Mathematical Analysis and Proof Second Edition David

Stirling - PDF Download (2025)

https://ebookultra.com/download/mathematical-analysis-and-proof-
second-edition-david-stirling/

Visit ebookultra.com today to download the complete set of

ebooks or textbooks
 We believe these products will be a great fit for you. Click
the link to download now, or visit ebookultra.com
to discover even more!

Nonplussed Mathematical Proof of Implausible Ideas Julian

Havil

https://ebookultra.com/download/nonplussed-mathematical-proof-of-
implausible-ideas-julian-havil-2/

Nonplussed Mathematical Proof of Implausible Ideas Julian

Havil

https://ebookultra.com/download/nonplussed-mathematical-proof-of-
implausible-ideas-julian-havil/

Mathematical Analysis A Straightforward Approach Second

Edition K.G. Binmore

https://ebookultra.com/download/mathematical-analysis-a-
straightforward-approach-second-edition-k-g-binmore/

A first course of mathematical analysis David Alexander

Brannan

https://ebookultra.com/download/a-first-course-of-mathematical-
analysis-david-alexander-brannan/
Reductive logic and proof search Proof theory semantics
and control 1st Edition David J. Pym

https://ebookultra.com/download/reductive-logic-and-proof-search-
proof-theory-semantics-and-control-1st-edition-david-j-pym/

Geographic Information Analysis Second Edition David

O'Sullivan

https://ebookultra.com/download/geographic-information-analysis-
second-edition-david-osullivan/

Abel s Proof An Essay on the Sources and Meaning of

Mathematical Unsolvability Peter Pesic

https://ebookultra.com/download/abel-s-proof-an-essay-on-the-sources-
and-meaning-of-mathematical-unsolvability-peter-pesic/

Analysis and Mathematical Physics 1st Edition Björn

Gustafsson

https://ebookultra.com/download/analysis-and-mathematical-physics-1st-
edition-bjorn-gustafsson/

Finite Element Analysis Thermomechanics of Solids Second

Edition David W. Nicholson

https://ebookultra.com/download/finite-element-analysis-
thermomechanics-of-solids-second-edition-david-w-nicholson/
Mathematical Analysis and Proof Second Edition David
Stirling Digital Instant Download
Author(s): David Stirling
ISBN(s): 9781904275404, 1904275400
Edition: Second Edition
File Details: PDF, 15.71 MB
Year: 2009
Language: english
MATHEMATICAL ANALYSIS
AND PROOF
Second Edition

"The direction in which education starts a man will determine (his) future life."
Plato (427-347 B.C.), The Republic, Book IV

"Mathematics possesses not only truth, but supreme beauty - a beauty cold and
austere, like sculpture, and capable of stern perfection, such as only great art can
show."
Bertrand Russell (1872-1970), The Principles of Mathematics

"Talking of education, 'People have now a-days' (said he) 'got a strange opinion
that everything should be taught by lectures. Now, 1 cannot se that lectures can
do so much good as reading the books from which the lectures are taken. 1 know
nothing that can be best taught by lectures, expect where experiments are to be
shewn. You may teach chymestry by lectures. - You might teach making of
shoes by lectures!' "
James Boswell ( 1709-1784), Life of Samuel Johnson
 ABOUT THE AUTHOR

D a v i d S. G. Stirling w a s appointed Lecturer in M a t h e m a t i c s at the

University of R e a d i n g in 1972, w h e r e he subsequently b e c a m e Senior
Lecturer. Born in 1947, he w a s educated at the High School o f G l a s g o w ,
the University of G l a s g o w ( B S c ) and the University o f Edinburgh ( P h D ) .
His P h D thesis w a s on B a n a c h algebras. Subsequently, his research
interests have been in integral equations, in particular on m e t h o d s o f
a p p r o x i m a t i n g solutions to certain types. He has published papers in the
Glasgow Mathematics Journal, the Journal of the London Mathematical
Society, the IMA Journal of Numerical Analysis, and the Proceedings of
the Edinburgh Mathematical Society. He is a Fellow o f the Institute o f
M a t h e m a t i c s a n d its Applications a n d a Chartered Mathematician.

A s well as earlier editions of the predecessor book Mathematical

Analysis, published by Ellis H o r w o o d , h e has co-authored with David
Porter the b o o k Integral Equations, published by C a m b r i d g e University
Press in 1990.

T h r o u g h o u t his career at R e a d i n g David Stirling has been involved in the

teaching o f analysis, at all levels of the undergraduate curriculum,
including course design and d e v e l o p m e n t , as well as a range o f other
topics. Other responsibilities h a v e been admissions tutor, course adviser,
careers liaison, Hon. President of Reading Association o f University
T e a c h e r s , H e a d of D e p a r t m e n t a n d Director o f T e a c h i n g a n d L e a r n i n g for
the Sciences. He has served on various external c o m m i t t e e s and is
currently vice-Chair of the Higher Education Service A r e a of the Institute
of M a t h e m a t i c s and its Applications.

Apart from his mathematical interests David Stirling is interested in

classical music, opera and railways, in particular railway signalling, on
which he has written a book published by the Friends o f the National
Railway M u s e u m and m a n y papers, and is an Associate o f the Institution
o f Railway Signal Engineers. He also designed the first Scottish Railway
Exhibition at Bo-ness in the Forth Valley.
MATHEMATICAL ANALYSIS
AND PROOF
Second Edition

David S. G. Stirling
formerly Senior Lecturer in Mathematics
University of Reading

WP
WOODHEAD
PUBLISHING

i
Oxford Cambridge Philadelphia New Delhi
ii

Problems 94

Chapter 8 Infinite Series 97

8.1 Introduction 97
8.2 Convergence Tests 98
8.3 Power Series 107
8.4 Decimals Again 108
Problems '08
Chapter 9 The Structure of the Real Number System Ill
Problems '20

Chapter 10 Continuity 121

10.1 Introduction 121
10.2 The Limit of a Function of a Real Variable 122
10.3 Continuity 128
10.4 Inverse Functions ' 34
10.5 Some Discontinuous Functions 136
Problems ' -38
Chapter 11 Differentiation 139
11.1 Basic Results 139
11.2 The Mean Value Theorem and its Friends 143
11.3 Approximating the Value of a Limit 153
Problems 156
Chapter 12 Functions Defined by Power Series 159
12.1 Introduction 159
12.2 Functions Defined by Power Series 160
12.3 Some Standard Functions of Mathematics 163
12.4 Further Examples 172
Problems 174
Chapter 13 Integration 176
13.1 The Integral 176
13.2 Approximating the Value of an Integral 191
13.3 Improper Integrals 193
Problems 198

Chapter 14 Functions of Several Variables 202

14.1 Continuity 202
14.2 Differentiation 209
14.3 Results Involving Interchange of Limits 214
14.4 Solving Differential Equations 218
Problems 222
Appendix The Expression of an Integer as a Decimal 226
References and Suggestions for Further Reading 227
Hints and Solutions to Selected Problems 229
Notation Index 247
Subject Index 249
 iii

Author's Preface
Analysis tackles the issues which were fudged in the development of the calculus.
With the trend away from formal proof in school, it may not be evident to students
beginning higher education that there is a problem to be attended to here. Indeed,
most school leavers have seen virtually none of the ideas of proof and do not
necessarily accept that it is a vital part of mathematics. This book's forerunner,
Mathematical Analysis: A Fundamental and Straightforward Approach, Ellis
Horwood, 1987, was written in acknowledgement that most students then had this
background. Since that time there has been further substantial change in the
mathematical background of those entering higher education, and the present book
addresses the change.

The book begins with much material on proof, the logic involved in proof and the
associated techniques. To some extent this requires facing issues which used to be
taken for granted: manipulation of symbols, inequalities and the like. Since the
ideas of proof require to have some vehicle to carry them and through which they
can be illustrated, the early chapters take the opportunity of practising manipulative
skills to an extent rather greater than necessary for the proof alone. The ideas of
proof are of little use without the means of carrying them out.

The main aim of the book is to present the accepted core material of analysis in such
a way that the development appears fairly natural to the reader. Some of the ideas
(such as the sum of an infinite series) are first introduced slightly less formally and
later treated formally. This is intended to ease the reader's passage, but care has
been taken to avoid inconsistencies or confusion. One of the difficulties of
teaching analysis is that it is some time before we reach results which a newcomer
would consider both worth knowing and not achievable by other less demanding
means. A detailed discussion of the real number system, which is necessarily
technical, is postponed until other matters have highlighted the need for it, while I
have tried to maximise the number of results whose value can be appreciated from a
standpoint other than that of the analyst, so that the subject is not seen as merely self-
serving. This approach, while it could not be sustained throughout a degree
course, seems to be correct for the start of a subject. The technical jargon of
analysis cannot sensibly be avoided but it can be reduced and I have taken the view
that a definition is not worth the sacrifice of memory unless it is used often.

The principal difference between this book and many others is that attention is
devoted not only to giving proofs but to indicating how one might construct these
proofs, a rather different process from appreciating the final product. The
completeness of the real number system is assumed in the form of Dedekind's axiom
of continuity, because this is more plausible than some of its immediate
consequences.
Logically, one can study analysis with no knowledge of calculus, but it would be
rather pointless to do so, and I have tacitly relied on calculus for some of the
motivation. This is particularly true of Chapter 14, on functions of several
variables, where the experience of grappling with the problems which arise in
iv

practice is a necessary supplement to the theory.

The book contains many problems for the reader to solve, designed to illustrate the
main points or to force attention onto the subtler ones. Tackling these problems is
an essential part of reading the book although the starred problems may be regarded
as optional, being more difficult or more peripheral than the others.

I should like to thank my colleagues at Reading, especially Leslie Bunce, David

Porter and David White, for comments and useful conversations over the years and
the students who have been subjected to courses based on this material. Others
who have influenced my views of analysis and how it should be taught have been
some of the participants in the Undergraduate Mathematics Teaching Conference,
Johnston Anderson, Keith Austin and Allan Norcliffe in particular.

I am grateful to Rosemary Pellew for typing the manuscript and coping with both my
handwriting and the demands of setting mathematical symbols in type.
Ellis Horwood and his staff at Albion have been very helpful with their editorial and
production skills, and for the co-operative way in which they proceed.

Reading, April 1997 David Stirling

Preface to the second edition

The new edition reflects the passage of time and reactions to the first edition. As
the first edition was successful I have not made wholesale changes, but added some
more worked examples, and additional problems, both reflecting student opinions
expressed to me, while a section on approximating the value of a limit has been
added. This is a useful topic, to which analysis has much to contribute, although it
also has practical issues beyond the scope of this book.
As ever I am grateful to colleagues and students for their comments and suggestions.
Slough, March 2009. David Stirling
1

Setting the Scene

"// a man will begin with certainties, he shall end in doubts; but if he will be content
to begin with doubts, he shall end in certainties. " Francis Bacon.

1.1 Introduction
We have all seen mathematical formulae like
1 + 2 + 3 + ... + rt=^«(n + l)
or sin(jc + y) - sin* cosy + COSJC siny.

What do these actually mean? - and why should we believe them?

In both cases, we mean more than we have said. The first statement has η in it,
which we have not explained, but it is understood that η is some positive whole
number. If η is a specific positive integer (using the more imposing word integer
for a whole number), say 4, then it is easy to check that 1 + 2 + 3 + 4 and -j 4(4 + 1 )
both equal 10. However, we would usually interpret the statement not as being true
for one particular value of η but for all positive integers. Obviously, we can test
this for as many different values of η as we like but, however many we test, there
will remain lots of integers for which the formula has not been tested. Mathematics
gives us reasons to believe that the formula is true also for these untested values and
that there will be no surprises. The old proverb that "the exception proves the rule"
is not part of the mathematical folklore!

The second statement involves two complicated functions, sin and cos, and we
shall gloss over the detail of what these mean. The formula here claims that if we
choose χ and y to be two numbers, which do not have to be integers, then the
formula holds for these values. Again there is an argument, more complicated in this
case, why we should believe this. This formula, however, holds for a wider range of
values of the "variable" χ (and a second "variable" y) in that χ can be any real
number, not just a whole number. We really ought to distinguish the two by saying
2 Setting the Scene [Ch. 1

for which values of the "variable" the formula is supposed to hold. Of course,
human nature tends to brush these things aside as "obvious" (although what is
obvious today may not be so obvious tomorrow!). The statements should really have
been something like "for all positive integers n, 1 + 2 + ... + η = -j n(n + 1)" and

"for all real numbers χ and y, sin(x + y) = sin χ cos y + cos χ sin y".

The important point, however, is that in both cases above we believe the result to be
true not only for those values of the variables which we have tested but for others as
yet untried. This is one of the features of mathematics: it "predicts" results before
we have tested them. In the first example above we are confident that even if we
substitute some huge new number for η the result will still be correct. The basis for
this confidence is that we have proved the result (or, if you have not already done
that, because you soon will). That is, we show that, given certain other results which
we accept, the statement we have made must be true.

If we wish to establish results like these, and more interesting examples in due
course, we need to start somewhere. That is, we need to begin with a body of
information which we accept, perhaps provisionally, as true and deduce what follows
from this. Exactly where we start is a matter of choice, for we can always go back
later and show how the assumptions we have made can all be deduced from other
more fundamental assumptions. One approach, investigated about the beginning of
the twentieth century, is to try to deduce the whole of mathematics from pure logic.
This turns out to be abstract and difficult, and it takes a great deal of work to reach
the ordinary realms of mathematics; it also introduces some philosophical problems.
The starting point we shall take in this book is to accept the number systems we
know and deduce things from there. These assumptions can be replaced by more
elementary ones, but we shall leave that to courses on logic and the foundations of
mathematics.

We are going to start with the number systems we know, so we had better state what
these are.

1.2 The Common Number Systems

The natural numbers (or positive integers), 1,2,3,... are the fundamental
numbers by which we count. In due course we shall have to list their properties, but
for the moment let us just notice that there is a smallest (or first) natural number and
that each one has a succeeding one. We can add and multiply two natural numbers
and the result is in each case another natural number; these operations obey various
rules, which again we can specify in detail later when we need to. The natural
numbers are rich enough to be interesting - for example, some can be factorised into
the product of two smaller numbers and others cannot - but they have some
limitations for everyday calculations: for example, we cannot solve the equation
χ + 3 = 2 within the framework of the natural numbers.

The integers consist of the whole numbers, positive or negative or zero, that is,
0, 1 , - 1 , 2 , - 2 , 3 , . . . .

The rational numbers are those numbers which are fractions (or ratios of two
Sec. 1.2] The Common Number Systems 3

integers), that is, numbers of the form alb where a and b are integers and b 0.
These numbers clearly have the advantage over the integers in that we can always
solve the equation bx-a within the system, if a and b are rational numbers and
b # 0. However, we need a little caution with rational numbers, for they can be
written in many ways in the form 4r (so that — = — = ) , that is, the numerator
* 3 6 -18
and denominator are not uniquely fixed once we know the number. If necessary we
could specify that a and b have no common factor greater than 1 and that b is
positive, to produce a "standard" way of representing a rational number. It may take
a moment's thought to convince yourself that this is possible. Notice also that in
passing to the rational numbers we have lost the idea of there being, in any natural
way, a "next" such number after a particular one. For if χ and y are two rational
numbers, then there are rational numbers between them, for example ^γ- ; this
would be impossible if y were the "next" rational number greater than x.

The last number system we shall consider in this book is the system of real
numbers. These are intended to allow us to describe the lengths of lines in
geometrical figures, including such things as the circumference of a circle.
Pictorially we can think of this as being the numbers required to describe all of the
distances from zero of points on a straight line, the positive distances being to the
right of 0. It is not obvious that we need numbers which are not rational to do this,
but we do, as we shall see later. The numbers V2, π and e (the base of natural
logarithms) are real numbers which are not rational; such numbers are called
irrational.

1 1 1 1 1 1 1 1
-3 - 2 - 1 0 1 2 3 4

Example 1.1 Let us accept the number systems above as given, and get down to
some work. Take the formula

1 + 2 + 3 + ... + η = ±n(n + 1) ,
which we would like to show is true for all natural numbers n. (Actually, what we
want to do is prove that, with the given assumptions about the numbers, the formula
has to be true.)
Let η be a natural number, and let S - 1 + 2 + ... + η. Then
1 + 2 + ... + η = S

and, writing the numbers on the left in the opposite order,

η + (η- 1) + ... + 1 = S ,

so that by adding corresponding terms we have

(n + l) + (n + l ) + . . . + (n + l) = 2 5 .
η terms
4 Setting the Scene [Ch. 1

Therefore 2S = n(n+\) so S _= ^η(η+\).

1 Since we assumed of η only that it
2
is a natural number, this all holds for all such n.

The result is proved to be true, but notice that we have used some properties of
numbers, such as the property that the order of the numbers added up does not affect
their sum. •

Example 1.2 Some other problems lead to rather different outcomes. Consider the
three equations

V u + 3) = V ( l -x) + V ( l +JC) (1)

V(JC + 3) = V ( l -x) - V ( l +JC) (2)

V U + 3) = V ( l +x) - V ( l -x) (3).

In each case we wish to find all the real numbers χ which satisfy the equation. As
usual the symbol V denotes the non-negative square root.

Let us begin with equation ( 1 )

V U + 3) = V ( l - J C ) + V ( l +x).

The square roots are a nuisance so we square both sides, giving

χ + 3 = 1 -x + 2V(1 - J C ) V ( 1 +JC) + 1 + JC,

which we rearrange to give

JC + 1 = 2V(1 - J C ) V ( 1 + J C ) .

Then squaring again removes the square roots and we have

2 2
JC + 2JC + 1 = 4(1 -x) (1 + JC) = 4 - 4JC .

The rest is easy, for we obtain in turn

2
5JC + 2 J C - 3 = 0 ,
(5JC-3)(JC+1) = 0 ,
JC = - | or JC = - 1 .

We conclude that the solutions of equation (I) are JC=-| and JC = - 1 . We can

check these if we wish: putting J C = - | into the left hand side of (1) gives

= ^y-, while substituting JC=-| on the right hand side gives

^ +^ = ^ + 2 ^ = 3 ^ . Therefore χ = - | is a solution. It is simpler to check

that JC = - 1 is also a solution.

Now let us tackle equation (2). Squaring the original equation gives

JC + 3 = 1 - JC - 2V(1 - J C ) V ( 1 +JC) + 1 + JC ,
Sec. 1.2] The Common Number Systems 5

which rearranges to χ + 1 = -2V(1 — JC)V(1 + JC) .

2 2
Squaring gives JC + 2JC + 1 = 4 - 4JC ,

as before, and again we solve this to give JC=-| or JC = - 1 . Now substituting JC=-|

in the left hand side of (2) gives , while substituting into the right hand side

gives ^ - 2 ^ = . The two sides are not equal, so J C = - | is not a solution.

However, V ( - l + 3) = Λ/2 and V ( l - ( - 1 ) ) - V ( l + ( - 1 ) ) = V2 , and therefore

JC = - 1 is a solution. In this case we have found one true solution and one spurious
"solution".

Equation (3), tackled the same way gives

JC + 3 = 1 + JC - 2λ/(1 - J C ) V ( 1 +JC) + 1 - JC ,

and again we follow this through to obtain JC=-| orjc = - l . In this case neither
number is a solution. (Check that!) •

This is rather disturbing, for the processes above lead to false "solutions", which we
need to check. Obviously we need to know when this checking process is essential
and when it can be omitted, which means we need to know why these spurious
solutions appear. Have we made some mistake? It certainly does not seem so.

Example 1.3 Let us consider another situation. It is well known that if a, b and c
are real numbers, with α Φ 0, then the quadratic equation
1
ax + bx + c = 0
2
, . -b±(b -4ac)
has solutions JC= .
2a
2 2
In the case where b > 4ac these are real numbers, while if b < 4ac there are no
real numbers satisfying the equation. We shall not be interested in solutions which
are not real numbers.
Solving a cubic equation is considerably more complicated. The general equation
2
ax? + bx + cx + d - 0, with α * 0 , has the same solutions as
3
JC + (bla)x + (cla)x + dla = 0 and by substituting y = χ - fe/(3a) we can obtain an
2

2
equation for y in which the coefficient of y is zero. We need to solve equations of
the form
3
y + py + q = 0 (4)
where ρ and q are known real numbers. (They have rather messy expressions in
terms of a, b, c and d.)
There is a trick for doing this, which has been known since the early sixteenth
century, although its inventor, Ferro, kept it secret. We find two real numbers s and
t satisfying
6 Setting the Scene [Ch. 1

ι ι
— — — τ
1
and then set y=s*~t*. Here s- means the number ζ satisfying z~ =s. By
2 2
(modern) algebra, using equation (a - bf = a?> - 3a b + lab - b*, we can check that
! i i 2 i i
3 3 J 3
y' + py + q = s-ls^t +3s*t - t + p(s -i )+q
i i i i i l l i
i i 1 y
= s-t-3s*t*(s* - i ) + 3.ï f- (.y' -t ) +q

= 0
and so all we have to do is solve (5). But (5) can be reduced to a quadratic
2 2
0 = s -st + qs = s + qs-{~j
2
giving ,=-i±i(, 4f). +

3 2
This yields real numbers only in the case where 4/?' +21q >0 .
Try this method on the equation y - 3_y + 2 = 0, which factorises into

2 3 3
(y- 1 ) 0 — l)(y + 2) = 0. We have ^ + 4(|) = 4 + 4(-l) = 0 , giving

s = -j =-1. Then from (5) / = 1 and y = - 1 - 1 = - 2 . The method does give a

solution, but notice that it gives only one of the solutions. •

This is a phenomenon we need to be aware of: there are solution processes which
give only some of the possible solutions of the problem, but not all. This is the
complementary case to the one earlier where we obtained extra spurious "solutions";
this time there are some missing. The technique for solving cubic equations is no
longer of much interest, since we can find the solutions to any desired accuracy using
approximation techniques, but we shall meet solution processes which yield only
some of the solutions of a problem later. The immediate question is why we have
only some solutions, and whether we can detect when this is going to happen.
2

Logic and Deduction

"Contrariwise", continued Tweedledee, "if it was so, it might be; and if it were so, it
would be; but as it isn't, it ain 7. That's logic. " Lewis Carroll.

2.1 Introduction
We said in Chapter 1 that if we start with the equation

V(JC + 3) = V ( l + JC) - V ( l - J C )

then an apparently correct argument leads us to show that JC=-| or x=-1, yet
neither of these numbers satisfies the equation. The process produces spurious
solutions. We also saw the converse phenomenon with the cubic equation: that
process produces only correct solutions, but it does not find all of them. In both
cases we have to do additional work to modify the list of solutions we first obtain.
What on earth is happening here?

Let us begin with the equation

V(JC + 3) = V ( l +x)-<(l -x).

We square both sides of this, to produce

χ + 3 = 1 + χ -2%Ό +x) V ( l - J C ) + 1 — χ

and carry on from there. Now what we really mean at this step is that if
V(JC + 3) = V ( 1 + JC) —V( 1 - x) then the square of the left hand side equals the square
of the right hand side. From that second step we notice that if it is true then

JC + 1 = -2V(1 + J C ) V ( 1 - J C )
O R
and, omitting some detail, then x =
^ JC = — 1 . That is, what we have actually

shown is that if χ satisfies the original equation then x = j or JC = - 1 . Nobody has

yet said that χ does satisfy the original equation, but we have obtained some useful
8 Logic and Deduction [Ch.2

information. If JC satisfies the equation then it has to be one of two numbers, so we

have cut down the range of potential solutions from the whole collection of real
numbers to just two, and we can check individually whether or not these two
potential solutions do satisfy the equation. The checking process establishes whether
or not the statements " J C = -2- is a solution" or "JC = -1 is a solution" are true. This
could be put slightly more formally by saying that we check whether or not it is true
to say that "if χ = · | then V(JC + 3) = V ( 1 + JC) - \ / ( 1 - JC)".

The checking process may be tedious and it is obviously important to know when we
need to use it. Moreover, if we consider the example of the cubic equation, we see
3
that we also need to know what to check. For the cubic equation y + py + q = 0,
I χ
3
we find s and t satisfying s — t = — q and st = (p/?>) and then set y = s*—t .
The logic here is that if we can find s and t and construct y, then that y satisfies
3
the equation y + py + q = 0. That is, the y we find will be a solution of the cubic,
but the process is tantamount to saying that a number of a certain kind is a solution;
it does not tell us whether some numbers of a different kind are also solutions.

The point to notice here is that in both cases what we have actually shown to be true
is a statement of the form "If A then β " where A and Β are statements
themselves. This is actually the heart of mathematics, in that the subject proceeds by
noticing that if one thing holds then necessarily some other statement has to be true.
The statement "if A then B" is often expressed as "A implies B" and put in
symbols as A => Β . What this tells us is that the two statements A and Β are
related in such a way that should A happen to be true then Β must also be true. It
does not indicate whether or not A and Β themselves are true, nor does it give us
any useful information about Β in the case where A happens to be false. From the
two statements A => Β and Β => C we can deduce that A => C .

Let us return to the equation V(JC + 3) = V ( l + x) - V ( l - JC) . Then, using

implication signs, we have

VJC + 3 = V l + J C - V l - J c => jc + 3 = l + j c - 2 V l + JcVl-JC + l - J C

=> x + 1 = - 2 V l + W l - J c

2 2
= > JC + 2JC + 1 = 4 - 4 J C

2
=> 5JC + 2 J C - 3 = 0

=> (5JC-3)(JC + I ) = 0

=> 5 x - 3 = 0 or jc+1 = 0

where we mean here that each statement implies the one immediately following it, so
we conclude that

V ( J C + 3 ) = V(1 + J C ) - V ( l - JC) = > JC = -| or x = -\

Sec 2.1] Introduction 9

This is not exactly what we want, but it is a great step in the right direction, since we
have now shown that at most two numbers are candidates for solutions of the
equation V(JC + 3) = V(1 + J C ) - V ( 1 - J C ) . We now need to check the truth of the
opposite implications, e.g. χ = - 1 = > V(JC + 3) - V ( l + JC) - V ( l - JC) , which happens
to be false. Also JC = — does not imply that V(JC + 3) = V ( 1 + JC) - V ( l - JC) SO that
neither of the candidates is a solution. We conclude that the equation has no real
solutions.

2.2 Implication
There are, then, two possible implications connecting the statements A and B:
"A => B" and "B A". For a given pair of statements A and Β it may happen
that one of these implications is true but not the other, or they may both be true, or
neither may be true. The most satisfactory case, which occurs frequently, is when
both are true. For example, if A is "JC = y + 5" and Β is "x-y = 5" then A => Β
(if A is true, subtract y from both sides and we see that Β is true), and Β => A (if
Β is true, add y to both sides and we see that A is true). Since we can write
Β => A just as neatly as A <= Β (and we take that to be the meaning of <= ) we
shall write A <=> Β to mean "A => Β and Β => A". This means that if A is true
then Β is true, and if Β is true then A is true, so that either A and Β are both
true or they are both false. This is the most useful logical connection, although in
practice it is usually easier to establish "Α => B" and "B => A" separately.
"A <=> B" is usually pronounced "A (is true) if and only if Β (is true)".

It is important to distinguish between the three logical connectives <=> , => and <= ,
particularly since everyday speech often blurs the distinction. If, in ordinary life, I
say "I will give you this book if you pay me a pound", then in addition to the
statement just made there is an unspoken presumption that I will not give you the
book if you do not give me the pound. Everyday human behaviour may lead us to
that conclusion, and it may be correct, but it is not what was actually said.

In our arguments above we used the statement

VJC + 3 = Vl + J C - V l - J c = > JC + 3 = 1 + J C - 2 V I + W 1 - J C + 1-JC.

This is as much as we can say immediately: if two numbers are equal then their
squares are equal. The converse is false in general since the squares of two numbers
2 2
may well be equal without the two numbers being equal; for example 2 = ( - 2 ) .
We cannot say that the right hand side above implies the left hand side without
additional information.
2
Consider a simpler problem. We wish to solve JC + 2 = 2JC + 1.
2
J C + 2 = 2JC + 1 <=> J C - 2 J C + 1 = 0
2

<=> ( J C - 1 ) = 0
2

<=> jc-1 = 0
<=> JC = I.
10 Logic and Deduction [Ch.2

2
We deduce from that that JC + 2 = 2 J C + 1 < = > J C = 1 , that is, if JC satisfies the original
2
equation x + 2 - 2x + 1 then χ = 1 and if χ = 1 then χ satisfies the equation. In
this case a separate checking step is unnecessary, as the working above has shown
that JC satisfies the equation if and only if x= 1. Therefore, to see whether a
separate checking step is necessary we need to notice whether all the connections are
"<=>" or whether some of them are "one way" connections.

2.3 Is This All Necessary — or Worthwhile?

This rather fussy examination of the logical connections and implications may seem
to be splitting hairs. At a practical level, for simple problems, we can find the right
answer without it, so is it all necessary? If we could always produce arguments
where the connections were <=> (even if we did not notice that) then perhaps we
could be said to be being fussy. However, problems soon arise where we have to be
content with partial information and patiently assemble that to give what we want.
To take a specific example, suppose we had some good reason to find all the
solutions of the equation
i7
jc + e*+.l=0.

This is not going to be easy if we wish exact solutions and it soon becomes plausible
that we are not going to be able to express the solutions exactly in terms of known
quantities. If we believe this (and we might be pleasantly surprised if it later turns
out to be wrong) then we have to ask ourselves what we could do. We could deduce
properties that all the solutions have, assuming there are any solutions: for example,
that all solutions are negative and lie between - 2 and - 1. (Forget the detail of
how we might do this, it does not matter.) We might find a value of JC for which
17
JC + e + 1 is very close to zero. Does it follow that JC is close to an actual solution
x

of the equation? If so, how close? Now all of these things can be done, and in this
case a graphical argument is convincing, but the point is that we are assembling
scraps of information and we have to be absolutely clear about the status of these
"scraps". Looking further ahead, we may wish to solve problems where there are
several variables and graphical arguments are no help. If we can gain some intuition
in how to use the logic on its own, then that may be useful in the more complicated
situation when other techniques fail.

When all is said and done, however, logical deduction is what much of mathematics
is about. In relatively simple problems it may be possible to sidestep the logic or to
pass glibly over it, but the business of a mathematician is to deduce that from certain
mathematical assumptions (perhaps that a number or a function satisfies a certain
equation) some other consequences follow.

Mathematical argument is based on putting together logical statements to form a

convincing demonstration of what we wish to show. To do that we may have to
demonstrate that one statement implies another, so we need some techniques for
doing this.

2
Example2.1 Show that V l + J c = l + V l - J c = > J c =-j.
Sec 2.3] Is This All Necessary - or Worthwhile? 11

(To be strictly correct, we ought to say that χ is to be a real number, which is tacitly
assumed here. Whether or not one does this here is a matter of taste, for one can
overdo correctness to the extent of obscuring the main point!)

Solution: Suppose that V ( l + JC) = 1 + V ( l - JC) .

Then 1 + χ = 1 + 2λ/(1 - χ) + 1 - χ (squaring).
Therefore 2x- 1 = 2\/(l -x) (rearranging)
2
and 4x - 4x + 1 = 4 - 4x (squaring again).
2
Therefore 4x = 3
and so x2
=4-
4
From the above it is clear that if, as we supposed, V ( l + x) = 1 + V ( l - x) then it
follows that χ . A concluding statement is not really necessary, and we have
justified most of the steps with the reasons in brackets. In this sort of deduction we
can save some labour by using the symbol .·. for "therefore" but the main feature of
this style is that having made the initial supposition, all the subsequent statements are
2
plain, unconditional ones like "4JC = 3". This sort of layout is well-suited to
complicated arguments where one line may be true because of a combination of
earlier information. •

We could have proved the result in the last example by using implication signs:
y/l + x = \ + -J\-x => \ + x = \ + 2-Jl-x+\-x (squaring)

=> 2x - 1 = 2->/l - x (rearranging)

=> 4x — 4x +1 = 4 - 4x (squaring again)
2
=> 4x =3
2
=> x =-2-
4
Again the layout makes it clear that the first statement implies the last. The second
form has the advantage that it is easy to check that the connections are all
compatible; from A => Β and fl=>C we can deduce that A => C but if we know
A => Β and Β <= C then we do not have enough information to deduce any
connection between A and C.

The second form has the feature that we may be able to see that each of the
connections is actually . (Even if this is true the reasons for one implication may
be different from the opposite implication.) Its drawback is that each line has to be a
consequence purely of the preceding line, which may not be convenient for a
complicated deduction.

2
Example 2.2 Show that if χ is an odd integer then x leaves a remainder of 1 on
division by 8.

Solution: Suppose that χ is an odd integer. Then, for some integer η, χ - 2n + 1.

Other documents randomly have
different content
képezve sorakozik a homloksorhoz, s az egész körül van véve erős
tölgyczölöpzettel. Ez a város. A négyszög közepén látszik valami
megkezdett kőépület falazata; cyclopi építmény. Az új vallás
Istenének kezdtek el ott templomot felrakni, hatalmas
gránitsziklákból, kereszt alakra, jól ügyelve, hogy az oltárhelyet
keletnek fordítsák. Itt van a mezei gazdasága a warángoknak,
takarmánykazlakban. Gabonát ők nem termesztenek, a magfélét
egye meg az állat, mikor hús és szalonna lesz belőle, akkor való az
az embernek.
A mint a fensík alább hanyatlik, elzárja azt a sziklafal. Ha mészkő
volna, a patak rég keresztül ásta volna magát rajta, így ott reked, s
támaszt maga körül egy mohos ingoványt, melynek rőt
hangafabokros csincséi között a bozontos üstökű waráng lovak
legelésznek, a miket rabszolgák őriznek lóháton. Ezeknek a kunyhói
levert czölöpökre vannak elhelyezve a süppedő ingoványban. Itt
mocsárláznak kell uralkodni, a kunyhó csak nyavalyásnak való.
Hihetőleg ez a fenső mocsár táplálja a fensik aljában látható
smaragdszin tengerszemet, mely a warángok liburnáit rejti, mikor
pihenőben vannak.
Kelet felé a waráng nép lakta erdőség összefoly a mossori Knéz
tartományának erdejével, melynek sűrűjéből csak azok a kúpalakú
dombok fehérlenek elő, miket a bányamívelő rabnép hordott össze
századok óta az aranybánya törmelékeiből. Ez most a gazdag
Twartimir (a szép Milenka apja) tulajdonában van; kinek
fellegvárából a legfelső torony kifehérlik az erdők közül.
Dél felé elválasztja a waráng tanyát ama meredek sziklarepedés,
mely a három tüzes szentek kolostorát takarja, de a fal párkányáról
láthatni a kolostort, kelet felé nyitott ablakaival, a sziklába vágott
katakomba egyetlen nyilásával, rövid tornyával, melyből a
harangszót a waráng vadászok füléig elhordja a szél, még talán az
apáczák ájtatos karénekének accordjait is, s tán még egyebet is.
Az északi hegyháton túl pedig van a «gerli».
 Még a gerli is a warángoké.
Hogy mi ez? Azt nem lehet leirni. Azért nem lehet leirni, mert
nem lehet meglátni.
A mint a hegyoldal észak felé fordul, elkezd hirtelen csapinósan
haránt hanyatlani, úgy, hogy a vadásznak, ki itt vadat kerget, egyik
fától a másikba kapaszkodva lehet csak aláfelé bandukolni, s a vadat
nem kapja meg soha. Az őserdő fái mentül alább, annál
csenevészebbé törpülnek, egész ellenkezőleg a szokott hegyi
erdőséggel; utoljára már csak silány krumpuczfenyő, boróka, kökény
takarja a hegyoldalt, mely egyre meredekebb hajlásba hanyatlik,
végre csak a nyomorult áfonya csenevész a sikamlós fenyéren s azon
alul szédítő mélységbe hajlik alá a sziklameredély; az átelleni
hegyoldalak köröskörül meztelen sziklamezőkkel veszik a mélységet
körül, melynek feneke soha napvilágtól fel nem vert homályban
enyész el. – Ez a «gerli».
A vakmerő, ki idáig lekúszott, ugyancsak könyörög a
védszentjéhez, hogy segítse vissza, s hasmánt kapaszkodik ki a
veszedelmes örvény torkából.
Ez a gerli itt a «népek sírja».
Itt vannak eltemetve, ki tudja hányan? ki tudja mióta, ki tudja a
neveit valamennyinek?
Plinius tizennyolcz nemzetet számlál fel, a kik itt találták fel
temetőjüket.
Ide taszították le a hatalmas Antariátokat a gallusok, miután
elébb megmérgezték őket borral.
Ide lett leseperve a fél Európát rettegésben tartott Liburnok
nemzetmaradványa.
Ide ugratták le az avarok a pogány vinidi népfajt, azután
magukat az avarokat, kik ide menekültek, a világ minden szláv, gall
és teuton hadai.
 Minden népmaradvány, a mely elébb az egész világgal hadat
folytatott s aztán ide menekült a természet alkotta erődbe, a sírját is
itt találta meg; ott porladnak mind valamennyien, egymást
betakarva, földdé válva, halmokat képezve a «gerli» fenekén, a
nappali sötétségben – s várják az utánuk jövendőket.
Ez a «gerli» a warángok otthonának a határa.
«Disputa.»
Kritikus. Ez igazán érdekes fölfedezés! Ha a «gerli» fenekén
vannak ezerei meg ezerei eltemetve a hajdankor legérdekesebb
népeinek, minden fegyverzetükkel, pajzsaikkal, ékszereikkel, még
tán bálványaikkal együtt is, akkor vétek a régiségbuvároktól, hogy
rögtön ásót, kapát nem ragadnak, és nem sietnek ezen, a
historikusokra nézve megbecsülhetetlen ereklyéket napfényre hozni!
És a min méltán csodálkozni lehet, hogy a derék morlákok és
uskókok megállhatták mind ez ideig, hogy tudva, milyen nagy
kincsek vannak a lábaik alatt, maguk nem szálltak le a gerli fenekére
azokat felvenni, holott van elég bátorságuk, derekukra akasztott
kötélen száz méternyi sziklákon alábocsátkozni sasfiak kiszedése
végett a fészkeikből. Hogy hogy lehetett ennyi aranyat otthagyniok
érintetlenül?
Szerző. Megkisértették azt több ízben. Épen úgy, kötélen alá
bocsátkoztak a Gerli fenekére. Egy sem tért életben vissza.
Megfulladva húzták fel őket. A babonás nép azt mondta, hogy
megfojtotta őket a «Visticza» tündér, a kinek ott van a lakása. S
azóta nem mernek oda leszállni.
Kritikus. De már például Schliemannt, vagy Torma Károlyt csak
nem fojtaná meg a Visticza tündér.
Szerző. Az nem, hanem a széngáz. A százezernyi emberi hulla oly
tömeg széngázt fejthetett ki a gerli fenekén, hogy abban tüdővel
ellátott teremtés meg nem élhet. A szénlég nehéz, légáramlat, szél
oda soha le nem hat, még a magasból lenéző is csak egy kék ködöt
lát maga előtt, a mi a mélységet eltakarja.
É
 Kritikus. És így a tudományos világ örökre meg lesz fosztva attól
az élvezettől, hogy tizennyolcz nemzet emlékeit napvilágra hozhassa.
Milyen kár!
 AZ ŐRPATÁK.
Tudtomra az európai népek között csak a magyarnak van saját
kifejezése az «amazonok» fogalmára: «őrpata». Az «őr», tudjuk
hogy mit tesz, a «pata» mai nap a lólábnak a legalsó részét jelenti,
és így «pars pro toto» világos, hogy lovas őrt jelent az egész.
A hajdankori történetirók sokat mesélnek az amazonokról,
azoknak a hősi harczairól, hírneves királynéikről; egy hatalmas,
amazonok uralta országról Dalmátiában is tesznek említést.
Az amazonok regéje még a tengeri szüzekénél is nehezebb hitelű.
Hogyan tenyészhetett tovább a faj ott, a hol csupa nő van, férfi
nincs? A világfentartó istenerő, a szerelem nélkül lehet-e a
nemzetéletnek folytatása? Az is képtelenség, hogy a testi erő a
nőknél fejlődött volna ki, s a férfiaknál maradt volna annyira hátra,
hogy az utóbbiaknak kellett türniök alsóbbrendűségüket; de az még
nagyobb képtelenség, hogy az amazonok a szomszéd népek
férfiaival kötöttek volna ideiglenes házasságot, ez megy kicsinyben,
de egész tömegben!
Az amazon uralkodás regéjének csak az a helyzet lehet a
megoldása, a mit a waráng népnél látunk. Egy egész nemzet,
melynek tagjai közt nincs se pásztor, se iparos, se földmíves, se
heverő úr, mely a beteget, véznát már sarju korában kigyomlálja a
soraiból, melynek minden férfia csak úgy duzzad a harczvágytól, a
barangösztöntől, meg-megindul majd egy bárd regéitől fellelkesülve
álomlátta aranyországot keresni, majd meg oda adja a vitézségét
bérbe kincses despoták czifra öltözetű, fényes igéretű követeinek
hivogatására s akkor fölkerekedik az egész fegyverfogható
legénység, a tizenhárom esztendőstől a hatvan évesig s megindul a
tündérszarvas, a vezércsillag, meg a turul madár után, vagy hajóra
ül, s megy a csillagjárás után, aztán évek mulnak, s hír sem jön
vissza felőlük.
Az otthonban nem marad más, mint az aggok, gyermekek, a
nyájakat őrző s a dolgozó rabszolgák, azután meg az asszonynép. Az
otthont, a tűzhelyt, a gyermeknépet, aztán meg a nyájakat és a
bálványok berkeit védelmezni kell. Ez a teher az asszonykarra
marad. S ez a kar, ha nem bir is olyan izmokkal, mint a férfié, de a
hozzávaló fegyvert kezelni elég ügyes. Az asszonykézben félelmessé
válik a nyíl, a hajító kelevéz. Szemeik élesek, czélozni jól tudnak,
testük hajlékony, futtában visszafordulva is tudnak nyilazni. S aztán a
mi erőben hiányzik náluk, azt kipótolja a szenvedély, az indulat. A
nő, ha verekedésbe kezd, abba nem hagyja, míg mozdulni képes.
Tanubizonyságai e vad, szenvedélyes harczi modornak azok a kurta
fogantyus bronzkardok. Ezeket férfi nem viselte, ezek asszonykéz
fegyverei. Támadó harczban vágásra nem valók, csak a védelmi
kétségbeesett küzdelemben van jelentőségük, a mikor már a küzdők
forró lehelete egymás arczát éri, olyankor marokra fogva e kurta
kétélű kard, úgy, hogy a hüvelyk a markolat végére feszüljön, meg
újra kezdi a már vesztett harczot; a ki ezt kezébe vette, azt élve el
nem fogták, harczolt csak azért, hogy öljön és meghaljon; ez volt a
karma, a foga a nőstény oroszlánnak, a hime csak szekerczével,
buzogánynyal vagy lándzsával harczolt, az volt a férfinak való
fegyver.
Lóháton is csak az őrpaták harczoltak, a waráng férfi megvetette
azt a harczi modort, a hol az ember egy állattal toldja ki magát, hogy
egész hős lehessen.
Évekig tarthatott az egyedüllétük a távol országokban harczoló
férfiak asszonyainak. Az alatt az otthont rendben is kellett tartani,
határaikon betörő ellenséget gyakran visszaverni, lázadozó
rabszolgahadat féken tartani, a mellett a serdülő gyermeket
fegyverforgatásra tanítani, az isteneknek áldozni, s vadakat irtani.
Rajtuk állt a kormányzat és honvédelem. Így támadhatott az
amazonok országáról való fogalom.
 Hanem azután ha egyszer viszatért a hosszú harczokból a férfiak
hada! Hogy lett egyszerre vége minden vitézségnek és uralkodásnak!
Hogy rátalált az asszonynép a maga legdiadalmasabb fegyverére, a
szerelemre. Volt ott ölelkezés!
Dávid király maga futott legelől, hogy hitvestársát, a hős lelkű
Teuta királynét keblére szoríthassa. Holmi gyönge női teremtés nem
is állta volna ki ez ölelés erőhatalmát, de Teuta méltó társa volt a
maga királyának, csupa ideg és izom, hatalmas vállakkal és széles
csípőkkel, büszke fejéről egész térdhajlásig omlik alá holló fekete
haja. A hős asszonyok mind hosszan leeresztett hajat viselnek. Ez a
csatában gátolja a megfutamodást, s mikor lovaikon előre vágtatnak,
úgy repül utánuk, mint lobogó zászló.
Pompás szöveteket viselnek mind a waráng asszonyok, aranynyal
áttört, selyemmel himzett, csigavérrel festett drága kelméket, miket
a férfiak vérrel vásároltak. Csakhogy még ők nem ismerik a
kelmekiszabás és varrás magas tudományát, a felvett szövetek
szálait arany- és bronzkapcsok tartják összefoglalva, derékban
érczövvel, a melyről a kurta kard alá csüng, a karok és lábszárak
szabadon mozognak, a nyakat pénzfüzérek fogják körül, a keblet
összetekert nagy fibula takarja, karperecznagyságú ezüst-, arany- és
bronzfüggőiket a fülkagylóra akasztva viselik, ezekre körtealakú
fityegő van akasztva, a mit vékony sodrony tart a pereczhez kötve,
hogy ne lógjon futás közben. Ezek a függők a férj szerelmének
bizonyítékai, a jegyajándék. Ezeket még a halottak is magukkal viszik
a sírba. Kiegészíti a warángnők viseletét a vállukon keresztül vetett
tegez. Teuta királyné kézijja két roppant ökörszarvból készült; kar
legyen, a mi annak a feszítő húrját meg birja húzni.
S ha az asszonyok ölelése édes, hát még a gyermekeké.
Némelyik még ölbeli baba volt, a mikor itt hagyták, s ma már az
anyja előtt fut s az apjára ráismer.
Hát ez a délczeg siheder itt, a ki Teuta királyné szoknyájába
fogózik. A kis óriás! Csak tizenkét éves még, s már olyan magas,
mint az anyja. De azért még a szoknyájába fogózik, olyan anyás.
– Vajkom! kiált az atyja. Vagy mit mondok? Hisz már
megkereszteltek. Salamonom! Ej de nagyot nőttél. Hát lőttél-e már
bölényt?
– Lőni nem lőttem, de leszurtam kelevézzel.
– Esztendőre már velünk jösz ficzkó! Fel leszesz avatva.
– Ejh, még korán lesz. Veté ellen az anyja, még csak tizenkét
virágos.
– Hát a kilencz holdtölte!
A fiú pedig tánczol örömében, s úgy a nyakába csimpajkodik az
apjának, hogy ha az maga is ember nem volna a talpán, lerántaná a
földre.
Az általános nagy ölelkezés zsivaja elmultán, mikor minden férfi a
párjára akadt, némelyik a legkisebbik fiát fölvette a vállára, úgy
lovagoltatta, rákerült a sor a zsákmányra.
Idáig elhozták maguk a warángok, innen most már a városig, a
hol szét lesz osztva, vigyék odább a rabszolgák. Van azokból minden
fajta. A hadi foglyokból a warángok kiválogatták mindenütt a javát, a
munkaerőset, a leányaikból a tetszetősebbeket, a többit megáldozták
bálványaiknak, ezeket pedig magukkal hurczolták, dolgozónak,
teherhordónak, nyájőrzőnek. Van köztük sarmata, dák, tatár,
bessenyő. Egymás nyelvét meg nem értő. Így nem esküdhetnek az
uraik ellen össze. Ezek nem járnak meztelen, vadbőröket, maguk
szőtte daróczot viselnek öltözetül. Csak az uralkodó fajnak van
nemesi előjoga dicsekedni férfiasságával, a pór takarja be magát!
Vannak olyan rabszolgák, a kik kürtök és tülkök fuvásában
ügyesek, ezeket előre bocsátják a város felé, riadót fuvatva, s aztán
megindul az egymásra talált nemzet, dicsekedve, ujjongva,
tombolva.
 Hanem a tovavonuló diadalmenet után hátramarad egy szomorú
csoport, valami hatvan asszony, még több gyermek, a kik eleinte
szétszórva ödöngnek, majd a nagy sereg elvonulása után egymáshoz
húzódnak, egy tömeggé válnak.
Ezeknek a férjeik nem jöttek vissza a diadalmas hadi
kalandozásból.
Katonadolog! Ha kétezer ember tengerre száll, hadat viselni, biz
annak egy része nem száll ki újból az elhagyott partra, nem látja
meg a feleségét, a kis gyermekeit.
Ezeknek a neve most már özvegy asszony és árva.
Ha a férjeiket nem találták meg, de összekerültek azoknak a
fegyvertársaival, a kik velük egymáshoz lánczolva küzdtek a
viaskodásban. Azoktól megtudták, milyen vitézül harczolva esett el a
bajtárs, s hogy ellenség kezében nem maradt.
Máskor, a hogy még a régi bálványok fennálltak, az volt ám a
szokás, hogy a hazatérő fegyvertárs vigasztalást hozott a hű
czimbora elmaradt kedveseinek. Annak az özvegyét hazavitte a
gyermekeivel együtt magához, s lett egy asszonynyal több a háznál,
s egy csoport gyermekkel több lármázott az udvaron. Megfértek azok
egymással, meg is éltek szépen. Ezért mind ekkorig az özvegy és
árva név nem volt ismeretes a warángok előtt. Most már majd hozzá
kell szokni.
Tehát hatvan férfival megint kevesebb. Így fogy el a waráng
nemzet apródonkint.
Az elhagyott csoport hátramaradt, a míg az ujjongó népséget
eltakarta a mély erdő, azután egyszerre elkezdett átkozódni minden
asszony, a gyermekek sivalkodtak; sírt, jajgatott a viszhang is,
mintha ő volna a legözvegyebb valamennyi között.
A város előtt volt egy nagy szabad tér, vén tölgyfákkal körbe
fogva, a nemzetgyűlés szinhelye. Itt szokták rendesen a hazatérő
waráng vitézeket a honnmaradt vének üdvözölni, a kiket a nép
bölcseinek tartottak, mivelhogy fehér volt a szakálluk.
Dávid király nagyon felháborodott rajta, hogy ezúttal semmi
tisztes aggok nem járulnak eléje, a hagyományos tiszteletreméltó
díszpalástban, mely állt vad tulok és dámvad bőrből, a melynek az
agancsos fejbőre az agg férfi fejére volt huzva. Egy szarvas fejet
sem látott, egy bundaviselő férfit sem.
– Hát az én bölcseim hová lettek? kérdezé szigorú tekintettel
Teutától.
– Elmentek mind remetéknek.
– Remetéknek? kiálta fel Dávid király, magában megbánva, hogy
a «bölcsek» czímét vesztegette rájuk. Hát mi ütött hozzájuk?
– A pátriárka olyan szépen beszélt a lelkükre, hogy megszerették
a szent életet, s elbandukoltak szerteszét. Többé össze nem szeded
őket, kit barlangoduból, kit meg reves fa bütüjéből.
– No ha a pátriárka mondta nekik, akkor jól tették, szólt
belenyugodva Dávid király s azzal helyet foglalt a kőkolonczon a
felesége mellett, mely számukra királyi székül szolgált.
Ámde annyival jobban meglepte egy olyan csoport, a minővel
még soha sem találkozott a nemzetgyűlésben: egy csapat erőszakos
asszony, a mely keresztül tört a fegyveresek során. Ők is fegyveresek
voltak, tegezzel, puzdrával, lándzsával ellátva. Mindannyiról
rongyokban csüngött alá az öltöny, til-tul takarva tagjaikat, a mikről
lefogyott a hús, csak a kemény inak feszülnek a bőr alatt. Az egykor
pompás, drága szövet tüske-bokortól czafrangozva lógott le
térdeiken, lábaikon nyers bőrből volt a takaró (az első opánka!).
Arczaikon az elkényszeredés, a szenvedések torzkifejezése, a kúszált
haj csimbókba bogozva, mint a lónak a farka, repkénygúzszsal volt a
fejükre felkötve s elől bozontos sörényként lógott szilaj villogású
szemeik elé. Vérző seb, karmolás helye az utolsó ecsetvonás az
istenség remekén, az asszonyi arczon.
 – Miféle némberek ezek? kérdé Dávid elbámulva e zsivajgó
csoporton, mely oda törte magát eléje.
– Miféle némberek! kiálta fel egy rikácsoló hang. Talán nem is
ismertek ránk többé.
S azzal előre furakodott a többi közül egy magas, csupa csont
alak, a kinek a testén alig volt már valami rongy. Mit is takart volna
rajta. Rejtegetést kérő női kecs nem volt ott. A fejére egy nagy
hiuznak a nyúzott bőre volt húzva, lenyulva a hátára, a jobbjában
egy hosszú kelevézt tartott, a baljában a waráng paizst, a mi két
egymáshoz háttal összeragasztott félhold alakot mutatott, az arczán
ott látszott a hiuz harapásának a nyoma, a melyiknek a bőrét kölcsön
kérte – piperének.
– Hát nem ismertek ránk, Dávid király warángjai? Mi vagyunk
azok az asszonyok, a kiket ti kitaszítottatok. Ugy-e megszépültünk
azóta? Nem kérdtétek akkor, hogy mi lesz belőlünk? Ki tart el, hová
bujdosunk? Nagy az erdő, férjetek el benne! Mi szerettük az
urainkat, soha nekik nem vétettünk. Mi szerettük a gyermekeinket,
soha meg nem vertük. Mért kellett bennünket elkergetni tőlük?
– Azért, mert a Jehova Isten így akarja. Felelt szigoruan Dávid
király.
– No hát add vissza nekünk a Tyr istent, a ki előtt mi az urainkkal
a kakast megáldoztuk újhold estéjén. Addig mi boldogok voltunk,
volt tanyánk, tűzhelyünk, tele éléstárunk, kevély öltözetünk, s a mi
több mind annál, volt szerető urunk, a ki jó szót adott, szép kis
gyermekeink, kiket ölben hordtunk; most pedig kinn lakunk az
erdőn, mint a farkas, a medve, s dideregve bujunk a zivatar elől a
tüskés cziherbe. Nézd a szép köntöseinket, a miket utoljára hoztak
az uraink kedves ajándékul! Nincs már rajtunk szépség, a mit
takargasson, ha csak a sebeket nem. Vadállatok húsa eledelünk,
medve, hiuz karma, a ki megczirógat, s van kit dédelgetnünk, a
vadmacska kölykét!
 A királynak elfacsarodott a szíve erre a beszédre. Félre fordítá az
arczát, hogy ne lássa a nyomorult teremtéseket. De a merre fordítá
a tekintetét, ott még szomorúbbat látott. Az új özvegyasszonyok
csoportja tódúlt eléje, árva gyermekeiket hurczolva, czepelve karján,
kéznél fogva.
– Héj Dávid király! Felelj meg! Ne hallgass! Mi lesz a szegény
asszonyokból, a kiknek az urai nem tértek vissza? Ki fogad fel
minket? Ha fegyvertársaknak nem szabad?
Nagyott kaczagott erre az elüzött asszonyok vezére.
– Hahaha! Mi lesz belőletek? Az, a mi mink vagyunk. Rongyos
vadijesztő! Majd megfésüli a szép hajatokat a tüske. Majd elkéri a
rózsát az arczotokról a deli legény, az inség. Majd lesztek olyan
szépek, mint mi vagyunk.
Teuta királyné odadörmögött a király fülébe.
– Engedd meg a síró asszonyoknak, hogy hadd maradjanak a
férjeik fegyvertársainál, régi szokás szerint.
Azok mind oda borultak eléje s a lábait csókolták.
– Nem tehetem. Tiltva van, mondá Dávid király. Az ősi szokás
pogány szokás volt. El kell hagynunk. Isten parancsolja. Nekünk még
nagy fájást okoz ez, a fiaink már nem fogják érezni. Nekem is fájt,
hogy az én kedvesemet, a szivem egyik felét el kellett magamtól
szakítanom. Én is szerettem az én Bravallámat. Szép volt és jó.
Engedelmes, szelíd. A Teuta feleségem megmondhatja, milyen jó
volt. Soha össze nem pereltek. Olyan volt neki, mint egy édes
testvér. Ő siratta meg, nekem nem volt szabad. Én csak
választottam. El kellett őt küldenem. A földön nincs olyan kincs, a
miért megtettem volna, de a mennybeli üdvösség azt kivánja, és
azért megtettem. A kik szenvednek itt a földön, boldogok lesznek az
égben. Ezt mondta a patriarka. S nyugodjunk meg benne.
Nagyot csapott a pajzsára a lándzsájával ennél a szónál az
asszonyok vezére, s mint a sas, úgy rikácsolt fel utána.
 – Könnyű neked Dávid király. A te Bravalládat elvitték a fekete
szüzek palotájába, ott is királynénak tartják, tejben mézben
fürösztgetik, selyembe, patyolatba takargatják, mandulával,
aszuszőllővel hizlalják. Ő ottan is boldog!
Felszökött erre a szóra Dávid király s bőszült haraggal kiálta.
– Az én Bravallám boldog! És királyné! Az bizony rabnő a
legmélyebb sziklabörtönben, a hol kigyók, maró férgek laknak,
lánczait ott rázza, saját testét tépi, mert nem akarja azt mondani,
hogy engem nem szeret többé.
Erre a keserves panaszhangon mondott szavára a hősnek
elcsendesült minden lélek. Az ő szenvedése valamennyinél nagyobb.
– Honnan tudod te ezt? kérdé Teuta királyné.
– A szerzetes a forrás melletti keresztnél hozta nekem e hírt.
Teuta hitetlenül rázta a fejét.
Erre a szülei háta mögött álló fiu kiálta közbe hévvel.
– Igaz! Én is tudom azt! Mikor vadászni járok vadkanra, gyakran
eljutok a mély sziklavölgyig, a honnan a kolostorra látni. Hallom,
hogy valami waráng dalt énekelnek odaát. Ez az én kisebbik anyám
hangja. Jól ismerem én azt. Nekem dalolt, mikor kicsiny voltam. De
nagyon szeretett, mint az édes anyám. Ő mosdatott, ő fésülgetett,
soha sem szidott, soha sem tépett meg. Most már tudom, honnan
jön a dal? Onnan a sziklaoduból a várfal alatt. De én a kisebbik
anyámat ott nem hagyom, majd kiszabadítom!
– A te szavad «hallgass» a gyülekezetben, dorgálá meg a
hebehurgya ficzkót Dávid király, mire a Sólyom gyerek befogta a
száját, de a vadul forgatott szemei beszéltek a magavivású
sihederekhez, s azok is vissza felelgettek rá a szemeikkel. Értik ők
már egymást. S a mit a waráng kölykek feltesznek a fejükben, azt
semmi tüzes szentek ki nem verik onnan.
 Most méltóságteljesen fordult Dávid király a királynéhoz s szigorú
hangon kérte tőle számon a látott bajnak az okát.
– Királyné asszonyom. Ezen asszonyok panasza nagyon is nehéz
vád az én lelkemen. Mikor én a patriarka kegyes intésére kiadtam a
parancsolatot, hogy minden férfi bocsásson el a feleségei közül
egyet, ugyanakkor atyailag gondoskodtam róla, hogy ez elválasztott
szegény teremtések el ne pusztuljanak. Tanyát rendeltem a
számukra, a hol lakhassanak saját házaikban, kettő-három együtt.
Külön szakítottam a számukra gulyát, nyájat, kondát, s azoknak az
őrzésére elég rabszolgákat, hogy szükséget ne szenvedjenek. Hát
hogy jutottak mégis erre a nyomoruságra? Ki kényszerítette őket
arra, hogy a vadüldözésből éljenek, mint holmi vad népek, a kik a
tengeri szigeteken laknak, miknek nincsen nevük, s a kik a
becsületet nem ismerik, nem pedig úgy, a hogy illik a dicsőséges
waráng nemzet asszonyaihoz, a kik első asszonyok a széles világon?
Mondd meg ezt.
– Megmondom, szólt Teuta királyné. Az történt, hogy a férjeiktől
elszakított asszonyok közül többen, a kik még fiatalok és kedvesek
voltak, azt mondták egymás közt, hát az új vallás szerint egy férj
csak egy feleséget tarthat. Ez nem lesz rossz. De azonban az új
vallás szerint a rabszolga is csak olyan Isten teremtése, mint más, ha
férfi, férjnek jó! s feleségül álltak a rabszolgákhoz, a kiket te
házépítésre és nyájőrzésre rendeltél melléjük. Akkor azonban
megijedtek, hogy ha te visszatérsz, majd boszu éri a fejüket, mert
waráng nőnek rabszolgához hitvesül állnia nem szabad. Féltükben
azután egy napon mind felkerekedtek, s rabszolga férjeikkel együtt
átszöktek a mosszori knéz tartományába, de magukkal hajtották a
nyájakat és gulyákat is, az itt maradt asszonyoknak semmit sem
hagytak hátra.
– S te mit cselekedtél? kérdezé Dávid király Teutától.
– Jó lett volna a bölcseid tanácsával élnem, ha azok mind
remeteségre nem adták volna magukat; így azonban csak a magam
eszén kellett járnom. Követséget küldtem Tvartimir knézhez. Palpát
küldtem el, a legvénebb asszonyt, azzal a hosszú fehér hajjal.
Szájába adtam az izenetet a szomszédhoz: «küldd vissza a
szökevény rabszolgáinkat az asszonyokkal és az ellopott nyájakkal
együtt. Igazságot is adtam a kezébe, a rovásbotot. Magam faragtam
bele a mogyoróhajtás háncsába a betüket, a mik elmondták, hogy
én Teuta királyné küldöm az én követemet Palpát Tvartimir knézhez.
– És mit válaszolt a knéz?
– Válasz helyett visszaküldött Palpától nekem egy guzsalyszárt s
arra volt felkötve Palpának a levágott haja, kenderbáb helyett, a mi
jelekben annyit mond, hogy asszonynak hosszú a haja, rövid az
esze; ne avatkozzék férfiak dolgába.
– És te eltűrted ezt a nagy csúfságot?
– Bizony nem tűrtem, sőt azonnal lóra ültettem mind az
őrpatákat s a guzsalyszárt a levágott hosszú fehér hajjal odaadtam
tábori jelnek, ez legyen az őrpaták zászlója ezentul a harczaikban.
Nem vártam míg a férfiak hazakerülnek.
– Hát aztán mi történt? Nem birtatok az ellenséggel?
– Az ellenséggel bizony birtunk volna, de nem a jó baráttal. Mikor
leszálltunk egész sereggel a mosszori völgybe, ime szemközt jön
ránk a főpap egész csapat zarándokkal, énekelő gyermekekkel, a
kiknek mind kereszt volt kezükben, nagy selyem lepedőket hoztak
rudakon szent képekkel, úgy állták utunkat. Az ősz ember kiterjeszté
a karjait, a keresztet a felfeszített Istennel magasra emelte, s beszélt
hozzánk szépen és szeliden. Elmondta, hogy a Jehova Isten tiltja a
boszuállást, előtte minden vérontás utálatos, s a ki felebarátját
megöli, az pokolra jut. Egyik keresztyénnek a másikat megölni nem
szabad. Mivel pedig a mosszori knéz minden jobbágyával együtt
megtért az eretnekségből, befogadtatott a hívek számára készített
közös akolba, ő is annak a pásztornak a juha, a kié mi vagyunk,
annál fogva az a pásztor meg nem engedheti, hogy az ő juhai
egymással tusakodjanak, hanem közéjük áll az Isten testével, s
elválasztja őket. S azután beszélt hozzánk olyan szépen, hogy az
őrpaták mind sírva fakadtak, s a szemeik törülgetése miatt le kellett
a kezükből tenniök a kopját és a vértet.
– A biz igaz, mondá megjuhászodva Dávid király. Nekünk most
már a Jehova Isten parancsol, s ha a pátriárka azt mondja, hogy
egyik keresztyénnek a másik vérét kiontani nem szabad, akkor annak
engedelmeskedni kell. A sérelmet azonban meg kell torolni, mert a
Jehova tíz parancsolatja nem csak azt mondja, hogy «ne ölj», hanem
azt is, hogy «ne lopj!» – meg aztán, hogy «ne kivánd a te
felebarátodnak se ökrét, se szamarát». A mosszori knéz pedig ugyan
elkivánta a mi ökreinket, szamarainkat. Most azonban erről ne
határozzunk. Pihenést adok az én népemnek új holdig. Minden
ember térjen a maga tűzhelyéhez haza és örvendeztesse meg az
otthon levőit. Majd újhold estéjén összejövünk ismét s akkor
megmondom, mit kell tennünk. Addig is a szegény elbocsátott
asszonyoknak adjatok osztályt a hozott zsákmányból. Becsülettel
felruházzátok őket. Juhokat és teheneket adjatok nekik, hogy
csendesen éldegélhessenek. Az újhold majd más tanácsot ád. Az
özvegyasszonyok pedig házaikban maradjanak, s a kinek fia van az
gondoskodjék róla. Most békével szétoszoljatok.
A waráng nép szokva volt az engedelmességhez Minden morgás
nélkül megnyugodtak a király szavában a lázadó asszonyok is
megvígasztalódtak.
Csak egy fajta maradt elégedetlen: a suhanczok.
Hát ezeknek a fejét még nem érte a keresztvíz, a dalmata
vidéken az volt a szokás, hogy tizenhat éves koráig a fiut, leányt
nem mártják a vízbe, addig csak nevet kap, valami szentirásbelit,
vagy ahhoz hasonlót. A sihedereknek még égett a tűz a sarkukban,
nagy mehetnéjük volt a mosszori knéz látogatására, őket még nem
kötelezte a tíz parancsolat, mert az csak felnőtt emberek számára
adatott ki a Sion hegyén.
Összesúgtak, bugtak, kigyó követ fújtak, de senkinek el nem
mondták, hogy mit főztek ki magukban?
 A BOR A WARÁNGOKNÁL.
Már a rómaiak idejében is híresek voltak azok a déli hegyoldalak
az Illyricumban, a mik ontják azt az erős granátfényű bort, a mai
maraszkinót; ez idő tájott egész kereskedést űztek azzal Velenczébe.
Hordóban nem tartják ezt a bort, azt nem ismerik, hanem a
sziklába ásnak neki vermet, abba töltögetik, a tetejébe olajat
öntenek, az nem engedi megpimpósodni, s onnan iszogatják fel, míg
a söprüjére nem jutnak. Ellenben a mit kereskedelmi czikknek
szántak, az eladni való bort, kecskebőr tömlőkbe szorítják, a miket
igen ügyesen tudnak nyers korában kicserezni, a szőrös felét fordítva
befelé. Az ilyen boros tömlőket egész guláknak felhalmozva lehetett
látni szent Márton napján a szent Vida piaczán a nagy sasos oszlop
alatt, mely e latin mondattal hivogatá a kalmár világot: «Numine sub
nostro tutæ requiescite gentes; arbitrii vestri, quidquid habetis erit»,
a mi azt teszi, hogy «a mi oltalmunk alatt bizvást megpihenhettek
népek, a mitek van, kényetek szerint bánhattok vele»; világosabban
szólva: «nem fizettek vámot». Márton napján túl azonban már nagy
vámot kellett fizetni. Ezért volt a nagy csődülése a boreladóknak az
egész partvidéken.
Aztán megesett, hogy egy egészséges bóra a sziklához verte a
boros hajókat, a gálya elsülyedt, a hajós nép a tengerbe veszett,
hanem a kecskebőr kiúszott a partra. A zivatar után a warángok a
Cadmæi sziklák öblében halommal halászták ki a libegő boros
tömlőket.
S arra nagy gondjuk volt, hogy egy boros tömlő is kárba ne
vesszen.
Pedig ők maguk nem itták a bort.
É
 Épen azért ügyeltek rá, hogy a tömlők el ne tévedjenek.
Valamennyit felhalmozták egy roppant nagy sziklapinczébe, a
mibe a király engedelme nélkül nem volt szabad lemenni senki
fiának.
Mire használták hát a warángok a bort?
A rabszolgáik megbüntetésére.
Ha a rabszolga engedetlen volt, fellázadt, kötelességét
elmulasztá, vagy ha nyavalyás lett, a hideg lelte, didergett, nem
tudott dolgozni, akkor előhozatta a király azt a tűzzel párosult italt,
inni kellett a rabszolgának, a míg csak tele lett, akkor aztán
elbocsátották az egész nép szemeláttára, hadd kaczagjon rajta
minden ember, «ni hogy tántorog a nagy hős!» hogy veri magát a
földhöz, pedig senki sem vet neki gáncsot, a bölcs népszónok beszél
badar ostobaságokat, danol és kecsketánczot jár, a gyerekek
csúfolják, s mikor el-elhasal, nagy visítással kaczagnak fölötte. A
részeg ember nem ember, hanem állat. Ez volt a legnagyobb
büntetés a rabszolgára nézve, a részegség.
A nyavalyás is büntetésből kapta a bort; mert a warángoknál
betegnek lenni a legnagyobb bűn volt, azért kellett inni a bort, vagy
meggyógyult, vagy belehalt.
A warángok hite és vallása szerint tehát a szőlő nedve kínzó szer
volt.
Már ebben a dogmatikus kérdésben a szomszéd bogumilok
egészen ellenkező hit alapján álltak. Nekik az élet legfőbb
gyönyörüsége volt az, a mit akkor is most is a világ minden
nemzetének költői a legsűrűbben megénekeltek és énekelnek: a bor.
 A WARÁNG FIUK.
Ez a bor volt az ő stratagémájuk.
A mosszori knéz várban lakik, megvívhatatlan sziklavárban, a mit
a természet és sok százados emberi munka megerősített, a minek
gazdáját maga a bosnya király is minden megszálló seregével
megtörni nem tudta, csak alku útján birta békés egyezségre; a
warángok pedig nem voltak várvívók; az egész harczmódjuk kizárta
a várostromlást. Igen: gyors menetekkel meglepni az ellenséget,
nyilt síkon keresztűl törni túlnyomó tömegen, tengeren, úszó várakat
megrohanni, ez volt az ő gyönyörüségük; de bástyákat töretni
katapultákkal, vasfejű kossal nem volt kedvük szerint.
A waráng suhanczok kifőztek egy tervet, a mely mellett az
elfoglalhatlan mosszori vár kezükbe kerülhet. Ez volt a furfangjuk:
közeledik Márton napja, a mikor a raguzai vásárra karavánokkal
jönnek távol Maczedóniából, még távolabb Kis-Ázsiából a kalmárok,
árúkkal megrakodva. A szárazföldön ez a főkereskedelmi út a Balkán
tartományokon keresztül Byzanczig. Az ilyen vásárt a mosszori knéz
nem szokta elmulasztani, hogy a két legény fiával együtt lesbe ne
álljon a hegyek között s a karavánokat becsülettel meg ne vámolja.
Azok is fegyveres kisérettel járnak ugyan, s elégszer megesik, hogy a
bogumilok zsákmány helyett bevert fejekkel kerülnek haza; de azért
a hagyományos szokásról nem mondanak le.
Tvartimir knéz nem is azért rabol, mintha rá volna szorulva, hisz
övé a híres nagy aranybánya, otthon aranybillikombul iszik maga és
valamennyi vazallja. S a lovának még a kengyele is aranyból van, s
az ivó-szobájának a földje aranyporral van behintve, a vendég annyit
vihet el belőle, a mennyi a két talpára ragad; csak azért rabol, hogy
a hatalmát fitogtassa; vadász szenvedély ez, emberekre és
kincsekre.
Az ilyen kirándulások ideje alatt otthon csak a suhancz fia marad
Tvartimirnak, Tirimir. Az is derék verekedő ficzkó; de még hiányzik
nála a vigyázó ravaszság. Ezt rá lehet szedni a waráng fiuknak, a
kiket már betanított a furfangba a barangoló élet.
Egy waráng suhancz, a kit a sorshuzás útján kiválasztanak a
többiek, el fog követni valami csínyt, a miért nyilván a piaczon
megkorbácsolják. Az ő dolga kitalálni, hogy mi nagy vétket kövessen
el, a mivel e fenyitésre rászolgál. Akkor ilyen verésre paskolt testtel
elfut a megbüntetett fiu az erdőre, átoson a szomszédba;
bekérezkedik a mosszori várba. Ott elpanaszolja, hogy milyen
kegyetlenül bántak vele otthon a warángok, megmutogatja
sebhelyes testét s boszut esküszik a saját nemzetsége ellen. A
bogumilok hinni fognak neki. Kivált mikor a boszuállás módját is
előadja nekik. A warángoknak van egy nagy barlangjuk, tele olyan
kincscsel, a mire a bogumilok áhítoznak, boros tömlőkkel. A
szökevény rávezeti e rejtett barlangra a knéz suhanczait. Azok
prédát ejtenek benne s majd nagy diadalommal viszik fel a mosszori
várba a felséges mérget. De hogy nincs-e benne valóságos méreg?
arról elébb bizonyosságot szereznek maguknak oly módon, hogy a
rablott borral megitatják a várudvarban lévő kecskéket; s mikor
aztán látják, hogy azoknak semmi bajuk sem lesz, ellenben
baktánczra kerekednek és öklelőznek, akkor aztán ők is hozzá látnak,
úrfi és csatlós holtra issza magát; józanul csak a kapura vigyázó öreg
marad. Ekkor azután a szökevény fiu jelt ád a lesben heverésző
pajtásainak; hosszú zsineget hajit alá a toronyból, arra kötélhágcsót
kötnek s azon fölmásznak egyenkint, fogaik közt a kétélü karddal; s
mikor a várőrség javában horkol, teremben, udvaron elázva a bortól:
akkor előrohannak s leölik valamennyit, egy élőt nem hagynak
belőlük. Végre aztán tüzet a várnak, hadd világítsa be szépen a
hazatérők előtt a vidéket.
Ilyen haditervet faragtak ki a waráng suhanczok.
 Mikor ez el lett fogadva, akkor nyilat húztak, hogy ki legyen a
megkorbácsolt? valamennyi az szeretett volna lenni.
A nyílhuzás úgy ment, hogy a nyilvesszőre minden ijásznak a
neve fel volt vágva, (hogy a ki sebet kap, tudhassa, hogy kinek
köszönheti). Valamennyi nyilat egy közös puzdrába tömték, hegyével
kifelé, a nyilhegy mind egyforma, s abból egyet kihuzattak egy
három esztendős kis leánynyal.
A kihuzott nyíl Solom fiué volt.
Ő neki kellett már most arról gondoskodni, hogy a piaczon
megkorbácsoltassa magát. Mert ennek nyilvánosan kellett történni,
hogy a mosszorik gyanut ne fogjanak. Így meglátja a nép apraja,
nagyja a büntetést, a waráng pásztorok elbeszélik a bogumil
pásztoroknak, ezek felviszik a várba a hirt, s akkor aztán a
szökevény mindent elhitethet odaát.
Újhold estén, a hogy meg volt mondva, a warángok ismét
összegyültek a tölgyfák köröndjében. Itt tartották az
országgyüléseket.
A waráng népnek volt alkotmánya.
A király nem osztott parancsot, a nélkül, hogy azt a nemzet
helyben hagyja. Arra való volt az országgyülés.
Igaz, hogy némi külömbség volt a waráng országgyülés és a mai
alkotmányos országok parlamentjei között (eldöntendő maradván,
hogy melyiknek az előnyére?).
Dávid királynak nem volt felelős minisztere, a ki a hátát tartsa a
mérges ellenzéknek, a mikor az ütlegosztó kedvében van, hanem
saját maga adta elő a törvényjavaslatait. Ha azok nagyon jók voltak
(és rendesen azok voltak) akkor közfelkiáltással meg lettek szavazva.
(Miként hogy a mai nap is meg lenne egyhangulag szavazva még az
új adókat kirovó törvény is; de olyan módon, hogy azokat ne mi
fizessük, hanem a szomszédaink.) Ha pedig olyan természetű volt a
király indítványa, hogy az ellenmondás hozzá fért, akkor joga volt az
ellen felszólni a gyülésben résztvevők bármelyikének, férfinak úgy,
mint asszonynak. Csupán a suhanczoknak volt hallgatás a dolga, a
kik még háboruban nem voltak, és így emberszámba nem mehettek.
Az ellenmondás megtevésére a jelenlevők kiválasztottak egyet
maguk közül, s az aztán ékesen és röviden előadta a maga
ellennézeteit a királynak.
Kritikus. Hát aztán ki döntötte el a vitás kérdést a király és a
nemzet között? Az istenek?
Szerző. Igen is: az istenek. A waráng parlamentnek volt egy igen
egyszerű apparatusa az ilyen bonyodalmak megoldására. Nem a
névszerinti szavazás! Tudjuk, hogy ez milyen tökéletlen institutio. A
minoritás mindenkor tyrannozva érzi magát a majoritás által. Sőt
néha épen a votum Minervæ dönt. – Ezt a warángok sokkal jobban
csinálták. Mikor a királylyal szemben ellenzék támadt: akkor
előhoztak egy vadludat, azt a gyülés közepén szabadon bocsátották.
Az felrepült a légbe s lúd szokás szerint rögtön elkezdett gágogni.
Mikor harmadszor kiáltá «gigágá!» akkor a király is, meg az ellenzéki
szónok is fellőttek rá a kézíjjaikból egy nyilvesszőt, s a melyiknek
nyila eltalálta a vadludat, annak a véleménye állt meg. Ha mind a két
nyil eltalálta, akkor az volt a győztes, a melyik nemesebb részén
ment keresztül.
Kritikus. Pyramidális eszme! Ha ezt a szokást a magyar
parlamenttel be lehetne vétetni!
Szerző. Megvolt az nálunk is: «Kenéz lő»; – «Vencsel lő».
Azonban folytassuk a történetet.
Az újhold esti országos ülésben Dávid király előadá a maga
részéről, hogy értekezett a pátriárkával. A szent főatya megigérte
neki, hogy megfelelő elégtételt fog szerezni a waráng nemzetnek a
rajta elkövetett gyalázatért s a kár helyrehozását is nyélbe fogja ütni.
Ő maga kész felmenni a mosszori knézhez s apostoli küldetéshez
méltón meg fogja azt dorgálni, mint hajdan Sámuel próféta Ákhábot,
a miért egy másik keresztyén fejedelmet így megsértett. Rabszolgák,
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookultra.com