Gothic Realities The Impact of Horror Fiction on

Modern Culture L. Andrew Cooper - PDF Download

(2025)

https://ebookultra.com/download/gothic-realities-the-impact-of-
horror-fiction-on-modern-culture-l-andrew-cooper/

Visit ebookultra.com today to download the complete set of

ebooks or textbooks
We have selected some products that you may be interested in
Click the link to download now or visit ebookultra.com
for more options!.

The Biology of Horror Gothic Literature and Film 1st

Edition Jack Morgan

https://ebookultra.com/download/the-biology-of-horror-gothic-
literature-and-film-1st-edition-jack-morgan/

The International Handbook of Organizational Culture and

Climate 1st Edition Professor Cary L. Cooper

https://ebookultra.com/download/the-international-handbook-of-
organizational-culture-and-climate-1st-edition-professor-cary-l-
cooper/

Horror Stars on Radio The Broadcast Histories of 29

Chilling Hollywood Voices Ronald L Smith

https://ebookultra.com/download/horror-stars-on-radio-the-broadcast-
histories-of-29-chilling-hollywood-voices-ronald-l-smith/

Medievalism and the Gothic in Australian Culture Stephanie

Trigg

https://ebookultra.com/download/medievalism-and-the-gothic-in-
australian-culture-stephanie-trigg/
The Girlfriend Point Horror Series R. L. Stine

https://ebookultra.com/download/the-girlfriend-point-horror-series-r-
l-stine/

The Century s Best Horror Fiction Volume One 1901 1950

First Edition John Pelan

https://ebookultra.com/download/the-century-s-best-horror-fiction-
volume-one-1901-1950-first-edition-john-pelan/

The Human Impact on the Natural Environment Past Present

and Future 7th Edition Andrew S. Goudie

https://ebookultra.com/download/the-human-impact-on-the-natural-
environment-past-present-and-future-7th-edition-andrew-s-goudie/

The Cambridge Companion to Gothic Fiction Cambridge

Companions to Literature 1st Edition Jerrold E. Hogle

https://ebookultra.com/download/the-cambridge-companion-to-gothic-
fiction-cambridge-companions-to-literature-1st-edition-jerrold-e-
hogle/

Music Performance and the Realities of Film Shared Concert

Experiences in Screen Fiction 1st Edition Benjamin Winters

https://ebookultra.com/download/music-performance-and-the-realities-
of-film-shared-concert-experiences-in-screen-fiction-1st-edition-
benjamin-winters/
Gothic Realities The Impact of Horror Fiction on
Modern Culture L. Andrew Cooper Digital Instant
Download
Author(s): L. Andrew Cooper
ISBN(s): 9780786448357, 0786448350
Edition: Kindle
File Details: PDF, 1.40 MB
Year: 2010
Language: english
Gothic Realities
This page intentionally left blank
Gothic Realities
The Impact of Horror Fiction
on Modern Culture
L. ANDREW COOPER

McFarland & Company, Inc., Publishers

Jefferson, North Carolina, and London
LIBRARY OF CONGRESS CATALOGUING-IN-PUBLICATION DATA
Cooper, L. Andrew, ¡977–
Gothic realities : the impact of horror fiction on modern
culture / L. Andrew Cooper.
p. cm.
Includes bibliographical references and index.

ISBN 978-0-7864-4835-7
softcover : 50# alkaline paper

¡. Horror tales, English — History and criticism. 2. Gothic

fiction (Literary genre), English — History and criticism.
3. Horror tales, American — History and criticism. 4. Gothic
fiction (Literary genre), American — History and criticism.
5. Horror in literature. 6. Popular culture and literature —
History — 20th century. I. Title.
PR830.T3C66 2010
823'.0872909 — dc22 2010020163

British Library cataloguing data are available

©2010 L. Andrew Cooper. All rights reserved

No part of this book may be reproduced or transmitted in any form

or by any means, electronic or mechanical, including photocopying
or recording, or by any information storage and retrieval system,
without permission in writing from the publisher.

Cover image ©2010 Arie van der Wolde

Manufactured in the United States of America

McFarland & Company, Inc., Publishers

Box 6¡¡, Je›erson, North Carolina 28640
www.mcfarlandpub.com
For James, who saw me through the horrors
This page intentionally left blank
 Table of Contents

Acknowledgments ix
Introduction
Bad Influences and Gothic Realities 1

Part One: Gothic Threats 23

1. The Threat in the Gothic’s Foundation: From John
Locke to Horace Walpole 25
2. Gothic Threats and Cultural Hierarchy:
The Critical Evaluation of The Monk and
The Mysteries of Udolpho 39

Part Two: Gothic Sexualities 57

3. Pathological Reproduction: The Emergence of
Homosexuality through Nineteenth Century
Gothic Fiction 59
4. Romps in the Closet: The Persistence of Nineteenth
Century Notions in Contemporary Pop Culture 81

Part Three: Gothic Ghosts 115

5. Ghost Stories and Ghostly Belief: Conventional
Horrors That Make Good Truths 117
6. Ghost Epistemology: Five or Six Ways to Haunt
the Senses 144
vii
viii TA B L E OF CONTENTS

Part Four: Gothic Violence 159

7. Fictions That Kill: Columbine, Virginia Tech, and
Stephen King’s Only Out-of-Print Novel 161
8. Violent Self-Reflection: Natural Born Killers, Wes
Craven’s Nightmares, and Torture Porn 184

Chapter Notes 209

Selected Bibliography 223
Index 233
 Acknowledgments

This book grew out of the dissertation I completed at Princeton Uni-

versity in 2005. Claudia Johnson was its director; in addition to providing
copious advice and considerable patience, she also gave me the opportunity
to teach a course with her on Gothic fiction that provided a fertile testing
ground for my ideas in their earliest forms. Jeff Nunokawa, Deborah Nord
and Mark Hansen joined the dissertation committee, providing a breadth
of understanding that enriched my own thinking. In addition to the official
advisors, Diana Fuss helped me by asking many excellent questions, and
Sue Ellen Case provided formative suggestions when I presented some of
the material about Gothic sexuality at the Q-Grad conference sponsored
by USC and UCLA. Many of my graduate colleagues at Princeton also
lent inestimable feedback and consolation, especially Hannah Johnson and
Lia Lynch.
The process from dissertation to book took some time, but during
that time Georgia Tech gave me more valuable opportunities to shape my
thinking with the help of hundreds of bright and inspiring students. The
students in my composition courses that examined debates about media
violence in fall 2005 and summer 2006 helped me to realize that my feeling
that texts don’t have agency like people do — which had been controversial
in some company — made a great deal of common sense and was therefore
worth pursuing. Similarly, students in a spring 2006 course that looked
at the multimedia legacies of Frankenstein, The Strange Case of Dr. Jekyll
and Mr. Hyde, and Dracula helped me see that despite the mountains of
criticism already available on these foundational texts, scholars at all levels
are still capable of new insight. Finally, students in a course on horror
films that I taught in summer 2008, in which many people skeptical about
the horror genre’s value got stuck, proved that even viewers who aren’t
fans can see the cultural significance in films dismissed as trash by so many

ix
x A C K N OW L E D G M E N T

ill-informed critics. For me, students are the real reason for academic writ-
ing — without them, nothing.
During the years when the book was silently percolating in the back
of my brain, the journal I consider to be the greatest outlet for my area of
specialization, Gothic Studies, was kind enough to publish in issue 8.2
(November 2006) an early version of the material that appears, with their
gracious permission, in the second chapter. William Hughes, the journal’s
editor, was particularly helpful with this material. I also need to thank
Carol Senf, Georgia Tech’s resident expert on things Gothic and vampiric,
for the encouragement she gave me as I pursued this publication and tin-
kered with others.
This book draws on hundreds of sources, so without the helpful staffs
at Princeton’s Firestone Library, the Los Angeles Public Library, the Hunt-
ington Library, and Georgia Tech’s Library and Information Center, it
would be an insubstantial wisp of speculation. For the information that is
good, they get the credit; if any information be bad, I get the blame.
The same division of credit for the good (theirs) and blame for the
bad (mine) applies to my parents, who have encouraged my odd intellectual
proclivities since the beginning, and to the three people who have been
most helpful in seeing this book to completion. First, I’d like to thank
Levi Kafka, whose brilliant ideas shared in the 2008 course on horror films
made his agreement to work as my research assistant seem like a gift far
greater than I deserved. Second, my mentor and closest friend at Georgia
Tech, Rebecca Burnett, gave me new appreciation for the heights a dedi-
cated teacher and scholar can accomplish. Finally, my partner James
Chakan, to whom this book is dedicated, has been reader, critic, best
friend, and constant support.
 Introduction
Bad Influences and
Gothic Realities

Putting psychoanalytic platitudes aside, I can’t explain why I was

always drawn to the macabre side of popular culture. Even though I
couldn’t handle scary things — I had terrible nightmares from which I
would awake screaming and crying, afraid to go back to sleep — as a kid
I watched horror movies every chance I got. In a way this book, which
officially started when I was a graduate student, really began at age nine,
when I stole an opportunity to watch one of the 1980s’ most notorious
horror films. I offer this brief account of a childhood encounter with Gothic
horror as a case history, evidence that supports many of this book’s claims.
The encounter was only possible because my friend Chris invited me
to spend the night at his house; he had a basement where we could romp
until the wee hours. The basement had a television, and the television had
a cable box, so after Chris’s parents went to bed, we of course searched the
channels for anything that might be forbidden. The most exciting thing
we found was a movie, irresistible because it was rated R, that we had
heard of but knew little about: A Nightmare on Elm Street (1984).1 During
the waking hours, nine-year-old-me tended to ignore what I knew about
the consequences of watching scary movies, so I agreed to become
acquainted with Freddy Krueger, the supernatural madman who murders
children in their sleep.
I recall that when the movie got too scary, we switched channels
until we thought the worst would be over, and we switched back inevitably
in time to see Freddy’s razors ripping through someone’s flesh. Chris
and I were giddy, exhilarated. We refused to go to bed that night not

1
2 I N T RO D U C T I O N

because we were scared (of course not!) but because we were having too
much fun.
The next day I went home, and that night I went to bed when my
mom told me to. Like A Nightmare on Elm Street’s characters, I felt terrified
of going to sleep because I knew Freddy would be waiting for me in my
dreams. When I closed my eyes, I instantly imagined him on the stairs
leading up to my bedroom, brown hat, dirty sweater, and razor blades
extending from a horrible gloved hand. Then I remembered how the movie
ends: the teenaged heroine, Nancy, confronts Freddy and tells him he’s
only a dream. She has the power; a kid could be stronger than a seemingly
invincible psycho-killer. In the last chapter, this book discusses the ambi-
guity of the film’s ending, but nine-year-old-me wasn’t aware of any ambi-
guity. I remembered Nancy winning her battle against Freddy, and I
thought that if she could, I could. I chanted to myself, “It’s just a dream,
it’s just a dream,” and eventually I fell asleep. I didn’t have any nightmares
that night. In fact, though I still have dreams both good and bad, since
that night I have never been terrified of going to sleep.
Thus A Nightmare on Elm Street helped a child to overcome his great-
est fears.
With this formative experience occupying a hallowed corner of my
memory, I always scoffed at the notion that horror movies are bad
influences on kids, and when in 1999 people everywhere seemed to be
blaming Gothic culture for the deaths of 15 people at Columbine High
School in Littleton, Colorado, I was incredulous. I paid attention, and
when the time came, I decided that the problem was worth a dissertation.
Can violent fiction really be responsible for real-life violence?
The concrete ideas for this book, then, began where the book ends,
with thinking about the causal agency people attribute to violent fiction
in the present day. Since horror was my favorite genre, I decided to turn
back the clock, reversing through a lineage that connects Wes Craven’s
Freddy to Horace Walpole’s Manfred. Had people always attributed real-
life horrors to horror fiction?
“Always” is a tough bill to fit. I started to realize that the word “ambi-
tious” on the lips of graduate advisors isn’t necessarily a good thing. When
tackling questions about the relationship between fiction and so-called
reality, one could investigate millennia of art and literature. Such questions
take center stage when Plato’s Republic turns to relationships between
poetry and the ideal community. Socrates warns that representational
poetry “deforms its audience’s minds” and “irrigates and tends” strong
 Introduction 3

emotions “when they should be left to wither, and it makes them our rulers
when they should be our subjects.”2 The foundation of Western philosophy
thus makes a strong case for severely limiting the reach of fictional repre-
sentations because they can make people lose control. Gothic horror isn’t
the only type of representational art that Plato’s view would paint as bad,
but the very affect named in the generic marker “horror” is something that
Plato warns people to avoid.
The idea that fiction can have a (de)formative effect is roughly as old
as Western civilization, and although specific questions about art’s form-
ative potential have changed from age to age, Platonic reservations about
representational art have been remarkably persistent. Reflecting on litera-
ture’s power, T.J. Mathias writes in his late-eighteenth-century treatise
The Pursuits of Literature, “LITERATURE, well or ill conducted, IS THE
GREAT ENGINE, by which all civilized states must ultimately be supported
or be overthrown.”3 Literature, like an engine, propels action. The survival
of civilization could depend on the actions it propels: literature’s illness
and wellness are also society’s. In other words, bad literature makes bad
civilizations.
All fiction has the power to shape the real world; the artistic imagi-
nation often provides models that the real world later adopts. In Desire
and Domestic Fiction: A Political History of the Novel, Nancy Armstrong
demonstrates ways “the domestic novel antedated — was indeed necessarily
antecedent to — the way of life it represented.”4 The eighteenth-century
domestic novel contributed to the structure of domestic life that emerged
during the eighteenth century and persists in altered form in the twenty-
first century. As Armstrong’s work indicates, even fictions considered gen-
teel by contemporary standards have the power to support or overthrow
the governing norms of civilization. Unlike domestic ways of life, mur-
der — one of the most powerful and common of fictional horrors —
demands culprits, and if fictions can create reality, Gothic fictions about
murder might reasonably be prime suspects. All fiction might be blame-
worthy, but Gothic fiction seems particularly reprehensible.
As Martin Tropp claims in Images of Fear: How Horror Stories Helped
Shape Modern Culture, “The parallel development of the modern tale of
terror and the modern world show us how literature and life create each
other.” Identifying Gothic horror as an exemplar of literature and life’s
interdependence, Tropp “examines how images of fear… helped give form
and meaning to the frightening events that have come to mark modern
culture… how and why a few very special stories have helped determine
4 I N T RO D U C T I O N

the way we see the world around us.”5 Thanks to the works of Tropp and
others, that the Gothic provides a way of seeing is well-established. The
importance of Tropp’s work for my own is hard to calculate; the similarity
between my subtitle and his is meant to acknowledge his work’s signifi-
cance. However, people who blame the Gothic for real-life horrors do so
because the Gothic does more than shape the perception of events: the
finger-pointers claim that the Gothic causes events, making things be in
ways they would not otherwise have been.
Ultimately the huge questions that I started asking in the wake of
Columbine — whether violent fictions can really be responsible for violent
realities and whether people have always blamed horror fictions for horrific
realities — had to be whittled down. I chose to limit this book to the afore-
mentioned lineage that connects the first novel called Gothic, Horace Wal-
pole’s The Castle of Otranto, to the contemporary horror film. This book
is emphatically not a representative survey of Gothic fiction. If it were, its
neglect of great works such as James Hogg’s Confessions of a Justified Sinner
and Bram Stoker’s Dracula would be a criminal, fatal flaw. Instead, this
book offers broad consideration of more chiseled forms of my initial ques-
tions:
1. When Gothic horror became a recognized literary genre in the
eighteenth century, what ill effects did critics associate with it, and
why did they do so?
2. In the 245 years since the Gothic’s birth, has the genre proven
those critics right, and if it has, how has it done so?
The first part of the book, “Gothic Threats,” examines what ill effects
the Gothic threatened and why critics perceived those threats. The remain-
ing three parts, “Gothic Sexualities,” “Gothic Ghosts,” and “Gothic Vio-
lence,” examine how selected works in the tradition of Gothic horror might
seem to carry out those threats.
Before launching into these lines of inquiry about how the Gothic
shapes reality, I have two important tasks. First, I need to define two key
terms: “Gothic,” which in the preceding pages has already appeared in
ways that some readers will find problematic, and “reality,” which is per-
haps the most ontologically and epistemologically vexed word in the
English language. Second, I need to defend the genre, which I credit for
saving my young psyche from torturous dreams, from a conclusion that
might erroneously seem to follow from some of my claims: though I do
argue that the Gothic shapes reality, making things be in ways they would
 Introduction 5

not otherwise have been, I do not argue that the Gothic is responsible for
its influence. I therefore need to make some theoretical distinctions related
to causation, culpability, and influence.

Gothic
Referring to the difficulty of separating the genres of horror, science
fiction, and fantasy, Stephen King writes candidly, “It’s a trap, this matter
of definition, and I can’t think of a more boring academic subject.” 6
“Gothic” is indeed a trap: as with all definitions, the definition of “Gothic”
changes with its contexts, and while it does have a set of historical meanings
and associations worthy of study, no academic writer will ever legitimately
declare a decisive victory in the battle over its precise meaning. While the
Gothic has roots in medieval romances, Renaissance tragedies, and early
experiments in the novel based on the romance tradition, most critics agree
that the Gothic tradition began in the eighteenth century. The more con-
tentious question is the question of when and whether the Gothic ended.
Seeking to limit the Gothic by historical period, many critics confine the
term “Gothic” to the heyday of the Enlightenment, the period stretching
from the 1760s to the 1790s, roughly from Horace Walpole’s The Castle of
Otranto to Ann Radcliffe’s The Italian. Others give it a slightly more distant
endpoint, figuring the Gothic as the embarrassing underbelly of Roman-
ticism and cutting it off around 1820, with Charles Maturin’s Melmoth the
Wanderer, or around 1824, with Confessions of a Justified Sinner.
Giving the Gothic such endpoints creates a need for a host of new
categories for works that continue, sometimes self-consciously and some-
times not, to carry on the tradition of horror that began in the eighteenth
century. For some, Gothic after 1824 becomes gothic, and little-g gothic
names the uses of conventions derived from eighteenth-century Gothic in
works such as Emily Brontë’s Wuthering Heights. Little-g gothic appears
in the works of Charles Dickens, George Eliot, and many other major
nineteenth-century writers, and G/g-othic elements from Edgar Allan Poe
and Mary Shelley often get credit for spinning off the detective and sci-fi
genres. So many G/g-othic elements appear in the works of Wilkie Collins
and his ilk that he sometimes appears as part of the Sensation novel tra-
dition — which owes a great debt to the Gothic — or the beginning of neo-
Gothic, a category that includes such fin-de-siècle works as Robert Louis
Stevenson’s The Strange Case of Dr. Jekyll and Mr. Hyde and Bram Stoker’s
6 I N T RO D U C T I O N

Dracula. In the century plus since Dracula combined eighteenth-century

infested-castle terror with neo-Gothic urban horror, the revived Gothic
tradition has continued. It has morphed into the horror novel and the hor-
ror film, and more recently it has produced Goth rockers such as Marilyn
Manson and survival horror video games such as Resident Evil, which is
set in an old mansion highly reminiscent of one of Ann Radcliffe’s Gothic
edifices.
This book does very little to acknowledge such fine demarcations: in
Gothic Realities, “Gothic” refers to everything from Ann Radcliffe to Res-
ident Evil, Horace Walpole to Marilyn Manson. In his seminal study The
Literature of Terror, David Punter identifies fear as the “one element” that
unites all Gothic fictions, a fear that “is not merely a theme or an attitude
[but] also has consequences in terms of form, style and the social relations
of the texts.”7 My own definition of Gothic derives from Punter’s argument:
a Gothic fiction is a fiction that primarily represents fear, the fearful, and
the abject, even if the representation is comic; every work that this study
labels with the big G makes fear and the fearful its main business. Works
that use Gothic conventions (such as creepy old houses that hide dark fam-
ily secrets) but do not focus primarily on the representation of fear and
the fearful don’t get the big G, and for that reason the only work mentioned
in the previous paragraph that does not wear the Gothic label as used here
is Wuthering Heights. Shelley, Poe, Collins, Stevenson, Stoker, and King
all wear the G, perhaps with pride. The section of this book titled “Gothic
Sexualities” gives Oscar Wilde’s The Picture of Dorian Gray the Gothic
label, which some critics would dispute; if they’re right, my argument in
that section is completely incoherent (naturally, I think they’re wrong).
The problem with defining the Gothic as a form focused primarily on rep-
resentations of fear, the fearful, and the abject is that “fear,” “the fearful,”
and “the abject” are unstable terms themselves, and therefore any claim of
classification invites debate. “Gothic Sexualities” justifies Wilde’s inclusion
with different terms; Stephen King, sage bestseller, politely excuses himself
from the table.

Realities
What is reality? Undergraduates might ask this question in smoky
lava lamp-lit rooms; as moviegoers exit screenings of The Matrix, their
brains pulse with the film’s riff on Jean Baudrillard’s ideas about simulacra,
 Introduction 7

hyperreality, and “the desert of the real itself.”8 “Reality” is far more slippery
than “Gothic.” The consequences of its meaning reach farther, and spec-
ulations about its meaning have incensed and inflamed both professional
and amateur philosophers since its coinage. As a result of these controver-
sies, defining “reality” requires engagement with some heavy theoretical
thinking. The title of Ian Hacking’s The Social Construction of What? frames
the question of “reality” and its “social construction” as somewhat risible.
Pointing out the wondrous vagueness of “reality” in such a context, Hack-
ing states, “the social construction of reality… sounds like the social con-
struction of everything.” Hacking legitimizes only arguments about the
social construction of specific things, arguments “that aim at displaying or
analyzing actual, historically situated, social interactions or causal routes
that led to, or were involved in, the coming into being or establishing of
some present entity or fact.”9 Gothic Realities has such an aim: “Gothic
Sexualities” and “Gothic Ghosts” analyze the Gothic’s interactions with
other social (or in a different idiom, discursive) factors involved in the
coming into being of homosexuality and of the specific realities accorded
to ghosts.
Like many others, I use “reality” as a label that signifies status. The
label “reality,” like the label “Gothic,” announces the quality of a thing,
its deservingness of a place within a category. Hacking refers to “reality”
as an “elevator word,” a word that conveys higher status or legitimacy, and
argues, “Facts, truths, reality, and even knowledge are not objects in the
world… [but] are used to say something about the world.”10 In “The Dis-
course on Language,” Michel Foucault observes a “will to truth” in dis-
course that is a “system of exclusion,” a way that discourse elevates the
true and excludes the false according to its own “rules.”11 As elevator words,
“reality” and “truth” have similar exclusionary functions within discourse.
The label “real” grants the “real” thing —“the real thing!”— superior validity
according to the rules of the discourse within which the label is applied.
“Real” friends are more loyal than “false” friends and are supposed to be
better company than “imaginary” friends. “Real” problems oppose inferior,
“trivial” problems. “Real” in this study refers to things that discourses ele-
vate with ontological or epistemological status, things said either to exist
or to be perceived as existing. As a product of discourse, “reality” collapses
the ontological into the epistemological because saying something is real
results from a perception of existence governed by discourse’s rules. In
other words, when we say a thing is real, we are drawing a conclusion that
results from our perception of the thing, a perception that is shaped by
8 I N T RO D U C T I O N

our cultural contexts. “Gothic Sexualities” examines the rules for the reality
of homosexuality, a purely discursive entity, and “Gothic Ghosts” examines
the rules for the reality of ghosts, entities with prediscursive existence
according to a belief, itself a product of discourse, that dramatizes reality’s
collapse of the ontological into the epistemological. “Gothic Violence”
examines more urgent claims about how the Gothic relates to a reality that
consists not merely of discourse but of life and death.

Causality and Culpability

Attacks on Gothic fictions as bad influences, from the eighteenth cen-
tury to the present, depict the Gothic as a culpable causal agent, framing
it as a monster intent on destroying society in general and children in par-
ticular. This depiction informs the way David Grossman and Gloria
DeGaetano’s Stop Teaching Our Kids to Kill represents the media industry’s
“complete and total contempt for the people of the United States”; this
representation simplistically imagines “the media” as a unified entity capa-
ble of a concentrated hatred for the people who both produce and consume
its wares.12 Madeline Levine’s contribution to the student-friendly Media
Violence: Opposing Viewpoints clarifies that blaming the media for its
influence does not necessarily involve claiming a simple and direct causal
link between fiction and crime: “The question is not whether the media
are the cause of crimes like these (they aren’t), but whether the media are
an important ingredient in the multiple causation of crime (they are).”13
The notion of multiple causation, explored more fully in “Gothic Vio-
lence,” suggests that a contribution to a crime’s many causes is blamewor-
thy.
Most views that find violent fictions culpable for real-life violence are
problematically deterministic: they strip agency away from the violence’s
human perpetrators and assign it to inanimate causal factors. This trans-
ference of agency from the animate to the inanimate is an unnecessary
byproduct of constructivist thinking. If, as I argue, phenomena like homo-
sexuality and ghosts, and even historical events like the tragedy at
Columbine, have been shaped by the Gothic, then the Gothic made those
phenomena and events be in the ways that they are. True — looking back,
we can’t see these phenomena and events fully without also seeing the
Gothic, but at the same time, we wouldn’t necessarily see the Gothic in
these phenomena and events if we weren’t looking back. The multiple cau-
 Introduction 9

sation associated with historical events and phenomena is retrospective.

Retrospectively observed causal factors are not the same as causal agents.
My arguments do not support the leap from retrospective causality to cul-
pable agency, to the Gothic being guilty for the violence that people do.
The judicial concept of criminal guilt in the United States and else-
where relies on the concept of free will; without a concept that grounds
responsibility in the agency of human actors, criminal justice unravels. A
dilemma appears: if art bears the ultimate responsibility for crime, then
the criminal is little more than a conduit of influence, deserving pity rather
than punishment. W. James Potter doesn’t hesitate to blame media violence
for undesirable social phenomena, but he nevertheless detects this dilemma
and explains why it’s false:
[In] cases in which the defendant tried using the “media made me murder”
defense, the jury convicted the defendant, reasoning that people have free will
and should be held accountable when they decide to commit a serious crime.
Do people have free will? Of course. Should people, even adolescents, be held
accountable for their actions? Yes. But concluding that people should be held
accountable for their actions is not the same thing as saying that the media
exert no influence on people. Accountability and influence are two distinct
issues.

After making this distinction between accountability and influence, Potter

argues that “the media are in fact responsible for negative effects — that is,
the media exert a negative influence.” 14 Accountability here refers to
whether something can be charged legally for a crime, and thus it differs
from influence because an influence isn’t necessarily chargeable. Potter
links both accountability and influence to responsibility, but he distin-
guishes influence from the accountability of “free will” that can justly earn
“people, even adolescents” imprisonment and possibly execution.
This link between influence and responsibility is problematic. Potter
asserts that “of course” people have free will — the self-evidence of this
notion supports the ethical “should” with which he bolsters the criminal
justice system. Sensing the difficulty of positing the existence of free will
within a deterministic model of causality, Potter distinguishes between
“probabilistic causation” and “deterministic causation,” associating the for-
mer and not the latter with media violence. “One of the implications of
shifting thinking away from determinism,” Potter explains, “is to recognize
that there are no ‘sufficient conditions’ for an effect — that is, no single
factor is sufficient to guarantee an effect.”15 In this view, the influence of
media violence does not guarantee real-life violence, but it does, along
Other documents randomly have
different content
Ocskay a feleségét ocskai kastélyába szándékozott hazavinni, s a
mézesheteket ott tölteni el, a míg a háboru szünete tart. A régi
hadviselésnél még erre is jócskán ráért az ember. Nem mentek az
emberek akkor olyan bolondul egymásnak, mint most; hanem ha
valaki az ellenséget jól tartotta egy porczió ütleggel, időt engedett
neki, hogy azt meg is emészthesse. Tehát nagy volt a készület a
menyasszonyhozó utazásra.
Ilonka ez időt arra fordította, hogy a leánykori barátnőitől vegyen
keserves bucsúkat, a mikor úgy illik, hogy magukra hagyja őket
mindenki. Ocskay pedig egy rövid misét tartatott magának a tábori
pappal.
Mikor a miséből kijött, azt mondá neki az iródiákja, hogy egy
táborbeli úr akar vele egyedül beszélni, a ki most érkezett meg
lóháton és le sem nyergeltetett.
Ocskay tudta előre, hogy ki az? Keresztet vetett magára, úgy
került eléje.
Ez volt az a Csajághy Márton.
A nevét sem jelentette be senkinek e vendég úr, s azt kérte, hogy
mutassanak a számára egy üres szobát, a hol egyedül lehet.
Magas, ölnél is termetesebb férfi volt, jóval a harminczon túl; de
alakja és arcza annál is idősebbnek mutatta. Széles vállai voltak, az
egész alak csupa csont és izom, egy-egy keze akkora, hogy más
embernek a feje belefért a markába. A feje aránylag kicsinynek
látszott a termetéhez, még inkább a túlizmos nyak miatt. Az arczán
két mély ráncz vonult végig, a feszes magatartás véshette azt oda;
barna, bronczfényű volt a bőre, az álla simára borotválva, s a két
bajusza hegyesre kifenve, mint két orsó. A szemei mélyen bennültek
s a két szemöldöke bozontosan hegyezte a végét előre a villogó
szemek fölött.
Mikor hallgat, az ajkait úgy beszorítja, hogy alig látszanak.
 A két férfi szemközt állt már, de egyiknek az arcza sem mutatta
még csak a hajnalodását sem valami örömnek, hogy a másikat
láthatja. Csajághy arcza olyan volt, mintha vasból volna öntve.
Ocskay erőltette a nyugalmat.
Egyik sem nyújtotta a másik elé kezét. Ocskaynak a száján nem
jött ki ez a szó: «Isten hozott».
Csajághy szólalt meg elébb. Hangja csendes, csaknem leptető
volt; egy neme az erős suttogásnak.
– Meghivtál, eljöttem. Nem akartam a napjára érkezni, tudhatod,
miért. Megtörtént, – megvan. – Te nőül vettél egy leányt, a kibe az
öcséd halálosan szerelmes, – te nőül vettél egy leányt, a kinek a
bátyját párviadalban megölted. – Megtörtént, megvan. – Ezt a titkot
nem tudja más, mint az öcséd, a ki a párbajnál a te segéded volt, és
én, a ki Tisza Gábor segéde voltam. – Büntetést szenvedtél érte, az
egész ezred szine előtt. – Ezt az egykori csapatodat ellenségképen
találtad a tiszabecsi átjárásnál; mikor rájuk ismertél, úgy rohantál
feléjük, mint egy örjöngő Hercules, s levágtad, vízbe fojtogattad, az
utolsó emberig. Egy lelket nem hagytál megmenekülni azokból, a kik
megszégyenítésednek élő szemmel látott tanui voltak. – Kitaláltad
azt az új divatot, hogy a kuruczok a hajukat elől befonva viseljék; ez
el takarja nálad mindenkorra megcsonkíttatásodat: még a hitvestárs
sem fedezheti azt fel soha. – Csak ketten tudjuk azt: testvéred és
én! – Most vedd eszedbe azt, a mit mondani fogok, s a mit, hogy
elmondjak neked itt és ma, csaknem szökve jöttem ide, éjjel-nappal
nyeregben ülve. – Mi ketten tudjuk rettentő titkodat s hogy azt
megőrizzük, nagy árt kérünk érte. Kemény, lealkudhatatlan árt.
Kettőt, nem egyet. Követeljük tőled, hogy ezt a nőt, a kit
feleségeddé tettél, oly boldoggá tedd, a hogy az azt megérdemli
tőled. És aztán követeljük tőled azt, hogy ezt a hazát, ezt a
szabadságot, a melynek zászlóját kezedbe ragadtad, szolgáld
hűségesen, míg végső diadalra vezeted.
Ocskay hirtelen fölemelte kezét, mintha esküdni akarna. Csajághy
vas keze lenyomta azt. Az övé erősebb volt.
 – Ne esküdj! Ne fogadj! Az téged meg nem tart. – Ha te rendes
mindennapi ember volnál, ide sem jöttem volna hozzád, hogy
emlékeztesselek; azt mondanám: «úgy kell lenni, s úgy lesz». A ki az
ország legszebb, legjobb leányát feleségül nyerte, abból csak szerető
férj lehet; a ki a nemzet dicsőitését kivívta, abból csak hős hazafi
lehet! De téged nem egyforma sárból gyúrt a teremtő. – Te nem
maradsz sokáig magadhoz hasonló. Egy indulat, egy szenvedély, egy
harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít s önmagad
ellenkezőjévé tesz. Kolostorban neveltek, onnan megszöktél,
eldobtad a barátcsuhát; katonának álltál. A táborban egy pár
átkozott szép szem miatt képes voltál életre-halálra vívni legjobb
czimboráddal s megtudtad azt ölni. A megfenyítésért átszöktél az
ország ellenségéhez, a törökhöz: mohamedán lettél. Aztán a hogy
megtagadtad a Krisztust, megtagadtad a prófétát is; falba rugtad a
magas portát s átszöktél a franczia királyhoz, annak a
testőrhadnagya lettél. Annak a testét sem védted meg. Otthagytad a
faképnél s kóbor kalandorokból csapatot toborzottál, azzal kószáltad
be Németországot. A német elfogott, fejeden halál volt; az öcséd,
Sándor, futott érted könyörögni a hatalmasokhoz, vagyonát
pazarolta, hogy megvásárolja a kegyelmüket. Elbocsátottak; de a
németek zászlója alá kellett esküdnöd, s megfogadnod, hogy
csapatoddal Rákóczy táborát rontod. – A helyett csapatostul együtt
átmentél Rákóczyhoz, s most az a neved a nép ajkán: «Rákóczy
mennyköve». Hűségesen adtam-e elő a curriculum vitædet?
Jó hogy nem volt egy tükör sem abban a szobában, nem láthatta
benne magát Ocskay ebben a pillanatban. Egy hős: megfogva,
megkötve, megalázva, megverve, mint egy gyermek! Egyetlen
ember által.
– És pro corodine elvetted nőül a vidék legszebb, leggazdagabb
leányát, a kiért annyi levente epedezett, de senki se jobban, mint
saját édes öcséd, Sándor…
– Nem tudtam ezt, rebegé Ocskay; de szemeit nem birta
fölemelni.
 Csajághy a vállára tette a kezét.
– Ne mondd ezt, kedves vezérem. Nekem fáj az jobban téged, a
hőst, a nép bálványát, s megvallom az enyimet is, odáig alázva látni,
hogy mentegesse magát valaki előtt; bárha édes testvére legyen is
az. Én különben is skeptikus vagyok, nem hiszek a sors
véletleneiben. Abban, a mi a világon történik, több része van az
emberi akaratnak, mint a vak prædestinatiónak. Láthatatlan az is,
mint emez. – Te épen az öcséd leveleiből tanultad megismerni azt a
hölgyet, a kit ő elég ártatlanul úgy festett le előtted, mint a női
tökéletesség ideálját. Ide már felkészülve jöttél. Rendeztél egy
várostrom játékot, a miben a leány, mint diadalmas hőst lásson
maga előtt. Hisz Léva várának a bevétele csupa mesterfogás volt.
Labancznak öltöztetett katonáid, kik a szétvert had maradványai
gyanánt kerültek be a várba, hátulról támadták meg a várőrséget, s
ők nyitották meg előtted a kaput az első lövésre. A mi attól fogva
történt, az is, hitem szerint, mind csupa kicsinált praktika volt, egy
szűz vár bevételére számítva: egész a hasból beszélő labancz-
kapitány ezermesteri furfangjáig. Én még azt is tudnám hinni, hogy
maga a halálraitélési és megkegyelmezési jelenet is előre volt
scénázva. Hiszen te theatrumdirector is vagy. Jól van. Bravo! A
kurtina le van már bocsátva: most már tapsolhatunk. Tapsolunk is.
Éljen a szerző! Éljen a hős! Hanem aztán most én jövök ez epiloggal.
– Győztél, diadalmaskodtál. Én is a diadalszekeredbe fogom
magamat és húzlak. Nem állok be annak az officiosus bolondnak, a
ki a triumphator szekere mellett, az ujjongó nép hallatára, a hősnek
a hibáit hányta szemére. Dicső vagy, fényes vagy, boldog vagy.
Maradj az! Ezt az egyet követeljük tőled mi ketten, semmi mást.
Férje vagy a legszebb, s a mi több annál, a legjobb asszonynak a
földön, légy boldog családfő! légy erős törzse egy dicső családnak,
hatalmasítsák el utódaidat e földön a jövő századok! Gazdag lettél,
légy még gazdagabb, uraljon kis királya gyanánt mind az a föld, a
mit felszabadítasz. – Becsülve vagy. A fejedelem egy szavával elveszi
tőlünk többiektől a becsületet, hogy te rád halmozza. Szerezz hozzá
még többet: úgy mutogassanak rád, mint követendő példaképre a
kortársak előtt. – Bálványa vagy a népnek: légy megváltója! –
Vezesd be az igéret földébe, s írd be a nevedet a legelsők közé, a kik
ott ragyognak történetünk érczlapjain! – Rákóczy villáma vagy!
győzhetlen a harczban, a nép hitében a mesék lovagja, a kinek a
testét nem fogja se kard, se golyó, hogy még sérthetlenebb légy,
mindenütt ott láss magad mellett kettőnket: öcsédet és engem, a mi
testünk fog védelmezni a csaták vészei között; mi virrasztunk
sátorod előtt, mikor alszol, mi oltalmazunk élesen vágó kardok s még
élesebb nyelvek ellen, s ha esküdni kell melletted, készek vagyunk
Isten igazsága ellen esküdni és elkárhozni érted… mindaddig, a míg
e magasra vivő úton fölfelé haladsz… Addig: igazán mondom,
addig… Hanem ha te egyszer ennek az útnak a lejtőjére tévedsz, ha
te egyszer árulóvá találsz lenni e szentháromság ellen, a minek neve
«hitvesi hűség», «férfiui becsület», «hazafiui kötelesség»: mi leszünk
ketten, a kik meg fogunk ölni: én és az öcséd! Testedet nem fogja
fegyver? ám a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet; ha van
kard a világon, a mitől félhetsz: bizony a testvéredé az. Ha
megcsalod valaha ezt a nőt, ha elárulod valaha ezt a hazát,
gyilkosod lesz az öcséd: hóhérod leszek én!
E nehéz szavakra azzal felelt Ocskay László, hogy mindkét kezét
nyujtá Csajághy elé s szeme közé nézett annak bátran, őszintén,
nemesen. A két férfi megszorítá egymás kezét, s aztán megcsókolták
egymás arczát.
– A mit ez órában hallottál tőlem, dörmögé halkan Csajághy, az el
van temetve a sirban, csak magad fel ne dúld: ott marad örökre. –
És most vezess át az «édes anyádhoz».
… Mind a két asszony együtt volt, az anya és leánya. Régi jó
ismerős volt előttük Csajághy Márton. Szegény jó Gábornak ő volt
legkedvesebb barátja. Nem is tudott vele a nagyasszony egyébről
beszélni, mint a megholt fiáról; bárhogy igyekezett is Csajághy más
vidámabb tárgyakra fordítani a beszédet, meg csak visszatért rá.
S Ocskaynak mindezt ott kellett hallgatnia.
 («Miért olyan hidegek a kezeid?» suttogá a hozzá simuló hitves,
aggodalmaskodva.)
– Milyen délczeg volt, és milyen jó! suttogá az özvegy. Mennyire
szerette a hugát. Mikor menyasszony volt, azt mondá vőlegényének:
meg ne keserítsd valaha a hugomat, mert akkor megöllek, oh
tudom, hogyha meghallotta volna, hogy a testvére sir a férje miatt, a
sirból is fölkelt volna a fogadását megtartani, hogy azt megöldökölje.
Ilonka egészen odaborult a férje keblére, mintha féltené azt,
hogy már öldökölik.
Édes anyja észrevette felindulását, s könyjein át mosolyogni
kezdett.
– Nem téged, nem, édes. Nyughatik már jó bátyád csendesen.
Testvére boldog lesz. – Pihenj fiam, pihenj! Jöjjetek: most mutatok ti
nektek valamit, a mit eddig csak titokban, csak magamnak
tartogattam. Lássátok meg ti is.
Azzal odavezette őket ahhoz a nagy szekrényhez, a melyben
meghalt fia öltönydarabjai voltak elrakva, krónikai rendben, legfelül a
himzett mellény.
Kivette, széttárta.
– Nézzétek: ez volt rajta halála óráján. Akkor is jó hugára
gondolt, mikor azt felvette, mert ő himezte ezt ki. Itt vágta keresztül
az a gyilkos golyó, a mely életét kegyetlen kioltá.
Az anya kitörő fájdalommal emelé az égnek reszkető öklében a
tépett öltönydarabot.
Csajághy megrettenve nézett rá, ha ez most átkot talál mondani
a gyilkos fejére! – Ocskay olyan volt, mint a halál.
De a fájdalomtorzította arcz mosolyra derült egyszerre.
– De nem! Ma nem átkozódom. És soha sem többet. Legyen
áldott az Úr, a ki őt elvette s nekem ismét visszaadta. Hiszen van
Á
már megint fiam. Áldassék az Isten.
S azzal megölelte a leánya férjét, az Úr adta édes figyermeket.
A nagy, kemény vas embernek is szemébe szökött a köny s
végigfutott azon az érczbarázdán, a mit ilyen nedv patakja nem
szokott öntözni soha. Most nem birt magával.
– Utoljára vettem ezt most elő, szólt Tiszáné. Most elteszem
örökre; azzal megcsókolta azt a golyó ütötte nyilást a mellényen, azt
a titoktartó szájat, s aztán sorba adta; mindenkinek megkellett ezt a
néma ajkat csókolni: Ocskay Lászlónak is. Akkor visszatette azt az
özvegyasszony a fiókjába. Most már aludjál csendesen. Soha sem
költelek fel már többet álmodból. – Pihenj, fiam, pihenj. – Hiszen itt
van már az, a kiért elfelejtem, hogy olyan nagyon fájt a szivem
valaha miattad.
S azzal egymáshoz ölelte az ifjú párt: a vőt és leányát.
… Csajághy bucsuzott, azt mondta, hogy siet. Nem maradhat
tovább. Csak szökve jött így is. Végőrön van az állása, mindennap
ellenséggel szemközt.
Mikor Ocskay kikisérte az előpitvarba s egyedül voltak, Csajághy
megragadta a kezét vas markával s azt dörmögé fülébe:
– Ha te ezt a jelenetet valaha el tudnád felejteni!
– Soha ez életben! suttogá Ocskay.
– Eredj vissza az «anyádhoz». Neki van rád szüksége, nekem
nincs. Eredj vissza hozzá.
… Mikor Csajághy egyedül, senkitől nem kisérve lement az
udvarra, a lovát ott jártatta egy zöld monduros hajdu a fák alatt:
Csajághy véletlen szemügyre vette a hajdu arczát s megdöbbent a
láttára.
– Te, legény! Nem Marczi a neved?
 – A vaóna, ha más nincs.
– Nem te voltál Gábor urfinak az inasa?
– Reegen vaót a: talán nem is igaz.
– Hát téged nem vágtak le a többivel együtt Tisza-Becsnél?
– Ím nem valeek ottan.
– Hát azt mondom neked, ficzkó, hogy kapiczányon tartsd a
nyelvedet, hogy ki ne beszéljen valamit abból, a mit tudsz. Mert ha
megtalál szaladni a nyelved, bizony mondom, hogy utána fut az a te
nagy tökkolop fejed is.
– Dejszen viteez kapitány uram, van eennekem annyi eszem, a
mennyi egy embernek, menmeg meeg azonfelyül egy palócznak
eleeg!
Csajághy felkapott a lovára s elvágtatott.
 MÉZESHETEK.
Tiszáné nagyasszony minden negyednap kapott levelet a
leányától Ocskóról, a hol Ilonka házassága első heteit tölté. E levelek
áradoztak a boldogságtól.
Egy új világot talált maga előtt az ifjú nő! sokkal szebbet annál, a
mit az álmok tündérei hoznak a vágytelt leányi szivek elé. –
Mennyire szeretve van, azt meg sem kisérté szavakba foglalni. Az
ilyesmiről a szemérmes nő még az anya előtt sem beszél. A férjének
csak ez volt czíme a leveleiben: «az én drágám», – «az én
angyalom».
Meg lehetett azt érteni jobban az elmondott dicsekedésekből. Az
ifju menyecske az egész úr a háznál: korlátlan egyedur, a ki
mindenkivel rendelkezik. Az egész nagy gazdaság az ő kezén fordul
meg: jövedelem és kiadás. Mennyi gond van azzal! S milyen jól esik
az asszonynak, ha az a gond ő rá van bizva! Ez az édes teher. –
Ocskay birtoka eddig is igen jól volt berendezve. (Igaz, hogy
mindezideig a Sándor öcscse kezelte.) Olyan tehenek vannak itt, a
miknek nincsen szarvuk s naponkint háromszor kell őket fejetni; a
birkák pedig selymet hordanak gyapju helyett. A baromfi-udvarban
kalekuti kakasok és pézsmakacsák tenyésznek. Azok mind ismerik őt
már. Hát még a kert! Az egy valóságos paradicsom. Olyan virágokat
ő soha sem látott, olyan gyümölcsöket ő soha sem izlelt. A
virágoknak maga az «édesem» a kertésze; ő oltja, plántálja a
csemetéket, s a gyümölcsöt ő szedi le a fákról. A kert közepén
vannak a halastavak, a mikben pisztrángokat tenyésztenek, együtt
szoktak horgászni azokban ők ketten.
Azután a kerten túl van az erdő; a szép óriási szál erdő
fenyőkből, olyan annak az illata, mint az élet! Együtt szoktak abban
sétálni, lovagolni, a szelid dámvadakat etetni ők «ketten».
Mindig csak «kettecskén», mindenütt «mi ketten».
Nem jár az egyik vadászni, unatkozásra hagyva a másikat, nem
hivogat jókedvű czimborákat a házhoz, hogy legyenek többen:
elegek ők maguknak ketten.
Még csak dohányozni sem lopózik félre a férj, mind elajándékozta
a pipáit, azt mondta, hogy árt a mellének, pedig csak azért tette,
hogy még a pipa se lopjon el tőle egy pillanatot is az együttlétből.
Aztán nemcsak gazdaságból, kertészetből áll ki a világ, vannak
komolyabb foglalkozások is. A mit leánykorában elmulasztott Ilonka,
most asszonyfővel helyrepótolja. A «drágám» leczkéket ád a
feleségének a franczia nyelvből; azt mondja, hogy majd ha egyszer
békesség lesz, elmennek együtt Versaillesba ők ketten. Igen jól
halad a tanulás. Már a gyakorlatokig ment. Félesztendő alatt, azt
mondja a drágám, hogy kész francziának tanítja ki a nejét.
(– Félesztendő alatt! dörmögé a nagyasszony, mikor ezt olvasá,
hát a hadverésből mi lesz? Azért nevezte ki fiamuramat ezredes-
kapitánynak a fejedelem, hogy komanvuportévut tanítgasson hat
hónapig a feleségének? Node az az örvendetes volt abban is, hogy
ez alatt is mindig együtt vannak ők ketten.)
Látogatásokat még eddig nem értek rá tenni a vidéken. (Nem
értek rá? Ez is jó tünemény.)
Nehogy pedig a «drágám» megunja magát az együttélésben, a
maga számára is talált olyan munkát, a mit egész passióval végez.
Valami nagy, kutyabőrbe kötött foliánsból fordít: diákból magyarra.
Aztán úgy megy ám ez a fordítás, hogy előtte fekszik a könyv, a
térdén meg a feleség ül; a hol comma van, az egy csók, a hol
semicolon jön: az a kettő; a pausánál egy ölelés.
(No ez nem rossz methodusa az interpunctiók megértetésének.)
 Aztán milyen szép dolgok vannak abban a könyvben, a mit a
«szerelmem» diákból magyarra fordít. Azt Ilonka azon melegében
olvassa, a hogy a toll hegyéből kisül. De azoknál szebb dolgokat
embernek kigondolni sem lehet. Bellarminiusnak hivják a szerzőjét.
(No megütheti a kaszakő ezt a mulatságot! mondá ennek az
olvastára Tiszáné nagyasszony. Ő már hallotta hirét ennek a
Bellarminiusnak. Ennek az olvastatásával téritették el a jó
Brandenburgi Katalint is a kálvinista hitről, úgy, hogy már akkor,
mikor az ő anyjának ajándékozta azt az imádságos könyvet, pedig
akkor még Bethlen Gáborné volt, már ezt a gúnydalt énekelték róla:
 «Gyakran térdet képeknek hajték,
Titkos boltban melyeket tarték,
Isten helyett – holt szenteket,
Feszültet imádék,
Olvasókra
Sok szapora
Ávékat mondék.»

Most már nem bánta volna a nagyasszony, ha inkább azon

panaszkodott volna egy kicsit a fiatal menyecske, hogy a férje
naphosszant vadászni jár, mintsem hogy azzal dicsekedik, hogy a
«drágalátos egyetlene» Bellarminiust fordítja magyarra, s azalatt a
feleségét a térdén ringatja.
A nagyasszony erősen hitbuzgó volt.
Mai napság fel nem tudja ezt már fogni senki, hogyan gyülölhette
egyik magyar ember a másikat, testvér a testvérét azért, mert az
egyik így, a másik amugy dicsérte az Istent! Pedig hát száz
esztendőn át ez volt a kor uralkodó gondolatja. Császárok, királyok,
főpapok, lelkészek, iskolamesterek, urak és parasztok, magyarok és
tótok, férfiak és asszonyok mind abban vetekedtek, hogy ki hogyan
ragadhasson el egy lelket a másiknak az aklából a magáé számára? a
hittérítők odatelepedtek a révek átjáróihoz s a kompon átkelőket
igyekeztek megtéríteni; a vásárokban prédikáltak egymás ellen,
szindarabokat adtak elő, a mikben a papokat agyoncsufolták, s hogy
már a megszólalásnál felismerjék egymást, az egyik felekezet az
«ly»-psilont «l»-nek, a másik «j»-nek ejté ki, s a mely napon egy
kálvinista prédikátort a pápisták áttérítettek a maguk hitére, ugyanaz
nap tromfra tromfot a kálvinisták is fogtak maguknak egy
franciscánus barátot, a kiben diadalmaskodjanak; a mely családban
pedig egy convertita támadt, az nagyobb gyászt hozott arra a
halálesetnél. Úgy beszéltek arról, mint az öngyilkosról. II. Ferencz
(Rákóczy) fejedelem kezdé azon a hadjáratát, hogy ennek a
kölcsönös torzsalkodásnak egy minden vallásfelekezetet egyesítő
oltárral vessen véget, a min a hazaszeretet lángjánál áldoztak: ezt
példázta amaz emlékpénz is. De bizony a kor fogalmai még nagyon
erős gyökerekkel voltak belenőve a szivekbe; – Tiszáné
nagyasszonynak tehát alig tudott volna Ilonka valami szomorúbb
tudósítást küldeni, mint hogy ő vele Ocskay azt a veszedelmes
Bellarminiust olvastatja. Tudta ő azt Ocskayról, hogy az valamikor
maga is barát volt.
A mai kor gyermekei előtt mind ennek a nagy keserüségnek
nincsen már értelme. Hogy valamikor háborut lehetett viselni azért,
hogy az Úrvacsorája egyes vagy kettős szin alatt szolgáltassék-e ki?
Most már csak azért háborodunk fel, ha a magunk vacsoráját
redukálja valaki.
A szerelmes ifju pár úgy élt ocskói magányában, akár egy
szigetben a Csendes-tenger közepén. Hogy a világ nagy zaja meg ne
háborítsa idylli nyugalmát, arra nézve Ocskay László egy igen jó
stratagemát gondolt vala ki. Tartott egy kis ébénumfa ládikót, s a
mint valahonnan levele érkezett, azt menten becsukta felbontatlanul
abba a ládikóba s a kulcsát felakasztotta a fogasra. Miatta talpra
állhatott, fejére állhatott az egész világ tetszése szerint.
Pedig azokban a levelekben aligha fontos parancsolatok nem
foglaltattak Bercsényitől, a fővezértől, Károlyi Sándortól, az
alvezértől; el kellene már foglalni Kékkőt, Csábrág várát régen
ostromolják. De Ocskay sokkal nevezetesebb hadműveletnek tartá e
helyett azt, hogy egy odvas fát megostromoljon egy mókusfészekért.
Ilonka nagyon szeretett volna egy mókust. Az volt a valódi
parancsolat. Fogott is Ocskay egyet; az meg is harapta a kezét,
megczáfolva ez által azt a hitet, hogy az ő testét nem fogja semmi
fegyver. Volt bezzeg nagy sirás az asszonyka részéről, mikor a
mókusharapás sebét kendőjével letörülgeté, s azt a miatta hulló vért
meglátta. – Boldog Isten! Ilyen sirást követni el egy mókusharapás,
meg három csepp vér kihullása miatt! – Hátha egyszer?
Bizonyosan az a rendelet is benne volt valamelyik, fogságba
dugott, levélben, hogy serénykedjék Ocskay László uram Léva várát
hevenyében új sánczokkal és pallizadákkal ellátni, mert jön Bécs felől
Schlick tábornok, a ki nem érti a tréfát. Hanem ennél sokkal
elébbvaló dolognak tartá ő az elfogott mókus számára egy olyan
körülforgó kalitkát készíteni, a miben a tréfás állatka az asszony
mulattatására szaladgálhasson.
Épen azon kapta Csajághy Márton a szerelmes párt, mikor a
mókust etették; a kalitka az asszony ölében volt, Ilonka meg a férje
ölében, Ocskay a fogaival törögette a mogyorót, a mókus
furcsálkodott, a menyecske pedig nevetett rajta. Csajághy minden
bejelentés nélkül toppant be a pitvarba. A menyecske aztán nagy
szégyenkedve futott be a szobájába, otthagyva a mókust kaliczkástól
a férje kezében.
A vas ember arcza semmivel sem volt mosolygásra hajlandóbb,
mint máskor.
– Adjon Isten jó napot.
– Fogadj Isten.
Csajághy szemrehányásteljes arczczal állt, karjait egymásba
fonva Ocskay előtt.
– Mit csinálsz te itt?
– A mit megfogadtam. Boldogítom a feleségemet.
– Hat hét óta teszed ezt már.
– S tenni fogom, a míg a hosszú életben tart.
– De az alatt, a míg te itt a feleségeddel csókolózol, velünk meg
csókolóznak a wallon dragonyosok kardjai.
– Csókoljátok őket vissza.
– Nem kaptad a táborból a leveleket?
– Kaptam. De egyet sem bontottam fel.
– Hát micsoda?
 – Tudtam jól, hogy mit irnak benne. Azt, hogy rögtön üljek lóra,
hagyjam itt a feleségemet, s menjek ide meg amoda tábort járni.
Ugy sem fogadtam volna meg.
– Nem fogadtad volna meg?
– Oly kevéssé, mint a hogy nem jön vissza semmi imádkozásra
egy ember a másvilágról, a ki már ott az üdvösségnek részese lehet,
hogy a ti bajaitokban részt vegyen.
– Ember! Mi történt te veled? Kilopták belőled a lelket?
– Úgy van. Kilopták. Nem tartom magamnál. Bűvkör van körülem
kerítve, a melyen belül olyan boldog vagyok, hogy nem törődöm az
egész világgal.
– Nem úgy egyeztünk, bajtárs. Két föltételt hallottál tőlem. Az
egyik az volt, hogy tedd ezt a nőt olyan boldoggá, a hogy azt
megérdemli, a másik az, hogy vezesd azt a zászlót, a mit kezedbe
ragadtál, végső diadalra.
– Hát Isten vagyok-e én, hogy két ellenkező dolgot tudjak
teljesíteni? A nő boldogságát nem adhatja más meg, mint magam; a
zászló diadalához vagytok elegen.
– De olyan, mint te, nincs senki közöttünk. A mióta te elvonultál
közülünk boldog magányoságodba, nemcsak a megkezdett diadalút
akadt fenn, hanem visszafelé megy minden. A hősök, a kik vészbe-
viharba mentek akkor, mikor azt látták, hogy te előlmégy, most egy
vak lármára szétszaladnak, s árulást ordítanak, ha jön az ellenség, s
a hátaikat mutogatják neki. Egész táborodat úgy szétzavarta az első
összemérkőzésnél Vak Bottyán, hogy mind a világba szaladt a
kuruczság.
– Szedje őket össze, a ki akarja.
– Harmadnapja Léva várát visszafoglalta az ellenség, épen azzal
a csellel, a mivel te megvetted. Foglyul esett a bátyád, Tormássy
László is.
 – Mért nem tartotta nyitva a két szemét? Neki nem volt fiatal
felesége, a ki befogja.
– De, czimbora! A szép feleség miatt odavesz minden babérod!
– Hát bánom én azt! Egy petrencze babéron nem nyugszom
olyan édesen, mint az én asszonyom keblén.
– Hát a kötelesség? Te a fejedelem ezredes-kapitánya vagy. A
kötelességmulasztás gyalázat.
– Ha nem tetszem a fejedelemnek, csapjon el a hivatalomból.
Tegyen helyembe mást. Mit törődöm én a gyalázattal? Arczul ütnek,
leköpnek? A feleség letörli, megcsókolja a helyét – s nem fáj többet.
Hagyjatok engem magamra.
– Nem! Bajtárs. – Ilyen nagyon még a hitvest sem szabad
szeretni. A ki az lehet, a mi te voltál, a ki az lehet, a minek neked
lenni kell, az nem mondhatja azt: én nem vagyok! ne keressetek!
– S én azt mondom nektek, hogy nem vagyok! ne keressetek! Ti
engemet megkötöztetek erősen. Rajtam hajtottatok, mikor
dicsőségem mámorában azt hittem, hogy köröskörül ragyogok.
Levetkőztettetek minden sugaraimból. Elém tartottátok a tükröt,
hogy lássam milyen silány, nyomorult lélek lakik bennem.
Elmondtátok előttem a curriculum vitæt, a mit összeállítottatok egy
éretlen suhancz hóbortjaiból; s rám olvastátok belőle, hogy ez
vagyok: áruló, szökevény, hitszegő, minden ügyre nézve, a mihez
odaszegődöm. Kiszakítottátok belőlem a lelket. – Nem a
feleségemnél van az kalitkába zárva, hanem tinálatok. Van két
ember a földön, a ki gyanakodik rám, hogy áruló lehetek valaha.
Most már vagyunk hárman; mert én is gyanakodom! Undorodom a
kardom markolatjától, mint a veszett ember a tükörtől, mert azt
gondolom, mikor hozzányulok, hogy én azt a kardot még egyszer
hazám ellen is fordíthatom. Hiszen képes vagyok rá. Hiszen ötször
cseréltem már zászlót, mért ne fordíthatnék magamon még
hatodszor is? Hiszen «elég egy indulat, egy szenvedély, egy harag,
egy sértés, egy tüzes pillantás, hogy önmagam ellenkezőjévé
gyurjon át!» Ezzel a szavakkal holt embert csináltál belőlem. Hagyj
szépen eltemetve. Csendes ember leszek; soha senkit, soha semmit
el nem árulok többet ebben az életben. Ne hívjatok vissza! Rossz
katona leszek. Nem szeretem a kardomat többé. S ha rá tudna birni
valami, hogy elszakadjak attól a földi mennyországtól, a mit
magamnak teremtettem, képes volnék inkább visszamenni a
nagyszombati kolostoromba, hogy elkövetett bűneimért vezekeljek,
mint oda a táborba, új bűnöket elkövetni!
Ez az egész patheticus kitörés minden hatás nélkül hagyta a vas
embert.
– Bajtárs! Ahhoz én régen hozzá vagyok szokva, hogy te az
indulataidban excentricus vagy. Hanem engem a heveskedés nem
győz meg. Én küldve vagyok hozzád; még pedig egyenesen a
fejedelem által. Ime ő felségének a levele.
Ocskay átvette a levelet s dölyfösen mondá:
– Ezt épen úgy nem fogom felbontani, mint a hogy a többieket
nem bontottam fel.
– Sajnálni fogom. Mert ha ezt a levelet el nem olvasod, akkor én,
parancs szerint, erőhatalommal foglak innen elvitetni. Egy szakasz
huszárt hozék magammal.
– Akkor meg épen nem fogom ezt elolvasni! kiálta indulatosan
Ocskay s kétfelé repesztve a fejedelem levelét, odadobta azt a lábai
elé.
A vas embernek az arcza még erre sem változott át. Hidegvérrel
mondá:
– Jól van. Hát a fejedelemnek a levelét eldobtad olvasatlanul. De
itt van nálam még egy másik levél, egy még nagyobb úrtól. – Ezt
bizonynyal el fogod olvasni. Anyád irja.
Ocskay összerezzent. Ez valóban a legnagyobb úr a földiek
között. Az anya, a kinek a fiát megölte, s a ki őt fia helyett fiává
fogadta.
Ennek a levelét fel kellett bontania.
Nem volt az calligraphicus irás, nem is volt valami czikornyás
stylus; de egészen szívhez szóló.
«Kedves édes szeretett fiamuram!
«Örömmel értesülök kedves leányom sűrű leveleiből a felől, hogy
kegyelmed az én szegény leánykámnak olyan hűségesen szerető
férje lőn. Áldja meg kegyelmedet ezért, meg is fogja áldani a
magasságban lakozó Isten! Bárcsak ez a boldog örömük háborítást
ne szenvedne soha. De hát Isten akaratja ez idő szerint, hogy ne
csak magunké legyünk, hanem másoké is, a kik bizalommal vetik
reánk szemeiket. A míg kegyelmed öröme napjait éli, minket
viszontagságos időkkel vert meg a hadak Ura. Lévát elfoglalta az
ellenség, házamban idegen katonák tanyáznak, a kik minden nap
gyalázzák nemzetemet. Bátyámat Tormássy Lászlót fogságra ejtették
a várban s azzal fenyegetnek, hogy ha kegyelmedet rá nem veszem,
hogy a pártjukra áttérjen: a szegény bátyám fejét bizony spiritusba
téve küldik meg én nekem.
Én pedig ellenben azt irom kegyelmednek, hogy ha mindjárt az
én saját fejemet fenyegetnék is a pallossal, kegyelmed a haza
ügyétől soha el ne térjen. Itt minden ember, kicsinye-nagyja, csak
azt beszéli, hogy volna csak itten Ocskay László, majd nagyot
fordulna egyszerre a hadak koczkája; kegyelmedet nézi,
kegyelmedet várja minden népség és a katonaság; úgy éneklik
szerteszét a mezőn: «Hol vagytok hazámnak csillagi? – Ocskay!» s
egyik napról a másikra mind hiába várják! – Én ugyan jól értem s
érezni is tudom, hogy vajmi nehéz elhagyni az embernek az ő
boldogságát. De én abban éltem mindekkorig, hogy van még a
boldogságnál valami nagyobb is e földön. A becsület. Mikor
választani kell, az ember otthagyja a boldogságot, s a becsülethez
fordul. Ha elbukik az ügyünk, kegyelmedet fogja vádolni mindenki.
És én nem akarom azt megérni, hogy az én leányom neve egy olyan
névhez legyen hozzákötve, a mihez csak egy makula is hozzáférhet.
– Szedje össze magát kegyelmed és tegyen nemkülömben, mint a
hogy tettenek őseink, és tesznek mai napság annyi ezeren, a kik
elhagynak szerető feleséget, ápolgató édes anyát s sietnek vérüket
felajánlani a legdrágább édes anyának. A gyönge asszonyok
parancsolni tudnak a könyeiknek, hogy ne folyjanak ő utánuk. Ezt
tegye kegyelmed és mi is ezt tesszük. Én nekem pedig irásbeli
választ erre a levelemre ne irjon kegyelmed másunnan, mint Léva
várából. – Maradok igaz, szerető édes anyja: Zsuzsánna.»
Ocskay László fogta az övébe dugott ónrudat s azt irta e levél
alá:
«Engedelmeskedem. – Fia: László.»
Azt a levelet otthagyta az asztalon.
Azzal inte Csajághynak.
– Mehetünk.
– Nem szólsz a feleségeddel?
– Majd elmondja neki ez a levél.
S indulni akart.
Csakhogy a feleség már akkor eléje jött. Ott hallgatózott,
leskelődött az ajtón. Lehetett-e azt rossz néven venni neki?
Nem sírt. Dehogy sírt. Ragyogott az arcza az örömtől.
– Eredj! eredj! ő biztatta legjobban a férjét. Én rég küldtelek
volna, ha mertem volna tenni. Elég volt a boldogságból ennyi. Ha
visszatérsz, folytatjuk ezt a boldogságot.
Egy könyet nem ejtett. Ő maga sietett férjének előkeresni a
fegyvereit. Ő maga segíté neki fölvenni a finom aczélpánczél-inget, a
mit akkor a dolmány alatt viseltek, s a míg azt feladta rá, megtalálta
a keblén azt az amulettet, a mit Ocskay mindig magával hordott, a
Boldogságos Szűz képe volt az. Ilonka megcsókolta azt a kis szent
képet. Csajághy Márton fejet csóvált erre. De hát lehet-e rossz
néven venni egy kálvinista asszonytól, ha megcsókolja azt a
talismánt, a melyre rá van bízva, hogy egyetlenegy férjét,
szerelmesét megóvja kard élétől, golyó sebzésétől? Bizony megtette
azt.
– Hogy maradsz itt magadra, egyedül? suttogá a férj.
– Nincsenek-e velem a könyveid?
Igaz. A kinek a könyvek már jó barátjai, az nincsen egyedül.
Ocskay még abban az órában távozott hazulról.
Bizonyosan meg is siratták akkor, a mikor már nem láthatott
vissza.
Olyan rövid volt ez a hat hét!
Rövid a csókolódásra; de a hosszú verekedésre.
Ocskay seregének a szétveretése Schlick és Bottyán által nagy
zavart idézett elő a kurucz táborban. Bercsényinek Eger alól,
Károlyinak Kecskemétről kellett felsietni, hogy az előrehaladó
labanczoknak gátat vessenek valahogy.
A fejedelem haragudott is erősen Ocskayra, a mit a levélben is
megirt.
Alig egy hét mulva Ocskay Lászlótól levelet kapott Tiszáné
nagyasszony:
«Datum Levæ.»
«Itt vagyok. A várat visszavettem. Tormássy László uram feje
leitta magáról a spiritust. Ajánlom kegyelmednek anyai gratiájába
szegény magára hagyott feleségemet. – Engedelmes fia: László.»
 PÁRBAJ A HARCZMEZŐN KÉT HŐS
KÖZÖTT, A KIKNEK A TESTÉT NEM
FOGJA SEM KARD, SEM GOLYÓBIS.
A milyen jókedvű, vidám czimbora volt Ocskay ennekelőtte, olyan
magába zárt, rideg kedélyű lett egyszerre, a mint újra elfoglalta
helyét a táborban. A nevetségig szigorú fegyelmet tartott, még a
muzsikálást is megtiltotta. Sokat tréfáltak e miatt a háta mögött,
szemébe nem mertek, s ő kiolvasta azt mindenkinek a szeméből,
hogy az ő rovására megy a szólás-szapulás. Az új házast különben is
mindenféle csufondároskodás szokta illetni (az irigység dolgozik
bennük), hát még az olyat, a ki a felesége szép szemeiért szét
hagyta verni a rábizott dandárt!
Ezt a hibát ugyan nagy hirtelen helyrehozta Ocskay, Léva várát
visszafoglalta egy merész éjjeli rohammal, s akkor aztán összeszedte
a serege maradványait, kiegészítette azt új önkénytesekkel, úgy,
hogy mire Zólyomnál táborba kellett szállni, már akkor ismét teljesen
rendbehozott lovas-csapatjával csatlakozott a fővezér seregéhez.
Itt is azonban az egész napot a magányos sátorában tölté s nem
vett részt a közös tiszti lakomákban. Békében is hagyták, tudva azt,
hogy a nőstényétől megfosztott oroszlánt nem jó háborgatni.
Az mégis fülébe jött neki minden elzárkózottsága mellett is, hogy
Csajághynak összezördülése volt, épen ő miatta, magával a
fővezérrel. Bercsényi, a maga szokott csipkelődő, csufondáros
modorában azzal fogadta Csajághyt, hogy «No hát megérkezett az
az Andapál-katonája is?» S még nem elég, hogy Andapál-
katonájának nevezte Ocskayt, a mi annyi, mint a német szimándli,
asszonyhős, hanem még hozzátette azt a rossz tréfát is: «Vajjon
ellátta-e elég mogyoróval a felesége mókusát?» A mire aztán
Csajághy keményen visszafelelt: «A vezéremet ne sértse meg
kegyelmed, mert az olyan jó katona mint más; az asszonyát pedig
épen ne vegye a nyelvére, mert ha azt teszi, bizony mondom,
akármilyen nagy ember kegyelmed, de keresztül esünk egymáson!»
Megmondta a vitéz kapitány, hogy védelmezni fogja a vezérét
nemcsak éles kardok, hanem éles nyelvek ellen is. S Bercsényi
nyelve éles volt. A mennyi kárt tett a kardjával az ellenségben, annyi
kárt tett a nyelvével otthon a maga híveiben.
Csak a készülőre trombitáló tárogatók tudták Ocskayt sátorából
előidézni.
Zólyom alatt állt a tábor, szemközt a labanczokéval. A kurucz
tábor épen azon a történelmi nevezetességű téren, a hol Nagy Lajos
király országgyűlést tartott s Hedvig leányát Jagellonak eljegyezte, s
a hol a néphagyomány szerint egyszer egy buzakalász szárára
vékony aranyfonalakat találtak tekergőzve. Maga Zólyom városa
négy öl magas széles kőfallal van bekerítve, a miken erős kapúkon át
van bejárás, s a várossal egybekötve látszik a Hunyady Mátyás király
építette hatalmas vár, pompás palotájával, mely többször volt
királyok lakása, korona őrhelye.
Először állt két nagy táborban egymással szemközt a kurucz és
labancz. Eddig mind a kettőnél csak abból telt ki a háboru, hogy
nagy tömegekben kis csapatokat megrohant, gondatlanul dőzsölő
ellenséget véletlen támadásban szétriasztott, rosszul védelmezett
várakat megostromolt, meghódoltatott, ellenséges városokat
elpusztított; de most már előttük állt a kemény feladat: egész
felállított hadirendben két egyenlő erejű hadseregnek egymással
megütközni s nyilt csatában, kibontott lobogókkal vezéri tudomány
szerint megnyerni a diadalt.
Nagyobb részben lovasság volt mind a két tábor. Kurucz és
labancz egyaránt magyar és tót. A kurucz táborban még több volt az
orosz. Rendes katonája mind a kettőnek kevés. A labanczoknál két
ezred muskétás, a ki tudott egyenes arczvonalban harczolni, nehány
harám rácz lövész, meg a dán dragonyosok. A kuruczok közt voltak a
lengyel dragonyosok, nehány ezer gyalog hajduság, a ki már a török
háborúban megszokta az ágyutüzet; a többi mind felkelő lovasság, a
saját lován, öltözetében és fegyvereivel. Ágyuik is voltak, morva
tüzérekkel, de azokban nem igen lehetett bizni, t. i. az ágyukban.
Igen szép idő volt, ütközetrevalóbbat kivánni sem lehetett; korán
reggel még csipős hideg, de délfelé erősen bemelegedett; a lovakat
bántotta a bögöly, a katonákat meg a szomjuság. Az ütközet még
sem tudott megkezdődni. Bercsényi folyvást tartotta a haditanácsot
a franczia tisztekkel, s a mint egy intézkedést megtett, rögtön utána
küldötte a másikat, a mivel az ellenkezőt rendelte el. Nagyon jól
akarta csinálni a dolgot. Két alvezére: Károlyi disputált, Ocskay
duzzogott.
A labancz tábort pedig három magyar tábornok vezette: Forgách,
Bottyán és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudományokban
jártas vezér; a második, kit a népajk Vak Bottyánnak nevezett, mert
csak fél szeme volt, a török háboru alatt vitéz tetteivel szerezte
hírnevét és vezéri rangját; Schlick, az osztrák tábornok, a német
csapatjaival valahol Beszterczén parádézott, épen Leopold napja
lévén.
A három labancz tábornok is épen abban a helyzetben volt, a
miben a kurucz vezérek. Nem tudtak egyetértésre jutni.
E közben már a délutáni három óra is eljött; a két sereg
kölcsönösen megunta egymással farkasszemet nézni, míg ellenben
kölcsönösen nem mutatott kedvet egymást megrohanni. Tudták
innen is, túl is, hogy magyarok: csak egy kérdéssel lehetett őket
összekapaszkodtatni, hogy «ki a vitézebb?»
Vak Bottyánnak ekkor eszébe ötlött az a török háborúkban divott
szokás, hogy egy-egy hatalmas dalia kiugrott a hadsorból s
odavágtatva a két sereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki
személyes viadalra az ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen
párbaj vége aztán lelket öntött a győztes dalia seregébe s gyakran
eldönté az ütközet sorsát.
Vak Bottyán, mikor látta, hogy nem tud megegyezni a két
vezértársával, felcsapta a sisakját a fejére, s sarkantyúba kapva a
paripáját, kiugratott a hadsorból a harczmező közepére, s ott elkiáltá
harsány hangon, hogy meghallhatta mindkét tábor:
– No kuruczhad, ha van lelked, szólítsd elő a csizmaszárból! Én
vagyok itt, a Vak Bottyán! ha van valakinek mersze közületek
megmérkőzni velem egy kis vitézi bajvívásban, szivesen látom –
Pilátushoz vacsorára!
A mint elhangzott a hetyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a
morgás. A labancz hetvenkedett, a kurucz ungorkodott: Vak
Bottyánról az volt a hit, hogy annak a testét nem fogja se kard, se
golyó, az ördög menjen azzal viaskodni!
De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, a midőn
kivágtat a kuruczok sorából egy fiatal dalia s oda tart a kihívó elé.
Vak Bottyán megismerte a félszemével is a közeledő alakot.
Sokszor leirták azt előtte: a nyalka kurucz Ocskayt, elől befonott
szőke hajával, piros skarlát dolmányával, fehérmedve kaczagányával.
Mindent tudott felőle, a mi a háború alatt vele történt. Szörnyen le is
nézte!
– Elmenj, te nyáladék kölyök innen mindjárt! kiálta eléje a vén
harczedzette hős. Mert ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak! Nincs
köztetek külömb ember, a kit velem szembeállítsatok?
De Ocskay sem maradt neki adós.
– Ha a félszemem behunyom is, vagyok olyan legény, mint kend!
– Vagy bizony legény a feleséged viganója mögött! Eredj haza,
fiam! Anyádasszony tejes kását főzött, ki eszi meg, ha itt maradsz?
 – Majd a kinek a kanál a kezében marad! vágott vissza Ocskay.
– Kanál? De hegyes a legény! No hát kezdjük a levesen! Váltsunk
elébb egy pár golyót.
Azzal kihúzta Vak Bottyán a nyeregkápából az egyik pisztolyt s
rásütötte Ocskayra. Ez is visszalőtt rögtön, de egyik sem talált.
Arra mind a ketten a másik pisztolyt vették elő; Ocskay közelebb
léptetett ellenfeléhez. Vak Bottyán pedig egy helyen toporzékoltatta
a lovát, úgy nehéz volt őt czélbavenni.
Egyszer aztán, a mikor Ocskay húsz lépésnyire közeljutott hozzá,
a vén dalia biztos kézzel kisüté ellene fegyverét, s abban a perczben
Ocskay egyszerre olyan ütést érzett a mellén, hogy kék-zöld lett
előtte az egész világ. Az aczél sodronyingtől ugyan nem furódhatott
a golyó a testébe, de az ütés mégis oly erőszakos volt, hogy rögtön
elborította a száját a vér, s ő maga előre, a lova nyakára borult: az
okos állat egyszerre megállt csendesen.
– Hahaha! kaczagott Vak Bottyán. Köpd ki, ha keserű!
S azzal elkezdte a lovát finczoltatni, a diadalmasan felemelt
pisztolylyal mutatva a saját táborának, hogy ellenét legyőzte.
Ocskayt azonban még nem hagyta el az öntudat. Tudta ő azt jól,
hogy Vak Bottyán is pánczélinget visel dolmánya alatt, még pedig
karikákból fűzöttet, a miről lesiklik a golyó. Hanem eszébe jutott,
hogy a pánczélingnek van egy nyilása hátul, hogy fel lehessen venni.
A mint Vak Bottyán nagy diadalában a lovát toporzékoltatta előtte s
e közben azt az Achilles-sarkát fordította feléje, Ocskay hirtelen
összeszedte magát, felemelte végső erejével a pisztolyt, odaczélzott
és lőtt. A pisztoly három golyóra volt töltve; az egyik megtalálta a
hasadékot a pánczélingen s a vitéz tábornok derekába hatolva, a
háta gerinczében állt meg.
E lövésre Vak Bottyán nagyot ordítva görnyedt hanyatt a
nyeregben, s csak a kengyel tartá, hogy le nem bukott a lováról.
 Többet aztán Ocskay sem látott: a világ elsötétült előtte, nem
tudta többé, mi történik vele?
Mikor magához tért, a sátorában találta magát. Be volt erősen
pólálva mindenféle pokróczokba. Azon törekedtek, hogy izzadásba
hozzák. Még a feje is be volt kötve.
A sátorban orvos is volt már. A tudós doctor Wolffius. Az
különösen lelkére vette s fogadkozott, hogy a megsérült lovagot, ha
hat hétbe kerül is, lábra állítandja a tudományával.
Akkor is ott volt a doctor, a mikor a sérült lovag a szemeit felveté.
Csak a nyelvét akarta látni; minden beszélést és legkisebb mozdulást
is megtiltott neki. Megfogta a tenyerét s rátette a temperamentum-
mérőt. A vizahólyaglemez egyszerre mind a két végével összeugrott.
«Ez veszedelmes indicium!» Írt neki rögtön reczeptet; volt abban
annyi mindenféle életrehozó szer, hogy egy temetőnek fel kellett
volna támadni tőle. Hanem egy fatum történt a reczepttel. A
famulus, a kire bízva volt a tábori patika, a minapi gácsi mulatozás
után, a gyógyszeres ládikó helyett a várbeli szakácsnak a
fűszerszámos ládáját hozta el magával, mivelhogy olyan nagyon
hasonlítanak egymáshoz. Ez még hagyján, de csak a chirurgiai
eszközök tokját fel ne cserélte volna a háziúr borotválkozó
eszközeinek etuisjével! Már most addig, a mig a gyorsfutár vissza
nem cseréli az eltévesztett szerszámokat, sem a csodahatású
gyógyszert nem lehet elkészíteni, sem az olyannyira szükséges
érvágásokat nem lehet foganatosítani a betegnél. Az is nagy baj,
hogy a mindenféle írok és kenőcsök felkenésére szükséges
vászonpólya, pelenka s más efféle szintén mind ott maradt, ki tudja
hol?
Tehát addig is, a míg mind ez reggelig megérkeznék, csak igyék
szorgalmasan a patiens veres czéklalevet, a mi a mellvérzést elállítja,
mivelhogy maga is veres, és izzadjék minél többet, kezeit, lábait a
pokróczból ki ne dugja.
 Alig várta Ocskay, hogy megszabaduljon az Aesculáptól, s
egyedűl maradhasson Csajághyval.
– Meg volt-e az ütközet? Ez volt az első kérdése.
– Meg bizony, felelt Csajághy. Még pedig teljes és tökéletes
diadallal. Megvertük a labanczot hiresen; elvettük ágyuikat,
beszalasztottuk a városba: még ott sem maradt tőlünk veretlen,
megostromoltuk a falakat s elfoglaltuk a várost; a labancz mind
befutott a várba, ott reteszelte el magát.
– Hogy énnekem nem lehetett ebben részem! sóhajtá
fogcsikorgatva a patiens.
– Sőt inkább neked volt ebben a legnagyobb részed, hidd el. Mert
az által, hogy te a hatalmas kérkedő Bottyánnal szembeszálltál, hogy
a sérthetetlennek hitt embert megsebesítetted, egyszerre úgy
fellelkesítéd a mi táborunkat, míg viszont a labanczokét oly
rémületbe hoztad, hogy könnyű lett a győzelem. Az öreget lepedőbe
vitték el a csatatérről s vele aztán fejét veszté az egész labancz
tábor. Senki se parancsolt többet. Te nyerted meg ezt a diadalt.
Énekli is felőled az egész kuruczság, hogy «Dávid verte meg a tíz
ezerét».
– Mégis szerettem volna megmutatni Bercsényi uramnak, hogyan
szoktak verekedni Andapál katonái.
– Megbánta ő azt már. Általam is üdvözletét küld hozzád, s kéret,
hogy csak a meggyógyulásodra ügyelj s az orvosának a rendeleteit
megtartsd.
– Mi fog történni most tovább?
– Az attól függ, hogy a labanczok mire határozzák el magukat?
Ha az egész seregükkel bennmaradnak Zólyom várban, akkor
nagyhamar kiéheztetjük őket, de hevenyében ostromra nem
mehetünk, mert jól védve vannak. Ha azonban a nagyobb rész ki
akar törni a várból, akkor azt üldözőbe veszszük, s a
bennmaradtakat ostrommal nyomjuk meg. Épen most értesült a
fővezér átszökő labanczok által, hogy odabenn az a szándék,
miszerint a sebesült Vak Bottyánt ott hagyják egy dandárral a
várban, Forgách és Eszterházy uraimék pedig a másik kettővel
eleblábolnak valamerre, ha igen sötét lesz. A fővezér a mi
ezredünkre bízta, hogy a Szentkereszt felé vezető szorost tartsuk
szemmel, s ha arrafelé akar menekülni a labancz, hányjunk neki
ellent, míg a többi seregek körülfogják s megszorítják. Te csak pihenj
addig és izzadj az orvos rendelete szerint.
A mint Csajághy elhagyta Ocskay sátorát, késő éjszaka volt már.
Ocskay, a mint a földön feküvék (mert biz a tábor nem hordott
magával ágyat senki fia számára), hallotta jól az elvonuló
lovasságának a dübörgését sokáig a csendességben; azután megint
egy huzamosabb dübörgést, a miről kitalálta, hogy az a menekülő
labanczok dobaja, kik a várból kifelé szöknek. Magában számítgatta,
hogy mi fog történni? Kudarcz lesz belőle. Nem az ő ezrede fogja
megszorítani a labanczokat, hanem azok nyomják el az ő kuruczait.
Nem volt többé nyugta. Lehányta magáról a pokróczokat, kifutott
a sátorból, ott folyt előtte a Vág vize; beledobta magát, lebukott a
csipős hideg hullámba egy párszor, aztán visszasietett, a csatlósával
felöltöztette magát, feladatta a pánczélinget, előhozatta a lovát,
nyeregbe kapott s utána vágtatott az előrehaladt ezredének. Épen
csak minutára érkezett meg, hogy kiszabadítsa a katonáit a
kelepczéből, a mibe jutottak. Mivelhogy a kurucz tábor többi része
szép csendesen aludt az Úrban, ezt az egy ezredet, meg a szorost
őrző nehány száz főnyi hajduságot a meneklő labanczok mind
káposztává aprították volna; így azonban, a mint Ocskay megjelent
közöttük s felismerték az alakját, a kurucz új lelket kapott, a labancz
meg azt hitte, hogy a halottak támadnak fel ellene, s futott, a merre
tágasabbnak látta a világot, egyre üldöztetve, vágatva Ocskay
ezredétől, a kinek volt annyi esze, hogy nagyon mélyen közéjük ne
menjen. A labancz-dandár egészen eszét veszté, s erre-amarra
elkóborolt, tizedrésze sem talált oda Schlickhez.
Reggelre tért vissza Ocskay a táborba az ezredével a nagy éjjeli
tusából, egy csapat fogolylyal.
 A bámuló doktor Wolffiust ott találta épen az üres sátor előtt.
– No hát doctor, én megtartottam híven a kúrát. Izzadást rendelt,
meg érvágást. Az izzadás meg volt nálam, az érvágást meg én
tettem meg máson. Probavi et successit. Ezt is beirhatja a
receptkönyvébe, hogy «kovácsnak orvosság, szabónak halál». Aztán
most már pólya és pelenka is van elég, a mire a kenőcsöket fel lehet
mázolni a daganatomra.
S azzal odaadta neki a labanczoktól elfoglalt zászlót, a mi épen
fehér volt. Jó lesz sebkötőnek!
Bercsényi azt irta erről a fejedelemnek:
«Ocskay is hozott vagy negyven német fogolyt: ő tudja, hol
vette? Standár semmi».
Biz azt fölszabták kenőcspólyának.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookultra.com