Beginning Hibernate Third Edition Joseph B.

Ottinger
- PDF Download (2025)

https://ebookultra.com/download/beginning-hibernate-third-
edition-joseph-b-ottinger/

Visit ebookultra.com today to download the complete set of

ebooks or textbooks
Here are some recommended products for you. Click the link to
download, or explore more at ebookultra.com

Java Persistence with Hibernate Second Edition of

Hibernate in Action Christian Bauer

https://ebookultra.com/download/java-persistence-with-hibernate-
second-edition-of-hibernate-in-action-christian-bauer/

Elements of Music Third Edition Joseph N. Straus

https://ebookultra.com/download/elements-of-music-third-edition-
joseph-n-straus/

Hibernate in Action 1st Edition Christian Bauer

https://ebookultra.com/download/hibernate-in-action-1st-edition-
christian-bauer/

Beginning ASP NET 2 0 AJAX 1st Edition Wallace B. Mcclure

https://ebookultra.com/download/beginning-asp-net-2-0-ajax-1st-
edition-wallace-b-mcclure/
Hibernate Search in Action 1st Edition Emmanuel Bernard

https://ebookultra.com/download/hibernate-search-in-action-1st-
edition-emmanuel-bernard/

Pro Hibernate and MongoDB 1st Edition Anghel Leonard

(Auth.)

https://ebookultra.com/download/pro-hibernate-and-mongodb-1st-edition-
anghel-leonard-auth/

Excel for Chemists A Comprehensive Guide Third Edition E.

Joseph Billo(Auth.)

https://ebookultra.com/download/excel-for-chemists-a-comprehensive-
guide-third-edition-e-joseph-billoauth/

Musculoskeletal Imaging The Requisites Third Edition B. J.

Manaster Md Phd

https://ebookultra.com/download/musculoskeletal-imaging-the-
requisites-third-edition-b-j-manaster-md-phd/

Adaptive Health Management Information Systems Concepts

Cases and Practical Applications Third Edition Joseph Tan

https://ebookultra.com/download/adaptive-health-management-
information-systems-concepts-cases-and-practical-applications-third-
edition-joseph-tan/
Beginning Hibernate Third Edition Joseph B. Ottinger
Digital Instant Download
Author(s): Joseph B. Ottinger, Dave Minter, Jeff Linwood (auth.)
ISBN(s): 9781430265184, 1430265183
Edition: 3
File Details: PDF, 2.28 MB
Year: 2014
Language: english
For your convenience Apress has placed some of the front
matter material after the index. Please use the Bookmarks
and Contents at a Glance links to access them.
Contents at a Glance

About the Authors��������������������������������������������������������������������������������������������������������������� xv

About the Technical Reviewer������������������������������������������������������������������������������������������ xvii
Acknowledgments������������������������������������������������������������������������������������������������������������� xix
Introduction����������������������������������������������������������������������������������������������������������������������� xxi

■■Chapter 1: An Introduction to Hibernate 4.2����������������������������������������������������������������������1

■■Chapter 2: Integrating and Configuring Hibernate������������������������������������������������������������9
■■Chapter 3: Building a Simple Application������������������������������������������������������������������������19
■■Chapter 4: The Persistence Life Cycle�����������������������������������������������������������������������������41
■■Chapter 5: An Overview of Mapping��������������������������������������������������������������������������������69
■■Chapter 6: Mapping with Annotations�����������������������������������������������������������������������������81
■■Chapter 7: JPA Integration and Lifecycle Events�����������������������������������������������������������115
■■Chapter 8: Using the Session�����������������������������������������������������������������������������������������135
■■Chapter 9: Searches and Queries����������������������������������������������������������������������������������149
■■Chapter 10: Advanced Queries Using Criteria���������������������������������������������������������������165
■■Chapter 11: Filtering the Results of Searches���������������������������������������������������������������175
■■Chapter 12: Leaving the Relational Database Behind: NoSQL���������������������������������������183
■■Appendix: More Advanced Features������������������������������������������������������������������������������195

Index���������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������205

v
Introduction

Hibernate is an amazing piece of software. With a little experience and the power of annotations, you can build a
complex, database-backed system with disturbing ease. Once you have built a system using Hibernate, you will never
want to go back to the traditional approaches.
While Hibernate is incredibly powerful, it presents a steep learning curve when you first encounter it—steep
learning curves are actually a good thing because they impart profound insight once you have scaled them. Yet
gaining that insight takes some perseverance and assistance.
Our aim in this book is to help you scale that learning curve by presenting you with the minimal requirements
of a discrete Hibernate application, explaining the basis of those requirements, and walking you through an example
application that is built using them. We then provide additional material to be digested once the fundamentals are
firmly understood. Throughout, we provide examples rather than relying on pure discourse. We hope that you will
continue to find this book useful as a reference text long after you have become an expert on the subject.

Who This Book Is For

This book assumes a good understanding of Java fundamentals and some familiarity with database programming
using the Java Database Connectivity (JDBC) API. We don’t expect you to know anything about Hibernate—but if
you buy this book, it will probably be because you have had some exposure to the painful process of building a large
database-based system.
All of our examples use open-source software—primarily the Hibernate API itself—so you will not need to
purchase any software to get started with Hibernate development. This book is not an academic text. Our focus is,
instead, on providing extensive examples and taking a pragmatic approach to the technology that it covers.
To true newcomers to the Hibernate API, we recommend that you read at least the first three chapters in order
before diving into the juicy subjects of later chapters. Very experienced developers or those with experience with
tools similar to Hibernate will want to skim the latter half of the book for interesting chapters. Readers familiar with
Hibernate will want to turn to the appendix for discussion of more arcane topics.

How This Book Is Structured

This book is informally divided into three parts. Chapters 1 through 8 describe the fundamentals of Hibernate,
including configuration, the creation of mapping files, and the basic APIs. Chapters 9 through 11 describe the use of
queries, criteria, and filters to access the persistent information in more sophisticated ways. Chapter 12 addresses the
use of Hibernate to talk to nonrelational data stores, providing an easy “on ramp” to NoSQL.
Finally, the appendixes discuss features that you will use less often or that are peripheral to the core Hibernate
functionality. The following list describes more fully the contents of each chapter:
Chapter 1 outlines the purpose of persistence tools and presents excerpts from a simple example application to
show how Hibernate can be applied. It also introduces core terminology and concepts.
Chapter 2 discusses the fundamentals of configuring a Hibernate application. It presents the basic architecture of
Hibernate and discusses how a Hibernate application is integrated into an application.

xxi
■ Introduction

Chapter 3 presents an example application, walking you through the complete process of creating and running
the application. It then looks at a slightly more complex example and introduces the notion of generating the database
schema directly from Hibernate annotations.
Chapter 4 covers the Hibernate lifecycle in depth. It discusses the lifecycle in the context of the methods available
on the core interfaces. It also introduces key terminology and discusses the need for cascading and lazy loading.
Chapter 5 explains why mapping information must be retained by Hibernate and demonstrates the various types
of associations that can be represented by a relational database. It briefly discusses the other information that can be
maintained within a Hibernate mapping.
Chapter 6 explains how Hibernate lets you use the annotations to represent mapping information. It provides
detailed examples for the most important annotations, and discusses the distinctions between the standard JPA 2
annotations and the proprietary Hibernate ones.
Chapter 7 explains some of the uses of the Java Persistence API (as opposed to the Hibernate-native API), as well
as the lifecycle and validation of persisted objects.
Chapter 8 revisits the Hibernate Session object in detail, explaining the various methods that it provides.
The chapter also discusses the use of transactions, locking, and caching, as well as how to use Hibernate in a
multithreaded environment.
Chapter 9 discusses how Hibernate can be used to make sophisticated queries against the underlying relational
database using the built-in Hibernate Query Language (HQL).
Chapter 10 introduces the Criteria API, which is a programmatic analog of the query language discussed
in Chapter 9.
Chapter 11 discusses how the Filter API can be used to restrict the results of the queries introduced in
Chapters 9 and 10.
Chapter 12 introduces Hibernate OGM, which maps objects to non-relational data stores like Infinispan and
Mongodb, among others. It shows some of the uses of Hibernate Search to provide a common search facility for
NoSQL, as well as offering full text query support.
Appendix presents a large number of peripheral features that do not warrant more extensive coverage in a
beginner-level text. The appendix discusses the basics, with examples, of the support for versioning and optimistic
locking, and some of the obscure limitations of Hibernate and various ways that these can be worked around. It also
discusses the use of events and interceptors.

Downloading the Code

The source code for this book is available to readers from www.apress.com, in the Source Code/Download section.
Please feel free to visit the Apress web site and download all the code from there.

Contacting the Authors

We welcome feedback from our readers. If you have any queries or suggestions about this book, or technical questions
about Hibernate, or if you just want to share a really good joke, you can email Joseph Ottinger at [email protected],
Dave Minter at [email protected], and Jeff Linwood at [email protected].

xxii
Chapter 1

An Introduction to Hibernate 4.2

Most significant development projects involve a relational database.1 The mainstay of most commercial applications
is the large-scale storage of ordered information, such as catalogs, customer lists, contract details, published text, and
architectural designs.
With the advent of the World Wide Web, the demand for databases has increased. Though they may not know it,
the customers of online bookshops and newspapers are using databases. Somewhere in the guts of the application a
database is being queried and a response is offered.
Hibernate 4 is a library that simplifies the use of relational databases in Java applications by presenting relational
data as simple Java objects, accessed through a session manager, therefore earning the description of being an
“Object/Relational Mapper,” or ORM. It provides two kinds of programmatic interfaces: a “native Hibernate” interface
and the Java EE-standard Java Persistence API.
There are solutions for which an ORM-like Hibernate is appropriate, and some for which the traditional approach
of direct access via the Java Database Connectivity (JDBC) API is appropriate. We think that Hibernate represents a
good first choice, as it does not preclude the simultaneous use of alternative approaches, even though some care must
be taken if data is modified from two different APIs.
To illustrate some of Hibernate’s strengths, in this chapter we take a look at a brief example using Hibernate and
contrast this with the traditional JDBC approach.

Plain Old Java Objects (POJOs)

In an ideal world,2 it would be trivial to take any Java object and persist it to the database. No special coding would be
required to achieve this, no performance penalty would ensue, and the result would be totally portable. In this ideal
world, we would perhaps perform such an operation in a manner like that shown in Listing 1-1.

Listing 1-1. A Rose-Tinted View of Object Persistence

POJO pojo = new POJO();
ORMSolution magic = ORMSolution.getInstance();
magic.save(pojo);

There would be no nasty surprises, no additional work to correlate the class with tables in the database, and no
performance problems.

1
A relational database is a collection of sets of data items, each of which is formally described and organized. Rules can be put into
place for the data such that it can be validated, and indexes can be created such that the data can be queried and updated quickly
and safely.
2
Well, perhaps an ideal world in which an ORM is used for data access. But in this book this can be assumed to be the case.

1
Chapter 1 ■ An Introduction to Hibernate 4.2

Hibernate comes remarkably close to this, at least when compared with the alternatives,but there are
configuration files to create and subtle performance and synchronization issues to consider. Hibernate does, however,
achieve its fundamental aim: it allows you to store POJOs in the database. Figure 1-1 shows how Hibernate fits into
your application between the client code and the database.

Figure 1-1. The role of Hibernate in a Java application

The common term for the direct persistence of traditional Java objects is object/relational mapping—that is,
mapping the objects in Java directly to the relational entities in a database.
POJOs can be any Java object at all. Hibernate allows you to persist POJOs with very few constraints. Listing 1-2
is an example of a simple POJO that might be used to represent a message. (We’ll be modifying this class as we walk
through some example code.)

Listing 1-2. The POJO Used in this Chapter’s Examples

package chapter01.pojo;

public class Message {

String text;
public Message() {
}

public Message(String text) {

setText(text);

public String getText() {

return text;
}

public void setText(String text) {

this.text = text;
}
}

2
 Chapter 1 ■ An Introduction to Hibernate 4.2

The sole condescension to Hibernate here is the provision of a default constructor. Hibernate demands that all
POJOs to be stored should provide a default constructor;3 but even that situation can be worked around when
third-party classes fail to satisfy this limited requirement (through the use of an Interceptor mechanism in the
Hibernate configuration; we will demonstrate this in Appendix A).

Origins of Hibernate and Object/Relational Mapping

If Hibernate is the solution, what was the problem? One answer is that doing things the right way when using JDBC
requires a considerable body of code and careful observation of various rules (such as those governing connection
management) to ensure that your application does not leak resources. This bit of code from the example JDBC
PersistenceTest class shows how much needs to be done to retrieve a list of Message objects:

Listing 1-3. The JDBC Approach to Retrieving the POJO

@Test(dependsOnMethods = "saveMessage")
public void readMessage() {
Connection connection = null;
PreparedStatement ps = null;
ResultSet rs = null;
List<Message> list = new ArrayList<>();
try {
connection = DriverManager.getConnection("jdbc:hsqldb:db1;shutdown=true");

ps = connection.prepareStatement("SELECT id, text FROM messages");

rs = ps.executeQuery();
while (rs.next()) {
Message message = new Message();
message.setId(rs.getLong(1));
message.setText(rs.getString(2));
list.add(message);
}

if (list.size() > 1) {
Assert.fail("Message configuration in error; table should contain only one."
+" Set ddl to drop-create.");
}
if (list.size() == 0) {
Assert.fail("Read of initial message failed; check saveMessage() for errors."
+" How did this test run?");
}
for (Message m : list) {
System.out.println(m);
}
// eagerly free resources
rs.close();
ps.close();
connection.close();

3
See http://docs.jboss.org/hibernate/orm/4.2/quickstart/en-US/html/ch02.html#hibernate-gsg-
tutorial-basic-entity for more details. Short form: Hibernate uses reflection to construct an object before data population. The
shortest (and quickest) path to doing that is with a no-argument constructor.

3
Chapter 1 ■ An Introduction to Hibernate 4.2

} catch (SQLException e) {
e.printStackTrace();
throw new RuntimeException(e);
} finally {
try {
if (rs != null && !rs.isClosed()) {
rs.close();
}
} catch (SQLException ignored) {
}
try {
if (ps != null && !ps.isClosed()) {
ps.close();
}
} catch (SQLException ignored) {
}
try {
if (connection != null && !connection.isClosed()) {
connection.close();
}
} catch (SQLException ignored) {
}
}
}

Could some of this be trimmed down? Of course. The code to close the resources is very long (and since
applications that use JDBC would do this sort of thing a lot, this code begs for refactoring into reusable methods).
Using a connection pool instead of DriverManager would also help with this because most, if not all, connection pools
automatically release resources on garbage collection. (In this case, though, eager release is still valuable.) You could
also use classes like Spring’s JDBCTemplate to handle error conditions and connection management.
However, in the end the problem remains: there’s a lot of resource management involved, primarily around
handling error and termination conditions, and the code itself is very brittle. If we added a field to the database,
we would have to find every SQL statement that might need to access that field, and we would modify the code to
accommodate it.
We also run into the issue of types with this code. This is a very simple object: it stores a simple numeric identifier
with a simple string. However, if we wanted to store a geolocation, we’d have to break the location into its multiple
properties (longitude and latitude, for example), and store each separately, which means your object model no longer
cleanly matches your database.
All of this makes using the database directly look more and more flawed, and that’s not before factoring in other
issues around object persistence and retrieval.

Hibernate as a Persistence Solution

Hibernate addresses a lot of these issues, or alleviates some of the pain where it can’t, so we’ll address the points
in turn.
First, Hibernate provides cleaner resource management, which means that you do not have to worry about the
actual database connections, nor do you have to have giant try/catch/finally blocks. Error conditions may occur such
that you do need to handle them, of course; but these are exceptional conditions, not normal ones. (In other words,
you’re handling exceptions that you actually should have to handle, instead of handling every exception that you
might have to handle.)

4
 Chapter 1 ■ An Introduction to Hibernate 4.2

Hibernate handles the mapping of the object to the database table, including constructing the database schema
for you if you so configure it; it doesn’t require one table per object type; you can easily map one object to multiple
tables. And Hibernate also handles relationships for you; for example, if you added a list of addresses to a Person
object, you could easily have the addresses stored in a secondary table, constructed and managed by Hibernate.
In addition to mapping the object to the database table, Hibernate can handle mappings of new types to the
database. The geolocation can be specified as its own table, can be normalized, or can have a custom serialization
mechanism such that you can store it in whatever native form you need.
Hibernate’s startup takes a little bit longer than direct JDBC code, to be sure. However, system initialization
time is usually not a meaningful metric. Most applications have long runtimes and the percentage of time spent
in Hibernate initialization is irrelevant to the actual performance of the application; Hibernate’s advantages in
maintenance and object management more than make up for any time the application spends in configuration.
As usual, the right way to consider performance is through testing and analysis of an actual application, as opposed
to spitballing anecdotal evidence.
Any Java object capable of being persisted to a database is a candidate for Hibernate persistence. Therefore,
Hibernate is a natural replacement for ad hoc solutions (like our JDBC example), or as the persistence engine for
an application that has not yet had database persistence incorporated into it. Furthermore, by choosing Hibernate
persistence, you are not tying yourself to any particular design decisions for the business objects in your
application—including which database the application uses for persistence, which is a configurable aspect.

A Hibernate Hello World Example

Listing 1-4 shows the same test as does Listing 1-3, using Hibernate instead of JDBC. Here, the factory object is
initialized on test startup, but it serves the same role as the Connection initialization from the JDBC-based code.

Listing 1-4. The Hibernate Approach to Retrieving the POJO

SessionFactory factory;

@BeforeClass
public void setup() {
Configuration configuration = new Configuration();
configuration.configure();
ServiceRegistryBuilder srBuilder = new ServiceRegistryBuilder();
srBuilder.applySettings(configuration.getProperties());
ServiceRegistry serviceRegistry = srBuilder.buildServiceRegistry();
factory = configuration.buildSessionFactory(serviceRegistry);
}

@Test(dependsOnMethods = "saveMessage")
public void readMessage() {
Session session = factory.openSession();
@SuppressWarnings("unchecked")
List<Message> list = (List<Message>) session.createQuery("from Message").list();

if (list.size() > 1) {
Assert.fail("Message configuration in error; table should contain only one."
+" Set ddl to create-drop.");
}
if (list.size() == 0) {
Assert.fail("Read of initial message failed; check saveMessage() for errors."
+" How did this test run?");
}

5
Chapter 1 ■ An Introduction to Hibernate 4.2

for (Message m : list) {

System.out.println(m);
}
session.close();
}

Note that the manual coding to populate the Message object has not been eradicated; rather, it has been moved
into an external configuration file that isolates this implementation detail from the main logic.
Also note that we’re using the Hibernate Query Language (HQL) to locate the Message. HQL is very powerful, and
this is a poor usage of it; we’ll dig into HQL quite a bit as we progress.
Some of the additional code in the Hibernate example given in Listing 1-4 actually provides functionality
(particularly transactionality and caching) beyond that of the JDBC example.

Mappings
As we have intimated, Hibernate needs something to tell it which tables relate to which objects. In Hibernate
parlance, this is called a mapping. Mappings can be provided either through Java annotations or through an XML
mapping file. In this book, we will focus on using annotations, as we can mark up the POJO Java classes directly.
Using annotations gives you a clear picture of the structure at the code level, which seems to be preferred by people
writing code.4 Hibernate also takes a configuration-by-exception approach for annotations: if we are satisfied with
the default values that Hibernate provides for us, we do not need to explicitly provide them as annotations. For
instance, Hibernate uses the name of the POJO class as the default value of the database table to which the object is
mapped. In our example, if we are satisfied with using a database table named Message, we do not need to define it
in the source code.
In fact, if our only access is through Hibernate, we don’t really even need to know what the table name is; as our
example shows, we query based on object type and not the table name. Hibernate automatically constructs the query
such that the correct table name is used, even if we were to change the table name to “Messages,” for example.
Listing 1-5 shows the Message POJO with annotations for mapping the Java object into the database. It adds
an identifier and a toString( ) method to our original POJO; we’d want the ID in any event, but the toString( ) adds
convenience as we use the class. (We’ll eventually want to add an equals( ) and hashCode( ) as well.)

Listing 1-5. The POJO with Mapping Annotations

package chapter01.hibernate;
import javax.persistence.*;

@Entity
public class Message {
@Id
@GeneratedValue(strategy = GenerationType.AUTO)
Long id;
@Column(nullable = false)
String text;

public Message(String text) {

setText(text);
}

4
Go figure; who knew coders like for things to be code? (Besides coders, I mean.)

6
 Chapter 1 ■ An Introduction to Hibernate 4.2

public Message() {
}

public Long getId() {

return id;
}

public void setId(Long id) {

this.id = id;
}

public String getText() {

return text;
}

public void setText(String text) {

this.text = text;
}

@Override
public String toString() {
return "Message{" +
"id=" + getId() +
", text='" + getText() + '\'' +
'}';
}
}

Persisting an Object
In the interest of completeness, here’s the method used to write a Message into the database with Hibernate. (The
JDBC version of this code is present in the downloadable examples, but adds nothing to the knowledge of how to use
Hibernate.)

Listing 1-6. Saving a Message Object in Hibernate

@Test
public void saveMessage() {
Message message = new Message("Hello, world");
Session session = factory.openSession();
Transaction tx = session.beginTransaction();
session.persist(message);
tx.commit();
session.close();
}

Summary
In this chapter, we have considered the problems and requirements that have driven the development of Hibernate.
We have looked at some of the details of a trivial example application written with and without the aid of Hibernate.
We have glossed over some of the implementation details, but we will discuss these in depth in Chapter 3.
In the next chapter, we will look at the architecture of Hibernate and how it is integrated into your applications.

7
Chapter 2

Integrating and Configuring Hibernate

Integrating Hibernate into a Java application is easy. The designers of Hibernate avoided some of the more common
pitfalls and problems with the existing Java persistence solutions, and created a clean but powerful architecture.
In practice, this means that you do not have to run Hibernate inside any particular Java EE container or framework.
Hibernate only requires Java 6 or later.1
At first, adding Hibernate to your Java project looks intimidating: the distribution includes a large set of libraries.
To get your first Hibernate application to work, you have to set up the database references and the Hibernate
configuration, which might include mapping your objects to the database. You also have to create your POJOs,
including any annotation-based mapping. After you have done all of that, you need to write the logic in your
application that uses Hibernate to actually accomplish something! But once you learn how to integrate Hibernate with
your application, the basics apply for any project that uses Hibernate.
One of the key features of Hibernate’s design is the principle of least intrusiveness: the Hibernate developers did
not want Hibernate to intrude into your application more than was necessary. This led to several of the architectural
decisions made for Hibernate. In Chapter 1, you saw how Hibernate can be applied to solve persistence problems
using conventional Java objects. In this chapter, we explain some of the configuration details needed to support
this behavior.

The Steps Needed to Integrate and Configure Hibernate

This chapter explains configuration and integration in detail, but for a quick overview, refer to the following list to
determine what you need to do to get your first Hibernate application up and running. Then Chapter 3 will lead you
through the building of a pair of small example applications that use Hibernate. The first of these examples is as
simple as we could make it, so it is an excellent introduction to the following necessary steps:
1. Identify the POJOs that have a database representation.
2. Identify which properties of those POJOs need to be persisted.
3. Annotate each of the POJOs to map your Java object’s properties to columns in a database
table (covered in more detail in Chapter 6).
4. Create the database schema using the schema export tool, use an existing database, or
create your own database schema.
5. Add the Hibernate Java libraries to your application’s classpath (covered in this chapter).

1
The runtime requirement of at least Java 6 was confirmed by Steve Ebersole, lead of the Hibernate project. He also specified that
JDK 1.7 was required in order to build Hibernate from source.

9
Chapter 2 ■ Integrating and Configuring Hibernate

6. Create a Hibernate XML configuration file that points to your database and your mapped
classes (covered in this chapter).
7. In your Java application, create a Hibernate Configuration object that references your
XML configuration file (covered in this chapter).
8. Also in your Java application, build a Hibernate SessionFactory object from the
Configuration object (covered in this chapter).
9. Retrieve the Hibernate Session objects from the SessionFactory, and write your data
access logic for your application (create, retrieve, update, and delete).
Don’t worry if you don’t understand every term or concept mentioned in this list. After reading this chapter,
and then following the example in the next chapter, you will know what these terms mean and how they fit together.

Understanding Where Hibernate Fits into Your Java Application

You can call Hibernate from your Java application directly, or you can access Hibernate through another framework.
You can call Hibernate from a Swing application, a servlet, a portlet, a JSP page, or any other Java application that
has access to a database. Typically, you would use Hibernate to either create a data access layer for an application or
replace an existing data access layer.
Hibernate supports the Java Management Extensions (JMX), J2EE Connector Architecture (JCA), and Java
Naming and Directory Interface (JNDI) Java language standards. Using JMX, you can configure Hibernate while it is
running. Hibernate may be deployed as a JCA connector, and you can use JNDI to obtain a Hibernate session factory
in your application. In addition, Hibernate uses standard Java Database Connectivity (JDBC) database drivers to
access the relational database. Hibernate does not replace JDBC as a database connectivity layer; Hibernate sits on a
level above JDBC.
In addition to the standard Java APIs, many Java web and application frameworks now integrate with Hibernate.
Hibernate’s simple, clean API makes it easy for these frameworks to support Hibernate in one way or another. The
Spring framework provides excellent Hibernate integration, including generic support for persistence objects, a
generic set of persistence exceptions, and transaction management. Appendix C explains how Hibernate can be
configured within a Spring application.
Regardless of the environment into which you are integrating Hibernate, certain requirements remain constant.
You will need to define the configuration details that apply; these are then represented by a Configuration object.
From the Configuration object, a single SessionFactory object is created; and from this, Session objects are
instantiated, through which your application accesses Hibernate’s representation of the database.

Deploying Hibernate
There are two sets of components necessary for integration of Hibernate into your application: a database driver and
the Hibernate libraries themselves.
The example code for this book uses HSQLDB as a small, embeddable database; this can be found at
http://hsqldb.org/. This is not to indicate that other databases are of less value than HSQLDB, but it is simply
an expedient choice; HSQLDB’s sort-of sibling project H2 is also workable, as is Derby; if you have a MySQL or
PostgreSQL data server handy, those work as well.
If you’re using the Hibernate binary download (from a “release bundle,” via http://www.hibernate.org/downloads),
all of the jars contained in the lib/required directory are mandatory in order to use Hibernate.

10
 Chapter 2 ■ Integrating and Configuring Hibernate

Perhaps an easier way to integrate Hibernate is through the use of a build tool, like SBT
(http://www.scala-sbt.org/), Gradle (http://www.gradle.org/, used by the Hibernate project itself ), or Maven
(http://maven.apache.org/), the latter which is arguably the most popular of the build tools, if not the best.2
All of these build tools are able to bundle dependencies into a deliverable artifact. They’re also able to include
dependencies transitively, which means that projects that depend on a given subproject also inherit that subproject’s
dependencies.
We’ll target Maven as a build environment for the rest of the book; users of other build tools are generally able to
migrate from Maven fairly easily, and we’ll make sure to keep developers who don’t use build tools in mind as well.

Installing Maven
There are many ways to install Maven. This is a cursory overview; different operating systems (and different system
configurations) can affect the installation procedure, so when you are in doubt, you can refer to http://maven.
apache.org/download.cgi#Installation for the actual documentation.
To save you some time, however, you can download Maven from http://maven.apache.org/download.cgi/; you
should get the most recent version. UNIX users (including Linux and MacOS users) should download the file ending
in tar.gz; Windows users should download the zip file.
In UNIX, untar the file into a directory of your choice; an example of the command that might be run is:

mkdir ~/work || cd ~/work; tar xf apache-maven-3.0.5-bin.tar.gz

This will create ~/work/apache-maven-3.0.5/, and the mvn executable will be in ~/work/apache-maven-3.0.5/bin;
add this to your command path.
For Windows, open the archive and extract it into a known location (for example, C:\tools\). Add the location of
mvn.bat (in this example, C:\tools\apache-maven-3.0.5\bin) to your path via the System Properties dialog, and you
should be able to run Maven with “mvn” in the command prompt.
Maven uses a project object model, typically written in XML, called “pom.xml”. This file describes the project’s
name and versions and builds configurations (if any), as well as any subprojects and any project dependencies. When
Maven is run, it will automatically download any resources it needs in order to complete the build as specified, and
then it will compile the project source code; if the project includes tests, it will run the tests and complete the build if
(and only if ) no test failures occur.
This book uses a parent project that contains global dependencies for the book, and subprojects corresponding
to the chapters; much of the operating code is written as a set of tests in the subprojects. Chapter 1, for example,
used two methods to write data to and read data from a database; those tests were written as TestNG test classes:
chapter01.hibernate.PersistenceTest and chapter01.jdbc.PersistenceTest.
The parent project’s configuration file, after Chapter 1 was written, looked like Listing 2-1.

Listing 2-1. The Top-Level Project Object Model for Maven

<?xml version="1.0"?>
<project xsi:schemaLocation="http://maven.apache.org/POM/4.0.0
http://maven.apache.org/xsd/maven-4.0.0.xsd"
xmlns="http://maven.apache.org/POM/4.0.0"
xmlns:xsi="http://www.w3.org/2001/XMLSchema-instance">
<modelVersion>4.0.0</modelVersion>
<groupId>com.redhat.osas.books.hibernate</groupId>

2
Arguments about “which build tool is best” are a lot like arguments about relative merits of IDEA, Emacs, Netbeans, Eclipse, and
others. Everyone has an opinion, and that opinion is perfectly valid for the one who holds it; however, Maven is generally agreed
upon not to be the “best build tool,” much like Eclipse is not the “best editor.” They’re popular. They’re common. That’s about it.

11
Chapter 2 ■ Integrating and Configuring Hibernate

<artifactId>hibernate-parent</artifactId>
<packaging>pom</packaging>
<version>1.0-SNAPSHOT</version>
<modules>
<module>chapter01</module>
</modules>
<name>hibernate-parent</name>

<properties>
<project.build.sourceEncoding>UTF-8</project.build.sourceEncoding>
</properties>

<dependencies>
<dependency>
<groupId>org.testng</groupId>
<artifactId>testng</artifactId>
<version>[6.0.12,)</version>
<scope>test</scope>
</dependency>
<dependency>
<groupId>org.hibernate</groupId>
<artifactId>hibernate-core</artifactId>
<version>[4.2.6,4.2.9]</version>
</dependency>
<dependency>
<groupId>org.hsqldb</groupId>
<artifactId>hsqldb</artifactId>
<version>[2.2.9,)</version>
</dependency>
</dependencies>
<build>
<plugins>
<plugin>
<groupId>org.apache.maven.plugins</groupId>
<artifactId>maven-compiler-plugin</artifactId>
<version>2.3.2</version>
<configuration>
<source>1.7</source>
<target>1.7</target>
<showDeprecation>true</showDeprecation>
<showWarnings>true</showWarnings>
</configuration>
</plugin>
</plugins>
</build>
</project>

This specifies a number of things about the project (such as the Java version), and includes three dependencies:
Hibernate itself, the HSQLDB database, and TestNG, the last which is limited to the testing phase (as the “scope”
node instructs).

12
 Chapter 2 ■ Integrating and Configuring Hibernate

The child projects—in this listing, this is only chapter01—will receive this configuration and its set of
dependencies automatically, which means we don’t have to repeat ourselves very often.
To build and run this project after installing Maven, you simply have to go to the directory that contains pom.xml,
and execute “mvn package”—which will, as stated, download all the required dependencies, build them, and then test
the projects in order.
Maven projects have a specific folder layout, although it’s configurable; by default, the Java compiler compiles all
code found in src/main/java, and the resulting class files are included with src/main/resources in the deliverable
artifact. The src/test/java directory contains tests, which are then compiled and run (with src/test/resources
and the deliverable artifact in the classpath as well).
Wow, that’s a lot of non-Hibernate discussion–and all of it can be found (and subverted) on the websites for each
given build environment. In general, you can (and should) use what you like; this book uses Maven because of how
common it is, not because it’s the One True Build Tool.
Let’s look at the actual code we’ve been running so far and explain it all. That will give you a basis for future
discussion, even if you’re not going to use it much beyond this chapter.
We’ve already mentioned the top-level pom.xml file; we’re going to start in the chapter02 directory (which is
a clone of the chapter01 directory, except with “chapter02” instead of “chapter01”). Our project description file
(our pom.xml) is very simple, specifying only the parent project and the current project’s name (see Listing 2-2).

Listing 2-2. Chapter 2’s Project Object Model

<?xml version="1.0" encoding="UTF-8"?>
<project xmlns="http://maven.apache.org/POM/4.0.0"
xmlns:xsi="http://www.w3.org/2001/XMLSchema-instance"
xsi:schemaLocation="http://maven.apache.org/POM/4.0.0
http://maven.apache.org/xsd/maven-4.0.0.xsd">
<parent>
<artifactId>hibernate-parent</artifactId>
<groupId>com.redhat.osas.books.hibernate</groupId>
<version>1.0-SNAPSHOT</version>
</parent>
<modelVersion>4.0.0</modelVersion>

<artifactId>chapter02</artifactId>
</project>

Our Message.java is held in src/main/java/chapter02/Message.java. This is the same POJO as in Listing 1-5,
except that it’s in a different package (chapter02.hibernate instead of chapter01.hibernate). Since everything else
is the same, we won’t list it here.
Our actual running code is in the src/test directory and consists of two relevant files3: src/test/java/
chapter02/hibernate/PersistenceTest.java and src/test/resources/hibernate.cfg.xml.
We’ve already seen the test methods from PersistenceTest.java, but let’s take a look at the entire Listing 2-3 so
you understand everything in it.

3
There are other classes in the tree, but we no longer care about JDBC in this chapter; they’re here because you were promised
that chapter02’s tree was the same as chapter01’s. All of the JDBC stuff is going to be ignored.

13
Chapter 2 ■ Integrating and Configuring Hibernate

Listing 2-3. A Set of Persistence Tests

package chapter02.hibernate;

import org.hibernate.Session;
import org.hibernate.SessionFactory;
import org.hibernate.Transaction;
import org.hibernate.cfg.Configuration;
import org.hibernate.service.ServiceRegistry;
import org.hibernate.service.ServiceRegistryBuilder;
import org.testng.Assert;
import org.testng.annotations.BeforeSuite;
import org.testng.annotations.Test;

import java.util.List;

public class PersistenceTest {

SessionFactory factory;

@BeforeSuite
public void setup() {
Configuration configuration = new Configuration();
configuration.configure();
ServiceRegistryBuilder srBuilder = new ServiceRegistryBuilder();
srBuilder.applySettings(configuration.getProperties());
ServiceRegistry serviceRegistry = srBuilder.buildServiceRegistry();
factory = configuration.buildSessionFactory(serviceRegistry);
}

@Test
public void saveMessage() {
Message message = new Message("Hello, world");
Session session = factory.openSession();
Transaction tx = session.beginTransaction();
session.persist(message);
tx.commit();
session.close();
}

@Test(dependsOnMethods = "saveMessage")
public void readMessage() {
Session session = factory.openSession();
@SuppressWarnings("unchecked")
List<Message> list = (List<Message>) session.createQuery(
"from Message").list();

if (list.size() > 1) {
Assert.fail("Message configuration in error; "
+ "table should contain only one."
+ " Set ddl to drop-create.");
}

14
 Chapter 2 ■ Integrating and Configuring Hibernate

if (list.size() == 0) {
Assert.fail("Read of initial message failed; "
+ "check saveMessage() for errors."
+ " How did this test run?");
}
for (Message m : list) {
System.out.println(m);
}
session.close();
}
}

To begin, note that we’re using TestNG to run the tests, which in this case affects our class in a few simple ways.
First, the actual test methods are annotated with @Test; we indicate a dependency between tests with a setting
for readMessage(). If saveMessage() were to fail, readMessage() would not be executed, as its execution depends on
a successful saveMessage().
Second, there’s a mehod annotated with @BeforeSuite method, which is executed before any of the tests are
attempted. This gives us a chance to do system initialization. This is where we’re setting up Hibernate for usable
state–in the JDBC code, we use this same mechanism to load the JDBC driver and create our database schema.4
Third, we indicate that failure through the use of Assert.fail(), which should be easy to understand. An
exception also indicates a failure, unless we tell TestNG that we expect an exception to be thrown (and we can also tell
TestNG what specific type of exceptions allow the test to pass).
You’re likely to use this construct often because it’s easy to integrate into your project build lifecycle (as Maven
runs the available tests as part of the build). Also, it gives you a clear order of execution, and also provides an easy way
to see what works and what doesn’t work. You should feel free to write tests to validate your own understanding of
what is being described.
Next, note how the test is constructed.
The test shows the canonically correct way to use Hibernate’s native API5: first, construct a SessionFactory,
which is the entry point to the Hibernate API (much as EntityManager is the entry point for the Java Persistence
Architecture); then use the SessionFactory to retrieve short-lived Session objects through which updates, or reads,
are performed.
The actual tests mirror the JDBC code fairly well6 (or vice versa); in both, we acquire a resource through which
we “talk to” the database, then we perform an action, then we commit our changes (if any) and clean up. (There are
definitely details being skipped; this is the ten-thousand-foot view of the mechanisms in place.)
The last piece of the puzzle is the actual configuration file itself, which is in src/test/resource/hibernate.cfg.xml.
See Listing 2-4.

Listing 2-4. The hibernate.cfg.xml, the Hibernate Configuration

<?xml version="1.0"?>
<!DOCTYPE hibernate-configuration PUBLIC
"-//Hibernate/Hibernate Configuration DTD 3.0//EN"
"http://www.hibernate.org/dtd/hibernate-configuration-3.0.dtd">

4
Hmm, we promised that we weren’t going to mention the JDBC code any more. Whoops.
5
Hibernate implements the Java Persistence Architecture as an alternative API. It’s a little more generic than the native API,
and is configured slightly differently, even though most of the concepts are identical.
6
Darn it, we keep on coming across that JDBC code that isn’t supposed to be mentioned.

15
Chapter 2 ■ Integrating and Configuring Hibernate

<hibernate-configuration>
<session-factory>
<!-- Database connection settings -->
<property name="connection.driver_class">
org.hsqldb.jdbc.JDBCDriver
</property>
<property name="connection.url">
jdbc:hsqldb:db2;shutdown=true
</property>
<property name="connection.username">sa</property>
<property name="connection.password"/>
<property name="dialect">org.hibernate.dialect.HSQLDialect</property>
<!-- Echo all executed SQL to stdout -->
<property name="show_sql">true</property>
<!-- Drop and re-create the database schema on startup -->
<property name="hbm2ddl.auto">create-drop</property>
<mapping class="chapter02.hibernate.Message"/>
</session-factory>

</hibernate-configuration>

This file might serve as a boilerplate for every Hibernate configuration. In it, we specify the JDBC driver class;
the JDBC URL, user name, and password used to access the database; a dialect (which allows Hibernate to correctly
produce SQL for each given database); some configuration, such as whether to dump the generated SQL to the
console; and what to do for the schema. Lastly, it specifies the classes that should be managed—in this case, only our
Message class.
There are a lot of things we can control from this file; we can even use it to specify the mapping of our objects to
the database (i.e., ignoring the annotations we’ve been using so far). You’ll see a little more of how to do this in later
chapters of this book; it helps quite a bit in mapping existing database schemata7 to object models.
Most coders will (and should) prefer the annotation-based mappings.

Connection Pooling
As you’ve seen, Hibernate uses JDBC connections in order to interact with a database. Creating these connections is
expensive—probably the most expensive single operation Hibernate will execute in a typical-use case.
Since JDBC connection management is so expensive, you can pool the connections, which can open connections
ahead of time (and close them only when needed, as opposed to “when they’re no longer used”).
Thankfully, Hibernate is designed to use a connection pool by default, an internal implementation. However,
Hibernate’s built-in connection pooling isn’t designed for production use. In production, you would use an external
connection pool by using either a database connection provided by JNDI (the Java Naming and Directory Interface) or
an external connection pool configured via parameters and classpath.

7
“Schemata” is the plural of “schema.” See http://www.merriam-webster.com/dictionary/schema.

16
Other documents randomly have
different content
nyomoruságát minél szinesebben illusztrálhassák. De ezt a
nyomoruságot semmi se dokumentálja olyan ékesszólón, mint a
tulajdon példájuk. Szegény ördögök! Mennyire megvetették a
pennarágókat, az ifjui álmok, a reménységek idején! És amióta
várakozásaikban megcsalódtak, amióta rájöttek, hogy Mars csak
tisztességet ad, ellenben Apolló jóval több márkát, sőt tallérokat is:
mily buzgalommal forgatják az irótollat, mily lázas gyorsasággal
készitik el élményeik leirását, mily tömegesen jelentkeznek az irói
tantième-ekért! A pénzért, ami oly iszonyuan kell, még a
pennarágásra is elszánják magukat, elmondják mindazt, amit
tudnak, elbeszélik felebbvalóik és pajtásaik, továbbá ezek hölgyeinek
összes gyöngéit, elmondanák talán a tulajdon bajaikat is.
Ez a nagy készség, ez a sok igyekezet nem hiábavaló; fáradságuk
megleli bőséges anyagi jutalmát. De honnan hát ez az eredmény,
mely könyveik tartalma után meglepő? Mi magyarázza meg munkáik
piaczi sikerét, a tömegnek a csekély érdekességü leleplezésekkel
szemben tanusitott szertelen érdeklődését? A feleletet ne keressük
Bilséék irói kvalitásaiban és abban, hogy munkáik mi ujat
tartalmaznak; a feleletet csak a tömeg gondolkozásában találhatjuk
meg. És itt egy ellenmondásra lelünk, amely azonban már nem
ismeretlen.
Sikereik alapja az, hogy mindannyian olyan témáról szólanak,
amelynek a kicsinyességei is biztosan számithatnak a nagyközönség
érdeklődésére, s a kicsinyességei sokkal inkább, mint a komolyabb
részei. A katonai élet intimitásai épp ugy vonzzák a tömeg
képzeletét, mint a kulisszák világának apró rejtelmei. A sokaság
szemében a szinésznő mellett a katonatiszt a mai társasélet
legérdekesebb tipusa. A tisztikar, minden más osztályon kivül és
felett, első osztályt alkot, s a respektusból, melyet joggal igényel,
mindenki, aki hozzá tartozik, kiveszi a maga részét. Minél inkább
elmosódik a különbség polgár és polgár, az egyik vagy a másik
foglalkozás között, amelyek rangban ma már nem igen differálnak, s
aszerint adnak tekintélyt, amily arányban sikert és vagyont: a
katonatiszti egyenruha, amely még az egyetlen nevezetesebb
disztinkcziót állapitja meg a nem rangbeliek között, annál nagyobb
hatással van a tömegre. A portepé viselői a társaséletben bizonyos
arisztokrácziát alkotnak; s ugyanaz a sokaság, mely egyre több és
több vonalon követeli az egyenlőséget, minél radikálisabb elveknek
hódol, annál inkább tisztel mindent, ami arisztokratikus. Bepillantani
a katonatisztek életének intimitásaiba, ez ma majdnem annyit jelent:
mint bejuthatni egy pillanatra a rangbeliek körébe, ahová mindenki
törekszik, annál nagyobb buzgalommal és annál nagyobb tömeg
társaságában, minél sürübben emlegeti az egész világ a
demokratikus elvek már kissé hervadt szóvirágait.
Erre a naiv érdeklődésre Bilséék nyugodtan számithattak. És
könyveik nemcsak a sövény mögül bámészkodókat elégitették ki,
hanem azokat is, akik a katona-regények tartalmából, de különösen
abból, hogy a tiszt urak ilyen könyveket adnak ki, kárörömmel látták,
hogy a hatalmas német hadsereg egyes köreiben s itt-ott más
hadseregek alantasabb rétegeiben is, eddigelé hallatlan, minden
fegyelmet megcsufoló, éppen nem katonai szellem kezd lábrakapni.
Bilséék regényei kétségtelenné teszik, hogy a zugolódó
elégedetlenség, a forradalmi szellem első megnyilvánulása már a
hadseregek egyes rétegeibe is befészkelte magát, s azt sejtetik,
hogy a hadseregek egyre szaporodó és növekedő házi mizériái
lassanként ki fogják kezdeni ezt a tiszteletreméltó intézményt. És a
polgári társadalomnak talán ugyanazok az elemei, amelyek
tisztelettel és irigységgel teli érdeklődéssel leskelődnek az
arisztokratikus helyzetnek örvendő tisztek intimitásaira, még akkor
is, mikor ezek minden katonai kötelességet megcsufolnak:
ugyanezek az elemek ujjonganak, mikor azt hiszik, hogy a szükséges
és minden tiszteletre méltó intézmény dekompozicziójának a tüneteit
látják. A tömeg ma különb egyesekből verődik össze, de
naivitásában, ösztöneiben, indulataiban ma is ugyanolyan, mint
Shakspere-nek a „nép“-e. A tömeg örök gyermek; vásott és korlátolt.

II.
 A sok ujonnan keletkezett katona-história közül Baudissin Farkas
gróf, irói nevén Freiherr von Schlicht Erstklassige Menschen czimü,
ugynevezett regénye érdemli meg figyelmünket. Ez se ajánlható
azoknak, akik nem vitairatot, hanem tendencziák nélkül való
szépirodalmi munkát akarnak olvasni; igazi regénynek a legjobb
akarattal se mondható. Tessék-lássék meséje mindössze annyi, hogy
egy polgári származásu tiszt, akit olyan gárdaezredbe helyeztek át,
ahol csupa előkelő származásu tiszt szolgál, uj bajtársai körében a
megalázások egész kálváriáját járja végig, s végre is kénytelen tiszti
rangjáról lemondani, egyesegyedül a polgári származása miatt,
ennekutána pedig feleségül vesz egy katona-családból származó,
előkelő, de szegény leányt, akivel a gárdaezrednél tartózkodása
idején ismerkedett meg. Ennyi mesével a legszerényebb és
legtürelmesebb regényolvasó se elégszik meg, s ezt a mesét
hasonlóan keveset mondó epizódok fujják fel hosszu elbeszéléssé.
De mélyebben jellemzett s elevenné tett alakok sincsenek e
könyvben; a szerző a szereplők lelkét nem világitja meg, csak a
társaságban való viselkedésüket irja le szinesebben és adatokat
közöl róluk, rábizván az olvasóra, mint a kávéházi beszélgető rábizza
hallgatójára, hogy ezekből az adatokból maga alkosson képet
magának a legtöbbször emlegetett figurák lelki világáról. De a
sovány mesén, a szóra se érdemes epizódokon s a nagyon
fölületesen jellemzett alakokon kivül van ebben a könyvben valami,
ami, ha a czélzatosságokkal nem törődő regényolvasót nem is elégiti
ki, megkapja azok figyelmét, akiket ennek az ugynevezett regénynek
a tárgya, milieuje s gondolatköre még akkor is érdekel, ha ezekről
nem valamely elsőrangu irómüvész szól, hanem csak egy intelligens
megfigyelő, aki sokat foglalkozott a szóbanforgó tárgygyal, ügyesen
irja le a részleteiben kevésbbé ismert milieut, s helyes itélettel
ismerteti ama kihatásainál fogva általános érdekességü gondolatkört.
A szerző ugyanis érdekes képeket ad a német tisztek életmódjáról, a
viselkedésükben megnyilatkozó gondolkozásról és jellemvonásokról,
s a fejtegetésekbe, melyekkel e képeket kiséri, beleszövi azt a
kritikát, amelyet a hagyományos katonai szellem ellen izgató, s a
hadsereg reformálását követelő, legujabb keletü „irodalom“ ma már
sok könyvben hangoztat.
Ha egy kissé szemügyre veszszük ezeket a képeket, sorra
megismerkedünk a hadsereg mai szervezetét vádoló összes
panaszokkal, és megismerjük egyszersmind minden részletükben
azokat a viszonyokat is, amelyek a nem mindig jóhiszemü Bilse-
iskola feljajdulásaira okot vagy ürügyet szolgáltattak.
A Baudissin gróf könyvében szereplő gárdaezred tisztikarát
ünnepen találjuk. Harmincz és egynéhányadik évfordulója van a
gravelottei csatának, amelyen ez a gárdaezred igen kitüntette
magát, mert legénységének egy harmada, tisztikarának pedig a fele
ott maradt a csatatéren. Az ilyen évfordulókon az elesettek óriási
koszorut kapnak, az élők pedig, akik a csatában nem vettek részt,
fényes lakomát, pezsgővel. Az emlékezetes nap megünneplését ez
alkalommal összekötik az ezred uj kaszinó-épületének a
felavatásával. Vendégeik is vannak: az ulánustisztek, akikkel
iszonyuan szeretnének minél vastagabb barátságba keveredni. Mert
mégis csak a lovasság a hadseregnek a crême-je s az ulánusok
olyanforma felsőbbséggel tekintenek le rájuk, mint aminővel ők
tekintenek a közönséges gyalogos tisztekre. Az ulánusok alkotják a
hadsereg „legfeudálisabb“ elemét; tisztjeik között egy sincs, aki nem
előkelő származásu. Az ünneplőknek is az a főbüszkesége, hogy
köztük nincsen polgár-ivadék; s éppen ez ad nekik jogczimet arra,
hogy az ulánusok barátságát kereshessék. A lakomán csak
egyetlenegy czivil van jelen: az épitész, aki a kaszinó-épület tervét
ingyen készitette, a gárdaezredhez való ragaszkodásból, mert annak
idején itt önkénteskedett. Szivességét azzal viszonozzák, hogy
meghivják a bankettre. Hadd emlegesse egész életében, hogy
micsoda szerencsében volt része ezen az estén. Aztán meg kitünő
reklám neki, hogy egy tálból ehetett velük. Különben türhető
embernek találják, mert meglátszik a kezén, hogy manicure-rel
ápoltatja.
Miről beszélgetnek a lakomán az előkelő gárdatisztek és a még
előkelőbb ulánusok? Ilyenekről: mi történik amazoknál és mi történik
emezeknél, ha a hadnagy részegségében inzultálja a tiszthelyettes
altisztet, aki nem elég gyorsan ugrott fel, mikor a tiszt ráköszöntött?
Itt is, ott is ugyanaz történik; tudniillik csak két megoldás
képzelhető. Vagy: bocsánatot kér a hadnagy a tiszthelyettes altiszttől
az egész tisztikar előtt; vagy: a hadnagy „repül“, de amannak nem
marad más választása, mint hogy agyonlőjje magát, mert a
felpofozott altisztből soha se lehet tiszt. Majd panaszkodnak, hogy
ma már tiszt lehet mindenki, akinek a családja a rendőrséggel nem
került konfliktusba. A vendéglátók eldicsekednek vele, hogy a
gárdaezredekben nincs senki, aki polgári családból származnék. Az
ilyen tiszt mindnyájukat feszélyezné, de bizonyára ő maga is igen
kényelmetlenül érezné magát közöttük; ott, ahova nem való.
Elmondják végül egymásnak, hogy ők továbbra is azok akarnak
maradni, akik ma; tudniillik olyan emberek, akik a társadalom első
osztályát alkotják. Azért jelszavuk: az összetartás s fentartása annak
a választófalnak, mely a polgári társadalmat tőlük távoltartja.
Egy kissé „exprès“, az olvasó számára beszélgetnek igy; a
valóságban talán egyébről is diskurálnak. De ennyi nagyitást meg
lehet bocsátani a regényirónak, akinek végre is ki kell éleznie a
mondanivalóját. Az bizonyos, hogy sok tulzás nincsen ebben az
előadásban. Egyforma foglalkozásu emberek, ha maguk közt vannak,
mindig sokat beszélgetnek a mesterségük dolgairól, s ez a szabály
talán sehol se érvényesül annyira, mint a katonatiszteknél, akiket
sokféle érdeklődés, sokféle ismeretek nem igen vonnak el a közös
témától. Az se tünik fel tóditásnak, hogy sok „jó házból való“
hadnagyocska szaladgál a világban, aki sehogy se tud eltelni
szerencsés társadalmi helyzetével, s akit ezen a hiuságon kivül
jóformán semmi se foglalkoztat. Elhiszszük Baudissin grófnak, hogy
egy ilyen lakomán egész sereg olyan alak találkozik, akinek minden
igyekezete az, hogy az előkelők közt a legelőkelőbb legyen, aki
tartózkodó és zárkózott, mert „ez előkelő“, aki keveset beszél, a
szemlélődőt játszsza, elmésségeken töri a fejét s teszi magát, mintha
már mindent megunt volna, csak azért, mert ezt igy látta előkelő
mintáktól. És nem éppen hihetetlen alak az az idősebb tiszt se, aki
igy nyilatkozik: „Büszkeségünk, hogy csekély eszközeink ellenére is
azok maradhassunk, akik vagyunk“ – arra czélozván, hogy akárhány
társának sok nélkülözést kell elszenvednie, hogy állásához méltón
léphessen fel. Annyival könnyebben elképzelhető, hogy sokan
beszélnek igy, mert hiszen ebben a felfogásban már bizonyos
nemesebb fajta büszkeség nyilatkozik meg; ezen tehát a
szatirikusnak nincs mért fennakadnia. De jegyezzük meg mindjárt,
hogy az a másik hiuság, a gyerekes hiuság, melynek a szerző
néhány mulatságos példáját beszéli el, nem valami specziális hibája
a hadseregnek. Ezzel a hiusággal nemcsak a tiszti kaszinóban
találkozni, hanem mindenütt, ahol nagy számban vannak együtt
előkelő származásu fiatal emberek; s ezt a hibát csak ott lehet a
katonaság rovására irni, ahol, mint a nagynémet hadseregben, az a
felfogás érvényesül, hogy a tiszti állás első sorban a nemesi
osztálynak való. S kérdés, nem helyesebb-e, hogy itt az előkelőket
ugyanazokra a helyekre csoportositják „előkelő ezred“-eket
formálván, mintha szétszórnák őket a hadseregben, s az olyan
konfliktusokat, aminőt Baudissin gróf beszél el, nem csupán egy-két,
hanem sok ezredben tennék lehetővé, tehát gyakorivá s szinte
mindennapossá?!
A lakomán az udvar képviselője a hivatalos tósztok után, kissé
savanyu arczot vágva, mondja el a felsőbb helyről hozott üzenetet,
hogy az ünneplők uj bajtársat kapnak, bizonyos Winkler
személyében, akit valamelyik határszéli, közönséges gyalogos
ezredtől helyeztek át a gárdaezredhez. Maga a hirhozó is igyekszik
átsiklani a kellemetlen ujságon s örül, mikor már másról beszélhet. A
többieket valósággal konsternálja a hir; az ezredestől a legfiatalabb
hadnagyig mindegyik kétségbe van esve. „Polgáriak lettünk!“ – fut
végig a suttogás a termen. És éppen most! Alig hogy végre
összejöttek az ulánusokkal, alig hogy megvan az óhajtott barátság!
Félő, hogy mindjárt vége a komaságnak, mert hiszen polgári
származásu cseppent közéjök! És az ulánusok csakugyan egyszerre
elkezdenek feszengeni.
De hogyan kerülhetett közéjük az a bizonyos Winkler? Winkler
egy gazdag gyárosnak a fia. Az apa grata persona az udvarnál,
melynek szolgálatokat tett. A fiunak nem volt kedve a katonai
pályához; a szülei kedvéért szolgál, akik persze igen szeretnének
nagy urat faragni belőle. Anyjának nincsen forróbb óhajtása, mint
hogy fiuk annál az előkelő ezrednél szolgáljon; bántja az a gondolat,
hogy vannak ajtók, amelyeket a pénz nem nyit fel előttük. Az
idősebb Winkler tehát nagyszerü alapitványt tesz, amelyet nem lehet
egyébbel honorálni, mint hogy teljesitik a kérését, s fiát áthelyezik a
gárdához. Megint a hiuság; itt is, ott is, mindig a hiuság. Nemcsak az
arisztokraták hibája ez, hanem a többieké is, akik csak azért nem
arisztokraták, mert nem lehetnek azok.
Baudissin gróf regénye hosszasan irja le, mily fagyosan fogadják
az ezrednél a Winkler-fiut s mennyire éreztetik vele, hogy nem
tartják közéjük valónak. Nem mondja, hogy a szolgálatban is
okoznának neki kellemetlenségeket, – pedig a vitairat csak igy
bizonyithatná azt, hogy a hadsereg szervezetében van a hiba – de
beszámol vele, hogy a szolgálaton kivül, a társadalmi érintkezésben
hogyan éreztetik vele a polgári származását, milyen fagyosak
maradnak hozzá, mennyire magára hagyják s hányszor adják jelét
azokban a társaságokban, ahol mindnyájuknak meg kell jelenniök,
hogy nem tartják magukkal egyenrangunak. A regény folyamán
Baudissin gróf alkalmat talál annak hangsulyozására, hogy Winkler
különb ember, mint többen azok közül, akik lenézik, de hősét azért
nem tudja valami rendkivül szimpatikussá tenni, mert Winklernek
csak folyton sebzett érzékenységét és hiuságában való szenvedését
látjuk, meg azt a jómódját, hogy mindig szórhatja a pénzét, mig
azok közül néhányan, akik „nem fogadják be“, gyakran vért izzadnak
a garas hijján. Az apró szekaturákat, amelyeket el kell viselnie,
szintén nem találjuk szörnyüeknek; nagyon ridegen, de korrektül
viselkednek vele szemben, egyetlenegy embert kivéve. Nem
igazságtalanok hozzá, csak előitélettel vannak iránta. Nem találjuk se
szimpatikusnak, se eléggé érthetőnek, hogy Winkler – bármennyiszer
adják értésére bajtársai, hogy szeretnék maguk közül kinézni – olyan
sokáig türi ferde helyzetét; s miután „daczból“ egy jó darabig
kitartott, de aztán hirtelen megelégli a mulatságot, elhatározását
nem találjuk eléggé motiváltnak. Az ok, mely arra készti, hogy
lemondjon tiszti rangjáról, csekélység; a mit nem tud türni, semmi
ahhoz képest, amit már lenyelt. Példája tehát nem meggyőző, s ha
arról van szó, hogy egy olyan gárdaezredben, ahol csupa nemesi sarj
szolgál, a polgári származásu tiszt helyzete tarthatatlan: Winkler
tulajdonképpen nem is panaszkodhatik. Bizonyára akadtak, akik, épp
oly ártatlanul, rosszabbul jártak nála, holott nem voltak abban a
kedvező helyzetben, mint ő, hogy az első kellemetlenség után
„valet“-et mondhattak volna a lehetetlen szituácziónak. Szóval, mikor
Winkler megelégli a gárdaezrednél való szolgálatot, az olvasó
benyomása az, hogy: debuisset pridem, és mit is keresett azon a
gályán?!
Ha a szerző, aki előkelő származásu ember és sokáig volt
katonatiszt, teljesen együtt érez a határozatlanságból s szüleinek
kedvéért kapaszkodó, habozó természetü és kissé türelmes
Winklerrel: ez az iró mögött rejtőzködő embernek bizonyára
becsületére válik. Világos, hogy Baudissin gróf nemes gondolkozásu,
előitéletek nélkül való ember, akiben nincsen osztálygőg és
korlátoltság. De ebből nem következik, hogy az, amit támad,
csakugyan olyan értelmetlenség volna, mint amilyennek ő tünteti fel.
Ahhoz, hogy a világon minden hierarchia eltörlődjék, olyan
társadalmi átalakulásoknak kellene elkövetkezniök, amelyeket ma
még elképzelni sem tudunk. Egyelőre a különböző foglalkozásokat
nem tekinthetjük egyenranguaknak. Aki a szemetet söpri el, nem
végez olyan értékes munkát, mint az, aki a tudományt egy lépéssel
előbbre viszi, és az, aki a kóbor kutyákat fogdossa össze, nem
tarthat számot akkora megbecsülésre, mint az operatőr, akinek a
tudásától, az eszétől, a szemétől és a kezétől mindennap egy pár
emberélet függ. A tekintélyből mindenekelőtt annyit arrogálhat
valaki, amennyi a foglalkozását megilleti, és a sokféleképpen
értékelhető, különböző foglalkozások között a katonáé kivételes
disztinkczióra tarthat számot. Akármennyire elmosódik is a hosszas
békében a katonaság presztizse és akármilyen kicsinyeseknek
látszanak a háboru apró előkészületei: maga a dolog ma még az
emberi akarat nagyobb erőfeszitései közé tartozik. Végre is, aki az
életét viszi a vásárra egy közczél érdekében, több becsülésre szolgál
rá, mint az, akinek a foglalkozása nem szolgál egyebet, csak a saját
életének fentartását. És ameddig minden fogalmunk meg nem
változik a férfiasságról, amely ma még abban találja meg
legvilágosabb kifejezését, hogy valaki az életét is kész feláldozni
valamely közczélért vagy eszméért, ami ugyanazt jelenti, s csak
bizonyos, erejét és egyéniségét megillető föltételek közt hajlandó
megalkudni az élettel: a katonai hiuság természetes marad, s annak
arrogálása, hogy a katonai hivatás bizonyos morális fensőbbségben
van számtalan, a legtöbb békés foglalkozás felett: nem esztelenség.
Akármit mondjon némely ujabb elmélet: ez a tétel ma a
közfelfogásban is érvényesül s alighanem érvényesülni fog, amig az
örökbéke valósággá nem válik; az élet, a „gyakorlat“, a konvencziók,
a szokások, számtalan társadalmi jelenség mind bizonyitják, hogy
érvényesül. Ez a követelés csak ott válik esztelenséggé, kómikussá
vagy gyülöletessé, ahol a tulzás kezdődik, ahol ez a követelés az
itélet nélkül való, az összesség jogait az egyén jogaitól
megkülönböztetni nem tudó, brutális önzéssel, vagy a más jogát
nem respektáló s magának képzelt jogokat tulajdonitó nevetséges
arrogancziával egyesülten lép fel.
Nem esztelenség az a másik előitélet sem, amelyet a szerző ab
ovo elitél. Ma, amikor annyi szó van a betegségek, a bün és a lelki
tehetségnek örökléséről, jóhiszemüen nem lehet azt állitani, hogy
csak éppen azok a kiválóságok nem öröklődnek, melyekkel annak
idején rangot szereztek a mai előkelők ősei. Persze ez a hereditás
nem megy odáig, hogy minden főuri ivadék nemesebb anyagnak,
vagy éppen kiválóságnak születnék; hiszen talán az a hajdani
kiválóság is csak nagyobb erő vagy véletlen szerencse volt. De csak
az elfogultság tagadhatja, hogy az arisztokráczián általában igenis
meglátszanak valamely régi kiválóság, a régibb kultura, vagy
legalább is a nemzedékről-nemzedékre örökölt szerencsésebb
életmód és testi jólét hatásai; ha akad köztük akárhány, aki olyan
canaille, mintha nem rózsafán termett volna: összességük, egészben
– s mindenütt a világon – jobb emberanyag, mint a megfelelő számu
szolga-ivadék; talán nem épebb, de fejlettebb agy- és idegrendszerü.
Azért a származáshoz füződő előitélet tisztára babonának nem
mondható; s az ősi névvel, a ranggal és az ezekkel kapcsolatos
egyéb, örökölt jókkal való megelégedés igen érthető. De hiszen az
arisztokratikus büszkeség voltaképpen nem is abból áll, mintha az
előkelők folyton az őseiken lovagolnának; ez a büszkeség inkább a
gondolkozásmód és az izlés bizonyos közösségén alapszik s a
leggyakrabban a másféle gondolkozástól és másféle izléstől való
idegenkedésben nyilatkozik meg. Hogy tehát ebben a büszkeségben
ne volna némi ráczió és hogy a tömegből való huzódozásuknak, még
exkluzivitásuknak is, ne volna elfogadható oka, vagy legalább némi
alapja, magyarázata: bajos állitani. Következésképpen ennek a
büszkeségnek csak az elfajulásai foglalkoztathatják a szatirikust.
Baudissin gróf olyan arisztokratákról szól, akik közt van négy
vagy öt canaille, vannak korrekt urak, a legtöbben tuczatemberek.
Ügyet se vet rá, észre se veszi, hogy miközben alakjait bemutatja,
sok olyan jótulajdonságról emlékszik meg, amelyek az arisztokraták
speczialitásai. (A szegény rokonok gyámolitása; a koldus
grófkisasszony nemes büszkesége: a szeretett, de vagyonos kérőtől
való huzódozása stb.) Nem veszi észre, hogy „a munka emberei“-ről,
akiket magasztal, nem tud ennyi jót mondani, s csak a hiuságot, az
élvezetvágyat, s a szükségtelenül exponált érzékenységet mutatja
meg bennök. Megbotránkozik, joggal, a fényes nevet viselő, kevély,
de pénztelenségükben mindenre képes canaille-ok elvetemültségén,
de legtöbbet a tuczatemberekkel foglalkozik, akik lenézik a polgári
származásu pénzes embert s el vannak telve kiváltságos
helyzetükkel, holott nincs egyebük, mint a rangjok. Nem veszi észre,
hogy ezek a tuczat-emberek voltaképpen igen menthetően,
barátságtalanul, de tisztességesen viselkednek Winklerrel szemben.
Nem tetszik nekik a köztük léte, előitélettel fogadják, ridegen szólnak
hozzá, éreztetik vele vélt felsőbbségüket; de nem utaznak rá, soha
se bántják meg, nem iparkodnak maguk közül kiintrikálni; mikor
rászolgál, nem tagadják meg tőle az elismerést; kiméletesen bánnak
vele, sőt még védik is, mikor bajba kerül. Csak éppen nem ugranak a
nyakába.
 De hát mit is keres azon a gályán? Mért kivánkozott éppen a
grófok közé? Nem tudott ott maradni a hozzá hasonlók között? Mért
találja jobbnak a cseresznyét, ha a nagyurakkal egy tálból eheti?
Nem gondolta meg, hogy ha olyan helyre törekszik, amelyet az
előbbinél jobbnak, finomabbnak, előkelőbbnek, kiváltságosnak talál,
ennek a helynek ára van, amelyet az érzékenysége fog megfizetni?
Vagy azt hitte, hogy a pénzével mindent megfizethet? Mivel különb
annak a hiusága, aki szeretne a grófokhoz dörgölőzni, annak a
grófnak a hiuságánál, aki nem szeret a polgárral parolázni?
Winklernek nincs igaza és itt nincs igaza Baudissin grófnak sem.
Előkelő hadnagyocskáinak a kevélysége oktalan és ott, ahova ők
még csak megvetéssel se tekintenek le, a derék és okos embereknek
egész sokasága él, amely csak kómikusnak, szánalmasnak és
együgyünek találhatja ezt a kevélységet. De az a hiba, melyet
Baudissin gróf a hadsereg rovására ir, nem a hadsereg hibája. Nem
ennek a szervezete fejleszti ki az önérzetnek ilyen nevetséges
tultengését. Az efajta visszásságok megvannak minden téren,
nemcsak a tiszti kaszinóban; s azok a kómikus vonások, amelyeket
Baudissin gróf véletlenül tiszteken vett észre, megfigyelhetők olyan
embereken is, akiknek nem a kardcsörtetés a foglalkozása. A
Baudissin gróf regénye is azt bizonyitja. Ez a könyv semmivel se
foglalkozik annyit, mint a hiusággal. Egész sereg előkelő származásu
katonatisztet szerepeltet, akiket az Isten megfosztott az eszüktől s e
helyett nevetnivaló hiusággal vert meg. De a regénynek az az alakja,
akiben a hiuság a legnagyobb s a legvégzetesebb: egy nadrággomb-
gyáros.
 IRODALOM ÉS UJSÁGIRÁS.

I.

Már jó régóta röpköd az a szállóige, amely a sajtót is besorozta a

nagyhatalmak közé, de egy kissé félénken utolsónak sorozta be.
Ennek a szállóigének a világgá bocsátója, akiben kétségtelenül
ujságirói szellem élt, abban az időben, mikor a mondását szárnyra
eresztette, alighanem maga is ugy gondolkozott, hogy az elmés
forma kedvéért egy kicsit sokat talált mondani, tulzott, elvetette a
sulykot. Ma a mondása éppen olyan naivitásnak tünik fel előttünk,
mint az a régi felfogás, amely Szemirámisz függő kertjét meg a
róduszi kolosszust emlegette a világ csodáinak, és amely, ha
álmélkodni és szörnyüködni akart, a nyolczadik világ-csodájáról
beszélt. Ma a sajtó nem a nagyhatalmak egyike, nem az utolsó a
nagyhatalmak között, hanem: a legnagyobb hatalom a világon.
Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a kormányok és a törvényhozó
testületek; hatalmasabb, mint a templomi szószék, mint a tudomány
és a müvészet; hatalmasabb, mint a mult és a jelen legnagyobb
szellemei; hatalmasabb a tőkénél; még a nagy tömegeknél is
hatalmasabb. Ali keze hosszu; hosszabb, mint bármelyik mesebeli
hősé. A krajczárért osztogatott betü jobban behálózza a világ testét,
mint a vasutak. Befolyásra, kényszeritő erőre semmi se versenyezhet
azzal az ugynevezett közvéleménynyel, amelyet napról-napra a
hirlapirás röpit szerte. Nincs tényező, mely meg lehetne a sajtó
nélkül; és nincs tényező, mely szembeszállhatna vele, ellene
törhetne, vagy csak ki is kezdhetné a hatalmát. Minden erő eltörpül
a sajtó – talán fölösleges megjegyezni, hogy nevezetesen és
főképpen a napisajtó – ereje mellett.
A több száz esztendős, de sokáig, még nemrégiben is szerény, a
maihoz képest kicsinyes hirlapirás ugyszólván a szemünk láttára
szerezte meg ezt a roppant hatalmat. Nem lehet látni a fü növését,
de a napisajtó hatalmának rohamos növekedése szinte érzékelhető
volt; látni lehetett, látni kellett. Ugy növekedett ez a hatalom, mint a
tengerben talált ládából kiszabaduló Szellem szemlátomást nő
óriásira az Ezeregyéj halásza előtt. A még ma is élő vének és a most
öregedő emberek tanui voltak e csodálatos föllendülés egész
tüneményének, mert hiszen a szóbanforgó mesés haladás alig egy
negyedszázaddal ezelőtt kezdődött. Ez az idősebb és legidősebb
nemzedék, amely átélte a nagy találmányok egész korát, sok
tündérmesének a megvalósulását látta, de azon a nagyszerüségre
páratlan evoluczión kivül, amely a világot oly sokban átalakitó nagy
találmányok nyomán támadt, nem látott csodálatosabb jelenséget,
mint aminő a hirlapirás rengeteg fejlődése volt. Méltán sorakozik ez
a fejlődés azokhoz a bámulatraméltó, eddigelé példátlanul nagy,
azelőtt el se képzelt, nem is sejtett eredményekhez. Jelentőségre
nem igen alább való náluk; következései hasonlóan mélyre s talán
még messzebbre hatók.
Ennek az abnormis fejlődésnek s ennek a roppant hatalomnak ki
kellett hivnia a kritikát.
Nincs az a hatalom, amelynek nevében kisebb vagy nagyobb
visszaélések ne történnének. És nincs az a nagy erő, amely, amellett,
hogy állandóan hasznot hajt, egyszersmind időnkint, itt vagy ott,
károkat is ne okozna. A sajtó nevében is sok bünt követnek el; a
sajtó is okoz károkat. És mióta a hirlapirás, melynek a hatalma
lassankint a politikai, a közgazdasági, a társadalmi, a tudományos és
a müvészeti élet összes nagy mezőire kiterjeszkedett, minden
tényezőre egyre erősebben érezteti a maga kivételesen nagy
befolyását: ezekről a bünökről és ezekről a károkról mind több és
több szó esik. Idővel minden nagyon elhatalmasodó erő zsarnokinak
tünik fel és minden zsarnokság egyre több embert lázit fel. Az
„antizsurnalisztikus“ tendencziának is a világra kellett jönnie, mert
hiszen ez csak természetes következése volt a sajtó minden térre
kiterjeszkedő rendkivüli befolyásának, mely persze az érdekeltek
előtt, mihelyt a nekik nem közömbös térről van szó, mindig
tulságosnak tünik fel, mig más téreken, a rájuk nézve idegen téren,
ez a befolyás érthetőnek, szinte magától értetődőnek tetszik. Az
„antizsurnalisztikus“ tendenczia, ez a legujabb „ellen-áramlat“, az
utóbbi időkben hamarosan annyi szimpátiát szerzett, hogy ma már a
higgadtan gondolkozók között is akadnak, akik egész komolyan
fölvetik a kérdést: vajjon a sajtó teljes és tökéletes szabadsága,
amely féktelenkedésekhez vezethet és ajtót nyit minden elképzelhető
visszaélésnek, összeegyeztethető-e az egyetemesség érdekével?
Mintha bizony a sajtó büneinek egész halmozata nem szöknék fel a
mérlegen, ha a mérleg másik oldalára a sajtó sulyos, nagy érdemeit
helyezzük; mintha mind az a kár, amelyet a sajtó okoz, nem volna
elenyésző csekélység ahhoz az óriási haszonhoz képest, amelyet a
gondolat szabadsága és – ami ezzel ma már szinte egy – a sajtó
teljes és tökéletes szabadsága hajt az egyetemességnek. Mindig
lesznek hajó-szerencsétlenségek, de kinek jut eszébe bojkottálni a
tengert?!
Ehelyütt, ahol egy kárt teszek szóvá, amelyet a hirlapirás okozott
az irodalomnak, hogy elejét vegyem a félreértésnek, bevezetésül
meg kell jegyeznem, hogy ezt a károsodást is jelentéktelennek
tartom ahhoz a roppant haszonhoz képest, amelyet a világ a
hirlapirásnak köszönhet.
Ez a károsodás semmisnek látszik, ha az egyetemesség
nézőpontjából tekintjük. Nem is jöhet szóba, amikor a hirlapirásnak
azt az érdemét nézzük, hogy az egyetemesség mindenféle
érdekének a napisajtó a leghatalmasabb szószólója és oltalmazója.
Csekélységnek tünik fel akkor is, ha már közelebbről, az általános
kultura nézőpontjából vizsgáljuk ezt a károsodást. A hirlapirás a
kulturának olyan óriási, megmérhetetlen, általánosan ismert
szolgálatokat tett és tesz, – többek között, legelőször is, annyi
embert emelt és emel ki a teljes müveletlenségből – hogy ezek
mellett a nagy szolgálatok mellett az emlitett kár jelentéktelen
aprósággá zsugorodik.
Végül, ha legközelebbről, magának az irodalomnak a
nézőpontjából mérlegeljük ezt a károsodást, akkor is meg kell
vallanunk, hogy a hirlapirás magának az irodalomnak is több
szolgálatot tett, mint amennyi kárt okozott neki. Ha egyéb érdeme
nem volna e tekintetben, csak az, hogy a réginél sokszorosan
nagyobb közönséget szerzett, nevelt az irodalomnak, s ezzel az
irodalom fejlődését is elősegitette, már ez az egy érdeme is
ellensulyozná az okozott kárt.
Mindamellett ez a károsodás megérdemli a figyelmet, már csak
azért is, mert némi figyelmesség sokat érne arra a czélra, hogy a
jövőben ez a kár is csökkenthető legyen.

II.

Hogy a hirlapirás vadházasságra csábitotta az erkölcsösebb életre

(például talán a társadalmi tudománynyal való tisztes frigyre)
hivatott irodalmat, – hogy, egy kis tulzással szólva, a hirlapirodalom
felszitta magába az irodalmat, vagy legalább az irók leginkább
számottevő részét: ez nem parcziális jelenség, nem csupán
magyarországi tünet. Mindenütt megtörtént ez, sőt a hirlapirás nagy
befolyása az irodalomra s az irodalom képének az a nagy
átalakulása, mely ezt a frigyet nyomon követte, másutt, a fejlettebb
müveltségü országokban, még korábban kezdődött. Valamivel
korábban kezdődött, az átalakulás proczesszusa lassubb volt,
hosszabban tartott, s a hirlapirásnak ez az uj honfoglalása, rohamos
inváziója nem mindenütt ért el olyan nagy eredményeket, mint
nálunk. A nevezetesebb különbség e tekintetben a nagy külföldi
irodalmak és a magyar irodalom között mindössze az, hogy a
zsurnalisztika helyenkint hamarább találta meg a nagystilü fejlődés
feltételeit, tehát hamarább hozzáláthatott az irodalom
meghóditásához és vazallussá lefokozásához; másutt néhol nagyobb
ellentállással találkozott, s erejének megszerzéséhez és kifejtéséhez,
továbbá a térfoglalás befejezéséhez hosszabb időre volt szüksége,
nemcsak az emlitett negyedszázadra, mint nálunk és a legtöbb kis
országban, vagy még kevesebb időre, mint Japánban; végül a
zsurnalisztika ott, ahol nagy, fényes multu, százados tradicziókon
épült, már hatalmassá vált irodalmakat kellett befolyása alá
keritenie, mind e mai napig se lett olyan nagy urrá az irodalom
összes berkeiben, mint éppen nálunk.
De nagyjában mindenütt megtörtént az, amiről szólunk; s azokat
az elváltozásokat, amelyeket a mi irodalmi viszonyainkban – előbb
csak a körülményekben, de utóbb ezek következtében magában az
irodalmi fejlődésben is – a hirlapirás gyors megerősödése és
rohamos térfoglalása idézett elő, jórészt a nagy külföldi
irodalmakban is megtalálhatjuk; megtalálhatjuk legalább, ha nem is
az összes azonos jelenségeket, ezeknek a jelenségeknek a mását
vagy rokon tüneteit. És az, amit az elfoglalt nézőpontból a mi
irodalmi viszonyainkban figyelhetünk meg, nem csupán „texaszi
történet“.
Ezek a hasonlatosságok igen érdekesek, és már csak ezért is
érdemes volna némi figyelmet szentelni annak, hogy a hirlapirás
honfoglalása a külföld nagy országaiban miképpen folyt le, és hogy
ennek az inváziónak másutt észlelhető következései miben
különböznek attól, amit itthon is láthatunk. De ez igen messzire
vezetne.
Azért itt pusztán annak megállapitására kell szoritkoznunk, hogy
a zsurnalisztika térfoglalása sehol se volt, legalább relative, nagyobb,
és sehol se ért el – a fődologban: a szellemi befolyás dolgában –
nagyobb eredményeket, mint éppen nálunk. Ennek két főoka
nyilvánvaló. Az egyik ok az, hogy a mi politikailag századok óta
sanyargatott, közgazdasági tekintetben mindig a legnagyobb
bajokkal küzdő országunkban, ahol a kultura előbbrevitelére hivatott
társadalmi osztályok nem elég erősek, s ahol az irodalom még
zsenge, a nivellálódás korszakában, amikor az idők szelleme hirtelen
igen nagy szerepet juttatott a nagy tömegeknek, a még nem eléggé
müvelt, nemrég teljesen müveletlen rétegeknek, a hirlapirás,
melynek roppant hatalma éppen a nagy tömegekre, a nem eléggé
müvelt elemeken való uralomra, befolyásra támaszkodik, nálunk
kevesebb ellenállással találkozhatott, mint azokban a nagy
országokban, ahol a társadalom vezetésre hivatott osztályai erősek, s
ahol a tudomány, a müvészetek és az irodalom befolyása hatalmas,
megrendithetetlen. A másik ok specziális. Nálunk az az idő, mikor a
hirlapirás rohamosan fokozódó lendülettel látott hozzá a hóditáshoz,
összeesett azzal az idővel, amikor relative békés, általában jó, s
közgazdasági tekintetben is elég kedvező évek után minden téren, s
különösen az irodalomban is, uj életnek nevezhető megerősödés
kezdődött. Az irodalomnak, alig hogy hozzájutott a fejlődés
kedvezőbb feltételeihez, szövetkeznie kellett a már akkor is
hatalmasabb versenytárssal, mely számolva a nagy tömegek minden
– nem is csupán szellemi – szükségletével, sokkal nagyobb
közönséghez szólhatott és már eszközeinél fogva is sokkal nagyobb
hatásra számithatott. Szövetkeznie kellett, mert hiszen a harcban
nemcsak hogy okvetetlenül a rövidebbet huzza, hanem a majdnem
bizonyos nem kedvező esetben olyan veszteségek is érhették volna,
amelyeket egykönnyen nem igen heverhet ki. Ennek az egyik részről
számitásból kivánt, s a másik részről kénytelen szövetkezésnek a
hirlapirás nem vallotta kárát, hanem az irodalom igen. Mert igaz
ugyan, hogy a hirlapirás sok tekintetben előre segitette az irodalom
ügyét, mindenekelőtt azzal, hogy nagyobb közönséget szerzett neki,
mint amekkora az irodalomnak előbb volt, ha nem is akkorát, aminőt
ez megérdemelt és más viszonyok közt talán elérhetett volna; de
ezért a segitségért roppant nagy árt fizettetett magának: abban a
nagy befolyásban, amelyet magára az irodalomra is gyakorolt. A
vadházasságban a hirlapirás lett az ur, a diktáló, a parancsoló, s ha a
másiknak is ő szerezte meg a száraz kenyeret, ezért viszont olyan
szolgálatokra kényszeritette a másikat, amelyek emezt megalázták,
amelyek emennek veleszületett czéljaival nem egyezők, néha
ellentétesek. A vadházasságba a mindennap kenyérrel, de néha
ütleggel is tartott Litteratura egy tipegő kis leánykát hozott magával,
a törvényes házasságából való kis Belletristicát; ha ez az elhanyagolt,
borzas kis Hamupipőke később is elhanyagolt, fésületlen, rongyos és
mezitlábas maradt: abban nem kevés része van a mostoha apának.

III.

Aki a mai idők irodalmának a történetét fogja megirni,

szükségkép tüzetesen fogja tárgyalni azt a témát, amelyet mi csak
megpendithetünk. A legtöbb irói egyéniség vizsgálata, s nevezetesen
az irók legsajátosabb tulajdonságainak elhatárolása alkalmával,
minduntalan eléje fog tolakodni az a kérdés, hogy az illető
munkásságán miben mutatható ki a hirlapirás befolyása, – mi az
müveiben, ami nem individuális tulajdonságaiból eredt, s ezekhez
talán nem is illik, – irodalmi termeléséből min és mennyire látszik
meg körülményeinek s ezek közül legkivált a hirlapirodalommal való
összeköttetésének a következése. Nagyon különböző irói
egyéniségek nagyon különböző értékü müveiben feltünően sok
közösséget fog találni, s a közös vonásokban lehetetlen lesz fel nem
ismernie a „zsurnalizmus“ hatását. Meglehet, éppen ebben a
közösségben fogja felfedezni a mi időnk irodalmának egyik
legjellemzetesebb vonását; de azzal a kérdéssel, amelyre itt csak
rámutatunk, mindenesetre sok dolga lesz.
Ma még csak sejteni lehet, mit fog mondani a jövő
irodalomtörténet-irója, de azt már ma is meg lehet állapitani, hogy
az utolsó negyedszázad irodalmának a hirlapirás befolyása nélkül
egészen más képe volna.
A „volna“ hosszas és messzemenő feszegetése bizonyára meddő
játék. Az afféle következtetések, amelyeket a régi tréfa ugy ironizál,
hogy megmondja: mi volna ma akkor, ha Cleopatra orra pisze lett
volna – értéktelenebbek, mint a czigányasszonyok jóslatai. Mert
azonkivül, hogy mindennek ugy kellett történnie, ahogyan történt,
mivelhogy, ami történik, az milliárd és milliárd tényező
összetalálkozásának az eredménye, ugyanennél az oknál fogva (hogy
t. i. az ilyen következtetéseknél a számitásból nem egy, hanem
számtalan tényező esik ki) a „volna“, a meg nem történt, mindig
kiszámithatatlan, s az a találgatás, hogy mi történhetik, ha a
közreható tényezők helyett mások szerepelnek – gyermekesség. De
a „volna“ szó néha csak szólás-mondás, amelybe tulajdonképpen az
itélet burkolózik. A csufondáros „ha nem másztál volna fel, nem estél
volna le“ – már nem találgatás; ez az utóbbi „volna“ már
kiszámitható. Sőt a legközelebbi következtetésig a találgatásnak is
megvan a maga jogossága, amig igen nagy a valószinüsége. Ha
arról van szó, hogy valaki, aki gazdag volt, de a börzén mindenét
elvesztette, nem éhezett volna, ha a börzén nem játszik – ezt a
következtetést már meg lehet koczkáztatni, ha egyben találgatás is.
Hasonló biztonsággal lehet megkoczkáztatni azt a következtetést,
hogy: a hirlapirás befolyása nélkül az utolsó negyedszázad
irodalmában sokkal több volna a komolyság, a tartalmasság, az
elmélyedés, és sokkal kevesebb a felületes, az elnagyolt munka, s ha
talán kevesebb az elevenség is, viszont kevesebb az olyan tehetség,
aki elforgácsolta magát. Meg lehet koczkáztatni ezt az állitást arra a
kétségtelen jelenségre támaszkodva, hogy az utolsó negyedszázad
irodalmában a tehetségek sokkal különbek voltak, mint a produkczió.
Hogy az a szertelenül nagy befolyás, amelyet a hirlapirás
szövetséges-társára, az irodalomra gyakorolt, ez utóbbira nézve
károsnak bizonyult, és hogy ez a frigy, amelybe a két fél nagyon
különböző temperamentumot és – ami a fődolog –
összeegyeztethetetlen czélokat vitt magával, az egyik félre nézve
nem lehetett nagyon áldásos: természetes. Elég arra gondolnunk,
mennyire különböznek főtörekvéseik, és hogy ezek mennyire más-
más szerepet juttatnak a két szövetséges társnak a közönséggel
szemben: és át kell látnunk, hogy ez az együttélés a gyöngébbik, a
kevésbbé hatalmas félnek csak ártalmára lehetett.
De mielőtt erre kiterjeszkedünk, meg kell emlékeznünk arról is,
hogy, ha a hirlap és az irodalom czéljai nagyon különbözők: ez nem
szükségképpen van igy. Ha a hirlap ideális volna – ami alatt azt
értjük, hogy: csakis ideális czélokat szolgálna – akkor a hirlap és az
irodalom, az azonos czél szolgálatában, egymásnak csak hasznára
lehetnének. De az ideális hirlap egyelőre a jövő zenéje. Az ilyen
hirlap csak örökre eltemetett nagy tőkék sirhalmából virágozhatnék
ki; minél tovább virágoznék, annál nagyobb összegeket emésztene
fel; és még igy is csupán egy kisebbségnek kellene, mert az ilyen
hirlap a mai nagy tömegnek nem szükséglete, az ilyen hirlapnak csak
a mainál sokkal magasabb foku czivilizáczióban lehet meg a kellő
talaja. Egyelőre csak háromféle hirlapot ismerünk: az egyiknek – ha
természetesen tagadja is – egyetlen igazi czélja: az üzlet; a másik
mellékesen ideális czélokat is szolgál; a harmadik, a legjobb,
főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le,
mert hiszen ez rá nézve a megmaradhatás, az élet kérdése.
Hasonlitsuk össze az irodalom törekvéseit ennek a legjobb
hirlapnak – amely főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről
se mondhat le – elsőnek kitüzött czéljával és mindennapos
törekvéseivel.
(Talán szükségtelen megjegyeznünk, hogy ugy itt, mint később,
ha egyszerüen hirlapot mondunk, mindig a napisajtónak azokat a
nagyobb organumait értjük, amelyek főfeladata: a hirszolgálat
teljesitése; ezeké a hatalom oroszlánrésze, ezek vannak szorosabb
összeköttetésben az irodalommal, ezek gyakorolják és ezek elődei
gyakorolták a szóban levő befolyást. A jelentékenyebb szerepet nem
játszó, akár naponkint, akár időnkint megjelenő hirlapokra itt nem
tekintünk, se a – talán csak ideális czéloknak élő, de – a hatalomban
csak igen kevéssé részes folyóiratokra.)
Az irodalom czéljai és törekvései mindig ideálisak. (Ami alatt azt
értjük, hogy szükségképpen, okvetetlenül az eszmét szolgálja.) Még
akkor is, ha az irónak csak a kenyérkereset adja a kezébe a tollat:
amit mond, amit ir, azért mondja és irja, mert igy gondolja, mert ez
az érzése vagy a nézete, mert őt ez foglalkoztatja, vagy mert erről
akarja meggyőzni az ismeretlen olvasót. Ha ma már olykor akad
olyan iró is, aki csak azért tárgyal valamit, mert ez az aktualitás,
vagy mert ez az okfejtés az, amelyet a közönsége a legszivesebben
olvas: az ilyen eset mindenekelőtt elenyészően csekély kivétel, és
még ez a csekély – nem százalék, hanem – ezrelék is voltaképpen
csak burkolt hirlapirás.
A hirlapnak ellenben az első, a legfőbb czélja, s jóformán az
egyetlen mindennapos törekvése, amely állandó, mindig megujuló:
az, hogy minél inkább elterjedjen, hogy minél nagyobb közönségre
tegyen szert. Nála ez létfentartás kérdése; s olyan kérdés, amely
mellett minden egyéb eltörpül. Mig az irodalom ezt a struggle for
life-ot alig ismeri, mert hiszen az iró munkájának befejezésével
egyszersmind anyagi czélját is eléri – és eléri anélkül, hogy előbb
szünettelen erre kellett volna gondolnia – az ujság erőkifejtésének,
igyekezetének jelentékeny részét ez a létért való küzdelem emészti
fel. Életének törvényeit mindenekelőtt ez határozza meg; és eleve
lemondatja arról, hogy a közönséggel szemben bizonyos
felsőbbséges álláspontra helyezkedhessék. Mig az iró lóhátról
beszélhet az olvasóval, az ujságnak életérdeke, hogy az olvasónak
kedvében járjon. És mig az iró olyan arisztokratikus, olyan kis
közönséget választhat magának, amilyet éppen akar, az ujság nem
mondhat le a közönségnek legkevésbbé értelmes rétegéről se.
Igyekeznie kell minél nagyobb közönségre tennie szert, minél
nagyobb tömegeket hóditani meg; és minthogy nem mondhat le a
félig müvelt vagy egészen müveletlen tömegről se, amelynek a
gondolkozása alantjáró, érzései felszinesek, ösztönei a vadságtól
meg nem tisztultak, megértő képessége minimális és izlése sekélyes:
alkalmazkodnia kell még ennek a tömegnek az izléséhez,
hajlandóságaihoz és reczipiáló képességéhez is.
Már most legyen szabad minden bizonyitás nélkül
megállapitanunk, ami aligha tagadható, hogy t. i. az ujságnak ez a
szükségszerü törekvése bizonyos természet-ellenességet rejt
magában. Minden irásnak a czélja valami hatás; már akár filozófiai,
akár erkölcsi, akár esztétikai hatás. Aki ezt a hatást el akarja érni,
valamely tekintetben némi felsőbbséget arrogál azzal szemben, akire
hatni akar, legalább abban, hogy valamit közöl vele, ami ennek uj,
legalább is olyan, amit az iró hamarább figyelt meg, mint az olvasó.
Ennek a hatásnak az eléréséhez az értelmi felsőbbség, a müveltség
felsőbbsége s minden egyéb felsőbbség – igen hasznosak; de az a
szellemi vagy morális felsőbbség, hogy a közlő kitart valamely
gondolat mellett, amelyhez a másikat is le akarja kötni: conditio sine
qua non. A természetes az, hogy az iró legyen a vezető, a cicerone,
és az olvasó a vezetett. Ha az iró nem emeli fel az olvasót, hanem
leereszkedik az olvasóhoz: ez természet-ellenes.
És az a hajlandóság, amely erre a természetellenességre csábit:
veleszületett alkathibája a hirlapnak. Eredendő büne az
alkalmazkodásra való készség. Minthogy egyik felől az üzlettől
fogantatott, arra született, hogy egy kissé mindig a közönséggel való
megalkuvásnak éljen.
A szövetségesek tehát – amelyek különben temperamentum
dolgában se igen összeillők, mert hiszen az egyik eleven, könnyed,
felületes, tüzes és gyorskezü, mig a másik inkább a komolyságra
hajlik és szeret elmélyedni – nagyon differálnak mindenekelőtt
czéljaik tekintetében. De a különböző czélokhoz képest, mindegyik a
saját czéljainak megfelelően, abban is, hogy miképpen fordulnak a
közönséghez. Az iró vagy a hasonlókhoz szól, és ilyenkor nem
törődik a nagy tömeggel, amelynek az ő beszéde kinai nyelv; vagy,
ha a nagy tömeghez iparkodik szólni, nem mond le az oktató, a
nevelő szerepéről, és azon van, hogy a nagy tömeget fölemelje az ő
emelkedettebb gondolkozás-világába. Akármit hirdet, fejteget,
bizonyitgat vagy érzékeltet, mondanivalóját nem szabja
közönségének a várakozásához; azt, hogy mit mondjon, nem teszi
függővé senkinek a tetszésétől; még azt se, hogy közölnivalóját
miképpen adja elő, mert nála ezt se a közönség reczipiáló
képességére való tekintet szabályozza, és nem az a vágy, hogy a
szavai minél több emberben keltsenek érdeklődést, hanem
megállapodott nézetek, elvek, a maga esztétikája, müvészete vagy
logikája, egyszóval: az egyénisége. Tetszeni fog-e, lesz-e hatása
annak, amit mond: ez rá nézve csak másodrendü, utólagos, érzelmi
kérdés, amely csak akkor merül fel, amikor közölnivalóját már
elmondotta. Meglehet, hogy ha falra borsót hányt és szava
hatástalanul hangzik el – ezzel se törődik; beéri azzal, hogy azt
mondta el, aminek szükségét érezte, és ugy mondta el, ahogy isten
tudnia adta.
A hirlapirásnál nem lehet igy. Az ujság nem szólhat közönségéhez
a hatás ilyen szuverén ignorálásával. Sőt, mert életérdeke kedvében
járni nemcsak a közönségének, hanem minél nagyobb tömegnek,
nem arrogálja azt a felsőbbséget, amelyet az iró; lemond az oktató,
a nevelő szerepéről; ehelyett megalkuszik és alkalmazkodik.
Szereplése a legjobb esetben a szónokéra emlékeztet, aki, hogy
meggyőzze hallgatóságát vagy legalább hatást érjen el, leereszkedik
közönségéhez, számot vet hallgatói megértő képességével és
alkalmazkodik népének izléséhez. A legrosszabb esetben pedig
szereplése olyan, mint azé a szinészé, aki nem törődik a szerepével
és nem törődik a müvészettel, csak a karzat tapsát keresi, mert a
karzaton vannak a legtöbben, itt ülnek a legjobb fizetők és itt
éljeneznek a leghangosabban.
A czélok és ezekhez képest a szereplés nagy különbözőségének a
gyöngébbik szövetséges és a parancsoló szövetséges között olyan
érdek-ellentétekre, összekocczanásokra és békekötésekre kellett
vezetnie, amelyeknek csak a gyöngébb fél láthatta kárát.

IV.

Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy a mi

hirlapjainknál – talán azért, mert a szerkesztői üzenetek révén a
hirlap a közönségnek csak legnaivabb és legmüveletlenebb részével,
de ezzel folytonosan érintkezett – egyik helyen kevésbbé, másutt
inkább, de majdnem mindenütt és mindig megvolt a hajlandóság
arra, hogy az olvasó-közönség szellemi szinvonalát nagyon is
alábecsüljék. A müvelt, gondolkozó, izléses, itélni tudó olvasók
számát sokkal kisebbnek tartották, mint amekkora mindig volt, s
különösen amekkorává ujabban lett; másfelül pedig mindig tulságos
figyelmet szenteltek a nehezen meghóditható, a tyukkal-kalácscsal is
hiába édesgetett félmüvelteknek, azoknak, akik nemrégen még
analfabéták voltak, s akik, ha nagynehezen kötélnek állottak és
végre mégis csak honorálták a hirlapoknak velük való kaczérkodását,
a krajczárjaikért nyomban jelentkeztek a kivánságaikkal.
A hirlapok természetes, közös törekvését ez a tévedés fokozott
buzgóságra serkentette, s a fokozott buzgóság következése az volt,
hogy igen sok helyütt, csaknem mindenütt uralkodóvá, parancsolóvá
lett az a vezérelv, melynek jeligéit már nem is kellett kifüggeszteni a
szerkesztőségek falára, mint a szokásos figyelmeztetést, hogy: „Az
idő pénz“ – mert hiszen vérré vált az ujságirók ügyesebbjeiben – az
a vezérelv, amelyet talán igy lehetne megszövegezni:
„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság; vagy ahol a komoly
hang kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba
elmélyedés; az alaposság; a „hosszabb lélekzetü“ munka; és semmi,
ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet
vagy némi csekély ismeretet, például polgári iskolai müveltséget
kiván.
Mi kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a
viccz; az anekdota; a léha szellem; a szenzáczió; a személykultusz.“
Ez a vezérelv, mely „minden vonalon“ érvényesült, nem
maradhatott hatás nélkül azokra az irókra, akiket a hirlap is
foglalkoztatott. És kiket nem foglalkoztatott? Az utolsó
negyedszázadnak majdnem összes iróit bevonta érdekkörébe; a
tehetségeseknek legalább is kilenczven százalékát.
Ezekre nézve a csatlakozás kénytelenség volt. A kiadók el se
olvasták a munkáikat addig, amig a hirlapoknál nevet,
ismeretességet nem szereztek. A hirlap nekik, ha egyébként nem is
szorultak volna rá, ami ritkán történt meg, magasabb iskola volt,
ahol diplomát, kvalifikácziót kellett keresniök. Anélkül a minősités és
nem éppen nagy reklám nélkül, amelyet a hirlap adott nekik, nem
boldogulhattak volna a sokáig nem kedvező irodalmi viszonyok
közepett, a lehető legközömbösebb és legbizalmatlanabb közönség,
a semmi iránt nem érdeklődő Pató Pálok sokaságának figyelmét
hiába lesve, kivált azokban az időkben, amikor nálunk a
nyilvánosságnak minden jogát szinte egyedül a zsurnalisztika
gyakorolta.
Munkásságukért a hirlap megadta nekik a száraz kenyeret, néha
nemcsak a száraz kenyeret, hanem sokkal többet ennél. De minél
többet adott a hirlap az irónak, emennek viszont annál többet kellett
adóznia ezért a kedvezésért. Annál többet kellett feladnia a
szabadságából, annál többet kellett feláldoznia az egyéniségéből.
Mert hiszen amit a hirlap mindegyiktől kivánt, az rendesen olyan
munka volt, amely talán megfelelt egyik vagy másik irói
egyéniségnek, de a legtöbbhöz igen kevéssé illett.
Igaz, a hirlap rendszerint – mert itt-ott az ellenkező is megesett –
nem adott utasitásokat. De minek is adott volna? A siker föltételei
oly határozottak, oly félreérthetetlenek voltak; ezekhez csak
igazodni, alkalmazkodni lehetett, daczolni velük annyit jelentett
volna, mint: előre lemondani az érvényesülésről.
És itt jegyezzük meg, hogy ezt a függő viszonyt még szigorubbá,
még sulyosabbá tette az iróknak a hirlapoktól való anyagi függése.
Nálunk a vagyonos iró ritka kivétel; a mi vagyonos embereink, ha
egyáltalán kedvet kapnak valami foglalkozáshoz, sokfélét
megpróbálnak, de az irói munkásság nem igen jut eszükbe; az efféle
példákért igazán „a szomszédba kell mennünk“; olyan országokba,
ahol fejlettebb a kultura, mint nálunk. Még az olyan irók is kevesen
vannak, akiket valamely másféle foglalkozás tart el, s akik „üres
óráikat“ áldozzák az irói munkásságnak. A legtöbb iró nálunk iró és
hirlapiró egyszerre; a szerencsésebbek inkább irók, mint
zsurnaliszták, a kevésbbé szerencsések vagy a fiatalabbak inkább
zsurnaliszták, mint irók. De az utolsó negyedszázad iróinak nagy
része kenyerét zsurnalisztikai és irói munkássággal kereste és keresi
meg, s minthogy – legalább a jelentékenyebb sikerig – a hirlap
könnyebben és bővebben adja a kenyeret, mint az irodalom, mint az
az irodalmi piacznak csufolt terrénum, amelyen még ma is csak a
tankönyvek körül észlelhető egy kis nyüzsgés: nagyon érthető, hogy
a hirlap az iróknak java erejét, java idejét, java munkásságát
abszorbeálja. Igy volt ez az utolsó negyedszázadban mindig, és igy
volt már a hirlapirás rohamosan fokozódó megerősödése előtt is.
Ennek a tulontul nagy függésnek a következéseit az iróknak
viselniök kellett. És viselték is.
Egyéniségük erejéhez képest többé vagy kevésbbé adták meg
magukat a velük szemben is érvényesülő, szövetséges erőnek, de
csak igen kevesen lehettek közöttük, akiknek egyénisége ettől a
befolyástól szabadon fejlődött, akiknek irodalmi munkásságán ez a
függés nem hagyott eltörölhetetlen nyomokat. A legtöbbnek meg
kellett alkudnia a parancsoló erővel.
Mindenekelőtt a legtöbbnek le kellett mondania arról, az egyiknek
nagy időre, a másiknak mindenkorra, hogy – ha talán kedvet érzett
is erre – valamely „hosszabb lélekzetü“ munkának, egy-egy nagyobb
kompozicziónak szentelhesse a talentumát. Először azért, mert a
hirlap idejének, munkabirásának nagyobbik részét a zsurnalisztikai
munkára foglalta le. És már itt az irodalom veszteségének a
számlájára kell irnunk, hogy a hirlapirás értéktelen vagy muló értékü
munkára fogott olyan tehetségeket, amelyektől egyéb is kitelt volna,
amelyek, mialatt az efemeridák lomját növelték, azalatt is valami
értékesebbet alkothattak volna.
De nem csupán ezért kellett a komponálásról lemondaniok, –
talán éppen akkor, mikor erejüknek, képességeiknek még
teljességében voltak, – hanem azért is, mert a zsurnalisztika
szelleme nem kedvezett a „hosszabb lélekzetü“ müveknek. A dogma
ugy szólt, hogy a közönség nem szereti a hosszu munkát, csak a
rövidet, mert türelmetlen, szórakozott, figyelmetlen, s a hirlap szinte
kiirtotta az irodalomból – mert hiszen ide a hirlapon át vezetett az ut
– előbb a nagyobb regényt, aztán a hosszabb elbeszélést is, hogy az
előbbinek a helyét a regénynyé felfujt novella, az utóbbinak a helyét
pedig a novellisztikus tárcza és a „rajz“ foglalhassa el.
 Nem tulajdonitunk ennek nagyobb jelentőséget. Bármelyik
müfajban lehet kitünőt alkotni; ez nem a müfajtól, hanem a
tehetségtől függ. A rövidség kultusza talán több haszon, mint kár. De
végül az irodalomnak ez is csak szegényitésére szolgált.
Nagyobb jelentőségü a léhaság kultusza. A zsurnalisztika egy
időben – ezen az időn, szerencsére, már tul vagyunk – az elevenség
keresésének örve alatt valósággal üldözte a komolyságot. Ebben az
időben mindaz, ami az olvasótól némi figyelmet, valami csekély
ismeretet vagy egy csepp erkölcsi komolyságot kiván, egyet jelentett
az unalmassággal. Az érdemes zsurnalisztának, a máskor „röviden és
vigan“ iró tehetségnek néha elnézték, érdemeinek elismerése
fejében grácziából megengedték ezt az ugynevezett unalmasságot,
de ezt a munkát nem értékelték, csak megbocsátották. És az iróra
nézve, akármilyen leküzdhetetlen hajlama volt a komoly témák
feszegetésére, csak demoralizáló, sőt depraváló hatással lehetett az
a tapasztalat, hogy mig könnyedén elszórt ötleteit tulontul
megbecsülték és a rá forditott munkához mérten fényesen
jutalmazták, azt a munkáját, mely tehetségének jobb részét kivánta
meg, s amelyen megfeszitett erővel kellett dolgoznia, nemcsak hogy
minden hatás nélkül irta meg, de csak a többi, könnyedébb
munkáival szerzett hitelre támaszkodva, talán anyagi kárával
bocsáthatta közre, és ugyszólván szégyenkezve kellett – elkövetnie.
A léhaság sokáig tartó kultusza nagy nyomokat hagyott nem
csupán az anekdota-irodalomnak az értékesebb dolgok rovására való
nagy föllendülésében, hanem abban is, hogy meglehetősen alantjáró
szellemnek, izlésnek és hangnak engedett tért előbb a hirlapokban,
később pedig az irodalomban, ahová mindez szükségképpen
átplántálódott.
Ide tartozik az is, amit egy ideig érdemnek szerettek feltüntetni,
hogy a hirlap sokáig kizárta hasábjairól az olyan komoly témák
feszegetését, amelyek a serdületlen lányokat talán gondolkodóba
ejthetik s amelyek csakugyan nem ezek mulattatására valók. Kizárta
azon a czimen, hogy a hirlap a családok számára készül, s kizárta
ugyanakkor, mikor kis hirdetéseiben találkozóhelyet nyitott minden
erkölcstelenségnek. Kizárta még a szépirodalmi produkczióból is, ami
végül ismét az irodalom veszteségét jelentette, mert ennek
éppenséggel nem vált javára, ha ez a – voltaképpen az erkölcsi
komolyság hiányából eredő – korlátozás a tehetségeket is elszoktatta
a „veszedelmes“ moralizálástól, és ehelyett az ártatlan, a könnyed, s
talán semmitmondó témák keresésére utalta vagy legalább
buzditotta. Erről is ott kellett megemlékezni, ahol a többi – ma már
nem aktuális – léhaságról, ha ez nem is látszik léhaságnak.
A hirlap talán nem jelölt ki témákat, de azzal, hogy másképpen
értékelte, méltatta a neki tetszőt, mint a rá nézve nem érdekest,
nagyban hozzájárult, hogy a hirlapi sikerért küzdő tehetségek azok
felé a témák felé forduljanak, amelyek a „közönséget érdeklik“. Mi
érdekelhette ezt a nagy közönséget, amelyet a hirlap éppen csak az
imént hóditott meg az olvasás örömének, amely nagyobbrészt
féligmüveltekből vagy naiv lényekből állott, amelynek már a
figyelmesség is szellemi megerőltetés volt? Az őket foglalkoztató
kicsinyességeken való vidám mókázás; a tulajdon gondolat-világuk:
az első bál és az effélék; mindaz, ami az idegeket vagy a gyermekes
kiváncsiságot izgatja: a „szenzácziós“ és más hasonlók. A hirlapnál
elérhető sikerért versenyezve, az irók közül sokan tulzott
buzgalommal tették magukévá a hirlapnak a közönséggel szemben
tanusitott – a füszeres-segédek nyájasságára emlékeztető – egy
cseppet se válogatós figyelmességét; és hogy ez a buzgalom nem
emelte a produkczió irodalmi szinvonalát, talán nem kell
bizonyitgatni.
A hirlapokra előfizető, meglehetősen vegyes közönség
praedilectiójának tulbecsülése és a hirlapirói gyors munkának a
megszokása nagyban hozzá járult, hogy az irodalmi produkczióban is
gyakori jelenség az elnagyoltság; hogy a kompoziczió elhanyagolása
és a megfigyelés felszinessége egy időben szinte mindennapos irói
hibává lett; hogy a felületességet sokáig irói erénynek tekintették,
mint az elevenség jelét; hogy a könnyen érthetőség czimén az
ürességet sok iró tetszetősebbnek találta a tartalmasságnál; hogy a
pongyola előadásmód divatossá válhatott; hogy a jóizlés ellen
jóizlésü és tehetséges irók is sokat vétettek; hogy az irók többsége
elszokott a hirlapnál meg nem becsült mügondtól, sőt néha minden
müvészi munkától; és hogy végül annak következtében, mert a
közönség és nyomában a hirlap a szinházi mulatságot
érdekesebbnek találta a könyveknél, a kritika abból a nagy
figyelemből, amelyet még a szinmü-készitő ipar legsilányabb
produkcziójától se tagadott meg, az irodalom másnemü, értékesebb
termékeinek jóformán semmit se juttatott.
A hirlapirodalomnak kétségtelen érdemei vannak a magyar nyelv
és nevezetesen a helytelenül képzett szók, a fölösleges idegen szók
és a germanizmusok irtása körül. De még e tekintetben is majdnem
ugyanannyit ártott, mint amennyit használt. A purifikáló
mozgalomnak kétféle tulzása is szegényitette a nyelvet. Az egyik
tulzás az a makacsság volt, amely az orthologia győzedelmes elveit
kérlelhetetlen következetességgel akarta érvényesiteni, s ki akart
küszöbölni a nyelvből minden helytelenül képzett szót, azokat is,
amelyek már gyökeret vertek, és azokat is, amelyek helyett csak
elfogadhatatlan furcsaságokat vagy idegen szókat tudott ajánlani. Ez
a konokság nem vetett számot azzal, hogy maga is beleesik a
neológusok hibájába, és nem vetett számot azzal se, hogy ha kellő
szókészlet hijján az eddig nem igen használt idegen szók egész
tömegének adunk egyszerre polgárjogot, voltaképpen cseberből
vederbe esünk. Hogy ennek a konokságnak végül visszavonulót kell
fujnia, előre látható volt; ugy is történt. De amikor ez megtörtént,
akkorára már ez a fanatizmus jó hosszu időre kiüldözött a
forgalomból sok szükségest, különösen sok szükséges finomabb
árnyalatot. A másik tulzás pedig az volt, amely semmit se fogadva el
az orthológusoktól, még a szükséges jót se, szeretettel ölelte keblére
a neológia szörnyszülötteit és árkon-bokron át üldözte az idegen
szókat, még azokat is, amelyeknek nincs magyar egyértékese,
amelyek helyett a régi szörnyüségeken kivül csak más jelentésü
szókat, vagy soha se használt érthetetlenségeket tudott ajánlani.
Azonkivül, hogy mind a két tulzás többet rombolt, mint amennyit
épiteni tudott, az a kis bábeli zavar, mely ezekből a harczokból
keletkezett, ugyancsak próbára tette az irók nyelvérzékét, s a sok
ingadozás és kisérletezés valami különös határozatlanság formájában
hagyott nyomot az időközben irt munkákon. A győztes tábor nem
dicsekedhetik azzal, hogy következetes maradhatott; a legyőzöttek
nem adták meg magukat; a sokféle tapogatózás, kisérletezés, az
ellentétes elvek harcza vagy alkudozása nem vezetett olyan
megállapodásra, amely legalább egyelőre kielégitő lehetne; a nyelv,
akközben, hogy kétfelől is gyomlálták, minthogy a gyommal sok
szükségest is kivetettek belőle, többet veszitett kifejező erejéből,
mint amennyit tisztult; ha csak egy kis időre is, de szegényedett. Az
iróknak pedig sok tanakodás, ingadozás, s a következetesség
hajszolása közben kifejtett hosszantartó erőködés után át kellett
látniok, hogy ez a küzködés, mely csak csökkentette a kifejezésben
való bátorságukat és csak rontott nyelvük természetességén, müveik
stilusát szinben, árnyalásban szegényebbé tette, a nélkül, hogy a
nyelvtisztitás kétségtelen eredménye megérné azt, amibe került.
Ezekben a harczokban, melyek pyrrhusi győzelemmel végződtek, a
hirlapirodalom vezetett, s azért a dicsőség az övé; de harczközben
szövetségestársa szenvedte a legtöbbet; amazé volt a győzelem,
emezé a sebek.
A zsurnalisztikának az irodalomhoz való viszonyáról szólva, nem
terjeszkedünk ki arra, hogy ez a szövetség az irodalomnak
egyebekben is kárára volt. Például abban, hogy a hirlap sok
tehetséget vont el az irodalomtól, a maga érdekkörébe; vagy abban,
hogy a hirlap sok irói tehetséget kedvetlenitett el és hallgattatott el
örökre, azzal, hogy az elismerést nem az irói képességhez, hanem
ahhoz mérten osztogatta, hogy a hirlap mennyire vehette hasznát a
nála dolgozók képességeinek. A hirlapnál elérhető sikerért küzdők
közül sok tehetséges fiatal bukott ki a sorból csüggedten, aki az
irodalomnak hasznára lehetett volna, idejekorán elveszitve
bátorságát a miatt, hogy a hirlapnál nem tud érvényesülni és nem
tud versenyezni másokkal, akik minden irói tehetség hijján
jelentékeny hirlapirói sikereket érnek el – mert hiszen az irót csak az
teszi, hogy tud-e irni és van-e mit irnia, a hirlapirót pedig ezenkivül,
vagy akár e nélkül is, egészen másféle tulajdonságok: a szerencsés
megjelenéstől vagy a jó modortól kezdve az élelmességig.
 Még más károkról is lehetne szó. A kénytelen szövetkezés az
irodalomnak jóval több veszteséget okozott, semhogy az a haszon,
amelyet szövetséges-társának köszönhet, mindezt ellensulyozhatná.
Azon kivül, hogy a hirlap munkát adott az iróknak – ami az
irodalomnak szintén több kár volt, mint haszon, mert a zsurnalisztika
szolgálatában az irók félannyi irodalmi munkát se végeztek, mint
másfélét – az irodalom főképpen azt köszönheti a hirlapnak, hogy ez
közönséget nevelt az ő számára is, hogy megsokszorozta a
közönséget, hogy toborzotta, sőt kötéllel is fogta az olvasókat. De ha
sok olvasót szerzett az irodalomnak, a könyvnek, viszont sok olvasót
vont el tőle, mert a kötéllel fogott olvasót az ujság teljesen kielégiti.
És igy – különösen nálunk, Magyarországon – amit az egyik kezével
adott, a másik kezével visszavette.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookultra.com