What Is This Thing Called Love A Guide to

Psychoanalytic Psychotherapy with Couples Sarah Fels

Usher - PDF Download (2025)

https://ebookultra.com/download/what-is-this-thing-called-love-a-
guide-to-psychoanalytic-psychotherapy-with-couples-sarah-fels-
usher/

Visit ebookultra.com today to download the complete set of

ebooks or textbooks
We have selected some products that you may be interested in
Click the link to download now or visit ebookultra.com
for more options!.

What is this Thing Called Metaethics 2nd Edition Matthew

Chrisman

https://ebookultra.com/download/what-is-this-thing-called-
metaethics-2nd-edition-matthew-chrisman/

What is this thing called The Meaning of Life 1st Edition

Stewart Goetz

https://ebookultra.com/download/what-is-this-thing-called-the-meaning-
of-life-1st-edition-stewart-goetz/

This Thing Called Trust Civic Society in Britain First

Edition Paul Stoneman

https://ebookultra.com/download/this-thing-called-trust-civic-society-
in-britain-first-edition-paul-stoneman/

This Is Called Moving A Critical Poetics of Film 1st

Edition Abigail Child

https://ebookultra.com/download/this-is-called-moving-a-critical-
poetics-of-film-1st-edition-abigail-child/
Psychoanalytic Approaches to Loss Mourning Melancholia and
Couples Timothy Keogh

https://ebookultra.com/download/psychoanalytic-approaches-to-loss-
mourning-melancholia-and-couples-timothy-keogh/

What is Counselling and Psychotherapy First Ed Edition

Norman Claringbull

https://ebookultra.com/download/what-is-counselling-and-psychotherapy-
first-ed-edition-norman-claringbull/

This Is Not A Game A Guide to Alternate Reality Gaming A

Guide to Alternate Reality Gaming 2nd Edition Dave
Szulborski
https://ebookultra.com/download/this-is-not-a-game-a-guide-to-
alternate-reality-gaming-a-guide-to-alternate-reality-gaming-2nd-
edition-dave-szulborski/

This Land This Nation Sarah T. Phillips

https://ebookultra.com/download/this-land-this-nation-sarah-t-
phillips/

What You Practice Is What You Have A Guide to Having the

Life You Want Cheri Huber

https://ebookultra.com/download/what-you-practice-is-what-you-have-a-
guide-to-having-the-life-you-want-cheri-huber/
What Is This Thing Called Love A Guide to
Psychoanalytic Psychotherapy with Couples Sarah Fels
Usher Digital Instant Download
Author(s): Sarah Fels Usher
ISBN(s): 9780415433846, 0415433843
Edition: Paperback
File Details: PDF, 5.38 MB
Year: 2007
Language: english
What IS This Thing Called Love?

What is This Thing Called Love? provides a clear how-to guide on the
art of psychotherapy with couples from a psychoanalytic perspective.
The book draws on both early and contemporary psychoanalytic
knowledge, explaining how each theory described is useful in formu-
lating couple dynamics and in working with them. The result is an
extremely practical approach, with detailed step-by-step instructions
on technique, illuminated throughout by vivid case studies.

The book focuses on several key areas including:

• An initial discussion about theories of love.

• Progression of therapy from beginning to termination.
• Transference and countertransference and their unique manifesta-
tions in couples therapy.
• Comparisons between couples therapy and individual therapy.
• Step-by-step instruction on technique.

What is This Thing Called Love? is enlivened with humour and human-
ness. It is crucial reading for psychoanalytic therapists, psychologists,
psychiatrists, couples therapists and students who want to learn about -
or augment their skills in - this challenging modality.

Sarah Fels Usher is a psychoanalyst in private practice in Toronto. She

is the President of the Toronto Psychoanalytic Society, founding
Director of the Fundamentals Psychoanalytic Psychotherapy Program,
and a faculty member of the Toronto Institute of Psychoanalysis. Her
first book, Introduction to Psychoanalytic Psychotherapy Technique, is a
psychotherapy guide for students and beginning therapists. Dr Usher is
also Book Editor of the Canadian Journal of Psychoanalysis.
This book is an important contribution that will help these
clinicians develop the skills necessary to work with troubled
marriages. Numerous clinical case presentations bring this
work to life, clearly illustrating each phase of treatment.

Lewis Aron, Ph.D., Director, New York University

Postdoctoral Program in Psychotherapy & Psychoanalysis

The book is filled with rich clinical material and written with
great lucidity. Sarah Usher offers to the reader her clinical
wisdom distilled after many years of experience, and what is
offered is considerable and valuable. The important insights
contained in this book will benefit all therapists, including
those working with individual patients as well as couples.

Morris Eagle, Professor Emeritus, Derner Institute of

Advanced Psychological Studies, Adelphi University
What is This Thing
Called Love?

A Guide to Psychoanalytic
Psychotherapy with Couples

Sarah Fels Usher

First published 2008 by Routledge
27 Church Road, Hove, East Sussex BN3 2FA
Simultaneously published in the USA and Canada
by Routledge
270 Madison Avenue, New York, NY 10016
Routledge is an imprint of the Taylor & Francis Group, an Informa
business
Copyright © 2008 Sarah Fels Usher
Typeset in Times by Garfield Morgan, Swansea, West Glamorgan
Printed and bound in Great Britain by TJ International Ltd,
Padstow, Cornwall
Cover design by Sandra Heath
Cover illustration by Graphic Design, Southsea, Hants
All rights reserved. No part of this book may be reprinted or
reproduced or utilised in any form or by any electronic,
mechanical, or other means, now known or hereafter invented,
including photocopying and recording, or in any information
storage or retrieval system, without permission in writing from
the publishers.
This publication has been produced with paper manufactured to
strict environmental standards and with pulp derived from
sustainable forests.
British Library Cataloguing in Publication Data
A catalogue record for this book is available from the British
Library
Library of Congress Cataloging-in-Publication Data
Usher, Sarah Fels.
What is this thing called love? : a guide to psychoanalytic
psychotherapy with couples / Sarah Fels Usher.
p. ; cm.
Includes bibliographical references.
ISBN 978-0-415-43383-9 (hbk) - ISBN 978-0-415-43384-6 (pbk.)
1. Marital psychotherapy. 2. Psychoanalysis. I. Title.
[DNLM: 1. Marital Therapy-methods. 2. Couples
Therapy-methods. 3. Psychoanalytic Therapy-methods.
WM 430.5.M3 U85w 2007]
RC488.5.U82 2007
616.89'1562-dc22
2007024975
ISBN: 978-0-415-43383-9 (hbk)
ISBN: 978-0-415-43384-6 (pbk)
FOR GARY
This page intentionally left blank
Contents

Preface Vlll
Acknowledgements XIV

1 The psychoanalytic perspective 1

2 Getting started: the first three sessions 29
3 Interlude: on love 49
4 The ongoing therapy: technique 72

5 Transference(s) 101

6 Countertransference 116

7 Denouement: working through and termination 135

Bibliography 152
Index 158
Preface

Many psychotherapists and psychoanalysts are aware that a

large proportion of their patients spend a significant amount
of their time in treatment talking about their experience of
intimate relationships. It seems natural, then, that therapists
may develop an interest in treating those relationships, in vivo
as it were, but alas, they may have had no training to do so. It
is my hope that this book will provide a guide to experienced,
psychoanalytically-oriented individual therapists who want to
treat couples, and, as well, will function as a source of super-
vision for them. I hope those therapists already working in
this arena will find the book provides some calm in what can
be turbulent waters, as they connect with the stories, feelings,
and ideas shared here.
It is somewhat surprising that psychiatry, psychology, and
psychoanalysis have not given much attention to treating
people in their committed relationships, considering that so
much therapy time is spent in analysing the therapeutic dyad.
Psychoanalytic theory has evolved significantly over the past
half-century: classical Freudian "one-person" theory explored
the intrapsychic life of individuals, their drives and defences -
drive reduction was the prime motivator; object relations
theory focused on our current modes of relating to others,
which stem from internal representations of our early attach-
ments - relatedness is the prime motivator; more recently,
relational theory moves the emphasis completely to issues of
relationship, viewing all psychoanalytic concepts through this
lens. (These theories, and others, will be elaborated in the first
 Preface ix

chapter.) I have omitted several important intervening and

contemporary theories here for the sake of making a point:
that is, that we are highlighting more and more, in both our
theory and practice, the significance of self in relation to other.
That psychoanalytic theory could be applied to work with
couples seems almost self-evident; in fact, a psychodynamic
theory of behaviour is especially appropriate for relationship
problems. What a simmering stew of unconscious ingredients
there is here, bubbling up at times to the surprise of most, if
not all, of the participants in this triadic therapeutic inter-
action. Our early and later concepts apply in spades: trans-
ferences, which occur in relation to the therapist, and for the
couple, in relation to each other, and countertransference,
which can become intense and highly complex. Our old
friends, the concepts of resistance and defence, make an
interesting appearance here in relation to the therapy as a
whole, as well as to the way in which the couple interact with
each other. Even thinking of the myriad opportunities for
projective identification can be overwhelming. As a bonus,
because people often consciously and unconsciously see part-
nership as a means of healing psychic wounds, working with a
couple together may provide an opportunity to treat
individual symptoms and their aetiology as well as treating
the relationship dysharmony. The recognition by the couples
psychotherapist of the repetition of unconscious patterns of
relating, described in analytic theory, is as important as a
detailed knowledge of the facts of the couple's relationship
and of each partner's life (Ruszczynski, 1993). Thus, even
though at first glance psychoanalysis and marital therapy
seem to focus on the observation of different data - psycho-
analysis on the intrapsychic, and marital therapy on the
interactional - the data observed by both methods overlap
considerably (Finkelstein, 1988).
When we see couples in psychotherapy, we find that each
partner in the relationship brings a set of conscious and
unconscious expectations, and each may feel that in exchange
for what they give to the other, they will receive what they
want. Sager (1994) refers to these as contracts, and states that
x What is This Thing Called Love?

each individual is probably operating on a different set of

contractual terms, and each may be unaware of the other's
conditions. The rules of the game are often changed by one
spouse as time goes on, without discussion and usually
without the consent of the other. These confusing, often
unconscious and vague, disturbances can be made conscious
and articulated with the help of a therapist, just as they are in
individual therapy. However, as will be discussed later, an
interpretation becomes more complicated when three people
are participating in it.
The term expectations casts a wide net of possible diffi-
culties in couples relationships, from communication, to sex,
involvement with in-laws, children, work, and so on. There
are many sore spots that can arise as couples proceed
through their life together. But these spots have to be quite
sore before the couple bring themselves into a treatment they
feel may risk undermining the whole relationship.
As this book is being written, the concept of "marriage"
has been receiving a great deal of press. Politicians are win-
ning or losing elections because of the way they are defining
the term. This controversy about the rights of gay people to
marry has brought out hidden, sometimes extreme, opinions
on homosexuality, and placed the issue of the "sanctity of
marriage" in the arena of political opportunism. This book
happens not to contain examples of gay partnerships. Since
the psychodynamics of these relationships do not differ
markedly from those of heterosexual couples, the therapeutic
treatment of these relationships is not essentially different.
I have treated couples for over twenty years and may be
one of a relatively small number of psychologists or psycho-
analysts who actually received training in this area. In the
late 1970s, still the heyday of psychoanalytic thought in
Toronto, a psychoanalyst trained in Britain offered lectures
on psychodynamic couples therapy as well as instruction on
technique. Members of a group of therapists were videotaped
over many sessions working with a couple, and these video-
tapes were reviewed with the rest of the group. Although
experience and supervision are necessarily the best teachers,
 Preface xi

"Gays and lesbians getting married-haven't they suffered enough?"

Copyright © The New Yorker Collection 2004 Michael Shaw from

cartoonbank.com. All Rights Reserved.

this early grounding in the basic tenets of the work has

stayed with me in the way I practise, and forms the orien-
tation of this book.
I tend to work long-term with couples, although many
therapists use brief treatment models. Analytic experience is
the influence here: the more expansive treatment allows the
couple to say everything that comes to mind and to learn
how to think psychologically about problems before they
leave treatment. Once the relationship crisis has subsided,
couples are free to discuss topics they did not present with at
first - for example, a difficult child who is troubling to them
both. As well, longer-term treatment gives people a chance to
integrate into their lives together what they are learning and
how they are changing. Couples who have busy lives and not
enough time to reflect together, and in whom the change in
one partner necessarily affects the other, may need consider-
able time in treatment to effect their mutual adaptation.
I have been focusing above on the complexities, and
therefore the difficulties, in treating couples. There is no
xii What is This Thing Called Love?

doubt in my mind that couples therapy is more arduous and

draining than individual psychotherapy or psychoanalysis,
and also more demanding than group therapy. This may be
part of the reason for the sparseness of training programmes
and practitioners. I find that I rarely book appointments for
two couples back-to-back, as I would with individuals, and I
often allow time-and-a-half for a session (previously con-
tracted). The work is at once intense and paradoxically
relaxing, as I am more myself with couples, partly because of
the speed of the interactions and partly because nothing else
works as well. (One countertransference reaction you are
practically guaranteed not to have is falling asleep!) There are
many intriguing times, touching moments, and a great deal
of reward. Couples are often able to express more gratitude
for the work accomplished than are individuals.
One aspect of couples work that stands out for me is the
contribution of humour to the therapy. In fact, a good sense
of humour is even more of a prerequisite for couples therapy
than for individual work. Most couples have their own
private sense of humour, ways of kidding around with each
other - jokes that (re-)emerge the longer the treatment goes
on, the more comfortable they feel with the therapist, and the
better they start to feel about each other. These lively times,
when we can laugh together, are often mutative moments.
Using my own sense of humour is sometimes a highly
empathic way of tapping in to how one or both are feeling,
and can be a way of making an interpretation more palat-
able: this constitutes an obvious rationalization for the New
Yorker cartoons, sprinkled throughout the book. Rela-
tionships, as we all know, have not only been the subject of
songs, plays, movies, and books for all time, but have also
been the butt of some very funny jokes.
The contents of this book will draw on the intimate stories
of people I have been privileged to know in my clinical work.
I have tried hard to disguise them by various means,
including using composite descriptions, but they are very
real. I am grateful to all of them for the work we have been
able to do together and for what they have taught me.
 Preface xiii

I want to thank Kas Tuters for his inspiration and

teaching so many years ago. I very much appreciate that
both he and Graham Berman took the time to read the
manuscript and offer helpful comments and insights. I also
want to thank my husband, Gary McKay, for his continued
support, for assisting where he could, and for being able to
endure so many lonely weekends during the writing of this
book. And I want to thank Mookie, my elderly cat, who
curled up on a duvet on the floor of my study all through my
writing time, providing me with a quiet and contemplative
holding environment.
Acknowledgements

Page 54 - Ten lines from:

"I'm Your Man"
Written by Leonard Cohen
Published by Stranger Music
Administered by Sony/ATV Music Publishing Canada
1670 Bayview Avenue, Suite 408, Toronto, ON., M4G 3C2
All rights reserved. Used by permission.

Page 151 - Excerpt from:

"Little Gidding" in FOUR QUARTETS, copyright 1942 by
T.S. Eliot and renewed 1970 by Esme Valeria Eliot,
reprinted by permission of Harcourt, Inc.
Chapter 1

The psychoanalytic
perspective

Couples, married and otherwise, usually come to a psycho-

therapist as a next-to-last resort, often after many years of
unhappiness. They bring their most private selves, in some
way urgently needing to expose problems; in another,
embarrassed and shamed by what they often perceive as
painful personal failure. Different from patients in individual
therapy, they do not enter treatment for personal growth;
these troubled people are about to uncover very raw and
tender issues with each other, and with a third person (referee?
judge? parent? friend?) observing, listening, and intervening.
It is a tricky and complicated business for all concerned.
Therapists who work with couples are usually inundated
with a myriad of dynamics, and so it seems only natural that
different attempts to categorize and organize the work have
evolved. Although, or maybe because, marital therapy has
sometimes been described as a technique without a theory, it
has been the object of a great variety of more or less theor-
etical approaches. Systems theory and cognitive-behavioural
theory - including list-making and homework assignments -
are popular methods of working with couples. Emotionally
focused, brief strategic, structural strategic, solution-focused,
narrative, relationship education, and transgenerational
therapy are just a few of the chapter headings in the table
of contents of the recently published Clinical Handbook of
Couple Therapy (Gurman and Jacobson, 2002). Contract
theory, where both the conscious and unconscious contracts
that the couple have made with each other are examined and
2 What is This Thing Called Love?

reworked (Sager, 1994), as well as the search for types or

categories of couples that can be put into charts or spread-
sheets (e.g. Sharpe, 2000), have also been attempts to cope
with the complexity of both the emerging material and the
ongoing interactions in the consulting room.
Psychoanalytic theory does not immediately appear to be a
natural fit when applied to therapy with couples, since it was
developed as a way of observing and interpreting intra-
psychic, not interpersonal, data (except transference data,
which originally were considered fantasied). Still, it is intri-
cately bound up with the exploration of intimate relation-
ships and, by extension, could be seen as leading to useful
methods of treating these relationships. Having a psycho-
analytic perspective on couples presenting for treatment gives
the therapist the opportunity to bring the concept of the
unconscious into the work and thus to get an understanding
of the unconscious meaning of many of the dysharmonies of
the relationship, as well as offering a framework in which to
understand the transference and countertransference issues
that arise in the treatment - usually not a focus of other
types of couples therapies. When a therapist listens to a
couple in a psychoanalytic way, they become more attuned to
hidden or mixed motivations.
Is the relationship the patient? Or is it each individual?
This question of how to formulate the problem reverberates
on two levels: theoretically, should we refer to one-person,
classical theory in attempting to understand each person
who is a part of the relationship problem, or should we
refer to object relations, two-person, theories, and focus on
the interpersonal quality of their problems? We are not
copping out by answering: both. "Emphasis on interaction
alone minimizes the complex contribution of an individual's
history and psychodynamics, while exclusive emphasis on
individual psychology misses the way in which interpersonal
interaction governs a couple's intimate life" (Cohen, 1999,
p. 144).
Parallel to this, one of the main sources of tension in
couples relationships is the need for individuals to grow and
 The psychoanalytic perspective 3

develop - to keep separate in relationships - and for indi-

viduals to connect, attach, and depend - to keep close to the
other - in other words, the conflicting needs for autonomy
and for intimacy. "The management of the inevitable feelings
of love and hate towards the same person, which this conflict
arouses, is central to understanding the psychodynamics of
the marital relationship" (Cleavely, 1993, p. 56).
This chapter will cover the particular concepts from
psychoanalytic theory that have, for this author, been most
useful in treating couples.

Classical theory

'She said. '/'II go ifyoll go,' alld J said, PII go ifyoll go, 'and here we are. •

Copyright © The New Yorker Collection 2004 Victoria Roberts

from cartoonbank.com. All Rights Reserved.

A classically oriented view of couples therapy would, of

course, be based on the premise that all functioning is
governed by conscious and unconscious phenomena; that an
understanding of defences, conflicts, and symptoms is
important for an understanding of the individual; and that
4 What is This Thing Called Love?

a person's history explains why specific solutions have been

adopted. A clinician applying classical theory to the
treatment of intimate relationships would focus on intra-
psychic drives and the unconscious reasons for partner
choice, listening for evidence of the psychosexual develop-
ment of each individual, their degree of success in resolving
oedipal issues, their pattern of defensive operations, and any
manifest compromise formations (symptoms). It is interest-
ing to see how each spouse's conscious and unconscious
conflict-ridden or conflict-free motives, that are bound in
affect-laden fantasies or mental representations, are played
out in the couple relationship, just as we notice how an
individual's unconscious conflicts and fantasies are enacted
in the therapeutic relationship in analysis or analytically-
oriented psychotherapy.
A classical psychoanalytic therapist would make the couple
aware that the past is contained in the present and that all
thoughts, words, and actions are responses to what has come
before. Cohen (1999) summarizes several other psycho-
analytic concepts about which one can inform couples during
the treatment: overdetermination - that behaviour, thoughts,
and attitudes have more than one meaning and can be
experienced in more than one way; the idea of primary and
secondary gain - that a person might do something for one
purpose, while serving another; the repetition compulsion -
that we are often irrationally compelled to repeat behaviour
that is unconsciously connected to our early experience, both
in choosing a mate and within the relationship; and the idea of
the observing ego - that it is helpful to step outside of
ourselves to see what is going on.
Freud (1914) divided object choice into two types:
anaclitic, or literally "leaning on" - the attachment type of
object choice; and narcissistic, where the self chooses itself as
an erotic object and the person loves what he once was, what
he would like to be, or the person who represents a part of
his own self. The reader might find the following passage
from On narcissism somewhat amusing, although frighten-
ingly relevant:
 The psychoanalytic perspective 5

Women, especially if they grow up with good looks,

develop a certain self-contentment which compensates
them for the social restrictions that are imposed upon
them in their choice of an object .... Nor does their need
lie in the direction of loving, but of being loved. Such
women have the greatest fascination for men .... For it
seems very evident that another person's narcissism has a
great attraction for those who have renounced part of
their own narcissism and are in search of object-love. The
charm of a child lies to a great extent in his narcissism ...
just as does the charm of certain animals which seem not
to concern themselves about us, such as cats ....
(Freud, 1914, p. 89)

Narcissistic object choice is evident in the attraction of

sameness in the other - which will be discussed throughout
the book.
The concepts of transference and countertransference - the
unconscious displacement of feelings and attitudes that were
intended for someone from the past; resistance; projection;
and defence - all of which were born in classical theory, are
of the greatest importance in working psychoanalytically
with couples. A partner often functions as a transference
object, embodying projections and displacements from rela-
tionships with parents, and sometimes with siblings. To
smoke out these partly unconscious dynamics, the therapist
needs a good and thorough history of each individual in the
couple, including early memories. History-taking will be
discussed in detail in the next chapter.
As well, since classical theory focuses on oedipal time
(approximately ages 3 to 6 years) - a period that can some-
times be remembered, albeit in bits - it can help us to
understand the triangular relationship with the parents, the
desire for and hatred of each parent, and unconscious
fantasies about the parents' sexual relationship. During these
sensitive years, before the blessed calm of latency, there is an
overt re-emergence of sexuality and aggression, usually
targeting the parents. As Lyons (1993) says, it is seen as
Other documents randomly have
different content
 Nyár volt, csak a délczeg dolmány volt rajta, s annak a baloldalán
ott pompázott a koronás ezüst érdemkereszt. – Csak azt jött
bemutatni.
Végre tehát még is megkapta.
Ezerszer engedelmet kért, hogy a kisasszonyt háborgatni
bátorkodik elegáns szállásán.
– Én itt is csak olyan szegény leány vagyok, a milyen ott voltam,
s örülök, ha a hajdani jó barátok közül valakit láthatok.
– Tudom, hogy a kisasszony jó szíve érdeklődik a szegények
iránt, a kik olyan nagyon szerették.
Aztán formális rapportot tartott sorba valamennyiről, kinek
mennyire vitte fel Isten a dolgát. A Kaporék jól vannak az
asylumban. A Szüköl Makár is megérte, hogy fizetéses
segédfogalmazóvá lett kinevezve. A Kranyecz Frányó hazament a
feleségét birtokba venni. – És a Przepiorkának Stradiváriusa is
megkerült. – Magáról nem szólt a János.
Erre hát nagyon kiváncsi lett Lidi kisasszony, hogyan került meg
az a boszorkányos hegedű? vagy annak az ára.
– A mikor leutoljára szerencsém volt találkozni a kisasszonynyal,
méltóztatik rá emlékezni, hogy említést tettem arról, hogy a tolvajt
kézre fogom keríteni. Meg is tettem.
– No azt igazán szeretném megtudni, hogyan lehetett?
– Ha nem untatnám vele. Eddig úgy is csak a balfogásaimról
tetszett értesülve lenni. – Hát az így ment végbe. Én szoktam a
hirlapoknak a rendes értesítéseket adni a rendőrség körében
történtekről, a miknek nyilvánosságra hozatala kivánatosnak látszik.
A Przepiorka ügyet is én irtam meg, úgy a hogy megtörtént, hanem
aztán azt a következő mesét toldtam hozzá:
 «A szegény hentes látva rászedetését, kétségbeesetten futott egy
itteni (általam megnevezett) hegedűgyároshoz, megmutatni neki a
nyakán veszett hegedűt, a mit kész volt eladni minden árért. A
mester azt mondta neki, hogy ne hamarkodja el a dolgot, az
csakugyan valami ritka régi hegedű, a mi sokat érhet. Azonban,
nagyobb biztosság kedvéért, menjen fel vele Bécsbe, ott van a
karintiai utczában egy nagy hegedű-kereskedő czég, mutassa meg
annak a jószágát. A hentes nem sajnálta a kisérletet, felsietett
Bécsbe. A kereskedő megnézi a hegedűt, s azt kérdi a hentestől:
«Tudja ön, hogy miféle hegedű ez?» – «Nekem azt mondják, hogy
valami Straduarius». – «Még annál is nevezetesebb, az egy
«Dnifloplugár» olasz tyroli készítmény. El akarja ön adni?» – «El biz
én. Mit ád az úr érte?» – «Kétezer ötszáz forintot». – A hentes egy
szót sem szólt többet, ott hagyta a hegedűt, s szaladt haza a
pénzével, nehogy még visszakérjék. – És most ez a tévedésből
hozzánk került hegedű ott pompázik a karinti utczai czég
kirakatában, alája irva: «ára tizenhatezer forint».
Ez a «hiteles» tudosítás megtette körútját valamennyi bel- és
külföldi hirlapban. Elhitte mindenki. A hentes annyi kolduló levelet
kapott, mintha ő nyerte volna meg a nagy ternót. Nehány nap mulva
a budapesti hegedűgyárosnál tudakozódott egy idegen úr a hegedű
történetéről. Mind a budapesti, mind a bécsi kereskedők értesítve
voltak a rendőrség által. Az bizonyította, hogy a hirlapi tudósítás
való. – A következő napon a bécsi kereskedőhöz állít be egy elegans
orosz prémes bundába öltözött finom uraság. Átutazó
hegedűművész s azt mondja, hogy ő szeretné megvenni azt a
kiállított Stradiváriót.
– Az nem Stradivário, mert az Dnifloplugár, még becsesebb
műemlék…
Az idegen igért érte nyolczezer rubelt. A kereskedő kineveté vele.
– «Uram, ez egyike annak a nyolcz hegedűnek, a mit Paganini
maga után hagyott. Ez az egy Lipinszky kezén keresztűl jutott
Magyarországba, Lavottához, annak a halála után eltünt, hasztalan
keresték, míg most egy tolvaj tudtán kívül jó üzletet csinált vele –
magának is, de nekem is. Ez az a hirhedett hegedű, a melynek a
«G» húrján Paganini azt a csodálatos «Les clochettes» variatióit
játszotta. Egy garassal nem alább a kiirt árnál.
Az utazó virtuóz és a hegedűgyáros nem tudtak megegyezni, s
szét váltak. Mi erről is tudósítva lettünk a rendőrségnél.
Ettől fogva én mindennap ott voltam kora reggeltől késő estig a
Przepiorka házánál a boltra nyiló szobában.
A harmadik napon jön a hentesboltba egy félmankón tipegő
köhögős, kopott ember s azt mondja, hogy a gazdával akar beszélni.
– Mit adjak? kérdi a hentes.
A lázár azon kezdi, hogy ő az a szerencsétlen beteg muzsikus, a
kinek a fia az országos zeneiskolában tanult. Ő arra egy apjáról
ereklyében maradt hegedűt bízott. Most olvassa a hirlapokban, hogy
az elvetemedett rossz gyerek azt a drága hegedűt eladta a
hentesnek, ez meg tovább adta egy bécsi kereskedőnek. Ez tisztán
orgazdaság! Ő nem akar biróhoz menni, hercze-hurczát csinálni
(közbe nagyokat köhögött). Hanem azt követeli, hogy a
hentesmester, legalább azt az összeget, a mit a bécsi kereskedőtől
kapott, az ő drága hegedűjeért, a vételáron fölül vele megoszsza.
Ellenkező esetben pert indít s visszaköveteli a beleegyezése nélkül
eladott hegedűt.
Ez volt az én emberem!
A Przepiorka jeladására én rögtön kiléptem a mellékszobából, s a
mankós embert felszólítottam a törvény nevében, hogy kövessen a
kapitányi hivatalhoz.
Erre az egyszerre eldobta a mankóját, s kisült, hogy nemcsak
nem nyomorék, köhögős beteg, hanem egy valóságos akrobata.
No de hát, ha ő akrobata, én meg bucanier voltam. Utoljára a
nagy tusakodásban mégis csak én gyűrtem le őt a földre, s a hentes
segélyével megkötöztem.
Ekkor derült aztán ki, hogy a kelepczébe ejtett csaló egyike a
legveszedelmesebb internationalista félkézkalmároknak, a ki
számtalan furfangos csalást követett el Európa minden fővárosában.
– Ennek kézrekerítéséért nyertem ezt az érdemkeresztet.
– Ez igazán nagyon eszes furfang volt, mondá Lidi kisasszony. S
remélem, hogy ez önnek megérdemlett előléptetésére fog szolgálni.
– Én azonban ezt nem veszem igénybe, mondá János.
Szándékom a hivatásomat elhagyni s a polgári életpályára térni. Az
elevátornál ajánlanak egy felügyelői állást a számomra, a mi
hajlamaimnak sokkal inkább megfelel.
– Szerencsét fogok önnek hozzá kivánni.
– Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam a kisasszonynak.
– Nagyon örültem rajta. És igen csodálkozom, hogy miután ez a
nevezetes eset olyan régen történt, hamarább nem közölte azt
velem.
– Nem tehettem, mert a legutóbbi napokig a «Veres kereszt»-ben
voltam.
– Mit csinált ön ott?
– A kórházban feküdtem. Azzal a gonosztevővel való tusakodás
közben kilencz késdöfést kaptam, a mik közül nehány életveszélyes
lehetett. Csak a napokban épültem fel egészen.
Lidi kisasszony e szavaknál egészen elfeledkezett magáról, s
megragadva a rendőr kezét mind a két kezével, érzéstől áthatott
hangon rebegé:
– Az Istenért! Vigyázzon ön magára.
A mire a konstábler János, magát mélyen meghajtva azt mondá:
 – Lidi kisasszony! Erre a kézszorításra sokkal büszkébb vagyok,
mint a mellemen függő érdemkeresztre.
Azzal magát ajánlotta és elment.
 XXIX. FEJEZET.

AZ, A KIT A NŐK BÁLVÁNYOZNAK.

A háta mögött «Szép Diegó»-nak hivták; de ha meghallotta, sem
haragudott meg érte.
Ős eredeti magyar typus volt. Mikor a huszáregyenruháját
felvette, (tartalékos főhadnagy volt) akkor mintaképe volt egy
daliának, ha pedig darutollas kalappal a fején, lobogós ingujjban,
félvállára vetett dolmánynyal vágtatott végig a gyepen, a
legderekabb csikós vált volna belőle. Frakkban meg épen
ellenállhatatlan jelenség volt: senki sem mondta volna, hogy nem
franczia.
Arról az Y. Y. grófról beszélünk, a ki X. X. grófnőt elvette.
És ezt is teljes joggal számíthatjuk a gazdag szegények közé.
Hogy szegény volt, az köztudomású adat. Öröklött birtokát már
húsz éves korára az utolsó kapukulcsig mind elverte. Költséges
utazásokat tett a világ minden részében, s úgy költött, mint egy
herczeg. Mikor az utolsó ezrest is felváltotta, akkor hazajött.
És itthon lett belőle csillaga a magas régióknak.
A kinek semmije sincs, az «szegény», a ki sokat tud költeni, az
«gazdag». A kettő együtt «contradictio in adjecto». És ő tudta ezt a
paradoxont személyesíteni.
Senkinek olyan elegáns garçon lakása nem volt a fővárosban,
mint neki: hangulathiven díszítve külföldről elhozott
iparremekművekkel s a legritkább vadász troféumokkal. Egy
nevezetesebb lóversenyről sem maradt el s saját paripái több ízben
fényes versenydijakat nyertek. A turfon «Capitain Green» volt a
felvett neve.
Azt mondták, hogy igen nagy összegeket nyert a versenyeken
fogadásokban, a miknek merészsége gyakran meglepő volt.
Sohasem a favoritokra fogadott, hanem olyan paripákra, mikből
senki sem nézte ki a leendő nyertest. És legtöbbször sikerült neki.
Aztán kártyán is mesés szerencséje volt.
Hiresek voltak a párbajai, a melyekben megsebesítette ellenfelét;
kitünő pisztolyozó volt, míg ő maga sohasem kapott sebet.
Hát még a nőknél? Ő rajta ugyan nem teljesült a példabeszéd,
hogy «szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben». A kit
csak ostromolt, azt meg is hódította. Otthon volt minden kastélyában
és palotájában az országnak és a fővárosnak. Ezzel ne legyen az
mondva, mintha a kunyhókat és lebujokat kikerülte volna. Azokkal is
elismerteté ellenállhatlanságát. Vándor chansonette énekesnő nem
utazott át bűntetlenül a magyarok metropolisán.
Végre őt is utolérte a nemesis. Beleakadt a szerelem hálójába.
A Felvidék egyik legszebb leányába lett szerelmes, a kinek a
kedvéért el tudta hagyni a kártyaklubbot, sőt még a lóversenyeket
is: egy egész nyarat ott töltött a Kárpátok között, a hol az X. X. grófi
család őskastélya állt, s mindennap lehetett őt látni, a midőn a két
grófnő: anya és leánya, kikocsiztak, paripáján a hintó mellett ügetni.
Őszre bekövetkezett a komoly nyilatkozás pillanatja.
Egy holdvilágos estén, a hattyús tó partján sétálva, ezt mondá
szép Diegó a grófkisasszonynak:
– Milyen kár, hogy nincs itt ezen a tóparton két pálmafa.
 Erre a szóra a nyomukban járó társalkodónő jónak látta
hátramaradni, olyan ürügy alatt, mintha fénybogarakat szedne a
fűből.
Ez nyilatkozat volt.
A mai búcsú-ebéden ugyanis utazási élményeiből a következő
adomát mesélte el Y. Y. gróf az asztaltársaságnak.
«Tananarivában abból áll a házassági szertartás, hogy a
házasulandó ifju és leány felmászik két egymás közelében álló
pálmafára. Akkor aztán mind a kettőnek rokonai pálmaháncsból
sodrott köteleket hurkolnak a két sudárfa derekára, s elkezdik azokat
egymáshoz közel húzni. Ha annyira tudják húzni, hogy a két pálmafa
koronája egymáshoz ér, akkor kész a szent házasság, ha elszakad a
kötél, akkor nem lesz belőle semmi.»
Ennek a megtudása után kétségtelen a jelentése az ifju hős által
tett nyilatkozatnak.
– A két pálmafa itt van, mondá a grófleány, de elég erős-e a
pálmaháncs-kötél?
– Olyan nehéz az egyik pálmát meghajtani?
– Talán nehéz, talán könnyű. Minden a másik pálmán áll. Én
három igéretet kérek öntől, hogy nem fog szerencsejátékot játszani;
hogy nem vív párbajt és hogy nem csal meg.
Az ifju hős térdre bocsátkozék s a csillagokra esküdött, hogy meg
fogja tartani mind a három kivánatot.
És aztán, hogy bekövetkezett az ősz, akkor is gyakran felrándult
az ifju hős a Kárpátok közé, elmulasztotta az őszi lóversenyek
napjait, az erdélyi medvevadászatokat, a versenyparipáiért
bánatpénzt fizetett. Nem beszélt többet a kalandjairól, hanem a
magas politikával foglalkozott. Határozott pártállást foglalt el, s
megigérte, hogy a párt jelöltjének érdekében mind szóbeli, mind
pénzbeli áldozatokra kész leend. Egyszóval egész komoly férfiuvá
lett. A gazdálkodás iránt is fölöttébb érdeklődött. A komlótermelést
kivánta a Felvidéken meghonosítani, s nagy tanulmányokat tett a
gazdasági szeszfőzés terén, melytől e vidék felvirágoztatását reméli.
Arra pedig nem volt rávehető, hogy kártyát vegyen a kezébe.
Egy téli reggelen aztán, mikor ismét egy hosszabb tartamú
látogatás után búcsút vett a fiatal gróf, a kit mindenki a
grófkisasszony jegyesének tartott: a Miskolcznál keresztező vonat a
következő tartalmú levelet hozta a grófkisasszony számára:
«Mélyen tisztelt grófnő!»
«Én nem vagyok a kegyed fennkölt hajlamaira érdemes. Kegyed
egy szent, én pedig egy elkárhozott. Én a kegyed anyját veszem
nőül. Vesse ki a semmibe az emlékezetemet.»
Az is oda volt még írva «Az ég önnel.» Hanem ezt keresztül
húzta. Eszébe jutott, hogy ott az ő váltóit nem honorálják.
Ez a levél tette a szép grófkisasszonyt földönfutóvá.
 XXX. FEJEZET.

AZ ANYA ÉS VETÉLYTÁRSNŐ.
A milyen szép volt az álom, olyan rettenetes volt a fölébredés.
A grófleány egy mérhetlen örvényt látott maga előtt megnyilni,
tele alakváltoztató szörnyképekkel.
Minő társadalom ez? A hol még a szerelméért, még az
üdvösségéért sem lehet egy férfinak megtenni azt, hogy az
elhatározásának helyt álljon. Itt csak az önzés az istenség, s a
szenvedély a teremtő erő.
A ki egyszer «úr»-nak született, annak a szivéből ki van véve az
az erő, hogy saját magának «ura» lehessen. Az rabja a hajlamainak,
az játéka a pillanatnak.
Elhagyja őt, a kit imádott, és az anyját veszi nőül.
Talán nem is azért, mert azáltal egyszerre dúsgazdaggá lesz,
hanem inkább, mert az nem követel tőle lemondást.
A leány elhatározta, hogy kitépi magát ebből a társadalomból.
Kitépi úgy, hogy még csak egy visszaemlékező vágyat sem visz
magával belőle; nem egy elszakadt ideget, mely mint az amputált
kéznek az idege, még azután is érzi a fájást, a mikor már az
elveszett tag hiányzik.
Nem szólt senkinek, nem mutatott az arczán semmi változást.
 Titokban, azon ürügy alatt, hogy pártfogolt szegények számára
vásárol, szedte össze a házalóktól a kopottas öltönyöket s azokat el
tudta rejteni jól.
Tél volt; a tó befagyva, a hattyúkat bevitték az ólba; a tóparton
levő hattyúsház üres volt, oda rejtett el mindent.
Egy szeles, havas napon azután leosont a kastélyból a tóhoz,
magával vitte a korcsolyáit. Talán látta is valami cseléd, mikor
kiment.
A tóhoz érve, besurrant a hattyuházba, ott öltözött át a kopottas
ruhákba, s aztán átkorcsolyázott a tónak a tulsó partjára, a hol
széles nádas volt. Ezen keresztül eljutott az országútig, s az a vasúti
állomásnál végződött. Lábnyomait befútta hóval a szél.
A grófnő az utóbbi napokban kerülte a találkozást a leányával.
Elég nagy oka lehetett rá. Csak este felé, mikor a cselédek
észrevették, hogy a grófkisasszony nincs a kastélyban, kezdték
keresni, hogy hova lehetett.
A kik látták őt korcsolyáival a tó felé menni, ott kutatták, de nem
találták semmi nyomát. Csak a midőn fáklyafénynél kerestek össze
minden zeget-zugot, jöttek arra a gondolatra, hogy a hattyúházba is
betekintsenek. Ott azután megtalálták a levetett öltönyeit. A ruhája
zsebébe volt egy levél az anyjához czimezve.
A levél tartalma ez volt.
«Grófnő!»
«Ön tudja jól, hogy én miért hagyom el e házat. Ne
kerestessen. Nem fogok visszajönni. Öngyilkos nem leszek.
Annál rosszabbat is tehetek. Beledobom magamat a
társadalom iszapjába. Olyan fertőben fogom magamat
megkeverni, hogy senkinek ne legyen kedve rám ismerni
valaha. Nem fognak rám találni másutt, mint a bűnök
kloakáiban. Irtózni fognak tőlem. Isten bocsásson meg önnek,
a hogy én megbocsátok s legyen boldog.»
 «No name.»
A grófnő képesnek hitte a leányát arra, hogy fenyegetését
beváltsa. Ő maga is csupa szenvedély volt. Hátha a leány is örökölte
a vér hajlamait?
Sietett azonnal a vasuti állomáshoz. Ott semmi grófkisasszonyt
nem láttak. Didergő, hótól belepett alakok jöttek a pénztárhoz, a kik
a harmadik osztályú kocsikra váltottak jegyet.
A grófnő táviratoztatott a budapesti rendőrségnek, a közbeeső
városok rendőrközegeit már késő volt értesíteni, a vonat már azóta
messze járt. A végállomáson is csak úgy előzte meg a távirat, hogy a
hózivatar megnehezítette a közlekedést.
Azt a választ kapta vissza, hogy a leírt alak sem az éjjeli, sem a
nappali vonattal nem érkezett meg.
Kapor Ádám váltóőrnek a közbejövetele, meg a konstábler téves
félreismerése utat nyitott a grófleánynak a főváros néptengerében
való eltünésre.
Azontúl pedig hamis nyomra vezette a fürkészőket a grófnőhöz
irott levele.
Arra képesnek hittek egy grófleányt, hogy az a külvárosi
sörházakba álljon be pinczérnőnek, vagy a bűzös dalkávéházak
barlangjaiban mulattassa csúfdalaival a mámoros népet, hanem arra
a szörnygondolatra senki sem tudott vetemedni, hogy hátha ez az
égből lehullott csillaga az előkelő mennyországnak nem esett az
iszapba, hanem fennmaradt egy fonálszálon, azon a czérnaszálon, a
mi a szegény munkásnőket tartja felemelve! hogy a grófleány
napszámba dolgozik!
Nem! Ilyen bolondot nem hitt el senki!
Ez a «mal-entendu» nem zavarta meg a folyamatban levő
ügyeket. A grófnőnek gondja volt rá, hogy leányának eltünéséből ne
legyen nyilvános botrány. Az ismerős világban az a hir lett
elterjesztve, hogy a grófleány zárdába vonult, s ennek az okát
mindenki kitalálta.
A grófnő pedig a kapott fájdalomra talált ellenmérget a leánya
levelében. Most már neki volt oka azt elitélni, s ebben az itéletben
megtalálni a saját felmentését.
Az már az emberi természetben fekszik, hogy ha valakit nagyon
megbántunk, okot találunk rá, hogy azt gyűlöljük is.
Régi mese, de mindig megujul az a rege a bűvös tükörről, mely
azt mondta a belenéző szép mamának: «Szép vagy, szép vagy, szép
királyné; de mégis szebb a leányod!» A mi elég ok volt rá, hogy a
leány meghaljon.
A fényes menyegző zavartalanul ment végbe. Következett utána
a nászutazás.
Az is elmeháborodott volt, a ki kitalálta, hogy egy férfi és egy nő,
mikor már elérték, a mi után vágytak, hogy egymáséi lehettek, akkor
azt az egy darabban kapott nagy kincset felváltsák apró pénzre, s a
helyett, hogy az isteni örömök óráit egyedül töltenék el, odadobják
magukat a zónatarifás szunyograj közé; kiabáltassák fülükbe húsz
perczenkint az állomások neveit, élvezzék a füttysikoltás,
csengetyűszó interpunctióit, vaczogtassák a fogaikat fűtetlen olasz
fogadókban; profanálják első ömledezéseiket idegen
szobaszomszédok csúfondáros észrevételeinek.
No de hát ez az észrevétel csak az ordináré embereknek szól.
Gazdagok nászutazása raffinált élvezetekkel jár.
Külön coupée: sleeping car: helybeszolgált lakomák, s a hol nagy
város jön, vagy valami nevezetes táj, ott kiszállás, kényelmes
elhelyezkedés, kiaknázása a látni és hallani való élvezeteknek. Monte
Carlóban egy kis szerencsepróba, Rómában pápai áldás, Nápolyban
Vezúv-látogatás, virágzó narancsligetek, sorrentói idyll. És a többi.
A többi?
 Hát azt meg kell engedni, hogy a grófnő harmincznyolcz éve
mellett még mindig feltünő szépség, a ki a figyelmet képes lekötni:
még a saját férjeét is. Karcsú, inkább vállban, mint csipőben széles
termete még fiatalabbnak mutatja. Arcza azok közé tartozik, a mik
az évekkel nem változnak, halvány olajbarna szinnel, erős sugár
szemöldei hódító kifejezést adnak nagy, mély tüzű szemének;
vékony, classikus metszésű orra, a lüktető czimpákkal, felvetett piros
ajkai mind heves temperamentumot árulnak el. A hangjában is van
valami, a mi megigéz, mély hang, melyet csak érczes csendülése
különböztet meg a férfiétól. És aztán azok a kicsiny kezek és lábak!
Igazán nem lehet csodálni, ha ő maradt a szépségversenyben a
győztes. Ugyan ki adná az arany almát Minervának?
A mézes hetek valóban azok lehettek.
Vissza is vonjuk, a mit fentebb mondtunk a nászutazások
feltalálójáról. Ez csak a parasztoknak szólt.
De sőt nagyon czélszerű az a nászutazás, mert azalatt a férj nem
járhat a klubba, kaszinóba, lóversenytérre: nem szökhetik el
semerre; meg van fogva.
Vége is van aztán annak a boldogságnak, a mint haza került az új
házaspár Bécsbe. Ott szándékoztak a tavaszt tölteni.
Itt aztán az ifjú gróf folytatta a régi életmódját.
A grófnő tanulmányozta a férjét. Azt tapasztalta, hogy az
némelykor csak úgy szórja a pénzt, lakomákat rendez, új fogatot
vásárol: máskor meg a legsundább uzsorások kérdezősködnek
utána, hogy fölkelt-e már, s benyitnak hozzá kopogtatás nélkül.
Egyszer reggelizésnél megkisérlé a grófnő a fájós fogára tapintani
a férjének.
– Kedves Oszkár. Egyre kérem én önt, ha meg nem neheztel érte.
Ne üljön ön le kártyázni mindenféle emberekkel.
 – «Mindenféle» emberekkel? Például?
– A kiknek a jelleme felől nincs egészen tisztában.
– Hát mi közöm én nekem azoknak a jelleméhez, a kikkel
kártyázom?
– Azt önnek jobban kellene tudni, én csak sejtem. Lehetnek
emberek, a kik a játékot professzióból űzik, s nem igen ügyelnek a
korrekt becsületesség szabályaira.
A férj nagyot nevetett erre a szóra, a közben gyöngéden
megveregetve a neje kacsóját.
– Hát a kártya-asztalnál tanuljuk a korrekt becsületességet?
– Én azt hiszem, hogy oda is magunkkal visszük.
– Kedvesem: a ki kártyázni leül, az mind rabló, zsebmetsző. Ott
minden szabad, csak észre ne vegyék.
– Akkor ön nagyon rosszul teszi, hogy nagy pénzben játszik.
– Hát kis kutyákat fésüljek krajczáros tarokkban?
– Ön a napokban nagy pénzzavarban volt. Egy pár filiszteusát az
előszobában fogtam el, mikor önhöz be akartak törni, s kiváltottam
tőlük önnek a váltóit.
– Azt nagyon rosszul tette ön, mert engem hamis világításba
állított vele. Annak nem szabad kiszivárogni, hogy egy gentlemannek
a váltóit valaki más fizeti ki.
– De mikor már lejártak volt?
– Én tudtam volna, hogy mit csináljak velük.
– Drága uzsorát fizetett volna értük? Ez kártyaadósság volt?
– No hát az volt. Valami vidéki kukkó, a ki most cseppent be
először a klubba, veszedelmes szerencsével játszott ellenemben. Én
szándékosan hagytam szemtelenkedni.
– Miért szándékosan?
Azért, hogy holnapután megint visszajőjjön, elbizakodva a
tegnapelőtti disznó-szerencséjében: akkor aztán majd én
vetkőztetem le.
– Ez szivtelenség.
– Hát biz a kártyázó szoba nem felebaráti segélyző intézet.
Inkább temetkezési egylet. Az én guvatom «holt ember.»
Ezen volt elég oka a férjnek nevetni.
– De hátha megint a szegény halott kerül fölül s az temeti el a
sirásót.
– Ah – ah! – A férj elővette a dohánytartó szelenczéjét s egy
szivarkát (czigaretta) csavargatott magának. Holnap rajtam lesz a
bankadás sora. Mikor én osztom a kártyát, olyankor én mindig ura
vagyok a helyzetnek.
– Lorettói szent szűz! Csak nem ismeri ön a kártyákat a
hátlapjaikról?
– Haha! Nevetett a férj, az égő szivarókát szájába dugva. A
hátlapjukról nem.
Azzal odatolta a neje elé a dohányos szelenczéjét.
– Ugy-e milyen szép tabatiére ez?
Aranyból volt. A födele tükörsimára volt csiszolva: s minthogy
domboru volt, a bele néző arczát miniatureban mutatta. Az ilyen
tükörben látva, olyannak tűnik fel az ember, mint valami «nap-lakó».
– Nagyon szép.
– Hát ez a tabatiére rendesen elém van téve, mikor a kártyát
osztom. Ennek a tükörlapjában előre meglátom a kártyát, a mit
másnak adok, s a mi nekem következik. S ez az «onze et demi»-ben
nagy előny.
A grófné fölugrott a helyérűl.
– De uram! Hisz ez «tricherie».
– Ah dehogy! Ez csak «avantage», a bankár előnye: épen mint a
«refait».
– Nem! nem! Ez nem tisztességes dolog! Ezt senki sem teszi.
– Ah bah! Ez az én találmányom. A mihez nekem épen olyan
kizárólagos szabadalmam van, mint Edisonnak a villanyvilágításhoz,
mint Behringnek az általa felfedezett tengerszoroshoz.
– De nem szeretném, ha e találmány az ön nevét viselné.
– Hát – hitves társak között nincsen titok: én csak meg akartam
önt a felől nyugtatni, hogy a fáraó-asztalnál én vagyok az mindig, a
ki utoljára nevet.
Azzal zsebébe dugta a dohányszelenczéjét; kezet csókolt és
elbalancirozott.
A grófnét nagyon elmélázóvá tette az, a mit a férjétől hallott. Ha
ez nem tréfa?
Két nap mulva ismét a reggelinél találkozának. A gróf még álmos
volt, mert alig szunnyadt egy pár órát. Reggel került haza a klubból.
– Apropos! Mondá a harmadik ásítás után. Azokat a váltókat, a
miket ön a napokban helyettem kifizetett: most visszaváltom. Kérem,
sziveskedjék előkeresni.
S azzal az inexpressibleje zsebébe nyúlva, kihúzott egy csomó
összegyürt százast és ezrest s kezdett belőlük válogatni. A
pénzcsomag közül egy-egy névjegy is hullott ki, a mire a név mellé
irónnal valami szám volt felirva: «Jó 10000 forintig.» Ez is mind
pénz.
 A grófnő iszonyattal tolta el magától ezt a pénzt.
– Vigye ön előlem! Ilyen úton még nem került pénz az én
chatouillomba.
– Dehogy nem! Apai ősei Raubritterek voltak, s anyai nagyapja
Armeeliferant.
A grófnő görcsöket kapott s elkezdett csuklani.
Oszkár vállat vont: «Én megkináltam önt: ha nem tetszik, nem
tehetek róla» s azzal nyugodtan szürcsölte tovább a theáját. Ezuttal
Bokk szivart szítt hozzá…

Azután következtek a tavaszi lóversenyek.

Oszkár egész nap a traininggel volt elfoglalva: nem lehetett vele
egyébről beszélni, mint lovakról és jockeykról.
A Derby-nap nagy izgalommal folyt le; a nagy állami dijért nyolcz
paripa futott: mind korábbi versenyeken győztes kitünőségek s a
nyolcz versenyző közül épen az lett az első, a melyre legkevésbé
számítottak a «My Dream». A favorit, a melynek diadalát biztosnak
hitték, hátramaradt rossz harmadiknak. Óriási volt a sensatio!
A győztes paripa portraitját minden illustrált lap közölte, s
nevével a legujabb hazai pezsgőt keresztelték el (ominosus szó!)
Azt pedig minden hirlap ujdonságai között lehetett olvasni, hogy
ezen a Derby-napon az ismeretes «Captain Green» (tudvalevőleg
gróf Y. Y. Oszkár) kétszázezer forintot nyert fogadásokban.
A grófnőnek el kellett hinnie, hogy ez igaz, mert Oszkár rögtön
megvette a nyertes paripát, súlyos összegen: s a nejének azt
mondta, hogy szeretne Bécsben egy palotát megvenni; csak azért,
hogy a versenyparipái számára ott tarthasson istállót: a minek a
tervezetét el is készítteté egy előkelő épitészszel.
– De édes Oszkár, monda a grófnő egy kedvező pillanatban, a
midőn hozzá juthatott, hogy a férjével beszéljen: – édes Oszkár! Ha
ön most kétszázezer forintot nyert a lóversenyen fogadásokban: nem
történhetik-e meg, hogy egy másik lóversenyen épen annyit fog
elveszteni: vagy talán kétszer annyit?
– Az rajtam nem esik meg.
– Az megeshetik minden emberen. Itt van N. N. gróf, a kinek a
leghiresebb istállója van Magyarországon. Paripái a legkitünőbbek.
És mégis mindenütt megbukik velük.
– Igen, mert csak félig tanulta meg a leczkéjét.
– Hogyan félig?
– Hát úgy, hogy «csak» a saját jockeyit fizeti igen jól. De aki
egészen tudja a leczkéjét, az a saját jockeyit is jól fizeti, de a
versenytársaiét még jobban, mint a saját gazdájuk.
A grófnő elképedt.
– Ne kivánja elhinnem, hogy ön is ezt teszi!
– Hát bolond legyek?
– Hiszen ez supercherie!
– Édesem! nem ért maga ehez. A hol lovakról van szó, ott
minden meg van engedve. Szemesnek áll a világ.
– Jól van! nem moralizálok. Ráhagyom, hogy «lovar» és «lovag»
nem egyértelmű szavak. Megengedem, hogy a hol «ló» a thema, ott
a «mylordnak» ugyanaz a pátense van, a mi a czigány lócsiszárnak.
Én csak a kérdés prózai oldalát érintem. Hátha valaki más az ön
versenytársai közül is él ezzel a privilégiummal: s önnek a jockeyját
vesztegeti meg?
 Oszkár gróf nagyot nevetett.
– Hát persze hogy megteszi! Hogyne tenné? Legközelebb, mikor
a budapesti gyepen fogok a mostani nyertesemmel futtatni: bizonyos
vagyok felőle, hogy a jól ismert jockeymat tetőtül talpig megkenik.
Csak hadd fizessék. Jól esik szegénynek. Két felesége van. Az
egyiktől elvált, de azt is tartani kell neki. Én úgy teszek mintha
semmit se sejtenék: bejegyzem a tárczámba a fogadásokat. Most
már én teszek 2-őt 1 ellen. A futtatás napján aztán az én öreg
lovászom hirtelen gyomorcsikarást fog kapni: nem ülhet maga a lóra.
Nekem pedig tartalékban van egy másik jockeym, a kiről senkinek
sincs sejtelme, s az fog futtatni a My Dreammel. – Hoha! – Tőlem
nem lehet lopni.
A grófnő elhallgatott.
Voltak azonban mások, a kik kevésbé voltak megnyugtathatók. A
jockeyklubban valami kellemetlen rencontre volt Oszkárnak épen a
legközelebbi versenyfuttatás miatt. Valaki nagyon fennhangon
példálózott a nyereségének homályos eredetére.
Hát erre is van trompf. A párbaj. Azzal minden kellemetlen
észrevételnek utját lehet vágni.
Egy reggel azt mondá Oszkár gróf a nejének, hogy ő neki sietve
kell lerándulni Budapestre. Nagy szavazás lesz a főrendiházban.
Veszélyben Izrael!
Hát csak teljesítse hazafiúi kötelességét.
A másnapi lapokban aztán olvasá a grófnő, hogy a budapesti régi
lóversenytéren a délutáni órákban pisztolypárbaj folyt le Y. Y. Oszkár
gróf és Q. X. idegen mágnás között: az utóbbinak a karja lett
keresztül lőve: az elébbi sértetlen maradt. A párbaj oka
összeszólalkozás.
Mikor ez a tudósítás a lapokban megjelent, már akkor Oszkár
gróf otthon volt a szobájában. Az éjjeli vonattal tért vissza: s aztán
mindjárt lefeküdt. A grófnő még aludt akkor.
 Rögtön átrohant a férje szobájába: az olvasott lappal a kezében.
Az alig engedte magát felébreszteni, olyan jól aludt. Budapesttől
Marcheggig folyvást pezsgőzött a két secundánsával: még most is
egészen mámoros volt. Csak igen nehezen ismert rá a feleségére s
elébb sorba próbált neki mindenféle neveket adni, míg rájött az
igazira.
Akkor meg sehogy sem találta bele magát abba a sentimentális
hangulatba, a mibe a neje óhajtotta volna belevezetni.
Nem értette meg, hogy mi nagy öröm van azon, hogy ő neki se
keze, se lába nem hiányzik? Meg hogy mit akar az asszony azzal,
hogy most az ő arczát könnyeivel összeáztatja?
– Ki halt meg?
– Csak hogy te élsz!
– Hát mi sirni való van azon?
– Te párbajt vívtál?
– Nem tudom én: régen volt már!
– Oszkár! Az Istenért! Ha megöltek volna.
– Akkor legalább most aludni hagynának.
– Az égre! Ne szólj így! Én kétségbe vagyok esve. Igérd meg,
hogy nem fogsz többször párbajt vívni.
– No itt van – nesze – a numero kettő!
– Mit beszélsz numero kettőről?
– Kettő meg kettő, kétszer kettő.
– De hát beszélj okosan.
– Az egyik kettő: te, meg a leányod. Ő is azt kivánta tőlem, hogy
először ne kártyázzam, ne fogadjak, másodszor, hogy ne
párbajozzak. Még egy harmadik kivánsága is volt. Azért hagytam
ottan. S most már te jösz ugyanezekkel a követelésekkel. Még
megérem, hogy a harmadikra is rájösz.
– Én csak az életed miatt aggódom.
– Sohse félts te engem!
– Nem bánom, verekedjél karddal, de ne pisztolylyal. Egy ostoba
golyó: – és én egy üdvösséget veszítek el.
– Hiszen nem vívok én soha holmi koczapuskással, a ki vaktába
lövöldöz s bivalyfővel belém téveszti a golyót: csak a kiről jól tudom,
hogy kitünően lő pisztolylyal.
– És mégis abba kötsz bele?
– Igen: mert az jól tud czélozni!
– S ha jól tud czélozni?
– Akkor nem lőhet meg.
– Nem birom felfogni.
– Mert nehéz fejed van. Nem akarsz gondolkozni. Hagyj tovább
aludnom s eredj a papagájaidhoz.
– Nem. Addig nem megyek el: a míg meg nem nyugtatsz. Mi az?
Niebelungenhős vagy, a kin nem fog a fegyver? Csodakútba mártott
tündéranyád?
– No hát ha olyan nagyon erőlteted a dolgot, hát
megmagyarázom. Mikor nekem egy gentleman kezd alkalmatlanná
válni: azon vagyok, hogy valamikép megsértsem, hogy aztán az
híjon ki engem. A kihívást természetesen elfogadom, de akárhol
történjék is az, kikötöm, hogy a párbajnak Magyarországon kell
végbemenni. Másutt sok a titkos rendőrség: de nálunk még
nincsenek mouchardok. Más országban a párbaj halálos kimenetel
esetén szigorú büntetés alá esik: nálunk a törvény nem tartja a
párbaj miatti elitéltetést megbecstelenítőnek s legtöbbször
legmagasabb kegyelem útján el is lesz engedve. Ezért én a
rencontret Budapestre határozom. Mint kihívottnak jogom van rá.
Aztán más joga is van a kihívottnak. A párbajnál az ő pisztolyait kell
használni. Azokat nem ő maga, hanem a secundánsai veszik. Új
pisztolyoknak kell lenni, a mikből még senki sem lőtt. Nekem pedig
van Pesten egy puskamívesem, ahhoz utasítom a segédeimet. A
puskamíves az én emberem. Meg van neki érte a maga haszna. Ő
átadja az én secundánsaimnak azt a két pisztolyt, a mik egyenesen
az én czéljaimra készültek. Mind a kettőnek az a sajátsága, hogy
felfelé hord és balfelé. Mikor én lövök, én az ellenfelemnek a jobb
könyöke alatt egy arasznyira czélzok, s akkor bizonyos vagyok róla,
hogy a karját, vagy a mellét fogom eltalálni. Az pedig nekem
egyenesen a homlokomnak irányozza a csövét, s annálfogva egy
arasznyira lő el a fülem mellett. Ebből áll az egész boszorkányság.
Már most megtudtad, a mit akartál. Mehetsz zongorázni.
A grófnő mellére valami nehezedett, mint egy lidércznyomás.
– Oszkár! Ha én azt elhihetném, hogy te most igazat beszéltél.
– Hát ki beszélt más?
– Te mámoros vagy!
– No hát: borban az igazság. Hagyj aludnom.
– Az rettenetes, a mit te most beszéltél. Csak nem akarsz
megfosztani attól, hogy becsüljelek?
– Én bizony nem emlékezem rá, hogy a pap arra esketett volna
meg bennünket, hogy becsülni fogjuk egymást. Eredj porczellánt
festeni.
Azzal a falnak fordult s elkezdett horkolni.
Az utómámor hatása alatt kellett neki lenni: különben el nem
képzelhető, hogy ilyen felfedezéseket tett volna a nejének.

Á
 Ámbátor – miért ne? A nejének? Hisz a feleség – az senki. A
feleség nem lehet terhelő tanu. A feleség ismerheti minden hibánkat,
gyarlóságunkat, bűnünket, azért a «világ» nem tud azokról semmit.
Sőt ellenkezőleg! a feleség bűntárs. Az oltár előtt kötelezte rá magát.
A ki tolvaj, annak a felesége tartozik orgazda lenni. Nála a bűn =
erény: ellátva a társadalmi egyezmény hitelesítő stampigliájával.
A grófnő feldult kedélylyel hagyta ott a férjét, a ki most már a
másodszori mámorálomból épen nem volt felkölthető.
Hát ilyen az asszonyok eszményképe?
Egy ember, a ki erkölcsi értékben alatta áll a parasztfogó birbics-
játszónak, a czigány lókupecznek, s a kirgiz utonállónak: csak hogy
épen kilenczágu korona van a medvés czímere fölött. S a ki mind
ebből még csak titkot sem csinál a felesége előtt; hisz a czigány
felesége = czigányasszony! Mit szépítgesse előtte magát?
Az egész rémséges revelatioból csak egy ragadta meg a grófnő
figyelmét. Hogy a leánya is ezeket követelte egykori jegyesétől.
Hogy ne játszék nagyban szerencsejátékot és ne vívjon párbajt
veszélyes kimenetellel. Ez még csak kettő! De mi lehetett az a
harmadik! A mit félmámorában kiszalasztott a száján a férj? – Majd
azt is megtudja később…
Nem is sokáig várakoztatott magára a Sphinx rejtélye a
megoldásával.
Oszkár a rendes időben, midőn az ebédtől fölkelt, akár volt
vendége, akár nem, átment a nejével a társalgó szobába; ott kiszítt
egy szivart, elmesélte a legujabb pletykákat, a miket előtte való nap
a klubban hallott: aztán, hogy eljött a szinházba menetel ideje,
befogatott, elkisérte a nejét az operába: ott megvárta az első
felvonást. Addig csak jött valaki az ismerős urak közül, a ki a
feleségét mulattassa: akkor búcsut vett, s azt mondta, hogy megy a
klubba. Onnan aztán csak a hajnal vetette vissza. Kivételt csak azon
esték képeztek, a melyeken az opera után ballet is következett.
Akkor végig várta az előadást.
 A choreograph művészet «Star»-ja volt akkoriban mademoiselle
Florinde. (Franczia művésznő Leutomischlből: népszerű nevén
«Kolatschen-Lizl.»)
Egy este a klubbnak egy habituéja látogatást tett a grófnál, s
miután azt nem találta otthon; az illedelmi vizitet folytatta a
grófnőnél. Régi jó ismerős volt.
– A grófnő nagyon szigorú regulában tartja Oszkárt: mondá a jó
barát. Van három hete, hogy nem láttuk a klubban: azt hiszi róla
mindenki, hogy maidenspeechre készül a magyar lordok házában.
A grófnő el tudta titkolni meglepetését. Neki mindig a klubban
hallott meséket szokta előadni másnap ebéd fölött. És ő maga ott
sincs. – Akkor valahol másutt van.
– Nekem megigérte, hogy nem kártyázik többet. Mondá a
helyett, hogy meglepetését elárulta volna.
– Hiszen, az igaz, hogy a kártya nagy betegség. De higyje el
grófnő, hogy néha a gyógyszer rosszabb a betegségnél.
Ezzel az elejtett szóval egyszerre fel lett Argusnak minden szeme
nyitva.
A grófnőnek nem lett nehéz bizonyosságot szerezni magának a
valódi tényállás felől.
Oszkár nagyon is vigyázatlanul vitte a dolgát. A felesége
megtudta, hogy az egész időt, a mit máskor a klubban szokott
hasznosan értékesíteni, hetek óta következetesen a primadonna
boudoirjában vesztegeti el.
Egy reggel kitörésre került a dolog.
– Ön mindennap Florindánál van! Támadá meg férjét egyenes
assautval.
– Ahán! Jön a numero három. Dörmögé Oszkár s engedte üttetni
a plastront.
 – Mindenről értesülve vagyok.
– És «sok» az a «minden?»
– Elég arra, hogy engem halálra sértsen. Ön nekem azt hazudja,
hogy a klubba megy kártyázni.
– No – és rosszabbat teszek, mintha oda mennék?
– Ott csak a pénzét veszti ön el, de itt a becsületét.
– Ezt nem értem.
– Egy courtisane boudoirjában!
– Ez a nagy tévedés. Az egy művésznő.
– A kinek szabadalma van?
– Kivételes állása minden esetre. Önök előkelő hölgyek azt
képzelik, hogy egy művésznő termeiben nem is lehet mást, mint
orgiákat rendezni. Rossz regényekből szedik az ismereteiket.
Megnézik a «Kameliás hölgyet,» a «Márvány hölgyeket,» s aztán azt
hiszik, hogy a mi a szinpadon szabad, az a zárt ajtók mögött is lehet.
Hisz nem vagyok én egyedül Florindánál. Se az első nem vagyok, a
ki érkezik, se az utolsó, a ki a többiek után ott marad. Ott egy illustre
társaság van együtt. A szellemi életi világa. Müvészek, költők,
celebritások. Ott egy kétértelmü szót nem lehet hallani. Annál
kevésbbé lehet valami szerelmi cselszövénynek kezdődni. Florinda
egy szikrázó genie, a kinél elfelejti az ember azt, hogy nő.
– Édes Oszkár. Ön nem veszi észre, hogy védekezés közben
milyen mérges sebeket üt rajtam. Ha nyiltan, brutalisan bevallaná,
hogy «hát mi bajod vele: én szépnek találom s gyönyörködöm
benne, a hogy férfinak lehet: én szeretem a halat, tehát
megeszem.» Akkor meglehet, hogy én dúlnék-fúlnék, porczellánokat
törnék, asszonyi mérgemben; de végre is azt gondolnám, hogy fiatal
férjem van: heves a vére: nagy betyár! Még titokban büszke is
volnék rá. De mikor azt mondod, hogy «oh engem semmi földi
szenvedély nem csábit e nőhöz: én csak a szellem, a genie
gyönyöreit keresem nála, a miket te együgyü, ostoba, unalmas
feleség nem tudsz nekem nyujtani.» Ez engem összetör. Nem
kiabálok: nem csinálok jeleneteket; de megemészt a szégyen, az
undor, a keserüség. Mondd ki őszintén, hogy használod azt a nőt,
mint szeretődet: s én nem kérdezősködöm utána többet.
– Ismét csak azt mondom, hogy soha sem volt vele semmi
viszonyom.
– Akkor hát gyáva vagy, a ki nem mer követelni, vagy pedig
éhenkórász, a ki nem tud egy pohos bankárt túlliczitálni; hanem lesi
a maradékot, mit az a tanyérján ott hágy!
Még erre a kegyetlen «touche»-ra sem volt hajlandó Oszkár
felemelni a fleurettet, akár paradera, akár ripostra.
– Azt önnek kell legjobban tudni: súgá vissza. – S az övé maradt
az utolsó szó. Mindig nagy baj egy férjre nézve, ha az utolsó szót
magának tartotta.
Pár nap mulva valami kellemetlen esemény történt a grófnő
lakásán.
Az öltöző szobájából elveszett egy karperecze, a mit este,
szinházból hazajövet tett le a kandalló párkányára. A férje kisérte
haza.
A karperecz értékére nézve is nagybecsü volt: a rosettet rajta
tizenkét nagy brilliant képezte; de legnagyobb értékét a befoglalt
nagy igazgyöngy adta meg, melynek közepébe ritka természetjátékul
egy fekete kereszt volt benőve. Magát a gyöngyöt a grófnő
nagyatyja kapta a pápától ajándékba, mikor II. József császár
idejében Bécs falai közt hosszasan időzött ő szentsége.
Ez az ereklyének is felbecsülhetetlen kincs veszett el a szobából.
Pedig oda senkinek bejárása nem volt. Tolvaj nem juthatott be a
palotába; mert ott a grófnő és férje egyedül laktak: s a zárt kapun
minden embert a portás eresztett be és ki. A gróf kénytelen volt azt
esetet a rendőrségnél bejelenteni, a beküldött rendbőrbiztos
vallatóra vette a házi cselédséget. Azok mind egyenkint tisztázni
tudták magukat. A komornyiknak épen szabad napja volt: nem is
hált a palotában. Egyedül a komornára hárulhatott a gyanu. Az sirt,
esküdött, a haját tépte; mezítelenre vetkőzött, mint egy őrült: annál
rosszabb! Elvitték vizsgálati fogságba.
Ott sem tudtak belőle kivenni semmit. A karperecz elveszett.
Közbejött aztán valami nagy országos örömünnep. Bécs városa
ez alkalomra fényes bált adott.
Az efféle jubilaris ünnepélyes báloknál egy nagy baj van. Nem
lehet a meghivott vendégeket kategoriánkint termekre
szétcsoportosítani. Hogy például az egyik teremben foglalna helyet a
magas aristokratia, a felsőbb tisztikar és az előkelő hivatalos nép,
salonképes hölgyeivel. A másikban aztán a bourgeoisie: a gazdag
gyárosok kereskedők, szabómesterek és mózeshitüek. A
harmadikban a minden világrészbül összecsődült idegenek,
lengyelek, japánok, török, magyarok. A negyedikben végre a
művészek, művésznők, tánczosnők, énekesnők muzsikusok, piktorok,
poeták, ujságirók: egy szóval a «bohéme.» No hát ez a század
negyedik fertályában már lehetetlen. Azért megtörténik, hogy a
zsúfolásig tömött fényes teremben egymással karambolázik az igazi
török basa meg a trafiktürke, a minisztert megszólítja a reporter, s a
ballettánczosnő uszálya végigseper a herczegasszony schleppjén.
Senki sem marad egy helyben: minden nyüzsög, mint a feldúlt
hangyaboly: egyik látni, másik láttatni akar. – Szabad a vásár!
Mindenki «passiv» helyzetbe jutott: «activ» állapotja csak annak a
fürgencz emberkének van, a ki testétől elálló frakkban, ferdére
csúszott kravátlival, semmi érdemrenddel a gomblyukában, hanem
jegyzőkönyvecskével a kezében furakodik a legsűrűbb tömegen
keresztül, nem törődve vele, hogy kinek a schleppjét, kinek a
sarkantyúját tapossa le; hanem jegyezve szorgalmasan a jelenlevő
celebritások neveit, toilettjeit, kiejtett szavait, szellemes aperçuit a
«reggeli lap» számára.
 Ebben a nagy tohuvabohuban egyszerre csak szembetalálkozott
X. X. grófnő Florinda kisasszonynyal.
A grófnő a férje karján sétált.
A művésznő elegáns grácziával inte ismerős bókot – Oszkár felé.
Még ez az ismerős mosoly nem lett volna olyan halálos méreg.
Hanem ugyanakkor X. X. grófnő meglátta Florinda kézcsuklóján az
elveszett karpereczet. Nem lehetett csalódás. Ilyen gyöngy, azzal a
természetes kereszttel a közepén, nincs több a világon.
A reporter ternot csinált.
Feljegyezheté a tárczájába:
«X. X. grófnő: egyike a legelőkelőbb translajthániai
mágnásnőknek hirtelen rosszul lett és elájult. A mentőtársaság
rögtön alkalmazott segélyének daczára sem jött magához,
palotájába kellett őt szállítani.»
Másnap délben a komornyik, midőn Oszkár grófot öltöztetni
bejött, egy levelkét csúsztatott a kezébe.
– Ahá! Monda a gróf.
A czimzeten megismerte a grófnő irását.
Akár fel se bontsa. Tudni lehet a tartalmát.
Elébb végezte a fürdését: azután behozatta a csokoládéját, s
végig futott szivarozás közben a reggeli lapok báli tudósításain.
Rittig! Mindegyikben benne volt a grófnő elájulása. De annyi
tapintat és discretio mégis volt mindegyikben, hogy Florinda nevét
nem említék ugyanabban a sorban, hanem külön kikezdésben.
Már erre aztán mégis kiváncsi volt megtudni a történetnek a
folytatását s felbontá a billet doux-t.
Csakugyan azt tartalmazá, a mit sejtett.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookultra.com