fény között.
A férfi nevetett, és azt mondta, Greenwich Village-ben könnyen el is
veszhet egy csinos asszony.
– Bár az én társaságomban nem. Erre jöjjön, kérem! Remélem, szereti
a kínai ételt. Kedvelem ezt a kis éttermet, mert zavartalanul lehet itt
beszélgetni.
Marie még soha életében nem evett kínai ételt, amin Friedländer
nagyon meglepődött. Az étterem bejáratát két aranyszínűre festett
sárkány őrizte, közöttük ferde szemű, sötét hajú fiatalember állt, és
hajlongva kinyitotta nekik az ajtót. Több helyiségből állt az étterem,
mindegyik vörös faborítású, díszes faragásokkal, festményekkel.
Majdnem minden asztalnál ültek, de nem kínaiak, hanem kizárólag
amerikaiak. A fiatalember egy kisebb terembe vezette őket, amelyben
hatalmas aranyszínű Buddha-szobor állt, és csupán két asztal.
– Itt magunk között vagyunk – mondta Friedländer, és átadta a
kabátokat a fiatal kínainak. – Foglaljon helyet, kérem, meglátja, az étel
kitűnő!
Marie ebben kételkedett. Azt hallotta, hogy a kínaiak egészen furcsa
dolgokat esznek, amiket nem nagyon bír az európai gyomor, de azért
Friedländer javaslatára nagy bátran wong soupot és currys csirkét
választott, végül mindkettő nagyon ízlett neki. Csak bort nem szabad itt
rendelni, mondta Friedländer, inkább kínai szokás szerint jázminteát
kell inni.
 Jó darabig beszélgettek mindenféléről, Marie-nak jólesett végre
megint németül társalogni, ráadásul Charles Friedländer intelligens,
művelt beszélgetőpartnernek bizonyult. Annál inkább nehezére esett
előrukkolni a kérésével, kínosnak érezte volna, ha kihasználja a
kedvességét. Ezért egyelőre nem szólt semmit.
– Nyilván nem lepi meg túlzottan, hogy ismertem az apósát – mondta
éppen Friedländer. – Egyébként az apját is. Jakob Burkard volt a neve,
nemde?
– Így van – lepődött meg mégis Marie. – Én sajnos nem ismertem, a
születésem előtt meghalt.
– Sajnálattal hallom. Én magam akkor még nagyon fiatal voltam,
határozottan tiltakoztam, hogy kisegítsek a szüleim üzletében. De
emlékszem, hogy Jakob Burkard gyakran vásárolt nálunk. Kedves ember
volt. Egyszer megadta magát a pénztárgép, amikor épp ott volt, ő pedig
megjavította. Nem kért érte pénzt, csak megcsinálta, mert érdekelte a
dolog.
– Hát, üzletembernek nem volt valami jó – mosolyodott el Marie. –
Pedig annak idején ő tervezte az akkor modernnek számító gépeket,
amelyek nélkül ma nem létezne a Melzer textilgyár.
Friedländer bólogatott, bár valószínűleg inkább udvariasságból, mint
meggyőződésből. Aztán elmesélte, hogy tulajdonképpen jogász, de az
egyetlen fivére, aki átvette volna a családi üzletet, elesett a háborúban.
Így kötelességének érezte, hogy a helyébe lépjen.
– Nagyjából a teljes vonalon kudarcot vallottam – vallotta meg Marie-
ra kacsintva. – Azt azért a javamra kell írni, hogy a háborút követő első
években az üzletem talpon maradt, sokakkal ellentétben, viszont ma
már tudom, hogy számos végzetesen rossz döntést hoztam akkoriban. A
feleségem mentette meg a helyzetet, felvette a kapcsolatot az amerikai
rokonságával, és végül anyámmal együtt ide menekültünk a csőd elől,
hogy a határtalan lehetőségek országában kezdjük újra.
– Ami sikerült is – mosolygott Marie.
Közben egy elbűvölő, törékeny, fekete hajú lány felszolgálta a
desszertet: fagylalt kínai gyümölcsökkel – nyilvánvalóan az amerikai–
kínai barátság jegyében.
 – Kezdetben nem – folytatta Friedländer a fagylaltot kanalazva. – Az
első évünk nagyon kemény volt, tele csalódással. De aztán rám
mosolygott a szerencse. A textilgyár, ahol éhbérért dolgoztam, csődbe
ment, és hitelből jó áron meg tudtam venni. Tanultam a korábbi
hibáimból, és most már elégedett lehetek.
– Csodálom magát – vallotta meg Marie. – Belőlem hiányzik a bátorság
és a vállalkozó szellem, hogy megvessem itt a lábam.
Friedländer tudni akarta, van-e tanult szakmája.
– Több mint tíz éven át divatszalont vezettem Augsburgban…
Most kellene rákérdeznie az állásra, hiszen Friedländer több
textilüzlet tulajdonosa, de Marie nem tudta rávenni magát erre. Ehelyett
inkább néhány Augsburgban köztiszteletben álló vevőjét említette meg,
és a beszélgetés más irányba terelődött. Mégpedig a közös ismerősökre.
Wiesler igazgatónéra, a Műegylet vezetőjére. Manzingerékre, övék a
nagy filmszínház a városban. És természetesen a Bräuer bankház
csődjére, meg a tulajdonos öngyilkosságára is emlékezett Friedländer.
– Szerencsétlen ember. Mi is a bank károsultjai közé tartoztunk.
Szóval a fiatal Bräuer a sógora volt? Mi is volt a neve? Alfons? Ő is a
háborúban esett el, mint a fivérem.
Hallgattak egy sort, ették a desszertet, amit Marie alig tudott már
legyűrni. Régen evett ilyen kiadós vacsorát.
– A férje viszont szerencsére épen, egészségesen tért vissza – szólalt
meg Friedländer, és eltolta maga elől az üres desszertestálkát.
– Megsérült a válla, de szépen meggyógyult – bólintott Marie. –
Huszonegy éve vagyunk házasok, három gyermekünk van. A legidősebb
fiammal már találkozott…
– Rokonszenves fiatalember – mosolygott Friedländer. – Feltehetek
önnek egy személyes kérdést, Frau Melzer?
Marie-nak eszébe jutott Leo gyanúja, de elhessegette a gondolatot.
– Azt szeretné tudni, miért hagytam el a férjemet és a családomat,
hogy New Yorkban éljek? – előzte meg a kérdést.
– Ne értsen félre, kérem! – mondta Friedländer, és nem vette le a
szemét Marie-ról. – Nem puszta kíváncsiságból kérdezem, hanem
őszinte együttérzésből.
 – Ez nem titok, Friedländer úr, de nem is könnyű elmagyarázni. Azért
jöttem el, mert nem akarom, hogy miattam csődbe menjen a Melzer
textilgyár…
Marie mindent elmondott a németországi helyzetről, a férfi pedig
részvéttel bólintott. Hogyne, ő is hallott a nürnbergi törvényekről,
hiszen hatalmas felháborodást keltett Amerikában. Számos német zsidó
kért beutazási vízumot az országba, sajnos korlátozni is kellett ezek
számát, mert attól tartanak, összeomlana az amerikai szociális rendszer,
ha túl sok nincstelen bevándorló jönne az országba.
– Nagyon is elképzelhető, hogy csak tovább romlik a helyzet
Németországban – tette még hozzá Marie csüggedten. – De persze
mindannyian reménykedünk benne, hogy egy napon visszatérhetünk a
hazánkba.
– És akkor? – nézett rá átható tekintettel a férfi. – Akkor visszamenne
a férjéhez?
– Természetesen. Végtelenül boldog lennék, ha lehetséges lenne.
Szeretem a férjemet, és ő is szeret engem.
Most csalódott vajon? Meglehet, mivel a tekintete nyugtalanul
megrebbent, már nem őt nézte, hanem a falfestményt valahol a háta
mögött. Marie ezt jó jelnek vélte. Mert ha egy férfi csak könnyű kalandot
keres, nem érdekli, hogy a nő házassága boldog-e vagy boldogtalan.
– Szereti a férjét, mégis elhagyta? – szólalt meg végül Friedländer.
– Nem vettem volna a szívemre, hogy bajba sodorjam – felelte Marie.
Friedländer bólintott, elgondolkodva meredt maga elé. Talán nem
hiszi, hogy az igazat mondja? Megjelent a kínai fiatalember, hogy
leszedje az asztalt, Friedländer a számlát kérte. Ezzel tehát véget ért a
vacsora, mindjárt hozatja a kabátokat, és elbúcsúzik. Most már túl késő
előhozakodni a kérésével, gondolta Marie. Elszalasztotta a megfelelő
pillanatot, mert kínosnak érezte, hogy kimondja. Ám most mégis
megemberelte magát, mindegy, mit gondol róla a férfi, meg kell tennie.
– Mr. Friedländer – szólalt meg félénken. – Szeretnék kérdezni
valamit. Azaz inkább kérni…
Marie meglepetésére a férfi egyáltalán nem látszott bosszúsnak, sőt
elnevette magát, vidám, huncut képet vágott.
 – Na végre, ifjú hölgy. Nem is volt olyan nehéz, igaz? Így megy ez az
üzleti életben. És… igen, úgy vélem, tehetek magáért valamit. Pár nap
múlva jelentkezem.

[4] A gazdám azt üzeni, olvassa el, és adja meg nekem a választ.
[5] Mondja meg, kérem, Mr. Friedländernek, hogy elfogadom a meghívást.
 31.

Henni álmatlanul forgolódott az ágyában éjszakánként. Az nem lehet,

hogy nincs esélye a szerelmüknek. Kell lennie valami megoldásnak. Ha
négyszemközt beszélhetne Felixszel, elmondhatná, hogy tud a titkos
tevékenységéről, de soha nem árulná el. Hogy tiszteletben tartja a
nézeteit, még ha nem is osztja őket. Hogy így is őrülten szereti, látni
akarja, találkozni vele, közel lenni hozzá. És nem fél semmitől…
Persze már ezen a ponton megbukna, mert természetesen félt, nagyon
is. De nem magát féltette, hanem Felixet. Ha igaz a feltevése – és ebben
meglehetősen biztos volt –, Felix az egyik illegális kommunista csoport
tagja, amely a náci rezsim ellen küzd. Már a nézetei is ezt igazolják, de
hogy ismeri, sőt bújtatja Sebastian bácsit, az egyértelmű bizonyíték rá.
Sebastian bácsi illegalitásba vonult, hogy a hitleri állam ellen küzdjön.
Különben miért bujkálna a családja elől?
És Sebastian bácsi a legnagyobb probléma. A rögeszméi ellenére Henni
kedvelte, ám sajnos született balfácán. Bármibe is fogott, többnyire
kudarcot vallott. Már háromszor is börtönbe zárták. Először rögtön a
háború után, amikor néhány nap erejéig tanácsköztársaságot hoztak
létre a kommunisták Augsburgban, másodszor, amikor Hitlert
megválasztották birodalmi kancellárnak, végül pedig tavaly bántak el
vele nagyon csúnyán, mert az az őrült ötlete támadt, hogy eltávolítja a
mocskolódó feliratokat a zsidó üzletek kirakatáról, és közben
összetűzésbe keveredett egy rendőrrel. Micsoda bolond! Henni úgy
gondolta, feltétlenül figyelmeztetnie kell Felixet, mert Sebastian bácsi
még képes valami őrültség miatt bajba sodorni az egész csoportot.
Ráadásul Henninek bűntudata volt Lisa nénikéjével szemben. Szegény
halottnak hiszi a férjét, folyton feketében járkál, mint egy gyászoló
özvegy. Közben meg ez a lehetetlen ember itt bujkál a városban, és a
lebukásán szorgoskodik. Igazából el kellene mondania Lisa néninek,
hogy a férje életben van, ám ez minden érintett számára szörnyű
veszélyt jelentene. A nénikéje még képes lenne az éjszaka leple alatt
elmenni a Gerberstrasséra, hogy lássa az imádott férjét, és ez biztos
katasztrófával végződne. Lisa néni egyszerűen túl feltűnő jelenség, már
messziről hallani a fújtatását, ha az utcát járja. És különben sem lenne
képes eltitkolni, hogy tudja, hol bujkál a férje és mit csinál. Nem,
mindenkinek az a legjobb, ha nem mond neki semmit.
Ah, milyen átkozottul nehéz ezeken a dolgokon rágódni, teljesen
egyedül döntést hozni. Elgondolkodott, kivel beszélhetné meg a
gondjait. Mama túlságosan érzelgős, impulzív. Dodónak megvan a maga
baja, nem terhelheti ezzel is. Legfeljebb Robert bácsit avathatná be, de ő
meg biztosan azt tanácsolná: el a kezekkel Felixtől. Egyedül Marie
nénikéjében bízna meg, ő azonban sajnos a messzi New Yorkban van.
A szilvesztert az egész család együtt ünnepelte a villában, csak Dodo
hiányzott, mert Ditmarral meg a barátaival a városba ment. Egészen
kellemes este volt, főként a gyerekek élvezték, amikor Paul bácsi és
Humbert felügyelete alatt éjfélkor meggyújthatták a petárdákat az
udvaron. Elvira néni szörnyen dühös volt, az imádott lovai mellett
köszöntötte az újévet az istállóban. A kutya a tűzijátékok között
rohangált, meglepődött a durranásoktól, de egyáltalán nem félt. Paul
bácsi elismerően kijelentette, hogy Willi lövésbiztos, nem is gondolta
volna a kis semmirekellőről. De nagyjából ebben ki is merült a
szilveszteri ünneplés, különben csak üldögéltek bólét szürcsölve, és
Henni búnak eresztette a fejét, mert borzasztóan hiányzott neki Felix,
folyton azon töprengett, vajon mit csinálhat most. Gondol rá? Ő is
vágyódik utána? Vagy már elfelejtette?
A gyárban Felix következetesen kerülte, ha meglátta, rögtön sürgős
dolga akadt valahol másutt, és úgy tűnt, ehhez szigorúan tartja is magát.
Henni már azon gondolkodott, hogy behívatja az irodába, de az túl
veszélyes lett volna, mert a titkárnők hallhatták a beszélgetésüket.
Egyszer megpróbálta elkapni a gyárkapunál munka után, de Felix csak
kurtán odavetett valamit, és már rohant is tovább.
 Írjon neki levelet? Az megint csak rossz ötlet, illetéktelen kezekbe
kerülhet. És ha elmenne a lakására? De mi van, ha Sebastian bácsi nyit
ajtót? Bármit talált is ki, mindenben volt valami bökkenő. Arra pedig
gondolni sem akart, mi van, ha Felix felmond a gyárban, és örökre
eltűnik. Az rettenetes lenne, soha többé nem látná.
Paul bácsi állandó célozgatása is kezdett az idegeire menni. Nyilván
észrevette, hogy nem úgy mennek a dolgok kettőjük közt, mint azelőtt,
és talán segíteni akart.
– Az ifjú Burmeister ügyesen végzi a dolgát, talán áthelyezhetnénk a
könyvelésre – javasolta nemrég. – Mégiscsak jogot tanult,
foglalkozhatna a szerződésekkel.
– Szerintem jól érzi magát a szövödében – válaszolta erre Henni.
Paul bácsi mosolyogva végigmérte.
– Azt gondoltam, örülnél, ha a közeledben dolgozna – mondta ártatlan
arccal.
– Nekem fontos, hogy különválasszam a munkát és a magánéletet,
bácsikám. A munkatársak közötti szoros kapcsolat rossz fényt vethetne
a gyárra.
– Milyen bölcs gondolat! – ironizált Paul bácsi csúfondárosan.
Henni nem vette rossz néven tőle, mert hát végül is jót akart. A
bácsikája kezdettől fogva kedvelte Felixet, és talán azt gondolta, ő lehet
az igazi az unokahúga számára. Amiben nem is tévedett. Csakhogy
sejtelme sem volt az időközben felmerült problémákról, és ez jobb, ha
így is marad. Főleg most, hogy végre újra józan megfontolással vette
kézbe a dolgokat. Kompromisszumot kötött, ha a gyár érdeke úgy
kívánta, de közben nem hajbókolt a náciknak. Ami egyáltalán nem volt
könnyű, de idáig még egészen jól ment. Miután novemberben belépett a
pártba, több szállítmány pamutot is kaptak, ez feltehetően a bosszantó
Dobernnek köszönhető, akinek nyilvánvalóan komoly kapcsolatai
vannak pártvonalon. Hogy mit vár ettől, az világos volt Henni számára:
Marie-nak a zsidó származása miatt el kellett mennie Amerikába, így
Serafina von Dobern számára szabad az út a villába. De alaposan
elszámította magát, mivel Paul bácsi pálfordulása egyértelműen annak
tudható be, hogy kibékült a feleségével. Dodo mesélte, hogy még
karácsony előtt hosszú levelet írt neki, és a választól, ami pár napja
érkezett, szemlátomást annyira megkönnyebbült, olyan boldog lett,
hogy behívta Hennit az irodájába, megbeszélni vele pár dolgot.
– Az elmúlt hetekben talán kissé túl szigorú voltam veled. Ennek az az
oka, hogy sok problémával kellett megküzdenem. Nem csak itt a
gyárban… de ezt te is tudod. Nos, azt hiszem, mostantól jobbra
fordulnak a dolgok, és mindenképpen el akartam mondani, mennyire
nagyra becsülöm az itt végzett munkád… – Majd kissé feszengve
bevallotta, hogy bár kezdetben nagyon nem tetszett neki Henni
javaslata, hogy lépjen be a pártba, de végül is igaza volt. – Úgy éreztem,
tartozom neked azzal, hogy ezt elmondjam. Ami persze nem azt jelenti,
hogy ezentúl minden javaslatodat elfogadom, ilyesmire ne is számíts…
Henni nagyra értékelte, hogy a bácsikája ezt elismerte. Ugyanakkor
majdhogynem lelkiismeret-furdalást érzett, mert azóta már korántsem
volt meggyőződve arról, hogy jó tanácsot adott. Hát tényleg helyes
„lepaktálni az ördöggel”, ahogy Felix mondta? Olykor komolyan
elgondolkodott azon, hogy bizonyos dolgokban esetleg még sincs igaza.
Bárcsak beszélhetne vele erről!

Amikor ezen az estén hazaért a gyárból, Dodo ott ült a nappaliban

izgatott beszélgetésbe merülve Tilly nénivel, akin egyértelműen látszott,
hogy gyereket vár. Persze közel sem volt annyira feltűnő, mint annak
idején Lisa néni esetében, aki valósággal két lábon járó hordóvá
változott a terhességei alatt. Tilly néninek csak a pocakja gömbölyödött,
különben ugyanolyan vékony volt, mint régen. Talán még a melle lett
nagyobb, ami nem is baj, mert ott nem bánt vele bőkezűen a természet.
Tulajdonképpen nagyon jól állt neki a terhesség. Milyen kár, hogy a
kedves Kortner doktor ezt nem láthatja, mert Tilly elűzte magától.
– Nem lesz könnyű utólag leérettségizni, Dodo – mondta éppen a
nagynénje, és mosolyogva bólintott Henninek. – Nekem annak idején
nálam jóval fiatalabb gimnazistákkal kellett ülnöm az iskolapadban. Bár
manapság már könnyebb a dolga egy lánynak, de nem akkor, ha egyszer
már félbehagyta az iskolát.
 – Mama figyelmeztetett – sóhajtott lehangoltan Dodo. – De én ostoba
liba nem hallgattam rá, mert csak a repülés érdekelt. A csoda vigye el!
Utólag mindig okosabb az ember.
– Szerintem egyszerűen érdeklődj a leányiskolákban! – szólt közbe
Henni is. – Csak van erre valami megoldás. Talán Messerschmitt is
segíthet. Élvezed a jóindulatát, nem?
Dodo vállat vont, nem sok reményt fűzött a főnökéhez.
– Megpróbálhatom – mondta tétován. – De sokat nem tehet, legfeljebb
szólhat egy szót az érdekemben. Különben is Messerschmitt hamarosan
Regensburgba megy, ott már épülnek a nagy szerelőcsarnokok a Bf 109-
esekhez.
Ó, igen, az ominózus együléses gépek, gondolta Henni. Állítólag
sportrepülők, de valójában vadászgépek. Tehát katonai járművek, mert
mi másra vadászhatnak a levegőben a gépek, mint ellenséges repülőkre?
– Menni fog, Dodo – mondta Tilly néni. – Talán az is egy lehetőség,
hogy önállóan készülsz fel, és csak a vizsgára mész be az iskolába.
Mindenesetre ebben szívesen segítek.
– Köszönöm, Tilly néni. Ha megvan a nyamvadt érettségi, akkor
továbbtanulhatok repüléstechnikai mérnöknek. Ezzel a végzettséggel
pedig egészen biztosan találok állást egy repülőgépgyárban. Mégpedig a
tervezőirodán, ami minden vágyam.
– Ez nagyon jól hangzik.
– Ditmar beszélt nekem erről. Ősszel beiratkozik a repülőmérnöki
szakra – neki persze nem probléma, van érettségije.
– Drukkolok neked, Dodo, hogy sikerüljön – mondta Tilly néni. – De
most ideje lefeküdnöm. Holnap korán reggel kezdek a kórházban.
Kis lendületet vett, hogy fel tudjon állni a fotelból. Egészen könnyen
megy neki, gondolta Henni. Lisa nénit annak idején a férjének kellett
felhúzni a kanapéról, a terhessége utolsó heteiben még Humbertnek is
segítenie kellett, hogy lábra tudjon állni.
– Még mindig dolgozol? – csodálkozott Dodo. – Már csak néhány hét,
és jön a baba, nem?
Tilly néni a hasára tette a kezét, boldogan mosolygott maga elé. A
kicsi nyilván mozgolódott, rugdosott.
 – Ameddig jól érzem magam, és dolgozni tudok, nem kell itthon
ülnöm. Ha pedig a baba úgy dönt, hogy hamarabb jön, a klinikán a
legjobb helyen vagyok.
Hát ebben teljesen igaza van. Dodo és Henni jó éjt kívánt a
nénikéjének, kettesben maradtak. Henni azon vívódott, a bizalmába
avassa-e Dodót, ennél jobb alkalom nem adódik. Mamáék az újévi
fogadásra mentek a városházára, Gertrudét is magukkal vitték. Jó időbe
telik még, mire hazajönnek.
– Ditmar Münchenbe megy egyetemre? – Egyelőre egy ártalmatlan
kérdéssel nyitott.
Dodo vállat vont, mintha nem tudná pontosan.
– Gondolom…
Nem tűnt valami boldognak attól, hogy a kedvese egyetemre akar
menni.
– Minden rendben kettőtök közt? – kérdezte Henni óvatosan.
– Persze. Hisz tudod, együtt ünnepeltük a szilvesztert is. Remekül
éreztük magunkat.
Henni határozottan érezte, hogy Dodo elhallgat valamit. Különben is
olyan feszült mostanában, bár nem csoda, annyi nehézséggel kell
megküzdenie. És nem akarta elmondani neki, nehogy elbátortalanítsa,
de Felix szerint az új rezsim egyáltalán nem nézi jó szemmel, ha a nők
érettségit szereznek.
– És mi van Felixszel? – kérdezte Dodo. – Még mindig olyan ostobán
viselkedik? Tudod, mit gondolok? Ha ez így megy tovább, nem sok esélyt
látok kettőtöknek.
Köszönöm szépen, gondolta Henni bosszúsan. Pont ezt akartam
hallani.
Aztán ő is csak vállat vont, és azt mondta, Felixnek kell még egy kis
idő, hogy előbújjon a csigaházából.
– Hát, nem is tudom – mondta erre Dodo. – Nekem inkább úgy tűnik,
mintha össze lenne nőve a csigaházával. A hátán hordja, hogy bármikor,
bárhol gyorsan elbújhasson benne.
Hangosan felnevetett, láthatóan nagyon tetszett neki a saját kis
tréfája. Henni vágott egy grimaszt, és már tudta, hogy biztosan nem szól
egy szót sem Dodónak a gondjairól, úgysem érdekelné. Jobb, ha témát
vált.
– Milyen kár, hogy Tilly néni gyereke apa nélkül fog felnőni, nem
gondolod?
Dodo rögtön ráharapott a témára, neki is az volt a véleménye, hogy
egy gyereknek apa is kell.
– Tilly néni azonban sajnos rossz embert választott, aki megcsalta. Egy
ilyenhez én se mentem volna feleségül.
– De nem is voltak házasok, amikor az történt.
– De szinte jegyben jártak.
– Ahogy vesszük. Mama mesélte, hogy Kortner doktor többször is
megkérte Tilly nénit, de ő mindig nemet mondott.
– Akkor az ő hibája – szögezte le Dodo érzéketlenül.
– Úgy érted, a sok csalódás miatt lépett félre?
– Valószínűleg. Habár… – Dodo elhallgatott, a homlokát ráncolta, mert
valami eszébe jutott. – Habár anyám egyszer azt mondta, hogy Kortner
doktor nála járt a divatszalonban, és égre-földre esküdözött, hogy
semmi sem történt, Tilly csak beképzelte az egészet.
– És anyád hitt neki?
Dodo bólogatott. Az anyja akkor meg volt győződve róla, hogy Tilly
téved a doktorral kapcsolatban. Próbált is beszélni vele erről, de nem
jutott semmire.
– Hmm. – Henni elgondolkodott. – Szerintem Tilly néni még mindig
szereti.
Dodo egyetértett.
– És a doktor is őt.
Ebben Henni azért nem volt olyan biztos, dehát mégiscsak gyereket
vár tőle Tilly néni.
– Elmondta neki? – kérdezte Dodo.
– Tilly néni? Biztos nem.
– Valakinek el kellene mondania.
Henni nyelt egyet, Dodo aztán átkozottul gyorsan kapcsol.
– Úgy érted, hogy… mi mondjuk el neki?
– Pontosan.
 Mindketten azonnal lelkesedtek az ötletért, jó érzés tenni valamit. Ha
már a saját gondjaikat nem tudják megoldani, akkor legalább szegény,
boldogtalan Tilly néniét…
– Nagyon egyszerű az egész – mondta Dodo suttogva, mintha bárki is
kihallgathatná őket. – Vasárnap csak kivételes esetben rendel a doktor,
felhívom, hogy nagyon csúnyán meghűltem. Te elkísérsz, lefoglalod az
asszisztensnőjét. Neki nem kell hallania, amikor elmondom. Érted?
– Értem.
– Na, most már mennem kell – állt fel Dodo. – Még épp odaérek időben
a vacsorára. Tudod, milyen kényes a pontosságra nagymama. Akkor
vasárnap. Érted jövök.
Kabát, sapka, gyors ölelés, és Dodo már el is pöfögött az anyja
autójával. Henni irigykedve nézett utána. Bárcsak neki is lenne autója!
Persze előbb jogosítványt kellene szerezni. Rosszkedvűen ment be az
üres konyhába, kent magának egy kenyeret, és felvitte a szobájába.
És megint kezdődött elölről a gondolatok szokásos körforgása. Hol van
most? Mit csinál vajon? Hogyan találkozhatna vele?

Vasárnap reggel Dodo hívása ébresztette. Félálomban botorkált le a

telefonhoz az előszobába.
– Fél óra múlva ott vagyok érted. Súlyos megfázás, azt mondtam. Úgy
köhögök, mint egy asztmás vénember.
Henni az órára pillantott: még csak fél nyolc! Dodo nyugodtan
megbetegedhetett volna kicsit később is, itt lett volna rá az egész
délelőtt. Álmosan bement a fürdőszobába, aztán felöltözött, és nagyon
megörült, hogy nagymama már megfőzte a kávét.
– Hogyhogy ilyen korán keltél vasárnap? – kérdezte csodálkozva,
miközben Henni mohón szürcsölte a kávét.
– Dodo csúnyán megfázott, és elkísérem az orvoshoz.
– Nehogy te is elkapj valamit! – aggodalmaskodott a nagyanyja.
Útközben Dodo a köhögést gyakorolta: hiszen valódinak kellett
tűnnie. Több variánst kipróbált: hurutos köhögést, száraz köhögést,
hörgő, fulladó köhögést. Nem mindegyik tűnt hitelesnek, csak amikor
félrenyelt, és tényleg köhögnie kellett, akkor volt Henni elégedett vele.
 Kortner doktor rendelőjében kellemetlen meglepetés érte őket. Arra
számítottak, hogy ők lesznek az egyedüli páciensek, de sajnos tévedtek.
Egy bekötött kezű sápadt asszony, egy idős házaspár és egy náthás
fiatalember már előttük itt volt, le kellett ülniük a váróban. Dodo
versenyt köhögött a fiatalemberrel, mire az idős házaspár gyorsan
kimenekült a folyosóra, nehogy elkapjon valamit. Henni lassan kezdett
aggódni, mert Dodo egyre jobban berekedt. A végén még holnapra
elmegy a hangja, és hangszálgyulladása lesz. Jó egy óra hosszat vártak,
miközben újabb betegek érkeztek. Aztán végre eljött az ő pillanatuk.
– Melzer kisasszony, kérem, jöjjön be!
Dodo felállt, jelentőségteljes pillantást vetett Hennire, aki bólintott,
majd követte az asszisztensnőt a rendelőbe. Középkorú nő volt, ha a
doktor valóban vele csalta meg Tilly nénit, furcsa egy ízlése van.
Valószínűbbnek tűnt, hogy a nő Kortner nővére, Doris, akiről már
mesélt a nagynénjük.
Henni várt néhány percet, majd ő is felállt, kiment a folyosóra,
ahonnan még egy ajtó nyílt a rendelőbe. Most gyorsan ki kell találnia
valamit, nem hagyhatja Dodót sokáig a pácban. Kihallatszott, ahogy
köhög. Figyelemre méltó. Tud ez a lány!
Kicsit összeborzolta a haját, nagy levegőt vett, és bekopogott. Csak a
második kopogására nyílt ki az ajtó, barátságtalan arccal kinézett az
asszisztensnő.
– Elnézést kérek – szólalt meg Henni erőtlen hangon. – Rosszul lettem.
Kaphatnék egy pohár vizet?
Az asszisztensnő hűvös pillantással végigmérte.
– Üljön le oda! – parancsolt rá szigorúan, és a folyosón álló székre
mutatott.
Az ajtó becsukódott. A fenébe! Ennyi idő biztos nem volt elég
Dodónak. Henni elszántan újra kopogott, megint kinyílt az ajtó, és az
asszisztensnő átnyújtott neki egy pohár vizet.
– Köszönöm… – sóhajtott Henni. – Nagyon köszönöm… tudja, egészen
váratlanul szédültem meg, nem is értem…
Elhallgatott, mert az asszisztensnő arca hirtelen felderült, még el is
mosolyodott. Bár nem rá mosolygott, hanem a fiatalemberre, aki ekkor
lépett be a rendelőbe.
– Ó, Burmeister úr… Pillanat, máris hozom a gyógyszert az
ismerősének.
Henni megfordult, és mintha derült égből villám csapott volna le rá,
hirtelen kiejtette a kezéből a poharat. A rendelő ajtajában Felix állt,
legalább annyira döbbenten a váratlan találkozástól, mint ő. Közben a
pohár csörömpölve szilánkokra tört a padlón, a víz szanaszét fröcskölt.
– Mondtam, hogy üljön le, ha rosszul van! – ripakodott rá az
asszisztensnő.
Henni eldadogott egy bocsánatkérést, de a nő már nem figyelt rá,
széles mosollyal Felixhez fordult.
– Parancsoljon! Naponta háromszor étkezés előtt egy tablettát.
Jobbulást! Vigyázzon, ne lépjen az üvegszilánkokra! – Azzal elviharzott a
folyosó végén lévő kis kamra felé, nyilván seprűért és lapátért.
Felix Hennire nézett, a tekintetük összefonódott, nem eresztették
egymást.
– Mi a baj? – kérdezte halkan. – Beteg vagy, Henni?
– Beszélnem kell veled.
– Nem lehet. Értsd meg, kérlek… – felelte Felix elkínzott arccal.
– Akkor kénytelen leszek Sebastian bácsikámmal beszélni a
Gerberstrassén.
Felix megdermedt.
– Holnap ebédszünetben a textilnyomó részlegen – mondta, és kiment
az ajtón.
– Szeretlek, Felix – suttogta utána Henni.
Vajon hallotta? Nehéz megmondani, mert ebben a pillanatban
seprűvel és bádogvödörrel csörömpölve megjelent az asszisztensnő.
– Még mindig nem ült le? – mordult rá Hennire.
– Már jól vagyok – felelte Henni sugárzó arccal.
Nemsokára kijött Dodo az orvosi szobából, nagyon elégedett képet
vágott. Kabátot vettek, és már indultak is.
– Megmondtad neki? – kérdezte Henni az autóban.
– De meg ám. Eléggé megviselte. Azt hiszem, ez egy sikeres nap volt.
– Teljesen igazad van, Dodo.
 32.

Drága Paul!
Végre, végre levelet kaptam tőled, ráadásul éppen szenteste. Ennél szebb
karácsonyi ajándékot nem is adhattál volna, édesem. Jól tudom, milyen
keservesek voltak számodra az elmúlt hónapok, ezerszer is szemrehányást
tettem magamnak, hogy ekkora fájdalmat okoztam, és gyakran felmerült
bennem a kétség is, vajon nem volt-e mégis helytelen és önző a döntésem.
A leveled megmutatta az emberi nagyságod, és könnyekig meghatott.
Idővel majd kiderül, hogy helyesen vagy helytelenül cselekedtem-e,
egyvalami azonban sziklaszilárd és minden nehézségen átsegít
bennünket: a szerelmünk, amit semmi és senki a világon nem ingathat
meg. Hozzád tartozom, és te hozzám tartozol – bárhol is vagyunk, bármi is
történik, semmi nem választhat el minket.
Így a legnagyobb örömmel teljesítem a kívánságod, hogy kezdjünk újra
mindent, bár valójában ez inkább folytatás, egy újabb fejezet kettőnk
örökre összefonódó sorsának könyvében.
Mindenekelőtt tudd, hogy a legkevésbé sem rosszallom, amiért beléptél
a náci pártba, nem vetlek meg ezért. Helyesen cselekedtél, mert ez a gyár
érdeke, ami nekem is nagyon fontos, hiszen ez az az örökség, amit meg
akarunk tartani a gyerekeinknek. Pontosan tudom, milyen nehezedre
esett ez a döntés, mennyit vívódhattál, hogy túllépj az elveiden, és
csodállak, szeretlek ezért. Mi nem adjuk fel harc nélkül apáink életművét.
A cél itt szentesíti az eszközt.
Értem pedig ne aggódj, édesem! Értékelem a nagylelkűségedet, hogy
meg akarod könnyíteni nekem itt az életet, de eltökéltem, hogy saját
erőmből boldogulok. Leo tandíja a Juilliardon éppen eléggé megterheli a
családi költségvetést, nem akarom, hogy még rám is költsd a pénzt.
 Karácsony előtt szerencsére jól el tudtam adni néhány rajzomat,
elképzelhető, hogy ily módon további bevételre tehetek szert.
Egyvalamit azonban szeretnék megosztani veled, mert komoly
aggodalommal tölt el, és a tanácsodat kérem. Úgy tűnik, Leo nehéz
időszakot él meg pillanatnyilag, és nem tudom az okát, mert mostanában
eléggé zárkózott. Néhány hét múlva betölti a huszadik életévét: felnőtt
férfi már, nem gyerek. Lehetséges, hogy az apjának könnyebben
megnyílik, mint az anyjának.
Túl sokat remélek, ha azok után, ami történt, minden vágyam, hogy a
nem túl távoli jövőben meglátogass minket, édesem? Természetesen
tisztában vagyok vele, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a gyárban a
helyzet megengedi, és türelemmel várom a döntésedet.
Szerető
Marie-d

Olyan volt Paulnak ez a levél, mint valami életelixír, amely egyre

jobban átjárta, minél többször olvasta a sorokat. Igaz, olykor azért a
lelke mélyen még jelentkezett némi bosszúság: Marie makacssága miatt,
hogy egyedül akar boldogulni, vagy mert azt kéri, látogassa meg,
miközben az akarata ellenére döntött úgy, hogy elmegy. De az öröm,
hogy újra egymásra találtak, a biztonságérzet, amit Marie szavai adtak,
mindezt elsöpörte. A felesége nem hagyta el, szereti, vele van, támogatja
a döntéseit. Mindez támaszt nyújtott neki, arra pedig ezekben a nehéz
időkben nagy szüksége volt.
A gyárban volt mit jóvá tennie. Főként a mellette hűségesen kitartó
titkárnőivel bánt többször is barátságtalanul, amit rettenetesen sajnált.
Ezért egy kis bocsánatkérő beszédet intézett hozzájuk, ezt
elengedhetetlennek érezte, és a túláradó reakciójuk, elsősorban Lüders
kisasszonyé, igazolta, hogy helyesen is tette.
– Ah, igazgató úr – rebegte a titkárnő könnyekkel a szemében –, mind
tudjuk, mennyi teher nehezedik a vállára. Hogy is gondolhatja, hogy
rossz néven vesszük pár meggondolatlan szavát.
Henni azonnal igyekezett kihasználni a bácsikája engedékeny
hangulatát, de a maga bájos módján, így Paul képtelen volt haragudni rá.
 – Tudod, Paul bácsi, te vagy a legjobb, legnagylelkűbb főnök a világon.
Egyébként mit gondolsz a mintákról, amiket nemrég mutattam neked?
Beszélgettem a kedves Karl Lauterbachhal a textilnyomó részlegen,
megkérdeztem, milyen költséggel járna néhányat nyomódúcokra
gravírozni…
Persze le kellett volna állítania Hennit, de alapjában véve tényleg
szépek voltak a minták, és néhányat jó is lett volna kipróbálni. De majd
csak akkor, ha ő elérkezettnek látja erre az időt. Amilyen bájos Henni,
olyan célratörő, ha nem vigyáz, az ujja köré csavarja. Paul Felix
Burmeisteren is elgondolkodott mostanában. A fiatalember láthatóan
meghódította az unokahúga szívét. De vajon miért hiányzik a becsvágy
ebből az okos, tehetséges fiúból? Nem akar előbbre jutni az életben?
Készségesen elvégez minden feladatot, amit rábíznak, megelégszik azzal
az alacsony bérrel, amit fizet neki, és az sem zavarja, ha piszkos,
megerőltető munkát kell végeznie. Pedig sokkal több van benne ennél.
Paul pár napja meg is kérdezte erről Hennit, de ő csak a vállát
vonogatta, és azt mondta: na és, ha nem nagyravágyó – ez nem egy rossz
tulajdonság, és a gyár csak nyer vele.
Ennyiben maradtak, végül is akad ennél fontosabb dolga is. A termelés
újra beindult a gyárban, van elegendő nyersanyag és megrendelés,
egyelőre megnyugodhat. Vissza tudott venni néhány korábban
elbocsátott munkást is. Gondosan ellenőrizte az újonnan gyártott
anyagok minőségét, pontosan kalkulálta ki az árakat, igyekezett újabb
készletekkel feltölteni a kiürült raktárakat, hogy az esetleges újabb
nyersanyaghiány ellenére se álljon le később a termelés.
A sürgető feladatok közepette nagyon nem örült, amikor Kitty
váratlanul beállított az irodájába. De a húgát sajnos soha nem lehetett
lerázni, ha akart valamit.
– Csak van egy félórácskád a húgod számára – mondta Kitty sugárzó
mosollyal, amikor bejelentés nélkül betoppant az irodába. – Van valami,
amit feltétlenül meg kell beszélnem veled négyszemközt, Paulka. Fejezd
be nyugodtan a hívásod, én addig kényelembe helyezem magam! A kávét
és a süteményt már megrendeltem odakint a szorgos kis méhecskéidnél.
 Paul megadóan bólintott – Kitty úgyis azt csinál mindig, amit akar –,
folytatta a telefonbeszélgetést egy ügyféllel, miközben a húga
mosolyogva figyelte a fotelból. Még mindig szép volt és karcsú, mint egy
fiatal lány, nem látszott rajta, hogy negyvenéves. Gesztenyebarna haját
bubifrizurára vágatta, halványkék ruhája épp csak a térdéig ért, nőies
szabása kicsit sem hasonlított a mostanában dívó, új sportos vonalakra.
Biztosan még Marie szalonjában készült.
– Nyakig ülök a munkában, Kitty – mondta Paul kelletlenül, miután
befejezte a telefonbeszélgetést. – De tessék, mondd el, miért jöttél, ha
annyira fontos!
– Ó, hát azt gondoltam, csevegünk kicsit, aztán együtt ebédelünk a
villában. Mamának már szóltam, hogy jövök, borzasztóan örült. Hisz
tudod, mennyire szereti, ha sokan ülnek az asztalnál…
Ebédig még rengeteg dolgot akartam elintézni, gondolta Paul. De
mindegy. Kitty az Kitty. Hilde Haller jött be egy tálcával, kávét és vajas
kekszet hozott.
– Hol van az én Henni drágám? – érdeklődött Kitty a kávéját
kavargatva. – A szomszéd irodában ül?
– Valahol a textilnyomó részlegen lehet, később majd hazajön velünk
ebédelni a villába. Már ha nem dönt úgy megint, hogy a gyárban tölti az
ebédszünetet.
– Ó – mondta Kitty, és abbahagyta a kávé kevergetését. – Csak nem
azzal az ominózus Felixszel, akit még soha nem láttam? Nagy mágus
lehet az a fiatalember. Az én Hennimet teljesen magába bolondította,
szegénykém most először szerelmes igazán. Hidd el, tudom, miről
beszélek…
– Hát hogyne – vigyorodott el Paul, mert eszébe jutott a húga sok-sok
évvel korábbi szenvedélyes viszonya a tüzes Gérard Duchamps-nal.
– Kérlek, hagyd ezt az idétlen vigyorgást, Paul, ehhez most tényleg
semmi hangulatom! Aggódom a lányomért. Miért nem mutatta be
nekem ezt a Felixet? Ez nem normális dolog. Fülig szerelmes, és rejtegeti
előlem ezt a csodálatos fiatalembert. Kérlek, mondd meg egy aggódó
anyának, mit gondolsz erről a fiúról! Végül is te vagy az egyetlen a
családban, aki látta egyáltalán.
 – Nos, okos, tehetséges fiatalember – kezdte Paul óvatosan. – És
ellentétben Henni korábbi fiúismerőseivel szilárd jellemnek tűnik, nem
úgy látom, mintha futna a lányod után.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy konok és önfejű? Már csak ez
hiányzott. Hogy szerethetett bele Henni egy ilyenbe? Az ilyen
emberekkel mindig csak a baj van. Gondolj csak szegény Lisára… Bár Lisa
mindig szerencsétlenül választott.
Paul úgy döntött, rövidre zárja a beszélgetést.
– Meggyőződésem, hogy Henni kézben tartja a dolgokat. Nincs okod
aggodalomra.
Kitty döbbenten meredt rá, majd kihúzta magát ültében.
– Paul drágám, talán nem voltam mindig a legjobb, mindent túlaggódó
anya, de ismerem a lányomat, mint a tenyeremet. Engem nem csap be,
még ha ezt is gondolja. Valami nagyon nem stimmel ebben a furcsa
szerelmi történetben. Higgy nekem, Paulka! És nagyon kérlek, tartsd
szemmel ezt a fiatalembert! Mert esküszöm neked, ha ez a Felix bántja a
lányomat, személyesen kaparom ki a szemét.
– Mégis miért bántaná? – mosolyodott el Paul.
– Azt nem tudom. De elvárom, hogy kiderítsd, Paulka.
Paul felsóhajtott, és bár nem látott semmi okot efféle feltételezésre,
azt mondta, természetesen megteszi, amit tud. Majd az órára pillantva
látta, hogy már nincs értelme újra munkához látni, így azt javasolta,
induljanak máris a villába Hennivel együtt.
– Ó, mielőtt elfelejtem – tette még hozzá –, ma vendégeink is lesznek
ebédre. Mama nem említette?
– Nem. És kik azok?
– Ernst von Klippstein látogat meg minket a feleségével.
Ahogy várható volt, Kitty igen hevesen reagált. A szeme tágra nyílt,
dermedten nézett Paulra, majd indulatosan felpattant a helyéről.
– Ez esetben én nem veszek részt az ebéden. Soha többé nem akarom
látni azt az embert, még ha München főpolgármestere lesz is egyszer.
Inkább hazamegyek, és eszem Gertrude odaégett sültjét.
– Ahogy akarod, Kitty. Gondoltam, jobb, ha figyelmeztetlek.
– Amiért végtelenül hálás is vagyok, Paulka.
 Azzal a bátyja nyakába ugrott, és kétfelől arcon csókolta. Henni ebben
a pillanatban nyitott be az irodába, és megtorpant a küszöbön.
– Mama! Te mit keresel itt?
– Ó, Henni drágám, hát itt vagy! Meg akartalak látogatni, de mivel
sehol sem találtalak, be kellett érnem Paullal… Majd töröld le a rúzst az
arcodról, Paulka, különben Klippi még rosszat gondol… Na, akkor én
megyek. Jó étvágyat az ebédhez. Klippinek üzenem, hogy egy undorító
náci, és teljes szívemből gyűlölöm… Majd találkozunk, édeseim… Henni
drágám, légy jó…
És már be is csukódott mögötte az ajtó. Paul és Henni még hallotta,
ahogy a titkárnőknek áradozik, milyen mennyei volt a kávé meg a vajas
keksz, azután újabb ajtócsapódás, és Kitty elment.
– Kémkedni jött, igaz? – kérdezte Henni összehúzott szemmel.
Paul elmosolyodott. Kitty és Henni annyira hasonlít egymásra, pont
ezért egészen különleges anya-lánya párost alkotnak.
– Én nem így mondanám.
– Felixről kérdezősködött, ugye? – erősködött tovább Henni.
– Kicsit aggódik érted, és szerette volna tudni, milyen ember az a Felix
Burmeister.
– És? Mit mondtál?
Paul kezdett bosszankodni, nem szerette, amikor faggatták.
– Hogy okos, szilárd jellemű fiatalember. Most elégedett, Kíváncsi
kisasszony?
Henni boldogan elmosolyodott, szívből jövő, meleg mosollyal.
Majdnem pont úgy, mint az anyja szokott, de az övé sugárzóbb volt.
– Nagyon elégedett, Paul bácsi. Jól csináltad.
– Hálásan köszönöm – felelte Paul gúnyosan. – Akkor indulhatunk
végre?
– Én inkább maradnék. Tudod, nem nagyon kedvelem Ernst von
Kilppsteint.
Paul beleegyezően bólintott, de azért rögtön felmerült benne, hogy
Kittynek mégiscsak igaza lehet. Mert ki mással töltené az ebédszünetet
Henni, mint Felix Burmeisterrel? De mire jó ez a titkolózás?
Szokás szerint késve érkezett meg a villába, gyorsan felszaladt a
szobájába átöltözni. Az ebédlőben már mindenki az asztalnál ült, Ernst
felállt, hogy üdvözölje, Gertie ülve maradt – mint egy igazi hölgy –, és
úgy nyújtott kezet mosolyogva. Alig lehet ráismerni, gondolta Paul,
azóta nem látta, hogy kilépett a szolgálatukból. Felszedett pár kilót, ami
kifejezetten jól állt neki, drága ékszereket és jól szabott, divatos ruhát
viselt. Úgy tűnt, remekül játssza Ernst von Klippstein feleségének
szerepét – ami igencsak szokatlan egy volt cselédlánytól.
Paul barátságosan, bár azért tartózkodóan viselkedett. Megvoltak a
maga tapasztalatai Ernst von Klippsteinnel, tudta, mit tett vele a háború,
és ismerte a rossz tulajdonságait is. Miközben ők ketten beszélgettek,
feltűnt neki, hogy az anyja nagyon szótlan, és a tiszta feketébe öltözött
Lisa is alig-alig szólal meg. Gertie a gyerekekkel beszélgetett, akik, úgy
tűnt, kedvelik, Ernst pedig a müncheni életéről mesélt, a
nemzetiszocialista rendszer nagyszerű vívmányairól, felemelkedéséről a
pártban, és titkos reményéről, hogy hamarosan talán betöltheti a
gauleiteri pozíciót.
– Hatalmas, csodálatos feladat lenne, amit minden erőmmel, szívből
végeznék.
– Akkor sok sikert kívánok, hogy megkapd, amit érdemelsz – mondta
Paul udvarias mosollyal, miközben Lisa arca megkeményedett.
A főfogás közben a friss házasok nászútja volt a téma. Paulnak feltűnt,
hogy Ernst majdnem minden mondatánál kérdőn a feleségére néz,
mintegy megerősítést várva, amit Gertie készségesen meg is tett. Boldog
mosollyal bizonygatta, hogy élete legszebb élménye volt ez az utazás.
– Ahogy az esküvőnk napja is, édesem – tette hozzá. – Örökre
felejthetetlen nap marad számomra.
Aztán elmondta, mennyire kötődik ehhez a házhoz, mennyire
hiányoznak neki a gyerekek, és – ha megengedik – később szeretné
üdvözölni a személyzetet is a konyhában.
– Tessék csak – biccentett Alicia Melzer kurtán, majd Elvirához
fordult, és a lovakról kezdtek beszélgetni. Paul kicsit megsajnálta Gertie-
t. Egy Alicia Melzer, született von Maydorn nem képes lenyelni, hogy
egy komorna csak úgy felemelkedjen, és a köreibe tartozzon. Ez várható
volt. Mama a múlt század erkölcsi értékrendje szerint nőtt fel, és már
nem is fog megváltozni soha.
A desszertnél főleg a gyerekek vitték a szót, lelkendezve meséltek a
kutyáról, Williről, a fociról, Edgar Burroughs Tarzan, a majomember című
izgalmas könyvéről, amit Hanno olvasott éppen, vagy a Mercedes-Benz
legújabb versenyautójáról. Ernst minden téma iránt érdeklődést
mutatott, megkérdezte Hannót, olvasta-e már a német hősi mondákat,
és mindent tudott az Európa-bajnok német autóversenyző Rudolf
Caraccioláról.
– Talán nekünk is kellene egy kutyus – jegyezte meg Gertie
mosolyogva. – Vigyázhatna rám, amikor úton vagy, szívem.
– Erre majd visszatérünk, Gertie – felelte Ernst szkeptikusan. –
Igazából szeretném, ha elkísérnél az utazásaimra, amikor csak lehet.
Féltékeny, gondolta Paul magában mulatva. Még egy kutyával sem
akar osztozni a kedvesén. Szerencsétlen fickó. Gyereke soha nem lehet.
Így a felesége legalább egy kutyát szeretne.
A desszert után Ernst azt javasolta, a kávét a szivarszobában igyák
meg, hagyják a hölgyeket csevegni. Gertie rögtön felállt, hogy ő akkor
kihasználja az alkalmat, és gyorsan beköszön a konyhába, ami kitűnő
ötlet volt, mert sem Mamának, sem Lisának, sem Elvira néninek nem lett
volna kedve a volt cseléddel kávézni.
– Csak egy félórácska lesz, kedvesem – mondta Ernst bocsánatkérő
mosollyal. – Aztán bemegyünk a városba, és veszünk pár szép holmit.
Paul eltűnődött, vajon hogyan fogadják majd Gertie-t a konyhában.
Humbert mindenesetre elég savanyú képet vágott, amikor felszolgálta
nekik a kávét a szivarszobában.
Ernst kényelembe helyezkedett az egyik öblös fotelban – és igazán
kényelembe helyezte magát, még a lábát is keresztbe vetette. Úgy
látszik, jelentősen csökkentek a fájdalmai, amiket sokáig a műtéti hegek
okoztak neki. Egyáltalán roppant elégedett ember benyomását keltette,
mint akinek jelenleg jól alakul az élete.
– Úgy hallom, kedves Paul, rászántad magad, hogy belépj a pártba.
Szívből üdvözlöm a döntésedet.
 – Csak a gyár érdekében tettem – felelte Paul. – Nem meggyőződésből.
Neked őszintén megmondhatom, hiszen olyan régen ismerjük egymást,
gondolom, bízhatok benned.
Ernst elvigyorodott, mint aki ezzel eleve tisztában volt.
– Így van, Paul. De azért nagyon remélem, te és a családod hamarosan
belátjátok, hogy Adolf Hitler vezetésével Németország dicsőséges jövő
elé néz. Kiköszörüljük a hírnevünkön esett csorbát az alattomos
hazaárulás miatt elvesztett háború miatt, és a nem túl távoli jövőben
vezető pozícióra teszünk szert a föld népeinek sorában. Ebben biztos
vagyok.
Paul tudta, Ernst egykori tisztként meg van győződve arról, hogy a
háborút csak a „vezérkar hátba döfése” miatt vesztette el Németország.
És szerinte mindez a kommunisták műve, ők okozták annak idején az
összeomlást, hogy orosz mintára tanácsköztársaságot hozzanak létre az
országban. Ám a haladó szellemű, hazafias érzelmű erők ezt szerencsére
megakadályozták. Paul soha nem volt a kommunisták híve, ő is
megkönnyebbült, hogy a tanácsköztársaságból nem lett semmi, de hogy
hazaárulás miatt vesztette el Németország a háborút, abban nem hitt.
– Neked is megvan a meggyőződésed, és nekem is – szögezte le, majd
felállt, hogy szivarral kínálja a vendégét az apjától örökölt humidorból.
Ernst udvariasan visszautasította: nem dohányzik már, a felesége nem
bírja a szivarfüstöt.
– El sem tudod képzelni, milyen boldoggá tesz Gertie – mondta
mosolyogva. – Veled őszintén beszélhetek, ismered a hendikepemet.
Sokáig azt gondoltam, nem vagyok már igazi férfi, elmerültem az
önsajnálatban, elviselhetetlen voltam. De Gertie megmutatta nekem,
hogy a testi szerelem nem csupán az aktusra korlátozódik, el se hinnéd,
milyen sok módon szerez nekem izgató, gyönyörteli pillanatokat.
– Ezt örömmel hallom – mondta Paul, bár Ernst szavai hallatán
különféle képek jelentek meg a szeme előtt, amiket gyorsan
elhessegetett. – A sok nehéz év után igazán megérdemled, hogy egy
szerető feleség legyen melletted.
– Így van, Paul – bólogatott Ernst. – Ezt mindenki megérdemli, ezért is
sajnálom rendkívüli módon, hogy az eddig példaértékű házasságod
törést szenvedett. Meg kell mondjam, mindig is rokonszenveztem
Marie-val, még ha zsidó is. Ám egy jó ügy érdekében sajnos áldozatokat
kell hoznunk.
Paul erre nem tudott mit mondani. Nem is értette, mi ez az ostobaság
áldozathozatalról meg jó ügyről.
– Már elváltatok? – szólalt meg Ernst ismét.
– Nem. És nem is áll szándékunkban, amennyiben érdekel.
Paul kurtán, barátságtalanul vetette oda a választ. De ezt egyszer s
mindenkorra tisztázni akarta. Ernst látta rajta, hogy felbosszantotta, de
csak itta teljes nyugalommal a kávéját, majd folytatta a beszélgetést.
– Nem puszta kíváncsiságból kérdezem, Paul. Hanem egy bizonyos…
hölgy miatt. Egy elkötelezett, aktív párttagtársról van szó, akit te is jól
ismersz. Serafina von Dobern.
Paul felkapta a fejét. Mire akar Ernst kilyukadni?
– Persze hogy ismerem. Áldozatos munkát végez a népjóléti egylet
adománygyűjtő akciójában, és ő vette át Marie divatszalonját a
Karolinenstrassén.
– Úgy van – bólintott Ernst mosolyogva. – Vannak más érintkezési
pontok is?
– Ez alatt meg mit értesz? – kérdezte Paul ingerülten.
– Nos – somolygott továbbra is Ernst –, magánjellegű kapcsolatra
gondolok…
– Dehogy! – vágott közbe Paul dühösen.
– …vagy üzleti kapcsolatra, hiszen divatszalonja van, te pedig
ruhaanyagot gyártasz…
– Az már inkább. Sajnálatos módon ragaszkodik hozzá, hogy a Melzer
textilgyárból szerezze be a szöveteket.
– Mindjárt gondoltam…
Paul kezdte lassan furcsállni ezt a faggatózást.
– Megmagyaráznád, kérlek, miért érdekel ennyire Serafina von
Dobern és a vásárlási szokásai?
Ernst szótlanul felállt, az ajtóhoz ment, kinyitotta, kilesett a folyosóra,
majd becsukta.
 – Bocsáss meg, Paul – mondta, miután visszaült a fotelba –, de amit
most mondok, senki sem hallhatja!
– Az én alkalmazottjaim nem szoktak hallgatózni az ajtónál.
– Szerencsés vagy – folytatta Ernst rezzenéstelen arccal. – Hallgass
ide: Serafina von Dobern – mondjuk úgy – igen közeli, baráti viszonyban
van a párt egyik magas rangú, befolyásos vezetőjével. Nos, a Gestapótól
azt az információt kaptuk, hogy a hölgy sofőrje egy orosz, akiben nem
nagyon lehet bízni. A rendőrségnek aktája is van róla…
Paul a homlokát ráncolta. Alighanem Grigorij Sukovról van szó, aki
sok éve szökött el Szibériából Németországba, és egyszer csak váratlanul
beállított a gyárba. Ő akkor átadta az oroszt a rendőrségnek, ott
ellenőrizték a személyazonosságát, majd szabadon engedték.
– Sukov egy ideig a gyárban dolgozott – bólintott végül. – Később
másokkal együtt el kellett bocsátanom, amikor kevesebb lett a
megrendelés. Meglehet, hogy azóta Serafina von Dobern sofőrje lett,
erről nem tudok semmit, nem figyeltem rá.
– Milyen kár – mondta Ernst. – De az alkalmazottaid talán többet
tudnak.
Paul lassan kezdte érteni, mire megy ki a játék. Ez nem egy baráti
látogatás a régi bajtársnál, egészen más célja van. Valószínűleg Gertie is
azért akart lemenni a konyhába, hogy kipuhatolja, mit tudnak Sukovról.
Jól kitalálták. De vajon mit akar ezzel az egésszel Ernst? Úgy akarja
eltenni az útból a gauleiteri pozícióra pályázó vetélytársát, hogy
kémkedési ügyet varr a nyakába?
– Mindenesetre légy óvatos, Paul! – tanácsolta Ernst bizalmas hangon.
– Jobb, ha elkerülöd Serafina von Dobernt és ezt a Sukovot is.
– Hálás köszönet, Ernst. A tanácsod pontosan egybevág a saját
szándékommal.
– Annál jobb. – Klippstein összedörzsölte a kezét, és felállt. – Na, nem
tartalak fel tovább, nyilván szívesen pihennél egyet ebéd után. Gertie is
biztosan vár már rám. Megígértem neki, hogy elmegyünk a
Karolinenstrasséra, nagyon kíváncsi arra a ruhaszalonra, a Modern
divatra.
 Ez Marie szalonjának új neve, gondolta Paul. Hát persze! Nyilván azért
akar pont ott vásárolni a drága Gertie, hogy Ernst közelebbről
szemügyre vehesse az új tulajdonosnőt. Sok sikert hozzá. Talán a sátánt
a sátán űzi ki.
– Örülök, hogy meglátogattatok – rázta meg egykori jó barátja felé
nyújtott kezét. – Minden jót kívánok neked a jövőre nézve!
– Ahogy én is neked, Paul! Teljes szívemből kívánom neked… és
Marie-nak.
 33.

– Mit tudsz?
Henni a szövödében találkozott Felixszel, majd a raktárba mentek, ahol
ebédidőben soha nem volt senki. És ha mégis bejött volna valaki,
könnyen el lehetett rejtőzni a magas polcok között, amelyeken a
becsomagolt szövetbálák sorakoztak, fény is alig esett be a magasan
elhelyezkedő, apró ablakokon.
– Mindent tudok! – vágta ki Henni nagy mellénnyel.
Felix megragadta a vállánál fogva, haragosan villant a szeme. Hennit
jóleső borzongás fogta el. Milyen erős a karja!
– Ez nem játék, Henni! Válaszolj a kérdésemre, ezen sok minden
múlhat!
Henni váratta pár pillanatig, mert olyan fantasztikusan villogott Felix
szürkészöld szeme, és olyan jó volt érezni, ahogy szorítja…
– Tudom, hogy másokkal együtt a nácik ellen dolgozol. Talán futár
vagy, aki titkos üzeneteket visz egyik helyről a másikra.
– Futár? Ezt meg honnan veszed?
Csak tipp volt, de mivel még jobban elkomorult Felix arca, úgy látszik,
beletrafált.
– Emlékszel az első találkozásunkra az erdőben? Szerintem akkor is
éppen üzenetet vittél valakinek, igazam van?
Felix hallgatott. Tehát igaz. Henni újabb próbálkozást tett.
– Gondolom, Kortner doktor is közületek való…
Erre Felix elengedte a vállát, és hátrébb lépett.
– Nem. Tényleg csak egy barátom gyógyszeréért mentem oda. Kortner
csak nagyszerű ember, kezeli, aki beteg, és nem kérdez sokat. Kinek
beszéltél erről?
Henni sértve érezte magát. Ilyen ostobának tartja?
 – Senkinek, te buta! És nem is fogja megtudni tőlem senki.
– Esküdj!
Felix most olyan közel állt hozzá, hogy Henni szinte érezte a kabáton
át is a teste melegét. Mintha valamiféle elektromosság vibrált volna
közöttük, egyre közelebb húzva őket egymáshoz.
– Nem hiszel nekem?
Felix hallgatott, Henni látta rajta, hogy kétségbeesetten küzd a
mágikus vonzás ellen. De már rég elveszett.
– De, hiszek neked, Henni – sóhajtott. – Bocsáss meg, minden az én
hibám! Nem bírtam ki, hogy ne menjek vissza hozzád… annyira sírtál…
Az utolsó szavakat szinte már Henni szájához érve suttogta.
Összesimultak, vadul csókolták egymást, félszavakat suttogtak,
simogatták, becézték a másik testét, ahogy álmaikban már oly sokszor
tették. Kissé ügyetlenek is voltak a vad szenvedélytől, akaratlanul pici
fájdalmat okoztak, Henni haja Felix kabátgombjába akadt, ő pedig túl
erősen vájta a körmét a fiú nyakába. Idővel lecsillapodtak kissé,
finomabbak, gyengédebbek lettek a mozdulataik, végül összefonódott a
tekintetük.
– Nem tehetek ellene semmit – vallotta meg Felix. – Próbáltam, de
nem megy. Ez a végzetünk, Henni. Egymásnak szánt minket a sors,
örökre összetartozunk.
– Örülök, hogy végre belátod.
– Nem tudom, hogy örülhetünk-e ennek – mormolta Felix borúsan. –
De ez van. Szeretlek. És ez a szerelem erősebb mindennél, amit valaha
éreztem.
Pontosan ezekre a szavakra vágyott oly régóta. Az álmai végre valóra
váltak.
– Én is így érzek, Felix… – suttogta.
– Tudom.
Szorosan átölelték egymást, átadták magukat a boldogság forró
pillanatának, ami minden mást feledtetett. Egy idő után Henni szólalt
meg újra.
– Sokszor voltál már szerelmes?
Felix elvigyorodott és rákacsintott.
 – Biztos nem olyan sokszor, mint te.
– Én még soha nem voltam igazán szerelmes, Felix. Amíg veled nem
találkoztam…
A Leo iránti rajongásáról nagyvonalúan megfeledkezett. Úgyis csupán
ifjúkori fellángolás volt, és különben is az unokatestvére.
– Azt hallottam, csapatostul legyeskednek körülötted a férfiak –
mondta Felix félig mosolyogva, félig kérdőn.
– Ezt meg kitől hallottad? – háborodott fel Henni. – Sebastian bácsitól?
Egy szavát se hidd! Fogalma sincs semmiről.
– Dehogy, Sebastian csupa jót mondott rólad. Itt a gyárban azonban
hall az ember egyet s mást.
– És te hiszel a pletykáknak?
Felix mélyen a szemébe nézett, majd megcsókolta. Ezúttal gyengéden,
érzelmesen.
– Neked hiszek, Henni – mondta aztán. – Különben sem érdekelne.
– Jól van. Akkor most hadd halljak a te szerelmeidről!
– Egy sem volt…
Tényleg én lennék az első szerelme? Henni ezt nehezen tudta
elképzelni, hiszen olyan jóképű, okos…
– Ebben a pillanatban megállt az idő – suttogta Felix, és két tenyerébe
fogta Henni arcát. – Te meg én örökre összetartozunk, bármi történjen
is. Te is ezt akarod?
Olyan ünnepélyesen mondta ezeket a szavakat, mintha éppen
eljegyezné.
– Igen, ezt akarom, Felix. Semmi és senki nem pusztíthatja el a
szerelmünket, még a nácik és Adolf Hitler sem.
Felix újra megcsókolta, Henni érezte, milyen hevesen dobog a szíve,
egészen beleszédült.
– Még valami… – tolta el magától Felix, hogy a szemébe nézzen. – Ha
bármi történne velem, börtön, láger, akármi, nem akarom, hogy
megpróbálj segíteni. Ki akarlak hagyni ebből az egészből, amennyire
lehet. Másként nem megy.
Hát ez egyáltalán nem tetszett Henninek. Neki senki ne mondja meg,
hogy mit csináljon! Pláne, ha ilyen butaságot akar tőle.
 – A te dolgod, hogy mit teszel, Felix – felelte. – De ha bármi bajod
esne, eget-földet megmozgatnék, hogy megmentselek. És ezt nem
tilthatod meg nekem.
Felix rámeredt, aztán magához rántotta.
– Te édes, bolond lány…
Az ebédszünet lassan a végéhez közeledett, nem maradt sok idejük. Az
egyik alsó polcon volt egy kis üres hely, oda ültek le szorosan egymás
mellé, és Felix megosztotta Hennivel az ebédjét. Halkan beszélgettek,
Henni Felixhez simult, rágta az olcsó kenőmájassal megkent, kemény
fekete kenyeret, és úgy érezte, életében nem evett még ennél jobbat.
– Annyira sajnálom Lisa nénikémet…
– Sebastian is nagyon boldogtalan ettől, de azt mondja, másként nem
megy. Nem mondhatsz neki semmit a férjéről…
– Tudom. Azonnal rohanna hozzá.
– Már nincs a városban. Ma reggel elvittük Augsburgból. Túl veszélyes
volt már itt neki.
– És hová?
– Azt nem mondhatom meg.
– Gyűlölöm a titkolózásodat.
– Én pedig szeretlek. – Felix egy hosszú csókkal engesztelte ki. A
végére felvisított a sziréna: az ebédszünet véget ért.
– Holnap délben ugyanitt? – kérdezte Henni.
– Túl veszélyes. Egyszer-egyszer itt maradhatsz a gyárban
ebédszünetben, de ha sokszor megteszed, a bácsikád gyanút fog.
– Mi a rossz abban, ha barátkozunk?
– Akkor a családod többet akar majd tudni rólam, és ezzel veszélybe
sodorhatom az egész csoportot. És magamat is.
– Csak még egyszer holnap! – könyörgött Henni. – Az nem fog
feltűnni.
– Hát jó. Holnap. De azután egy darabig nem.
Pár perc eltéréssel surrantak ki egymás után a raktárból, mert a
gyárudvaron már jöttek-mentek a munkások, targoncákon tolták a
hatalmas pamutbálákat a gyártócsarnokokba. Henni felhajtotta a kabátja
gallérját, hogy minél kevesebb látszódjon összekócolódott hajából, és
gyorsan átvágott az igazgatósági épület felé. Szerencsére éppen esett,
így nem keltett feltűnést a nagy sietsége. A titkárnők szobájában Lüders
kisasszony mosolyogva megjegyezte, milyen szép piros az arca.

Nemcsak másnap találkoztak ebédidőben a raktárban, hanem egész

héten. Egyikük sem tudott ellenállni a kísértésnek, együtt akartak lenni,
bár tudták, hogy nem bölcs dolog. De annyi mindent kellett megtudniuk
egymásról, megbeszélniük egymással.
– Hogy kerültél bele ebbe az egészbe? – kérdezte Henni.
Felix elmondta, hogy az apja ügyvéd volt és szocialista párti képviselő.
Hitler hatalomra kerülése után a csőcselék elkapta őt és egy társát az
utcán, csúnyán összeverték, minden elképzelhető módon megalázták.
Este egyszerűen bedobták a félholtra vert, eszméletlen férfit a háza
kerítésén át a kertbe – még aznap éjszaka belehalt a belső sérülésekbe.
– Akkor megesküdtem, hogy amíg csak élek, harcolok ez ellen az
átkozott rendszer ellen.
Az elvtársairól nem árult el semmit, csak annyit mondott, hogy nem
állandó tagokból áll a csoport, inkább egy laza hálózat ez, amely agitáció
útján próbálja megnyerni a hasonló gondolkodásúakat. Hogy milyen
akciókat terveznek, azt állítólag nem tudta, neveket sem mondott,
Henni pedig nem faggatta.
– Fel nem foghatom, hogy tanácsolhattad a nagybátyádnak, hogy
lépjen be a gazemberek pártjába – csóválta a fejét Felix. – A
nagynénédnek el kellett menekülnie az országból, mert zsidó. Sebastian
bácsikádat összeverték a börtönben… és te még újabb párttagokat
toborzol nekik!
Henni más véleményen volt. Szerinte nem hősködhet az ember, ha
gondoskodnia kell a családjáról, ha felelősséggel tartozik a gyárban
dolgozó munkásokért. Végül abban egyeztek ki, hogy minden az adott
helyzettől függ, és mindenkinek a saját lelkiismeretével kell
elszámolnia.
Aztán azon töprengtek, hol találkozhatnának esténként. Olyan helyen,
ahol senki sem látja őket, ahol kettesben lehetnek. Henninek csupán
Dodo lakókocsija jutott eszébe, bár abban valószínűleg megfagynának, és
talán be is penészedett a tél során.
– Bár… ha majd kitavaszodik…
– Akkor meg tovább van világos esténként, az egyik nénikéd
megláthatna. Az, akinek lovai vannak.
– Elvira néni nem mászkál éjszaka. Legfeljebb Willi…
– Egy újabb nagybácsi? Róla még nem meséltél.
– Willi egy kutya.
– A kutya, az nem jó. Biztosan kiszimatolna minket.
De nem kellett jó szimatú kopó ahhoz, hogy kiderüljön minden.
Pénteken, amikor már épp elhatározták, hogy egyelőre ez lesz az utolsó
együtt töltött ebédszünetük, és egy ideig nem találkoznak többet, a sors
közbeszólt. Henni, mint mindig, először a textilnyomó részlegre ment,
onnan pedig a raktárba. Felix az ajtó mögött várt rá, megölelték,
megcsókolták egymást, aztán behúzódtak a raktár mélyére, ahol
biztonságban hitték magukat. Talán öt, talán tíz perce lehettek odabent,
amikor nyílt a raktár ajtaja. Rémülten leguggoltak az egyik polc mögé,
de a léptek egyre közeledtek.
– Henni! – kiáltotta el magát Paul bácsi. – Hagyd abba a bújócskát!
Tudom, hogy itt vagy. És Burmeister, magához is lenne egy-két szavam.
Elég szánalmas látványt nyújthattak, amikor lassan felálltak és
előléptek a polc mögül. Paul bácsi nem csinált jelenetet, már csak azért
sem, mert nem akarta, hogy a gyárban bárki is tudomást szerezzen
erről.
– Nagyot csalódtam benned, Henni – mondta szigorúan. – Nem értem,
mire jó ez a bujkálás. – Felix mondani akart valamit, de Paul bácsi
leintette. – Ami magát illeti, Burmeister, kénytelen vagyok azt
feltételezni, hogy nem tisztességesek a szándékai, különben mi szükség
lenne erre a titkolózásra.
– Nem így van, igazgató úr – tiltakozott Felix. – Nagyon is komolyak a
szándékaim, esküszöm. Csak azt hittem, mivel otthagytam az egyetemet,
és csak egy egyszerű munkás vagyok, nincs jogom…
– Mindenképpen megmondtuk volna neked… – szakította félbe Henni.
 Egymás szavába vágva magyarázkodtak, Paul a homlokát ráncolva
hallgatta őket. Valószínűleg a felét sem hitte el annak, amit mondtak.
– Nem a múlt században élünk – fordult végül Felixhez. – Bármikor
szívesen látjuk a Melzer-villában, nem kell rejtőzködnie. Egyébként
Henni édesanyja is szeretné megismerni. Megértettük egymást?
– Igen, igazgató úr – felelte Felix megtörten.
Henni hallgatott. Dühös volt magára. Hogy lehetett ilyen ostoba!
Hagyta magát rajtakapni. Most pontosan az történt, amitől Felix tartott.
– Az egész az én hibám – mondta, miután a nagybátyja kiment a
raktárból.
– Nem. Mindketten óvatlanok voltunk. Csak tudnám, most mit
csináljak.
Henni eltökélte, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből. Amúgy is
túlzottnak találta Felix óvatosságát.
– Mi baj lehetne ebből? Megismered anyámat és Robert bácsit, mesélsz
nekik kicsit a családodról. Hogy különben mivel foglalkozol, ahhoz
senkinek semmi köze.
Felix komor arccal meredt Hennire. Csöppet sem tetszett neki ez az
egész.
– Kártyavárat építsünk hazugságokból? Ebből semmi jó nem sül ki. De
én sem látok más lehetőséget. Kivéve, ha szépen eltűnök innen.
– Azzal aztán pláne gyanút keltenél – rémült meg Henni.
Felix átölelte, a vállára hajtotta a fejét.
– Nem is lennék képes erre.
– Nem is lenne esélyed – felelte Henni gyengéden. – Úgyis
megtalálnálak, bárhová is mennél.

Felixet vasárnap három órára várták a Frauentorstrasséra.

– Nem csinálunk semmi felhajtást – jelentette ki Mama. – Szereti a
tortát? Krémtortát? Vagy inkább a sós falatkákat? Nem csapunk hűhót
körülötte, érezze magát otthon nálunk! Tud legalább viselkedni, vagy
úgy fogja meg a desszertvillát, mint egy vasvillát? Azt hiszem, a kék
ruhát veszem föl, a hátul kivágottat. Vagy inkább a feketét a tollakkal?
Az elegánsabb. Mit gondolsz, Henni drágám?
 – Vegyél fel, amit akarsz, Mama! Csak kérlek, ne térd fölött érőt és ne
mélyen dekoltáltat!
– De miért ne? Jóképű fiatalember, nem igaz?
– Te az anyám vagy.
– Pontosan. Ezért kell jó benyomást tennem rá. Azt hiszem, mégis
inkább a kéket veszem fel…
Talán mégsem volt olyan jó ötlet meghívni Felixet, gondolta Henni.
Vasárnap reggel tűnt fel neki először, milyen túlzsúfolt és rendetlen a
nappalijuk. Mindenütt Mama képei, nagymama kötése a kanapén, a
szőnyeg csupa szösz meg morzsa, az abrosz kávéfoltos, a kis íróasztalon
halomban állnak Robert papírjai. Úgy döntött, amennyire lehet, rendet
rak. Felsöpörte a szőnyeget, kicserélte az abroszt, eltüntette nagymama
kötését a komód fiókjában. A konyhában kicsit odaégett hús és frissen
sült sütemény szaga terjengett. Ráadásul Tilly néni ma éppen délutános
a kórházban, ami nagy kár, mert neki sokszor sikerül leállítani Mama
szóáradatát. Így már csak Robertben reménykedhet.
Felix pontosan érkezett. Pár perccel három után csöngetett. Jól
fésülten, fényesre pucolt cipőben, virágcsokorral a kezében állt az
ajtóban. Természetesen Mama perdült elé elsőnek, hisz mindig,
mindenütt neki kellett az elsőnek lenni.
– Burmeister úr! Ó, Henni kicsit sem túlzott, maga valóban nagyon
jóképű fiatalember. Higgyen egy festőművész értő szemének! A virágot
nekem hozta? Nagyon köszönöm, imádom a rózsát. Jöjjön be, Felix! Ugye
szólíthatom Felixnek? Henni mindig csak az ő Felixéről beszél…
Hennit még soha nem idegesítette ennyire, ahogy az anyja mindig
lerohanja az embereket. Felixnek azonban arcizma sem rezdült.
Tökéletes kis meghajlással üdvözölte Mamát, megköszönte a meghívást
és átnyújtotta a – meglehetősen szánalmas – csokrát. Persze ilyenkor
még nagyon drága a virág.
Aztán nagymama is színre lépett, elkérte Felix kabátját, sapkáját,
majd felszólította, hogy vegye le a cipőjét, és adott neki egy pár kockás
papucsot, amit Robert bácsi már három éve kiselejtezett.
– Télen a legfontosabb, hogy melegen tartsuk a lábat, fiatalember.
Vigyázzon, nehogy elbotoljon a telefonzsinórban! Ó, és itt maradt a
szennyeszsák, pedig le akartam vinni a pincébe…
Szegény Felixet kicsit megzavarhatta ez a fogadtatás, mert Hennit
csupán kurta biccentéssel, formálisan üdvözölte.
– Szervusz, Felix – mosolygott rá Henni. – Gyere, ülj le a nappaliban!
Van kávé és sütemény.
Hogy sikerült nagymamának ilyen gyorsan megint idevarázsolnia a
kötését? Úgy hevert a kanapén, mint valami csúf gyapjas bogár
fémlábakkal. Henni gyorsan félredobta, hogy Felix leülhessen.
– Ó, nem, édesem – szólt rá Mama, amikor ő akart leülni Felix mellé. –
Most én ülök a vendégünk mellett. Ezt engedd meg a te öreg anyádnak…
Felix pontosan úgy reagált, ahogy Mama kiprovokálta.
– De nagyságos asszonyom, az öreg jelző egyáltalán nem illik
magához.
Még csak az hiányozna, hogy azt mondja neki, akár a lánya nővérének
is nézhetnék, gondolta Henni.
– Maga hízeleg nekem, Felix – mondta Mama csábos mosollyal. – Okos
húzás. Azt hiszem, jól megértjük majd egymást. Tudja, festőművész
vagyok, és mindig keresem… Ó, Robert drágám. Nézd csak, ki van itt! A
titokzatos fiatalember, aki meghódította Henni szívét.
Robert bácsi megjelenése hála istennek véget vetett Mama
ömlengésének. Kezet nyújtott Felixnek, intett, hogy maradjon csak ülve,
mert nagymama éppen kitöltötte a kávét.
– Örülök, hogy megismerhetem, Burmeister úr. Henni nevelőapja
vagyok, talán már mesélt rólam.
– Igen, említette, hogy hosszú évekig Amerikában élt.
– Így van, de még jókor visszajöttem, hogy feleségül vehessem az én
elbűvölő Kittymet.
Robert vidáman felnevetett, Mama pedig hízelgőnek nevezte. Azután
körbekínálta a süteményestálat, amelyen négyszögletes, lapos
tésztadarabok sorakoztak – állítólag almás pite.
– Remélem, azért finom. Már megint nem akart feljönni a tészta –
szabadkozott nagymama.
Az hagyján, hogy nem jött fel, de betonkemény volt. Felix hősiesen
beleharapott egy süteménybe, majd hosszan rágta. Mama meg sem
próbálkozott vele, Robert meg nagymamára kacsintott, és azt mondta,
tortalapát helyett inkább kalapács és véső kellene ehhez a sütihez.
– Pompás a sütemény, nagyságos asszonyom – jelentette ki Felix jól
nevelten, miután jó adag kávéval öblítette le a falatot.
Ezután kezdetét vette a kikérdezés, amitől Felix úgy tartott, de igazán
remekül teljesített.
– Sajnos egyelőre félbe kellett hagynom a jogi tanulmányaimat. Apám
halála után nem akartam anyám terhére lenni, ezért úgy döntöttem,
munkát keresek, a saját lábamra állok.
Eddig igaz is volt. Aztán jött a mese. Azt mondta, az apját
szívinfarktus vitte el, az anyja pedig Breslauba költözött, a férjezett
nővére családjához. Ez már nem volt igaz, Henni tudomása szerint
Felixnek nem volt nővére, az anyja pedig Freisingben élt.
– Nagy kár, hogy félbehagyta a jogi tanulmányait – mondta Robert
bácsi. – Az országnak most nagy szüksége lenne tisztességes, karakán
jogászokra.
Felix erre felfigyelt. Robert nyilván arra célzott: a nácik azon
munkálkodnak, hogy a Weimari Köztársaság ideje óta független
bíróságokra a saját párthű embereiket nyomják be.
– Ide jutottunk Németországban – szólalt meg indulatosan Mama is,
aki jól tudta, miről beszél a férje. – Nézze ezeket a csodálatos
festményeket! Egy nagy művész, Luise Hofgartner festette őket.
Egyedülálló műalkotások, az egész világból özönlöttek Augsburgba a
művészetbarátok, hogy megcsodálják őket…
A két nagy olajfestményre mutatott, amelyeket évekkel ezelőtt tett ki
a nappali falára – erotikus ábrázolások voltak, Henni mindig is
undorítónak találta őket. De az évek során hozzászokott a látványhoz,
most azonban látva, hogy Felix kínosan feszengve mered a képekre,
majd elsüllyedt szégyenében. Eddig még soha nem tűnt fel neki, milyen
szörnyű a családja.
– Elfajzott művészetnek bélyegezték Luise Hofgartner képeit, és
eltávolították őket a múzeumból – mondta Mama felháborodással. – Mit
szól ehhez, Felix?
 Felix ádámcsutkája fel-le ugrált zavarában. Mielőtt Henni
közbeléphetett volna, Robert bácsi sietett a segítségére.
– Természetesen ízlés dolga, kinek mi tetszik – mondta, és csillapítóan
Mama karjára tette a kezét. – De amit ez a rezsim a művészettel és a
tudománnyal tesz, az már más kérdés.
Felix őszinte érdeklődéssel figyelte Robertet, és mintha egyetértően
összevillant volna a tekintetük. Felix azért óvatos maradt.
– Véleményem szerint nem megengedhető gátat szabni a művészet és
a tudomány szabad fejlődésének.
– Abszolúte igaza van, fiatalember – bólogatott Mama. – Az én Hennim
is tehetségesen rajzol egyébként, főként a karikatúra műfaját kedveli.
Mutatta már magának a rajzait?
– Ezt eddig eltitkolta előlem – felelte Felix, és rámosolygott Hennire. –
Viszont gyönyörűek a nyomómintái.
– Mindenben nagyon tehetséges a lányom – csacsogott Mama tovább.
– Persze a természetemből fakadóan szabad szellemben neveltem, és azt
hiszem, ez jót tett neki… Robert drágám, légy olyan jó, és nézd meg,
megvan-e még a két üveg pezsgő a jégszekrényben! Most igazán jólesne
egy pohárral. Kedves Felix, ugye maga is iszik velünk egy kortyot?
Henni, ne vágj már ilyen képet, inkább vedd elő a poharakat! Akkor kell
ünnepelni, ha alkalom adódik rá, mielőtt ebben a szerencsétlen
országban nem lesz semmi, amit ünnepelni lehet.
Felix alig ivott a pezsgőből, Mama észre sem vette, mert persze
továbbra is produkálta magát. Robert bácsi a tőle megszokott humorral
követte az eseményeket, ugyanakkor nagy figyelemmel is. Nagymama
legalább négy pohár pezsgőt ivott, szabadszájúan mondta a magáét,
ahogy mindig, közben serényen kötögetett, hogy aztán később felfejtse
az egészet. Henni alig szólalt meg, és csodálta Felixet a jól átgondolt
válaszaiért, olykor egy-egy együttérző pillantást vetett felé. Szegény fiú
példásan tartotta magát, megadóan tűrte, hogy Robert bácsi alaposan
kikérdezze a véleményéről, bókolt Mamának és nagymamának, majd fél
hat körül elbúcsúzott, megköszönve ezt a kellemes délutánt.
Robert bácsi szerencsére visszatartotta Mamát, hogy ő is kikísérje
Felixet az ajtóig, így volt néhány percük kettesben.
 – Annyira sajnálom – suttogta Henni. – Nagyon szörnyűek voltak,
igaz?
Felix elvigyorodott, és kapott az alkalmon, hogy megölelje.
– Dehogy. Csodás családod van, Henni. Imádom őket.
– Te most viccelsz?!
– Teljesen komolyan gondolom. Nálunk otthon mindenki borzasztóan
merev és formális volt, amit utáltam. Tudod, olyan jól alakulhatnának a
dolgok kettőnk között. Ha mások volnának a körülmények…
– Igen – sóhajtott fel Henni. Megcsókolták egymást. – Bár akkor talán
soha nem ismerkedtünk volna meg.
 34.

Ez kétségbeejtő! Tele van a feje zenével, melódiákkal, lüktető ritmusok

ostromolják éjjel-nappal, hogy életre keltse, kompozícióvá formálja
őket. De amint megpróbálja lekottázni a hangokat, csak valami zavaros
összevisszaság lesz belőle, összetákolt fércmű, ami senkinek sem
tetszene. Egy csomó drága kottapapírt pazarolt el feleslegesen, csonkig
írta a ceruzáit, de a legtöbbet radírgumiból fogyasztott, annyit használta
a színes radírokat, hogy végül csak apró golyók maradtak belőlük.
– Ez nem is olyan rossz – mondta Walter. – Várj, eljátszom!
– Eszedbe ne jusson! Vacak az egész.
A barátja volt az egyetlen, akinek Leo olykor megmutatta az újabb
próbálkozásait. Bár Kühn professzor is többször rákérdezett, hogy halad
a komponálással, de ő mindig azt felelte, nem írt semmi újat. Soha többé
nem akart megmutatni semmit a professzornak, még akkor sem, ha ő
maga valamikor elégedett lesz valamelyik művével. Ám erre momentán
esély sem volt.
Walter nem törődött Leo válaszával, elővette a hegedűjét, és játszani
kezdett.
– Ne így! – szakította félbe Leo. – Itt lüktetnie kell a ritmusnak… aztán
a következő résznek nem, aztán megint… Várj, megmutatom!
A zongorán játszva egész jól hangzott, sokkal jobban, mint várta. Soha
nem a zongora mellett komponált, hanem az asztalnál, mert a fejében
hallotta a zenét.
Már elkapta ezt az őrületes ritmikát, lendületet, feszültséget, ami
olyan zseniálissá tette a dzsesszt. Nemhiába járta Walterrel estéről
estére a zenés klubokat Harlemben. Walter nem igazán érezte magáénak
ezt a lüktető zenét, túlságosan merev volt hozzá, túl német, túl
poroszos, képtelen volt elengedni, beleélni magát. De neki nem is kellett,
mert Walter Bach E-dúr partitájával és Beethoven D-dúr
hegedűversenyével készült a záróvizsgájára.
Walter félrehajtott fejjel hallgatta Leo játékát, aztán újra az álla alá
illesztette a hegedűt, és játszani kezdett. Már jobban ment, de még
mindig nem elég jól. Leo ismét félbeszakította a játékot, kezdték elölről,
továbbra sem volt elégedett, bár már kezdte azt hinni, hogy mégiscsak
lehet ebből valami.
– Na, még egyszer a végét! Húzz bele, Walter! Lendületesen.
Erőteljesen. Égjenek azok a húrok!
– Igyekszem. Már kisebesedtek az ujjaim. A vége tényleg zseniális,
még soha nem írtál ilyen jót!
Mire igazán belelendültek, a szomszéd lakásban egy csizmát vágtak a
falhoz.
– Stop this noise, or I come and kill this piano and the crying cat too![6]
Alig múlt fél kilenc, és este tízig lehetett zenélni. De szörnyen
akadékoskodó szomszédaik voltak, holott az ő gyerekeik egész álló nap
lármáztak és visítoztak.
– Kérlek, Leo! – húzta félre a függönyt Mama. – Miért nem délután
gyakoroltok? A szomszéd gyerekeknek aludniuk kell, holnap iskola.
– Elnézést kérünk – mondta rögtön Walter. – Máris abbahagyjuk.
Leo befejezésül még eljátszott néhány improvizált futamot a
zongorán, a végére gonoszkodva odatett egy jó hangos Aludj, baba,
aludjált.
A szomszédban odavágták a másik csizmát is a falhoz.
– Holnap találkozunk – mondta Walter, és a tokba tette a hegedűjét. –
Szerintem mindenképpen meg kellene mutatnod ezt a darabot Kühn
professzornak.
– Eszemben sincs.
– A professzor azt mondta, kiírtak egy pályázatot fiatal
zeneszerzőknek. Állítólag filmesek állnak mögötte. Miért nem küldesz
be valamit?
Leo válaszul csak megkopogtatta a homlokát.
Walter csüggedten felsóhajtott, összecsukta a hegedűtokot, nyakába
tekerte a sálját.
 – Miért vagy ennyire érzékeny? Mit gondolsz, engem hányszor
készített ki Mr. Pathé? De csak így lehet fejlődni. Ha folyton csak
dicsérnek, nem jutsz előbbre, egy helyben toporogsz.
Leo más véleményen volt. Pont most, amikor új utakat keres, nem
bírja elviselni a kritikát. Különben meg úgyis ő a legszigorúbb kritikusa
önmagának. Csak ha száz százalékig elégedett egy szerzeményével,
akkor jó. Ha ő nincs megelégedve magával teljes mértékben,
mondhatnak mások, amit csak akarnak – dicsérhetik vagy bírálhatják –,
nem érdekli. Az egyetlen ember, akinek adna a véleményére, Dodo
lenne, de ő messze van, és rettenetesen hiányzik.
– Csökönyös egy szamár vagy! – veregette meg a vállát Walter
búcsúzóul. – Fölöslegesen okozol jó csomó bosszúságot magadnak. Dehát
ilyen vagy, és kész.
Másféle bosszúság is akadt bőven. Borzasztóan idegesítette ez a
rémes, szűk, hideg lakás, ahol majd odafagytak az ujjai a pianínó
billentyűihez. Ginsbergéknek bezzeg két szobájuk van, külön kis
konyhával, fürdőszobával. És központi fűtés van a lakásban, ami nem
mindig működik ugyan zökkenőmentesen, de legalább nem tudnak úgy
kihűlni éjszakánként a falak, mint ebben a lakásnak nevezett lyukban.
Az ő ablaktalan részében mindig hideg és nyirkos a fal, csoda, hogy nem
lett még beteg eddig.
Mama szerencsére már meggyógyult, alig köhögött, sokkal vidámabb,
bizakodóbb. Nyilván, mert Papa egy ideje rendszeresen írt neki, és Kitty
néni is sokszor küldött csomagot: meleg ruhát, bundás téli csizmát,
édességet. De talán Mr. Friedländer is hozzájárult a derűlátóbb
hangulatához. A két ünnep között együtt vacsorázott a férfival, Leo
akkor türelmetlenül várta, hogy hazaérjen. Nem kedvelte ezt az embert,
az ösztöne azt súgta, akar valamit az anyjától, neki pedig meg kell
védenie tőle. Mert ki más védhetné meg? Papa messze van, az óceán
túlpartján.
– Na? – kérdezte, amikor az anyja végre hazaért. – Mit mondott?
– Sok mindent. Képzeld csak, ismerte mindkét nagyapádat! És Kitty
apósát, Edgar Bräuert is…
– Valóban? – mondta Leo unottan. – És máskülönben mit akart?
 – Talán tud nekem állást szerezni divattervezőként.
– Ezt te sem hiszed komolyan. Csak blöfföl. Legközelebb megint
elküldi a fekete sofőrjét, hogy vacsorázni vigyen. Vagy színházba, aztán
meg valami bárba.
Mama erre kinevette. Ő meg csak csóválta a fejét, hogy lehet az anyja
ilyen naiv és könnyelmű. Papának persze nem ír erről egyetlen szót sem,
nem akarja felizgatni. De ő azért nyitva tartja a szemét.
Január közepén tényleg meg is jelent újra a fekete sofőr a fura
egyenruhájában, és egy kártyát nyújtott át Mamának. Ő megköszönte, és
némi aprót nyomott a kezébe. Nyilván megszokásból: otthon a villában
mindig adtak borravalót a küldöncöknek, szállítóknak,
mesterembereknek. De most alig van pénzük, minek kell erre a fickóra
pazarolnia? Friedländer úgyis megfizeti.
Mama elolvasta a kártyát, bólintott a sofőrnek, hogy rendben, mire az
elvigyorodott, és már szaladt is le a lépcsőn.
– Na, ezúttal hová akar vinni? – kérdezte Leo. – Hadd találjam ki!
Színházba? Nem, inkább múzeumba…
Mama egészen kipirult, miután elolvasta a kártyát, amit Leo rossz
jelnek vélt.
– Tévedsz – mondta Mama mosolyogva. – Azt írják, vigyem el jövő
héten a ruhaterveimet a Madeleine butikba a Madison Avenue-ra.
Leo kicsit még csalódott is volt, hogy nem igazolódott be a gyanúja. De
persze lehetett ez valami trükk is.
– És majd ott vár rád Mr. Friedländer. Biztosan ez is valamelyik saját
üzlete.
– Gondolom, igen. De bizonyos Mrs. Blossomnál, illetve Mr. Steelnél
kell jelentkeznem.
Leo még mindig nem volt teljesen meggyőzve, de vállat vont, és azt
mondta, ez nem is hangzik rosszul.
– Ugye? – kiáltotta Mama lelkesen. – Persze nem biztos, hogy jól
sikerül. De mégiscsak egy esély, amit ki is fogok használni.
Rajzpapírt és ceruzákat vásárolt, megszállottan rajzolni kezdett, és azt
magyarázta, hogy ez a butik nem azt a rémes, kimondhatatlan
sportsweart árulja, hanem elegáns, rafinált ruhákat igényes hölgyeknek.
Pont ezt a vonalat követte ő is az augsburgi szalonjában.
Egész álló nap csak rajzolt, de úgy volt vele, mint Leo: soha nem tűnt
elégedettnek az eredménnyel, folyton javított a rajzokon. Miután Leo
hazaért a Juilliardról, ő a maga kis kuckójában küzdött a
kompozíciókkal, Mama pedig a konyhaasztalnál a ruhatervekkel.
Időnként kihívta, hogy mondjon véleményt egy-egy vázlatáról, ami
nehezére esett, mert soha nem érdekelte a női divat. Cserébe viszont Leo
is eljátszott olykor egy-egy részletet valamelyik készülő
szerzeményéből, és Mama mindig odavolt a lelkesedéstől.
– Ó, Leo, ez úgy hangzik, mint ez a város. Ne kérdezd, miért, de úgy
érzem, ebben a zenében ott van New York lehelete.
Mama persze elfogult. De azért rátapintott a lényegre, mert éppen ezt
akarta megragadni Leo a zenéjében, és ez most arra ösztönözte, hogy
ezen az úton haladjon tovább.
Amikor Mama bejelentette, hogy másnap beviszi a rajzait a butikba,
Leo ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri.
– Szó sem lehet róla, Leo! – tiltakozott Mama. – Nem akarom, hogy
miattam ne menj be az óráidra. Egyedül is boldogulok.
Leo ebben kételkedett. Úgy vélte, ő sokkal jobban kiismeri magát New
Yorkban, rögtön meg is tervezte az útvonalat: a Juilliardig földalattival,
onnan gyalog a Central Parkon át a Madison Avenue-ig. Így még egy
jegyet is megspórolhatnak. Mama végül beleegyezett, hogy elkísérje.
A Central Parkon átvágni nem bizonyult túl jó ötletnek. A hó, ami
eddig a város minden csúnyaságát, tökéletlenségét eltakarta, már
elolvadt, viszont nagyon hideg volt. A park fái kopaszon meredtek az ég
felé, az utak elhanyagoltak voltak, és sok helyütt összetákolt furcsa kis
kunyhók csúfoskodtak, amelyekből vékony füst szállt fel. Hajléktalanok
vertek itt tanyát, akik a gazdasági válság során földönfutókká lettek.
Ha Kitty néni nem küld nekik meleg csizmát és kabátot, halálra
fagytak volna a séta alatt. Fél óra gyaloglás után végre elérkeztek a
Madison Avenue-hoz, mindketten megkönnyebbültek, hogy semmi
atrocitás nem érte őket az úton.
 – Mégiscsak jobb lett volna villamossal jönni – ismerte be Leo
bűntudatosan.
– Az a lényeg, hogy már közel a cél – vigasztalta az anyja.
A butik, ahová be kellett vinniük a rajzokat, a 65. utca magasságában
volt, még egy jó sétára onnan. Mint majdnem mindenütt New Yorkban,
itt is a New Jersey-i bányákból származó barna homokkőből épültek a
magas, emeletes házak az út két oldalán. A sötétbarna színtől az
épületek elég komornak tűntek. A széles sugárutat viszont színes
forgatag töltötte be. Számtalan kis üzlet sorakozott egymás mellett:
dress shops, vagyis ruhaboltok, butchers, hentesüzletek, drugstores,
drogériák, vaskereskedések, amiket itt hardware-nek hívtak, vagy mom
and pop stores – zsibáru-kereskedések. Köztük sok good food shop, ezekből
finom illatok szálltak ki, meg gourmet shop, amelyek osztrigát és pezsgőt
kínáltak. Némelyik étterem előtt portás állt sötét libériában, cilinderben.
Különösen furcsának hatott, ha az illető fekete volt.
– Kicsit Augsburgra emlékeztet engem ez a környék a sok kis üzlettel
– szólalt meg Mama nosztalgiázva.
Leónak nem ez volt a benyomása, főként, mert ha csak kicsit feljebb
emelte a tekintetét, máris hatalmas felhőkarcolókát látott. Ha pedig
elnézett déli irányba, ott tört az ég felé a világ legmagasabb épülete, még
a felhőkarcolók közül is kimagasló Empire State Building. Az augsburgi
Perlach-torony eltörpült volna mellette. És a Madison Avenue-t ellepték
a mozgóárusok is, kétkerekű kocsikon tolták a portékájukat, és
hangosan kántálva kínálták. Ez a nyughatatlan, pillanatra szűnni nem
akaró nyüzsgés, a rengeteg ember, aki mind sietett valahová, az izgatott
hajszoltság, amely könnyen veszekedésbe, összetűzésbe torkollt, az
autók berregése, az építkezésekről hallatszó kopácsolás – ez az állandó
lárma kicsit sem emlékeztetett a békésen, lassan zajló augsburgi életre.
Ez annyira New York volt… És Leo megállapította, hogy ez egyre jobban
tetszik neki.
– Ott van! – kiáltott fel Mama. – Madeleine butik. Olyan franciásan
hangzik, mintha Párizsban lennénk, nem?
Az üzletnek két nagy kirakatablaka volt, közöttük pedig díszes,
elegáns bejárati ajtó, ami nyilván szintén a franciás benyomást akarta
erősíteni. A kirakatokban lárvaarcú próbababák álltak, bő
szőrmegalléros kabátban, fűzős bokacsizmában. Mindenesetre tényleg
jobbfajta divatáruüzletnek tűnt, legalább nem ragasztgattak a
kirakatüvegre kézzel írt hirdetőtáblákat, plakátokat, mint máshol.
– Megvársz kint, Leo? – kérdezte Mama reménykedve. – Vehetsz
magadnak ott szemben kottapapírt, amíg a butikban vagyok.
– Inkább veled megyek, Mama. – Ilyen könnyen nem szabadulsz
tőlem, gondolta Leo.
Az üzlet belső tere korántsem volt olyan elegáns, mint Mama
divatszalonja Augsburgban, túlságosan rikítónak, rendezetlennek tűnt.
Két plakát a falon a párizsi divatot mutatta, az egyiken a háttérben
látszott az Eiffel-torony. A fal mellett egy állványon ruhák és kabátok
lógtak, középen üvegezett, sötét pult állt. Az üveg mögött retikülök,
dobozkák, kesztyűk sorakoztak, meg mindenféle kiegészítő, amit a nők
szeretnek. A pult mögött kövér, szőke nő ült, nagy odaadással rúzsozta a
száját.
– Good morning – mondta Mama kedvesen. – I am Mrs. Melzer from
Germany. Mr. Friedländer told me, that you need a fashion draftswoman…[7]
Leo úgy érezte, az anyja rémes német akcentussal beszél, de a nő azért
megértette. Elmosolyodott, eltette a rúzst egy rikító színű retikülbe,
majd Mrs. Blossomként mutatkozott be, és elmondta, hogy két éve
vezeti ezt az üzletet. Előtte itt egy olcsó ruhabolt volt kispénzű
vásárlóknak, de ő exkluzív butikot csinált belőle, amely a párizsi haute
couture-t követi. Az haute couture-t úgy ejtette ki: „outkoutjur”, de Mama
azonnal megértette, Leo csak némi gondolkodás után.
– So please show me your drawings![8]
Mama a rajzokat két kemény kartonlap közé tette, és spárgával
átkötötte. Most kirakta a ruhaterveket a pultra Mrs. Blossom elé, aki
ide-oda tologatta a rajzlapokat, a legtöbbet rögtön félretette. Aztán
hátrafordult, és egy bizonyos Bill után kiáltott. Nemsokára megjelent
egy alacsony, nagyon sovány fiatalember szürke öltönyben, sárga
mellényben. Sötét szeme Leóra villant, merengő mosoly játszott az ajka
körül. Leo kicsit feszengett, mert nem tudta eldönteni, hogy ez a Bill
férfi-e vagy férfinak öltözött nő.
 A kis ember ifjabb William Steelként mutatkozott be. Ha Leo jól
értette, Mrs. Blossom társa és egyben vezető divattervezője volt. Először
is megkérdezte, hogy a szőke fiatalember rajzolta-e a ruhaterveket, és
amikor Mrs. Blossom azt felelte, hogy Mrs. Melzer készítette a rajzokat,
csalódottnak látszott. De azért figyelmesen végignézte az összes rajzot,
és teljesen másként szortírozta őket, mint Mrs. Blossom. Ezután izgatott
párbeszédet folytattak az egyes rajzokról, olyan gyorsan, érthetetlenül
hadartak, hogy Leo is alig értett belőle valamit. Csak a hadonászva
magyarázó Mr. Steel gesztusaiból – megkopogtatott egy-egy rajzot, és a
nő orra elé tolta – lehetett arra következtetni, mire megy ki a vita.
Láthatóan neki jóval több ruhaterv tetszett, mint a főnökének.
Végül Mrs. Blossom újra hátraküldte a fiatalembert, és Mamához
fordult, aki vegyes érzelmekkel figyelte a történéseket.
– Okay, we take this one and another three.[9]
Négy rajzot tett maga elé, és meg akarta venni őket. Egyszerűen csak
fizetni akart értük, minden további kötelezettség nélkül, eszébe sem
jutott állást ajánlani Mamának. Ez tehát a szuper lehetőség, amit
Friedländer kínál. A kövér tulajdonosnő nyilván még az árat is le akarja
majd nyomni, persze hogy alkudozni fog – ez Amerika.
Az anyja reakciója azonban alaposan meglepte, mert nem hagyta
magát.
– No – mondta határozottan. – I came here for a job. These drawings are
only for to show you my way of working.[10]
Rettenetesen törve a nyelvet, megpróbálta elmagyarázni Mrs.
Blossomnak, hogy nem elég, ha megkap egy ruhatervet, azt is tudni kell,
milyen anyag való hozzá, hogyan kell megvarrni, és legfőképpen, illik-e
az adott vevőhöz. Mert nem minden nőnek áll jól minden ruha. Azt is
elmondta, hogy tíz éven át vezetett egy exkluzív divatszalont, és mindig
a legújabb párizsi divatot követte.
Leo a háttérből figyelt, nem nagyon tudott volna hozzászólni ehhez a
témához. Mama elképesztően hozta a formáját, meggyőző volt, de
közben nagyon kedves, és mindig újabb érvekkel állt elő, miért kellene
őt Mrs. Blossomnak alkalmaznia. Ez a dolog a párizsi divattal új volt
neki, erről eddig nem is tudott. Lehet, hogy Mama csak kitalálta?
Mindegy is – a fellépése jó benyomást tett Mrs. Blossomra, másodszor is
Bill után kiáltott, és pár szóban elmagyarázta a dolgok állását.
Mr. Steel valószínűleg különben is hallott mindent, elég vékonyak
lehettek a falak az üzletben. Bársonyos sötétbarna szeme megint Leóra
tapadt, mosolyogva kérdezte, hogy ő is divattervező-e.
– No. I am studying music at Juilliard School.[11]
– You are a musician?[12] – lelkendezett Mr. Steel, és olyan szendén
mosolygott, mint egy lány.
– Composer.[13]
Erre azt tudakolta, hol hallgathatja meg Leo szerzeményeit, de ezen a
ponton szerencsére közbeavatkozott Mrs. Blossom.
Azt mondta Mamának, hogy jövő hétig hozzon be további
ruhaterveket, közben ő alaposan átgondolja, hogy fel tudja-e venni
állandóra. Mama próbálta meggyőzni, hogy további rajzokkal nem sok
változna, de Mrs. Blossom kijelentette, hogy ez egy nagyon fontos
döntés számára, alapos megfontolást igényel, hiszen nagy a
konkurencia, hét másik exkluzív ruhaüzlet is van az 59. és a 70. utca
között, és a gazdasági válságot sem heverték ki még teljesen.
– I will come back tomorrow[14] – mondta végül Mama. Összeszedte a
rajzait, a két kartonlap közé tette őket, és átkötötte a spárgával.
– See you again![15] – búcsúzott Mr. Steel, és sietett kinyitni nekik az
ajtót. – Musician[16] – sóhajtott fel halkan, amikor Leo elment mellette. –
Oh, I love music![17]
Hazafelé már villamosra szálltak, majd a földalattira, Leo végig
hallgatott az úton. Tulajdonképpen semmi szükség nem volt rá, hogy
kihagyja ma az óráit, gondolta. Mama meglepően jól elboldogult egyedül
is, és Friedländer sem bukkant fel.
– Holnap már egyedül megyek oda – mondta Mama mosolyogva,
miután hazaértek a hideg lakásba, és begyújtotta a tűzhelyt.
– Okay, Mama.

[6] Hagyjátok abba a zajongást, különben átjövök, és szétverem azt a zongorát, meg a nyávogó
macskát is!
[7] Jó reggelt! Mrs. Melzer vagyok Németországból. Mr. Friedländer mondta, hogy divattervezőt
keresnek.
[8] Akkor mutassa, kérem, a rajzait!
[9] Rendben, ezt meg azt a másik hármat kérjük.
[10] Nem. Én egy állás miatt jöttem. Ezek a rajzok csak azt mutatják meg, hogyan dolgozom.
[11] Nem. Zenét tanulok a Juilliardon.
[12] Maga zenész?
[13] Zeneszerző.
[14] Holnap visszajövök.
[15] Hamarosan találkozunk.
[16] Zenész.
[17] Ó, imádom a zenét!
 35.

Dodo már nem is reménykedett benne, de pénteken, amikor a szokott

helyen ült az ebédszünetben, egyszer csak megjelent Ditmar a csarnok
bejáratánál. Nem jött oda hozzá rögtön, szóba elegyedett az egyik
szerelővel, hosszasan rázta a kezét, mert most mindenkitől búcsút vett,
csak ezután indult el felé.
– Na? – szólalt meg Dodo megjátszott közönnyel. – Körbejársz
elköszönni?
– Igen – felelte Ditmar kicsit elfogódottan. – Májusban kezdem az
egyetemet. Addig még lakást kell találnom Münchenben, meg elintézni a
papírjaimat.
Dodo arrébb csúszott kicsit, mert Ditmar leült mellé. Kávéval nem
kínálta meg a termoszából. Két hete teljes volt a csend közöttük, és nem
miatta. Ditmarnak jobb dolga is akadt, mint a gyakornok Dorotheával
találkozgatni. Több próbarepülést hajtott végre a Bf 109-essel, és Dodo
úgy hallotta, egészen odáig van a géptől.
– Ez az utolsó napom a gyárban – bökte ki Ditmar. – Úgyhogy még
egyszer beszélni akartam veled, Dodo.
Ez nagyon úgy hangzott, mint egy szakítás. Bár jó ideje észrevette
már, hogy Ditmar megváltozott, feszélyezetten viselkedik vele,
kifogásokat keres, miért nem találkozhatnak esténként. Világosan soha
nem mondott semmit, csak gyáván lapított, és úgy tett, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne kettőjük között.
– Mit kell ezen beszélni? – mondta Dodo hűvösen. – Te elmész
Münchenbe, én itt maradok. Ez a helyzet, és kész.
Ditmar megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Örülök, hogy így látod, Dodo. Tudtam én, hogy okos lány vagy, nem
csinálsz cirkuszt. Szép napokat töltöttünk együtt, és most elválnak
útjaink. Nem kell emiatt szomorkodni…
Tényleg nem, gondolta Dodo. Inkább örülnöm kéne, hogy
megszabadulok tőle. Csak sajnos nem megy.
– Teljesen igazad van. Egy jó barátság is véget ér egyszer, nem igaz?
– Dehogy! – tiltakozott Ditmar. – Nem így értettem. Szeretném, ha
barátok maradnánk, Dodo. Ez fontos nekem. Csak a többi… az már nem
megy. Annak vége.
A vidám esték a pilóták törzshelyén, a csókolózás az autóban, a
reménykedés, hogy örökre egy pár lesznek… Mindezt Dodo már rég
leírta magában. Legalábbis, ha józanul belegondolt. Az érzései azonban
nem akartak engedelmeskedni a józan észnek.
– Persze, értem én – mondta továbbra is hűvös hangon. – És
természetesen maradjunk barátok, végül is sok a közös bennünk.
Ditmar elvigyorodott, látszott rajta, mennyire örül, hogy Dodo
megkönnyíti a dolgát. Micsoda szánalmas alak! Henni bezzeg az ő
helyében jól megmondaná neki a magáét. De ő úgy érezte, ez az ember
nem érdemli meg, hogy akár csak egy szót is pazaroljon rá.
– Ez így van – bólogatott Ditmar, és odaintett az egyik elsiető
szerelőnek. – Ezért is javasoltalak a helyemre utódomként.
– Tényleg? Ez igazán rendes tőled, Ditmar.
Hogy ez valóban igaz-e, az persze soha nem fog kiderülni.
Mindenesetre kedves gesztus, bár nem sok reménnyel kecsegtet. A
repülőgépgyár továbbra sem alkalmaz nőket tesztpilótaként.
– Közben azon is elgondolkodtam – folytatta Ditmar –, hogy nem sok
esélyed van továbbtanulni, ha előbb még le kell érettségizned. Ráadásul
van ez a korlátozás az egyetemeken, legfeljebb tíz százalék lehet a női
hallgatók aránya. Tudod, van ez az új törvény a túljelentkezés
visszaszorítására…
Persze hogy tudta, de azért tanultak lányok is a német egyetemeken,
csak kitartónak kellett lenni és jól teljesíteni. Az érettségi viszont már
keményebb dió. Több reálgimnáziumban is érdeklődött már, de eddig
mindenütt elutasító választ kapott. Sőt némelyik leánygimnáziumban
meg is szüntették az érettségire felkészítő osztályokat. A német nőnek
nincs szüksége középfokú iskolai végzettségre, foglalkozzon inkább a
háztartásvezetéssel, amit már be is vezettek tantárgyként számos
leányiskolában.
– Miattam ne aggódj! – felelte könnyedén. – Majdcsak sikerül
valahogy.
Ditmar elgondolkodva hallgatott egy darabig, a tenyerét dörzsölgette.
– Csak azért mondom – szólalt meg végül zavartan –, mert neked
különösen nehéz dolgod lesz.
– Miért pont nekem?
– Hát mert zsidó keverék vagy. Az ilyeneket nem támogatják. Ez a
helyzet. Hiába nem veszel róla tudomást, Dodo.
Dodo hallgatott. Én ezt nem vagyok hajlandó elhinni, gondolta. Nem
és nem. Jó pilóta vagyok, és még jobb repüléstechnikai mérnök lenne
belőlem. Az országnak szüksége van jó pilótákra és mérnökökre.
Ditmar sóhajtva felállt, búcsúzóul kezet nyújtott, kissé ferde mosollyal
az ajkán. Mint akinek rossz a lelkiismerete. Legyen is! De Dodo azért
belecsapott a kezébe. Hát mégsem Ditmar élete nagy szerelme, ahogy
egy ideig hitte. Ez van. Talán nem elég nőies neki, nem ő a tiszta német
lány, aki majd a háztartását vezetheti, gyerekeket szülhet neki.
Mindenesetre nem fog itt sírva fakadni, jelenetet rendezni, hogy nem
tud nélküle élni.
– Minden jót, Ditmar. Sok szerencsét és sok sikert!
– Neked is, Dodo. Nagyon rendes lány vagy. Majd jelentkezem. Ígérem.
Hosszan szorította a kezét, majd sietős léptekkel kiment a csarnokból.
Dodo látta, ahogy odaáll az egyik Bf 108-as mellé, és beszélgetni kezd egy
szerelővel. Még egy búcsúcsókot sem adott. Na, nem mintha olyan
nagyon vágyna rá. Nem is hagyná, hogy megcsókolja egy ilyen
megalkuvó alak. Elment az étvágya, elcsomagolta az ebédje maradékát.
Inkább átment az egyik szerelőcsarnokba, hogy szétválogassa a
szegecseket és a csavarokat, aztán a szerelők keze ügyébe tegye, hogy
csak értük kelljen nyúlniuk. A gyakornoki ideje utolsó hetei semmi újat
nem hoztak. Rutinfeladatokat végzett, oda küldték, ahonnan éppen
hiányzott valaki, és közben halálra unta magát. Régen repült már
utoljára, és most, hogy Ditmar elmegy, nem is fog többé, eddig is csak ő
vitte magával néhányszor. Mindegy, úgyis a nyavalyás érettségire kell
koncentrálnia. Ha törik, ha szakad, meg kell szereznie.
Az egyhangú munkával végtelenül hosszúra nyúlt a délután, alig
várta, hogy végre átöltözhessen és hazamehessen. A portán persze senki
sem várt rá. Annak vége. Biztos volt benne, hogy Ditmart ma este a
pilóták törzshelyén búcsúztatják a kollégák. Egy pillanatra megfordult a
fejében, hogy ő is odamegy, egyszerűen leül mellé, mintha mi sem
történt volna. De persze nem tette. Nem fut senki után.
Dideregve várta a villamost a megállóban, nézte az utcai lámpák
fénykörében táncoló apró hópelyheket. Amikor megjött a szerelvény,
elkezdődött a szokásos tülekedés – ilyenkor végzett mindenki a
repülőgépgyárban –, az idősebbek leültek, a fiataloknak csak állóhely
maradt. A lelógó bőrfogantyúk egyikébe kapaszkodva bámult ki az
ablakon, nézte az odakint elsuhanó fényeket. Bármennyire is igyekezett
másra gondolni, folyton Ditmar járt a fejében. Nem azon a napon
kezdett eltávolodni tőle, amikor megtudta, hogy ő „zsidó keverék”?
Abban a pillanatban nem mondott ugyan semmi, de az esti
találkozójukat már valami átlátszó indokkal lemondta. Az utána
következő napokban állítólag rengeteg dolga akadt, ritkábban
találkoztak, de a B jogosítvány megszerzéséhez még gratulált, és meg is
ünnepelték együtt a sikeres vizsgáját. Ezután gyakran halogatta, hogy
találkozzanak esténként, és jobban belegondolva rájött, hogy szilveszter
óta nem voltak együtt a pilóták törzshelyén. Talán valamelyik kollégája
figyelmeztette, hogy ne kezdjen egy félzsidóval? Elképzelhető. De ha
Ditmar igazi férfi volna, kiállt volna mellette.
Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, eddig nem akarta beismerni
magának, de úgy látszik, jobban megviseli ez a nagy csalódás, mint
gondolta. Semmi kedve nem volt végigülni a vacsorát a villában, aztán
begubózni a szobájában. Két napja volt a születésnapja, a virágcsokor
még ott áll a komódján, ahogy az összes ajándéka is. Mama is küldött egy
színes selyemkendőt Amerikából, Leo pedig egy bekeretezett fotót a
híres amerikai női pilótáról, Amelia Earhartról. Dodo csodálta ezt a nőt,
mert négy éve egyedül repülte át az Atlanti-óceánt. Ő is küldött
ajándékot Leónak: egy gyönyörű ébenfa karmesteri pálcát, vörös
bársonnyal bélelt dobozban. De mindkettőjüket megviselte, hogy ez az
első születésnapjuk, amit nem együtt ünnepelnek. Pedig most oly nagy
szüksége lenne a testvérére, ő az egyetlen ember a világon, akinek
elmesélhetné ezt az egészet Ditmarral. Leo megértené, azt is tudta, mit
mondana: Hadd menjen, semmit sem ér! Te ennél sokkal jobbat
érdemelsz.
Meg kell hagyni, Leónak jó orra volt, kezdettől fogva azt mondta,
vigyázzon Ditmarral. Ó, bárcsak itt lenne, hogy meghallgassa, átölelje!
Annyira hiányzott a szoros együttlét az ikertestvérével, a különleges
kötelék, amely születésüktől összefűzte őket.
Fázósan sietett a hóesésben a villamosmegállótól hazafelé, örült,
amikor végre meglátta a fasor végén a kivilágított villát. Ahogy
közeledett, észrevette Kitty néni autóját a főbejárat előtt. A
motorháztető felnyitva, Humbert és a nagynénje tanácstalanul hajolt
fölé.
– Mi történt? – kérdezte Dodo. – Már megint felmondta a szolgálatot?
Kitty néni elegáns fekete kalapját fehér hópelyhek pettyezték, amikor
felnézett, az arca elé csúszott a fátyol.
– Dodo! – örült meg. – Téged az ég küldött! Képzeld csak, épp most
telefonált Tilly, hogy vigyem be a kórházba. Elkezdődtek a fájások, és
nem mer maga vezetni. És erre pont most hagy cserben az én autókám.
Egyszerűen nem akar beindulni.
Dodo félretolta a nagynénjét, és vetett egy pillantást a motorra.
– Adsz néha olajat az autókádnak, Kitty néni?
– Olajat? Miért adnék olajat? Benzint eszik, nem olajat…
Valószínűleg dugattyúkopás. Dodo már akkor ettől tartott, amikor
Kitty néni nemrég panaszkodott, hogy furcsa hangokat ad az autókája.
– Ez már nem is fog beindulni. Mama autójával megyünk.
Dodo örült, hogy lefoglalhatja magát valami hasznos dologgal. Sokkal
jobb, mint a születésnapi ajándékai között ülve búsongani. Humbert már
hozta is a kocsikulcsot, Kitty néni még odavetett néhány korholó szót a
hűtlen autókájának, aztán már indultak is a Frauentorstrasséra.
A nénikéje szörnyen izgatott volt, még a szokásosnál is hektikusabban
magyarázott.
 – Most szólj hozzá, Dodo! Johann ott akarja hagyni a templomi ifjúsági
csoportot, a Hitlerjugendbe akar belépni. Szegény Lisa majdnem elájult,
amikor közölte vele. Paul persze beszélt a fiú fejével, de csökönyös, mint
egy szamár, még azzal is fenyegetőzött, elmondja az iskolában, hogy a
családja nem engedi a HJ-be. Ez Paulnak már a gyár miatt is
kellemetlenséget okozhat, az ilyesmit rögtön lejelentik a pártnak…
Dodo a vezetésre koncentrált, nagy volt a forgalom, és rosszak a látási
viszonyok. A hóesésben csak az utolsó pillanatban lehetett észrevenni az
úton átkelő gyalogosokat vagy a kerékpárosokat. Ráadásul Mama
autóján elég vacak a fék, már rég ki kellett volna cserélni.
– Hadd menjen! – vetette oda bosszúsan a nagynénjének. – Nagyon
elcsodálkozik majd. A Hitlerjugendben vasfegyelem van,
engedelmeskedni kell. Ott aztán nem verekedhet, cigarettázhat
titokban…
– Te nem tudod, mit beszélsz, Dodo! – hördült fel a nagynénje. – Ó, te
jó ég! Tilly már kint áll az ajtóban. Remélem, nincsenek még tolófájásai,
különben az autóban születik meg a baba…
– Tilly néni orvos, tudja, mit csinál – mondta Dodo, és leállította az
autót a járda mellett.
Bő köpenyében Tilly néni úgy festett, mint egy két lábon járó teababa.
A terhessége utolsó heteiben egyre terebélyesebb lett. Intett nekik, majd
megnyugtatta a sógornőjét, aki kiugrott a kocsiból és odaszaladt hozzá.
– Minden a legnagyobb rendben, Kitty. Köszönöm, egyedül is tudok
menni. Ezek még csak jóslófájások, nem olyan vészes. Csak gondoltam,
jobb, ha rögtön bemegyek a kórházba. Hozd, kérlek, a kis kofferemet! És
nyugodj meg, semmi ok az aggodalomra!
Tilly néni még soha nem volt ilyen szép, gondolta Dodo. Kipirult az
arca, csillog a szeme. Lehet, hogy mégiscsak jelentkezett nála Kortner
doktor? Elképzelhető, hiszen ő elment a rendelőjébe, és elmondta, hogy
apa lesz.
Kissé nehézkes járással Tilly néni végigdöcögött a kerti úton a kapuig,
eltartott egy darabig, mire bekászálódott az autó hátsó ülésére. Kitty
néni mellé ült, a kis koffert az ölébe vette.
 – Jól érzed magad, Tilly drágám? – kérdezgette Kitty néni folyton-
folyvást, miközben elindultak a klinikára. – Gyermeked születik, édesem.
Ez a legcsodálatosabb dolog a világon, olyan boldog leszel! Ne törődj
semmi mással… most csak ez az ártatlan kis lény a fontos, akinek életet
adsz…
Az embernek roppant mód az idegeire tud menni Kitty néni állandó
fecsegése. Dodo bele-belenézett a visszapillantó tükörbe: Tilly néni
hősiesen mosolygott, de közben többször fájdalmas grimasszal
összeszorította a száját. Ajaj, ha ezek csak az úgynevezett jóslófájások,
mennyire fájdalmasak lehetnek az igaziak?
Dodo begördült az autóval a kórház udvarára a főbejárat elé, ahol csak
a betegszállítók állhattak meg.
– Ott hátul kell leparkolnod, Dodo – szólalt meg Tilly néni, majd
hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét, és egy darabig egy szót sem
szólt.
– Megint egy fájás – magyarázta Kitty néni a nyilvánvalót. – Mindjárt
jobb lesz, Tilly drágám. Gyere, segítek kiszállni! Dodo, hozd a kis koffert!
Csak lassan, Tilly! Nyugalom. Minden rendben lesz… Ó, a kalapom…
Dodo tartotta a kocsiajtót, amíg kiszálltak, gyors mozdulattal elkapta
a nagynénje lecsúszó kalapját, azután vitte utánuk a kis koffert. Az apáca
a portán természetesen ismerte Tillyt, mosolyogva nézett a két nő után,
amint végigmentek az előcsarnokon.
– Fájdalommal szülöd gyermeked – idézett a Bibliából, jelentőségteljes
pillantást vetve Dodóra. – Ezzel sújtja az Úr a bűnös asszonyt.
Dodo egyetlen szó nélkül a kezébe nyomta a koffert, majd kiment,
hogy leparkoljon az autóval. Rémesek ezek az apácák. Ha valaha is
gyereket szül, biztos nem ezeknél a fekete varjaknál. Miután visszament
a kórházba, a koffer persze még ugyanott állt a portán, senki nem vitte
Tilly néni után. A második emeleten találta meg Kitty nénit, egy
Szülőszoba feliratú ajtó előtt ült a folyosón, dühösen, teljesen kikelve
magából.
– Nem engednek be hozzá ezek a csökönyös nőszemélyek. Pedig
mondtam nekik, hogy a sógornője vagyok, és fognom kell a kezét
vajúdás közben. Közölték, hogy várjak a folyosón. Hallottál már ilyet?
Annak idején mellettem ott volt anyád és Lisa, ami hihetetlenül sokat
segített. Szegény Tilly meg teljesen egyedül hozza világra a gyermekét…
– Dehát mellette vannak a nővérek meg az orvos – próbálta nyugtatni
Dodo.
– Még egy bába sincs ott – fortyogott tovább a nagynénje. – Csak ezek
az apácák. Mit tudnak ők a gyerekszülésről? Semmit…
Dodo ezek után bölcsen elhallgatta, mit mondott a portán az apáca –
minek olajat önteni a tűzre? Éppen leült a nagynénje mellé egy székre,
amikor kinyílt a szülőszoba ajtaja, és egy nővér jött ki. Kitty néni persze
azonnal letámadta.
– Hogy van a sógornőm? Megszületett már a baba?
– Eltart még egy darabig. Nyugodtan hazamehetnek.
– Eszemben sincs. Addig ülök itt, amíg meg nem születik a gyerek.
– Ahogy óhajtja.
Azzal a nővér eltűnt egy másik ajtó mögött, Kitty néni pedig visszaült
Dodo mellé, hogy tovább zsörtölődjön.
Hirtelen ijesztő hangok szűrődtek ki hozzájuk a szülőszobából.
Dodónak a haja is égnek állt. Csak nem Tilly néni nyög ilyen
rettenetesen? Vagy vannak bent más szülő nők is? Úristen! Most úgy
visított egy nő, mintha ölnék, valaki meg nyugodt hangon parancsokat
osztogatott.
– Nyomjon… nyomjon… ne hagyja abba… most hagyja abba…
lélegezzen… nagyon jó… na még egyszer…
– Mi folyik odabent? – suttogott Dodo riadtan.
– Fogalmam sincs – felelte Kitty néni reszkető hangon. – Lehet, hogy
jön a baba…
– Na, hála az égnek… – sóhajtott Dodo. – Nem bírom már hallgatni
sokáig.
– Már nem is tudok visszaemlékezni pontosan – mormolta a
nagynénje. – Henni egyszer csak ott volt. Egészen váratlanul. Azt hiszed,
mindjárt belehalsz a fájdalomba, és aztán vége…
– Nem akarom tudni, Kitty néni – szakította félbe Dodo, és befogta a
fülét. De még így is hallotta a fájdalmas sikoltozást a szülőszobából. Hát
ez rettenetes! Ha szegény Tilly néni a végén belehalna, az olyan
igazságtalan lenne, hisz eddig sem volt könnyű élete…
– Fel kell hívnom Robertet – szólalt meg Kitty néni hirtelen. – Egy
gyűlésre ment, de már biztosan hazaért.
Azzal felpattant, és leszaladt a lépcsőn. Dodo csak nézett utána, és
egyszerre borzasztóan elveszettnek érezte magát. Minek kell most
felhívnia Robert bácsit? Gertrude úgyis elmondja neki, mi történt,
amikor hazaér.
Hála istennek a rémes sikoltozásnak közben vége szakadt. Néma
csönd lett, már a parancsokat osztogató hang sem hallatszott. Mi
történhetett? Tilly néni elájult? Vagy tényleg meghalt? Vagy
megszületett a baba? Dodo meg sem moccant a széken, csak fülelt. De
csupán a gyomra korgását hallotta. Nem csoda, reggel óta alig evett
valamit.
Szerencsére Kitty néni már jött is felfelé a lépcsőn.
– Na, mi a helyzet? Történt valami?
– Fogalmam sincs. Síri csönd van.
Kitty néni megállt az ajtó előtt, hallgatózott, majd leült Dodo mellé, és
kijelentette, hogy ez jó jel.
– Elérted Robert bácsit? – kérdezte Dodo, csak hogy mondjon valamit,
mert nyomasztotta a nagy csend.
– Tessék? Ah, igen. Jön.
Dodo erre már nem tudott mit mondani, a folyosóra kiakasztott
képeket nézegette: majdnem mindegyik a Szűzanyát ábrázolta a
kisdeddel.
– Borzasztó, hogy senki nem mond semmit! – tört ki hirtelen a
nagynénje. – Biztosan azt hiszik, hogy már hazamentünk.
Meg kell hagyni, van benne kurázsi, gondolta Dodo, amikor Kitty néni
felugrott, és határozottan bekopogott a szülőszoba ajtaján. Először nem
mozdult odabent semmi, de végül kinyílt az ajtó, és egy nővér dugta ki a
fejét.
– Mi történik? – támadt neki Kitty néni. – Tűkön ülünk idekint, és
ránk sem hederít senki. Megszületett a baba?
 Dodo arra számított, hogy a nővér majd jól lehordja a nénikéjét, de
nem, elmosolyodott.
– Ahogy a nagykönyvben meg van írva, úgy ment a szülés. Kisfiú.
Legyenek még türelemmel kicsit…
– Kisfiú! – kiáltotta Kitty néni boldogan. Aztán egyszerűen félretolta a
nővért, és berontott a szülőszobába. – Tilly drágám! Remekül csináltad.
Hát nem megmondtam, hogy minden simán megy? Egyáltalán nem is
olyan vészes az egész, mint ahogy mondják, igaz? Istenem, milyen
tündéri kisbaba! Pont úgy néz ki, mint Leo a születésekor…
Dodo most egy vékonyka, nyivákoló hangot hallott a szülőszobából.
Egyszerre volt keserves és méltatlankodó. Nem csoda, hisz azt a babát
egy jó meleg, puha fészekből hirtelen kilökték a rideg külvilágba.
– Kérem, nagyságos asszony, odakint várakozzon a folyosón! Ide nem
jöhetnek be látogatók – szólalt meg egy szigorú férfihang.
– Ha ilyen kedvesen kér, doktor úr…
Kitty néni egészen mámoros volt az örömtől. Dodo nyakába borult,
nevetett, aztán a könnyeit törölgette, lelkendezett, hogy Tilly szeméből
süt az anyai büszkeség. Aztán le kellett ülnie, pár csepp parfümöt tett a
zsebkendőjére, mert nem bírta a rémes kórházszagot.
– Akkor most már haza is mehetünk, igaz? – kérdezte Dodo, mert
egyszerre ólmos fáradtság tört rá. – Tilly néninek nyilván itt kell
maradnia néhány napot.
– Persze, persze – mondta Kitty néni szórakozottan, miközben a
halántékához nyomta a zsebkendőt. – Csak azt gondoltam… Istenem, hát
itt van!
Dodo a lépcső felé pillantott, de nem Robert bácsi jött felfelé, hanem
Kortner doktor. Amikor meglátta őket, egy pillanatra zavartan lesütötte
a szemét, de aztán odalépett hozzájuk, és udvariasan köszönt.
Beszélgetni azonban láthatóan nem akart, gyorsan bekopogott a
szülőszoba ajtaján.
– Maga a boldog apa? – dugta ki a fejét a nővér.
Kortner doktor nem látszott túlzottan boldognak, de azért igennel
felelt.
 – Akkor jöjjön be! Kisfia született. Stramm kisgyerek. Több mint
három és fél kiló, ötvenkét centiméter hosszú. Gratulálok…
Az ajtó becsukódott, Dodo pedig azon tűnődött, vajon honnan tudta
Kortner doktor, hogy ma apa lett. Tilly néni mondta meg neki? Vagy a
kórház értesítette?
Mindenesetre nem maradt bent túl sokáig. Hamarosan újra nyílt az
ajtó, a doktor gyors léptekkel elmasírozott mellettük, és leszaladt a
lépcsőn. Dodo azért látta, hogy könnyek csillogtak a szemében.
– Menjünk haza, Dodo drágám! – mondta Kitty néni. – Tillynek most
pihennie kell. Holnap majd meglátogatjuk őt és a tündéri kisfiát.
Dodo bólintott. Örült, hogy hamarosan ágyba kerül. Már az autóban
ültek, amikor feltette a kérdést, ami végig a fejében motoszkált.
– Te nem is Robert bácsinak telefonáltál, hanem Kortner doktornak,
ugye, nénikém?
– Képzeld csak, Dodo drágám – felelte Kitty néni ártatlan mosollyal –,
az az apáca a portán, ahol a telefon volt, úgy összezavart, hogy
véletlenül összecseréltem a telefonszámokat.
 36.

Ez a nap meglepetést tartogatott. Amikor Lüders kisasszony behozta a

postát, Paul csodálkozva látta, hogy van közte egy levél Serafina von
Doberntől. Rossz érzéssel bontotta fel a borítékot. Feltehetően egy újabb
látogatást jelent be, hogy szemügyre vegye az új szövetmintákat. De
tévedett.

Igen tisztelt Melzer úr!

Március harmincegyedikével ezennel felmondom határidőn belül a bérleti
szerződést a Karolinenstrassén található divatszalonra.
Hazafias német üdvözlettel
Serafina von Dobern

Paul alig akart hinni a szemének. Vajon miért mondja fel hirtelen a
bérleti szerződést? Hiszen úgy hallotta, jól megy az üzlete. Határidőn
belül pedig koránt sincs, négy hét a felmondási idő, és már márciusban
járnak. De ezen nem akad fenn, örül, hogy végre megszabadul tőle.
Elgondolkodva tolta félre a levelet, de a rossz előérzete nem hagyta
nyugodni. Attól tartott, ez ügyben még további kellemetlenség vár rá.
Jó egy órával később be is igazolódott a sejtése. Miután végigjárta a
szokásos ellenőrző körútját a gyárcsarnokokban – megnézte, hogy halad
a gyártás, meghallgatta, feljegyezte a problémákat –, a szükséges
intézkedések listájával visszatért az irodájába. A titkárnők szobájába
lépve már tudta, hogy valami történt, mert Lüders kisasszony arcán
mindig vörös foltok ütköztek ki az izgalomtól.
– Rettenetesen sajnálom, igazgató úr – fogadta kétségbeesetten –, de
semmit sem tehettünk. Haller kisasszony mondta az uraknak, hogy itt
várjanak, kávéval is meg akarta kínálni őket, de egyszerűen
bemasíroztak az igazgatói irodába.
– Milyen urak? – kérdezte Paul rosszat sejtve.
– Tudja… – suttogta Lüders kisasszony rémülten – …az urak, akik
mindig civilben jönnek…
Aha, megint egy barátságos látogatás a Gestapótól.
– Köszönöm, Lüders kisasszony. Hozzon be nekünk, kérem, kávét és
süteményt!
Bátorítóan bólintott a két titkárnőnek, amit a Lüders megkönnyebbült
mosollyal fogadott, Hilde Haller csak lehajtotta a fejét, és új papírt fűzött
be az írógépbe.
Ezúttal két látogatója volt, fesztelenül üldögéltek az ülőgarnitúra
foteljaiban. Paul egyiküket sem ismerte. Az idősebb sovány férfi volt
hihetetlenül vakító kék szemmel, a másik jóindulatúnak látszó,
bikanyakú, szőke fiatalember.
– Heil Hitler, kedves Melzer – szólalt meg az idősebb kedélyes hangon,
és a harmadik fotelra mutatott. – Foglaljon helyet köztünk! Remélem,
nincs ellenére, hogy már kényelembe helyeztük magunkat.
Paulnak nagyon is ellenére volt, szemtelenség, hogy ezek a
betolakodók önkényesen elfoglalják az irodáját, de sajnos nem
mondhatja meg nekik a véleményét. És ezt persze ők is tudják, erről
árulkodott a fiatalabb férfi kaján vigyora. Az idősebb tapasztaltabb volt,
arcizma sem rezdült.
– Érezzék magukat otthon! – ironizált Paul. – Kértem kávét is a
titkárnőmtől. Remélem, jó lesz.
– Ártani nem árt – bólintott az idősebb férfi, úgy látszik, ő vitte a szót.
– Térjünk is rögtön a tárgyra, kedves Melzer! Van néhány kérdésünk az
egyik volt munkásáról. Grigorij Sukovról van szó.
Ernst von Klippstein is figyelmeztette erre, tehát igaza volt.
Bosszantó. Bár soha ne vette volna fel azt az oroszt!
A szőke fiatalember közben tollat és jegyzetfüzetet vett elő az
aktatáskájából, nyilván azt a feladatot kapta, hogy jegyzőkönyvet
vezessen a kikérdezésről. Paul gyors pillantást vetett az íróasztalára, az
irattartó polcokra, ezek ketten bizonyára alaposan körülnéztek itt, amíg
vártak rá. Az egyik fiók mintha nem is lenne rendesen becsukva…
– Mikor és mennyi ideig dolgozott ez a Sukov a gyárban?
– Pontosan csak akkor tudom megmondani, ha szólok a titkárnőmnek,
hogy keresse ki a személyi kartonját. De úgy emlékszem, valamikor négy
vagy öt éve került hozzánk, persze nem folyamatosan dolgozott itt.
Haller kisasszony éppen behozta a kávét, Paul megkérte, hogy keresse
ki Sukov kartonját, amit pár perc múlva meg is kapott. Az idősebb
gestapós rögtön kivette Paul kezéből, átadta a társának, az pedig az
aktatáskájába csúsztatta.
– Ugye megengedi? Természetesen visszakapja, ha már nincs
szükségünk rá.
Tehát soha. Ezzel meg is elégedhettek volna az urak, de nem, tovább
faggatóztak.
– Miért nem alkalmazta Sukovot folyamatosan? Gondok voltak vele?
– Nem, dehogy. Időszakosan el kellett bocsátanom, ahogy a többi
munkásomat is, mert a gyárnak nem volt elég megrendelése.
– És ezek után újra felvette?
– Hogyne.
– Legutóbb mikor?
– Talán három éve, azt hiszem. De ott van a kartonján, nézze meg!
– És később miért nem vette fel újra?
– Ő mondott fel egy idő után.
– Milyen indokkal?
– Azt hiszem, jobb munkalehetőséget talált.
– És hol?
– Erről nincs tudomásom. – Micsoda értelmetlen faggatózás! Nyilván
valami rendszer van mögötte, mert ezek ketten nem ostobák. –
Megkérdezhetem, miért érdekli magukat ennyire Grigorij Sukov? –
lendült ellentámadásba Paul.
A sovány gestapós elmosolyodott.
– Van talán erről valamiféle sejtése? – válaszolt kérdéssel a kérdésre.
– Fogalmam sincs… ööö… hogy is szólíthatom? – Paul arra próbált
utalni, hogy a két látogató nem mutatkozott be. Most sem tették,
elengedték a fülük mellett a célozgatást.
– Már régóta ismeri Sukovot, nemde? – folytatódott a kihallgatás. –
Nem volt valami privát kapcsolódás is?
Paul tisztában volt vele, hogy szegény kis Hannát mindenképpen ki
kell hagynia a dologból.
– A háború alatt hadifogolyként dolgozott a gyárban. Én akkor a
fronton voltam, csak hallomásból tudom. Később valahogy sikerült
visszatérnie Oroszországba.
– Nem segített neki valaki a családjából a szökésben?
– Egészen biztosan nem.
– Akkor mivel magyarázza, hogy négy évvel ezelőtt pont a Melzer
textilgyárban bukkant fel újra?
Paul vállat vont.
– Gondolom, mert dolgozott már itt, és azt hitte, majd megint kap
munkát. Más okot nem tudok elképzelni.
A bikanyakú fiatalember eléggé nehezen tudott lépést tartani a
gyorsan pergő párbeszéddel. Paul látta, hogy meglehetősen
megizzasztotta a feladat, még az ingnyakát is kigombolta.
– És maga adott neki munkát, amikor hirtelen megjelent a gyárban?
– Nem. Először átadtam a rendőrségnek. Ellenőrizték, majd szabadon
engedték. Ezek után nem láttam okát, miért ne vehetném fel.
A gestapós ivott egy korty kávét, megvárta, amíg a társa utoléri magát
a jegyzetelésben, majd folytatta a kérdezést.
– Tudomása volt arról, hogy Sukov sofőrként Serafina von Dobern
alkalmazásában áll?
– Nem.
A gestapós csodálkozva felvonta a szemöldökét.
– Az alkalmazottai azt mondták, Serafina von Dobern többször járt a
gyárban, és minden alkalommal Sukov hozta autóval. Maga hogyhogy
nem tudott erről?
Szóval már a dolgozókat is kikérdezték.
– Nem figyeltem, ki a sofőrje. Nyilván mindig az autóban várt a
gyárudvaron.
 A vallatója most megint a társára nézett, megvárta, hogy végezzen az
írással.
– Egyelőre ez minden, kedves Melzer. Előfordulhat, hogy lesznek még
további kérdéseink, ezért kérem, a következő napokban ne hagyja el a
várost!
– Nem is állt szándékomban, uraim.
A bikanyakú biccentett a társának, elpakolt mindent az aktatáskájába,
amit gondosan becsatolt.
Harsány Heil Hitlerrel búcsúztak a látogatók, így Paulnak sem maradt
más választása, mint hogy viszonozza a német köszöntést.
– Heil Hitler, uraim! Remélem, mielőbb sikerül a dolog végére járniuk.
– Abban biztos lehet, Melzer.
Miután a hívatlan vendégek kimasíroztak az ijedt titkárnők szobáján
át a lépcsőházba, Paul átvizsgálta az íróasztalát. Tényleg kicsit nyitva
állt az egyik fiók, pedig biztos volt benne, hogy ő rendesen becsukta, az
ott őrzött iratok fel voltak túrva. A postáját is összevissza dobálták. A
polcokon az irattartók ránézésre rendben sorakoztak, bár biztosan
azokat is átnézték a gestapósok.
Robertnek igaza lett: Hitler pártja mint egy rákos daganat
terjeszkedett az egész országban. Az ember sehol sem lehetett
biztonságban a titkosrendőrségtől, még a saját irodájában sem. Hirtelen
úgy érezte, kell egy kis friss levegő, és feltépte az ablakot.
Miért hagyom, hogy ezt tegyék velem?, gondolta dühösen, miközben
az ablakpárkányra támaszkodva elnézett a távolba, a város felé. Hát
tényleg muszáj a nácik gyáva cinkosává válnom, hogy életben tartsam a
gyárat? Talán mégis Marie döntött helyesen, ő egyenes gerinccel élhet
tovább.

Az ebédnél a villában Tilly volt a fő téma. Egy hete született meg a kisfia,
és azóta már hazaengedték a kórházból a Frauentorstrasséra. Henni
lelkendezett, milyen aranyos a kicsi, egész nap alszik szépen a
kosarában, csak etetéskor ébred fel.
– Szinte soha nem sír – mesélte mosolyogva. – Csak nagyritkán
éjszaka, ha éhes. De Tilly néni olyankor gyorsan felveszi és
megszoptatja. Rengeteg teje van, néha magától megindul, és még a
blúzán is átüt…
– Erre senki sem kíváncsi, Henriette! – torkolta le a nagyanyja szigorú
hangon. – Pláne nem étkezés közben.
Lisa nem nyilatkozott a témáról, bár nyilván lett volna mit mondania
a tapasztalatairól. Ám akárcsak az anyja, ő is azon a véleményen volt,
hogy nagy szégyen törvénytelen gyereket szülni, és Tillynek hozzá
kellett volna mennie Kortner doktorhoz. Az már nem olyan nagy baj, ha
valaki a házasság előtt esik teherbe.
– Nem akarom itt látni a villában azt a gyereket – jelentette ki Alicia
felszegett állal.
– Ugyan már, Alicia! – intette le rögtön a sógornője, Elvira. – Mit tehet
az a gyerek róla, hogy az anyja szégyenben maradt?
Henni sugárzó mosollyal a nagyanyjához fordult.
– Ó, hát ez kellemetlen… Mama reggel azt mondta, hogy délután átjön
uzsonnára Tilly nénivel és a kis Edgarral. Robert és Gertrude nagymama
is elkíséri őket.
– Ah, Kitty mindig azt csinál, amit akar – sóhajtott fel Alicia. – Nem
tisztel semmit. Nagyon kérlek, Paul, beszélj vele!
Paul csak fél füllel hallgatta a beszélgetést, már alig várta, hogy véget
érjen az ebéd, mert a déli postával levél jött Marie-tól, és minél előbb el
akarta olvasni.
– Megértem, hogy fenntartásaid vannak, Mama, de ne felejtsd el,
milyen sokat tett már értünk Tilly. Főként Kurtiért.
Mivel a fia is ott ült az asztalnál, nem akarta kereken kimondani, hogy
Tilly néhány éve egy ügyes légcsőmetszéssel megmentette Kurt életét.
Az anyja így is pontosan tudta, mire céloz. Lemondó arckifejezéssel
hallgatott. Henni hálás pillantást küldött a bácsikája felé. Lisa csak
megvonta a vállát, és rendreutasította Johannt, aki az asztal alatt az
öccsét rugdosta.
Paul nem kért desszertet, felállt az asztaltól, és a kávét a
könyvtárszobába kérte. Kényelembe helyezkedett az egyik öblös
fotelban, és felbontotta Marie levelét. Mostanában már hetente írtak
egymásnak, megosztották a gondjaikat, tanácsot kértek, de a vidám
pillanatokról is beszámoltak, bátorították egymást. Marie gyakran kis
rajzokat is mellékelt New Yorkról, Paul pedig családi fotókat küldött,
vagy olykor egy-egy csekket. Ha Marie felrótta neki, hogy túlságosan
bőkezű, azzal védekezett, pusztán önzésből teszi, hogy mindig legyen
elég pénze bélyegre. Mert a leveleik jelentették a köteléket, amely
szorosan összekapcsolta őket a végtelen távolság dacára.

Drága Paul!
Csoda történt – találtam állást! Méghozzá olyat, amely abszolúte megfelel
a képességeimnek és a vágyaimnak. Hétfőn kezdtem egy kicsi, de exkluzív
ruhaboltban mint drafstwoman – ez divattervezőt jelent.
Igényes hölgyek számára tervezek ruhákat, kosztümöket, kabátokat,
én választom ki a szöveteket, én igazítom el a két szabásznőt. Mrs.
Blossom, a főnököm eddig nagyon elégedett a munkámmal, már három
kosztümre, egy kabátra és egy estélyi ruhára kaptam megrendelést. A
ruhák, amelyeket az üzletnek tervezek, egyszerűek, de rafináltak, nagy
szabadságot kapok, hogy megvalósíthassam az ötleteimet. És mindezt Mr.
Friedländernek köszönhetem, ő ajánlott be ide, és még mindig benéz
Goldsteinékhez, hogy vannak-e eladó rajzaim.
Mivel most már hetente kapok bért, bár nem túl sokat, igazán nem
szükséges, hogy pénzt küldj nekem, csak Leo tandíjához kell a
támogatásod továbbra is. A fiunk igen szorgalmas, az órái után itt ül a
lakásban, és komponál. Azt hiszem, jól halad a tanulmányaival. A félévi
szünetekben Mr. Friedländer egyik textilgyárában fog egy kis pénzt
keresni, ezt már megbeszéltük.
Ha megtarthatom az állást a divatszalonban – amit nagyon remélek –,
hamarosan új lakást keresünk. A mostaninak ugyan megvan az az előnye,
hogy Leo barátja, Walter itt lakik a szomszédban, ám meglehetősen szűk
kettőnknek. Legalább két szoba, konyha és fürdőszoba kellene.
Magamról most már mindent elmeséltem, és alig várom az új híreket
otthonról. Legutóbb azt írtad, Dodo le akarja tenni az érettségit, de ez
nehézségekbe ütközik. Szerintem meg kellene mozgatnunk minden követ,
hogy lehetővé tegyük neki. Végső esetben akár egy svájci internátusban –
bár az elég drága lesz.
 Nagy örömmel tölt el, hogy egyre jobban mennek a dolgok a gyárban…

Paul végigolvasta a levelet, majd félretette a mellette álló asztalkára.

Próbálta rendezni a gondolatait, mert meglehetősen ellentétes érzések
kavarogtak benne Marie sorait olvasva. Egyrészt örült, hogy talált
munkát, ráadásul a tanult szakmájában, büszkének kellene lennie rá. De
valahogy nem sikerült, mert egy elég hitvány érzés hatalmasodott el
rajta: a féltékenység. Ki ez a csodálatos Mr. Friedländer, aki folyton a
felesége körül legyeskedik, megvásárolja a rajzait, vacsorázni viszi,
munkát szerez neki? Hogy gondolhatja Marie, hogy a jóakarója ezt
csupán emberbaráti szeretetből teszi? Az ösztöne azt súgta, több van e
mögött.
Természetesen teljes mértékben megbízott Marie-ban. Tudta, hogy
soha nem hazudna neki, soha nem csalná meg. De mégis ott volt egy kis
tüske a szívében, és ezen Marie utolsó, gyengéd sorai sem változtattak.

Minden egyes nap, minden egyes éjszaka rád gondolok, édesem, és másra
sem vágyom, mint hogy érezzelek, lássam a kedves arcod, a szemedbe
nézhessek. Adja isten, hogy változzon a helyzet Németországban, és minél
hamarabb visszatérhessek hozzád!
A te szerető Marie-d

Paul visszatette a levelet a borítékba, majd felvitte a hálószobába, ahol

Marie összes levelét elzárva őrizte egy ládikában. Nem akarta, hogy
bárki is beleolvasson ezekbe a bensőséges hangú írásokba, se az anyja, se
a gyerekei, ez csak rá tartozik. Aztán átment Kurt szobájába ellenőrizni,
hogy írja-e a leckéjét. Legnagyobb bosszúságára a kutya ott ült a fia
mellett a szőnyegen. Már megtiltotta Kurtnak, hogy behozza a házba,
most kénytelen lesz leszidni, ami nehezére esett, mert a kisfiú nagyon
ragaszkodott Willihez.
– Ha kész vagy a leckével, kint játszhatsz Willivel. Itt bent semmi
keresnivalója.
– Nem én engedtem be, magától jött be, Papa.
 Paul gyorsan levitte magával a kutyát a ház előcsarnokába, átadta
Hannának, majd szólt Henninek, hogy indulnak vissza a gyárba.
– Mikor akarod bemutatni Felixet a villában? – kérdezte az autóban.
Kitty egészen odavolt a fiatalemberért, ami megnyugtatta Pault. Így
legalább vége a buta bujkálásnak. Ha tényleg komoly a dolog a két fiatal
között, nem kell tovább titkolózniuk. Még ha nem is gondol mindenki
rögtön eljegyzésre, pláne nem esküvőre. E tekintetben változtak az idők.
– Adjunk még egy kis időt nagymamának! – felelte Henni. – Ma épp
elég nehéz lesz megemésztenie, ha idejön Tilly néni a kis Edgarral.
Igaza van, gondolta Paul. Mindenesetre úgy döntött, ma korábban
hazamegy a gyárból, ha ő is jelen van, talán nyugodtabban zajlik majd a
találkozó. Mert Mama a korral egyre szeszélyesebb, ha felizgatja magát,
még valami meggondolatlan megjegyzést vág Tilly fejéhez. Abból pedig
nagy veszekedés kerekedne Kittyvel.
Ám amikor délután öt óra körül megérkezett Hennivel a villába, a
legnagyobb egyetértésben találta a családot. Még az asztalnál ültek
uzsonna után, Humbert éppen likőrt szolgált fel a hölgyeknek, és
gyümölcslevet a gyerekeknek.
Tilly remekül nézett ki, majdnem olyan karcsú volt, mint a terhessége
előtt, és valósággal ragyogott. Jól állt neki az anyaság.
– Paul! – örült meg Alicia, amikor meglátta. – De jó, hogy itt vagy.
Nézd, milyen gyönyörű kisfia született Tillynek! Hát nem tündéri?
Hála istennek, fölösleges volt az aggodalma – mindenki szívét
meghódította a kis Edgar, aki most hófehér csipke között szunyókált a
kosarában, Mama egészen odavolt érte.
– Az előbb rám nevetett, Paul – lelkendezett Alicia. – Még csak
egyhetes, és már mosolyog. Igazi sármőr lesz belőle, igaz, Elvira?
Elvira néni teljesen egyetértett, sőt kijelentette, hogy a kicsi az ő
drága Rudolfjára hasonlít, aki világéletében rajongott a szebbik nemért.
Gertrude ezt igencsak furcsállotta, mivel az unokája és Elvira néhai férje
nem vér szerinti rokonok.
– Az mindegy, kedves Gertrude – legyintett erre Elvira. – Egy sármőrt
azonnal fel lehet ismerni. Mind egyformák. A bölcsőtől a koporsóig.
 Tilly elmélyülten beszélgetett Lisával, Kitty Dodóval és a kis
Charlottéval foglalkozott, Robert pedig Kurttal és Hannóval. Csak
Johann hiányzott, mostanában folyton külön utakon járt. Paul is
megcsodálta a kis Edgart, és gratulált Tillynek a gyönyörű kisfiához.
– Milyen kedves, hogy apád után nevezted el – mondta mosolyogva. –
Jól emlékszem rá, rendes ember volt.
Annak idején gyakran vendégeskedett náluk a bankár Edgar Bräuer a
feleségével és a két gyerekével. A bankház csődje után Tilly apja
öngyilkos lett – ezt persze nem említette meg Paul. Nem minden sebet
gyógyít be az idő, de egy új kis élet érkezése mindig új reménnyel tölti el
az embert.
Végül odaült Robert mellé, aki láthatóan megörült a társaságának.
– Néhány hét múlva elutazom Amerikába, el kell ott intéznem pár
üzleti ügyet – mesélte. – Kitty természetesen elkísér, meglátogatunk
egy-két régi barátot, utazgatunk kicsit az országban. Az én drágám
szeretné, ha megmutatnám neki az ottani életem helyszíneit.
Paul konyakot hozatott Humberttel, próbált ellazulni. Ami ennek a
hírnek hallatán nem ment könnyen. Amerika!
Robert szintén ivott egy pohárka konyakot, majd jelentőségteljes
pillantást váltott Kittyvel. Aha, ezek ketten terveznek valamit, gondolta
Paul. Kivételesen nem is volt ellenére, mert sejtette, mi az.
– Mit szólnál, ha te is csatlakoznál hozzánk? – nézett rá Robert
mosolyogva, ami beigazolta a sejtését. – Leo és Marie biztosan nagyon
örülne a látogatásodnak. Együtt utazhatnánk hajóval, visszafelé már
külön jönnél, mivel gondolom, nem tudod túl sokáig magára hagyni a
gyárat.
Paul hátradőlt a székén, elgondolkodott. Persze hogy boldogan utazna
New Yorkba. Most nagyon jó lenne találkozni Marie-val, látni, mennyire
alaptalan a féltékenykedése.
– Igazából egyáltalán nem tudom magára hagyni a gyárat – szólalt meg
végül némi megfontolás után.
– De, Paulka – szólt oda neki Kitty, aki természetesen hallgatózott –,
hát ott van neked Henni. Ő hajlandó legalább két hétig helyettesíteni
téged. Ugye, Henni drágám?
 – Hát persze! – felelte Henni egy pohárka narancslikőrt szopogatva. –
Menni fog, bácsikám.
Paul megcsóválta a fejét, és azt mondta, Henni valóban nagy segítség
neki a gyárban, de képtelenség ekkora felelősséget rakni egy tizenkilenc
éves lány vállára.
– Ezt még alaposan át kell gondolnom.
De valójában már eldöntötte.
 37.

Az utóbbi időben Fanny Brunnenmayer egyre gyakrabban gondolt vissza

nosztalgiával arra az áldásos időszakra, amikor Eleonore Schmalzer
irányította a háztartást és felügyelte a személyzetet a villában.
Akkoriban még szigorú fegyelem uralkodott, a házvezetőnő minden
reggel kis beszédet intézett hozzájuk, dicsért és dorgált, kiadta a napi
feladatokat. És soha nem mulasztotta el az eszükbe vésni, mekkora
megtiszteltetés ebben az úri házban szolgálni.
De ez már jó régen volt, Eleonore Schmalzer békésen nyugszik a
sírjában a szép Pomerániában, a Melzer-villa konyhájában meg olykor
akkora a zűrzavar, hogy Fanny Brunnenmayer azt sem tudja, hol áll a
feje, nagyon kell igyekeznie, ha időben asztalra szeretné adni az urak
ebédjét, vacsoráját. Főként két kis rendbontó akasztotta meg folyton a
munkát: az egyik a kis Anne-Marie, Liesl kislánya, aki állandóan
gőgicsélt, rikoltozott, figyelmet követelt magának. A másik a kutya. Ez a
nagy lakli olyan ártatlanul tudott nézni a borostyánszínű szemével, hogy
mindenki elolvadt tőle, de ha egy pillanatra nem figyeltek rá, máris
galád tolvaj lett belőle. Igazság szerint se a babának, se a kutyának nem
volt keresnivalója a konyhában, de a szakácsnénak nem volt szíve
kitiltani egyiküket sem. Pláne nem a védence kicsi lányát, aki úgy nézett
ki, mint egy elbűvölő angyalka – de csak amikor édesdeden aludt. Sajnos
egyre ritkábban tette ezt. Többnyire ébren feküdt a mózeskosárban,
apró öklével hadonászott, addig rugdalózott, amíg ki nem bomlott a
pelenkája, és ha ez sem volt elég a figyelemkeltésre, hangosan bömbölni
kezdett. Biztos ösztönnel mindig akkor, ha a mamája éppen a húst
sütötte a tűzhelyen, vagy olyasmit csinált, amit nem hagyhatott félbe.
Else, aki teljesen odavolt a kislányért, ilyenkor általában már ugrott is,
megpróbálta a maga suta módján lecsendesíteni a babát. De mivel soha
nem túl szerencsésen fogott hozzá, a kicsi csak még jobban bömbölt, így
Liesl kénytelen volt félretenni a munkáját, hogy felvegye, kicsit
sétálgasson a lányával.
– Csak pár perc – mondta ilyenkor bocsánatkérő mosollyal a
szakácsnénak. – Mindjárt kifárad és elalszik.
Else meg izgatottan, aggodalmaskodva tipegett Liesl mögött, azt lesve,
mi baja lehet a kis Anne-Marie-nak.
– Csak nem a hasa fáj? Vagy túl szoros a pelenka? Főzzek egy
édesköményteát? Istenem, nehogy beteg legyen! Bárcsak tudna beszélni,
akkor elmondhatná, mi baja…
A túlhajszolt Liesl csupán akkor tudta tisztességesen végezni a
munkáját, ha Hanna vagy Auguste is a konyhában volt. Hanna tudott
bánni a gyerekekkel, felvette a kicsit, a térdén ringatta, vagy körbe-
körbe sétált vele, beszélt hozzá. De amint visszafektette a kis Anne-
Marie-t a kosarába, a kislány többnyire újra rákezdett. És akkor mindig
kitört a veszekedés Auguste és a lánya között.
– Hányszor mondjam még, Liesl? Csak elkényezteted, ha azonnal
odarohansz, amint nyikkan egyet a gyerek. Sírjon csak nyugodtan,
legalább erősödik a tüdeje, és megtanulja, hogy nem mindig az történik,
amit akar. Tedd be a kosarát a kamrába, csukd rá az ajtót, nem lesz
semmi baja, ha bömböl egy órácskát!
Liesl hallani sem akart erről. Hanna és Else is felháborodott, hogy ez
kegyetlenség.
– Csináljatok, amit akartok! – legyintett Auguste bosszúsan. – Négy
bömbölő gyereket neveltem fel, és egyiknek sem ártott.
Humbert kivonta magát az ilyen vitákból, szinte rá sem nézett a
kosarában bőgő Anne-Marie-ra, csak fájdalmas grimasszal az arcán
kimenekült a konyhából, amint újra elkezdődött a koncert. Rá való
tekintettel a szakácsné mindig megengedte Lieslnek, hogy az ő
szobájában szoptassa a kicsit. Különben is jobb volt ez így, mert
bármikor bejöhetett a konyhába valamelyik gyerek vagy egy szállító.
A kutya már más történet volt. Igazából szigorúan tilos volt bemennie
a konyhába, de ez a ravaszdi értette a módját, hogy mindig ügyesen
beslisszoljon valaki mellett az ajtón. Már akkora volt, mint egy borjú, de
Christian szerint még nőni fog. Zsemleszínű bundáját sötétebb csíkok
tarkították, nagy feje a lekonyuló fülekkel jóindulatú állat benyomását
keltette. Tényleg nagyon barátságos jószág volt, kajla és játékos, a
légynek sem ártott, de amikor leült az asztal mellé a csontos hátsójára,
jobban tette az ember, ha vigyázott a tányérjára, mert egy pillanat alatt
le tudott kapni onnan valamit. Olyankor gyorsan bebújt a zsákmányával
a hosszú asztal alá, ahonnan nehezen lehetett a vörös nyakörvénél fogva
előrángatni, majd kitessékelni a konyhából.
– Hagyjuk csak itt! – mondta Christian, akit segítségül hívtak. – Ha
Kurt hazajön az iskolából, majd úgyis vele megy.
Egy ideje Christian sokat lebzselt a konyhában. Állítólag azért, hogy
felmelegedjen, mert a régi kocsiszínben, ahol a kerti szerszámokat hozta
rendbe, rettentően hideg van. Valójában azonban a Liesl meg a kicsi
lánya közelében akart lenni, és mivel csak úgy sütött az apai büszkeség a
szeméből, mind meghatódtak, és örültek neki, ha beállított.
Ma is itt ült a reggelinél a többiekkel, karjában a kislányával, szabad
kezével a zsemléjét tunkolta a tejeskávéba. A kis Anne-Marie frissen
tisztába téve, megszoptatva édesdeden aludt. Else rózsaszínű fonalból
kabátkát kötött a kis kedvencének, a többiek halkan beszélgettek,
nehogy felébresszék a babát.
– Micsoda gyűrűje volt a Gertie-nek! – mondta éppen Auguste, a
kedvenc témájára térve. – Gyémántokkal, zöld smaragddal. Királynőhöz
illő ajándékokkal halmozza el a férje. A nyaklánca meg tiszta arany volt.
És hogy megjátszotta magát! Mintha soha nem lett volna szobalány a
villában.
Már jó ideje, hogy Gertie ellátogatott a villába, de mindenkiben rossz
emléket hagyott. Leginkább persze Auguste bosszankodott, hogy finom
ruhákban, ékszerekkel teleaggatva látja viszont az elődjét. Ráadásul
ostoba kérdésekkel bombázta. Hogy mennek a dolgok a kertészetben?
Vannak-e rendes munkásaik? Jár-e még hozzá az az orosz, a Grigorij?
– Hozzám? – csattant fel Auguste. – Kérdezd inkább Hannát a
Grigorijról! Nekem semmi közöm ahhoz a szélhámoshoz.
Hanna erre elvörösödött, Humbert pedig helyre tette Gertie-t.
 – Ha Grigorij érdekel, fordulj Serafina von Dobernhez! Az ő sofőrje az
orosz.
Gertie akkor hirtelen összerezzent, mert Willi az asztal alatt a drága
cipőjét bökdöste az orrával, majd fölényesen azt mondta, dehogyis
érdekli őt a Grigorij, csak véletlenül jutott eszébe. De ahogy emlékszik
rá, biztosan nemcsak az autóban áll Serafina szolgálatára, hanem a
hálószobában is.
Mindig is szemtelenül nagyszájú volt ez a Gertie, ezen az sem
változtatott, hogy már Ernst von Klippstein felesége és gyémántgyűrűt
hord az ujján, gondolta a szakácsné. Látta, Hanna milyen bánatos képpel
mered maga elé, Auguste meg majd megpukkad mérgében, és mindjárt
jól odamondogat az egykori szobalánynak, ezért gyorsan közbelépett.
Megkérdezte, hogy megy Julius sora, aki korábban a Melzer-villában volt
inas, most meg Klippsteinéknél szolgál. Ezzel a beszélgetés más irányt
vett.
– Csak azért jött ide, hogy hencegjen előttünk – dohogott tovább
Auguste. – Mindig magasabbra tört ez a Gertie, és lám, nagyságos
asszony lett belőle. De csak egy kappan van az ágyában, ez az ára a nagy
jólétnek. Gyereke ettől az embertől soha nem lesz. Ha mégis teherbe
esne, akkor biztosan nem a férjétől…
– Most már elég, anya – szólt rá Liesl. – Folyton csak ezen lovagolsz.
Beszéljünk inkább másról. Christian például felvetette, hogy
megkérdezhetnéd az urat, nem kaphatjuk-e meg Kurt régi babakocsiját,
ami a padláson porosodik.
Auguste a vállát vonogatta, és úgy vélte, talán jobb, ha ezt Humbert
beszéli meg az úrral. Az inas azonban azzal érvelt, Anne-Marie
nagymamájaként Augusténak nagyobb esélye van arra, hogy igent
mondjanak neki.
– Mindig mindent rám tolnak – sóhajtozott Auguste. – Elsének vegyek
fonalat, a nagyságának masszírozzam a hátát, rohangáljak a pimasz
Johann után, hogy ne cigarettázzon titokban a parkban. Gondol bárki
arra, hogy nekem is kell egy kis magánélet?
Ebben a pillanatban dühös ugatás hangzott fel az asztal alól, mire
természetesen a baba is felébredt, és bömbölni kezdett.
 – Kész istencsapása ez a kutya! – hőbörgött Else.
– Megjött a postás – mondta Humbert, és befogta a fülét. – Menj már
ki, Auguste! Kibírhatatlan ez a lárma.
Auguste arca felderült. Ott hagyott csapot-papot, kávét, vajas zsemlét,
és már sietett is az előcsarnokba vezető ajtóhoz.
– Hát, itt vagy, Theo! – hallották odabent a konyhán, ahogy boldogan
felkiált. – Mi jót hoztál ma nekünk?
Idáig jutottak már ezek ketten. Néhány hete Auguste még szörnyen
felháborodott a postás illetlen ajánlatain, de aztán szép csendben, lopva
találkozgatni kezdett vele, minden bizonnyal a bélyeggyűjteményét is
megnézte. Azóta már a teljes személyzet tudott erről, mert nem csupán
a szabadnapjain járt el, hanem esténként is, amikor a szobájában kellett
volna aludnia. Főleg Liesl nem örült ennek, mivel ki nem állhatta a
postást, ahogy egyébként a többiek sem. A dolog egyetlen előnye az volt,
hogy már hét óra előtt megkapták a postát, így ott várta az urakat a
reggelizőasztalon.
Többet sajnos nem hallottak bent a beszélgetésből, mert a kutya
továbbra is vadul ugatott, és a kis Anne-Marie-t sem lehetett
egykönnyen megnyugtatni.
– Hallgass már, ostoba jószág! – förmedt rá Else az izgatott Willire. –
Miért nem viszed már ki, Christian?
– Az most nem lenne jó – felelte Christian egykedvűen. – Nem bírja a
Willi a postást. Nekiugrana, az a cingár alak meg feldőlne a biciklijével
együtt.
– Hadd dőljön! – mondta Liesl, aki közben átvette a férjétől a nyűgös
gyereket, hogy kicsit sétáljon vele. – Akkor legalább békén hagyná
anyámat ez a széltoló.
– Az úrék meg kapnának egy feljelentést – szólt közbe Humbert. –
Nem, az nem lenne jó. Vihetem a kávét? Az úr meg Dodo kisasszony
mindjárt jön reggelizni.
Hanna is felállt, hogy felébressze Kurtot, és mivel Auguste éppen el
volt foglalva, a derék lány nyilván átmegy az új szárnyba felkelteni
Johannt, Hannót és Charlottét. Elisabeth nagysága csak később szokott
kelni, mert a bánattól sokszor nem tudott aludni éjszaka, és csak hajnal
felé szenderedett el. Bár Alicia nagysága mindig azt állítja, hogy ez az
álmatlanság csak a hosszúra nyúlt délutáni szunyókálása miatt van.
Fanny Brunnenmayer zsemlét, lekvárt, vajat és karikára vágott
kolbászt vitt ki egy tálcán az étellifthez, majd bosszús pillantást vetett
Liesl felé, aki még mindig a kislányával a karjában járkált fel-alá.
– Hozzálátnál most már a munkához? – szólt rá szigorúan.
– Máris jövök. Elaludt végre.
Sok a tennivaló: be kell fűszerezni a húst, megspékelni fokhagymával,
kicsit körbepirítani, aztán mehet be a sütőbe, hogy szép lassan
megsüljön. Aztán lehet pucolni a zöldséget, bekeverni a tésztát a
nokedlihez. Fanny Brunnenmayer közben leült az asztalhoz – a kutya
most már legalább csöndben volt alatta –, kinyújtóztatta fájós lábát, és
elkezdte írni Hannának a bevásárlólistát. Éppen meg akarta kérdezni
Lieslt, van-e még elég tojás a kamrában, amikor Auguste rontott be a
konyhába tűzpiros arccal.
– Jesszus Mária Szent József! – nyögte, és lerogyott egy székre. – Most
először is kell egy csésze kávé.
A leveleket, amiket fel kellett volna küldenie az étellifttel az ebédlőbe,
csak figyelmetlenül az asztalra hajította, bele a lekvárfoltba, amit Else
hagyott megint maga után.
– Jaj, vigyázz már, anya! – csattant fel Liesl. – Istenem, most hogy
fogom ezeket tisztára törölni? Mitől vagy ilyen izgatott?
Auguste csak leintette, és kitöltötte magának a kannából a maradék
kávét. Csak akkor bökte ki a nagy újságot, amikor Christian kirángatta a
nyakörvénél fogva az ellenkező kutyát az asztal alól, és kivitte magával.
– Megkért a Theo – mondta, majd furcsa kis nevetést hallatott. –
Megkérte a kezem. Legyek a felesége, mert olyan jól összeillünk. Jesszus,
és ezt kora reggel! Azt sem tudom, hová legyek. Egészen kába vagyok.
Else kiejtette a kötését a kezéből, Liesl leengedte a rongyot, amivel
éppen az egyik borítékról próbálta letörölgetni a lekvárt.
– Nézzenek oda! – jegyezte meg Fanny Brunnenmayer szárazon. –
Csak így kutyafuttában megkért? Kora reggel, ahogy kerekezett idefelé,
egyszer csak eszébe jutott, hogy feleségül akar venni?
 – Hová gondol? – háborodott fel Auguste. – Rendesen megkérte a
kezem, ahogy illik. Kis beszéddel is készült, azt mondta, régóta
gondolkodik ezen, csak nem tudta elszánni magát, hogy előrukkoljon
vele. Meg hogy nem bír nélkülem élni…
– Nem bír élni nélküled… nahát, milyen romantikus! – sóhajtozott
Else, majd lehajolt megkeresni a kötését az asztal alatt.
– Egész éjjel le sem hunyta a szemét – folytatta Auguste. – Reggelre
aztán elszánta magát.
– A nagy elhatározások embere – vetette közbe Fanny Brunnenmayer
gúnyosan.
– Még nem volt nős – magyarázkodott Auguste. – Ezért jutott nehezen
döntésre. De olyan szépen mondta. És komolyan gondolta. Szép lakása
van, meg spórolt pénze is…
Liesl elsápadt.
– Csak nem akarsz hozzámenni?
– Miért ne? – mosolygott Auguste önelégülten. – Köztisztviselő, nem
mondhatnak fel neki, és szép nyugdíjat kap majd. Soha többé nem
kellene egész álló nap a nagysága neveletlen porontyai után
szaladgálnom, eltűrni a szeszélyeiket. Saját háztartásom lenne, szerető
férjem, aki hazaadja a pénzt. Ennél jobbat nem kívánhat egy asszony.
Liesl segélykérőn Fanny Brunnenmayerre pillantott, de ő csak vállat
vont. Ha Auguste a fejébe vette, hogy hozzámegy ehhez a csenevész
nácihoz, ki akadályozhatná meg benne? Előbb-utóbb várható volt valami
ilyesmi, mert Auguste nem bírja sokáig férfi nélkül.
– De… dehát nem is szereted – mondta Liesl kétségbeesetten.
Auguste nem volt kíváncsi a lánya véleményére. Lecsapta az üres
bögréjét az asztalra, és felnyalábolta a leveleket.
– Ez az én dolgom, Liesl, semmi közöd hozzá. Én sem szóltam bele,
amikor férjhez mentél Christianhoz, és Maxl sem kérdezett meg, hogy
tetszik-e a választottja.
A kis Anne-Marie megint sírni kezdett, Liesl kénytelen volt
félbehagyni a zöldségpucolást, hogy álomba ringassa.
– Nem teheti ezt – sóhajtott fel boldogtalanul, amikor Auguste felment
az új szárnyba. – Nem mehet hozzá ehhez az utálatos nácihoz!
Beszélnem kell a fivéreimmel. Nem hozhat a nyakunkra egy ilyen
mostohaapát…
– Ki tudja, ki tudja… – ingatta a fejét Else. – Sok minden történhet még
addig, mire esküvőre kerül a sor. És talán a postás meggondolja magát,
mégsem kér a házasságból.
– Az túl szép lenne, hogy igaz legyen – mondta Liesl.
Tíz óra körül, amikor a hús már a sütőben volt, a zöldség megpucolva
várt a sorára, Hanna visszajött a bevásárlásból. Humbert kiszaladt elé,
hogy segítsen behozni a nehéz kosarat.
– Kaptál mindent? – kérdezte a szakácsné, miközben a füstölt
szalonnát vágta kockára a mártáshoz.
– Persze – felelte Hanna, és elkezdett kipakolni a kosárból. – A tojások
ugyan elég aprók, dehát nincs mit tenni. És fahéjat alig lehet már kapni,
ez a kis csomag egy egész márkába került.
Else erre megjegyezte, hogy az újságban az állt, a fűszerek nem
tesznek jót a gyomornak, különösen, amelyeket Afrikából vagy Dél-
Amerikából hoznak be, jobb nem bízni azokban.
– Micsoda badarság! – fortyant fel a szakácsné. – Csak azért írnak
ilyeneket, mert a Hitler spórolni akar a devizával. Ezért tegyünk ezentúl
csupán petrezselymet meg fokhagymát az ételekbe…
Hanna levette a kabátját, és kicsit leült Else mellé az asztalhoz, hogy
kifújja magát. Humbert is odaült hozzájuk, most volt egy kis szabadideje,
az urak cipőit már fényesre pucolta, majd kétszer is alaposan kezet
mosott, mert nem bírta a cipőpaszta szagát.
– Új híreim vannak – szólalt meg Hanna. – A tejboltban azt mesélte
Marga, Ludemeierék szobalánya, hogy napok óta zárva van a
divatáruüzlet a Karolinenstrassén. Családi okok miatt, ez áll az ajtóra
kitett táblán.
Ludemeier doktor urológus, épp szemben van a rendelője a
divatszalonnal, amit korábban Marie Melzer vezetett.
– Családi okok? – csodálkozott a szakácsné. – Csak nem ment férjhez
ez a Serafina?
Ekkor jött le Auguste a cselédlépcsőn az emeletről, hogy igyon egy
tejeskávét, és megnézze, mi lesz a személyzetnek ebédre.
 – Ki ment férjhez? – kérdezte.
– A Serafina von Dobern – vigyorgott Fanny Brunnenmayer.
– Az? – rökönyödött meg Auguste. – Ki venne a házába egy ilyen
mérges kígyót?
Hanna bosszúsan ingatta a fejét, mert senki sem figyelt rá.
– Egész biztosan nem férjhez ment. Ugyanis elvitte a rendőrség.
Ez a hír bombaként robbant a konyhában. Liesl abbahagyta a
nokedliszaggatást, Else a kötögetést, még Fanny Brunnenmayer kezében
is megállt egy pillanatra a kés.
– Elvitte a rendőrség? – képedt el Humbert. – Egyenesen az üzletéből?
– Nem. A lakásáról a Steingassén. Margának mesélte Wiesner
igazgatóék Uschija, mert éppen arra járt, és látta, amikor két férfi
közrefogta Serafina von Dobernt, majd beszállították egy autóba.
Egészen biztosan a Gestapo emberei voltak. És vitték a
Prinzregentenstrasséra…
– Úgy kell neki – jelentette ki Humbert. – Végre egyszer azt viszik el,
aki megérdemli.
– Az egy minden hájjal megkent nőszemély – csóválta a fejét Auguste.
– Azt hiszem, ebbe még a Gestapónak is beletörik a foga…
– És lehet tudni, miért vitték el? – kérdezte a szakácsné. – Mindig azt
hittem, jól helyezkedik odafent a pártemberek között…
– Marga szerint kémkedésről van szó – mondta Hanna fontoskodó
arccal.
– A Dobern kém lenne? – lepődött meg Humbert. – Ezt nem tudom
elképzelni. Bár… attól a nőtől minden kitelik.
– Nem ő – ingatta a fejét Hanna. – Állítólag az egyik alkalmazottja
kémkedett. Aztán el is szökött, és a Serafina segített neki ebben.
Síri csönd lett a konyhában. A szakácsné sejtette, hogy a naiv Hanna
nem rakta össze, mennyi kettő meg kettő. Auguste viszont, akinek gyors
volt a felfogása, persze már rájött.
– Ez csak a Grigorij lehet! – kiáltotta döbbenten. – Jesszusom, a
Grigorij egy orosz kém! Hát ilyet! Ezt a szélhámost. Micsoda ártatlan
képpel járt-kelt… a szerencsétlen menekült Szibériából. És akkor tessék.
Hanna riadtan, tágra nyílt szemmel meredt rá.
 – A Grigorij? Dehát miért pont ő? – hebegte.
– Ki más lehetne? – szólt közbe Humbert. – Mindig is sejtettem, hogy
vaj van a fején, mondtam is, hogy őrizkedj tőle. Még szerencse, hogy
nem dőltél be neki.
– Istenem – sóhajtott fel Hanna, mert mindennek dacára még kedves
volt a szívének Grigorij. – Ha ez igaz… azt kívánom, bár ne kapnák el!
– Hát az jobb is lenne neki – jegyezte meg a szakácsné. – Máskülönben
biztosan hurok kerülne a nyakára… Jesszus, hová lett innen a szalonna?
Az előbb még itt volt előttem a deszkán…
Az asztal alól csámcsogás hallatszott. Willi ártatlan szemmel nézett
felfelé, miközben lenyelte az utolsó darab szalonnát.
– Ez az istenverte dög! – fakadt ki Humbert. – Hogy kerül ez megint a
konyhába?
– Hát mellettetek surrant be, amikor bejöttetek Hannával – mondta a
szakácsné mogorván, majd feltápászkodott, kiment a kamrába, és
levágott egy darabka szalonnát. Apró kockákra vágta, és odaállt az
udvarra nyíló ajtóhoz. – Gyere csak ide!
Willi nedves orra szimatolva előbukkant az asztal alól, kicsit
tétovázott, félt, hogy megragadják a nyakörvénél, ha előjön. De túl nagy
volt a csábítás.
– Jó kutya. Ül… ül!
Willi leült, egy pillanatra sem tévesztette szem elől a szakácsné
kezében a szalonnát.
– Nesze!
Nagyon finoman vette ki a felé nyújtott kézből az ínycsiklandó falatot,
majd egészben lenyelte. Aztán újabb falatra várva rajongva nézett fel a
jótevőjére.
Fanny Brunnenmayer kinyitotta az ajtót.
– Most pedig kifelé! – Azzal kidobott az udvarra egy újabb darabka
szalonnát.
Willi utánaugrott, és bekapta.
– Így kell ezt csinálni – jelentette ki a szakácsné elégedetten, és
becsukta az ajtót a kutya mögött.
 38.

– Nekem ez nagyon nem tetszik – mondta Felix rossz lelkiismerettel. –

Bárcsak ne így kellene csinálnunk!
Szorosan összebújva feküdtek a kinyitható ágyon a lakókocsiban, és
mint minden alkalommal, amikor együtt voltak, egyszerre éreztek
boldogságot és bűntudatot. Henni eleinte nem is akarta belátni, miért
kellene rosszul érezni magukat, ha igazán szeretik egymást. Mégis így
volt.
– Te mit szeretnél, hogy legyen? – kérdezte.
Felix undorodva nézett végig a behúzott függönyökön, a lakókocsi
ajtaján, amit – biztos, ami biztos – egy deszkával is elbarikádoztak,
nehogy meglepje őket valaki.
– Ha nyíltan, őszintén szerethetnénk egymást, kiállhatnánk ország-
világ elé. Ha nem kellene bujkálnunk, hazudoznunk, folyton attól
félnünk, hogy valaki elárul minket, és te meg a családod issza meg a
levét.
Henni valójában nagyon is romantikusnak találta, hogy titokban,
gyertyafénynél szerelmeskednek, Felixnek azonban kezdettől fogva nem
tetszett ez. De mégis mindig eljött, mert nem volt más módja, hogy
zavartalanul kettesben legyenek.
– De azt hogy lehetne?
– Sehogy – mormolta Felix, és magához ölelte a lányt. – Legalábbis
egyelőre. Talán egyszer majd, ha a nácik eltűnnek végre, és újra emelt
fővel lehet élni ebben az országban.
Henni odasimult hozzá, és azt gondolta, soha nem akarja elengedni.
Eddig azt hitte, elég sokat tud a testi szerelemről, mert volt néhány
„próbálkozása”. Inkább csak kíváncsiságból ment bele olyan fiúkkal,
akiket vonzónak talált, de nem érzett irántuk semmit. Felixszel egészen
más volt. Maga a mennyország, és közben ijesztő, mert teljesen
elvesztette az önkontrollt. Tömény boldogság, gyönyör, de egyben
fájdalmas is. Dehát ilyen a szerelem. Most már tudta.
– És az mikor lesz?
– Valamikor – felelte Felix dacosan. – Ha nem hinnék ebben
rendületlenül, nem is akarnék tovább élni.
Férfiak, gondolta Henni bosszúsan. Miért kell folyton nemes célokért
küzdeniük? Nagyszerű elvekért vásárra vinni a bőrüket. Pedig vannak
fontosabb dolgok is az életben, mint börtönbe záratni magukat Karl
Marx eszméiért.
– Idén be fognak hívni katonának – szólalt meg újra Felix. – Igazából
már tavaly sorra kellett volna kerülnöm, úgyhogy most biztosan nem
hagynak ki.
Henni megrémült, erre eddig még soha nem gondolt.
– És hová küldenek majd?
– Fogalmam sincs.
Hitler az elmúlt évben vezette be újra az általános hadkötelezettséget,
amivel egyértelműen megszegte a versailles-i békeszerződésben
foglaltakat, ám a győztes hatalmak ezt hallgatólagosan tudomásul
vették.
– Látjuk még egymást akkor is? – kérdezte szorongva Henni.
– Biztosan. Bár nem ilyen gyakran…
A sorkatonai szolgálat egy évig tart. Egy teljes éven át alig találkoznak
majd, az első időkben valószínűleg egyáltalán nem.
– És nem fogsz elfelejteni? – kérdezte Henni.
– Ezt komolyan kérdezed?
– Hát nem is tudom, előfordulhat…
Felix megrázta, és dühösen csókolta, így mutatva meg, milyen buta
kérdés ez.
– És te? – kérdezett aztán vissza. – Nem fogsz mással vigasztalódni, ha
nem leszek itt? Jelöltek tucatszám akadnak, a férfiak futnak utánad.
– Engem nem érdekelnek. Senki más, csak te.
– De egy év hosszú idő.
– Úgy van. Ezért talán jobb lenne, ha előtte eljegyeznénk egymást.
 Felix elgondolkodva meredt a lakókocsi bádogtetejére, amely
visszaverte a gyertyák táncoló fényét.
– Tényleg ezt akarod, Henni?
Semmi öröm nem volt a hangjában, inkább kétkedés. Házassági
ajánlatot tesz neki, ami igazából az ő dolga lenne, és akkor ennyivel
intézi el.
– Persze hogy akarom. Te talán nem? Zavar, hogy egy kapitalista
unokahúga vagyok?
– Szamárság – nevette el magát Felix, és meghúzta Henni fülét. Aztán
elkomolyodott. – Pontosan tudod, mire célzok, Henni. Én veszélyes
utakon járok, és ezen nem változtathatok, de nem is akarok. És nem
szeretném, ha te is belekeverednél ebbe.
– Már rég belekeveredtem.
– De a jegyesemként vagy a feleségemként már más lenne a helyzet…
– Azt mondtad, feleség?
– Pontosan azt.
– Szóval feleségül akarsz venni?
– Persze hogy feleségül akarlak venni.
– Ezt eddig egy szóval sem említetted.
Felix felsóhajtott, majd azt mondta, Henni kiforgatja a szavait.
– Most azonnal feleségül vennélek, ha nem lenne ilyen bonyolult a
helyzet…
– És ezt miért nem mondtad nekem soha?
– De hiszen épp az előbb mondtam. Hogy azt kívánom, bár nyíltan
szerethetnénk egymást, kiállhatnánk ország-világ elé. Bár ne kellene
bujkálnunk!
– Ó, szóval az lánykérés volt?
– Valami olyasmi.
Henni egy percig nem felelt, aztán látta, hogy Felix aggódva figyeli az
arcát, így elmosolyodott.
– Jó. Akkor igent mondok.
– Hozzám jössz?
– Valami olyasmi.
 Felix felnevetett, és azt mondta, Henni a legviccesebb lány a világon,
vigyázni kell vele, átlát az emberen, és ő őrülten szereti. Aztán egy ideig
nem beszélgettek tovább, egészen mással foglalkoztak, ami
csodálatosabb és egyszerűbb volt ezer szónál is.
Csak arra figyeltek fel, amikor a közelből kutyaugatást hallottak.
– Ez csak Willi, Christian néha későn is kiengedi, hogy elvégezze a
dolgát.
– Mindjárt tizenegy óra – mondta Felix a karórájára pillantva. – Ideje
mennünk. Különben lekésed az utolsó villamost.
Az elválás mindig szörnyű volt, gyűlölték mindketten. Lassan,
vonakodva öltözködtek, végül cipőt, kabátot is vettek, Felix levette az
ajtót elbarikádozó deszkát, Henni elfújta a gyertyát.
– Várj! – suttogta Henni. – Majd ha Christian beengedte a kutyát.
Egymáshoz simulva hallgatóztak, amíg nyílt, majd újra becsukódott a
kertészlak ajtaja. Most már nem odázhatták tovább az indulást. Henni
bezárta a lakókocsit, Dodótól kérte el a kulcsot. Sietve átvágtak az
éjszakai harmattól nedves füvön a fasorig, majd kimentek a nagy kapun
a megállóhoz. A villamosra még várni kellett, rajtuk kívül két
fiatalember meg egy idősebb úr állt még ott.
– Vasárnap találkozunk? – kérdezte suttogva Henni.
– Sajnos nem lehet. Más… elfoglaltságom van. Kedden… vagy szerdán?
Henni pontosan tudta, mit jelent a más elfoglaltság, és minden
alkalommal félelem szorította össze a szívét, ha Felix kimondta.
Hallgatólagos megállapodás volt közöttük, hogy nem kérdez, így soha
nem tudta, merre jár éppen. Futárként dolgozott a csoportjában,
röplapokat, iratokat vitt a szervezet más részlegeinek, és visszafelé
feltehetően életveszélyes anyagokat is rejtett a hátizsákja. Ezért csak
egy-két megállóra szállt villamosra, inkább gyalogolt, gyakran éjszaka,
elkerülte a forgalmas utakat, erdőkön-mezőkön vágott át.
– Kedden. Ugyanabban az időben, ugyanott – mondta Henni gyorsan,
mert balról már feltűntek a villamos lámpái.
– Hamarosan találkozunk, Henni. Ne felejts el!
– Vigyázz magadra, Felix!
 Egy utolsó csók, aztán Henni még épp fel tudott ugrani a továbbinduló
villamosra. Felix gyalog ment, állítólag ismert egy rövidebb utat, és fél
órán belül hazaért. Mire Henni megvette a jegyét a kalauztól, és kinézett
az ablakon, már nyoma sem volt.

Másnap reggel persze megint hullafáradt volt. Nem csoda, nagyon rövid
az éjszaka, ha az ember éjfél körül kerül ágyba, és alighogy elszunnyad,
egy kisbaba sírására ébred. Tilly néni kisfiából az utóbbi időben éhes kis
oroszlán lett, éjszaka kétszer is bömbölve kikövetelte magának a
szoptatást. Henni lelkesedése igencsak megcsappant kicsi Edgarral és
egyáltalán a gyerekvállalással kapcsolatban – meglehetősen megerőltető
egy kisbabáról gondoskodni. Örült, hogy Felix ugyanezen a véleményen
van, úgyhogy nagyon vigyáztak, amikor együtt voltak.
A gyárban újabb kihívások elé nézett. Az utóbbi napokban a
nagybátyja remek hangulatban volt, ugyanakkor szörnyen ideges is,
mert rengeteg az elintéznivaló, mielőtt Amerikába utazik. Húsvét előtt
indulnak Mamával és Robert bácsival, Kurtot és Dodót is magukkal
viszik – úgyhogy nagy családi találkozó lesz New Yorkban.
Természetesen sok mindent el kell rendeznie az utazás előtt, hiszen ez
lesz az első alkalom, hogy az igazgató úr négy teljes hétre magára hagyja
a gyárat. Henni reggel óta a bácsikája irodájában ült, és az instrukcióit
hallgatta: mire kell különösen odafigyelnie, miben dönthet egyedül, és
mivel kell megvárnia a hazatérését, ki milyen területért felelős, kit kell
mindig tájékoztatnia, melyik üzleti partnerük élvez elsőbbséget és így
tovább, és így tovább. Unottan jegyzetelt az íróasztal túlsó oldalán,
mivel úgy érezte, teljesen fölösleges ez a sok magyarázat, mert ő ezt már
úgyis mind tudja. De úgy tűnt, a nagybátyjának fontos, hogy minden
esetleges problémát előre mérlegeljen, ne bízzon semmit a véletlenre.
– A két állami megrendelés természetesen elsőbbséget élvez, és
pontosan kell teljesíteni.
– Világos, Paul bácsi.
Ezeket a nagy megrendeléseket minden bizonnyal Tilly néni volt
férjének, Ernst von Klippsteinnek köszönhették. Mama ki nem állhatta,
ahogy Dodo sem, de Robert bácsi szerint Klippstein minden hibája és
téves nézete ellenére mindig szolidáris volt a családhoz és a Melzer
textilgyárhoz. És ezt a jelenlegi helyzetben nem szabad alábecsülni.
Henni abszolúte egyetértett vele. Hiszen egy állami megrendelés jót tesz
a gyárnak, még ha csak ronda szürke anyagról van is szó, amiből nyilván
egyenruhákat fognak szabni. Felix legalábbis ezt mondta: szerinte
elfogadni ezeket a megbízásokat olyan, mint lepaktálni az ellenséggel.
De ilyesmiről Felixszel egyszerűen nem lehet beszélni, ezért nem is
próbálta.
Fellélegzett, amikor a bácsikája végre úgy döntött, mára épp elegendő
utasítással látta el, kellőképp beavatta a jövőbeni feladatokba, és
elbocsátotta azzal, hogy ellenőrizzen néhány számlát. A szegény
titkárnők is úgy futkostak, mint a felzavart tyúkok, mert Paul bácsi őket
is ellátta egy listányi utasítással, és minden apróságot háromszor is
ellenőriztek, nehogy véletlenül valamit rosszul csináljanak. Délutánra
pedig megbeszélést hívott össze a szövő-, a fonó- és a textilnyomó
részleg munkavezetőivel, amelyen a főkönyvelőnek és a titkárnőinek is
részt kell venniük. Bizonyára halálosan unalmas lesz.
Paul bácsi a szokottnál korábban szólt, hogy induljanak a villába
ebédelni, bár Henni azt tervezte, Felixszel tölti az ebédszünetet, de a
nagybátyja ma nem volt hajlandó semmiféle engedményre.
– Jó néhány dolgot kell még megbeszélnem veled, Henni.
Burmeisterrel találkozol majd holnap. Egyébként továbbra is áll a
meghívásom. Mit szólnál a vasárnap délutánhoz?
– Megkérdezem, bácsikám. De azt hiszem, már mást tervezett
vasárnapra.
– Milyen kár. Jó lenne, ha még az elutazásunk előtt megejtenénk ezt a
látogatást. Nagyanyád, Elvira és Lisa is alig várja, hogy megismerje a
fiatalembert. Főként, miután anyád és Gertrude is áradozott róla…
A családunk rettentő kiborító tud lenni, gondolta Henni. Nagymama
bizonyára töviről hegyire kifaggatná az életéről szegény Felixet,
pokolian kellene vigyáznia, hogy pontosan adja elő a kitalált meséjét,
mert Mamának jó a memóriája. Legalábbis az olyasmiben, amit
fontosnak tart.
 Humbert olyan képpel nyitott ajtót a villában, ami nyugtalanságra
adott okot.
– Jó, hogy ma korábban érkezett haza, uram – mondta, miközben
átvette a kabátokat. – Elisabeth nagyságos asszony nincs jól, esetleg
felkereshetné az ebéd előtt.
– Csak nem beteg?
– Ha megenged egy személyes megjegyzést részemről, uram, inkább
az idegei mondták fel a szolgálatot.
– Ó, te jó ég – sóhajtott fel Paul bácsi, és Hennihez fordult: – Talán
jobb, ha előbb te mész fel hozzá.
– Rendben, bácsikám.
Henni persze tudta, miért ő menjen. A nagybátyja máris siet a
dolgozószobájába, mert Robert bácsi ma hozta át a hajójegyeket és az
utazási csekkeket. Alighanem ez az oka Lisa néni idegösszeomlásának is,
mert napok óta azon sopánkodik, hogy négy hosszú hétig egyedül kell
tartania a frontot a villában. Mintha nagymama és Elvira néni nem is
számítana.
Henni felment az új szárnyba, ahol Hanna éppen megpróbált
elsimítani egy veszekedést Johann és a kishúga, Charlotte között.
– Összetörte a perselyemet, és elvette belőle a pénzt – visított a
kislány. – Megmondalak Mamának!
– Most nem mehettek be a mamához, nincs jól. Gyerünk a
fürdőszobába kezet mosni! Mindjárt kész az ebéd.
Henni nagy kedvet érzett, hogy kiüríttesse ezzel a pimasz
kiskamasszal a zsebeit, nyilván ott van az elcsent pénz. Ám ekkor fojtott
sírást hallott a nappaliból, és úgy döntött, inkább Lisa nénikéjére
tartogatja az energiáját.
A nagynénje könnyáztatta arccal ült a kanapén, kisírt szemmel nézett
fel rá.
– Ah, Henni! De jó, hogy jössz… Én… egyszerűen nem tudom, mit
csináljak ezzel az emberrel…
Fektesd a térdedre, és jól fenekeld el, gondolta Henni, mert azt hitte,
Lisa néni a neveletlen fiáról beszél. De aztán látta, hogy a nénikéje egy
összegyűrt papírlapot tart a kezében.
 – Levelet írt – mondta remegő hangon.
Henni rosszat sejtett. Sebastian bácsi, ez a lehetetlen ember… csak
nem csinált ilyen ostobaságot?
– Szeretnéd elolvasni?
Henni habozott. Ha a levél tényleg Sebastian bácsitól jött, nyilván
szerelmes ömlengéssel van tele, ami csak a feleségére tartozik. Nem,
erre igazából nem kíváncsi.
– Csak, ha téged nem zavar, Lisa néni… A levél… Sebastian bácsitól
jött?
– Úgy van! De nyugodtan elolvashatod, engem már nem érdekel.
Végeztem ezzel az emberrel. Szívtelenül elhagy engem meg szegény
gyerekeket, boldoguljak, ahogy tudok egyedül… És még van képe ilyen
nevetséges szólamokkal traktálni.
Henni két ujja közé csippentve átvette a levelet, és közben azon
tűnődött, hogy a nénikéje vajon teljesen meghibbant-e. Az imént még
szívet tépőn zokogott, most meg szidja a férjét, de közben megint a
szemét törölgeti a zsebkendőjével. Hanna talán adhatna neki pár csepp
baldriánt, amit nagymama vesz be mindig, ha nem tud aludni…
– Postán jött a levél?
– Persze, hogy máshogy jött volna? Abban a borítékban volt.
Lisa néni egy félig összetépett borítékra mutatott a padlón. Henni
felvette, és rögtön megállapította, hogy Sebastian bácsi nem is olyan
ütődött és felelőtlen, mint gondolta. A címzés elváltoztatott kézírással
állt a borítékon, feladóként pedig egy kalapbolt szerepelt a
Bahnhofstrasséról. Ráadásul az is rá volt írva a borítékra, hogy számlát
tartalmaz.
– Rögtön láttam persze, hogy valami nem stimmel – mondta Lisa néni
zaklatottan. – Soha nem vásárolok ebben az üzletben, ott árulják a
legrémesebb kalapokat egész Augsburgban.
Henni olvasni kezdte a könnyektől néhol elmosódott sorokat.

Drága feleségem!
Nem törődve a veszéllyel, úgy éreztem, írnom kell neked, mert annyira
hiányzol. Hidd el, szívem, hogy a gondolataim mindig nálad és a kicsiknél
 járnak, bármilyen messze vagyok is tőletek. Mostanáig még megkímélt a
sors, életben vagyok, és minden erőmmel harcolok az elvtársaimmal
együtt Adolf Hitler és a gonosz rezsim ellen. Jó úton haladunk, szocialista
mozgalmunk egyre több követőre talál, mind Augsburgban, mind az egész
országban. Ezt érted is teszem, édesem, és a gyerekeinkért, hogy egyszer
egy jobb világban élhessenek.
Nagyon kérlek, azonnal semmisítsd meg ezt a levelet, ha elolvastad, és
senkinek ne beszélj róla!
Szeretettel ölellek, angyalom, csókold meg a gyerekeket a nevemben!
Hű férjed, Sebastian

Ez annyira Sebastian bácsira vall! Szocialista mozgalmunk… meg Adolf

Hitler és a gonosz rezsim… ennél világosabban nem is beszélhetne. Ha ez
a levél rossz kezekbe kerül, akkor mindennek vége.
– Most mit szólsz ehhez? – kérdezte Lisa néni, amikor Henni
felpillantott a papírról. – Hát ilyen egy lelkiismeretes férj?
Henni nyelt egyet, mert hirtelen gombóc gyűlt a torkába.
– Megmutattad valakinek ezt a levelet?
Lisa néni együttérző szavakra számított, most bosszúsan megrázta a
fejét.
– Mégis kinek mutattam volna? Amióta Marie elment, nincs senki
ebben a házban, akit a bizalmába avathat az ember.
– És a személyzet? Látta a levelet Hanna? Humbert?
Lisa néni a vállát vonogatta, ami bármit jelenthetett.
– Akkor most azonnal meg kell semmisítenünk – döntött Henni.
Ez egyáltalán nem tetszett a nagynénjének.
– De miért? Ha egyszer majd a gyerekek az apjukról kérdeznek,
legalább ezt megmutathatnám nekik. Különben is… talán… ez az utolsó…
levele hozzám… – Elcsuklott a hangja, a szavai zokogásba fulladtak.
Na, már megint szép kis zűrt okozott ez a balfácán Sebastian bácsi,
teljesen kiborította szegény feleségét. A végén még eldugja valamelyik
fiókba az átkozott levelet, és a gyerekek megtalálják. Rágondolni is
rossz, mi történhet, ha mesélnek erről az iskolában.
Megszólalt az ebédre hívó gong.
 Tennie kell valamit, különben mindennek vége. Henni összehajtogatta
a levelet, és eltökélte, hogy végső esetben saját kezűleg semmisíti meg.
– Nagy veszélybe sodrod Sebastian bácsit és minket is, ha nem teszed
meg, Lisa néni. Ezt akarod?
– Én már egyáltalán nem tudom, mit akarok és mit nem – zokogott a
zsebkendőjébe a nagynénje.
Henni látta, hogy az idegösszeomlás szélén áll. Más módszerhez kell
folyamodnia, észérvekkel itt nem sokra megy. Leült mellé, átölelte a
vállát.
– Tudom, milyen nehéz neked, Lisa néni – mondta lágyan. – De most
erősnek kell lenned. A gyerekekért és Sebastian bácsiért. És
mindannyiunkért. Érted?
Lisa néni nagyot sóhajtott, majd bólintott.
– Akarod, hogy én tegyem meg helyetted? – kérdezte Henni
reménykedve.
– Ha muszáj – felelte a nénikéje megtört hangon. – Nagyon kedves
tőled, Henni…
– Szívesen megteszem érted. És még valami: senkinek sem beszélhetsz
erről. Főleg a gyerekeknek nem. De másnak sem. Menni fog?
– Igyekezni fogok…
Nyílt az ajtó, Paul bácsi dugta be a fejét.
– Lisa – mondta szemrehányó hangon –, szedd össze magad kicsit!
Mama már hiányolt. Milyen szörnyűség történt már megint?
– Semmi, Paul – felelte Lisa néni hősiesen. – Azonnal jövünk. Csak
kicsit rendbe kell hoznom magam.
Mialatt a nagynénje hideg vízbe mártott törülközővel hűsítette az
arcát, Henni apró darabokra tépte a levelet, és lehúzta a vécén.
 39.

Tilly nem tudta volna megmondani, hogy boldog-e vagy szomorú.

Leginkább ez is, az is. A kicsi fia volt a legnagyobb ajándék, amit valaha
az élettől kapott. El sem tudta képzelni, hogy ilyen mély szeretetet lehet
érezni valaki iránt, amikor a karjában tartotta, magához ölelte az apró,
meleg testet. Ám amikor békésen aludt a gyermeke a kosarában, elfogta
a szomorúság, szégyen és bűntudat gyötörte.
A szülés előtti héten hívta fel a férfi, találkozót kért, hogy
megbeszéljenek mindent. Hogy honnan szerzett tudomást a
terhességéről, Tillynek fogalma sem volt, nyilván valamelyik vén
pletykafészek mesélhette a rendelőben. Ő nemet mondott: túlságosan
kimerült, mert sokat dolgozik a kórházban. Pedig borzasztóan örült,
amikor meghallotta Jonathan hangját a telefonban. De aztán rögtön azt
gondolta, biztosan csak a gyerek miatt akar találkozni, nem miatta. Hisz
vele már végzett, ezt világosan megírta az utolsó levelében. Nem tudna
olyan nővel élni, aki nem bízik meg benne. Az mindenesetre szép tőle,
hogy érdeklődik a gyerek iránt.
A váratlan telefonhívás azonban olyan érzéseket élesztett újjá benne,
amelyekről azt hitte, már nem gyötrik. Vágyott a férfi után. Hiányzott.
Sajnos. És folyton korholta magát, amiért ő tette tönkre ezt a szerelmet.
A hiszékenysége, a gyanakvása, a nevetséges büszkesége miatt.
Edgar születésének napján Jonathan bejött a kórházba. Meghatódva
szemlélte a kicsi fiát a nővér karjában, aztán odalépett Tilly ágyához, és
apai büszkeséggel rámosolygott.
– Nagyszerűen csináltad…
Valami ilyesmit mondott, ám ő annyira kimerült és zavart volt a
szüléstől, hogy csak félrefordította a fejét és zokogásban tört ki.
 – Ne vegye magára, Kortner doktor! – vigasztalta Jonathant a nővér. –
A szülés megviseli a nők idegeit. Ilyenkor nagyon érzékenyek.
A kórházban háromszor látogatta meg, mindig ebédidőben, amikor
egy órára zárva tart a rendelő. Virágot és bonbont hozott, amit Tilly
később a szobatársának ajándékozott, mert nem akarta, hogy a család
tudjon ezekről a látogatásokról.
A kollégák a klinikán amúgy is pletykáltak már, pont az hiányzott
volna, hogy a családban is erről kezdjenek pusmogni. Amikor Jonathan
bejött hozzá, semleges témákról beszélgettek, vagy a legsürgősebb
elintéznivalókról. A kisfiú születésének bejelentéséről az anyakönyvi
hivatalban, az apasági nyilatkozatról, mert mindenképpen magáénak
akarta elismerni a gyereket, a kicsi nevéről, amivel teljesen egyetértett.
Ezenfelül legfeljebb azt kérdezte meg, hogy van ő és a baba, vagy mikor
mehet haza a kórházból.
– Nincs ellenedre, ha a Frauentorstrassén is meglátogatlak? – kérdezte
Jonathan egyik alkalommal.
– Jobb lenne, ha inkább máshol találkoznánk.
– Akkor majd hívj fel, kérlek, hogy megbeszéljünk valamit!
Jonathan mindenbe készségesen beleegyezett, és az első hetekben
nem is találkoztak, mert túl hűvös volt az idő, hogy egy újszülöttet
babakocsiban tologassanak. Ha Tilly egyedül volt otthon a kicsivel,
olykor beszéltek telefonon. Rövid beszélgetések voltak, mert
Jonathannak mindig sok dolga akadt a rendelőben, de nagyon örült a
hívásoknak, megkérdezte, hogy vannak, hízik-e szépen a baba, segíthet-
e valamiben.
– Köszönöm, boldogulunk.
– Most sajnos le kell tennem, tele a várószoba.
– Értem…
– Hívj újra minél hamarabb, Tilly! Jó hallani a hangod…
A férfi szavai összezavarták. Nyilván azért örül, hogy hallja a hangját,
mert a fiáról számol be neki. Vagy talán nem csak ezért?
Lehetséges, hogy egy gyermek születése feléleszti a kihunyt
szerelmet? Ah, ez csupán hiú remény, ami újabb csalódásokhoz vezetne.
Jobb, ha nem remél semmit, csak örül az együtt töltött időnek. A szép,
ám irreális ábrándokat pedig meghagyja az éjszakának.
De más okból sem volt felhőtlen az első néhány hét otthon a babával.
Főként az anyja okozott neki rengeteg bosszúságot. Megvetéssel figyelte,
milyen intézkedéseket tesz a lánya a modern csecsemőgondozás
jegyében, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy piszkálja ezért
Tillyt.
– Minek mosol le mindent ezzel a piros kotyvalékkal? Bűzlik tőle az
egész ház. Szegény gyereknek még megfájdul tőle a feje.
– Ez Sagrotan, Mama, fertőtlenítőszer. Fontos az újszülött
környezetéből eltávolítani a kórokozókat. A kórházban is így csináljuk.
Kérlek, te is mosd le ezzel a kezed, mielőtt a babához nyúlsz!
– Ez már megint valami újfajta hóbort, amit az amerikaiak találtak ki –
bosszankodott az anyja. – Én soha nem fertőtlenítettem semmit, mégis
épségben felnőttetek mind a ketten. És fehér köpenyben sem
szaladgáltam. Sem én, sem a dadus, aki szoptatott benneteket.
– Fehér köpenyre azért van szükség, mert mindig frissen van mosva,
így nincsenek rajta kórokozók. Az első napokban még nagyon érzékeny
egy csecsemő, gyenge az immunrendszere.
– Folytasd csak így tovább, ha halálra akarod rémíteni ezt a gyereket!
Én már nem mondok semmit, te úgyis mindent jobban tudsz.
A másik örök vitatéma a szoptatás volt. Abban kivételesen
egyetértettek, hogy az anyatej a legjobb a babának. Csak Tillynek sajnos
már nem volt annyi teje, mint az első időkben, és a kicsi két-három
óránként sírni kezdett, mert éhes volt.
– Mikor keresel végre egy szoptatós dadát a fiadnak? – zsémbelt az
anyja. – Azt akarod, hogy éhen haljon az a szegény gyerek? Olyan
keservesen sír, hogy már hallgatni sem bírom.
– Majd megindul rendesen a tejem újra. Még egy-két nap talán.
– Ha már a gyereked nem érdekel, legalább a ház többi lakójára
tekintettel lehetnél.
Ebben az egyben sajnos Tilly vereséget szenvedett. Büszke volt rá,
hogy mintaszerű, viszonylag könnyű szülése volt, a gyerek pedig erős és
egészséges, kis vasgyúró – így nevezték a kórházban. A szoptatás
azonban gondot okozott: kisebesedett a mellbimbója, mert a kicsi túl
keményen, erősen szívta, és egyre kevesebb tej jött a melléből. Dadáról
hallani sem akart, inkább Kitty tanácsát követve édesköményteával
hígított tehéntejet adott a babának cumisüvegből.
– Attól majd a hasa fáj – károgott az anyja.
Kicsi Edgar azonban nem tette meg a nagyanyjának ezt a szívességet.
Buzgón cumizott az üvegből, és ezután csak kétszer ébredt fel
éjszakánként. Ez nagy jótétemény volt mindenkinek, mert általában az
egész ház zengett az erős kis hangjától.
– Úgy bömböl, mint egy oroszlán – jegyezte meg Robert mosolyogva. –
Szerintem pap vagy politikus lesz belőle.
– Vagy operaénekes – tette hozzá Kitty. – Már hallom is a jövőbeni
Wagner-tenort.
Kitty csodálatosan viselkedett. Mindig Tilly mellé állt, csak nevetett a
káoszon a nappaliban, rászólt az anyósára, amikor folyton piszkálta a
lányát, fel-alá sétálgatott a kicsivel, ha nem akart elaludni.
– Istenem, milyen pici. Jó régen volt már, hogy kisbabát tartottam a
karomban, annyira édes és törékeny. És milyen jó illata van. Finom
babaszag meg… hú, mikor tetted tisztába, Tilly drágám?
Kitty reményt és támaszt nyújtott Tillynek, folyton azt mondogatta,
hogy egy gyereknek mindenekelőtt anya és egy vidám család kell, az ő
Hennije is így nőtt fel, és milyen bámulatos fiatal lány lett belőle, és
mennyire örül, hogy egy ilyen édes fiúcskával bővült a család.
Mindazonáltal Kitty is tudott idegesítő lenni. Persze nem
rosszindulatból, hiszen ő csak mindig beszélt bele a nagyvilágba,
mondta, ami az eszébe jutott, minden hátsó gondolat nélkül.
– Milyen kedves volt Kortner doktortól, hogy meglátogatott a
kórházban.
Tilly megrémült, honnan tud Kitty erről. De aztán rájött, hogy arra
céloz, amikor Jonathan a kicsi születésekor ment be hozzájuk a
kórházba. A további látogatásokról nem tud.
– Igen, nagyon figyelmes. Mindenképpen látni akarta a babát.
– Természetesen őt adtad meg apaként, ugye?
 – Persze, hisz ő az apja. De azt is megmondtam neki, hogy ez rá nézve
semmiféle kötelezettséggel nem jár.
– Nagyon okos tőled, Tilly drágám. Így is boldogulunk. És nem is
jelentkezett nálad Eddi születése óta? Ez nem túl szép tőle. Szegény kicsi
Eddi, sajnos keményszívű, érzéketlen apád van, aki meg sem érdemel
téged. Ne is törődj vele, Eddi baba! Apa nélkül is felnevelünk. Nincs
szükségünk egy olyan jéghegyre, mint Jonathan Kortner. Gyere a te Kitty
nénikédhez, édes kis kincsem… Ó, add gyorsan azt a pelenkát, Tilly! Azt
hiszem, felbukik egy kis tejet…
Kitty természetesen semmibe vette Tilly szabályait is. Soha nem
fertőtlenítette a kezét, mielőtt a babához nyúlt, azt állította, kiütést kap
attól a szertől. Tillynek pedig nem volt ereje folyton figyelmeztetni.
Beletörődött, hogy Kitty már csak ilyen, nem lehet olyan mércével
mérni, mint másokat. Az életről általában, és különösképpen a férfiakról
szokatlan nézeteket vallott.
– Tudod, Tilly drágám, rengeteg a csapodár férfi, folyton egyik
szerelemből a másikba esnek, egyik nőtől a másikhoz rohannak, és azt
gondolnád, egy ilyen férfi semmire se jó. De nagy tévedés: ha egyszer
rátalál az igazira, élete végéig hűséges hozzá. Ez egyébként a nőkre is
igaz…
Máskor meg hirtelen azt mondta:
– Megesik olykor az életben, édes kis Tillym, hogy váratlanul olyan
férfival találkozol, aki ritka, mint a fehér holló, igazi főnyeremény.
Akkor gyorsan le kell csapnod rá, meg kell tartanod, harcolnod a
szerelméért, bármi jöjjön is. Máskülönben elszalasztod a boldogságot. Ha
én annak idején nem megyek hozzá rögtön az én Robertemhez…
Amióta eldőlt, hogy hat hétre Amerikába utazik Roberttel, Kitty
folyton azon aggódott, hogyan boldogul Tilly nélküle.
– Borzasztó lelkifurdalásom van, hogy cserben hagylak téged meg az
édes kis Eddit. Gertrude persze itt lesz nektek, és Henni is foglalkozhat
kicsit Eddikével. De az nem ugyanaz. Pláne most, hogy újra dolgoznod
kell, szegénykém…
– Ne aggódj, Kitty! Már mindent megbeszéltem a főorvossal. Az első
hetekben magammal vihetem Edgart a kórházba, aztán majd meglátjuk.
 – Ó, ez csodálatos! – örült meg Kitty. – Képzeld, Robert nemrég
felvetette, hogy hívjuk meg kávéra Kortner doktort. Úgy véli, egy
apának illik gondoskodni a fiáról.
– Szerintem ezt egyelőre hagyjuk, Kitty – felelte Tilly.
Rémisztő volt még belegondolni is, hogy kávé mellett üldögéljenek
Jonathannal, és hallgassák az anyja kínos megjegyzéseit. Mamából
teljességgel hiányzik a tapintat, még képes lenne nekiszegezni a kérdést,
miért nem veszi feleségül a lányát, és gondoskodik a gyerekéről. Ami
valószínűleg oda vezetne, hogy Jonathan végleg kilépne az életükből.
Azt pedig nem bírná elviselni. Nem, nem szabad hiú ábrándokba
ringatnia magát, Kitty példálózása a fehér hollóról, akit egy nőnek meg
kell tartani, az ő esetében nem alkalmazható. Így legalább
reménykedhet benne, hogy olykor láthatja. Még ha csak a kicsi Edgar
miatt is. Elképzelhető, hogy már talált magának valaki mást, és ebbe
kénytelen lesz beletörődni.
Egy verőfényes márciusi napon Tilly úgy döntött, kiviszi a kicsit
sétálni. Némi hezitálás után a telefonért nyúlt, amikor biztos volt benne,
hogy senki nem hallgatja ki.
– Ma kiviszem Edgart a Fronhof parkba. A dóm mögé. Ha van egy kis
időd…
– Mikor?
– Egy óra körül.
– Meglátom, hogy el tudok-e szabadulni.
– Ó, nem muszáj. Én csak azért szóltam, mert megígértem.
– Hogyne.
Jonathan már le is tette, Tilly pedig azon tűnődött, talán túl gyors volt
ez. Okosabb lett volna hagyni, hogy elteljen pár nap, aztán csak közölni
vele, hogy déltájban olykor kitolja a babakocsit a parkba, ha esetleg látni
akarja a fiát. Dehát úgy szeretne találkozni vele! És most ajtóstul rontott
be a házba. Biztos nem is jön el.
Ám amikor befordult a dóm mögött a parkba vezető útra, már
messziről látta, hogy ott van. Kényelmesen hátradőlve ült egy padon a
napon, a lábát maga elé nyújtotta, és arrafelé nézett, ahonnan őt várta.
 – Milyen csinos babakocsi! – mondta mosolyogva köszönés helyett. –
Jól áll neked.
Tilly ezt gúnynak vélte. A babakocsi ősrégi darab volt, még Kitty
tologatta benne a kicsi Hennit, azóta a padláson porosodott egy
kimustrált lepedővel letakarva. Edgar születése előtt Kitty lehozta a
padlásról, és Robert segítségével kipofozta.
– Örülök, hogy szabaddá tudtad tenni magad – felelte. – Most jöttünk
ki először sétálni a kicsivel.
Ezt igazából nem is akarta elmondani, de most már mindegy,
kicsúszott a száján. Jonathan úgy tűnt, örül neki.
– És rögtön a papával együtt – nevetett, majd a babakocsi fölé hajolt. –
Szépen megnőttél, kisfiam. Helyes kis pocakod lett.
Tilly, aki mindennap látta a kicsit, nem vett észre rajta sok változást.
Szerinte ugyanolyan aprócska volt, bár a mérleg szerint fél kilót hízott.
– Sétáljunk vele kicsit! – mondta Jonathan. – Van még fél órám, egy
egész örökkévalóság.
Meglepően beszédes volt, elmesélte, milyen sok a betege mostanában,
főként a tavasszal gyakori megfázással jönnek, de van néhány kanyarós
vagy mumpszos gyerek, és azt is elmondta, hogy felemelték a rendelő
bérleti díját. Tilly szótlanul ment mellette, érezte, hogy Jonathan feszült
és ideges, nyilván ezért beszél ilyen sokat. Talán kínos neki, hogy
találkoznak? Hogy együtt látják őket a babával? És van ennek valami
konkrét oka?
– Hogy van Doris? – szólalt meg végül ő is.
– Remekül. Újra ő a praxisom egyeduralkodója, az asszisztensnőnk
már hónapokkal ezelőtt felmondott.
Tilly úgy érezte, mintha kissé gúnyos oldalpillantást vetne rá. Ez vajon
az a nő volt, akit a szeretőjének gondolt? Vagy már egy másik? Ki tudja.
– Akkor most jó sok dolga van a nővérednek.
– Igen – felelte Jonathan szórakozottan. – Ráadásul a fejébe vette,
hogy saját lakást keres. Újabban úgy véli, nem illendő, hogy a
nővéremmel lakom együtt.
Tilly erre nem mondott semmit, de kellemetlen kis szúrást érzett a
mellében. Ha Doris kiköltözik a testvére lakásából, az csak egyet
jelenthet: Jonathan együtt akar élni valakivel. Talán még feleségül is
veszi. Gyerekeik születnek… Ah, nem is akarom tudni.
A séta a vártnál hamarabb ért véget. Szürke felhők takarták el a
napot, hűvös szél támadt, Tilly aggódott, hogy elered az eső.
– Mostantól mindennap kihozod sétálni? – kérdezte Jonathan, amikor
elbúcsúztak.
– Ha jó az idő, igen. Jót tesz a babának a friss levegő.
Jonathan finoman végigsimított a kisfia arcán.
– Hamarosan újra találkozunk – biccentett Tillynek, azzal elsietett,
vissza a rendelőbe.
Szóval ennyi volt, gondolta Tilly, miközben gyors léptekkel tolta a
babakocsit hazafelé. Dehát mit is vártam tulajdonképpen? A kicsi közben
felébredt, nyöszörögni kezdett, éhes volt. Mire megérkeztek a ház elé,
már hangosan bömbölt.
A következő napokban borús, esős idő volt, nem lehetett kivinni a
kicsit. Egy hét múlva pedig újra dolgozni kezd a klinikán, akkor végképp
nem marad ideje sétálgatni a fiával. Szerdán végre kiderült kicsit az ég,
így Tilly elindult a parkba Edgarral. Jonathan mintha megsejtette volna,
már várt rájuk.
Ezúttal sokkal fesztelenebbül viselkedett, úgy tűnt, megbékélt ezzel a
furcsa helyzettel, vidáman beszélgetve sétáltak egymás mellett. A
szembejövők rájuk mosolyogtak, nyilván azt gondolták, egy boldog ifjú
házaspár éppen az első gyermekét tologatja a parkban. Jonathan egy
színes csörgőt hozott a fiának, amit kicsi Edgar parányi ujjacskáival
rögtön a szájához húzott.
– Szeretném a karomba venni – szólalt meg Jonathan. – Üljünk le oda
a padra!
Tilly kivette a kicsit a babakocsiból, a takarójába bugyolálta, és az apja
kezébe adta. Meghatódva nézte, ahogy Jonathan szeretetteljes
pillantással szemügyre veszi a fia arcocskáját, finoman megérinti apró
orrát. Közben halkan beszélt hozzá, mintha a kicsi már értené, amit
mond. Mit suttog neki éppen?
– Szerencsés kis fickó vagy, kisfiam. Csodálatos mamád van, példásan
gondoskodik rólad… Milyen kár, hogy nem bízik bennem…
 Tilly nem volt biztos benne, hogy jól értette. Á, valószínűleg egészen
mást mondott, csak a képzelete játszik vele. Jonathan felállt, visszatette
a kicsit a babakocsiba, gondosan betakargatta, odaadta neki a csörgőt.
– Kipirult az arca – szólalt meg Tilly szórakozottan. – Jót tesz neki a
friss levegő.
Jonathan mosolyogva pillantott rá.
– Mindannyiunknak jót tesz. Megváltoztál, Tilly. Nyugodtabb,
kiegyensúlyozottabb vagy. És megfontoltabb. Igazam van?
Tilly felkapta a fejét. Amióta újra találkozgattak, most először
mondott neki Jonathan valami személyeset.
– Igazad van – felelte halkan. – Jó sok időm volt gondolkodni.
– Ahogy nekem is – bólintott Jonathan. – Ám sajnos nem jutottam
sokra. Legfeljebb arra, hogy van, amit már bánok, de nem tehetem meg
nem történtté.
Tilly szíve nyugtalanul megdobbant. Mire készül? Csak nem egy utolsó
beszélgetésre, hogy lezárjon vele mindent, mert közben már talált
magának valaki mást?
– Mit kellene megbánnod? – csúszott ki a száján.
– Azt semmiképpen, amivel meggyanúsítottál. Mert soha nem
csaltalak meg.
– Tudom – ismerte be Tilly halkan.
– Tudod? – képedt el Jonathan.
Tilly érezte, hogy eljött az igazság pillanata, amitől mindig is
rettegett. Ideje bevallani Jonathannak, milyen szörnyen buta és
hiszékeny volt.
– A nővérről, aki ezt mondta nekem, kiderült, hogy notórius
hazudozó. És én elhittem a hazugságait… ezt soha nem bocsátom meg
magamnak.
Jonathan még mindig hitetlenkedve meredt rá, mint aki nem hisz a
fülének.
– Mióta tudod ezt?
– Egy vagy két hónapja.
Jonathan nagyot sóhajtva hátradőlt a padon, felnézett az égre és
hallgatott.
 – És miért nem jöttél el hozzám, hogy elmondd? – szólalt meg egy idő
után.
– Változtatott volna az valamin?
Jonathan a homlokát ráncolva hirtelen felé fordult, és haragosan
rámeredt.
– Az lett volna a tisztességes, ha közlöd velem – mondta indulatosan. –
Esetleg bocsánatot is kérsz, bár ilyen messze nem akarok menni. De
hogy csak hallgatsz továbbra is minden magyarázat nélkül, ez nem
csupán gyáva dolog, ez rideg és érzéketlen tőled.
– Rettenetesen sajnálom, Jonathan – mondta Tilly teljesen
kétségbeesve. – Ott álltam a lakásod előtt, de az utolsó pillanatban
megfutamodtam. Mert annyira szégyelltem magam…
Jonathan felugrott a padról, a fejébe nyomta a kalapját, haragosan
szikrázott a szeme.
– Meg is volt rá minden okod – vetette oda, majd elviharzott.
Tilly dermedten ült a padon, boldogtalanul, hogy most aztán végképp
mindennek vége, és ezt megint ő szúrta el. Csak arra tért magához a
kábulatból, hogy Edgar sírni kezd a babakocsiban. Akkor felállt, és sétált
vele még egy kicsit a parkban.
A következő két napon is kivitte a kicsit a szokott időben, de Jonathan
persze nem volt ott. Mert haragszik rá. És persze joggal. De mit tehet
erről a kis Edgar? Különben is bocsánatot kért, igaz, hogy megkésve, de
akkor is. És nem ő volt az egyetlen, aki bedőlt Angelika nővér
hazugságainak. Másokat is felültetett. Házasságok mentek tönkre
miatta…

A következő héten Tilly újra munkába állt a klinikán. Hálás volt, hogy az
első időkben magával viheti a kisfiát. Edgar az orvosi szobában feküdt a
kosarában, mindenki a csodájára járt. Amikor hazaért, Kittyt általában a
nagy hajókoffer mellett találta, lázasan csomagolta a rengeteg ajándékot
Marie-nak, Leónak és az amerikai ismerősöknek.
– Annyira izgatott vagyok, Tilly drágám! Jövő héten indulunk. Ugye
elboldogulsz majd nélkülem, édesem? Szörnyen fogtok hiányozni. Ó, el
tudtad hozni a könyvesboltból a könyvet, amit Leónak rendeltem meg?
 Amikor Tilly délutáni műszakra volt beosztva a kórházban, reggelente
kitolta a babakocsit a kertbe, a konyhaablak elé, ahol Gertrude szemmel
tarthatta. Kellett a kicsinek a friss levegő, de sétálni vinni a parkba már
nem volt ideje – és kedve sem.
Vasárnap, amikor már készülődött a munkába, az anyja bosszús
hangon kiáltott fel az emeletre.
– Ki rakta ezt a csokrot a babakocsiba? Még megfullad alatta szegény
gyerek.
Tilly nagyot sóhajtva szaladt le a lépcsőn, hogy megnézze, mi a baj.
Tényleg egy hatalmas virágcsokor volt a kicsi lábánál, rátűzve egy
boríték. Abban pedig egy kézzel írt kártya.

Kedves Tilly!
Sokat gondolkodtam kettőnkről, és arra jutottam, hogy érdemes még
egyszer, utoljára megpróbálnom.
Ha van merszed összekötni az életedet az enyémmel, végtelenül
boldoggá tennél. Ám ez esetben számomra csupán egyetlen választás
létezik:
Szeretném, ha a feleségem lennél.
Ezért ma – ötödszörre vagy hatodszorra?, ám egészen biztosan utoljára
– megkérem a kezed.
Türelmetlenül várom a válaszod!
Jonathan
 40.

Leo azt hitte, örömteli lesz a nap, amikor végre átköltöznek az új

lakásba, ahol külön szoba várja, ahol magára csukhatja az ajtót.
Mamának is saját szobája lesz, hozzá egy nagy konyha és fürdőszoba. És
rendes fűtés. Maga a luxus ez után a koszos lyuk után, ahol hónapokon
keresztül csaknem halálra fagytak.
De most, hogy itt gubbasztott Walterrel az összepakolt koffereken és
dobozokon, csak szorongást, szomorúságot érzett. A „szobáját” a
konyhától elválasztó függöny félre volt húzva, Mama és Sally az asztal
mellett ült, kávét ittak és süteményt ettek, amit Mama sütött. Sally már
többször megkérdezte, nem akarnak-e odaülni hozzájuk, de sem Leónak,
sem Walternek nem volt kedve hozzá.
– Nagy szerencsétek van ezzel a lakással, amit Mr. Friedländer
szerzett nektek – szólalt meg Walter. – Jó környéken van, nem messze a
Central Parktól. Jól fogjátok érezni magatokat.
Már legalább háromszor elmondta ugyanezt, miközben segített
összecsomagolni Leo holmiját, a kottáit. Leo pedig mindannyiszor azt
felelte: akkor is nagy kár, mert ezentúl nem találkoznak majd olyan
gyakran.
– Dehogynem – válaszolta Walter. – Majd mindig megbeszélünk egy
találkozót.
Walter gondosan mappákba rendezte a barátja szerzeményeit. Külön
erre a célra vásárolta az irattartókat, mert úgy vélte, Leo túlságosan
hanyagul bánik a kottáival – sokszor meg sem számozta a lapokat, vagy
egy új ötletét egyszerűen egy kész kompozíció alá kottázta le. Reggel óta
ezzel foglalatoskodtak, miközben Sally a konyhai eszközöket, edényeket
segített törésbiztosan kartondobozokba csomagolni Mamának. Most már
délután volt, a szállítókra vártak, akiket Mr. Friedländer rendelt nekik.
 – Tudod már, hol fogsz lakni? – kérdezte Leo aggodalmaskodva.
Walter megrázta a fejét. Az ő életében is döntő változások álltak be.
Két héttel ezelőtt sikeresen letette a záróvizsgáját szólóhegedű szakon,
ezzel be is fejezte a tanulmányait a Juilliardon. Már jelentkezett is
próbajátékra különböző zenekaroknál, nagyon remélte, hogy az egyik
felveszi. A szólista karrierről, amelyről egykor álmodott, időközben
letett, mert a Juilliardon szembesült azzal, hogy nála sokkal jobb
hegedűművészek is vannak, a záróvizsgán csak a negyedik legjobbként
végzett. Egy zenekarban viszont remekül megállná a helyét, és abból el
tudná tartani magát, főként, ha mellette még tanítványokat is vállal.
De erről egyelőre csak ábrándozott. Még nem volt állása, az anyja
pedig húsvét után férjhez megy, és már felmondta a lakásukat, mert a
férjéhez költözik. Oda Walter semmiképp sem akart menni, és
visszautasította Goldsteinék ajánlatát is, hogy náluk béreljen olcsón
szobát.
– Sally nagyon helyes lány – mondta Leónak, amikor kettesben voltak
–, de Goldsteinék azt szeretnék, vegyem el, én viszont egyelőre nem
akarok megházasodni.
– Meg tudom érteni – bólogatott Leo.
Nem kedvelte Sallyt, de ezt nem mondta a barátjának, mert nem
akarta megbántani. Úgy vélte, Walternek olyan barátnő kellene, aki ért
valamit a zenéhez, és intelligensebb ennél a lánynál.
– Ha nincs hol laknod, maradhatsz egy darabig nálunk is – vetette fel
Leo. – Most már lesz saját szobám, két ágy is elfér benne.
– Köszönöm – felelte Walter egy félmosollyal, majd hozzátette: –
Nagyon fognak hiányozni a közös reggeli útjaink a Juilliardra. Meg az
iskola is hiányozni fog. Élvezd ki, amíg lehet, Leo! Nem mindenkinek
adatik meg, hogy ott tanuljon. Csak most érzem át igazán, amikor
számomra már vége.
Leo nem volt már annyira elragadtatva a Juilliardtól, mint kezdetben.
Persze rengeteget tanult ott, új távlatok nyíltak meg előtte, más zenei
világokat ismert meg. Ugyanakkor még mindig harcban állt önmagával,
továbbra is elégedetlen volt a szerzeményeivel, csak gyűltek a teleírt
kottalapok az asztalán, amiket éppen a kishitűsége miatt senkinek sem
mutatott meg. Kühn professzor már meg sem kérdezte, hogy
komponált-e valami új darabot. Továbbra is nagyon barátságosan
viselkedett vele, de Leo érezte, hogy a tanára csalódott benne. Az egyik
csoporttársa elárulta, hogy a professzor egyszer azt mondta róla: nehéz
eset. Leo ezt igencsak rossz néven vette. Nem nehéz eset ő, csak nincs
kedve hallgatni, ahogy szétcincálják és túlságosan semmitmondónak
bélyegzik a szerzeményeit.
Néhány hete azonban mégis megállította Kühn professzor a folyosón.
– Nézd, Leo, van itt valami, ami érdekelhet téged. Tessék, vidd csak
magaddal!
Egy nyomtatott szórólapot nyomott a kezébe, amelyen pályázatot
hirdettek fiatal zeneszerzők számára. Hogy kik írták ki a pályázatot, az
nem derült ki Leo számára, de amikor megmutatta Richynek, a lány azt
állította, ez valami privát egylet, amely fiatal zenészeket támogat és a
filmiparhoz van valami köze.
Leo ki akarta dobni a szórólapot, de Richy nem engedte. Csodálkozva
meredt rá nagy barna szemével.
– Miért nem küldesz be valamit? – kérdezte értetlenül. – Ha nyersz,
szerződést kötnek veled a filmesek. Hát nem lenne nagyszerű?
Richy szeme pont olyan volt, mint az anyjáé, ez rögtön feltűnt Leónak,
amikor először találkozott vele a Juilliardon. A lány modern táncot
tanult, de gitározott is.
– Ábrándozz csak! – felelte Leo. – Nem elég jók a zenéim. Még egy
virágvázát sem nyernék velük.
A virágvázán Richy halálra nevette magát, és azt mondta, ha mégis
nyerne egy ilyet, feltétlenül adja neki. Leo vigyorogva megígérte, majd
zsebre dugta a szórólapot. Richy új volt a Juilliardon, Puerto Ricóból jött,
mostanáig ott élt az apjával. A mamája angol volt, de már évekkel
korábban meghalt.
Elég hamar összebarátkoztak, bár ez nem León, inkább Richyn múlt,
mert a lány mindig megállt beszélgetni a folyosón, ha összefutottak.
– Szia, Leo! Nézd, új ruhát vettem! Szerinted jól áll? Szereted a
pattogatott kukoricás csokoládét? Kóstold meg! Vegyél belőle bőven,
megerőltető lehet a karmesteri kurzus, szükséged van az energiára…
 Törékeny alkatához képest meglepően mély hangja volt. Sokat
nevetett, kedvesen pimasz és vicces volt. A mozgása pedig hihetetlenül
ruganyos, nyilvánvalóan apai örökség, ahogy a mélybarna szeme is, a
haja azonban szőke volt, a bőre majdnem fehér.
– Hogy mondhatsz olyat, hogy a gitár csak kísérőhangszer? Ez
felháborító. Nem hallottál még gitárra írt spanyol zenét? Neeem? Na,
majd egyszer játszom neked.
Leo is tudta persze, hogy vannak egész jó kompozíciók gitárra, de
soha nem vette komolyan ezt a pengetős hangszert. Richy – becsületes
nevén Riccarda – bebizonyította neki, hogy nem így van, és Leo
meglepődve állapította meg, hogy a lány korántsem olyan felületes,
mint ahogy eleinte hitte. Nemcsak remek táncos, de kitűnően játszik a
gitáron is.
– Ki akarod próbálni? Holnapig kölcsönadhatom, de egy esténél
tovább nem nélkülözhetem az én kis drágámat. És csak óvatosan,
nehogy véresre pengesd az ujjaidat, kemények a húrok. Adjak kottát is?
Leo egész este és fél éjszakán át a gitárt pengette, még egy kis
melódiát is komponált, amit másnap a folyosó egy eldugott sarkában
megpróbált eljátszani Richynek. Ám mivel nem volt jó a technikája és az
ujjai is kisebesedtek, ez elég rosszul sikerült. Richynek így is borzasztóan
tetszett, sőt el volt ragadtatva, kivette a gitárt Leo kezéből, és ő maga
játszotta el. Hihetetlen – néhány hangot kivéve az egész a fejében volt.
Leo rájött, hogy nem szabad alábecsülnie a lányt, a zene a vérében van.
Nagyon vonzónak találta Richyt, az egész lényét, ő volt az első lány a
Juilliardon, aki igazán tetszett neki. Már kétszer találkoztak az iskolán
kívül is. Egyszer a Broadwayre cipelte el a lány egy színdarabra,
másodszor pedig egy táncos szórakozóhelyre. Leo először nem volt
hajlandó felmenni a táncparkettre, ahol összevissza ugráltak a párok, de
Richy egyszerűen magával vonszolta, és a végén még élvezte is.
– A zene ott van az egész testünkben, nem csak a fejünkben, a
kezünkben. Nézd, így csináljuk mi odahaza! – nevetett Richy és
körbetáncolta Leót. Meglehetősen izgató, egzotikus táncot lejtett, rázta
a csípőjét, Leo egészen beleszédült, de tetszett neki, mert Richy vidám és
felszabadult volt, ráadásul rá is átragasztotta túláradó életörömét.
Később Leo mesélt neki az ikertestvéréről. Richyt teljesen lenyűgözte,
hogy Dodo pilóta.
– Egészen egyedül repül egy géppel a levegőben? Akkor nagyon bátor
lány a testvéred. Úgy néz ki, mint te? Neki is ilyen szénaboglya van a
fején?
Ezzel Leo göndör szőke hajára utalt, amit egy ideje már nem vágatott
le.
– Nemsokára meglátogat minket apámmal és az öcsémmel együtt.
Richy erre rögtön kijelentette, hogy meg akarja ismerni Leo testvérét,
hozza el majd a Juilliardra, és nézzenek be a modern tánc kurzusra.
Aztán elmesélte, hogy neki két húga van, ők a papájával Puerto Ricóban
élnek, és hogy rettenetes honvágy gyötri. Néha csak úgy ömlött belőle a
szó, ahogy most is, Leo alig tudta követni, ráadásul spanyol akcentussal
beszélte az angolt. Ilyenkor Leo befogta a fülét, és azt mondta, hogy már
zsong a feje.
– Szegény fejed! – sóhajtott fel teátrálisan Richy, és megsimogatta Leo
haját. – Nyugalom kell neki, hogy áradhasson benne a zene. Menjünk ki,
és üljünk le a lépcsőre! Ígérem, csendben maradok, és csak hallgatom a
zenét a fejedben.
– Őrült egy lány vagy te.
– A papám is ezt mondja. Mert mindig csak táncolni meg gitározni
akartam… de férjhez menni soha – nevetett Richy.
Leo az anyjának is mesélt Richyről. Mama nagy érdeklődéssel
hallgatta, aztán persze pontosan azt mondta, amire Leo számított.
– Helyes lány lehet. Hozd el egyszer, nagyon szeretném megismerni!
– Talán majd ha már az új lakásba költöztünk – mormolta Leo. Nem a
barátnője, hogy be kellene mutatni az anyjának. Csak egy jó barát, egy
lány, akit kedvel.
– Igazad van, jobb, ha nem ebben a szűk lakásban fogadunk vendéget
– mondta Mama. – De ha meghívjuk, tipikus német ételt főzök majd.
Amióta az anyja a Madeleine butikban dolgozott, egészen kivirult.
Ruhákat tervezett, amiket ott helyben varrtak meg, berendezte a
kirakatot és tanácsokat is adott a vevőknek, mi állna jól nekik. A
ruhákhoz hozzájuk illő kis kollekció is tartozott mindig, mindenféle
kiegészítő, amit a nők szeretnek: kalapok, táskák, kesztyűk, sálak és
persze kabátok, blézerek is. Mama kollekciói nagy sikert arattak. Mrs.
Blossom, a butik tulajdonosa igen nagyra tartotta. Esténként pedig
hetente háromszor egy ingyenes angoltanfolyamra járt, ahol Amerika
történelmével is megismertették a résztvevőket.
– A legjobb úton haladok, hogy igazi amerikai váljon belőlem –
mondogatta néha tréfásan. – Legalábbis egy részem.
Leo ezt vegyes érzésekkel hallgatta. Azt, hogy ő maga kezdte otthon
érezni magát az országban, rendjén valónak találta. De az anyja
maradjon csak örökre német. Mert ő Augsburghoz tartozik. Papához.
Mama most az ablaknál állt, türelmetlenül kémlelte az utcát, jönnek-e
már a beígért szállítók. Sally unatkozott, odasétált Leóhoz és Walterhez,
leült a kofferre, amelybe a kottákat tették.
– Vigyázz, nehogy megsérüljön a koffer! – szólt rá Walter.
– Nehogy megsérüljön a koffer! – utánozta Sally elváltoztatott
hangon. – Csak ez érdekel? A koffer? Hogy én is megüthetem magam, az
persze mindegy neked.
– Nem ezt mondtam, Sally.
– De így van. Téged nem érdekel, mi van velem. Meg akarsz
szabadulni tőlem, rég észrevettem már.
Folyton veszekedtek, amióta Walter visszautasította Goldsteinék
ajánlatát, hogy lakjon náluk. Leo sajnálta a barátját, látta rajta, mennyire
szégyelli Sally viselkedését. Nem, ez a lány tényleg nem való Walter
mellé. Jobb lenne, ha minél előbb véget vetne ennek a kapcsolatnak.
– Jössz már végre, vagy itt akarsz ülni időtlen időkig? – nyűgösködött
tovább Sally. – Anyám vacsorát főz nekünk, elfelejtetted?
Walter habozott, mert úgy gondolta, segít bepakolni, ha megjönnek a
szállítók. Leónak azonban elege lett Sally cirkuszolásából, és
megkönnyítette a döntését.
– Menj csak nyugodtan, Walter! Mr. Friedländer két szállítót is küld a
kocsival, gyorsan fel tudunk pakolni mindent.
– Oké. Az új címed megvan… 62. utca 124. az Upper East Side-on.
Második emelet, ugye?
 Walter nehezen szakadt el a barátjától. Leo érezte, hogy nagyon
magányos mostanában, úgyhogy a lelkére kötötte, minél hamarabb
látogassa meg. Nemsokára megérkezik az apja is Dodóval és Kurttal
Augsburgból, így együtt örülhetnek a viszontlátásnak.
Miután Walter és Sally elbúcsúzott, Mama gyorsan elöblítette a
használt csészéket, hogy azokat is elcsomagolja a dobozba. Leo odaült
hozzá a konyhaasztalhoz, vett magának egy szelet kuglófot, és
elgondolkodva bámult ki az ablakon. Ma látja utoljára ezeket a csúf
barna házakat a túloldalon, a vakablakokat, a tűzlétrákra kitett sok
limlomot. Goldsteinék mindenféle kacattal telezsúfolt, rendetlen boltját
sem kell néznie többé. Különös, soha nem érezte itt jól magát, mégsem
tudja könnyedén maga mögött hagyni ezt a helyet. Talán mert ez volt az
első lakhelyük New Yorkban, és mert ezen a télen sok mindent
megtanult értékelni, amit korábban természetesnek vett.
– Örülsz, Leo? – kérdezte Mama mosolyogva, és kitöltötte neki a
maradék kávét a kannából. – Ma este már a saját szobádban aludhatsz.
Csak baj nélkül fel tudják vinni a pianínót! Az ágyakat gyorsan
felállítjuk…
Mama magának is vett egy rendes ágyat, ezentúl nem kell már a
kihúzható kanapén aludnia.
– Szerencse, hogy mire megjön apád Dodóval és Kurttal, már az új
lakásban leszünk – mondta, és újra az ablakhoz lépett.
– Igen – bólintott Leo, és elvette az utolsó szelet kuglófot. – Itt
meglehetősen lehangoló lett volna.
– Mr. Friedländer is ezt mondta. Egyébként alig várja, hogy
megismerje apádat, mivel ő is a textiliparban érdekelt. Meghívott
minket vacsorázni, talán még üzleti kapcsolat is létrejöhet a Melzer
textilgyárral. Nagyon érdeklődött a szép nyomott mintás szöveteink
iránt…
Mama gyakran ment vacsorázni Mr. Friedländerrel, egyszer-kétszer
Leo is meghívást kapott, és már elmúlt az anyja „hódolója” iránt érzett
kezdeti ellenszenve, egészen megkedvelte a férfit. Friedländer öt éve
özvegyült meg, mindig szerettek volna gyereket a feleségével, de az
asszony többször is elvetélt, végül kiderült, nem lehet gyerekük.
Kedvelte Leót, mindig figyelmesen hallgatta, amikor a zenei
tanulmányairól mesélt. Egyszer még a müncheni zeneakadémián
történtek is szóba kerültek. Friedländer nagyon megdöbbent, bevallotta,
hogy ilyesmiről eddig nem volt tudomása. Meglepő volt, mennyire
keveset tudnak Amerikában a németországi helyzetről. Még az
Amerikában élő zsidóknak sem volt sejtelme arról, milyen szörnyű a
valóság. A külföldnek Hitler egészen más arcát mutatta, most például az
olimpiára készült, amit augusztusban rendeznek meg Berlinben, és a
világ minden országából várják a sportolókat.
Mostanra már Dodo is másként látta a dolgokat, átérezte a helyzet
komolyságát, ezt meg is írta Leónak. Az a szemét alak Ditmar
valószínűleg azért szakított vele, mert Mama zsidó. Nem kár érte, írta
vissza Leo azonnal, de persze tudta, hogy ez Dodónak nem vigasz.
Aggódott a testvéréért, alig várta, hogy megérkezzen New Yorkba, és
végre szemtől szemben beszélhessenek egymással. Meg akarta győzni,
hogy ő is maradjon Amerikában. Miért ne tehetné le itt az érettségit és
tanulhatna tovább? Valahogy biztosan megoldható. Pláne, hogy
Németországban esélye sincs leérettségizni és egyetemre menni.
Bár Mamának egészen más tervei voltak Dodót illetően.
– Megírtam apádnak, hogy mostantól nincs szükségünk anyagi
támogatásra – jelentette ki büszkén. – A tandíjadra sem kell pénzt
küldenie, azt is ki tudom fizetni, és a szemeszterek közötti szünetekben
te is fogsz keresni valamicskét.
Folyton azzal nyaggatta Papát, hogy nézzen utána a svájci
internátusoknak. Bár pokolian sokba kerültek, elismertek voltak az
egész világon. Ha Dodo Svájcban érettségizik le, bárhol tanulhat majd
tovább, akár Amerikában is.
– Talán Elvira néni is adhat bele egy kis pénzt, ha túl sokba kerül –
fontolgatta. – Mindig támogatta Dodót, egyszer még repülőgépet is akart
venni neki. Véleményem szerint sokkal többet érne, ha az érettségijére
fordítaná azt a pénzt.
Papa csak bizonytalan választ adott Mama javaslatára. Leo
feltételezte, hogy az apja szerint Dodónak egyáltalán nincs szüksége
érettségire, pláne nem ennyi pénzért. Papának most az volt a
legfontosabb, hogy Kurtot felvegyék a gimnáziumba, később jogot
hallgasson vagy mérnöki tanulmányokat folytasson, és egyszer majd
átvegye a gyár vezetését. De Mamát ismerve úgyis keresztülviszi az
akaratát.
– Na végre, megjöttek – sóhajtott fel Mama az ablaknál. – Ó, te jó ég,
három embert is küldött!
Ezután minden ment, mint a karikacsapás. A három szállító
nagydarab, erős, fekete férfi volt, úgy kapták fel a nehéz dobozokat,
mintha pehelykönnyű kartonok lennének. Az ágyak és a konyhai kanapé
sem jelentettek problémát, csak a pianínóval akadt némi gondjuk. Mrs.
Goldstein csípőre tett kézzel állt a lépcsőházban, folyton zsémbelt a
szállítókkal, hogy vigyázzanak a falakra, össze ne karcolják. Amikor
végül minden felkerült a teherautóra, az utcára is lejött, és kiabálni
kezdett, hogy Mamának ki kell fizetnie minden kárt. Szerinte a tűzhelyt
is tönkretették, és nem szellőztettek rendesen, mert csupa penész a fal a
hátsó helyiségben.
– Az már korábban is ott volt – vágott vissza Leo mérgesen. – Tiszta
penész volt a fal, amikor beköltöztünk.
Mrs. Goldstein felháborodva tagadott: nála még soha nem volt penész,
de sajnos vannak olyan lelkiismeretlen emberek, akik nem vigyáznak
mások tulajdonára.
Mr. Goldstein nem mutatkozott, csak a boltja kirakatüvege mögül
lesett ki az utcára. Nyilván kínos volt neki, hogy a felesége így rikácsol,
már minden házból emberek hajoltak ki az ablakon, hogy lássák, mi ez a
csetepaté. Mama végül azt mondta, a lépcsőházban keletkezett kárt
kifizeti, legyen elég ennyi, azzal beszállt előre a teherautóba. Az egyik
fekete szállító barátságtalanul odavakkantott valamit Mrs. Goldsteinnek,
ami úgy hangzott: shut up, de más szavak is kísérték. Mrs. Goldstein erre
azt sziszegte: damn nigger!, és ezzel véget is ért a vita. A nagydarab fekete
dühösen bevágta a kocsiajtót, és elindultak.
Leo a raktérben ült a dobozok és bútorok között, a kis hátsó ablakon
át nézte, ahogy lassan eltűnik a szeme elől az utca. Az ablak elég koszos
volt, így az elhanyagolt házak, a gödrökkel teli járda, az utcákon heverő
sok szemét még szomorúbb látványt nyújtott, mint általában. Most
végre örömet érzett, hogy új lakásba költöznek. Erre a környékre
biztosan soha nem tér vissza, ennek vége, és Walter is elköltözik innen
hamarosan. A mai nappal egy új, jobb korszak köszönt be az életükbe.
 41.

Lisa arra a meggyőződésre jutott, hogy a sors mártíromságra ítélte őt. A

körülötte élők mind a saját kis önös céljaikat követték, tekintet nélkül
másokra – azaz rá – élték az életüket, tették, amihez kedvük volt. És
kinek a kontójára? Az övére. Ő, a szerencsétlen áldozat tartja a hátát
mindenkiért.
Az élen Sebastiannal.
Magamra hagyott, boldoguljak, ahogy tudok, rám hagyott minden
gondot, a gyerekek nevelését, ráadásul örökösen aggódhatok az életéért,
a bizonytalan jövő miatt. Állítólag azért tette, mert egy jobb
Németországért harcol. Hogy nekem és a gyerekeknek is jobb legyen.
Mert annyira szeret minket.
De mindenekelőtt önmagát szereti, gondolta bosszúsan. Ó, mennyire
félreismertem! Végig egy olyan embert szerettem, akit nagylelkűnek,
szelídnek hittem. De ebben a szelíd emberben ott rejlik a csökönyösség,
az önzés, ezt bebizonyította. El kellene felejtenem, kész, vége. Nem
érdemli meg, hogy átsírjam miatta az éjszakákat.
Ám ezt a bölcs döntést nem lehetett keresztülvinni, mert a szíve nem
értett egyet. A buta, együgyű szíve még mindig ragaszkodott
Sebastianhoz, emlékezett a házasságuk boldog napjaira, az együtt töltött
gyönyörteli órákra, arra, hogy milyen szeretettel gondoskodott a
gyerekekről. A buta szíve azzal is ámította, hogy valahol messze innen
Sebastian minden éjjel rá gondol, vágyakozik utána, vagy – és ez volt a
legkegyetlenebb roham az érzései ellen – éppen a haláltusáját vívja, és
az ő nevével az ajkán leheli ki a lelkét.
Így végül mégiscsak arra jutott, hogy bár Sebastian nem az az ember,
akinek éveken át hitte, továbbra is van helye a szívében, és hiába
próbálja, nem tudja kiűzni onnan. Nem maradt más választása, mint
tenni a dolgát, elviselni a terheket, amiket az élet rótt rá… és
reménykedni, hogy egyszer visszatér hozzá. És ebben a reményben élni
feltehetően élete végéig.
A gyerekekkel volt a legnehezebb dolga. Főként Johann okozott sok
fejfájást, aki szemlátomást a nagyapja ellentmondást nem tűrő jellemét
örökölte, egyszerűen nem lehetett ráncba szedni. Szemtelen volt,
semmibe vett minden szabályt, az ebédlőben tüntetően az asztalra
könyökölt, az orrát piszkálta, és nemrég még a kishúgát is pofon vágta.
A tanárai is folyton panaszkodtak rá: titokban dohányzott a „nagyokkal”
az iskolaudvaron, ráadásul ő vette és osztotta szét a cigarettát. Két
alkalommal már lopással is megvádolták, ezt Lisa erélyesen
visszautasította. Állítólag kisebb összegeket csent el az iskolatársai
fogason lógó kabátjának zsebéből. Azt azonban nem lehetett tagadni,
hogy gyengén teljesít a tanulásban, rossz jegyei voltak helyesírásból,
számtanból és németből. Csak a tornaórán jeleskedett. De a legrosszabb
az volt, hogy belépett a Hitlerjugendbe, folyton áradozott, milyen jól
érzi ott magát, és kijelentette, hogy katona lesz. Lisa kénytelen volt
megvenni neki azt a szörnyű barna inget meg a fekete rövidnadrágot,
Johann pedig lelkesen viselte ezt az egyenruhát.
Hanno miatt is aggódott Lisa. Ő félénk volt és szótlan, pont az
ellentéte a bátyjának, egyre inkább elmerült kedves könyvei világában.
Mivel a szemész kijelentette, hogy a kisfiú rövidlátását a gyenge fény
melletti sok olvasás okozta, Lisa minden este, mielőtt lefeküdt,
ellenőrizte a szobáját, hogy biztos legyen benne, Hanno nem olvas
titokban a paplan alatt egy elemlámpa fényénél.
Csak a hatéves Charlotte szerzett neki örömet. Vidám, jó természetű
kislány volt, igazi kis vadóc, fára mászott a parkban a fiúkkal, de
kitűnően tanult az iskolában. Már csak ritkán kérdezett az apjáról.
Rengeteg barátnője volt, sokszor meghívta őket a villába kakaóra és
süteményre. A lánya nem mindegyik kis barátnője tetszett Lisának,
némelyikük munkáscsaládból jött, nem tudott viselkedni az asztalnál, de
nagyvonalúan szemet hunyt e fölött. Mama azonban megbotránkozva
közölte, hogy az ő idejében effajta gyerekek be sem tehették volna a
lábukat egy ilyen úri házba.
 Az anyja jelentette a következő problémát, amellyel Lisának nap mint
nap meg kellett küzdenie. Az idegeire ment az örökös panaszkodásával a
köszvénye miatt, újabban pedig folyton a küszöbön álló amerikai út
miatt méltatlankodott.
– Nem elég, hogy Marie gyalázatos módon cserben hagyta a férjét meg
a gyerekeit, Paul most még képes odautazni hozzá. Soha nem gondoltam
volna, hogy a fiamban ennyi tartás sincs. Amerikáig fut ez után a nő
után. Botrányos.
– De, Mama! Marie nem önszántából hagyott itt minket, ezt te is jól
tudod. Azért tette, hogy megmentse a gyárat.
Talán a korral járt, de bizonyos dolgokat Mama agya nem volt képes
befogadni.
– Badarságokat beszélsz, Lisa! A Melzer textilgyárban nagyszerűen
mennek a dolgok, emiatt Marie-nak biztosan nem kellett volna
kivándorolnia Amerikába. Egy feleségnek és anyának a családja mellett a
helye, így volt ez mindig, és ezen még az új idők sem változtathatnak. De
Marie sajnos nem valami jó családból származik, az apja alkoholista volt,
az anyja könnyűvérű festőművész. És ez most fatális módon mutatkozik
meg.
Lisának olykor elakadt a szava, ha az anyja ilyen érvekkel
vagdalkozott. Beszélt erről Paullal is, de a bátyja úgy vélte, elnézőnek
kell lenniük az anyjukkal, ő a múltban él, és az öregedés eléggé
megviseli.
Paul könnyen beszél. Az imádott fiacskájával Mama mindig kedves,
előtte nem szidja Marie-t sem, mert tudja, hogy azzal nagyon
felbosszantaná. Azt is csak finoman közölte vele, hogy nagyon nincs
ínyére ez az amerikai út.
– Okos dolog négy teljes hétre irányítás nélkül hagyni a gyárat, Paul?
Apád soha nem tett volna ilyet.
Paul mosolyogva azt felelte, hogy mindent előrelátóan megtervezett,
mindenről gondoskodott. Mama megelégedett a válasszal, mert nem
akart vitázni a fiával. Kittyvel szemben is visszafogta magát, Elvira néni
pedig kezdettől fogva lelkesedett az amerikai utazásért, mert szerinte új
távlatokat nyithat meg Dodo előtt. Így Mamának csak Lisa maradt, akire
rázúdíthatta a panaszáradatát. Amit meg is tett, amikor csak alkalma
nyílt rá.
– Még a szegény kis Kurtit is magával akarja cipelni abba a messzi
országba. Mi van, ha elsüllyed a hajó? Rengeteg ember fullad meg a
tengeren, az újság is megírta. Hogy teheti ki a gyerekeket ekkora
veszélynek?
Persze Lisa sem örült ennek az útnak, amelyre Kitty beszélte rá Pault.
Megint kiderült, hogy semmi sem változott a gyerekkoruk óta: mindig a
húga húzta a szerencsekártyát, ő pedig a Fekete Pétert. Kislány koruktól
Kitty volt az apjuk kedvence, szinte bármit megengedhetett magának,
Papa még azt is megbocsátotta neki, hogy annak idején Párizsba szökött
azzal a franciával. És még ma is mindig Kitty húzza a hosszabb
szalmaszálat: boldog házasságban él, a lányából csodás, tehetséges fiatal
nő lett. Most pedig New Yorkba utazik az ő Robertjével, meglátogatják
Marie-t és Leót, utána pedig bejárják Amerikát, régi barátokat keresnek
fel. Csodálatos élmény lehet egy ilyen utazás. És mi marad neki? Csak a
gondok és bajok itthon a villában a gyerekekkel és Mamával.
Igazságtalanul bánt vele az élet, több mint igazságtalanul – csúnyán
elbánt vele. De úgy döntött, elfogadja a sorsát. Úgy sincs más választása.
De egy napon – ebben szilárdan hitt – minden elszenvedett
igazságtalanságért kárpótolja majd a sors.
Ám egyelőre ez a nap még messze van. A ma esti vacsoránál Tilly
közelgő esküvője volt a téma, a hír bombaként robbant be tegnap a
villába. Nem mintha Lisa sajnálta volna ezt a váratlan boldogságot
szegény Tillytől, de meglehetős túlzásnak érezte, hogy most ekkora
hűhót csapjanak a régóta esedékes esküvő körül.
– Azt hiszem, a mi Tillynk megtalálta végre az igazit – örvendezett
Paul. – Kortner doktor nagyon rokonszenves ember, boldogok lesznek
egymással.
Az esküvőt június elejére tervezték, addigra visszatérnek az
Amerikába utazók. Elvira néni bejelentette, hogy a két legszebb kancáját
fogja be egy feldíszített hintó elé, és személyesen hajt az ifjú párral a
városházára. Templomi esküvőt sajnos nem tarthattak, mivel Tilly és
Kortner is elvált már egyszer.
 – Felvehetek földig érő ruhát, és szórhatok majd virágokat a lábuk
elé? – kérdezte Charlotte.
– Hát persze, édesem – felelte a nagyanyja. – Hanno és Kurti is
segíthet. És ha az időjárás engedi, a teraszon ünneplünk majd, Humbert
pedig színes fáklyákkal díszíti fel estére a parkot.
Hát ez hihetetlen, gondolta Lisa. Mama nemrég még azt mondta, Tilly
az egész családra szégyent hozott a törvénytelen gyerekével, most meg
fényes esküvői ünnepséget tervez neki. Paulnak igaza van, az anyjuk
egyre furcsábban viselkedik, ahogy öregszik.
– Én nem szeretnék virágokat szórni – szólalt meg Hanno halkan. –
Csinálja inkább Johann!
– Én aztán biztos nem – jelentette ki a bátyja. – Az lányoknak való. Én
legfeljebb ganajtúró bogarakat szórok.
– Na de, Johann! – háborodott fel a nagyanyja.
Dodo mentette meg a helyzetet: elmondta, hogy Egyiptomban
szerencsét hozó szent bogárnak tekintik a ganajtúrót, amit Elvira néni is
megerősített. Aztán arról beszéltek, mi legyen az ünnepi menü a
vendégeknek. Tilly nyilván meghívja majd egy-két orvos kollégáját a
klinikáról, és a család barátai, ismerősei is jelen lesznek. Ki kell tenniük
magukért.
– Annyira örülök! – lelkendezett Alicia. – Egy esküvő mindig boldog
ünnep. És ki tudja, megérem-e még valamelyik unokám esküvőjét!
Dodo hallgatott, komoran meredt a tálon maradt két csirkecombra.
Lisa valamiféle szolidaritást érzett az unokahúgával, bár soha nem
beszéltek arról, mi lett Dodo kapcsolatából a fiatal pilótával, de úgy tűnt,
vége köztük mindennek. Hát igen, a szerelem sok csalódással jár – ki
tudná ezt jobban nálam, gondolta Lisa.
Közben Mama már rátért a személyzet témára, persze megvárta, amíg
Humbert távozik az ebédlőből.
– Nagyon remélem, hogy a mi Fanny Brunnenmayerünk erejét nem
haladja meg egy ekkora feladat – jegyezte meg némi aggodalommal a
hangjában. – Ahogy öregszik, már nem tartja olyan erős kézzel a
gyeplőt, mint régen. Úgy hallom, a kutya sokszor bent van a konyhában,
és az sem rendjén való, hogy folyton gyereksírás hallatszik ki az
előcsarnokba. Mit gondolnak majd rólunk a vendégeink?
– Miért zavar téged Liesl kislányának a sírása? – csodálkozott Elvira
néni. – Tilly Edgarja is úgy bömböl, mint egy oroszlán, ha látogatóba
jönnek.
– Az egészen más – mondta Alicia fensőbbségesen. – A cselédek azért
vannak, hogy az uraikat szolgálják, Maydornban is mindig így tartottuk.
Ezért nem is helyénvaló, hogy férjhez menjenek és bömbölő gyerekeket
szüljenek.
Lisa lényegében egyetértett ezzel, főként, mert ma reggel Auguste –
úgymond a tea felszolgálása és a portörlés között – megdöbbentő
bejelentéssel állt elő.
– Képzeljétek, Auguste hamarosan kilép a szolgálatunkból! – szólalt
meg gondterhelt arccal. – Azt mondta, változtatni akar az életén.
– Változtatni? – vonta fel a szemöldökét Paul. – Ez meg mit akar
jelenteni? Megint a kertészetben akar dolgozni, ami már Maxlé? Ezen
nagyon csodálkoznék.
– Nem, inkább azt fontolgatja, hogy ő is férjhez megy.
– Ó, te jó ég! – sóhajtott fel Dodo. – Ez valami járvány?
Paul felnevetett, és azt mondta, jobb, ha vigyáz, nehogy megfertőzze
őt is. Dodo ezt kicsit sem találta viccesnek.
– És ki a szerencsés? – kérdezte Elvira néni mulatva.
– Ha jól értettem, a postás, aki reggelente a leveleinket hozza – felelte
Lisa, ezen kicsit ő is elmosolyodott, de alapvetően gondterhelt volt az
arca. – Szerintem ez valami őrült hóbort, hiszen Auguste nem fiatal már.
De a legbosszantóbb az egészben, hogy most megint kereshetek új
komornát.
Alicia is sopánkodni kezdett: Auguste tapasztalt, jó munkaerő, hosszú
évek óta a villában szolgál, nagy kár lenne elveszíteni.
– Különben is micsoda hálátlanság ez! – csóválta meg a fejét. – Régen a
cselédek életük végéig a háznál maradtak, gondoskodtak róluk, amikor
megöregedtek, és már nem tudtak dolgozni. Manapság kedve szerint
jön-megy a személyzet, az ember azt sem tudhatja, ki szolgálja fel neki
holnap a kávét.
 – Ez azért erős túlzás, Mama – nevetett fel Paul. – Humbert hosszú
évek óta szolgál fel a villában, és ez bizonyára még sokáig így is marad.
Paul izgatott és jókedvű volt, amióta eldöntötte, hogy New Yorkba
utazik. Az ebéd utáni szunyókálás helyett Kurtot készítette fel a nagy
utazásra. Könyveket vásárolt neki Amerikáról, képeket mutatott a
hatalmas óceánjáró gőzhajókról, elmondta, hogy a fedélzeten Dodóval
alszik majd egy kabinban, mesélt a végeláthatatlan nagy vízről, a
hullámokról, és hogy milyen izgalmas lesz az egész. Esténként pedig egy
angol nyelvkönyvet bújt, hogy felfrissítse az angoltudását. Humbert és
Hanna eközben már elkezdett csomagolni a nagy hajókofferbe, amit
külön az amerikai útra vásárolt Paul. A Marie-nak és Leónak szánt
rengeteg ajándék egy másik bőröndbe került. Paul most nem törődött
azzal, mennyit költ – végre viszontlátja az imádott feleségét és a fiát, a
pénz nem számított. De eszébe jutott valaha ebben a családban
valakinek, hogy én is megérdemelnék olykor valami ajándékot?,
kesergett magában Lisa. Persze hogy nem. Minden fáradozásomat a
családért természetesnek veszik.
Vacsora után Lisa szokás szerint a gyerekek szobájába ment,
elsimította a vitákat, ellenőrizte a házi feladatokat. Miután Auguste
végre ágyba dugta a gyerekeket, leült a nappaliban, hogy
kézimunkázzon kicsit, de ekkor megjelent Hanna egy üzenettel.
– Elnézést a zavarásért, asszonyom. Az úr kéreti a dolgozószobájába.
Ez aztán a pimaszság Paultól, már elmúlt tíz óra. De velem persze ezt
is meg lehet csinálni.
– Ne haragudj, Lisa, hogy ilyen későn ide kérettelek! – mondta Paul,
amikor belépett a dolgozószobába. – Ülj le, kérlek, csak pár perc az
egész! Van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk, mielőtt elutazom.
Először is a kosztpénz, amit általában hetente adok ki neked…
Mindketten felkapták a fejüket, amikor megszólalt odalent a bejárati
ajtónál a csengő.
– Ez csak Kitty lehet – ráncolta a homlokát Paul. – Ki másnak jutna
eszébe, hogy ilyen későn állítson be látogatóba?
Paul tovább sorolta az elintézendőket, miközben odalent az
előcsarnokban Hanna ajtót nyitott. Lisa csak fél füllel hallgatta a bátyját,
a lenti hangokra figyelt. Ez nem lehet Kitty. Harsány férfihangok
hallatszottak fel a hallból, parancsoló hangnemben.
– Csak semmi izgalom. Senki nem hagyja el a házat. Hívják ide a ház
urát és a hölgyeket, de gyorsan! Gyerünk, gyerünk!
Paul és Lisa döbbenten nézett össze. Ezek meg kik lehetnek? És mit
akarnak? Vagy ez valami vicc?
– Maradj itt, Lisa! – állt fel Paul. – Lemegyek, és megnézem, mi ez.
Lisa jeges rémületet érzett. Nem bírt a dolgozószobában maradni,
követte Pault, majd megállt a lépcső tetején, és onnan nézett le az
előcsarnokba. Több civil ruhás férfi állt odalent, most szétszéledtek,
odaálltak a hallból kivezető ajtók elé, benéztek a bútorok mögé. Lisa
egész testében reszketett. Az éjszakai látogatók komor, rezzenéstelen
arccal járkáltak a házban, olyan természetességgel, mint az ellenséges
katonák, akik éppen elfoglalnak egy épületet.
– Szabad tudnom, mit jelentsen ez a késői… – szólalt meg Paul, de a
szavába vágtak:
– Nincs kérdés! A ház összes lakója jöjjön le azonnal a hallba! A
személyzet tagjai is. A villát körülvettük. A parkot is. Gyerünk már,
Melzer! Nincs időnk egész éjjel itt ácsorogni.
– Kikérem magamnak ezt a hangot, ezt a rajtaütést. Mit vagy kit
keresnek rajtunk?
A kutató férfiak feldöntötték az egyik állófogast, nagyot csattant az
előcsarnok kövezetén. Benyomultak a konyhába, a személyzeti
folyosóról nyíló helyiségekbe, hárman pedig felszaladtak a főlépcsőn.
Lisa visszahátrált a folyosóra, de azonnal felfogta, hogy menekülésre
nincs esély.
– A cselédlépcsőt se felejtsétek el! – kiáltotta valaki.
– A pince zárva – jelentette egy másik.
– A kulcsot! – vakkantotta oda a betolakodók vezetője Paulnak.
Tiltakozni nem volt értelme, Paul felszaladt a lépcsőn, hogy lehozza a
kulcsokat a ház összes helyiségéhez. Lentről felhallatszott Fanny
Brunnenmayer szitkozódása, amiért felkeltették álmából. Lisa első
gondolata az volt, hogy meg kell védenie a gyerekeket. Át akart szaladni
az új szárnyba, de az egyik férfi elállta az útját.
 – Hányan vannak a második emeleten?
– Négyen… – dadogta, és riadtan bámult a kérdező arcába. – Anyám és
a nagynéném már hetven fölött jár. Az unokahúgom és az unokaöcsém…
– Mindenki lefelé a hallba!
– De az idős hölgyek már ágyban vannak…
– Süket maga? Mindenki lefelé a hallba!
Még soha nem merészelt senki ilyen megalázó módon bánni a villa
lakóival. Hogy felháborodott Mama és Elvira néni, amikor ki kellett
kelniük az ágyból, és Lisa lekísérte őket az előcsarnokba. A két öreg
hölgy pongyolában, papucsban tipegett le. Dodo szerencsére még fel volt
öltözve, Kurt pizsamában szaladt oda az apjához, és riadtan átölelte a
térdét. Lisa gyerekeit is leterelték a lépcsőn, álmosan, ijedten vették
körül az anyjukat.
Alicia és Elvira leülhetett az előcsarnokban álló két székre, a többiek
álltak.
– Magyarázatot követelek, Paul! Mire véljem ezt az éjszakai
rajtaütést? – kelt ki magából Alicia Melzer.
Paul odalépett hozzá, megfogta a kezét.
– Én sem tudom, Mama. Biztosan csak valami félreértésről lehet szó.
– Akkor hívd most rögtön a rendőrséget!
– Attól tartok, nem sok értelme volna. Az urak a Gestapótól jöttek.
– Micsoda arcátlanság! Az éjszaka közepén berontani a házunkba.
Mondd meg nekik, hogy panaszt fogunk tenni!
– Nyugodj meg, Mama! Mindjárt vége.
Odafentről Else és Auguste tiltakozó kiabálását lehetett hallani,
Humberttől egyetlen hangot sem, Hanna pedig a konyhában volt, éppen
kihallgatták. Hamarosan megjelent ijedt arccal Else és Humbert is a
hallban, Auguste nem volt velük, valószínűleg őt is a konyhába vitték
kihallgatásra.
– Fent mi történt? – kérdezte Paul halkan Humbertet.
Az inas egész testében reszketett, nagyon megijedt.
– Átkutatták a cselédszobákat és a padlást, uram. És a parkot is
bejárják, az ablakból láttam az elemlámpák fényét.
 – Ha a lovaimnak egyetlen szőrszála is görbül, megnézhetik magukat!
– dohogott Elvira néni. – Mi a fenét képzelnek ezek? Hát bűnözők
vagyunk mi?
Paul válaszát már nem hallotta Lisa, mert Charlottét próbálta
megnyugtatni. A kislány sírva hüppögte, hogy nagyon fél.
– Semmi baj, kicsikém. Ülj le ide a lépcsőre, mindjárt vége az
egésznek!
Közben a gestapósok a pincét is átkutatták, feltépték a teraszajtót, a
teraszt is végigpásztázták az elemlámpáikkal, sőt a házfalat, az
ablakokat is. Mialatt felforgatták a házat, a villa lakóinak az
előcsarnokban kellett várakozni. Aztán kutyaugatást hallottak – úgy
látszik, a felforgatók eljutottak a kertészlakba is.
Végül meglepően hirtelen ért véget a házkutatás. Az egyik civil ruhás
gestapós lejött a főlépcsőn és Paulhoz fordult:
– Hálát adhat nekünk, Melzer. Gondoskodtunk róla, hogy ne
rejtőzhessenek el gyanús elemek a házában. A jövőben figyeljen jobban
arra, kinek szavaz bizalmat!
Azzal a teraszon át kivágtatott a házból, és csatlakozott a társaihoz a
parkban. Dermedten bámultak utána, senki nem mozdult, hogy becsukja
a nyitva maradt teraszajtót, bár hűvös szél fújt be az előcsarnokba. Nem
tudták, hogy tényleg elmentek-e, vagy mindjárt újra rájuk törnek, hogy
tovább zaklassák őket. Ez olyan, mint egy rossz álom, gondolta Lisa. Úgy
állunk itt, mint az összeterelt birkák, egyikünk sem képes felfogni, mi
történt velünk éppen.
Végül Alicia törte meg a csendet.
– Most már szeretnék visszafeküdni – mondta halkan. – Hol van
Hanna? Hozzon nekem a baldriáncseppekből!
Erre, akár egy varázsütésre, mindenki magához tért a kábulatból.
Humbert sietett becsukni a teraszajtót, Hanna és Auguste
előmerészkedett a konyhából, mindenki egyszerre beszélt, mi volt ez az
egész, mennyire megrémültek, hogy fordulhat elő ilyesmi, és egyáltalán
mit kerestek itt ezek az emberek.
– Hogy mit kerestek itt? – kiáltott fel Auguste indulatosan. – A
Grigorijt keresték. Az oroszt. Azt a hitvány kémet.
 42.

Mamának volt igaza, gondolta Dodo megrendülten. Ebben az országban

nem lehet élni. Hogy tehették ezt velünk?
A villa lakói még sokáig nem tudtak magukhoz térni a
megrázkódtatástól. Alicia volt az egyetlen, aki ez után a nyomasztó
esemény után nyugodtan aludt az ágyában, mert Hanna jó nagy adag
baldriánt adott neki. A többiek még órákon át izgatottan tárgyalták az
esetet, minden apró neszre riadtan összerezzentek, idegesen lestek ki az
ablakokon a sötét parkba, hátha megint felbukkan valahol az
elemlámpák fénye. Amikor kopogtak a személyzeti bejáró ajtaján, Else
hisztérikusan felsikoltott, de csak Christian volt az. Lámpással a kezében
átszaladt a házba, hogy megnézze, minden rendben van-e, és elmondja,
hogy a kertészlakot is fenekestől felforgatták a gestapósok.
– A kicsi felébredt, rettenetesen sírt, alig lehetett megnyugtatni. Lieslt
is halálra ijesztették. Willit meg a nyakörvénél fogva kellett tartanom,
különben nekik megy, és még lelőtték volna…
Dodo csodálta az apját, milyen lélekjelenléttel kezeli a helyzetet. A
káosz közepette is nyugodt maradt, lecsillapította a feldúlt személyzetet,
elnézést kért, amiért mindenkit kiugrasztottak az ágyból, és biztosította
őket, hogy most már minden rendben lesz. Nyugodtan lefeküdhetnek
aludni.
– Alávaló csürhe – dohogott Fanny Brunnenmayer, aki pongyolában
ült a konyhában. – Én nem voltam hajlandó kikelni az ágyamból, nem
hagyom, hogy megfélemlítsenek ezek a disznók. Lőjenek csak le,
mondtam nekik. Holtan aztán végképp fekve maradok.
Papa és Humbert körbejárt a házban, felmérték a károkat, becsukták a
nyitott ablakokat, ajtókat. Hanna és Else pedig elkezdett kicsit rendet
rakni, felállították a felborított fogasokat az előcsarnokban,
felakasztották a földön heverő kabátokat, kalapokat. Lisa néni magával
vitte Augustét az új szárnyba, közös erővel megpróbálták újra ágyba
dugni a gyerekeket.
Elvira néni viszont mindenképpen meg akarta nézni a lovait az
istállókban, Christiannak kellett elkísérnie a lámpással.
– Én is jövök – csatlakozott sietve Dodo. – Kell egy kis friss levegő.
– Ezt meg tudom érteni, kislányom – mondta Elvira néni. – Hozz te is
egy lámpást, nehogy orra bukjunk a sötétben!
Igazából egészen más okból akart Dodo kimenni a parkba. Jeges
rémület fogta el, amikor eszébe jutott a lakókocsi. A kulcsot egy ideje
már odaadta Henninek, hogy ott találkozhasson a szerelmével. Nagyon
remélte, hogy nem épp ma töltötték ott az estét.
A lámpás fényénél első pillantásra úgy tűnt, a lakókocsi háborítatlanul
áll a szokott helyén. De amint közelebb ment, már látta, hogy feltörték
az ajtót, odabent pedig mindent felforgattak, még a kihúzható padokba
és a szekrénybe is benéztek. Végül is érthető: egy félreeső helyen
leállított lakókocsi ideális rejtekhely lehet egy szökésben lévő kémnek.
Henni és Felix vajon időben el tudott menekülni, vagy itt sem jártak ma
este? Úgy döntött, hagyja az egészet, nem telefonál ilyenkor már
Henninek. Különben is lehet, hogy a gestapósok figyelik a villát, talán
még a telefont is lehallgatják. Ezektől minden kitelik.
Az istállókban szerencsére minden rendben volt. A pajtában ugyan
alaposan feltúrták a szénát, de mivel nem sok maradt már a télről,
hamar végezhettek. Amikor visszatértek a házba, ott már újra béke és
nyugalom volt. Papa utasította a személyzetet, hogy a rendrakást
hagyják másnapra, és feküdjenek le végre, hiszen egy óra is elmúlt. Csak
Else kezdett rémüldözni, hogy ő nem akar egyedül maradni a
szobájában, annyira fél. Hanna hajlandónak mutatkozott aznap éjjel az
idős szobalány szobájában aludni. Kivételesen Papa is megengedte
Kurtinak, hogy mellé feküdjön a nagy ágyba, Dodót pedig egy üzenet
várta, amikor visszaért a parkból. Lisa nénikéje arra kérte, éjszakára
menjen át hozzá az új szárnyba.
– Nem mintha félnék, Dodo – bizonygatta a nagynénje, amikor
becsusszant mellé a hitvesi ágyba. – De felébredhetnek a gyerekek, és ma
már nem akarom Augustét felcsengetni álmából.
Dodo kicsit furának találta, hogy Sebastian bácsikája ágyában aludjon,
főként az ágy fölött lógó hatalmas festmény miatt. Bár az anyai
nagyanyja, Luise Hofgartner festette ezt a rémes olajképet, egyszerűen
undorító volt. Jó darabig ébren feküdt, hallgatta, ahogy Lisa néni
hangosan hortyog mellette, végül Morpheus álmot hozott az ő szemére
is.
Reggel arra ébredt, hogy Charlotte halkan besurran a hálószobába, és
bemászik mellé az ágyba.
– Pszt! – suttogta a kislány. – Mama még alszik. Nehogy felébreszd,
mert haragudni fog!
Dodo riadtan ült fel az ágyban. Ajaj, az óra Lisa néni éjjeliszekrényén
már nyolcat mutat. Jézusom, elaludtam! Éppen ma, az utolsó napomon a
repülőgépgyárban. Gyorsan átszaladt a szobájába, megmosakodott,
felöltözött, bekapta a reggelit – egyedül ült az asztalnál, Papa már rég
bement a gyárba. Tulajdonképpen ő is be akart nézni, hogy beszéljen
Hennivel, de ehhez túl késő volt. Úgysem tehet már semmit, ha a
gestapósok előző éjjel mégis rájuk találtak a lakókocsiban. Az
előcsarnokban Hanna és Liesl várt rá, hogy átadják a süteményt, amit
Liesl direkt neki sütött előző nap. Meggyes morzsasüti vastagon
megszórva porcukorral – hogy megkínálhassa a repülőgépgyárban a
kollégákat, amikor búcsút vesz tőlük. Annyira meghatódott a kedves
gesztustól, hogy majdnem Liesl nyakába borult.
A gyár kapujában elfogta a szorongás, a búcsú nyomasztó érzése. Ma
utoljára mutatta fel a belépőjét, mosolygott rá a portásra, ment át a
rácsos kapun, amit kinyitottak neki, majd végighaladt az úton az
igazgatósági épület felé. Szemben a füvön ott sorakoztak a repülők,
mindegyiket ismerte, a kedvence egy kékre festett Bf 108-as volt, ezzel a
géppel már többször repülhetett. Ennek is befellegzett most már, csak
reménykedhet, hogy talál valami lehetőséget, egy helyet, ahol repülhet
pár órát, különben lejár a nehezen megszerzett jogosítványa, és
kezdheti elölről az egészet.
Segemeier kisasszony irodájába lépve elámult, mert meglepetés várta:
szépen terített asztal délutánra, amikor a kollégák majd feljönnek az
igazgatóságra, hogy elbúcsúztassák, sok sikert és szerencsét kívánjanak
neki. Színes papírba csomagolt apró ajándékok is voltak az asztalon, de
ezeket majd csak később bonthatja ki. Segemeier kisasszony lelkesen
fogadta a süteményt, amit Dodo hozott, rögtön odatette a tálca édesség
mellé, amivel ő járult hozzá az ünnepléshez.
– Hentzen igazgató úr is benéz majd – mondta izgatottan a titkárnő. –
És talán Kokothaki direktor úr is, bár ez nem biztos… Milyen kár, hogy
Messerschmitt úr éppen Regensburgban van, nagyra tartja magát.
Mindig azt mondja: a kis Melzer lány nagyon ügyesen megállja a helyét.
Dodo egészen elérzékenyült ettől a kedvességtől, nem is számított
ilyesmire. Amióta Ditmar elment Münchenbe, érzéketlenül, unottan
végezte a munkáját a gyárban – és erre most mindenki ilyen rendes! Ha
Hentzen később tényleg megiszik vele egy kávét és megkóstolja Liesl
süteményét, kihasználja az alkalmat, hogy beszéljenek a jövőbeni
terveiről. Talán a nyamvadt érettségi nélkül is lehet belőle
repülőgéptervező… Csak jó kapcsolatok kellenek hozzá, ennyit
megtanult, amióta itt van.
A legnagyobb ajándék akkor várta, amikor átment a nagy
szerelőcsarnokba, hogy segítsen egy új propeller beszerelésénél. A
csarnok bejárata előtt Fritz Stör, a tesztpilóták főnöke várta. Hamiskás
mosollyal üdvözölte, és megkérdezte, hogy érzi magát ma.
– Kicsit szomorú vagyok – ismerte be Dodo. – Ez az utolsó napom.
Nagyon fog hiányozni ez a hely.
– Remélem is – bólogatott Stör elégedetten. – Nekünk is hiányozni
fogsz, kislány. Szóltam egy jó szót az öregnél az érdekedben, és
engedélyt kaptam, hogy meglepjelek valamivel. Na, kitalálod?
Dodo első gondolata az volt, hogy talán mégiscsak felveszik
berepülőpilótának. De azt nyilván nem Stör, hanem Hentzen közölné
vele. Akkor mi lehet? Csak nem…
– Repülhetek… felszállhatok még egyszer a Bf 108-assal? – dadogta
izgatottan.
– Eltaláltad – nevetett Stör. – Tudom, mennyire vágytál rá egész idő
alatt, hogy újra a levegőbe emelkedhess a kék angyalkáddal.
 Dodo teljesen odáig volt ettől a nagyszerű meglepetéstől, először
szóhoz sem jutott. Álmában sem remélte, hogy még egyszer beülhet a
kedvenc gépe kormánya mögé.
– Egyedül? – kérdezte végül.
– Ahogy szeretnéd – vonta meg a vállát Stör. – Szívesen felmegyek
veled. De ahogy ismerlek…
– Egyedül – bólintott Dodo határozottan. – Mert egyedül akarok
elköszönni tőle.
– Értem. Egy kisebb kör Augsburg és a környék fölött, mondjuk, egy
óra. Rendben?
Dodo boldogan felnevetett, már érezte is a bizsergető izgalmat, ami
mindig elfogta, ha repülhetett.
– Nem egészen Amerikáig? – viccelődött.
– Az nehezen menne – vette a lapot Stör. – Legfeljebb Skóciáig jutnál,
onnan még jó hosszú az út.
– Hát jó. Akkor csak körözök Augsburg fölött, meglegyintem a
Perlach-torony tetejét.
– Ne merészeld! – figyelmeztette Stör. – Ne csinálj semmi ostobaságot,
kislány! Én hoztam össze neked ezt a repülést, ne hozz szégyent a
fejemre!
– Ígérem, jó leszek – nyújtott kezet Dodo. – És nagyon-nagyon
köszönöm. Óriási örömöt szerzett nekem ezzel.
– Ez volt a cél. Na akkor, indulj, feltankolva, átnézve vár rád a kék
angyalkád!
Dodo nem siette el a dolgot, komótosan odasétált a zöld füvön álló
repülőhöz, köszönt a szerelőnek, aki előkészítette neki gépet, és most
jóakaratúan biccentett. Általában maga ellenőrizte, hogy minden
rendben van-e, de ma nem tette, csak körbejárta a gépet, megsimogatta
az oldalát, szeretettel megrugdosta a kereket.
– Na, szépségem – mormolta vidáman. – Mindjárt indulunk. Remélem,
örülsz.
A repülőgépeknek lelke van, akárcsak a hajóknak. Lehet, hogy
butaság, de Dodo meg volt győződve arról, hogy ezek az acélból és fából
konstruált masinák saját személyiséggel rendelkeznek, ahogy minden
hús-vér élőlény is. Fellépett a bal oldali szárnyra, kinyitotta a kabinajtót,
és bemászott a pilótafülkébe. A négyüléses gépet mindkét első ülésről
lehetett kormányozni, a felszálláshoz fontos műszerek azonban baloldalt
voltak. Dodo elhelyezkedett, becsatolta magát, végignézett a mezőn,
hogy szabad-e az út a felszállópályához. Több gép is állt a füvön, de látta,
hogy simán ki tud gurulni közöttük.
A szerelő segített becsukni a kabinajtót, biztatóan odaintett Dodónak.
A nagy szerelőcsarnok elé sokan kiálltak, hogy végignézzék a felszállást.
Dodo fészkelődött kicsit, hogy kényelmesebben elérje a pedálokat,
végignézett a műszerfalon. Betéve tudta, mi hol van, álmában is képes
lett volna felsorolni, hogyan következnek egymás után az egyes
műszerek, annyira beleégett az agyába. A Bf 108-as beindításához gyors
egymásutánban vagy egyszerre végzett mozdulatsorra volt szükség.
Tapasztalat és jó érzék kellett hozzá. Dodo imádta ezt a játékot, ami újra
meg újra bebizonyította, milyen tökéletesen reagál ez a gép minden
parancsra.
Na, akkor indulás.
Tápellátást felkapcsolni. Gyújtómágnest egyesre, majd kettesre
állítani. Szivattyút indítani, hogy némi üzemanyagot spricceljen a
motorba. És most megnyomni az indítógombot.
A motor felberregett, fehér kipufogógáz-felhő szállt fel a gép alól. A
propeller forogni kezdett, először csak lassan, majd megakadt, újra
beindult, egyre gyorsabban forgott. A Bf 108-as gyorsan gurult a többi
gép között a kifutópálya felé.
Teljes gáz!
A gép feldübörgött, szinte kilőtt előre, egyre jobban felgyorsult, falta a
métereket a kifutópályán. Most nagyon kellett figyelni a motor
fordulatszámára, hőfokára, a sebességre. Ezt az irtózatos megterhelést
legfeljebb egy percig bírja a motor károsodás nélkül. Amikor a gép elérte
a kilencven kilométer per órás sebességet, Dodo felemelte.
Ez szinte észrevétlenül történt: centiméterről centiméterre vált el a
futómű a kifutótól, a fémmadár már a föld fölött lebegett, majd egyre
magasabbra emelkedett a levegőbe, a meghitt közegbe, ahol otthon volt,
egyenesen a szabadság felé. Dodo számára ez volt a repülés
leggyönyörűbb pillanata, amikor elhagyta a földet, és felemelkedett az
égbe, amikor megvalósult az ember régi álma, hogy büszke sasként
szelje a levegőt. Sok ideje nem maradt a pilótának, hogy kiélvezze ezt a
csodás érzést, mert szabályoznia kellett a benzin- és olajnyomást,
csökkenteni a motor fordulatszámát emelkedő repülésre. Csak amikor a
magasságmérő mutatója elérte a kívánt magasságot, akkor fordíthatta
megfelelő irányba a gépet. Ekkor volt ideje arra is, hogy a kézzel
működtethető kurblival behúzza a futóművet. Ez volt a Bf 108-as egyik
különlegessége, amit Messerschmitt talált ki: a két kerék oldalt a gép
törzséhez simult, ami jelentősen csökkentette a levegő-ellenállást. Egy
piros kis lámpa figyelmeztette aztán a pilótát, hogy leszállás előtt
nehogy elfelejtse újra kiengedni a futóművet.
Dodo ellazulva hátradőlt, gond nélkül ment a felszállás – bár ebben
egy percig sem kételkedett. Lenézett a városra, a piros és szürke
háztetőrengetegre, a girbegurba vagy szabályosan futó utcákra. A házak
közül kimagaslott a dóm, a városháza, a Perlach-torony, itt-ott parkok
és a temető zöldellő foltjai tarkállottak. A magasból pontosan
felismerhető volt a Wertach és a Lech határolta óváros is. A motor
szabályosan dübörgött, tökéletesen, megbízhatóan működött. Dodo
északkelet felé kormányozta a gépet, mert mindenképpen el akart
repülni a Melzer-villa és a textilgyár fölött. Aztán az órára pillantott: fél
tizenegy. Délre vissza kell vinnie a kék angyalkáját, és biztonságban
földet érnie. Milyen kár. De persze jobb, mint a semmi.
Már az ipari negyed fölött repült, megörült, amikor megpillantotta a
vörös téglás villa oromzatát, majd a gyárcsarnokok üvegezett ferde
tetőit. Úgy döntött, Ingolstadt felé veszi az irányt, aztán tesz egy kanyart
nyugatra, Ulm irányába. Szép idő volt, Münchent is útba ejtve repülhet
vissza Augsburgba. Vetett egy pillantást a variométerre, hogy
ellenőrizze a repülési magasságot, majd elfordította a kormányt.
Ebben a pillanatban valami hátulról a nyakának nyomódott, mire
összerezzent.
– Keletre! – üvöltötte valaki a fülébe.
Dodo teljesen ledermedt. Ez lehetetlen, biztosan képzelődik. Rajta
kívül senki sem lehet a gépen… Lassan oldalra fordította a fejét, és egy
férfi szemébe nézett. Sűrű, őszülő haj, sötét szempár, keserű ráncok a
száj körül. Felsikoltott, a gép vészesen kilendült oldalra, mert ijedtében
félrerántotta a kormányt.
– Nyugalom! Nem kell félni. Csak repülj keletre!
A motor olyan hangosan dübörgött, hogy a férfinak ordítania kellett.
Dodo óvatosan a nyakához emelte a kezét, és valami hűvös fémet
tapintott. Pisztolya van…
– Ha lelő, lezuhanunk! – kiáltotta, amilyen hangosan csak bírt.
– Élni akarunk. Te meg én. Keletre!
A férfi a Dodo mögötti ülésen térdelt, a nyakához nyomta a pisztolyát,
a másik kezével a műszerfalba épített iránytűre mutogatott. Keletre!
Dodo megértette. Azt akarja, hogy Oroszországba vigye. Tegnap a
Gestapo a villában rossz helyen kereste az orosz kémet, úgy látszik,
valahol a repülőgépgyár területén bujkált. De hogy tudott elrejtőzni a
gépben? Hogyhogy nem vette észre senki? Lehet, hogy egész idő alatt a
raktérben bujkált? Dehát az olyan parányi. Kígyóember ez az orosz,
hogy olyan kicsire össze tudja hajtogatni magát?
– Túl kevés az üzemanyag – próbálta túlkiabálni a motorzúgást. – Nem
jutunk el Oroszországig.
Az orosz nem válaszolt, nyilván mérlegelte, vajon hazudik-e. Egy picit
sem enyhített a pisztoly nyomásán, továbbra is erősen nyomta Dodo
nyakához. Dodónak fogalma sem volt, hogy indulás előtt vajon teljesen
teletankolták-e a gépet vagy csak részben, de nem merte megnyomni az
üzemanyagszint-mérő pumpát. Mert ha teletankolták, akkor ezer
kilométerre elég az üzemanyag. És ha az orosz le tudja olvasni a
mutatót…
– Keletre! – üvöltötte megint a férfi. – Ameddig elég üzemanyag. Ha
visszafordulsz Augsburgba, te halott vagy, ha leszálltál.
Ravasz, gondolta Dodo. Csak akkor lő le, ha biztonságban földet
értünk, nem akar lezuhanni velem együtt. És ha engedelmeskedem, és
leteszem valahol keleten, akkor mit csinál velem? Akkor is lepuffant?
Vagy csak blöfföl?
Végül tette, amit az orosz mondott: keletnek fordult. De úgy gondolta,
okosabb, ha német területen marad, és majd valahol a lengyel határ
közelében száll le egy mezőn. Onnan boldoguljon az orosz, ahogy tud,
hogy átjusson a határon. Ő meg majd kitalál valami mesét, hogy került
oda, mert az igazat semmiképpen sem mondhatja el. Senki sem hinné el,
hogy az orosz kém, Grigorij Sukov kényszerítette erre az útra. Pláne
azok után, hogy a Gestapo emberei tegnap átkutatták a házukat, mert
úgy vélték, valahol a villában rejtegetik. Meg lennének győződve arról,
hogy a családja egy követ fúj az orosz titkosszolgálattal.
Közben a kék gépmadár tovább repült kelet felé, erdőket, mezőket,
városokat hagytak maguk mögött. Több mint egy órája voltak már úton,
Augsburgban biztosan aggódnak, hol marad. Még fél óra, és azt
gondolják, esetleg lezuhant valahol, akkor pedig nyomozni kezdenek
utána. De álmában sem jutna eszébe senkinek, hogy az ifjú gyakornok,
Dorothea Melzer egy orosz kémmel a fedélzeten a lengyel határ felé tart.
Sukov végre eltette a pisztolyt, és előremászott a Dodo melletti ülésre.
Dodo most jobban szemügyre tudta venni, és emlékezett, hogy látta
egyszer a repülőgépgyárban. Hogy sikerült vajon munkát kapnia ott?
Különben is, nem Serafina von Dobern sofőrje volt? Vagy csak
időszakosan dolgozott a gyárban, hogy kémkedhessen
Messerschmittnél? Nyilvánvalóan a gépek tervrajzait akarta ellopni.
Középkorú férfi benyomását keltette: a haja már őszül, a vonásai
kellemesek, ősz borosta borítja az arcát és az állát. Valószínűleg nem
volt lehetősége borotválkozni az elmúlt napokban. Szürke nadrágot,
fehér inget, sötét kabátot viselt és munkásbakancsot. Figyelmesen
bámult kifelé az ablakon, próbált rájönni, merre járnak. Olykor fürkésző
tekintettel Dodóra pillantott, és elmosolyodott. Ennek az undok alaknak
igen megnyerő a mosolya, ismerte be magában kelletlenül Dodo. Aztán
eszébe jutott, hogy sok éve elcsábította és magába bolondította szegény
kis Hannát, később pedig – Lisa néni elmondása szerint – Augustét is
megkörnyékezte. Nem is beszélve Serafina von Dobernről, pedig az a nő
túl okos, hogy bedőljön egy jóképű férfinak.
– Drezda? – szólalt meg Sukov hirtelen, és lefelé mutatott.
Dodo bólintott. A magasból is jól kivehető volt a városon keresztül
kanyargó Elba, a Zwinger impozáns épületei, a Nagyboldogasszony-
templom kupolája. Az út nagy részét már maguk mögött hagyták. Az
üzemanyagszint mutatója ugrálni kezdett. Jesszus, rémült meg Dodo,
remélem, minden tankot rendesen teletöltöttek. Ez volt a legnagyobb
problémája a Bf 108-asnak, hogy egyetlen betöltő nyílás tartozott az
összes tankhoz, ezért türelmesen ki kellett várni, amíg az üzemanyag
megtölti mind az öt tartályt. Északkelet felé tartotta az irányt, amint
átrepülnek az Odera fölött, leszáll valahol. Onnan boldoguljon az orosz,
ahogy tud.
– Az ott Breslau! – kiáltotta Dodo lefelé mutatva. – Majdnem elfogyott
az üzemanyag.
– Tovább! – üvöltötte az orosz. – A határig. Ott leszállsz. Neked nem
lesz baj. Te jó pilóta. Nagyon jó pilóta.
Na, remek, gondolta Dodo, elégedett velem ez a disznó. Kár, hogy nem
tudom kinyitni a fülke ajtaját, és kilökni a potyautasomat. Bekötve
mindenesetre nincs.
Alattuk erdők és mezők váltakoztak. A falvak körül frissen szántott
földek kockái, olykor megcsillant egy-egy tó vize, aztán felbukkant egy
magányosan álló malom, majd újra sűrű erdők következtek.
Hirtelen egy pillanatra kihagyott a motor. A csoda vigye el, mégis
hanyag munkát végeztek a tankok feltöltésénél. Azonnal le kell szállnia,
méghozzá amilyen gyorsan és biztonságosan tud.
– Mi történt? – kiáltotta az orosz. – Motor kaputt?
– Kifogyott az üzemanyag.
Sukov mondott valamit oroszul, nyilván káromkodott. Mindegy. Dodo
az alattuk elsuhanó vidéket kémlelte. Kell egy hely, ahol leszállhat. Egy
nagyobb mező, esetleg egy szántóföld, ha fák között landol, akkor
mindennek vége. A távolban meglátott egy falucskát, a falvak körül
mindig vannak mezőgazdasági területek. Meg is van: az a mező jó lesz.
Igaz, tehenek legelésznek rajta, de remélhetőleg szétrebbennek, ha
közeledik a géppel. Jól van: fordulatszámot csökkenteni, légcsavart
leállítani, ereszkedni, futóművet kiengedni, mondta magának Dodo. A
motor megint leállt, most siklottak lefelé. Sikerülni fog. Csak ezt az
istenverte futóművet ne lenne ilyen nehéz kiengedni…
– Segíts! – kiáltott rá az oroszra.
 Sukov azonnal megértette, hihetetlen erővel kurblizott. Keményen
csapódtak be a földbe, a gép megugrott, majd döcögve gurult tovább.
Rettenetesen rázkódott, mert a mező tele volt gödrökkel. A fekete-fehér
foltos tehenek rengő tőgyekkel vágtattak szanaszét az útból. Aztán a gép
hirtelen előredőlt, és orral beleállt a földbe.
Dodo iszonyatos ütést érzett a mellkasán és a homlokán. Hányinger
kerülgette, egy pillanatra talán az eszméletét is elvesztette. Feleszmélve
rájött, hogy a biztonsági öv elszakadt a becsapódásnál, ő pedig a
felsőtestével nekivágódott a műszerfalnak. Mivel a motor már leállt,
Dodo fülsiketítőnek érezte a hirtelen beállt csöndet. Próbált
kiegyenesedni ültében, de visszahanyatlott, annyira szédült.
– Hallassz engem? – kérdezte az orosz a másik ülésről. – Fejed fáj?
Sukovnak vérzett a homloka, egyik karját a mellkasához szorítva
tartotta.
– Megvagyok – felelte Dodo erőtlen hangon.
– Segíts nyitni kabinajtót! Gyorsan. Faluban láttak minket.
Szerencséjük volt, hogy a becsapódásnál nem sérült a pilótafülke fala,
nem horpadt be a kabinajtó. Dodo kínkeservesen kikecmergett az
üléséből, kimászott a szárnyra, majd megkerülve a gépet lassan
átvánszorgott a másik oldalra. Még mindig szédült, és a mellkasából
valami furcsa zörej hallatszott, de nem törődött vele. Az orosznak
valószínűleg eltört a jobb karja, ezért nem tudott egyedül kimászni a
pilótafülkéből. Amikor ott állt Dodóval szemben a mezőn, a kabátujjával
letörölte a vért az arcáról.
– Ügyes repülés. Landolás rossz, de nem te hibád. Élet megy tovább.
Azzal sarkon fordult, átvágott a mezőn, és hamarosan eltűnt a közeli
erdő fái között. Dodo kimerülten lerogyott a fűbe, lehunyta a szemét.
Ugye csak egy rossz álom volt? Ha kinyitja a szemét, Segemeier
kisasszony irodájában ül, kávét iszik és meggyes sütit eszik…
De amikor hunyorogva felnézett, egy tarka tehenet látott maga előtt:
egykedvűen legelte a füvet, és közben a farkával csapkodta a legyeket a
hátáról. Aztán elviselhetetlen fájdalom nyilallt Dodo mellkasába.
 43.

Drága Marie!
Tudom, szörnyen csalódott leszel, de váratlan körülmények miatt
kénytelen vagyok lemondani az amerikai utamat. Hidd el, rettenetesen
nehezemre esett meghozni ezt a döntést, mivel hetek óta csak annak
örültem, hogy végre újra a karomba zárhatlak. De a sors közbeszólt, nem
mehetek most el Augsburgból, mert a mi Dodónk balesetet szenvedett. Ne
aggódj, nem súlyosak a sérülései, ám sajnos nem utazhat, és szüksége van
rám, ezért úgy határoztam, itt maradok a lányunk mellett.
A részletekről majd Kitty és Robert beszámol neked, ők még ma
indulnak vonattal Bremenhavenbe, onnan pedig a hajóval holnap New
Yorkba.
Ígérem, édesem, hogy csak elhalasztom az utazást, nem mondtam le
róla végleg. Nyáron, de legkésőbb ősszel találkozunk. Öleld meg Leót a
nevemben, és vigasztald, mert biztosan nagyon várta már, hogy
találkozzon a testvérével. Mondd meg, hogy nemsokára Dodo is írni fog
neki.
Most be kell fejeznem, hogy Humbert még gyorsan elvihesse a levelet a
Frauentorstrasséra, mielőtt Kittyék elindulnak.
Szeretettel ölellek és csókollak
Paul

Összehajtogatta a levelet, borítékba tette, és kiszólt Humbertnek, aki

már a folyosón várakozott. Aztán fáradtan hátradőlt a székében, az
íróasztalt borító zöld itatóspapírt bámulta. Csak két nap kellett a
sorsnak, hogy minden szép reményét, boldog várakozását tönkretegye.
Alig tértek magukhoz a Gestapo erőszakos és megalázó rajtaütéséből,
amikor jött a következő ijesztő hír a villába. És a jelek szerint ez további
katasztrófákat von még majd maga után.
Most, hogy a levél úton volt, Paul már sajnálta, hogy ilyen rövidre
fogta. Vajon eléggé egyértelművé tette, mennyire nehéz a szíve, amiért
le kell mondania az utazást? Milyen dühös Dodo érthetetlen kalandja
miatt, ami mindannyiuk számára – Kurti is annyira örült, hogy végre
újra látja a mamáját – meghiúsította a viszontlátást?
Mi ütött ebbe a lányba? Fel nem foghatta.
Tegnap reggel kialvatlanul ment be a gyárba a szokott időben,
megkönnyebbült, amikor nem látta jelét, hogy éjjel ott is járt volna a
Gestapo. Ezek szerint csak a villát kutatták át. Természetesen senkinek
egy szóval sem említette az este történteket, csak Hennit hívta be az
irodájába, pár szóban tájékoztatta, majd a lelkére kötötte, hogy ő is
hallgasson erről. Henninek addig sejtelme sem volt a házkutatásról, és
nagyon megrémült a bácsikáját hallgatva. De okos lány lévén gyorsan
felfogta a helyzet komolyságát, és megígérte, hogy hallgat, mint a sír.
Paul azzal nyugtatta magát, hogy ura a helyzetnek, mert most az a
legfontosabb, hogy semmi ne zaklassa fel a kedélyeket a gyárban, hiszen
hamarosan teljes négy hétre magukra hagyja a munkatársait. Mert
továbbra is azt gondolta, hogy elutazik Amerikába, ettől a Gestapo
értelmetlen akciója sem tántoríthatja el.
Ebéd után a villában kivételesen ledőlt szundítani kicsit, hiszen alig
aludt éjszaka. Ám alighogy lecsukódott a szeme, Humbert kopogott be.
– Elnézést, nagyságos úr… Nagyon sajnálom, hogy felkeltettem, de a
Bajor Repülőgépgyárból keresik telefonon. Dodo kisasszony miatt…
Megengedték neki, hogy felszálljon egy órára a kedvenc gépével, de
több mint két óra múltán sem ért még vissza. Paul érezte, hogy majd
kiugrik a szíve a hír hallatán. Csak nem történt valami baja a lányának?
– Nem szeretnénk felzaklatni – mondta egy nő a telefonban, nyilván
az egyik titkárnő. – Természetesen előfordulhat, hogy valahol
kényszerleszállást kellett végrehajtania. Hallott valamit a lányáról? Nem
telefonált vagy sürgönyözött?
– Nem tudok róla, pillanat…
 Humbertért kiáltott, hogy rákérdezzen, de sem telefonhívás, sem más
üzenet nem jött Dodótól.
– Tájékoztatjuk, amint megtudunk valamit – ígérte a titkárnő a
telefonban. – És kérem, ön is azonnal jelentkezzen, ha hall róla! A lánya
kitűnő pilóta, bizonyára leszállt valahol, és hamarosan kapcsolatba lép
velünk.
Ezek után a délutáni szunyókálás szóba sem jöhetett. Mi az ördög
történhetett Dodóval? Az idő tiszta, csak egy kis könnyű szél fúj, ha
bajba került a géppel, akkor csak valami műszaki hibáról lehet szó.
Gyorsan átment az új szárnyba, hogy elmondja Lisának, mi történt. A
húga, aki még alig tette túl magát a Gestapo előző napi rajtaütésén,
falfehéren lerogyott a kanapéra. Aztán nyíltan kimondta, amire Paul
még gondolni sem mert.
– Jézusom! Csak nem zuhant le és halt meg?
– Kényszerleszállásról beszéltek a telefonban, Lisa – helyesbített Paul.
– Nagyon kérlek, Mamának meg a gyerekeknek egy szót se, és nyugtasd
meg a személyzetet is! És azonnal értesíts, ha telefonhívás vagy sürgöny
jönne!
Lisa bólintott, és olyan bánatosan nézett, hogy Paul meghatódva
átölelte.
– Az utóbbi időben sok kellemetlenség ért bennünket, Lisa – mondta
gyengéden. – De annál inkább össze kell tartanunk.
– Igen, Paul. Ne aggódj, mindent elrendezek! – felelte csendesen. –
Kittynek és Robertnek elmondhatom? Átjönnek kávéra ma délután.
– Persze. De addigra remélhetőleg már többet tudunk.
A visszaúton a gyárba Henninek is elmondta a rossz hírt. És bár
igyekezett a lehető legkíméletesebben közölni, az unokahúga arcából
kifutott a vér.
– Egyik rossz a másik után – mormolta maga elé Henni. – Tegnap a
Gestapo, ma meg Dodo csinál galibát…
Paul nehezen tudott a munkára koncentrálni, főleg, mert Henni
folyton benyitott az irodájába, hogy megkérdezze, van-e már valami hír
Dodóról.
 De még estig sem hallottak róla. Paul Hennit is magával vitte a villába,
Kitty és Robert is ott volt még. Most már nem lehetett elhallgatni a
dolgot a két öreg hölgy és a gyerekek elől, mert Dodo hiányzott a
vacsoráról.
– Dodo egy hosszabb repülőútra ment – jelentette be Paul. – Csak
később ér haza.
Mama higgadtan nyugtázta a hírt, csupán annyit jegyzett meg, az ő
idejében nem volt szokás, hogy fiatal lányok késő este még egyedül
csatangoljanak.
– Változnak az idők, Alicia – mondta erre Elvira néni. – Dodo okos
lány. Bízhatunk benne.
Mama ezzel megelégedett, és nem beszéltek tovább Dodóról. Még be
sem fejezték a vacsorát, amikor Humbert jelentette, hogy az urat
telefonhoz hívják. Paul azonnal lecsapta a kést-villát, és átsietett a
dolgozószobába.
– Jó estét! Hentzen beszél a Bajor Repülőgépgyártól – mondta egy férfi
a telefonba. – Hírt kaptunk a lányáról. Kényszerleszállást hajtott végre
Breslau közelében, és bevitték az ottani kórházba.
Paul először szóhoz sem jutott. Cikáztak a gondolatok a fejében.
Kényszerleszállás. De életben van. És kórházban. De mit keresett
Breslauban?
– Hogy van? Súlyosan megsérült? – bökte ki végül.
A hívó megköszörülte a torkát, bosszúsnak tűnt, amikor megszólalt.
– Az orvos, aki idetelefonált, azt mondta, nem olyan vészes.
Agyrázkódás, pár bordája eltört. Van fogalma róla, miért repült a lánya
Breslauba?
– Nincs – felelte Paul. – Sejtelmem sincs.
– Ahogy nekünk sem – hangzott barátságtalanul a vonal másik
végéről. – Feltehetően a gép is megsérült, és vissza kell szállítani
Augsburgba. A felmerülő költségek természetesen önt terhelik mint a
lány apját, remélem, ez világos.
– Nincs biztosításuk az ilyen esetekre? – tudakolta Paul ingerülten. – A
lányom a gyár megbízásából repült, nem igaz?
A férfi a vonalban erre dühösen felcsattant.
 – Szó sincs róla! – üvöltötte a kagylóba. – A lánya egyszerűen elrabolta
a gépet. Önhatalmúlag tett egy kirándulást Breslauba. Örülhet, ha nem
jelentjük fel lopásért. Majd elküldjük a számlát. Jó éjt!
Paul döbbenten tette le a kagylót. Össze volt zavarodva. Agyrázkódás.
Bordatörés. A lánya eltulajdonított egy repülőgépet. A károkat neki kell
fizetnie. És Dodo kórházban van Breslauban. Mit mondana erre Marie?
Azt, hogy Dodo a gyermeke, bármilyen ostobaságot is csinál, ki kell
állnia mellette, mert szüksége van az apjára. Lassan, szinte
ólomléptekkel ment vissza az ebédlőbe, ahol mindenki aggodalmas
tekintettel fogadta.
– Dodót baleset érte – mondta Paul fásultan. – Kórházban van
Breslauban. Ne aggódjatok, a körülményekhez képest jól van! Holnap
autóval érte megyek, és hazahozom, ha lehetséges.
Izgatottan felbolydult mindenki, kérdések záporoztak Paulra minden
irányból, de ő csak szűkszavúan válaszolt. Hiszen ő maga sem tudott túl
sokat.
– Dehát… holnap indulunk Bremenhavenbe, holnapután pedig a
hajóval Amerikába – szólalt meg Kitty. – Addigra nem fogtok visszaérni.
És Dodóka talán nem is utazhat, ha megsérült…
– Így van – bólintott Paul. – Ezért fogom sztorníroztatni a
hajójegyeket. Nagyon sajnálom, de nélkülünk kell elutaznotok.
Megszületett a döntése, kimondta. A sok készülődés, ajándékvásárlás,
örömteli várakozás mind hiába volt. Paul jó éjszakát kívánt, le akart
feküdni, mert holnap korán reggel indul Breslauba.
– Veled megyek, bácsikám – jelentette ki Henni. – Nézem majd a
térképet, és a visszaúton gondoskodom Dodóról.
– Ezt majd még megbeszéljük – mosolygott rá Paul.
Ám másnap reggel, amikor lement reggelizni, Henni már ott ült az
asztalnál egy csésze kávé mellett, és újságot olvasott.
– Jó reggelt, bácsikám! – mondta vidáman. – Azt hitted, nem
gondoltam komolyan, hogy veled tartok, igaz?
Valójában Paul jobban szerette volna, ha Henni a gyárban helyettesíti,
másrészt azért örült is az unokahúga társaságának, mert mindig olyan
életvidám és bizakodó volt.
 – De hosszú ám az út, és egy éjszakára meg kell aludnunk útközben.
Túl nagy a távolság, hogy egy nap alatt megtegyük.
– Tudom, semmi gond. Fanny Brunnenmayer már összekészített
nekünk egy kis elemózsiát is az útra. Hanna pedig ruhát és fehérneműt
csomagolt be Dodónak.

Éppen ezen a napon a szeszélyes arcát mutatta az április, előző nap még
derűs, napos idő volt, ma már zuhogott az eső. Nem volt túl kellemes
vezetni a csúszós utakon, az esőfüggönytől alig lehetett látni, és ha
Henni nem igazodik ki olyan ügyesen a térképen, Paulnak többször is
meg kellett volna állnia, hogy tájékozódjon. Bayreuthban kerestek egy
benzinkutat, teletankolták az Opelt, és tartottak egy rövid pihenőt.
Tejeskávét ittak a termoszból, amit Fanny Brunnenmayer gondosan
konyharuhákba is csavart, hogy még tovább meleg maradjon a kávé.
– Hadd vezessek én, bácsikám! – vetette fel Henni. – Addig pihenhetsz
kicsit.
– Jogosítvány nélkül? – nevetett fel Paul. – Szó sem lehet róla.
– Már három órát is vettem vezetésből – vetette ellen Henni. – És
Mamánál biztosan jobban vezetek.
– Nem. Még csak az kellene, hogy te is kórházba kerülj.
Az esőfelhők nem tágítottak mellőlük az úton, estére sem hagyott
alább a zuhogó eső. Görlitz közelében kerestek egy vendégfogadót, Paul
két egyágyas szobát vett ki, majd megvacsoráztak az ivóban. Hennivel
kellemesen lehetett társalogni, az anyjával ellentétben belé szorult
tapintat, gondosan kerülte, hogy megemlítse a kútba esett amerikai utat.
Inkább vidám történeteket mesélt a gyárból, aztán elmondta, Felix
komolyan fontolgatja, hogy folytassa a jogi tanulmányait, majd ártatlan
arccal megkérdezte, nem akarja-e Paul kinevezni őt helyettes
cégvezetőnek, most, hogy lassan lejár a gyakornoki ideje.
– Nagyon örülök, hogy ennyire fontos neked a gyár, Henni – felelte
Paul. – De mindjárt helyettes cégvezető? Ezt alaposan át kell gondolnom.
Végre egy jó hír: Paul titkon remélte, hogy Henni a gyakornoki ideje
után is mellette marad a gyárban. De valamit ki kell találnia, hogy
elfogadható legyen a cégvezetői kinevezése, különben ez rossz vért
szülne az alkalmazottak között.
Kilenc óra tájban jó éjszakát kívántak egymásnak, és a szobáikba
mentek. Ahogy Paul tartott tőle, nem akart álom jönni a szemére. A
gödrösre feküdt matractól megfájdult a háta, aggódott Dodo miatt, és
szomorúan gondolt Marie-ra meg Leóra, akik egy hét múlva hiába várják
őket a New York-i kikötőben. Másnap reggel úgy érezte magát, mint akit
kerékbe törtek, fájt a feje, folyton lecsukódott a szeme a kormánynál.
Végül megadta magát, mivel az ég is kiderült, elállt az eső, és az
országúton legfeljebb egy-egy lovas szekér jött szembe.
– Vedd át a kormányt egy időre! – mondta Henninek. – És csak semmi
ostobaság.
Henni arca felragyogott, nagy izgalmában azonnal lefullasztotta a
motort.
– Bocsánat. A kezdők hibája. Ülj hátra nyugodtan, bácsikám, és aludj
egy kicsit! Breslauban majd felébresztelek…
Paul persze erről hallani sem akart, Henni mellé ült előre, hogy ha
szükséges, beavatkozhasson. Egy darabig derűsen figyelte, milyen
összeszedetten, figyelmesen vezet az unokahúga, aztán le-lecsukódott a
szeme, és végül elszenderedett. Arra ébredt, hogy hirtelen megáll az
autó, ő pedig előrebukik az ülésen. Egy benzinkútnál álltak.
– Pardon – mondta Henni. – Túl keményen léptem a fékre.
Tankolnunk kell. És nézd, bácsikám – mutatott előre –, az ott már
Breslau!
Paulnak jót tett az alvás, a fejfájása elmúlt, a fáradtságát mintha
elfújták volna. Breslau! Ez a kis boszorkány majdnem kétszáz kilométert
levezetett, mialatt ő mellette aludt. Kiszállt, odaszólt a
benzinkútkezelőnek, hogy mossa le a szélvédőt és ellenőrizze az
olajszintet, majd odébb sétált pár lépést, és a távolból kémlelte Szilézia
egykori fővárosát. Kékes párafelhő borult a város fölé, egy-két
templomtorony magasodott ki a házak tengeréből, közöttük csillogva
kígyózott az Odera vize.
– Most visszaülhetsz a kormány mögé, bácsikám – mondta Henni
nagylelkűen.
 – Hálás köszönetem, sofőr kisasszony – válaszolta erre vidáman Paul.

Háromszor kértek útba igazítást, mire megtalálták a Bethanien

kórházat. Négyemeletes, hatalmas szürke épület volt, amely – mint
minden kórház – nyomasztó, ijesztő benyomást tett Paulra. Amikor
megmondta a nevét a portán, megkönnyebbüléssel fogadták: már
várták. A harmadik emeletre irányították, ott feküdt Dodo a női
osztályon.
– A körülményekhez képest jól van – mondta az egyik ápolónő. – De
több bordája eltört, az ilyesmi nagyon fájdalmas.
Dodo egy kisebb kórteremben feküdt, rajta kívül még három beteg
volt a szobában. Amikor beléptek, fehér kórházi hálóingben ült az
ágyán, elfogódott pillantással nézett rájuk.
– Szervusz, Papa – mondta halkan. – Örülök, hogy te is eljöttél, Henni.
Paul megrémült a lánya láttán: holtsápadt volt, az arcán és a
homlokán kék foltok, az ajka felszakadt, kócos haja a szemébe lógott.
– Jaj, Dodo, mit műveltél? – lépett oda hozzá Paul, hogy megölelje.
– Kérlek, ne, Papa! Még nagyon fáj, nehezen kapok levegőt.
Szék nem volt a túl kicsi kórteremben, így Paul tanácstalanul álldogált
a lánya ágya mellett. Henni nem volt ilyen szégyenlős, leült az ágy
végébe.
– Katonadolog, Dodo. Hamar rendbe jössz. Most hazaviszünk, és
kikúrálunk. Képzeld, majdnem kétszáz kilométeren át én vezettem apád
Opeljét!
– Dehát nincs is jogosítványod.
– Na és? Vezetni viszont tudok. Később megmutatom.
– Felix hogy van?
– Minden rendben. Holnapután moziba megyünk. Velünk jöhetnél.
– Inkább nem…
Egymással milyen gyorsan feloldódnak ezek a lányok, úgy
beszélgetnek, mintha mi sem történt volna, gondolta Paul. Neki is
számtalan kérdése lett volna Dodóhoz, de mivel a három másik beteg
kíváncsian hallgatózott, ezt inkább későbbre halasztotta. Aggodalmasan
nézte a lányát, akinek szemlátomást fájdalmai voltak, aztán úgy döntött,
először is megkeresi az ügyeletes orvost, megkérdezi, hogy egyáltalán
magával viheti-e Dodót Augsburgba.
A fiatal orvos először is egy borsos kórházi számlát tett elé, majd
biztosította, hogy az enyhe agyrázkódást már kipihente a lánya.
– A törött bordák viszont sajnos nagyon lassan gyógyulnak, ez még
hetekbe telhet. De két hét múlva már enyhül a fájdalom, azután jobban
érzi majd magát a lánya.
Kicsit megrémült, amikor meghallotta, hogy a helyi rendőrség már
kikérdezte Dodót a balesetről. Hogy mit mondott nekik, azt az orvos
nem tudta.
– Milyen autója van? Egy Opel? Nos, nem lesz valami kényelmes a
betegnek ilyen hosszú útra, de menni fog. Majd adunk valamit a
fájdalom ellen.
– Nagy fájdalmai vannak?
Az orvos vállat vont, és azt mondta, ki lehet bírni, Dorothea
kisasszony derekasan tűri.
– Különben pedig csak semmi testi erőfeszítés, sport vagy valami
hasonló… és táncolni se menjen… – tette hozzá vigyorogva.
Az adott helyzetben Paul eléggé ízléstelennek találta a vidámságát.
Eltette a számlát, megígérte, hogy amint hazaér, átutalja az összeget,
megköszönte, hogy gondoskodtak a lányáról, majd elbúcsúzott.
Fél óra múlva Dodo felöltözve, megfésülve ült az Opel hátsó ülésén
Henni mellett.
– Nagyon sajnálom, Papa – mondta félénk mosollyal. – Most miattam
kellett lemondanod az utazást.
Ha Henni nincs ott, Paul alaposan leszidta volna, hiába van ilyen
szánalmas állapotban, ám így csak annyit mondott:
– Mi ütött beléd, Dodo? Mégis mit gondoltál, hogy engedély nélkül
egyszerűen elrepülsz a repülőgépgyár gépével ilyen messzire? Fel nem
foghatom.
Dodo hallgatott egy darabig, az első ülés háttámlájára meredve, majd
felszegte a fejét, és komoly tekintettel az apjára nézett.
– Őrült ötlet volt, Papa. Rekordot akartam felállítani. Egyetlen tank
üzemanyaggal Königsbergig repülni. Az több mint ezer kilométer. De az
idióták nem töltötték fel rendesen a tartályokat…
Paul a fejét csóválta. Rekordot akart felállítani. Egy géppel, amit kvázi
eltulajdonított. Észnél van még a lánya, vagy ez a repülési hóbort
teljesen elhomályosította az agyát?
– A félresikerült landolásról nem tehetek – folytatta Dodo szokatlanul
csendes hangon. – Simán le tudtam volna tenni a gépet a legelőn, ha
nincsenek ott gödrök. Nem láthattam, mert benőtte őket a fű, ezért állt
fejre a gép.
Szóval fejre állt. A légcsavar nyilván teljesen tönkrement,
valószínűleg más károk is keletkeztek, ehhez jön még a szállítás vissza
Augsburgba – nyilván jó borsos számlát küld majd a Bajor
Repülőgépgyár.
– Remélem, tisztában vagy vele, hogy ezzel a kis akcióddal minden
további esélyed elpuskáztad – mondta Paul bosszúsan. – Egyetlen
repülőgépgyár sem fog felvenni olyan pilótát, aki gépeket tulajdonít el.
Dodo dacosan hallgatott.
– Tudom, Papa – szólalt meg végül. – De amúgy sem vennének fel
sehova. Mert én egy zsidó keverék vagyok, ahogy mostanában mondják.
Ez szíven ütötte Pault, nem tett több szemrehányást Dodónak. Csak
beindította a motort, és a gázra lépett. Eredetileg azt tervezte, hogy
Drezda közelében éjszakáznak valahol, de végül úgy döntött, vezet egész
éjszaka, csak egy-egy rövid pihenőt iktat be. Dodo folyton változtatott a
testhelyzetén, sehogy sem volt jó, fekve nehezen kapott levegőt, ülve
kicsit kényelmesebb, de csak ideig-óráig. Megették az utolsó
maradékokat az elemózsiás kosárból: egy doboz kekszet meg néhány
ráncos téli almát. Délután megálltak egy fogadónál, aztán Paul átadta a
kormányt Henninek.
– Én is vezethetek – szólalt meg Dodo félénken.
– Nem! – hangzott a válasz kórusban.
Később, amikor újra Paul ült a kormány mögé, Henni hátraült Dodo
mellé. Már sötétedett, Paul csak annyit látott a visszapillantó tükörben,
hogy izgatottan beszélgetnek. A motor zúgása elnyomta a szavaikat, de
feltételezte, Dodo azt meséli az unokatestvérének, hogy mit élt át. Kicsit
rosszulesett neki, hogy Henninek részletesen elmond mindent, míg neki
csupán egy rövid magyarázattal szolgált. Mindenesetre ez az eset talán
véget vet Dodo vakmerőségének és a természetellenes szenvedélyének a
repülés iránt. Éppen ideje, hogy észhez térjen végre, és reális
elvárásokkal nézzen a jövő elé.
Másnap estefelé érkeztek meg Augsburgba. Miközben Paul megállt a
villa főbejárata előtt az autóval, szomorúan arra gondolt, hogy Kitty és
Robert már úton van a gőzhajóval Amerika felé.
 44.

– Megette? – kérdezte Fanny Brunnenmayer, amikor Humbert visszatért

a tálcával a konyhába.
– Sajnos nem. Azt mondja, nem szereti reggelire a rántottát.
A szakácsné felsóhajtott, félretette az érintetlen tányért Christiannak,
aki bármikor jó étvággyal megevett minden maradékot.
– Mindig is soványka volt ez a lány, de most úgy néz ki, mint egy
éhező kis veréb.
– Majd erőre kap újra – mondta Humbert. – Ha már nem kell szednie a
cseppeket a fájdalom ellen, megjön az étvágya is.
– Az a Novalgin egy méreg – bólogatott Else. – Az veszi el az étvágyát.
Volt egy nénikém, ő bele is halt a szedésébe…
A szakácsné haragos pillantást vetett rá, majd odatolta elé a
meghámozott krumplival teli tálat.
– Tessék! A durva reszelőt használd! És vigyázz az ujjaidra! Ha kész,
ezt a három hagymát is lereszelheted.
Else szokása szerint hőbörgött kicsit, hogy ez nem az ő dolga, meg
megint büdösek lesznek az ujjai a hagymától, de Fanny Brunnenmayer
nem ismert tréfát. Ha Else órákig ücsörög a konyhában, legalább tegye
hasznossá magát!
– Az emeleten Hanna már rendet rakott, neked csak a fürdőszoba
maradt. Addig is segíts kicsit nekem! Liesl odaát szoptatja a kis Anne-
Marie-t, nekem gyorsan meg kell főznöm a tojásokat, hogy a gyerekek
megfesthessék őket.
– Micsoda állapotok! – sóhajtozott Else. – Schmalzer kisasszony
idejében bezzeg nem így mentek a dolgok.
Szombat volt, másnap húsvétvasárnap, egyelőre még béke és
nyugalom honolt a konyhában, de a szakácsné fejben már azt listázta,
milyen előkészületekre van szükség az ünnepre. Hanna a piacra ment
bevásárolni, Christian is elkísérte, hogy ne egyedül cipelje haza a nehéz
kosarakat. Humbert lehozta az ebédlőből a reggeliről maradt utolsó
csészéket és a kávéskannát, majd sietett a tisztítóba az úr két öltönyéért.
Liesl a szakácsné szobájában tette tisztába a kislányát, a rafinált Willi
pedig már megint besurrant valahogy a konyhába, és most az asztal alatt
gubbasztott.
– Remélem, hamar jön a Kurti, hogy elvigye a kutyát – mondta Fanny
Brunnenmayer. – Nemsokára hozzák a bort, és akkor megint rettenetes
ugatást csap, mert ki nem állhatja a szállítókat.
– Mindig csak a baj van ezzel a kutyával – morgott Else, miközben
kelletlenül reszelni kezdte a krumplit. – Egy perc nyugalma sincs az
embernek ebben a konyhában.
Az előcsarnokban nyílt a bejárati ajtó, Auguste hangja egészen a
konyháig elhallatszott.
– Hát itt vagy végre, Theo! Azt hittem már, beteg vagy, hogy nem
jössz.
Aha, megjött Auguste vőlegénye. Else abbahagyta a reszelést,
hegyezte a fülét, de ekkor csaholni kezdett a kutya, így nem hallotta a
szerelmesek szokásos gügyögését. Auguste már varratott magának egy
menyasszonyi ruhát, és bemutatta nekik a konyhában: hófehér csupa
csipke ujjakkal, földig érő fátyollal. Else szemét elfutotta a könny,
amikor meglátta benne Augustét, majd irigykedve megjegyezte, hogy
kicsit feszül a ruha mellben, nehogy nagyot sóhajtson Auguste, amikor
kimondja a boldogító igent. Liesl egy szót sem szólt, de mind tudták,
mennyire ellenzi az anyja házasságát.
Ezúttal szokatlanul rövidre sikerült az évődés a postással, máris
becsapódott a bejárati ajtó, és Auguste betrappolt a konyhába.
– Na, most innom kell egy snapszot – mondta, és előkapta a
tárnicspálinkát a konyhaszekrényből.
Else és a szakácsné nagy szemeket meresztve figyelte, ahogy félig tölt
egy vizespoharat, majd egy hajtásra kiissza.
– Eszednél vagy? – mordult rá a szakácsné. – Leiszod magad fényes
nappal? Így akarsz a nagysága szeme elé kerülni?
 Auguste éles, kurta nevetést hallatott, majd újabb adag pálinkát akart
tölteni magának, de Fanny Brunnenmayer fájós lába ellenére odaugrott,
és kivette a kezéből az üveget.
– Ebből elég! – Visszatette a snapszot a helyére. – Nem szégyelled
magad a lányod meg az unokád előtt?
Auguste a konyhaasztalra könyökölve a kezébe temette az arcát.
– Vége – szólalt meg rekedt hangon. – Kész, vége. A Theo már nem
akar elvenni.
Fanny Brunnenmayer nem szólt egy szót sem, mert Liesl ebben a
pillanatban lépett be a konyhába, karján a kislányával, és hallotta az
utolsó mondatot. Elsének tátva maradt a szája, a tálba ejtette a krumplit,
amit reszelt.
– Már nem akar elvenni? Dehát miért? Hirtelen valami baja lett veled?
Liesl hallgatott, a mózeskosarába fektette a lányát, majd a tűzhelyhez
lépett megnézni, hogy állnak a tojások.
– Mert olyanoknál szolgálok, akik gyanúba keveredtek, hogy a Führer
ellen áskálódnak. – Auguste végigsimított a homlokán. – Azt mondja,
köztisztviselőként ezt nem engedheti meg magának. És hogy ezt meg
kell értenem.
– Hát ilyen gyáva alak ez – szólalt meg Fanny Brunnenmayer. –
Tudtam én, hogy semmirekellő. Örülj, hogy megszabadultál tőle!
– Ó, hát azért mégis kár – merengett Else. – Már csak a drága ruha
miatt is. Meg hogy felmondtad az állásod. Jól rászedtek téged, Auguste.
– Erre aztán tényleg nem volt szükség – sziszegte a szakácsné Elsének,
de már nem lehetett visszaszívni. Auguste könnyekben tört ki.
– Mindenkinek elújságoltam. Meghívtam a vendégeket. A Vörös ló
fogadóban már megrendeltük az esküvői ebédet. Micsoda szégyen, hogy
mindent vissza kell mondani! De én aztán nem fizetek ezért…
Liesl odaszaladt az anyjához, átkarolta a vállát.
– Ne vedd a szívedre, anya! – vigasztalta. – Christian meg én itt
vagyunk neked. Melletted állunk. Majd odajössz hozzánk, ha már nem
dolgozol a villában. Ne sírj utána! Nem érdemli meg…
De Auguste túlságosan nagyot csalódott, egyre hangosabban zokogott,
majd ellökte magától a lányát.
 – Tudom, hogy soha ki nem állhattad – fakadt ki aztán. – Most boldog
vagy, mi? Mind sajnáltátok tőlem a boldogságot. Irigykedtetek, mert
végre egyszer az életben rám mosolygott a szerencse…
Auguste már csak ilyen volt. A lánya vigasztalni akarta, ő meg rögtön
nekiugrott. De Liesl hozzá volt szokva, hogy így bánik vele az anyja, ott
maradt mellette, simogatta a hátát. Else a fejét csóválva újra nekilátott a
krumplireszelésnek, Fanny Brunnenmayer lehúzta a tojásokkal teli
lábost a tűzről. Humbert is megjelent a konyhában.
– Hát itt meg mi történt? – kérdezte a zokogó Auguste láttán. –
Elisabeth nagysága már kétszer is csengetett, nagyon mérges.
– Elmehet a pokolba! – sírt fel Auguste.
Humbert döbbenten meredt rá, majd sarkon fordult, és felszaladt a
cselédlépcsőn.
– Most már elég, Auguste, szedd össze magad! – szólalt meg a
szakácsné erélyes hangon. – Még itt szolgálsz a villában, nem tűröm,
hogy így beszélj a nagyságáról! Menj a dolgodra!
Auguste felugrott, szipogva megtörölte vörösre sírt szemét.
– Tudom, hogy mind ellenem vagytok – mondta keserűen. – Megyek,
és teszem a dolgom az utolsó leheletemig. Ahogy a magamfajtának illik.
– Azzal felbaktatott a cselédlépcsőn.
A konyhát egy időre csend ülte meg.
– Micsoda piszkos csirkefogó! – fakadt ki aztán Liesl. – Holnap reggel
nem fogom meg a Willit, ha megjön. Rontson csak neki, hogy feldőljön a
biciklijével! Egy házasságszédelgő ez az alak.
– Ezt inkább hagyd! – intette le a szakácsné. – Csak feljelentené a
házat. És szegény nagyságos úrnak van épp elég baja mostanában.
– Hát nem éppen boldog idők járnak ránk – bólogatott Else is. – Le
kellett mondaniuk az amerikai utazást, pedig mennyire várta az úr!
Dodo kisasszony meg még mindig nem épült fel a balesetből.
Fanny Brunnenmayer csak bólintott, majd szólt Lieslnek, hogy öntse
le hideg vízzel, dörzsölje be egy kis ecettel, majd tegye egy
konyharuhára száradni a tojásokat, hogy a gyerekek később
kipingálhassák őket.
 – Magányos a mi nagyságos urunk – sóhajtott fel aztán. – Elisabeth
nagysága el van foglalva a gyerekekkel, a két öreg hölgy a múltban él. Az
úr meg szegény, mindig egyedül marad. Legfeljebb a Kurtival foglalkozik
néha, de ő meg szívesebben játszik Charlottéval meg a kutyával.
Humbert mesélte a szakácsnénak nemrég, hogy az úr esténként a
szivarszobában üldögél, és a régi fényképalbumokat nézegeti. Egyszer
azt mondta Humbertnek, üljön oda mellé, töltött neki egy pohárka
konyakot, és fotókat mutogatott neki.
– Milyen boldogok voltunk még itt! – mutatott az úr egy képre, amely
a feleségét ábrázolta az ikrekkel. – Akkoriban nem is tudtuk, de talán ez
volt életünk legszebb időszaka.
Humbert később azt mondta Fanny Brunnenmayernek, attól fél, hogy
az úr még búskomorságba esik, ha Marie nagysága sokáig Amerikában
marad, és nem látogathatja meg.
A szakácsné azonban erre a fejét rázta.
– Persze hogy szomorú, Humbert. De a családjának és a gyárnak itt
van szüksége rá, ez jól is van így. A múltkor meg nagyon is vidám volt,
amikor Henni kisasszony látogatóba jött Burmeister úrral.
Ezt Humbert is elismerte. Akkor tényleg jókedvűen ült együtt az egész
család az ebédlőben, kávét ittak, ették Fanny Brunnenmayer mennyei
krémtortáját, és a két öreg hölgy később csak jót mondott a
fiatalemberről.
– Végre egy művelt ifjú ember, aki társaságban tud viselkedni –
mondta Alicia nagysága.
– És kitűnően ért a lovakhoz is – fűzte hozzá Elvira von Maydorn, aki
megmutatta neki a büszkeségeit.
– És milyen jóképű! – áradozott Elisabeth nagysága. – Magas, jókötésű.
És az a villogó zöld szempár! Persze a mi Hennink is gyönyörű,
elképzelni sem tudnék mellé csúnya vőlegényt.
Meghívták Felix Burmeistert Tilly esküvőjére is Henni kisasszony
kísérőjeként. Este pedig sakkozott az úrral a szivarszobában. Hogy ki
nyerte a partit, azt Humbert sajnos nem tudta, mert a hölgyeknek
szolgált fel likőrt és bort a vörös szalonban.
 – Abban biztos vagyok, hogy nem bőgött le a Burmeister úr – jegyezte
meg a szakácsné, amikor a konyhaajtóból megleste a távozó látogatót. –
Éles eszű fiatalembernek látszik.
Dél körül füstbe borult a konyha, mert Liesl forró olajban sütötte ki a
rösztit. Hanna közben visszaért a piacról, a szakácsnéval számolt el
éppen. Ez meglehetősen hosszadalmas művelet volt, mivel Hanna nem
tudta megjegyezni az árakat, Fanny Brunnenmayer meg bosszankodott
ezen, mert tudni akarta, mire mennyit költött a háztartási pénzből.
– Ott van a cédulán, mennyibe került a hús – magyarázta idegesen
Hanna. – De a kolbász meg a leveshús árát nem írta fel nekem a hentes.
– Hol jár az eszed, te lány? – fakadt ki a szakácsné. – Ennyit sem tudsz
megjegyezni?
Hanna az égnek emelte a szemét, beharapta az alsó ajkát, és törte a
fejét. De hiába, a számok csak nem akartak eszébe jutni, valami más
azonban igen.
– Képzelje csak, Frau Brunnenmayer, újra kinyitott Serafina von
Dobern divatszalonja!
– Erre most nem vagyok kíváncsi, Hanna – bosszankodott a szakácsné.
– A kolbász…
– Dehát ez nagy újság – vágott közbe Humbert. – Azt is láttad, mi
történik odabent?
– Persze, nyitva volt az ajtó – felelte sietve Hanna. – Bent állt a
Serafina, és éppen kiszolgált egy kuncsaftot.
Fanny Brunnenmayer sóhajtva feladta, hogy tovább kérdezze Hannát.
Ezután inkább Lieslt küldi majd a piacra, ő az utolsó fillérig el tud
számolni a pénzzel.
– Tudtam én, hogy ez a Dobern nőszemély kihúzza a nyakát a
hurokból. Az az alamuszi macska mindig talpra esik.
Humbert savanyú arccal bólintott, Hanna azonban más véleményen
volt.
– Mindig ezt mondtuk a Maria Jordanról is. Aztán meg milyen szörnyű
véget ért a szerencsétlen…
– Ha ez volt az Úr akarata… – A szakácsné ezzel lezárta a témát, majd
gyorsan átkeverte az almapürét. – Mindjárt meg is kongathatod a
gongot, Humbert – szólt oda aztán az inasnak. – Nehogy megint
megpuhuljon nekünk a röszti. Liesl, te meg hagyd abba a sütést, a másik
felét majd akkor sütöd meg, ha már megették odafent a levest.
Humbert felszaladt a szobájába átöltözni, az étkezéseknél libériában
szolgált fel. Liesl a kis Anne-Marie-t próbálta megnyugtatni, mert
megint nyűgösködött.
– Biztosan a pocakja fáj szegénykémnek – sóhajtozott Else. – Főzök is
neki egy jó édesköményteát.

Késve kezdtek hozzá az ebédhez odafent, mert Augusténak előbb meg

kellett keresnie a parkban Kurtit és Charlottét, majd alaposan
megmosdatnia a kis rosszcsontokat. Amikor végre mindenki az asztalnál
ült, Humbert felszolgálta az erőlevest tojással, majd lement a konyhába.
– Nem kell sietni – mondta Lieslnek és a szakácsnénak. – Nagy a
felzúdulás odafent, izgatottan vitatkoznak, szerintem a levest is hagyják
kihűlni a tányérokban.
Fanny Brunnenmayer bosszúsan megcsóválta a fejét. Mindig ez van:
ha fontos lenne, hogy időben adja fel az egyes fogásokat az asztalra,
közbejön valami.
– Mi történt már megint? – mérgelődött.
Humbert ivott gyorsan egy korty limonádét, hamiskás mosoly ült ki az
arcára.
– Ha jól értettem, Elvira nagysága megvásárolta Dodo kisasszonynak a
sérült repülőgépet. Húsvét után ideszállítják, és rendbe hozzák.
– Itt nálunk? – ijedezett Hanna. – Dodo kisasszony repülőteret akar
csinálni a parkból?
Humbert csak vállat vont.
– Az úr azt biztosan nem engedné meg. De egyelőre nem szólt egy
árva szót sem, csak haragosan nézett Elvira nagyságára. Az öreg hölgyet
persze ez egyáltalán nem érdekelte.
– És mit szólt ehhez Dodo kisasszony? – kíváncsiskodott Else.
– Köszönetet mondott a nagynénjének, de nem tűnt különösebben
boldognak. Csak Henni kisasszony ujjongott, hogy ez milyen remek ötlet
volt.
 – Ajaj – sóhajtott Fanny Brunnenmayer. – Ebből megint nagy vita lesz,
a rösztimből meg közben egy szottyos massza.
Délután a konyha tojásfestő műhellyé alakult, ahogy minden húsvét
előtti szombaton. A hosszú faasztalt gondosan beterítették régi
újságpapírral, tálakban odakészítették a gyerekeknek a megfőzött
tojásokat, festékes tégelyeket, ecseteket, poharakban vizet az ecsetek
mártogatásához. Auguste és Hanna kimustrált ingeket osztott ki, amiket
a kis piktorok a ruhájuk fölé vettek, hogy ne maszatolják össze magukat.
Humbert és Liesl készenlétben állt, hogy segítsen, ha elgurulna egy tojás
vagy feldőlne egy vízzel teli pohár. Fanny Brunnenmayer a tűzhely elé
húzott magának egy széket, biztos távolból, mosolyogva figyelte az
alkotómunkát.
Mindegyik gyerek a maga módján festette a tojásokat. Charlotte volt a
legügyesebb, igazi kis műremekeket készített, Hanno csak színes
pöttyökkel és vonalakkal borította be a tojásokat, Kurti pedig nagy
igyekezettel zöld és piros autókat festett rájuk, fekete kerekekkel. A
legnagyobb gyerek, Johann, aki az elmúlt évben csak idétlenkedett, most
buzgón festett: ijesztő arcokat, nagy szakállal, fekete szemkötővel. Aztán
Hanna körbejárt egy tálcával, begyűjtötte a kész műalkotásokat, hogy
megszáradjanak. Később egy darab szalonnabőrrel még kifényesítik
őket.
Johann jövőre talán már nem is akar részt venni ebben, gondolta
Fanny Brunnenmayer. Viszont pár év múlva már a kis Anne-Marie és
Edgar is festegetheti a tojásokat. Milyen jó, hogy az élet körforgása soha
nem áll le, mindig vannak gyerekek a házban…
Auguste odaült a szakácsné mellé, ölében a kisunokájával, aki
elmerülten harapdálta a rágókáját.
– Beszéltél a nagyságával? – kérdezte nyomban Fanny Brunnenmayer.
– Beszéltem – bólogatott Auguste, aki szemlátomást megnyugodott
már kissé. – Azt mondta, nagyon sajnálja, de ugyanakkor örül is, mert
így itt maradok a villában. Mert már úgy hozzám szokott.
– Na, látod – mondta a szakácsné elégedetten. – Mindjárt gondoltam,
hogy ez lesz.
 – Igazából még jobb is így – vallotta be Auguste csendesen. – Itt
tisztában vagyok vele, mire számíthatok, a Theóval meg, ki tudja, hogy
lett volna. Csak fogalmam sincs, mit csináljak a ruhával…
– Befestheted feketére, és felveheted a templomba – ajánlotta a
szakácsné.
– Ez is egy lehetőség… – mondta Auguste nem túl nagy lelkesedéssel.
Egy óra elteltével a festőműhely feloszlott. A kis művészek figyelme
már lankadt, a műalkotások egyre inkább elnagyoltak lettek. Különben
is ideje volt hozzálátni a vacsorafőzésnek, utána pedig Fanny
Brunnenmayer még elő akart készíteni egy-két dolgot az ünnepi húsvéti
ebédhez.
Este kilenc óra körül, amikor Else ásítozva felvonult a szobájába,
Hanna pedig még gyorsan kifényesítette az urak ünneplőcipőit
másnapra, a szakácsné aludni küldte Lieslt is a kicsivel.
– Feküdj le, lányom! Holnap hosszú napunk lesz, és húsvéthétfőn is,
akkor még vendégek is jönnek. A gyümölcskocsonyát a holnapi
desszerthez már egyedül is megcsinálom.
Liesl boldogan szaladt is haza, a kicsi úgyis nyűgös volt már, Christian
meg folyton panaszkodott, hogy alig látja a kislányát.
Fanny Brunnenmayer kis tálakba porciózta az apróra vágott
gyümölcsöt, amit felöntött zselatinnal. Holnapra szépen megköt, és ki
lehet borítani a formából. Aztán odaült az asztalhoz, az orrára
biggyesztette a szemüvegét, és maga elé vette a háztartási könyvet.
Húsvét után spórolni kell majd kicsit, ezt már most látta, gyakran lesz
tésztaétel, rakott zöldség, desszertnek meg tavalyi befőtt.
Humbert nézett be a konyhába. Most végzett a két autóval, kívül-belül
kisuvickolta őket, hogy szép tiszták legyenek másnapra, amikor az urak
a húsvéti misére mennek.
– Te még fent vagy, Fanny? – ült oda a szakácsné mellé az asztalhoz.
– Már nem sokáig. Kutya fáradt vagyok, mindjárt lefekszem.
Humbert bólogatott, de nem mozdult, látszott, hogy valami nyomja a
szívét.
– Van itt valami, amit el akartam mondani – bökte ki végül. – Nem
igazán tudok kiigazodni rajta, de te talán tisztábban látsz. És azt
gondolom, fontos lehet.
– Na, akkor ki vele! – csapta össze Fanny Brunnenmayer a háztartási
könyvet.
Humbert köntörfalazott kicsit, nem akart rossz benyomást kelteni.
Nem olyan ő, aki az ajtónál hallgatózik, dehát előfordul néha, hogy
meghall ezt-azt, amit nem az ő fülének szántak.
– Szóval, aznap, amikor Burmeister úr látogatóba jött, a fiatalok egy
darabig Dodo kisasszony szobájában ültek, én meg limonádét és
süteményt vittem nekik. Amikor később felmentem az üres poharakért,
már kitették nekem a tálcát a komódra a folyosón…
– Térj a tárgyra! – szólt rá Fanny Brunnenmayer ásítva. Nagyon álmos
volt már.
– Amikor felemeltem a tálcát, hogy levigyem, hallom, amint a
fiatalember odabent éppen azt mondja: szerencséd volt, le is lőhetett
volna.
– Jesszus Mária! – kapta a szája elé a kezét a szakácsné. – Biztos, hogy
ezt mondta?
– Egészen biztos. Kifinomult a hallásom. És aztán Henni kisasszony
meg azt mondta: Akkor is egy hitvány alak. Nem érdekelte, mekkora
bajba sodor téged, csak ő jusson el épségben Oroszországba.
Humbert elhallgatott, Fanny Brunnenmayer sem szólalt meg, de
mindkettőjük fejében ugyanaz járt.
– Tényleg Oroszországot mondott? – kérdezte végül a szakácsné.
– Igen, pontosan azt mondta. Aztán még azt is: Mindenképpen el kell
mondanod apádnak. Különben elfelejtheted az érettségit meg az
egyetemet.
– Jó sokáig állhattál a folyosón a tálcával – jegyezte meg Fanny
Brunnenmayer.
Humbert kissé elvörösödött, és tettét azzal indokolta, hogy az urak
iránti szeretet és hűség vezérelte.
– És? – kérdezte aztán aggodalmas hangon. – Mit jelenthet ez az
egész?
Azt Fanny Brunnenmayer sem tudta. De egyvalamit tudott.
– Elmondtad ezt bárkinek?
 – Egy léleknek sem.
– Még Hannának sem?
Humbert a fejét rázta. Hanna volt a legjobb barátja, a bizalmasa, nála
közelebb senki nem állt hozzá az egész világon. De tisztában volt vele,
hogy Hanna nem tud titkot tartani.
– Ez maradjon is így, Humbert! – jelentette ki a szakácsné. – Most
pedig lefekszem.
 45.

New York, 1936. május 3.

Drága Paul!
Ma érkezett meg a leveled, végre megtudhattam a részleteket Dodo őrült
akciójáról, ámbár így is értetlenül állok előtte. Hogy tehetett kockára
mindent egy ilyen hóbortos ötlettel? Azt kívánom, bár beszélhetnék vele
szemtől szemben, akkor talán kideríthetném, mi vitte rá erre, és
segíthetnék neki. És hadd kérjek tőled valamit, édesem: ne büntesd meg
túl keményen a lányunkat! Úgy gondolom, a kiállt ijedség épp eléggé
megrázta és talán jobb belátásra is bírta. Adjunk hálát Istennek, hogy pár
törött bordánál és egy sérült gépnél nagyobb baj nem történt – sokkal
rosszabbul is alakulhatott volna.
Jól tudom, édesem, milyen nagy teher nehezedik rád, milyen nagy a
felelősség, ami az elutazásom után egyedül rád hárul. Ezerszer is
megróttam magam a megfutamodásomért, és bevallom, nem utolsósorban
magamat is hibáztatom mindazért, ami a mi Dodónkkal történt. Talán
nem történt volna meg, ha Augsburgban maradok.
Mindazonáltal Kitty és Robert megerősített abban, hogy helyesen
döntöttem. Főként az, amit nemrég a villában kellett elszenvednetek,
világossá tette előttem, milyen könyörtelenek a hatalom birtokosai
hazánkban, milyen tehetetlenül ki van szolgáltatva nekik az ember.
A drága Kitty és Robert odaadóan próbált vigasztalni minket, amiért te
és a gyerekek nem jöttetek velük. Ó, hát most mégiscsak felhoztam ezt a
témát, amit nem is akartam érinteni, nem akartam még ezzel is
súlyosbítani a bánatodat, és a magamét sem. Drága Paul, teljesen
egyetértek a döntéseddel. Bármilyen nehéz, én is azt tanácsoltam volna,
hogy ne hagyd magára Dodót ebben a helyzetben. Ám ha visszagondolok,
még most is fájdalmasan élem meg a hosszú pillanatokat a rakparton,
amikor egymás után hagyták el a hajót az utasok, és én kalapáló szívvel
kerestelek közöttük téged, Dodót és Kurtit. Kétszer is azt hittem, végre
megpillantalak, már integetni akartam, de aztán rá kellett döbbennem,
hogy tévedtem. Végül megláttam Kittyt és Robertet, amint felénk sietnek
– nélkületek! Abban a pillanatban megértettem, hogy a várva várt
viszontlátás veled és a gyerekekkel mégsem valósul meg.
De most már hallgatok, majd akkor tárom fel előtted, amit a szívem
mélyén érzek, amikor pár hónap múlva mégis találkozunk, ha Isten is úgy
akarja.
A drága Kitty csodálatos melegséggel, szeretettel vett körül, ez nagyon
jót tett nekem, ahogy Robert is, akit nagyra tartok, mindig olyan bölcs
meglátásai vannak. Legszívesebben örökre itt tartanám őket. Karl
Friedländerrel is találkoztunk, igencsak csalódott volt, hogy továbbra sem
ismerhetett meg téged. Kitty és Robert ma kora reggel vonaton
továbbutazott északra. Buffalóba tartanak, a nagy tavakhoz, ahol
Robertnek jó barátai élnek. Onnan majd bérelt autóval mennek végig a
keleti parton, egészen Floridáig. Megígérték, hogy mindenhonnan
küldenek levelet vagy képeslapot – nektek is Augsburgba –, kívánom, hogy
felejthetetlen, csodálatos útjuk legyen.
Utoljára nagy újságot tartogattam. Tegnap Leo lélekszakadva, örömtől
kipirult arccal rontott be a Madeleine butikba, ahol dolgozom. Éppen az
egyik vevőre igazítottam rá a kabátot, Leo alig bírta kivárni, hogy
végezzek, aztán olyan izgatottan beszélt összevissza, hogy eleinte azt sem
tudtam, miről van szó. Kiderült, hogy részt vett az egyik szerzeményével
egy fiatal komponistáknak kiírt pályázaton, és nyert. Igaz, nem az első
díjat, csak a másodikat, de felkérték, hogy küldjön be további műveket az
egyik filmes céghez, amely ifjú, kezdő zeneszerzőket keres.
Egyelőre persze ez csupán egy kis lehetőség, mégis hatalmas előrelépés,
amely önbizalmat ad a fiunknak, amire oly nagy szüksége van most.
Pillanatnyilag örömmámorban úszik, rózsásnak látja a jövőt, sőt azt
képzeli, annyi pénzt fog keresni, hogy akár Dodo svájci internátusban tett
érettségijének költségeit is kifizetheti majd. És ez megható bizonyítéka,
mennyire szereti a testvérét.
 Nagyon remélem, nem lesz túl csalódott, ha mégsem teljesül minden
vágya. Mindenesetre van egy odaadó barátnője, Richy, aki majd minden
bizonnyal megvigasztalja. Bűbájos lány, csupa élet, nagyon jó hatással
van a fiunkra, aki hajlamos sokat rágódni, elbizonytalanodni, kételkedni
önmagában. Hogy hosszú távon mi lesz ebből a kapcsolatból, azt még nem
tudom. Richy ambiciózus, nagyravágyó, a Broadwayn akar fellépni
táncosként, és Leónak is megvannak a maga tervei. Vajon tudna együtt
élni, családot alapítani, gyereket nevelni két ifjú művész, ha mindkettő
határozottan járni akarja a maga útját? De talán csak túlságosan
régimódi gondolkodású vagyok, ők még nagyon fiatalok, és a világ velük
együtt változik.
Lassan befejezem, drágám. Vasárnap van, és ma egyedül kimentem
Manhattanbe a kikötőbe, megkerestem a mólót, ahová fél évvel ezelőtt
érkeztünk meg Leóval, és csak néztem a hajókat. Úgy éreztem, látnom kell
ezeket a hatalmas gőzösöket, amelyek a reményt szimbolizálják
számomra, hogy van kapcsolat hozzád az Atlanti-óceánon át. És bár
ezúttal nem tudtál eljönni hozzám, a hajók egyike viszi majd el neked ezt
a levelet. Bevalljam, milyen furcsa gondolatok ötlöttek fel bennem, ahogy
ott álltam, és beszívtam a sós tengeri levegőt? Arra gondoltam: titokban
fellopódzom valamelyik hajóra, elbújok, és potyautasként áthajózom
hozzád, hogy örökre melletted maradjak. Ah, igazából egy szép, vigaszt
nyújtó levelet akartam küldeni neked, most meg ilyen butaságokat
irkálok. Bocsáss meg érte! Későre jár, mindjárt éjfél, zárom soraim, hogy
holnap korán reggel postára adhassam a levelem.
Forrón ölellek, édesem, gondolatban mindig nálad járok, a
leggyengédebb, legtitkosabb gondolataimban is, amelyekről csak
négyszemközt vallhatok neked, papírra nem vethetem őket.
A közeli viszontlátásban reménykedve szeretettel, szerelemmel
a te Marie-d
 A szerzőről

Anne Jacobs sikeres történelmi és izgalmas családregényei révén vált

ismertté. A szerzői álnéven alkotó német írónő Villa-sorozata a 19. és a
20. század fordulóján élt augsburgi kereskedőcsaládról mesél. Az eredeti
nyelven eddig megjelent hat regény viharos gyorsasággal került a
bestsellerlisták élére.