Gyógyulás a rejtett bántalmazásból

Shannon Thomas
Harmat (2020 máj)

Címke: pszichológia, Pszichoterápia, ismeretterjesztő

pszichológiattt Pszichoterápiattt ismeretterjesztőttt
Mindenhol akadnak mérgező emberek a családokban, párkapcsolatokban,
munkahelyeken, vallási közösségekben elrejtőzve. A pszichés bántalmazás alattomos
és rejtett természete abból fakad, hogy a bántalmazók viselkedésének fontos elemei
a megrögzött és ismétlődő titkos játszmák, melyeket egyedül vagy többedmagukkal
űznek a céltáblának kiszemelt személlyel. A pszichés bántalmazás elszenvedői
gyakran nem tudják pontosan leírni, mi is történt velük, sőt sok esetben nincsenek
tudatában annak, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek.
A pszichés bántalmazásnak nincsenek külsérelmi nyomai. Nincsenek kék foltok,
törött csontok, sem pedig lyukak a falban. A sebek, törések és lyukak a bántalmazottak
belsejében vannak elzárva.
A könyv felfedi a rejtett bántalmazás valódi természetét, és bemutatja a
bántalmazásból való felépülés szakaszait, melyeken a terapeuta szerző megfigyelései
alapján minden bántalmazott keresztülmegy a mérgező kapcsolatokból való
gyógyulás során. A könyv egyszerűen, közérthetően és mély empátiával kíséri végig
a túlélőket a felépülés útján.
 SHANNON THOMAS
GYÓGYULÁS
A REJTETT BÁNTALMAZÁSBÓL
A pszichológiai bántalmazásból
való felépülés 6 szakasza
Szívdöglesztő Thomasnak és Thomas babának,
életem két örömforrásának
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Önök, klienseim, közelebb állnak a szívemhez és kedvesebbek számomra, mint
sejtenék. Mindennap örömmel várom, hogy találkozzam önökkel. Gyakran hangosan
nevetünk, máskor csak ülünk a csönd pillanataiban, amikor túl erős a fájdalom. Sokat
tanultam önöktől, és jobb emberré lettem önök által. Köszönöm, hogy részese lehetek
az életüknek!
Köszönet azoknak a szerzőknek, akik saját gyógyulásom útján segítettek, és
terapeutaként végzett munkámban inspirálnak engem: dr. Susan Forward, Leslie
Vernick és dr. Les Carter.
Köszönet Jackson Mackenzie-nek a Psychopath Free című könyvéért, amelyből
sokat tanultam a pszichológiai bántalmazásról és annak a túlélőkre gyakorolt
hatásáról. Olyan kérdésre adott választ, amelyről nem is tudtam, hogy számomra
kérdés. Köszönet nem csupán a kitartó bátorításért, de azért az aktív támogatásért is,
amellyel segítette ennek a könyvnek a létrejöttét. Hálás vagyok továbbá Kim Luisnak
és az egész Psychopath Free csapatnak. Minden tiszteletem a tiétek! Olyan
gyöngyszemek vagytok, melyet kitartó küzdelemben ti magatok formáltatok igazi
szépséggé.
Köszönet minden segítőnek a pszichológiai bántalmazásból való felépülés
közösségében, akik a közösségi média oldalain megosztják munkámat a követőikkel.
A ti támogatásotok mindennap erőt ad nekem. Köszönöm azt az elhivatottságot,
amellyel a blogokat és a közösségi média oldalakat szerkesztitek, és azt a sok időt
és fáradságot, amit az egészséges internetes közösség fenntartására fordítotok.
Köszönöm, hogy létrehoztátok és fenntartjátok ezeket az oldalakat, melyek a
gyógyulás lehetőségét kínálják a túlélők számára. Lilly Hope Lucario, te különösen
ragyogó példája vagy annak, hogy mire képes egy gyógyult túlélő. Csodálatra méltó
az a támogatói munka, melyet mások felvilágosításáért végzel. Külön köszönet neked,
Shahida Arabi a támogatásért és együttműködésért, amivel segítettél, hogy eljusson
az emberekhez a gyógyulás és a remény üzenete.
Köszönet dr. Aesha Johnnak, dr. D. Lynn Jacksonnak, a Texasi Keresztény
Egyetem (TCU) intézeti lektorainak, illetve a TCU egész szociális munkás
tanszékének A pszichológiai bántalmazás mintázatainak vizsgálata című 2016-os
kutatási projekthez nyújtott támogatásért.
Köszönet Cassi Choi-nak, a csodálatos szerkesztőnek és barátnak. Nagyon hálás
vagyok elkötelezett munkádért és azokért a hosszú órákért is, amelyeket azzal
töltöttél, hogy segíts gondolataim megfogalmazásában.
Köszönet saját külön „igazgatósági tanácsom” tagjainak, Lauren Midgley-nek,
Wendy Knutsonnak és Nicole Smithnek, akik sikeres vállalkozóként a példaképeim.
Amikor sorra veszem azokat az embereket, akik segítettek nekem abban, hogy nőként
és üzletasszonyként fejlődjek, ti, három fantasztikus nő, a lista élén álltok. Ez a projekt
nem jöhetett volna létre a ti hathatós segítségetek és bölcs tanácsaitok nélkül. Ti
biztosítjátok számomra azt az olykor kényelmetlen kihívást, amire minden
vállalkozónak szüksége van az üzleti életben.
Köszönet legjobb barátomnak és lelki társamnak, Rhonda Lindley-nek. A te
barátságod mély és régóta fájó sebet gyógyított be az életemben. Segítettél, hogy
kevésbé érezzem elárvultnak magam a világban. A te tiszta lelkületed, szellemes
humorod és évődő kedélyed mindig felüdít.
 Köszönet férjemnek, Szívdöglesztőnek, aki egyszerre gyengéd és szilárd támasz.
Humorod és derűd mindennap mosolyra fakaszt. Ha valaki, hát te ismered saját
felépülési utazásom mélységeit és azt a zűrzavart, amit egy gyerekkori
traumatúlélővel való házasság jelent. De jól ismered a teljességet is, amit a gyógyulás
hoz magával. Nincsenek szavak a hálára, amit végtelen türelmedért és támogatásodért
érzek, és azért, hogy sohasem próbáltad letörni a szárnyaimat. Tanúja voltál annak,
ahogy a házasságunk folyamán kivirágoztam és új emberré lettem. Olyan férfi vagy,
aki támogatja a feleségét abban, hogy fejlődjön, változzon és jobbá váljon, és nem
fél attól, hogy ez az újonnan megtalált belső erő és függetlenség fenyegetést jelenthet
számára. Örökre hálás vagyok azért, hogy egymást választottuk útitársul.
Köszönet szeretett fiamnak, Thomas babának. Tudom, hogy már nem vagy
kisbaba, de végső soron mindig az én kisbabám maradsz. Ihletet adsz nekem.
Csodálom a korodhoz képest hatalmas belső erődet és érettségedet. Köszönöm
megerősítő szavaidat, melyek mindig pont azt a lökést adták meg, amire szükségem
volt az írás során. Neked, drága babám, szintén van egy történeted, amit megoszthatsz
a világgal. Alig várom, hogy segíthessek neked ebben. A te élettörténetedet is el kell
mondani, hogy mindenki láthassa, a szeretet valóban gyógyít.
 BEVEZETÉS
Mindenhol akadnak mérgező emberek a családokban, párkapcsolatokban,
munkahelyeken és vallási közösségekben elrejtőzve. A pszichológiai bántalmazás
alattomos és rejtett természete bántalmazottak tömegét hagyja maga után, akik aztán
magukra hagyva szedegethetik össze szétzúzott érzelmeik és önbecsülésük
maradványait, hogy megpróbáljanak működőképes életet élni. Talán ismerik az
érzést, amely maga alá gyűri az embert, amikor rejtett bántalmazást szenved el élete
valamely szereplőjétől. Ha igen, akkor jó helyen járnak. A pszichológiai bántalmazás
elszenvedői gyakran nem tudják pontosan leírni, mi is történt velük. Talán éppen egy
párkapcsolatot próbálunk rendbe hozni, amelyben folytonosan úgy érezzük
magunkat, mint egy föl-le rántgatott jojó. Gyere közel, menj el. Újra meg újra. Talán
a családunk vagy a házastársunk rokonai osztották ránk a bokszzsák vagy a bűnbak
szerepét. Lehet, hogy a gyász tüneteit tapasztaljuk magunkon. Talán éppen egy
kapcsolat elvesztését gyászoljuk, amiről azt hittük, hogy elnyerhetjük. De
bántalmazók lehetnek a főnökök vagy a munkatársak is, akik örömüket lelik abban,
hogy megkeserítik a napjainkat. Talán a bántalom, ami ért minket egy vallási
közösséghez köthető, ahol teljes bizalommal megnyíltunk, majd éppen itt döftek
minket hátba újra és újra. Netán bűntudatot keltettek bennünk, amikor megpróbáltunk
kiállni magunkért.
Akik rejtett bántalmazással találkoznak, tudják, hogy valami nincs rendben. Érzik,
sőt néha látják a diszfunkcionális működés jeleit. Az esetek nagy többségében a
bántalmazás mégis inkább olyan, mint a kígyó: sebesen mozog és elillan, mielőtt
szemügyre vehetnénk. Talán próbáltuk már elmagyarázni másoknak a bántalmazást,
ami ért minket. De gyanítom, hogy amikor szavakba öntöttük, úgy hangzott, mintha
gyámoltalanok, kicsinyesek, sőt egyenesen paranoiásak lennénk. Megfelelő szavak
és kifejezések híján a rejtett bántalmazás céltáblájaként gyakran frusztrál minket az
a tény, hogy képtelenek vagyunk másokkal megértetni, milyen játszmák elszenvedői
vagyunk. Ez azért történhet így, mert a legtöbb ember sosem hallott a pszichológiai
bántalmazásról. Ha nem tudjuk, hogyan beszéljünk róla, akkor a mérgező személy
terve sikerrel jár. A bántalmazó igyekszik titokban tartani a bántalmazást, ezért
szándékosan elrejti a viselkedését a külvilág elől. Ha a bántalmazott panaszkodni
próbál, süket fülekre talál. A bántalmazó makulátlannak tűnik, az áldozat viszont azt
a benyomást kelti, mintha labilis lenne. Talán egyetérthetünk abban, hogy ez dühítő.
A pszichológiai bántalmazás korunk egyik legrejtettebb igazságtalansága, mert a
bántalmazottak végül már önmagukban sem tudnak bízni. Olyan ez, mintha az
életüket erőteljesen megrázták volna, mint egy hópihés üveggömböt, és minden
kaotikusan örvénylik körülöttük.
Miért nevezik a pszichológiai bántalmazást rejtett bántalmazásnak? A
bántalmazók viselkedésének fontos elemei a megrögzött és ismétlődő titkos játszmák,
melyeket egyedül vagy többedmagukkal űznek a céltáblának kiszemelt személlyel.
Bántalmazó magatartásukat olyan jól álcázzák, hogy mérgük többnyire feltűnés
nélkül hat. Olyan ez, mint amikor átlátszó mérget kevernek egy pohár vízbe: egészen
addig nem látszik a sérülés, amíg a test reagálni nem kezd a méregre. A
bántalmazóknak, akik igyekeznek a viselkedésüket titkolni és elrejteni az illetéktelen
tekintetek elől, ez éppen kapóra jön. Minél régebb óta tart a kapcsolat, annál
összetettebbé válnak a játszmák, míg végül a bántalmazás nyíltabbá és így
észrevehetőbbé válik. Csakhogy mire a diszfunkcionális működés jelei nyilvánvalóvá
válnak, a bántalmazás elszenvedői már meglehetősen rossz állapotban vannak. A
sorozatos manipuláció révén sikerült elhitetni velük, hogy ők maguk a probléma
okozói, sőt néha magukat tekintik a mérgező személynek a kapcsolatban.
A bántalmazottak gyakran azért fordulnak tanácsadóhoz, hogy „megjavíttassák”
magukat. Meg vannak győződve arról, hogy ha erősebbek lennének, nem lehetne ilyen
rosszul bánni velük. A legtöbben, akik hajlandóak a terápiára áldozni, képesek az
önreflexióra. Vállalkoznak a kemény munkára és arra, hogy dolgozzanak saját negatív
viselkedésükön. Ezzel szemben a pszichológiai bántalmazók mindig a másik féltől
várják, hogy megváltozzon, mert ők nem akarnak változni. Később még kitérek arra,
hogy ez miért van így. Egyelőre csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a rejtett
bántalmazás elszenvedői egy idő után magukat kezdik hibáztatni. Azért vállalják
magukra a felelősséget, mert azt gondolják, hogy ha nem lennének valóban hibásak,
akkor mások nem bánnának olyan rosszul velük a családjukban, a munkahelyükön
vagy éppen a vallási közösségükben. Megsemmisítő lehet az az öngyűlölet, amit a
bántalmazottak a mérgező környezetben átélnek. Az igazság feltárásához fel kell
göngyölíteni azt a hazugsághálót, amelyet a bántalmazó szőtt köréjük.
Terapeutaként abban a szerencsében van részem, hogy sok embert kísérhettem
végig a gyógyulási folyamaton. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy beengedtek
az életükbe. Könyvemben szeretném megosztani olvasóimmal a témával kapcsolatos
alapvető tudnivalókat, a terápiás közösségben általánosan használt fogalmakat és egy
kutatási projekt eredményeit, melyben kutatóként részt vettem. A mély tisztelet, amit
azok iránt érzek, akik megosztották velem életük bizalmas részleteit, nem engedi,
hogy feltárjam valódi történetüket. Még az azonosításra alkalmas információk
kiszűrése után sem lenne helyes, ha példaként hivatkoznék a tapasztalataikra. Ezért
fiktív történetekkel fogom illusztrálni a pszichológiai bántalmazásra jellemző
mintázatokat. Ha felfedezzük, hogy mások is keresztülmentek hasonló
tapasztalatokon, mint amit mi átéltünk, az nagyban elősegítheti a gyógyulásunkat.
Nem vagyunk egyedül: sokan mások is találkoztak már hasonlóan bizarr
viselkedéssel. Fontos, hogy tisztában legyünk ezzel az igazsággal.
Sokan nem tudják, miben különbözik egymástól a pszichológiai és az érzelmi, lelki
bántalmazás. Lehet, hogy a kettő ugyanaz? Véleményem szerint a bántalmazás két
élesen elhatárolható formájáról van szó. Úgy vélem, az érzelmi bántalmazó képes az
empátiára mások iránt. A függősséggel küzdő családtagok például fájdalmat okoznak
szeretteiknek, miközben káros szenvedélyüknek élnek. Képesek a másokkal való
törődésre, de a drog vagy az alkohol uralta élet káoszában fájdalmat okoznak
másoknak. Ám ha a felépülés során megszabadulnak a függőségtől, a legtöbben
igyekeznek jóvátenni az okozott sérelmeket. A pszichológiai bántalmazók ezzel
szemben nem ítélőképességük elhomályosulása miatt okoznak sérüléseket másoknak,
hanem azért, mert élvezik a mások feletti hatalmat, amit a bántalmazás révén
szereznek. Talán nehéz elképzelni, hogy ilyen emberi aljasság létezik a világon.
Biztosíthatom önöket, létezik! Olvasóim közül sokan minden bizonnyal a saját
bőrükön tapasztalták ezt. A pszichológiai bántalmazók játszmát folytatnak a
kiszemelt személlyel, és pontosan tudják, mit tesznek. Néhányan még azt is elismerik,
hogy élvezik a bábmester szerepét, és azt, hogy másokat kibillentenek a lelki
egyensúlyukból. Mások nem ismerik el nyíltan, de egy-egy kaján vigyorban vagy
gúnyos kuncogásban tetten érhető, hogy bántalmazó viselkedésük szórakoztatja őket.
Ha kezébe vette ezt a könyvet, néhány dolog feltételezhető önről. Talán megakadt
a szeme a könyv borítóján vagy a címén, vagy szeretne többet tudni a pszichológiai
bántalmazásból való felépülésről. Esetleg mindhárom egyszerre. De lehet más oka is
arra, hogy fontosnak tartja a rejtett bántalmazásból való felépülés gondolatát. Az az
igazság, hogy mérgező emberek mindenhol vannak. Sokan szenvednek a
pszichológiai bántalmazás következményeitől, de kevés lehetőség áll rendelkezésre,
ahová terápiás segítségért fordulhatnának. Az emberek többségének halvány sejtelme
sincs róla, hogy pszichológiai bántalmazás zajlik az orruk előtt. Az elkövetők
többnyire olyan személyek, akikről nem feltételeznénk, hogy bántalmazók lehetnek.
A bántalmazásnak ez a módja éppen az álcázott volta miatt okoz súlyos károkat.
Némelyek jobban titkolják a fájdalmukat, mint mások, de a bántalmazás célpontjai
mind mély belső szenvedésen mennek keresztül.
A pszichológiai bántalmazást elszenvedők többsége nem hiszi el, hogy valaha is
túljuthat a felépülés első szakaszán (Kétségbeesés). A felépülés korai szakasza
magányos. Olyan érzés, mintha már a csontjaink is kiszáradtak volna a kimerültségtől.
Akik átéltek hasonlót, úgy írják le ezt az állapotot, mintha minden örömöt és energiát
kiszívtak volna belőlük. Ismerős ez az állapot? Mikor a régmúltba vesznek azok az
idők, amikor elégedettnek és vidámnak éreztük magunkat. Vagy soha nem is léteztek,
mert már gyermekkorunkban is bántalmaztak minket. A jó érzések helyét átvette az
állandó szorongás és az örökös lehangoltság. Remélem, hogy még ha ilyen
kétségbeesett állapotban van is, folytatja az olvasást. Mert van élet a pszichológiai
bántalmazás után. Tudom, hogy ez most hihetetlennek tűnhet. Ha megkérhetném,
hogy bízzon bennem, megtenném. Tudom jól, hogy akinek életútját keresztezte már
bántalmazó személy, annak kifejezetten nehezére esik megbízni másokban. Teljesen
megértem, mégis arra kérem, hogy tartson ki. Meglátja, másképp fogja érezni magát,
ha végigjárja a felépülés fázisait.
Amikor leültem, hogy megírjam ezt a könyvet, tudtam, hogy temérdek dologról
beszélhetnék a téma kapcsán. Azonban azzal is tisztában vagyok, hogy aki a rejtett
bántalmazásból való felépülésről szeretne többet megtudni, annak fontos, hogy minél
hamarabb hozzájusson az igazság morzsáihoz. Aki azért vette kézbe ezt a könyvet,
hogy megtudja, vajon mi történhetett vele egy bizonyos kapcsolatban, annak annyit
mondhatok: Isten hozott, barátom! Itt az alkalmas pillanat, hogy mély levegőt
vegyünk, ellazuljunk, amennyire csak lehet, és ha jönnek a könnyek, hadd jöjjenek.
Nem ijedünk meg a könnyektől. A férfiak is sírnak, a nők is sírnak. Ez teljesen rendben
van. Az is rendben van, ha valaki inkább olyan, mint én, vagyis nem igazán sírós fajta.
Ez most annak a helye és tere, hogy valóságosak legyünk. Ha egy érzelmi örvény
közepén találjuk magunkat, akkor életbevágóan fontos, hogy keressünk egy csöndes,
gyógyulásra alkalmas helyet. Remélem, hogy ez a könyv segítségükre lesz a
gyógyulási folyamat során.
Talán úgy érezzük, nekünk is volt némi szerepünk a diszfunkció kialakulásában.
A gyógyulás hat szakasza során ezt őszintén meg fogjuk vizsgálni. Sokan úgy vélik,
hogy a kapcsolatokban fele-fele arányban oszlik meg a felelősség a felek között. Ez
nem feltétlenül igaz, különösen nem, ha az egyik fél klinikailag mérgező személy.
Lesznek persze a kapcsolatban betöltött saját szerepünknek olyan vonatkozásai,
amelyeket alaposabban meg kell vizsgálnunk. A terápia során szinte mindenki hallja
tőlem ezt a mondatot: „Akinek inge, vegye csak magára!” Hiszen a terápia nem csak
azt jelenti, hogy együtt bánkódunk és kesergünk amiatt az otromba alak miatt, aki
olyasmit tett, ami teljességgel elfogadhatatlan. Persze néha csóváljuk a fejünket,
amikor arról beszélünk, hogy milyen arrogánsan viselkednek a pszichológiai
bántalmazók. Egy ponton mégis el kell mozdulnunk a gyógyulásért végzendő munka
irányába. Mindazonáltal a felépülés része a szennyes dolgok kibeszélése. Ezen az
utazáson fel kell venni azt a bizonyos inget. A terápiás munkát azonban természetesen
mindig türelmesen és a legnagyobb tapintattal kell végezni. Megígérhetem, hogy így
fogok tenni ebben a könyvben is.
Nincs az a könyv, munkafüzet, blog poszt vagy mém, amely tökéletesen fedi a
teljes igazságot mindenki számára. Együttesen azonban segíthetnek annak a
zűrzavarnak a felszámolásában, amit a mérgező személyekkel való kapcsolat képes
okozni az életünkben. Szeretném bemutatni azt a folyamatot, amelyen
keresztülmennek mindazok, akik terápiás tanácsadásra jönnek hozzám. Ez persze
nem jelenti azt, hogy az olvasóval is terápiás kapcsolatba lépek. De aki úgy érzi,
hogy szüksége lehet terápiára, azt arra bátorítom, hogy keressen fel egy terápiával
foglalkozó szakembert vagy a bántalmazottak kezelésére szakosodott tanácsadót.
Tudom, nem könnyű olyan terápiás szakembert találni, aki tudja, mit jelent a
pszichológiai bántalmazás. Éppen ezért a könyv végén felsorolok néhány megbízható
forrást a további tájékozódáshoz.
Magánpraxisomban a pszichológiai bántalmazás elszenvedőivel foglalkozom. Az
évek során hat szakaszt figyeltem meg, amelyeken tapasztalatom szerint minden
túlélő keresztülmegy a mérgező kapcsolatokból való gyógyulás során. A bántalmazás
történhet a családban, szerelmi vagy párkapcsolatban, baráti körben, munkahelyen
vagy vallási közösségben. A rejtett bántalmazásból való felépülés hat szakasza a
bántalmazás körülményeitől függetlenül minden hasonló esetben megfigyelhető.
Érdekesnek tartom, hogy a felépülés folyamatának szakaszai a bántalmazásnak
ennél a formájánál feltűnően hasonlóak a konkrét helyzettől függetlenül. Ez azért van
így, mert a pszichológiai bántalmazókban számos közös jellemvonás érhető tetten. A
bántalmazottak terápiás közösségében sokszor mondogatjuk fanyar humorral, hogy
biztosan van valami beteges „pszichológiai bántalmazók kézikönyve”, amelyet a
bántalmazók továbbadnak egymás között. Azért mondjuk ezt, mert olyan sok
hasonlóság van a bántalmazók viselkedésében, amelyek korra, nemre, származásra,
szexuális orientációra, földrajzi és nyelvi határokra való tekintet nélkül
mindannyiukra jellemzőek. A második szakasz (Ismeretszerzés) célja, hogy
felismerjük azokat a bántalmazó viselkedésformákat, amelyekkel a rejtett
bántalmazás során találkozhatunk. Katartikus élmény, amikor valaki a felépülési
folyamatnak ebben a szakaszában felismeri, hogy „nem őrült meg”. A pszichológiai
bántalmazás olyan, akár egy folyton változó labirintus. Amikor a bántalmazott
felfigyel egy bizonyos viselkedésmintára, a bántalmazó azonnal taktikát változtat, és
az áldozat ismét csak azt érzi, hogy a sötétben tapogatózik. A megfelelő információk
birtokában magabiztosabbak leszünk. Ez pedig jó hír, hiszen lehetetlen felépülni
valamiből, aminek a létezését nem tudjuk vagy nem akarjuk elismerni.
Feltételezem, hogy lesznek könyvem olvasói között olyanok, akik már évek óta
a gyógyulás útján járnak. Néhányan talán a folyamat közepénél tartanak, és
rendelkeznek bizonyos információkkal, de többre lenne szükségük. Lesznek olyan
nők és férfiak, akik metaforikus értelemben éppen egy dühöngő óceánon próbálnak a
felszínen maradni. Zavarodottságukban sokan talán egyenesen az óceán feneke felé
úsznak ahelyett, hogy a felszínre úsznának levegőért. Ez rémisztő lehet számukra. De
kitartás! Reményeim szerint miközben átküzdik magukat a felépülés hat szakaszán,
életadó, friss levegőhöz juthatnak.
Annak a felismerése, hogy bántalmazó kapcsolatban élünk vagy éltünk, hosszabb
folyamat. A pszichológiai bántalmazásnak nincsenek külsérelmi nyomai. Nincsenek
kék foltok, törött csontok, sem pedig lyukak a falban. A sebek, törések és lyukak a
túlélő belsejében vannak elzárva. És pontosan ez a bántalmazók szándéka. A
pszichológiai bántalmazók védjegye a tiszta kéz, valamint az az igyekezet, hogy a
nyilvánosság előtt fenntartsák a feddhetetlen személyiség látszatát. A bántalmazók
működésmódjának megértése segíti a túlélőket, hogy újra lélegzethez jussanak. Az
ismeretszerzés megszünteti a zűrzavart, ami ismét jó hír. A tudás hozzásegíthet
minket, hogy a jövőben is felismerjük a mérgező embereket, és észrevegyük a
képzeletbeli vészvillogókat, amelyek óvatosságra intenek. Vannak köztük egészen
apró jelzések is. De ha egyszer végighaladtunk a felépülés folyamatán, fel fogjuk
ismerni azokat is. Ne aggódjunk, nem támad minket még egyszer hátba se rejtett, se
nyílt bántalmazó. Senki sem akar újra mérgező emberekkel kapcsolatba kerülni. Itt az
ideje, hogy véget vessünk ennek az ördögi körnek, és ez a felépülés során lehetségessé
válik.
Nem múlik el nap, hogy ne hallanám valakitől a kérdést: „Hogyan kerülhettem
ilyen kapcsolati káoszba?” A nagy „aha-élmények” egyike akkor következik be,
amikor a túlélők rájönnek, hogy kiszemelt célpontok voltak. Valaki megfigyelte és
kiválasztotta őket. Később még visszatérünk ennek az okaira. A pszichológiai
bántalmazók szándékosan megtévesztenek másokat, és pontosan tudják, mit tesznek.
Tisztában vannak a hazugságaikkal, a játszmáikkal és azzal a ténnyel, hogy valójában
élvezik a mások feletti hatalmat. Talán nem mindenki ért egyet ezzel a kijelentéssel,
feltételezve, hogy a bántalmazók is saját életkörülményeik áldozatai. Remélem, közös
munkánk során meg tudom győzni olvasóimat arról, hogy ezek a bántalmazók bizony
tisztában vannak a tetteikkel. Azért is szeretném meggyőzni erről önöket, mert hiszek
abban, hogy amíg az áldozatok tudatosan el nem fogadják, hogy a bántalmazóvá válás
döntés kérdése, mindaddig szánalmat táplálnak magukban a mérgező személyek iránt.
Ennek a mentális csapdának nincs helye a felépülésben. Nem sajnálhatjuk azokat,
akik szándékosan és tudatosan ártanak nekünk. Amíg így teszünk, nem szabadulunk
meg a nehéz láncoktól, amelyekkel magukhoz kötnek minket. A sajnálat kifogások
kereséséhez vezet, a kifogások pedig meglágyítják a szívet. Ilyen az emberi természet.
Az együttérzés kétélű kard. A célszemélyek többnyire empatikus emberek, akik
általában érzékenynek tartják magukat. A felépülési közösségben ezt a típust úgy
nevezzük: „az empatikus”. Az empatikus és a bántalmazó tojástáncának részét
képezik a hatalmi játszmák, a gúnyolódás és az irányítás. Éppen ezért olyan fontos
az ismeretszerzés a felépülés folyamatában. A pszichológiai bántalmazók újra és újra
megpróbálják kihasználni az empatikusok érzékenységét.
Könyvemben igyekszem alaposan körüljárni a rejtett bántalmazás témáját. Nem
javaslom, hogy gyorsan végigolvassák elejétől a végéig. Én magam szeretek lassan
olvasni, elgondolkodva az olvasottakon. Gyakran tollal a kezemben ülök le, hogy
aláhúzzam azokat a mondatokat vagy kifejezéseket, amelyek különösen
megragadnak. Ily módon később is visszatérhetek és felidézhetem azokat a részeket,
amelyek sokat jelentettek számomra. Bátorítok mindenkit, hogy hasonlóan járjon el
ezzel a könyvvel. Még ha gyorsan át is olvassuk, érdemes később visszatérni, elidőzni
egy kicsit a részleteknél, és alaposan végiggondolni, amit olvastunk. A könyv végén
található napló kérdéssorainak megválaszolásával személyesebbé tehetjük az
olvasottakat. Egyedül vagy csoportban is használhatjuk ezeket a feldolgozó
kérdéseket.
Végső soron mindenki maga dönti el, hogy milyen módon dolgozza fel a könyv
anyagát, de nagyon remélem, hogy az itt kifejtett gondolatok reakcióra késztetik majd
az olvasókat. Hasznos lehet, ha leírják mindazt, ami olvasás közben eszükbe jut.
Nyugodtan vitatkozzanak, ha valamit nem tartanak érvényesnek a saját helyzetükre
nézve. Vagy kiáltsanak fel hangosan: „Milyen igaz!”, ha olyan részhez érkeznek, amit
nagyon át tudnak érezni. Mivel texasi lány vagyok, ha valaki szükségét érzi, még
egy „Rohadtul így van, haver!” felkiáltást is szívesen veszek. A lényeg, hogy aktívan
vegyenek részt az olvasásban. Ne elégedjenek meg a szavak passzív befogadásával.
Hiszen ha ön találkozott már pszichológiai bántalmazóval, akkor jól tudja, hogy a
passzivitásnak oroszlánrésze van abban, hogy egy ilyen kapcsolat működhessen. A
felépülés éppenséggel az érzelmi zárkózottsággal és a földre szegezett tekintettel
ellentétes szellemben történhet meg. A gyógyulás arról szól, hogy felállunk,
kiegyenesedünk, és mások szemébe nézve nyugodtan így szólunk: „Megvan a saját
véleményem, és nem probléma, ha nem értesz egyet velem!” Ezzel a beállítottsággal
olvassuk ezt a könyvet! Szeretném, ha olvasóim rátalálnának a belső erejükre. Az erős
személyiség nagy kihívást jelent a bántalmazók számára. És tudják mit? Éppen ez a
célunk. Azt kívánom, hogy mindenki, aki elolvassa ezt a könyvet, komoly fejfájást
okozzon minden esetleges jövendő bántalmazónak.
Ahogy már említettem, az a célom, hogy minél pontosabban felvázoljam azt a
folyamatot, amelyen a klienseim keresztülmennek, miután belépnek az irodámba.
Lépésről lépésre bemutatom, hogyan dolgozom egy új klienssel. A pszichológiai
bántalmazásból való felépülésre szakosodott terapeutaként sok férfit és nőt kísértem
végig az úton, amely a gyógyuláshoz és a továbblépéshez szükséges. Vannak, akik
nincsenek tisztában azzal, hogy mérgező kapcsolatban élnek. Szeretném, ha ez a
könyv tájékozódási forrásként szolgálna. Ha az elolvasása után arra a megállapításra
jutnak, hogy soha nem voltak bántalmazó kapcsolat részesei, akkor se veszett kárba
a rá fordított idő, hiszen így könnyen felismerik az efféle kapcsolatokat, és ez a tudás
még hasznukra lehet. Előfordulhat, hogy az itt szerzett információt meg kell
osztanunk valakivel családi vagy baráti körben, aki talán éppen egy mérgező
viszonyban vergődik. Minél többen képesek felismerni a pszichológiai bántalmazás
jeleit, annál jobb. A bántalmazók arra számítanak, hogy sosem fogják őket
felelősségre vonni a viselkedésükért. Azt hiszik, mindenkit megtéveszthetnek a
környezetükben, sőt gyakran még dicsekszenek is ezzel. A társadalmi tudatosság a
bántalmazásnak ezt a módját illetően nagy előrelépést jelenthet. Minél tovább
rejtőzködhet árnyékban a pszichológiai bántalmazás, annál többen kényszerülnek
némán elviselni életük lassú tönkretételét.
 KUTATÁSI PROJEKT 2016
A PSZICHOLÓGIAI BÁNTALMAZÁS
MINTÁZATAINAK VIZSGÁLATA
Hadd mondjam el, hogyan jött létre ez a könyv. 2016-ban lehetőségem nyílt
kutatóként részt venni egy projektben, amely A pszichológiai bántalmazás
mintázatainak vizsgálata címet viselte. Azóta is hálás vagyok a kutatás vezetőjének,
dr. Aesha Johnnak, a Texasi Keresztény Egyetem kutatójának, és az egyetem
Szociális Munkás Tanszékének, akik támogattak és bátorítottak minket. Könyvem
során szeretném megosztani kutatásunk néhány eredményét az aktuális témához
kapcsolódóan. Nagy örömömre szolgál, hogy részt vehettem ebben a projektben, és a
kutatásokra támaszkodva kidolgozhattam a gyógyulási folyamat hat szakaszát, amely
ennek a könyvnek az alapját képezi. Aki általában unalmasnak találja a kutatások
leírását, az nyugodtan átugorhatja a most következő részt, és belekezdhet a következő
fejezetbe. Nem veszem zokon. Talán később még visszatér rá, és érdekes dolgokat
talál benne. Aki azonban érdeklődik eziránt, azzal máris kezdhetjük.
A kutatási projekt egy online felmérésből állt, melynek résztvevőit a közösségi
médián keresztül toboroztuk. Arra kértük őket, hogy név nélkül adják meg a
következő demográfiai adataikat:
Kor
Nem
Etnikai hovatartozás
Milyen kapcsolatban volt az elkövetővel?
Mikor volt ebben a kapcsolatban?
Jelenleg is kapcsolatban áll-e a bántalmazó személlyel?
623 résztvevő töltötte ki a kérdőívet. A válaszadók 38 százaléka 41–50 éves volt,
23 százaléka 51–60, 20 százaléka pedig 33–40 éves volt. A többiek ezeken a
korcsoportokon kívül estek.
A résztvevők 96 százaléka nő volt, 4 százaléka férfi. Látható, hogy a kutatás
résztvevőinek nagy része a nők közül került ki. Mégis meggyőződésem, hogy sokkal
több férfi él át pszichológiai bántalmazást, mint azt a projekt adatai tükrözik. Ezt a
saját terápiás praxisomból származó tapasztalataim tanúsítják. Saját nyilvántartásom
szerint a pszichológiai bántalmazásból felépülést kereső klienseim fele férfi volt. Úgy
gondolom, további kutatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a férfiak jobban
hallathassák a hangjukat ebben a témában. Addig is csak annyit mondanék nekik,
hogy tisztában vagyunk az ő tapasztalatuk fájdalmas voltával is, amely éppen annyira
pusztító és sérelmes, mint a nőké. Általában véve a férfiak nem beszélnek arról, ami
otthon, zárt ajtók mögött történik. De tudniuk kell, hogy mi, akik a felépülés
közösségéhez tartozunk, tudunk róluk, és szándékunk, hogy méltósággal és tisztelettel
megosszuk az ő történeteiket is.
A résztvevők etnikai megoszlás szerint 87 százalékban amerikai fehérek, 5
százalékban latinók és 3 százalékban afroamerikaiak voltak. Tisztában vagyok vele,
hogy csakúgy, mint a nemi megoszlás esetében, ezek az aránytalanságok is kutatásunk
korlátaiból fakadnak, elsősorban abból, ahogyan a résztvevőket toboroztuk a
közösségi médián keresztül. További kutatásban kellene szélesebb spektrumú képet
rajzolni arról, hogy milyen mélyen gyökerezik kultúránkban a pszichológiai
bántalmazás. Amit saját praxisomban, valamint az online támogató csoportok
figyelemmel kísérésén keresztül tapasztalok, annak alapján állíthatom, hogy a
pszichológiai bántalmazás nemzeti és etnikai hovatartozástól függetlenül bárhol
előfordul.
Ami a bántalmazás óta eltelt időt illeti: a válaszadók 52 százaléka jelenleg is az
adott kapcsolatban él vagy élt az elmúlt két évben, 22 százalékuk 2-5 évvel ezelőtt
még a kapcsolatban élt, míg a harmadik csoportot az a 14 százalék alkotja, akik több
mint 15 éve nem állnak kapcsolatban a bántalmazóikkal.
Később visszatérek még azokra az adatokra, amelyek azt mutatják, hogy a
válaszadók és a bántalmazók milyen viszonyban állnak egymással, és jelenleg is
kapcsolatban vannak-e. Ezek a kérdések több magyarázatra szorulnak, ezért csak
később térek ki rájuk.
A kutatásnak volt egy narratív része is, amelyben a résztvevőknek saját szavaikkal
kellett válaszolniuk a következő kérdésekre:
Írjon konkrét példákat arról, hogy hogyan gondoskodik saját érzelmi
biztonságáról és egészségéről, mielőtt érintkezésbe lép a bántalmazóval, illetve
az érintkezés során és azt követően – (295 személy válaszolt).
Írja le, mi volt az a töréspont, amikor megszakította a kapcsolatot a
bántalmazóval (a kapcsolat megszakítása azt jelenti, hogy azóta sem lépett vele
semmilyen módon kapcsolatba – (296 személy válaszolt).
Írja le, hogyan épít támogató kört maga köré (például barátok, bántalmazást
túlélő sorstársak, terápia révén) – (597 személy válaszolt).
„Ködösítésnek” nevezzük azt, amikor a bántalmazó megpróbálja
megváltoztatni a tényeket vagy a beszélgetésben elhangzottakat azért, hogy
megingassa az áldozat saját emlékezetébe vetett bizalmát. Ha tapasztalt
hasonlót, írja le, hogyan történt – (548 személy válaszolt).
A „szárnyas majom” kifejezés azokra a személyekre vonatkozik, akik az
elkövető környezetében akarva vagy akaratlanul elvégzik helyette a „piszkos
munkát”. Ha van erről tapasztalata, írja le, mikor találkozott szárnyas
majommal – (483 személy válaszolt).
A „rágalomhadjárat” az a jelenség, amikor a bántalmazó hazugsággal,
pletykával és triangulációval (harmadik személy bevonásával) próbálja elérni,
hogy valaki más vagy egy egész csoport az áldozat ellen forduljon. Ha ez
önnel is megtörtént, írja le konkrét példákkal illusztrálva, hogy a bántalmazó
hogyan alkalmazott rágalomhadjáratot ön ellen – (527 személy válaszolt).
A „szeretetbombázás” az a módszer, amikor a mérgező személy kiszámított
módon különleges figyelemben részesíti az áldozatot pusztán azért, hogy
manipulálja az érzelmeit és a kapcsolatukra vonatkozó elvárásait. Ezt
leginkább a kapcsolat elején szokták alkalmazni. Ha tapasztalt hasonlót, írja le
konkrét példákon keresztül, hogyan alkalmazta a bántalmazó a
szeretetbombázást – (497 személy válaszolt).
A „porszívózás” arra utal, amikor a bántalmazó megpróbálja
„visszaszippantani” az áldozatot a vele való kapcsolatba. A porszívózás
eszköze lehet a pozitív figyelem a mérgező személy részéről, vagy a negatív
figyelem, amikor veszekedést vagy egyéb konfliktust provokál az áldozattal.
Ha átélt ehhez hasonlót, írja le, hogyan használta ezt a módszert a bántalmazó
– (504 személy válaszolt).
 Ha az elkövető a spiritualitást vagy a vallásos hitet manipulatív módon
használta arra, hogy a vele való kapcsolatban tartsa önt, írja le, hogyan tette ezt
– (399 személy válaszolt).
Talán sokan nem találkoztak még azokkal a fogalmakkal és kifejezésekkel,
amelyeket a fenti kutatási projekt bemutatása közben használtam. Nincs ezzel semmi
gond. A felépülési folyamat második szakaszának (Ismeretszerzés) bemutatása során
kitérek ezekre a fogalmakra és még jó néhányra, olyan fiktív példákkal illusztrálva
őket, melyek a praxisomban megismert temérdek történeten alapulnak. Ebben a
fejezetben röviden bemutattam a kutatási projektünk egy részletét, hogy érthetővé
váljon, hogyan jött létre ez a könyv. Természetesen nem fogok konkrét részleteket
megosztani a résztvevők történeteiből, inkább az általuk felvetett témákra
koncentrálok. A projekt során bizalmasan kezeltük a résztvevők által adott
információkat. Még ha a kutatás során meg is osztották, a történetük a sajátjuk. Az
egyes történetekből azonban összeállt egy kollektív „hang”, inkább erről lesz szó, és
igyekszem átfogó képet adni azokról a mintázatokról, amelyek a pszichológiai
bántalmazást jellemzik. Magánpraxisomban ugyanazokat a jellegzetességeket
figyeltem meg, mint a kutatási projektünk során. Ha másban nem is, a pszichológiai
bántalmazók legalább a bántalmazás módjában következetesek.
 A
PSZICHOLÓGIAI
BÁNTALMAZÁS
JELLEMZŐI
 TÚLÉLŐK
Ahogy elindulunk a felépülés útján, szeretném hangsúlyozni, hogy a továbbiakban
a pszichológiai bántalmazás áldozatait „túlélőknek” fogom nevezni. Miért is teszem
ezt? Ez a kifejezés általánosan elterjedt a bántalmazásból való felépülés közösségének
tagjai és segítői körében, ennek pedig jó oka van.
Az American Heritage Dictionary (Amerikai Örökség Szótár) így határozza meg
a „túlélő” szót:
TÚLÉLŐ – valaki, aki életben marad; kitart a nehézségek vagy a traumák
ellenére; kitart és működőképes vagy használható marad; hosszabb ideig él
másoknál; túléli valaki (valami) másnak a pusztulását; megküzd egy traumával
vagy csapással.
Tetszik nekem ez a leírás. Jónak tartom ezeket a kifejezéseket: „kitart”,
„működőképes marad”, „megküzd”. Tudom, hogy éppen most talán nem érzi magát
igazán működőképesnek. De hadd érveljek azzal, hogy ha rátalált erre a könyvre,
megvette, leült és elkezdte olvasni, akkor könnyen lehet, hogy működőképesebb, mint
gondolná. Mindennap megjelenni az élet színpadán, az már a működőképesség jele.
Igen, talán szeretné egészségesebbnek érezni magát, és még emlékszik azokra a
bántalmazás előtti szebb napokra. Vagy az is lehet, hogy gyermekkorában
bántalmazták önt, úgyhogy csak olyan időkre emlékszik, amikor érzelmi
bántalmazásban volt része. A túlélők még ebben az esetben is érzik, hogy jobb
minőségű életre hivatottak, mint amit addig tapasztaltak. Valahol a lelkük mélyén
vágynak rá.
A „túlélő” kifejezést azokra használom, akiket mások talán áldozatnak neveznek.
Remélem, tudnak azonosulni a „túlélő” szóval, mert elismerésnek szánom. Talán
furcsa érzés túlélőként gondolni saját magunkra. „Hiszen – gondolhatjuk – mit is
éltem én túl? Alig tudom átvonszolni magam egyik napról a másikra!” Arra kérném
önt, hogy ha kényelmetlennek érzi is, lépjen most túl ezen, és olvasson tovább. A
végén talán sokkal inkább tud majd azonosulni a szó valódi jelentésével. Számomra
azok, akik pszichológiai bántalmazáson mentek keresztül, nem csupán áldozatok.
Olyan emberek ők, akik a bántalmazás alattomos formáján kerekedtek felül, és
erősebb, sőt gyakran magabiztosabb emberként kerülnek ki a gyógyulási folyamatból.
Soha nem mennék persze odáig, hogy azt állítsam, a túlélők ezért hálával tartoznak a
bántalmazóknak, vagy áldásként kellene felfogniuk az őket ért bántalmazást. Vannak,
akik így gondolkoznak, de nézetem szerint ez káros, és csak tovább tüzeli a destruktív
embereket, hogy folytassák érzelmi ámokfutásukat. Bármilyen személyes fejlődés,
ami a bántalmazás után történik, kizárólag a túlélő belső erejét tanúsítja.
Nemrég találkoztam a következő internetes mémmel: „Én csak lelki társra
vágytam, nem pszichológia-diplomára.” Megnevettetett ez a mondat, mert ahhoz,
hogy pontosan megértsük a pszichológiai bántalmazást, meg kell ismerkednünk a
személyiségzavarokkal. Ezekkel a zavarokkal pedig gyakran csak érintőlegesen
foglalkoznak a lelkigondozói és szociális munkás képzéseken. Biztosak lehetünk
abban, hogy több túlélő van körülöttünk, aki jobban ismeri a pszichológiai
bántalmazás mibenlétét, mint ahány terápiás szakember, aki értene hozzá. Ha
túlélőként próbáltak már tanácsadóhoz fordulni – akár a bántalmazó jelenlétében, akár
egyénileg –, gyanítom, hogy legtöbbjüknek volt pár kellemetlen élménye. Néha maga
a tanácsadás is bántalmazóvá válhat. Ha tudják, miről beszélek, engedjék meg, hogy
az illető terapeuták nevében bocsánatot kérjek önöktől. Legtöbbjük egyszerűen nincs
tisztában a pszichológiai bántalmazás természetével, mások pedig maguk is
bántalmazók. Mérgező emberek mindenhol találhatók, még a mentális egészséggel
foglalkozók körében is. De a tanácsadás csodálatos lehetőség a túlélők számára.
Keressék kitartóan azt a szakembert, aki vagy tudja, hogy mit jelent a pszichológiai
bántalmazás, vagy hajlandó továbbképezni magát, hogy képes legyen végigkísérni
önöket a felépülés útján. Fontos lenne, hogy a terápiás szakemberek egységes képzést
kapjanak a pszichológiai bántalmazás jeleinek felismerésével és a túlélők kezelésével
kapcsolatban.
Ahogy megkezdjük utazásunkat a felépülés egymást követő szakaszain keresztül,
el kell mondanom, hogy megtiszteltetés számomra, hogy elkísérhetem önöket ezen
az úton. Nagyon szeretem ezt a munkát. Örömmel látom, amikor belép egy kliens az
irodámba, vesz magának egy pohár vizet vagy ásványvizet a hűtőből, leül a pamlagra,
és hozzálát, hogy újra összerakja élete darabjait. Az emberek életük legjobb és
legrosszabb pillanatait osztják meg velem, és engem mélységesen meghat az az
őszinteség és eltökéltség, ahogy szembenéznek életük zűrzavarával. Remélem, hogy
önök is átélhetik azt az érzést, erőteret és vibrálást, ami áthatja ilyenkor az irodámat.
Olvasás közben lesz, amikor a saját helyzetére ismer, és lesz olyan téma is, ami nem
vonatkozik önre. A felépülési programok egyik jól ismert mottója arra bátorítja a
résztvevőket, hogy használják azt, ami működik, és hagyják el azt, ami nem. Azt
javaslom, hogy ezzel a hozzáállással olvassák ezt a könyvet. Sem a túlélők nem
egyformák, sem a környezet, amelyben a bántalmazás történt. A felépülés egy
bizonyos megközelítése nem működhet mindenkinél. A bántalmazók éppen a saját
egyéniség szabadságától próbálják megfosztani áldozataikat. Csak az számít, hogy
mindenki megtalálja a saját, egyéni útját a gyógyuláshoz.
A következő oldalakon röviden tisztázom a mérgező emberekre vonatkozó Ki,
Mi, Hol, Mikor, Hogyan és Miért kérdéseket. Nem fogok annyira a mélyére ásni,
mint amennyire ez a téma indokolná, mivel a rendelkezésre álló időt inkább az önök
gyógyulására szánom, mint a bántalmazókra. Már így is épp elég időt vettek el
önöktől, nem érdemelnek külön figyelmet a felépülési folyamatban. Az a célom, hogy
elég információt nyújtsak ahhoz, hogy jobban megértsék, mi is zajlik ezekben az
emberekben, akik úgy döntöttek, hogy bántalmazók maradnak, holott világosan
láthatják, hogy segítségért kellene folyamodniuk.
 KI, MI, HOL, MIKOR, HOGYAN ÉS MIÉRT
Ki a pszichológiai bántalmazó?
Ebben a könyvben gyakran használom a „mérgező személy” vagy „mérgező
emberek” kifejezéseket azokra a személyekre utalva, akikre ráillenek a nárcisztikus
személyiségzavar (nárcisztikusok), illetve az antiszociális személyiségzavar
(szociopaták, pszichopaták) jellemzői. Később a Mi? című részben részletesebben
fogom tárgyalni ezeket a személyiségzavarokat. Arról is lesz szó, hogyan alakulhatott
ki náluk a személyiségzavar, és miért döntenek gyakran úgy, hogy nem akarnak
megváltozni. Különösen fontos hogy a pszichológiai bántalmazás túlélői ismerjék és
megértsék ezeket az információkat. Elöljáróban csak annyit, hogy a pszichológiai
bántalmazók képtelenek az empátiára, és romboló hatással vannak a körülöttük
élőkre. De ezt bizonyosan önök is tudják már.
Kik ezek az emberek? Nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata lehet az anya,
az apa, a testvér, a nagyszülő, a nagynéni, a nagybácsi, az unokatestvér, a barát, a
barátnő, a férj, a feleség, a felnőtt gyerek, az anyós, az após, a sógor, a sógornő, a
munkatárs, a főnök, a lelkész, a mentor – vagy bárki, akivel kapcsolatba kerülünk.
A pszichológiai bántalmazók hatóköre (és éppen ezért pusztítása) sajnos széles körű
lehet.
Nők is lehetnek bántalmazók
A sztereotip vélekedés szerint a nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata
személyek szinte kizárólag férfiak. Ez azonban tévedés. A nők is képesek súlyos
kapcsolati károkat okozni. Valójában majdnem ugyanannyi férfi kliensem volt, aki
rejtett pszichológiai bántalmazástól szenvedett, mint amennyi nő. A nők pszichológiai
bántalmazási mechanizmusa némileg eltér a férfiakétól. A nők gyakran rejtettebb,
ravaszabb módon járnak el, bár ez sem mindig igaz, és néhányan közülük kifejezetten
agresszívek. Mint látni fogjuk, a pszichológiai bántalmazás rendkívül sokféle
viselkedésben nyilvánulhat meg. Ha azt mondom, hogy az egyik ilyen, a másik pedig
olyan, és a kettő egymásnak az ellenkezője, akkor sem járok messze az igazságtól.
Ez az egyik oka annak, hogy olyan nehéz a pszichológiai bántalmazókat felismerni.
Sokféle megjelenési formát és személyiséget öltenek magukra. A bántalmazók hibás
gondolkodásának egyik legsúlyosabb tévedése az, hogy minden körülöttük forog.
Személyenként eltérő, hogy ez a meggyőződésük miképpen jelenik meg az életükben.
Ahogy az előző fejezetben említettem, társkutatóként részt vettem egy
pszichológiai bántalmazást felmérő kutatásban. Az online kérdőív két hétig volt
elérhető, és a 623 személyből, akik jelentkeztek a felmérésre, 500 résztvevő már az
első négy napban kitöltötte a tesztet. Nagyon örültem ennek, de egyáltalán nem lepett
meg. Azok az emberek, akik átélték, mit jelent a pszichológiai bántalmazás, amit egy
mérgező személy követett el ellenük, ki vannak éhezve a válaszokra. Ha pedig már
megtalálták őket, fontosnak tartják, hogy elmondják a történetüket, remélve, hogy
ezzel segíthetik mások gyógyulását.
A kérdőív egyik kérdése arra vonatkozott, hogy milyen viszonyban állt a
bántalmazó a túlélővel. A 603 személy közül, akik válaszoltak erre a kérdésre, 121 (20
százalék) azt a választ adta, hogy a bántalmazó a rokona volt (szülő, testvér, gyerek,
nagyszülő). A 121-ből 87-en adták meg a bántalmazó konkrét családi helyzetét. A
87-ből 41 személy válaszolta, hogy a bántalmazó az „anya” (vagy „anyós” vagy
„nevelőanya”) volt, 27-en valamelyik „szülőt”, és 8-an az „apát” jelölték meg
bántalmazóként. Ezek a számok azt mutatják, hogy a kutatásban részt vevők körében
az anya (vagy valamiféle anyafigura) volt az elsődleges pszichológiai bántalmazó.
Még egyszer hangsúlyozom tehát, hogy a nők is lehetnek pszichológiai bántalmazók,
ugyanannyi kárt okozva, mint a bántalmazó férfiak.
A férfi bántalmazók
A 603 válaszadó közül 433 (72 százalék) válaszolta, hogy a bántalmazás
elkövetője partnerkapcsolatban állt velük (házastárs, élettárs, barát vagy barátnő).
102-en konkrétan megjelölték, milyen kapcsolatban állt vagy áll velük a bántalmazó:
31-en a „férfi partnert”, 30-an a „házastársat” és 27-en a „férjet” jelölték meg
bántalmazóként. Ez az adat arról árulkodik, hogy a kérdőív kitöltői közül sokan
mérgező férfiakkal álltak vagy állnak még mindig párkapcsolatban.
A bántalmazó férfi jobban beleillik a kulturális sztereotípiáinkba. A családon
belüli erőszakra való figyelemfelhívás fontos szerepet játszik abban, hogy
tudatosuljon az emberekben a bántalmazás romboló hatása. Mégis, sok helyi és állami
igazságszolgáltatási fórum addig nem tartja valóban fenyegetőnek a családon belüli
erőszakot, amíg nem történik testi sértés. Ez azt jelenti, hogy sok bántalmazó
büntetlenül terrorizálhatja családtagjait (felnőtteket és gyerekeket) az otthonukban, és
jogilag nem lehet tenni semmit. Ha néha még a fizikai erőszakot is nehéz bizonyítani,
mit gondolnak, mire mehet egy túlélő azzal, ha megpróbálja elmagyarázni azokat
az intenzív, valóságtorzító érzelmi játszmákat, amelyek a pszichológiai bántalmazás
sarokkövei? Megmondom: semmire! Azokat a túlélőket, akik segítséget keresnek
önmaguk vagy a gyermekeik megóvása érdekében, a környezetük gyakran
hisztérikusnak, őrültnek vagy érzelmileg instabilnak tekinti. Ennek oka, hogy a
pszichológiai bántalmazást éppen rejtett volta miatt nehéz szavakba önteni. Megfelelő
szavak híján a túlélők gyakran megszállottnak tűnnek. Mi, a felépülés közösségében
persze tudjuk, hogy nem így áll a helyzet, de a nagyközönségnek még sokat kell
tanulnia a rejtett pszichológiai bántalmazásról. Éppen ezért olyan életbevágóan fontos
a felépülés második szakasza, az Ismeretszerzés. Ebben a fejezetben megismerhetjük
a megfelelő szavakat és kifejezéseket ahhoz, hogy beszélni tudjunk arról a sérelemről,
amelyet mindennap átéltünk, vagy aminek tanúi voltunk.
Mi a pszichológiai bántalmazó?
A nárcisztikus, szociopata és pszichopata emberek köztünk járnak. Ez tény.
Terapeutaként felnőtteket diagnosztizálhatok nárciszikus személyiségzavarral vagy
antiszociális személyiségzavarral. Jellemzően nem diagnosztizálunk
személyiségzavart a felnőttkort még el nem ért személyek esetében, tekintettel arra,
hogy a személyiség még formálódik a tinédzserkor éveiben. Néhányan már korai
életszakaszukban is mutatják egyik vagy másik személyiségzavar jeleit, de ezek a
gyerekek vagy tinédzserek gyakran másfajta, nem személyiséghez kapcsolódó
diagnózist kapnak.
A legtöbb embert, akikre ráillenek a nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata
személyiségzavar jellemzői, sosem diagnosztizálják hivatalosan, mert csak igen
kevesen járnak közülük rendszeres terápiára. Ha mégis egy terápiás szakember
rendelőjében találják magukat, valószínűleg úgy kerültek oda, hogy valaki erőltette
őket, vagy azzal a szándékkal érkeztek, hogy meggyőzzék a terapeutát, nem ők a
probléma okozói. Tanácsadóként nem diagnosztizálhatok valakit, aki nem a kliensem.
Amikor túlélők jönnek hozzám, beszélhetünk azokról a kritériumokról, amelyek
alapján a nárcisztikus és az antiszociális személyiségzavar diagnosztizálható, de nem
állíthatok fel diagnózist valakiről, aki nem jön el a rendelőmbe. Még a diagnózisra
való utalás is különféle etikai problémákat vet fel. Ugyanakkor erőt ad a túlélőknek,
ha a megfelelő kifejezésekkel felvértezve tudják, mivel állnak szemben, és nevet is
tudnak adni annak, amit átéltek. A túlélők felépülésének célját tartva szem előtt
megvizsgáljuk ennek a két diagnózisnak a jellemzőit anélkül, hogy formálisan
diagnosztizálnánk bárkit, aki nem kliens (vagyis a bántalmazót). A
személyiségzavarokkal való megismerkedés kihagyhatatlan kezdeti lépés, amikor egy
túlélő elkezdi a terápiát.
Gyakran kérdezik tőlem, hogy mi a klinikai különbség a nárcisztikus, a szociopata
és a pszichopata között. A következő képzeletbeli helyzetekkel szoktam
megvilágítani a köztük lévő finom különbségeket:
A nárcisztikus elüt a kocsijával, és még minket okol, hogy az útjában voltunk.
Majd folyamatosan arról panaszkodik, hogy milyen nagy kárt tettünk az autójában.
A szociopata elüt a kocsijával, és szidalmazni kezd minket, amiért az útjában
voltunk, majd kárörvendő vigyorra húzódik a szája, mert titkon élvezi a káoszt, amit
okozott.
A pszichopata előre eltervezi, hogy hogyan és miként fog elütni a kocsijával, majd
nevetve meg is teszi, sőt visszatolat, hogy minél több kárt okozzon.
Szeretetre méltó emberek, ugye? Éppen ezért dolgozunk keményen a felépülésen.
Bár ezek a példák rendkívül leegyszerűsítőek, jól illusztrálják azt a széles spektrumot,
amivel a nárcisztikus és az antiszociális személyiségzavar esetében találkozhatunk. A
nárcisztikus, a szociopata és a pszichopata kifejezések közötti különbség a mérgezés
intenzitása körül összpontosul, amit azok az emberek mutatnak, akik nem kívánnak
változtatni a személyiségzavarukon, és nem törődnek azzal, hogy képtelenek valódi
kapcsolatot kialakítani másokkal.
Hol okoznak kárt a pszichológiai bántalmazók?
A bántalmazás történhet két személy között (gyerek-szülő, párkapcsolat,
munkahelyi vagy baráti kapcsolatok) vagy csoporton belül (családtagok között,
munkahelyen, különböző csoportokban, vallási közösségekben).
Egyéni bántalmazók
Mérgező partner vagy házastárs
Sokféle módja van annak, hogy miképpen követhet el rejtett pszichológiai
bántalmazást egy szerelmi partner. Munkám során a legrosszindulatúbb és
leggyalázatosabb bántalmazásoknak olyan kapcsolatokban voltam tanúja,
amelyekben alapvető elvárás a biztonság. Találkoztam kliensekkel, akik olyan súlyos
mérgezést szenvedtek a „romantikus” kapcsolatukban, hogy kórházi kezelésre
szorultak olyan egészségi problémákkal, amelyek közvetlen kapcsolatban álltak a
pszichológiai bántalmazással. Több mint tragikus, amikor végig kell néznem, hogy
valaki a szemem előtt megy tönkre, miközben én csupán segítő szándékkal
szolgálhatok.
Az a személy, akinek a biztos kikötő szerepét szánták az életükben, szép csendben
megfojtja őket. Ráadásul mindez a nyílt színen történik, mindenki szeme láttára. És
miközben ez az érzelmi gyilkosság zajlik, a környezete gyakran harsányan dicséri a
bántalmazót, hangoztatva, hogy milyen csodálatos férfi vagy nő az illető, és milyen
szerencsés a túlélő, hogy ilyen társa van. Azok, akik a párkapcsolatukban bántalmazás
elszenvedői voltak, jól ismerik a „Jekyll és Hyde effektust”,1 amit a bántalmazók
tökélyre fejlesztenek. A nyilvános személyiség, amit a világnak mutatnak, radikálisan
különbözik attól, ami zárt ajtók mögött látható. A rejtett bántalmazók között vannak,
akik kifejezetten jó hírnévnek örvendenek. Egy percig se gondoljuk, hogy ez a
véletlen műve. A bántalmazók ezt a jól kiszámított stratégiát alkalmazzák annak
érdekében, hogy hiteltelenné tegyék a túlélők esetleges vádjait. Bármit is állítanak,
senki sem fog hinni nekik. Végül maga a túlélő fog „őrültnek” tűnni, és a bántalmazás
ördögi köre forog tovább. Soha ne becsüljük alá a pszichológiai bántalmazók
képességeit, ha az igazság elrejtéséről van szó. Még magukkal szemben sem őszinték,
és valóban elhiszik a saját hazugságaikat.
A bántalmazók kapcsolati stratégiáját a drogkereskedők példájával szoktam
illusztrálni. Miben hasonlítanak? A drogdíler kezdetben „ingyenes” adagot ad az erős
függőséget kiváltó drogból egészen addig, amíg a célszemély horogra nem akad, és
testileg-lelkileg függővé nem válik. Attól kezdve nincs ingyen drog, a célszemélynek
magas árat kell fizetnie az újabb adagokért, amit gyakran az önértékelése és a
biztonságérzete feladásával fizet meg. Ha a kiszemelt személy megpróbál szabadulni
a függőségből, vajon mi történik? Jönnek a további ingyenadagok, amíg újra horogra
nem kerül. És ezzel beindul az ördögi kör, melyben az áldozat a függőség és az érte
fizetett magas ár között vergődik. Valóban ördögi ez a körforgás. A pszichológiai
bántalmazó kapcsolatok nagy magasságai és mélységei gyakran magukon viselik a
szerfüggőség jellegzetességeit. A mélységek erős szorongással és zavartsággal
járnak, a magasságok pedig felérnek egy erős adrenalinlökettel. A felépülés akkor
kezdődik el, amikor a túlélők ráébrednek, hogy az egész folyamatot a pszichológiai
bántalmazó irányítja. A taktikája abban áll, hogy a kiszemelt személyt ingatag
lelkiállapotban és a felemelő pillanatoktól való függőségben tartsa.
Korábban már utaltam a bántalmazói viselkedések széles spektrumára és arra,
hogy nem minden bántalmazó taszítja az összeomlás szélére a túlélőt. Néhányan
csendben pusztítják partnerük önértékelését, miközben az elhanyagolás érzelmi
játszmáját űzik velük. Ha az egyik fél csupán fizikailag van jelen, érzelmileg azonban
„kijelentkezett”, az nem nevezhető házasságnak vagy kapcsolatnak. Nemcsak egyféle
módon lehet valakit elhagyni, a rejtett bántalmazás különféle módjai is ide tartoznak.
A pszichológiai bántalmazók gyakran a passzív-agresszív befolyásolás módszeréhez
folyamodnak. Néha kifejezetten nehéz felismerni, amit tesznek. Ezért van az, hogy
a túlélők gyakran azon tűnődnek, vajon nem túlságosan érzékenyek vagy labilisak-
e. A „kijelentkezés” és az érzelmi elzárkózás olyan módszer, amit a pszichológiai
bántalmazók előszeretettel alkalmaznak, hogy dominanciájukat fenntartsák a
kapcsolatban. Ez a „kit izgat kevésbé” játszmája. Aki kevésbé törődik a kapcsolattal,
az nyer, nem igaz? Legalábbis így gondolkoznak a bántalmazók. Ez a „gyere közel,
majd tűnj el” játszma komoly belső konfliktust okoz a túlélőben, amit a bántalmazó
örömmel lát. Igen, hiszen okkal teszik, amit tesznek. Ezek az érzelmi játszmák
megölnek minden intimitást, amit a pár valaha együttesen megélt. A bántalmazók
hajlama, hogy ártsanak annak, aki közel áll hozzájuk, abból a minden pszichológiai
bántalmazóra jellemző tényből fakad, hogy képtelenek a kapcsolati kötődésre.
Némely túlélő már a „mézeshetek” alatt átélte a mérgező személy viselkedésében
bekövetkező radikális változást. Elmondásuk szerint közvetlenül az esküvőt követően
(akár már a nászéjszakán) megváltozott a nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata
személyek viselkedése: hirtelen érzéketlenné, távolságtartóvá és követelődzővé
váltak. Talán voltak apró figyelmeztető jelek az esküvő előtt, de nem történt semmi
olyasmi, ami a visszalépést indokolta volna. Sajnálatos módon csak akkor hullik le
a lepel, amikor a túlélő már teljesen elköteleződött (vagy csapdába esett). Ez az a
pont, amikor feltárul a mérgező személy valódi természete. Hihetetlenül pusztító erejű
lehet ez annak a friss házas férfinak vagy nőnek a számára, aki abban a hitben élt,
hogy élete szerelmével kötött házasságot. Különösen azután, hogy kettejük szoros
kötelékét nyilvánosan is megünnepelték. Ez a helyzet nem általánosan jellemző a
pszichológiai bántalmazó kapcsolatokra, de elég gyakran megtörténik ahhoz, hogy
említést érdemeljen.
A másik kritikus helyzet, amikor a mérgező kapcsolat lelepleződik, a gyermek
érkezése a családba. A túlélők beszámolói szerint ha korábban voltak is a társuk
bántalmazó természetére utaló jelek, negatív viselkedésük nagyban felerősödött a
gyerekek születésével. Vajon miért? A pszichológiai bántalmazók egyik legfőbb
jellemzője, hogy féltékenyek mindenfajta figyelemre, ami nem rájuk irányul.
Féltékenységüket akár saját gyermekeik vagy házastársuk is kiválthatja. A mérgező
emberek állandó figyelmet követelnek maguknak, hogy kielégítsék túlméretezett
egójuk kívánságát. Úgy érzik, ez jár nekik. De ahogy a gyerekek megszületnek, már
nem jut állandó figyelem a bántalmazóra. Akkor pedig még követelődzőbbé és
gyötrőbbé válnak. Némelyek azt kérdezgetik a társuktól, hogy őket vagy a gyerekeiket
szereti-e jobban. Egészséges szülő nem rivalizál a gyerekeivel a társa figyelméért.
A házastárstól várt állandó megerősítés hiányát a pszichológiai bántalmazó azután
ürügyként használja ártalmas viselkedése igazolására. Ezt mondja: „Nem elégíted ki
az igényeimet” vagy: „Már nem én vagyok neked a legfontosabb”, „Csak a
gyerekekkel törődsz”. Ezek a vádak azt váltják ki a túlélő házastársból, hogy
megkérdőjelezze önmagát mint partnert és mint szülőt. A pszichológiai bántalmazó
lehetetlen helyzetbe kényszeríti a túlélőt: vagy az ő elvárásainak nem felel meg, vagy
elhanyagolja a gyermekeit. Senkinek sem lenne szabad olyan helyzetbe kerülnie,
hogy választani kényszerüljön a társa és a gyermeke között.
Az emberek néha így próbálják mentegetni a mérgező viselkedést a
párkapcsolatban vagy a házasságban: „Minden kapcsolatban vannak nehézségek.” Az
ilyen általánosítással az a probléma, hogy a normális kapcsolatokban egyik partner
sem érzi úgy egy-egy konfliktus után, hogy krónikusan magányos, és magára maradt a
kapcsolatban, nem kezd aggodalmaskodni amiatt, hogy a bántalmazás milyen hatással
lesz a gyerekeire, és nem érzi úgy, hogy élete minden fontos területén gyógyulásra
lenne szüksége. Igen, minden párnak megvannak a maga egyedi kihívásai, de ez
sosem jut addig a pontig, ami már bántalmazásnak nevezhető. A mérgező emberek
szeretik úgy beállítani a tetteiket, mintha azok normálisak lennének. Az a kijelentés,
hogy minden párnak vannak problémái, valójában arra irányul, hogy a túlélő úgy
érezze, ő az, aki túlérzékeny és túlreagálja a dolgokat. Az elterelő hadművelet célja,
hogy a bántalmazó elhárítsa a figyelmet magáról és a viselkedéséről, és a túlélő
reakcióját állítsa a figyelem középpontjába.
Mérgező barát
A barátságok életünk fontos támaszai. Számtalan módon gazdagítják az életünket.
A barátaink azok a „családtagjaink”, akiket megválogathatunk. Mivel ilyen személyes
módon kapcsolódnak hozzánk és legbelsőbb énünkhöz, nagyon fontos, hogy bölcsen
válasszuk meg őket. Talán mindannyiunknak volt már olyan barátunk, akivel
kapcsolatban felmerült bennünk a kérdés, hogy miért is engedtük őt közel
magunkhoz. Meggyőződésem, hogy a személyiségünk kiteljesedését a következő két
dolog hátráltatja leginkább (vagy akár meg is akadályozhatja): egyrészt a saját belső
dialógusunk, másrészt azoknak az embereknek a hozzáállása, akikkel körülvesszük
magunkat. A barátok közti pszichológiai bántalmazás felett könnyen átsiklunk arra
hivatkozva, hogy a közeli barátok gyakran kihívást is jelentenek egymás számára.
Néha nem könnyű különbséget tennünk az őszinte és a bántó viselkedés között. A
normális és a bántalmazó barátság közötti különbség a túlélőre gyakorolt hatásában
érhető tetten. A mérgező személy szándékai szintén kulcsfontosságúak a barátságon
belüli bántalmazás felismerésében.
A mérgező barátok nem tartják tiszteletben a mások által kijelölt határokat.
Rendszeresen átlépik azokat a határjelzőket, amelyeket felállítottunk. Jó példa erre,
amikor a túlélő megkéri a barátját, hogy ne traktálja őt pletykákkal mások viselt
dolgairól. A pszichológiai bántalmazó barát azonban figyelmen kívül hagyva ezt a
kérést továbbra is belerángatja a barátját mások életének drámájába. A mérgező
emberekre jellemző, hogy szeretnek mások életének szakértőjeként nyilatkozni.
Tudják, hogyan kell jobban gyereket nevelni, hogyan lehetne valaki jobb keresztény,
és általában hogyan kell bármit sikeresebben csinálni, mint ahogy mások teszik. Ők
mindent kifogástalanul csinálnak, és a körülöttük lévő tudatlan emberek sokat
tanulhatnának tőlük. Igen, van némi szarkazmus ebben a mondatban, de tény, hogy a
mérgező barátoknak valami hasonló jár a fejükben. Némelyikük odáig merészkedik,
hogy megosztja velünk, mennyire lenyűgözi őket a tény, hogy egyszerűen tökéletes
az életük. Valóban tesznek ilyen nevetséges kijelentéseket. Kár, hogy ők maguk nem
hallják, amit mondanak.
Csoportos bántalmazók
Mérgező csoportok bármilyen formában és méretben fellelhetők. Lehet az egy
család, egy kisebb csoport egy egyházi közösségen belül, vagy egy munkatársakból
álló csapat. A mérgező csoportok egyik jellemzője, hogy valójában nem akarják
megismerni a túlélőt. Hamis képet alkotnak róla, ami igazolni látszik bántalmazó
viselkedésüket. Ez a bűnbakképzés klasszikus esete, amikor a túlélőt hibáztatják a
csoport diszfunkcionális működése miatt.
Mérgező család
A bántalmazó szülő mérgező szavai sokáig ott visszhangzanak felnőtt gyermeke
fejében még jóval azután is, hogy elköltözött otthonról. A nárcisztikus, szociopata és
pszichopata személyekből mérgező szülők lesznek, mert hiányzik belőlük az alapvető
empátia és önzetlenség, ami a szeretetteljes neveléshez szükséges. Saját
szükségleteiket lelkiismeret-furdalás nélkül gyermekeik szükségletei elé helyezik, és
ezt teljesen helyénvalónak látják. A bántalmazó szülők haragot és neheztelést
váltanak ki a gyerekeikből. Később mégis csodálkoznak azon, hogy nincs valódi
kapcsolatuk felnőtt gyermekükkel. A krónikus önzés nem fér össze a szülői szereppel.
A mérgező családok nem törekszenek a biztonságos kötődés kialakítására. A
szülők nem ritkán egymás ellen fordítják a testvéreket, így próbálnak hatalmat
szerezni a családon belüli kapcsolatok fölött, még akkor is, amikor a testvérek már
felnőttek. A trianguláció vagy háromszögelés az a jelenség, amikor a kétszereplős
kapcsolat megbomlott egyensúlyát az egyik fél egy harmadik személy bevonásával
próbálja helyreállítani. A trianguláció történhet nyíltan vagy rejtetten, de a
családtagok közötti kapcsolatok így is, úgy is kárt szenvednek. Talán nehéz elképzelni
olyan szülőt, aki akadályozza a gyermekei közötti szoros kapcsolat kialakulását, de
láttam már olyan bántalmazó családokat, ahol a szülők aknamunkájának
következtében a gyerekeik állandó viszályban álltak egymással. A szakirodalomban
pszeudo- vagy álkölcsönösségnek nevezik azt a jelenséget, amely sok bántalmazó
családban megfigyelhető. Egyes családokban a családtagok látszólag jó kapcsolatban
és egyetértésben vannak egymással, a külvilág felé mutatott kép mögött azonban
diszfunkcionális és kóros viszonyrendszer húzódik meg. A kirakatban mutatott
összetartó család valójában egy álságos és destruktív csoport.
 A toxikus családok számára védelmet jelent a család nagysága. Minél nagyobb
a kiterjedt család, annál jobban elrejthető a diszfuncionalitás mélysége a kívülállók
elől. A mérgező családok számos destruktív technikát alkalmaznak céljaik elérése
érdekében. Egyes családtagok előszeretettel alkalmazzák a szótlan elzárkózás
módszerét, amivel érdektelenségüket fejezik ki a többi családtag, akár az unokáik
iránt. Szintén gyakori az „ők kontra mi” hozzáállás, például a családba beházasodó,
„idegen” családtagokkal, házastársakkal szemben. Némelyik mérgező család kiterjedt
„pletykahálózatot” tart fenn, hogy feszültséget keltsen a családtagok között. A
bántalmazó magatartás felismerése és a diszfunkcionális viselkedés elutasítása jelenti
a gyógyulás felé vezető első lépést. Ha elég hosszú időn át figyelünk egy toxikus
családot, azt láthatjuk, hogy a bűnbak személye időnként változik a családon belül.
A bántalmazó családoknak szükségük van arra, hogy mindig legyen egy kiszemelt
áldozat a családon belül. Másként szembe kellene nézniük saját, személyes
problémáikkal. Márpedig nem valószínű, hogy ez megtörténik.
A bántalmazó családok gyakran alkalmazzák az „oszd meg és uralkodj” taktikát,
különösen a házastárs rokonainak viszonylatában. Ugye hallottunk már olyan
családról, ahol az anyós nehezen jött ki a fia feleségével? Vagy olyanról, ahol a vő
volt a kiszemelt áldozat? Az „oszd meg és uralkodj” elvének működése gyakran rejtett
módon érvényesül a mérgező családokban. A felszínen talán ártatlannak tűnik, de
biztosak lehetünk benne, hogy nem naivitásból fakad. A bántalmazó családtagok
gyakran fizikailag is megpróbálják elválasztani saját családtagjukat a bűnbaknak
kiszemelt házastársától. Például nem marad hely a kocsiban a menynek vagy a vőnek,
aki így kénytelen a társától külön utazni. Vagy amikor a nagycsalád megérkezik az
étterembe, gyorsan elfoglalják a helyeket, és a „beházasodott” félnek már csak az
asztal végén jut hely, ahol a férjétől/feleségétől és a gyerekeitől külön kell ülnie. Oszd
meg és uralkodj.
A bántalmazásnak ez a módja azt a célt szolgálja, hogy a kiszemelt családtag
mellőzött és nem kívánatos személynek érezze magát, akit kihagynak a
nagycsaládból. A „családi klub” a kipécézett személy társát és gyerekeit befogadja,
csupán az elszigetelt házastárs marad ki belőle. Ez a jelenség az iskolai kiközösítő
játszmák felnőtt változata. Mit gondolnak, hogyan fogadja a család a házastárs
panaszait? A végén még a túlélőt vádolják azzal, hogy nehéz természetű, labilis és
irányítani próbál másokat. Mivel a pszichológiai bántalmazás gyakran rejtett és
álcázott formában zajlik, a kirekesztett házastárs kicsinyesnek tűnik, amikor arról
panaszkodik, hogy nem ülhetett a férje vagy felesége mellett az étteremben. És
pontosan ez az, amit a bántalmazó családtagok el akarnak érni. Szándékosan
teremtenek olyan helyzeteket, ahol nevetségesnek hatnak a „betolakodó” családtag
megbántott, indulatos vagy haragos reakciói, amelyeket a rejtett, de nagyon is
jelenlévő bántalmazásra ad.
A bántalmazó családok működése hasonló a „Vénusz légycsapója” elnevezésű
húsevő növényekhez. Olyanok ők, mint ez a vonzó virág, amely valójában húsevő
ragadozó, és kellemes tulajdonságaival magához csalogatja az apró rovarokat.
Mihelyt a növény megérzi, hogy egy rovar vagy egy pók került a felszínére, a szirmai
összecsukódnak, és csapdába zárják áldozatukat, majd szó szerint felemésztik a
zsákmányt. A mérgező családok hasonlóan bánnak a kiszemelt áldozattal. Kellemes
dolgok ígéretével diszfunkcionális és bántalmazó bűvkörükbe vonják az új
családtagot. Az egyik mézesmadzag a pénz. A család drága nyaralást, a jelzáloghitel
törlesztését, autót vagy az unoka egyetemi tandíjának kifizetését ígéri az új
családtagnak (és néha teljesíti is). A behálózás másik eszköze a kötelesség. A mérgező
családok előszeretettel osztják le a feladatokat, a túlélő igényeit persze figyelmen
kívül hagyva. A túlélő úgy érzi, kötelessége teljesíteni a nárcisztikus, szociopata vagy
pszichopata családtag (kimondott vagy kimondatlan) elvárásait. A kötelességtudat
erős hajtóerő lehet, ha olyan környezetben nőttünk fel, amely arra tanított minket,
hogy akár a saját biztonságunk és jóllétünk árán is teljesítsük a ránk rótt feladatokat.
Bizonyára nem szeretnénk, ha a bántalmazó azzal vádolna minket, hogy önző módon
viselkedünk és cserbenhagyjuk a családot, amikor szükségük volna ránk. De mit is
jelent valójában az önzés vagy a valódi szükséglet? A bántalmazó családok jó
érzékkel generálnak drámát pusztán azért, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek
és rászorultnak tűnjenek. Nehéz megkülönböztetni a valódi rászorultságot annak
utánzatától.
A Vénusz légycsapójához hasonló családok akkor lépnek a következő szintre,
amikor a csali (például a pénz) sikeresnek bizonyult. A méreg ekkor kezd el újra
csöpögni. A pszichológiai bántalmazók csak ideig-óráig képesek a normális
működésmódra. Mivel a valódi törődés és figyelem távol áll tőlük, színlelniük kell
azokat a viselkedésformákat, amelyekkel vonzóvá tehetik magukat mások szemében.
Ezek a csalárd kedveskedések rövid lejáratúak, és a bántalmazók hamar visszatérnek
szokásos viselkedésükhöz. Saját megfigyelésem szerint amikor egy rövid közjáték
után visszatérnek a régi személyiségzavaros énjükhöz, még rosszabb állapotba
kerülnek, mint előtte.
A sérült családtagot azzal hitegetik, hogy megkaphatja az olyannyira vágyott
szeretetteljes figyelmet, ő azonban újra csak becsapva és elutasítva érzi magát. A
családi bántalmazástól éppen ismétlődő természete miatt nehéz elszakadni. Ki ne
vágyna arra, hogy szeretetet kapjon a családjától? Vagy ki ébred arra, hogy azt reméli,
a rokonai mostohán fognak bánni vele? Nyilván senki. Az összetartozás érzése az
egyik legfontosabb emberi tapasztalat. Úgy vagyunk programozva, hogy szükségünk
van másokra, és arra vágyunk, hogy befogadjanak minket. Szeretnénk tudni, hogy
számíthatunk a barátainkra és a rokonainkra, és ők is számíthatnak ránk. A
bántalmazók éppen ebből az alapvető emberi szükségletből húznak hasznot.
Mély fájdalmat él át az a túlélő, akit – akár fizikai, akár érzelmi – távolság választ
el eredeti családjától. Az a túlélő azonban, akit házastársa családtagjai bántalmaznak,
gúnyolnak és megszégyenítenek, a fájdalom mellett leginkább haragot fog érezni.
Ha saját családunk vagy a társunk családja nem bánik velünk úgy, ahogy emberként
megérdemelnénk, az kihat az egész életünkre. Mások lesznek a nyaralások. A családi
ünnepek kínossá válnak. Melegség és kötődés helyett feszültség lesz úrrá rajtunk. A
mérgező családok okozta sérülésből való felépülés lassú utazás, mert a túlélőknek
mélyen beléjük épült tévhiteket kell átprogramozniuk. A felépülés mégis lehetséges.
Nagy lökést ad a túlélők gyógyulásának, ha megértik, hogy a családi bántalmazásból
való felépüléshez időre van szükségük.
Mérgező egyházi közösségek: vezetők és tagok
Miért van az, hogy sokan óvatosan közelítenek bármihez, aminek köze van a
kereszténységhez? Meggyőződésem, hogy ez azért lehet így, mert túlságosan sok
lelkész és egyházi vezető visszaél Isten nevével, hatalmas kárt okozva az embereknek,
akik Istent próbálják keresni ebben a zavaros, bonyolult világban. Álljunk itt meg
egy szóra, és hadd hangsúlyozzam, hogy nem azt állítom, hogy minden lelkész vagy
vallási vezető károkozó lenne. Csupán annyit állítok, hogy jó néhányan torz képet
mutatnak a szeretet, a türelem, a kedvesség és a remény csodálatos jellemvonásairól.
Több mint húsz éve veszek részt gyülekezetek és egyházi csoportok életében. Láttam
a legjobbat és a legrosszabbat is, amit a kereszténység fel tud mutatni.
Sokan ma is azt hiszik, hogy a nárcisztikus, szociopata és pszichopata személyek
mérgező viselkedése feltűnő és látványos. Az egyházi szubkultúrában eltöltött
évtizedek után bizton állíthatom, hogy nem minden pszichológiai bántalmazóra
jellemző a nagyzoló és feltűnő viselkedés. Vallásos körökben nagyra becsülik az
alázatot és annak külső megjelenését, míg a nagyzolást rossz szemmel nézik. Az
egyházi közösségekben rejtőző mérgező emberek jó érzékkel átveszik környezetük
modorát és kommunikációs stílusát. Ezek a pszichológiai bántalmazók nem illenek
bele a bántalmazókról alkotott általános képbe. Azok a figyelmeztető jelek, amelyek
alapján fel lehet ismerni a személyiségzavaros embereket, ebben a közegben nem
feltétlenül érvényesek. Meg kell ismernünk azokat a pózokat és álarcokat, amelyeket
a mérgező emberek vallásos közegben magukra öltenek, hogy álcázzák bántalmazó
viselkedésüket.
Egyes nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata személyek számító módon a
lelkészek vagy a gyülekezeti vezetők barátságába férkőznek, és a nyilvánosság előtt
olyan személyiséget öltenek magukra, amely elfedi a tényt, hogy ők valójában
pszichológiai bántalmazók. Az egyházi vezetők jól tennék, ha odafigyelnének a
következetlenségekre ezeknek az embereknek a történetében, és nem siklanának át
a figyelmeztető jeleken. Amikor a vallási közösségek vezetői nem tudják vagy nem
akarják felismerni a bántalmazókat, mulasztásukkal tovább súlyosbítják a túlélők
bántalmazását. Magam is tanúja voltam annak, ahogyan bántalmazó személyek
felhatalmazást kaptak arra, hogy vezető szerepben szolgáljanak, miközben az életük
gyümölcsei nem arról árulkodtak, hogy egészséges kapcsolatot ápolnak Istennel vagy
a családjukkal. Gyakran előfordul, hogy pszichológiai bántalmazók tekintélyes
szerephez jutnak az egyházi közösségekben, miközben a családtagjaikat senki sem
kérdezi meg arról, hogy az illető vajon hiteles életet él-e otthonában, a zárt ajtók
mögött. Túl sok egyházi közösség megelégszik azzal a nézettel, hogy ami jónak
látszik, az bizonyosan jó is. Sehol máshol nem működik olyan hatékonyan a hamis
kirakatélet, mint az egyházi környezetben. A vezetőknek jobb ítélőképességre kell
szert tenniük, hogy képesek legyenek különbséget tenni az álságos és a hiteles
emberek között.
A mérgező egyházi vezetők és gyülekezeti tagok hajlamosak a „kiközösítést” mint
büntetést alkalmazni a bántalmazást elszenvedő egyénekkel, párokkal, sőt
családokkal szemben. Ezt a gyakorlatot – a Szentírás azon szavait kiforgatva, hogy
ne vállaljunk közösséget a bűnössel – egyes gyülekezetekben a pszichológiai
bántalmazók igazolására használják megvonva a közösséget és a támogatást az
áldozataiktól. Ahelyett, hogy a helyreállítást és a jóvátételt szorgalmaznák, a mérgező
vezetők és tagok elsősorban saját hatalmuk fenntartásával vannak elfoglalva, valamint
azzal, hogy a nyilvánosság megtévesztésére szolgáló imázsukat fenntartsák. A
kiközösítés eszközét az egészséges emberek ellen fordítják, akik fel merik emelni
a szavukat a nárcisztikus, szociopata és pszichopata vezetők vagy tagok ellenében.
Sok esetben a vezetők állításával szemben nem a gyülekezet „biztonsága” érdekében
alkalmazzák ezt az eljárást, hanem azért, hogy a szőnyeg alá söpörjék a problémákat,
és úgy tegyenek, mintha a panaszok csupán néhány „gyűlölködőtől” származnának,
akik ártani akarnak az egyháznak vagy a lelki vezetőknek.
Amikor a mérgező egyházi vezetők vagy lelkészek veszélyben érzik magukat, és
az igazság lelepleződésétől tartanak, támadásba lendülnek. Célpontjuk az a személy,
aki az igazságot felfedi. Tipikusan olyan személyekről van szó, akik valaha közel
álltak a vezetőhöz, de kiestek a kegyeiből, amikor kínos (de valójában releváns)
kérdéseket kezdtek feszegetni. A pszichológiailag bántalmazó vezetők olyan jól körbe
vannak véve „bólogató Jánosokkal”, hogy már az is goromba támadásnak tűnik, ha
valaki kérdőre vonja őket a tetteik vagy a viselkedésük felől. Azokat az egyéneket
vagy családokat, akik szembe mernek szállni velük, kiközösítik a gyülekezeti
közösségből. Minél nagyobb létszámú gyülekezetről vagy vezetőségről van szó, annál
megingathatatlanabb a mérgező vezető pozíciója. Egy bizonyos pont után már
konstruktív kritika sem érheti őket, és nem kérhető rajtuk számon a bántalmazó
viselkedés.
Több figyelmet kellene fordítani a bántalmazásra, amely egyes egyházi és
gyülekezeti közösségekben zajlik. Nem azért, hogy az egyház rossz színben tűnjön
fel, hanem azért, hogy elkezdődhessen a gyógyulás. Az Isten nevében elkövetett
sérelmeket néven kell nevezni: lelki, spirituális bántalmazásról van szó. Ez a fajta
visszaélés sokféle formát ölthet. A leggyakoribb, amit magam is tapasztaltam, a Biblia
szavainak téves és félreértelmezett alkalmazása olyan kérdésekben, mint a
megbocsátás, a válás vagy az elfogadhatatlan viselkedések tolerálása. Az egyházi
vezetők nem csupán felkészületlenek az olyan helyzetek felismerésére, amikor a felek
egyike a személyiségzavar jeleit mutatja, de a lelkészi hivatás nagy népszerűségnek
örvend a nárcisztikusok körében. A túlélők csekély lelkigondozásban részesülnek a
lelkészek és az önkéntes segítők részéről, akik általában nem rendelkeznek hivatalos
képzettséggel a mentális egészség terén. Az egyházi vezetőktől nem lehet elvárni,
hogy szakszerű tanácsot adjanak a bántalmazó kapcsolatokat illetően, melyeknek
felismerésével és kezelésével sok terapeuta sincs tisztában. Ugyanakkor
tagadhatatlan, hogy az egyházi közösségek vonzzák a mérgező embereket annál a
hatalomnál fogva, amelyhez ezekben a közösségekben hozzájuthatnak. A
pszichológiai és lelki bántalmazás következtében sok túlélő a saját hitét is
megkérdőjelezi. Fontos, hogy az egyház szembenézzen a bántalmazás kérdésével, és
kiszűrje soraiból a bántalmazókat.
Mérgező munkahely
A nárcisztikusoknak, szociopatáknak és pszichopatáknak is meg kell élniük
valamiből. Így aztán megjósolható, hogy találkozhatunk velük a munkahelyeken is
mint alkalmazottakkal, munkatársakkal, menedzserekkel és ügyvezető igazgatókkal.
A mérgező emberek gyakran burkolt módszerekkel ássák alá a túlélő szakmai sikerét.
Ez úgy nyilvánulhat meg, hogy a túlélő valamiképpen nem kapja meg a feladata
elvégzéséhez szükséges információkat, majd megszégyenül, amikor kiderül, hogy
nem sikerült megfelelően elvégeznie a rábízott feladatot. A bántalmazás más
esetekben nagyon is nyílt és agresszív módon zajlik. A pszichológiai bántalmazók
diszfunkcionális működésmódja sokféleképpen megnyilvánulhat. Túlélők
beszámolói szerint előfordult, hogy agresszíven kiabáltak velük, mások előtt
kigúnyolták őket, vagy olyan módon érintették meg őket, amivel a bántalmazó a
dominanciáját akarta éreztetni. Bárhogy is történt a bántalmazás, az ár, amit a túlélő
fizikailag és érzelmileg fizet érte, minden esetben súlyos. A fenyegetettség érzése
miatt, amit a munkahelyi bántalmazás okoz, sok túlélő aggodalommal telve indul
munkába minden reggel. Az átélt sérelmek intenzitása változó, de a tartós munkahelyi
bántalmazás káros hatással van a túlélőre.
Mikor okoznak kárt a pszichológiai bántalmazók?
 A bántalmazók szívesen szemelnek ki olyan embereket, akik birtokában vannak
valaminek, amit ők nélkülöznek. Közismert, hogy a nárcisztikusok, szociopaták és
pszichopaták olyan célszemélyt választanak, akinek a megjelenése, kora, intellektusa,
vallási meggyőződése, hírneve, szakmai sikere, családja, baráti köre vagy bármi más
hízeleg az egójuknak. Ha a célszemély már horogra akadt, a bántalmazó hozzálát,
hogy megfossza őt azoktól a tulajdonságoktól, amelyeket vonzónak talált benne. A
mérgező személyek számára hatalmat és szórakozást jelent, ha tönkretehetnek valakit,
aki eredetileg egészséges és boldog volt. A túlélők ennek többnyire nincsenek
tudatában, mivel a bántalmazás következtében megtörtnek érzik magukat. A
bántalmazók lekicsinylő szavait hallva azt hiszik, hogy „gyengeségük” miatt
szemelték ki őket. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. A bántalmazók nem bajlódnak
számukra érdektelen emberekkel, hiszen ők a „fődíjra” pályáznak. A pszichológiai
bántalmazók olyan személyeket választanak, akik jó fényt vetnek rájuk. A piócákhoz
hasonlóan olyan emberekre tapadnak, akik valamilyen módon táplálják őket. Ha jól
laktak, a bántalmazók lassan pusztítani kezdik a túlélőnek azokat a tulajdonságait,
amelyek miatt féltékenységet éreznek. Mivel a mérgező emberek híjával vannak
bizonyos pozitív tulajdonságoknak, azt akarják, hogy a túlélő se rendelkezzen velük.
A pszichológiai bántalmazók szeretnek mindent és mindenkit úgy kezelni, ahogy
az számukra a legmegfelelőbb. Azt szoktam mondani, hogy az életük egy képzeletbeli
sakktáblaként jelenik meg a fejükben, és úgy manővereznek a táblán levő figurákkal,
hogy „nyertes” helyzetbe hozzák magukat. A mérgező embereket nagyon kevéssé
izgatja – ha egyáltalán –, hogy a tetteik milyen hatással vannak másokra. A túlélőknek
fel kell ismerniük, hogy a mérgező személy soha nem fogja figyelembe venni az ő
valódi érdekeiket, és maguknak kell lépéseket tenniük azért, hogy jó minőségű életet
biztosítsanak saját maguk számára. Ez a terv bizonyosan nem illeszkedik a
pszichológiai bántalmazók sakkjátszmájába.
Hogyan okoznak kárt a pszichológiai bántalmazók
másoknak?
A mérgező emberek remek színészek. Bármilyen eszközt megragadnak, ha arról
van szó, hogy maguknál tartsák az irányítást a kapcsolatban. Egyes pszichológiai
bántalmazók például könnyeket produkálnak, ha az kell ahhoz, hogy áldozatként
tüntessék fel magukat. Vagy bizonyos érzelmek külső jeleit mutatják, ha el akarják
hitetni, hogy megváltoztak, miközben valójában csak vissza próbálják csalogatni a
túlélőt a mérgező játszmákba. A manipulatív emberek tettetett érzelmek széles
skáláját alkalmazzák azzal a céllal, hogy megpróbálják irányítani a környezetükben
élőket. A könnyeken kívül a bűntudat eszközét is bevetik, hogy a túlélő rosszul érezze
magát, amiért megpróbál határokat szabni. A haragot a megfélemlítés eszközeként
használják, hogy engedelmességre bírjanak másokat. Arra is képesek, hogy
kicsattanóan boldognak mutassák magukat csak azért, hogy a túlélő elhanyagoltnak
és mellőzöttnek érezze magát. Fontos, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy a
pszichológiai bántalmazók kifelé mutatott érzelmei konkrét célt szolgálnak,
mégpedig azt, hogy valamiképpen ártsanak másoknak. Nem lehet bízni a tetteikben,
amelyek sosem mentesek a hátsó szándéktól. A pszichológiai bántalmazók jó okkal
tökéletesítik színészi képességeik használatát.
Gyakran hallom a túlélőktől, hogy nem értik, hogyan lehetséges, hogy nem vették
előbb észre a figyelmeztető jeleket a kapcsolatban – függetlenül attól, hogy a mérgező
személy szülő, munkatárs, barát, partner vagy vallási vezető. Szinte minden túlélőnek
komoly kétségei támadnak önmagával szemben, amiért korábban nem figyeltek fel
a mérgezés jeleire. Sokszor elhangzik a kérdés: „Hogyan engedhettem, hogy ez
megtörténjen velem?” A bántalmazásnak ezt a módját nehéz tetten érni, ezért is olyan
alattomos. A bántalmazók keményen dolgoznak azon, hogy elfedjék valódi
indítékaikat. Ha kell, hazudnak és mindenért a túlélőt hibáztatják. Ahhoz, hogy a
bántalmazás mintázata láthatóvá váljon, a túlélőnek számos epizódot kell átélnie,
amelyek mély sérüléseket hagynak maguk után. A pszichológiai bántalmazás nem
egyszeri visszaélés. Azt a folyamatot, amelyen a túlélők keresztülmennek, a kavicsok
gyűjtögetéséhez szoktam hasonlítani. Minden kavics egy újabb negatív élménynek
felel meg, amit a pszichológiai bántalmazóval átéltek.
A kapcsolat kezdeti szakaszában még talán érezhető, hogy valami nincs rendjén.
Már van néhány kavics a túlélő képzeletbeli zsákjában. A zsák még nem nehéz, és
csak egy-két visszás vagy furcsa pillanatot rejt a bántalmazóval kapcsolatban. De ez
még nem elég bizonyíték a mérgezésre, és semmiképpen sem indokolja, hogy
megszakítsuk a kapcsolatot egy családtaggal, otthagyjuk a munkahelyünket,
szakítsunk a partnerünkkel, elhagyjuk a gyülekezetünket, vagy felbontsuk a
házasságunkat. Hiszen csak néhány negatív pillanatról van szó, nem igaz? Ezen a
ponton a túlélők racionalizálni kezdenek, és arra gondolnak, hogy senki sem tökéletes,
és mindenkinek vannak jellemhibái. Vannak jobb napok és vannak rosszabb napok.
Az emberi természet része, hogy egy, két, három vagy négy kellemetlen közös
pillanaton is túl tudunk lépni, és nem tulajdonítunk nekik nagy jelentőséget. Gyakran
egy vállrándítással továbblépünk. Aztán idővel, ahogy egyre több kavics (fájdalmas
pillanat) kerül a zsákba, egyre nehezebben cipeljük. Sok túlélő úgy írja le ezt az érzést,
mintha összeroskadna a bántalmazó krónikusan diszfunkcionális viselkedésének
súlya alatt.
A mérgező emberek azonban szeretik elkülöníteni egymástól az incidenseket.
Azzal érvelnek, hogy nem is volt olyan nagy ügy, amit tettek vagy mondtak. Egyszerre
csak egy kaviccsal akarnak foglalkozni, és nem hajlandók a bántalmazás teljes
súlyával szembenézni. Azzal vádolják a túlélőket, hogy „a múlton rágódnak”, és
efféléket mondanak: „Az a probléma, hogy nem vagy hajlandó megbocsátani a
hibáimat.” De a probléma valójában az, hogy a pszichológiai bántalmazók mindig
ugyanazokat a „hibákat” követik el mások rovására. Még ha valóban szeretnének is
egyszerre csak egy esettel foglalkozni, ez legalább annyira lehetetlen, mint egyetlen
esőcseppet elkülöníteni a zivatarból. Több oka is van annak, hogy a könyv borítóján
látható képre esett a választásom. Az egyik az, hogy az eső képe arra emlékeztet,
ahogyan a pszichológiai bántalmazók sebet ejtenek áldozatukon: egyszerre mindig
csak egy csepp méreg.
A nárcisztikusokra, szociopatákra és pszichopatákra jellemző, hogy éles
megfigyelő képességgel rendelkeznek. Szisztematikusan gyűjtögetik az információt
a kiszemelt személyekről, hogy azokat később a maguk hasznára fordítsák. A
pszichológiai bántalmazók mindig megtalálják a túlélők érzelmi gyenge pontjait, és
ezt arra használják, hogy irányítani próbálják őket. Például ha a túlélő futólag
megemlíti egyik-másik gyengeségét vagy bizonytalanságát, a bántalmazó
elraktározza az információt, hogy adandó alkalommal a túlélő ellen fordítsa.
Folyamatosan gyűjtik az adatokat, amelyeket később felhasználhatnak mások ellen.
Ezért is fontos, hogy a felépülés útjára lépve a túlélő megtanulja, hogy saját védelme
érdekében lassan adagolja magáról a személyes információt. A gyógyulási folyamat
része, hogy a túlélő megtanulja, hogy „ne adja ki magát” túl hamar egy kapcsolatban,
mert könnyen visszaüthet, ha nyitott könyvként feltárja magát.
Ha a mérgező személy már elég információra tett szert, akkor előszeretettel
manipulálja a túlélőt oly módon, hogy felhasználja a vele kapcsolatos
igazságmorzsákat. Ennek leggyakoribb módja az, hogy a túlélő ellen fordítja a
gyengeségeit vagy személyiségének azokat a területeit, ahol még fejlődésre van
szüksége. Mi lehet az oka annak, hogy a bántalmazók éppen erre a két területre
fordítják a figyelmüket? Azt próbálják elérni, hogy a túlélő magára vállalja a
felelősséget a konfliktusok és a kapcsolati problémák miatt. Egy kis kanálnyi igazság
mellett könnyebben és észrevétlenebbül csúszik le a méreg. Mindannyian
könnyebben hiszünk valakinek, aki rámutat a hibáinkra, ha a panaszát összekapcsolja
azokkal a jellembeli hiányosságainkkal, amelyeknek mi magunk is tudatában
vagyunk. Ez arra készteti a túlélőt, hogy magára vegye a felelősséget, és hagyja, hogy
a bántalmazó tisztára mossa magát.
Szinte minden túlélő átéli a felépülés során azt a pillanatot, amikor arra gondol,
hogy a bántalmazó egyszerűen „ostoba”, és nem fogja föl, milyen fájdalmat okoz. A
következő pillanatban viszont úgy érzi, hogy a bántalmazó pontosan tudja, mit tesz.
A felépülés szempontjából kulcsfontosságú, hogy a túlélő határozott választ adjon
az „Ostoba vagy tudatos?” kérdésre. A pszichológiai bántalmazók tudják, mikor és
hol kell abbahagyni manipulatív játszmáikat. Pontosan tudják, hogyan kell az érzelmi
húrokon játszani annak érdekében, hogy a túlélőből kiváltsák azt a frusztrált reakciót,
amire vágynak. Tudatosan élnek a trianguláció eszközével, amikor bevonnak egy
harmadik személyt a konfliktusba, és áldozatként tüntetik fel magukat. Nos,
gondoljuk át, úgy hangzik ez, mintha nem lennének képesek felmérni, hogy a
tetteikkel kárt okoznak másoknak? Nagyon is tudják, mit tesznek.
Amikor a túlélő megpróbál beszélni a pszichológiai bántalmazóval annak negatív
viselkedéséről, a mérgező emberek kedvenc manővere a hallgatás. Egyszerűen nem
felelnek. Teljes csönd. Ha a túlélő megkérdezi, miért nem válaszol, a bántalmazó
ilyesmit mond: „Nem vitatkozom veled.” Látjuk, mi történik ilyenkor? A mérgező
személy nem hajlandó a saját viselkedéséről beszélni, inkább azzal vádolja a túlélőt,
hogy vitát vagy konfliktust akar gerjeszteni. Nagyon messzire képesek elmenni, ha
arról van szó, hogy eltereljék a figyelmet a saját viselkedésükről vagy tetteikről. A
pszichológiai bántalmazók pontosan ismerik az általuk játszott manipulatív
játszmákat. Miből gondoljuk, hogy nem állnak készen arra, hogy akár taktikát
változtassanak? Élvezik a hatalmat, az irányítást, a játszmákat, és jó érzéssel tölti el
őket, hogy bábuként mozgathatnak másokat.
A nárcisztikusok, a szociopaták és a pszichopaták rosszul viselik, amikor a túlélő
rámutat a tetteikben rejlő következetlenségekre. A mérgező személyek keményen
dolgoznak azon, hogy elfedjék káoszteremtő tevékenységüket. Azzal tetszelegnek
maguk előtt, hogy a kezükben tartják az irányítást, és nem árthat nekik senki és semmi.
Ez azonban nem így van. Azonnal védekezésbe kezdenek, mihelyt a túlélő felismeri a
mintázatot a viselkedésük mögött. Elterelő hadműveletként efféléket mondanak: „A
valódi barátaim nem viselkednek ilyen rosszindulatúan”, vagy „Egy jó férj/feleség
sosem tenne ilyet”, vagy „Egy felnőtt alkalmazottól többet várnék.” Az ilyen és
hasonló mondatok azt a célt szolgálják, hogy a bántalmazó következetlenségeiről a
túlélőre tereljék a figyelmet. A pszichológiai bántalmazók nem vállalják a felelősséget
a tetteikért, így azt át kell hárítaniuk valaki másra.
 A bántalmazók előszeretettel használják a „bárcsak” szót mint a felelősség
áthárításának hatásos módját. Bárcsak a túlélő ne volna olyan érzékeny, bárcsak meg
tudna bocsátani, bárcsak ne volna féltékeny, akkor meg lehetne menteni a kapcsolatot.
Nem igaz! A „bárcsak” szó használata a bántalmazás kifinomult formája, mert úgy
tünteti fel a bántalmazót, mint akinek minden vágya, hogy a kapcsolat megmenthető
legyen és egészségesebbé váljon. A mérgező embereket valójában a konfliktus élteti.
Nem vágynak tartós kapcsolati kötődésre. A „bárcsak” kezdetű mondat csupán egy
újabb lehetőség a burkolt bántalmazásra.
A mérgező emberek előszeretettel vádolják a túlélőket önzéssel. Gyakran éppen
akkor teszik ezt, amikor a túlélő megpróbál kiállni magáért. A bántalmazó éppen
ennek az örömét akarja elvenni, amikor szándékosan kimerült, feszült és zavarodott
állapotban igyekszik tartani a túlélőt. Az önmagáról gondoskodó túlélő veszélyt jelent
a bántalmazó számára, mert elegendő belső erőt gyűjthet ahhoz, hogy határokat
szabjon és szembeszálljon vele. A bántalmazó egyfajta agymosási technikaként
korlátozza a túlélőt abban, hogy időt szánjon kedvelt elfoglaltságaira.
Életminőségünk súlyos megrendülésével jár, ha elszigeteltté válunk, és
mindennapjainkban nélkülözzük a reményteli pillanatokat. Amikor a túlélő
szórakozásra vagy kikapcsolódásra vágyik – többnyire a bántalmazó nélkül –, a
bántalmazó önzéssel vádolja, így hatalmas bűntudattal kell megküzdenie, ha mégis
szeretné jól érezni magát. A felépülést megelőzően a legtöbb túlélő lemond arról,
hogy bármilyen kikapcsoló tevékenységben részt vegyen a várható megtorlástól való
félelem miatt. A felépülési folyamat során már tisztában vannak az ellenük folytatott
játszmával, és nem hajlandók lemondani a kedvteléseikről.
A pszichológiai bántalmazók kudarcra ítélnek másokat. Élvezik, ha
meghazudtolhatják és zavarba hozhatják a túlélőt. Hogyan is történik ez? A
bántalmazó hamis információt ad a túlélőnek, majd hátradől és figyeli, hogyan kapja
be a csalit. Később aztán kigúnyolja, kritizálja és megszégyeníti a túlélőt, aki nem
képes „helyes” döntéseket hozni. Ezáltal megerősíti azt a szóbeszédet, amit ő maga
terjeszt a túlélőről, hogy önmagát tüntesse fel a valódi áldozatnak. A mérgező
emberek nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy sarokba szorítsák és a külvilág
szemében negatív színben tüntessék fel az áldozatukat. „Normális” gondolkodású
emberek számára nehezen érthető, hogy a bántalmazók miért fektetnek ebbe annyi
energiát, de megteszik. Ez a hitetlenkedés gyakran akadályozza a kívülállókat abban,
hogy észrevegyék a bántalmazást. Ahhoz, hogy ezt meglássák, fel kell ismerniük,
hogy némelyek igenis képesek a gonoszságra és arra, hogy örömüket leljék mások
lelki gyötrésében.
A mérgező emberek állandó készenléti állapotban figyelnek arra, nehogy azt a
látszatot keltsék, hogy bármiben is hibásak. Például a végsőkig bizonygatják, hogy
bocsánatot kértek, holott ez nem történt meg. Amikor a túlélő megkérdezi, hogy miért
nem vállalja a felelősséget az okozott sérelemért, a bántalmazó gyakran azt feleli:
„Mondtam, hogy sajnálom.” Valójában soha nem mondta ki ezt a szót, inkább vitatta
a tényeket vagy a túlélőt hibáztatta. A mérgező emberek a legritkább esetben kérnek
őszintén bocsánatot. Ha így tennének, azzal elismernék, hogy ők is esendőek, mint
mindenki más. Védelmezniük kell nagyzoló és illuzórikus önképüket. Mindent
megtesznek azért, hogy fenntartsák tévedhetetlenségük illúzióját. Ha valaha is
bocsánatot kérnek, a túlélőnek nagyon oda kell figyelnie, hogy nem olyan verziót hall-
e, amellyel a bántalmazó valamiképpen igazolni próbálja magát, vagy olyan körkörös
kommunikációs taktikát alkalmaz, amivel összezavarja a túlélőt. A hiteles és valódi
megbánás nem tartozik a pszichológiai bántalmazók eszköztárába.
A pszichológiai bántalmazók a leghatározottabban tagadják, hogy a tetteikkel kárt
okoznak. A túlélők hiába próbálják meggyőzni őket arról, hogy amit tesznek, az
abnormális, a bántalmazók – még ha időlegesen el is ismerik, hogy sérelmet okoztak
–, hamarosan visszatérnek megszokott álláspontjukhoz, a tagadáshoz. A bántalmazók
előszeretettel kérdeznek ehhez hasonlókat: „Mit teszek én veled?” vagy: „Mégis hogy
nehezítem meg az életedet?” – még azután is, hogy a túlélő hosszasan sorolta a
bántalmazás bizonyítékait. Mindez azért történik így, mert a pszichológiai
bántalmazók soha nem vállalnak tartósan felelősséget a viselkedésükért. Meddő
erőfeszítés a túlélőnek az az igyekezete, hogy ráébressze a bántalmazót tetteinek
súlyára. Sohasem fogják elismerni, hogy tudják, mit tesznek, és önszántukból
döntenek úgy, hogy folytatják önző és káros viselkedésüket.
A nárcisztikus, szociopata és pszichopata személyek gyakran tiszteletlenséggel
vádolják a túlélőket. Vajon miért olyan gyakori ez a panasz a mérgező emberek
részéről? Nos, azért, mert óriásira duzzasztott egójuk elhiteti velük, hogy a legapróbb
helyesbítés vagy véleménykülönbség már hatalmas tiszteletlenségről árulkodik velük
szemben. A túlélők bölcsen teszik, ha ilyenkor nem esnek a visszakozás csapdájába,
mivel úgysem tudnak annyi egyetértést tanúsítani, amivel a mérgező személy beérné.
A felépülés során a túlélők felismerik, hogy pusztán azért, mert a bántalmazó
tiszteletlennek próbálja beállítani őket, még nem azok. Még a legkevésbé konfrontatív
beszélgetéseket is ki tudják játszani a túlélő ellen. Az eltérő vélemény megosztása egy
hétköznapi beszélgetés keretében csak a pszichológiai bántalmazó fejében azonos a
tiszteletlenséggel. Saját eltorzult világukban élnek, ahol csak az ő véleményük számít.
Miért okoznak kárt másoknak a pszichológiai bántalmazók?
Sokat olvasok és sok podcastot, rádiós beszélgetést hallgatok a nárcizmus, a
szociopátia és a pszichopátia témakörében, illetve az ezek által okozott
bántalmazásból való felépülés témájában. Bizton állíthatom, hogy sokféle felfogás
létezik a személyiségzavarok kialakulásával kapcsolatban. Sokak szerint széles
spektruma van azoknak a viselkedésmódoknak, amelyeket normális emberi
jellemhibáknak tekinthetünk. Úgy tűnik, a nárcizmus az a szürke zóna, ahol a legtöbb
nézetkülönbség mutatkozik. A szociopatákkal és a pszichopatákkal kapcsolatos
álláspont az empátiára való képtelenségüket hangsúlyozza. Hollywoodi filmekben
kísérletet tettek arra, hogy ábrázolják a személyiségzavaros emberek viselkedését.
Ezek a filmbeli karakterek néha valóban reális képet adnak a személyiségzavarról,
máskor azonban az eredmény nem több, mint egy izgalmas mozifilm vagy tévéshow.
Álljunk meg itt, és tisztázzunk egy közkeletű félreértést: a személyiségzavarok
nem ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint az olyan mentális egészségzavarok,
mint például a bipoláris zavar vagy a mániás depresszió. Nemrég megdöbbenéssel
olvastam egy blogbejegyzést, melynek szerzője úgy tűnik, teljesen félre volt
informálva a nárcisztikus és antiszociális személyiségzavarok besorolását illetően. Ez
az írás azt állította, hogy azok a túlélők, akik azt bizonygatják, hogy a nárcisztikus,
szociopata és pszichopata emberek felelősségre vonhatók bántalmazó
viselkedésükért, diszkriminálják a személyiségzavarral küzdő embereket. Ez merő
képtelenség! És egyben rávilágít a valódi ismeretek hiányára, és arra, hogy milyen
könnyű a hamis információt igazságként feltüntetni az interneten. Az Amerikai
Pszichiátriai Társaság (APA) által kiadott diagnosztikai kézikönyvben (DSM-5),
melyet a terápiás szakemberek pácienseik betegségének megállapítására használnak,
a személyiségzavarok külön kategóriába tartoznak, mint a többi, szervi eredetű
mentális zavar.
Az emberek nem születnek személyiségzavarral, ellenben születhetnek bipoláris
zavarral vagy autizmussal. Mindkettő diagnózisa benne van a DSM-5.ben. A
személyiségzavarok ezzel szemben gyerekkorban vagy serdülőkorban alakulnak ki az
elsődleges gondozókkal való egészséges kötődés hiányában. A kötődési kapcsolatot
ezekben az esetekben gyakran túlzott és rendszeres engedékenység jellemzi, így a
gyerek, később pedig a kamasz nem tanul meg alkalmazkodni a normális társadalmi
elvárásokhoz. Ezek a fiatalok olyan környezetben nőnek fel, amelyben rendszeresen
mentesülnek tetteik és viselkedésük következményei alól, és felnőve úgy tekintenek
másokra, mint akik azért vannak, hogy az ő életüket könnyebbé tegyék. Számukra
az egyoldalú kapcsolat volt a norma. Az elkényeztetett gyerek és kamasz azt tanulta,
hogy a kapcsolatok nem a kölcsönös örömszerzés forrásai, hanem azért vannak, hogy
a saját céljaikra használják őket. Nem a túlóvó „helikopter szülőkről” van itt szó,
inkább a határok súlyos hiányáról, arról, hogy a szülők nem tanítják meg
gyermeküknek, hogy rajta kívül még sok millió ember él a világon. A szülői üzenet
ezekben a kóros esetekben azt közvetíti a gyermeknek, hogy az ő különleges, egyedi
lénye felette áll azoknak a szabályoknak, amelyeket az egyszerű, hétköznapi
embereknek követniük kell. Ez az ismétlődő üzenet a gyermek egész felnövekedését
áthatja, és hozzájárul személyisége mérgezővé válásához. Az immár
személyiségzavaros felnőtt továbbviszi és megrögzött döntéseivel újra és újra
megerősíti kötődéshiányos gyerekkori kapcsolati mintáit.
Ennek a tapasztalatnak a másik véglete a valódi kötődés hiánya, amely az érzelmi
elhanyagolás révén alakulhat ki gyerek- és serdülőkorban. A fizikai szükségleteiket
talán betöltötték, de más módjai is vannak az elhanyagolásnak, mint például a
családban mélyen gyökerező álságos kapcsolatok. Ez az előtörténet talán arra indít
némelyeket, hogy megsajnálják a személyiségzavaros személyt, de kérem, ne tegyék!
Sokan vannak, akik szeretetlen környezetben nőttek fel, mégis képesek a mások iránti
empátiára és törődésre. Azok a mérgező emberek azonban, akiknek gondozói nem
töltötték be a valódi kötődés iránti szükségletüket, felnőve úgy döntenek, hogy ők
maguk fognak gondoskodni a saját szükségleteikről, és ettől kezdve a „bármi áron
megszerzem, ami nekem jár” játszmát folytatják. Ezek az emberek feljogosítva érzik
magukat bármire, de nem azért, mert így nevelték őket. Úgy vélik, hogy az élet
tartozik nekik, és csillapíthatatlan étvágyuk következtében mindig többre vágynak
abból, amit mások adhatnak nekik. Használják az embereket anélkül, hogy
törődnének velük. Ők azok, akik mindig csak elveszik másoktól, ami nekik jár,
anélkül, hogy bármit adnának cserébe.
Tekintsünk most el attól, hogy a kötődés hiánya hogyan vált a bántalmazók
személyiségének részévé, hiszen az az igazság, hogy ártalmas viselkedésüket szabad
akaratukból tartják fenn. Sokan vannak, akik olyan diszfunkcionális családban vagy
környezetben nőttek fel, amelyben gondozóik nem töltötték be a szükségleteiket vagy
éppen végletesen elkényeztették őket. Mindannyian különféle tévképzeteket hozunk
magunkkal a gyerekkorunkból. Ahhoz, hogy egészséges felnőttek lehessünk – hogy
képesek legyünk többek közt a jó kapcsolatok kialakítására és arra, hogy jó szülővé
váljunk –, felül kell írnunk ezeket az elképzeléseket. Számtalan ember keres
segítséget a gyógyuláshoz és a hibás gyerekkori minták átdolgozásához önsegítő
könyvek, előadások vagy pszichológiai tanácsadás formájában. Miért ne tehetnék
meg ugyanezt a nárcisztikusok, a szociopaták és a pszichopaták? Azért nem teszik,
mert alaposan meggyőzték magukat arról, hogy nincs velük semmi probléma.
Egyáltalán semmi. Képmutatóan emlegethetik ugyan némely feltételezett hibájukat,
de a tetteik nem erősítik meg szavaikat, hiszen semmit sem tesznek azért, hogy
változtassanak a hibáikon. Bármiféle önreflexió, amit kifejeznek, a legjobb esetben
is kérész életű, valódi terápiás munkát sosem végeznek. Alapvető igazság, hogy ezek
az emberek nem akarnak változni. Az élet, ahogy élik, nekik dolgozik, és miért is ne
lenne így? Minden róluk szól. Úgy tűnik, minden voltaképpen az ő szükségleteikről,
az ő idejükről, az ő céljaikról szól: mindig csak ők, ők és ők. Végtelenül egyhangú
és kimerítő a túlélők számára, hogy szüntelenül az ő követeléseik és elvárásaik
árnyékában élnek.
Óriási különbség van a jellembeli fogyatékosságok és a személyiségzavar között.
Nem vagyunk-e mindannyian képesek adott helyzetben az önközpontú viselkedésre,
mások manipulálására, az idegenekkel szembeni acsarkodásra, gyerekeink
letorkolására, a felnőtt hisztire, amikor ajtókat csapkodunk, vagy arra, hogy saját
célunk elérése érdekében háttérbe szorítsunk másokat? De igen! Senki sem vitatja,
hogy az emberek bizony gyalázatosan viselkednek néha. Azonban infantilis
jelenetünk végeztével máris rosszul érezzük magunkat. Rájövünk, milyen ostobák
voltunk, és elszégyelljük magunkat, amiért belső feszültségeinket másokon vezettük
le. Bocsánatot kérünk azoktól, akiket megbántottunk, elmondjuk, hogy sajnáljuk, ami
történt, és igyekszünk jóvá tenni, amit elrontottunk, vagy csak magunkban
bánkódunk, amiért ellenségesek voltunk. Majd újra azok az empatikus emberek
leszünk, akik képesek felülbírálni saját nevetséges viselkedésüket. A nárcisztikus
emberek erre nem képesek. Ahogy a szociopaták és a pszichopaták sem. Nem
képesek, nem próbálnak és nem is akarnak önreflexiót gyakorolni. Mindig másokat
fognak hibáztatni, és nem akarnak megváltozni. De miért is tennék? Hiszen az ő
szemükben mások a hibásak, és másoknak van szükségük változásra.
 A TÚLÉLŐK KÖZÖS ISMERTETŐJEGYEI
Az előző részben megvizsgáltuk ki, mikor, hol, hogyan és miért követ el
pszichológiai bántalmazást. Szeretnék most röviden kitérni azokra a közös vonásokra
is, amelyeket a pszichológiai bántalmazás túlélőinél tapasztaltam. Vannak köztük
pozitív vonások, és vannak olyanok is, amelyeken még dolgozni kell.
Az egyik pozitív tulajdonság a nagyfokú alkalmazkodó készség. Számos túlélő
kifejezetten optimistaként írja le a bántalmazás előtti énjét. A bántalmazást
megelőzően a túlélőt könnyed és derűs embernek tartották, aki lerázza magáról a
nehézségeket, és mindig reményteli tud maradni. A bántalmazók gyakran
kihasználják a túlélőknek azt a tulajdonságát, hogy gyorsan képesek talpra állni egy-
egy nehéz időszakot követően. A bántalmazók mindig jobban és jobban szorongatják
a túlélőket, várva, hogy érzelmileg összeomoljanak. Ha nem kezelik megfelelően, a
túlélők lelki ellenállóképessége egyszerre áldás és átok. Ismerősen hangzik?
Előfordult már velünk, hogy saját erőnket fegyverként fordították ellenünk?
Van némi zavar az emberek fejében azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy kiket
lehet pszichológiai bántalmazó kapcsolatba bevonni. A sztereotip elképzelés szerint
a szükséget szenvedő, függésre hajlamos személyek válnak bántalmazás áldozatává,
akik működésképtelenek a bántalmazótól kapott állandó megerősítés nélkül. Ez
azonban teljességgel téves felfogás. A legtöbben, akik rejtett bántalmazást
szenvedtek, korábban el sem tudták volna képzelni, hogy olyan mélyen fognak
kételkedni magukban, mint azt a mérgező kapcsolatban tették. A gyógyulás egyik
fontos lépése, amikor a túlélő belátja, hogy mennyire megváltozott a személyisége a
bántalmazó környezet hatására.
Gyakran felmerül a kérdés, hogy az empatikus személyek hajlamosabbak-e a
társfüggőségre. Nos, nem. Mégis mi a különbség a kettő között? A társfüggőség
egyfajta egészségtelen összeolvadást jelent két ember között. Általában olyan
kapcsolatokban fordul elő, amelyben a partnerek a negatív viselkedésben erősítik meg
egymást. A társfüggőségre hajlamos emberek könnyen elsajátítanak új
gondolkodásmódokat és viselkedésformákat. Az empátiára való hajlam inkább
személyiségtípus kérdése. Az empatikus típus sok pozitív tulajdonsággal bír, de mint
a tulajdonságok bármilyen együttállása esetén megfigyelhető, éppúgy vannak
előnyei, mint hátrányai. Az erős empátiával rendelkező személyek számára hasznos,
ha megtanulják, hogy néha vissza kell fogniuk empátiás készségüket, különben
ártalmukra lehet. A másokkal való túlzott együttérzés kordában tartásának legjobb
módja a határok kijelölése. A pszichológiai bántalmazók éppen azokat a vonásokat
használják ki, amelyeket az empatikus személyek jónak találnak magukban. A
felépülés idején sok túlélő fejlett empátiás készséggel rendelkező személyként
határozza meg magát, és felismerik, hogy a bántalmazó éppen ezt a kapcsolati
erősségüket fordította ellenük.
Az egyik leggyakoribb jellemvonás, amit a túlélőknél megfigyeltem, az
önreflexióra való képesség és igény. A legtöbb túlélőről elmondható, hogy képesek
kritikusan szemlélni a viselkedésüket és a motivációikat, és hajlandók saját
jellemhibáik korrigálására. Éppen ezeket a személyes erősségeket használják ki a
nárcisztikusok, szociopaták és pszichopaták. A mérgező személy tisztában van azzal,
hogy ha vádakat vág a túlélő fejéhez, a szavai mélyre hatolnak. Arra késztetik a túlélőt,
hogy magába nézzen és elgondolkodjon, vajon igazak-e az ellene felhozott panaszok.
Ügyes elterelő hadművelet. Valójában a pszichológiai bántalmazó az, akinek több
önvizsgálatot kellene tartania, ez azonban soha nem történik meg.
A mérgező környezet még a legtürelmesebb embereket is próbára teszi. A
pszichológiai bántalmazás túlélői olyan viselkedésen kapják magukat, ami egyáltalán
nem illik hozzájuk. Ez a változás egyfajta vészjelzés lehet, amely arra figyelmeztet,
hogy a környezet nem egészséges. A túlélőkben lezajló negatív változás sajnálatos
módon mérgező pletykák alapja lehet, amelyeket bántalmazó személyek vagy
csoportok terjesztenek. Például ha a bántalmazó valami fájdalmas és felháborító
dolgot tesz, amire a túlélő haraggal reagál, a reflektorfény rá fog irányulni, és nem
a bántalmazóra, holott az ő tettei váltották ki a feszültséget. Ez olyan ördögi kör,
ami lehetővé teszi a bántalmazó számára, hogy újra és újra elhárítsa a felelősséget
magától. A túlélők önértékelése akkor kezd helyreállni, amikor újra a saját kezükbe
veszik az életüket, és megszakítják vagy korlátozzák a bántalmazóval való
kapcsolatot, és előre eltervezik, hogyan fogják kezelni azokat a helyzeteket,
amelyekkel az egészségtelen környezetben találkozhatnak. Ha olyan viselkedésre
ragadtatjuk magunkat, amivel újra alkalmat adunk a bántalmazónak arra, hogy
szidalmazzon minket, akkor se csüggedjünk! A legjobbat tesszük vagy tettük az
akkori tudásunknak megfelelően. Ahogy végighaladunk a felépülés hat szakaszán,
egyre jobban fogjuk érteni mindazt, amit átéltünk, és a tudatosság új szintjeit
ismerhetjük meg.
A pszichológiai bántalmazás túlélői néha azon kapják magukat, hogy negatív
tulajdonságokat vesznek át a bántalmazótól. Hogyan történik ez? A túlélő például
dacos hallgatással próbálja büntetni a bántalmazót (hirtelen megszakítja a
kommunikációt, és nem hajlandó szóba állni vele). Azért teszi ezt, mert amikor a
bántalmazó használta a hallgatás fegyverét vele szemben, az nagyon fájdalmas volt
számára. A túlélő meg akarja mutatni a bántalmazónak, milyen letaglózó lehet a
hallgatás, ám ez hiábavaló próbálkozás a részéről. A bántalmazókat ez nem ingatja
meg. Meggyőződésük, hogy joguk van úgy bánni másokkal, ahogy jónak látják, és
arról is meg vannak győződve, hogy ők nem érdemelnek rossz bánásmódot. A túlélő
jobban teszi, ha hű marad igazi énjéhez, és egészséges távolságot tart a bántalmazótól.
Amikor a túlélők beszámolnak az átélt bántalmazás részleteiről, sokan így kezdik
a mondataikat: „Tudom, ostobán hangzik…” vagy „Tudom, nem egy nagy ügy, de…”
A velük történt esetek elbeszélése jól tükrözi a pszichológiai bántalmazás burkolt és
rejtett természetét. Önmagában egyik mérgező pillanat vagy beszélgetés sem jelent
sokat. De amikor a túlélő összeilleszti a részleteket, kristálytisztán láthatóvá válik az
élet mindent átható mintázata, amely örökösen a bántalmazó körül forog. Hasonló
ez azokhoz a képekhez, amelyek apró pontokból állnak össze. Ha közel megyünk a
képhez, és egyetlen pontra fókuszálunk, nem sokat látunk az egészből. De ha a pontok
– vagy a bántalmazó viselkedés – összességét nézzük, vajon milyen kép tárul a
szemünk elé? Valószínűleg nem olyan, amit szívesen kitennénk a falra, hogy
mindennap láthassuk. Pontosan ezért van szükség a gyógyulásra.
Nem könnyű felismerni a pszichológiai bántalmazást, mert sokszor nézőpont
kérdése, hogy egy viselkedést normálisnak vagy bántalmazónak ítél valaki. Lássunk
erre egy példát. Amikor a mérgező személy hallgatással bünteti a túlélőt, ő tévesen
úgy értelmezheti a bántalmazó viselkedését, hogy a másik fél pusztán csak nem akar
vitába bocsátkozni, vagy az adott helyzetben feszültségtől mentes térre van szüksége.
A pszichológiai bántalmazók számítanak arra, hogy áldozataik normálisnak és
jelentéktelennek fogják tekinteni mérgező viselkedésüket, és elviselik az újabb
bántalmazást. A túlélők tehát hatalmas szívességet tesznek maguknak, ha nem
keresnek felmentést az ártalmas viselkedésre, és inkább felteszik maguknak a kérdést:
„Képes lennék arra, hogy én is így bánjak másokkal, mint ahogy velem tették?” Ha a
válasz nemleges, akkor könnyebb felismerni a bántalmazást. Álljanak ellen a tagadás
bármilyen formájának. Az igazság felismerése fájdalmas, de szükséges.
 A FELÉPÜLÉS
HAT SZAKASZA
 ELSŐ SZAKASZ: KÉTSÉGBEESÉS
Amikor a túlélők először jönnek hozzám tanácsadásra, hogy megtegyék az első
lépéseket a pszichológiai bántalmazásból való felépülés felé, sokuk még azt sem tudja,
hogy egyáltalán bántalmazták. Tudják, hogy az életük kezelhetetlenné vált, és
válaszokat keresnek. Sokan nem látják még át teljes mélységében azt, amit a
bántalmazó elkövetett ellenük. A tanácsadás kezdetén a túlélők többsége érzelmi
káoszt, szorongást, depressziót vagy öngyilkosságra való késztetést él át. Néha
mindezt együtt, és még annál is többet. Az első és legfontosabb lépés tehát az, hogy
a túlélő biztonságban legyen, és ne akarjon kárt tenni magában. Ha erről
gondoskodtunk, hozzákezdhetünk a munkához, mindenekelőtt ahhoz, hogy megértsük
a kétségbeesést, amit érez. A felépülés első szakasza ijesztő lehet. Szerencsére számos
további szakasz következik, és a remény lassan megcsillan.
Elsőként minden új kliensemnél fel kell mérnem, hogy mekkora a kockázata
annak, hogy kárt tehet magában. Nyersen fogalmazva: terapeutaként el kell döntenem,
fennáll-e a veszélye annak, hogy öngyilkosságot követ el. A pszichológiai
bántalmazás esetenként olyan mélyreható változást hoz a túlélők életébe, hogy súlyos
depresszióba süllyednek. Még nincsenek tisztában azzal, hogy madzagon rángatott
bábok voltak, akiket a bántalmazó bábmester nagy hozzáértéssel mozgatott. Csak azt
ismerik föl, hogy nem tudnak tovább úgy élni, ahogy addig, és ez így is van. De nem
szabad, hogy az öngyilkosság legyen a válasz. Hadd álljak itt meg, hogy elmondjam,
ha bármikor az a kétségbeesett érzés kerítette hatalmába önöket, hogy kárt tegyenek
magukban, arra kérem önöket, hogy tegyék azt, amit a klienseimnek szoktam
javasolni: keressenek valakit, akivel őszintén beszélhetnek. Beszéljenek egy baráttal,
egy terapeutával, hívják fel a lelki segélyszolgálatot telefonon, vagy menjenek el a
legközelebbi sürgősségi ügyeletre, és kérjenek segítséget. Sok minden történhet, ami
kirántja az embert az öngyilkos gondolatok gödréből. Szeretném, ha megkapnák azt
a törődést, amire szükségük van. Ha csak egy ember is kárt tesz magában egy
bántalmazó miatt, mély fájdalom járja át a felépülés közösségét. Hiszen mind együtt
haladunk ezen az úton.
Ha megállapítottuk, hogy a kliens nincs kitéve annak a veszélynek, hogy kárt
tegyen magában, akkor hozzáláthatunk, hogy felmérjük a túlélő kétségbeesett
állapotát. Elkezdjük felfedni, hogy pontosan mi is történt vele. Nincs két egyforma
történet, de a pszichológiai bántalmazás esetei között megdöbbentően hasonló témák
fordulnak elő. A következő fejezetben (Második szakasz: Ismeretszerzés) láthatjuk
majd, hogy miben mutatnak hasonlóságot a túlélők történetei egymással. Ahogy már
említettem, a felépülés közösségében az a vicc járja, hogy bizonyára kering a világban
egy kézikönyv mérgező emberek számára, mert úgy tűnik, hogy mindannyian ismerik
ugyanazokat a piszkos trükköket és játszmákat, amelyekkel megtéveszthetik
gyanútlan áldozataikat.
Amikor egy új klienssel kezdek dolgozni, mindig megkérdezem, miért fordult
tanácsadóhoz. Felajánlom a lehetőséget, hogy másik terapeutával dolgozzanak, mert
nem gondolom, hogy minden kliens számára én vagyok a legjobb választás. (Ha ezt
feltételezném, meg kellene vizsgálnom, hogy nincs-e nagyzási mániám.) Ha a kliens
és a terapeuta úgy határoz, hogy együtt fognak dolgozni, fontos, hogy meglegyen
köztük a kellő összhang, és hasonló szemmel lássák a világot. Éppen ezért nem
vállalom a terápiás kapcsolatot mindenkivel, aki időpontot kér tőlem. Az első alkalom
segít eldönteni, hogy a személyiségünk és a gondolkodásmódunk összeillik-e.
Amennyiben nem, mindig szívesen ajánlok másik szakembert, akit ismerek, és akiben
megbízom. Ha járt már terapeutánál, de nem vált be önnek, ne adja fel! A
pszichológiai bántalmazásból való felépülés nehéz és összetett folyamat, ezért ha csak
lehetséges, ne próbáljon egyedül végigmenni rajta. Vannak nagyszerű internetes
források, ahol sorstárstámogatást találhatnak. Könyvem megírásában részben az a
remény vezérelt, hogy segítségével helyi sorstárscsoportok jöhetnek majd létre,
amelyben a túlélők biztonságos környezetben haladhatnak végig a felépülés hat
szakaszán.
Amikor új klienssel találkozom, sok kérdést teszek fel. Híres vagyok arról, hogy
a kliens beszámolóját megszakítva gyakran közbekérdezek. Amikor első alkalommal
teszem ezt, elnézést kérek, és elmagyarázom, hogy néha meg kell majd állítanom a
beszélgetést, hogy megtaláljam a kliens által leírt helyzet jellegzetes mintázatait. Ha
a kliens tovább folytatná a történetet anélkül, hogy megállnánk, és átgondolhatnám,
mit is mond valójában, a pszichológiai bántalmazás rejtett természete könnyen
elsikkadna. Az egyik oka annak, hogy a bántalmazásnak ez a formája olyan alattomos,
az éppen az, hogy olyan nehéz elválasztani a normális (nem mérgező) kapcsolati
problémákat a bántalmazó kapcsolattól, mint csontot a velőtől. Első pillantásra a
legtöbb mérgező helyzet normálisnak tűnik. Konfliktusok minden kapcsolatban
előfordulnak – munkatársak, családtagok, barátok, partnerek között. Ezt senki sem
vitatja. A terápiás munka ott kezdődik, hogy el tudjuk különíteni a normális kapcsolati
problémákat a bántalmazástól, amely fenekestül felforgatja a túlélő életét.
A legtöbb túlélő, aki tanácsadásra jön hozzám, meglehetősen kimerülten érkezik
az irodámba. A Kétségbeesés szakaszának széles spektruma van. Onnantól, hogy
össze vannak zavarodva, és nem értik, miért bántak velük így, odáig, hogy azonnali
orvosi segítségre szorulnak állapotuk érzelmi és/vagy fizikai stabilizálása érdekében.
Ez a két véglet, és a túlélők nagy része valahol a kettő között van. Minden túlélőre
jellemző, hogy gondolatban újra lejátsszák a bántalmazóval átélt helyzeteket és
beszélgetéseket. Keresik annak okát, hogy vajon miért bántak velük ilyen rosszul.
A pszichológiai bántalmazással járó zűrzavart a legnehezebb megragadni. Gyakran
hallok ehhez hasonló kijelentéseket: „Valami nincs rendben ezzel az emberrel.
Tudom, én se vagyok tökéletes, de én nem bánok így senkivel, és normális ember
nem viselkedik így.” Ez így is van. Normális emberek nem játsszák azokat a mérgező
játszmákat, amelyekhez a pszichológiai bántalmazók folyamodnak, a túlélők
kezdetben mégis magukat hibáztatják.
A Kétségbeesés szakaszában a pszichológiai bántalmazás túlélői azon tűnődnek,
hogy vajon mi lehet velük a baj. Ilyen kérdéseket tesznek föl maguknak: „Miért is
nem tudom összeszedni magam, hogy ez a kapcsolat működjön?” „Miért nem vagyok
erősebb, hogy túltegyem magam ezen?” „Miért vagyok én ilyen tehetetlen?” Ezek a
kérdések, melyekből árad a túlélő önmagában való kételkedése és önutálata, pontosan
megfelelnek a bántalmazó szándékának. Ha a túlélő el van foglalva azzal, hogy
önmagát utálja, akkor nem ismeri fel, hogy valójában honnan ered a probléma, és
nem tesz lépéseket a változás érdekében. Ködösítés és önmarcangolás. A mérgező
személy pedig szabadon garázdálkodhat szűkebb és tágabb környezetében.
Azok a túlélők, akik újra és újra elhiszik, hogy velük van a probléma, hogy nem
elég jók és kudarcot vallottak, sosem fogják felismerni a rejtett bántalmazást. Nem
azért, mert nem akarják, hanem mert nem a megfelelő helyen keresik a válaszokat.
A terápia során szó szerint kitöröljük azokat a tudatos és tudattalan hazugságokat,
melyeket a bántalmazó ültetett el a túlélőben. Hasonló ez ahhoz, mint amikor valaki
rájön, hogy egy szekta behálózta. A pszichológiai bántalmazás átprogramozása olyan
nélkülözhetetlen lépés, amit nem lehet kihagyni vagy félvállról venni. Máskülönben
a hazugságok továbbra is ott maradnak a túlélő belső dialógusában, és mentálisan
rabságban tartják őt még jóval azután is, hogy megszakadt a bántalmazóval való
kapcsolata. Ez minden esetben igaz, akár családtag, akár munkatárs, partner vagy
vallási vezető volt a bántalmazó. A pszichológiai bántalmazásból való felépüléssel
mindig együtt jár, hogy a túlélő azonosítja a hazugságokat, és felismeri, hogy azok
a manipuláció eszközei voltak. Milyen hazugságokkal kellett szembesülnünk a saját
bántalmazó kapcsolatunkban?
Nem telik el egy hét, hogy ne hallanám a tanácsadás során legalább egyvalakitől a
következő mondatot: „Ez nem mehet így tovább!” Úgy vélem, ezeknek a szavaknak
nagy erejük van. Azt jelzik, hogy megérett a helyzet a változásra. Az érzelmi kapacitás
túlterheltsége olyan fokra jutott, hogy a túlélő úgy érzi, képtelen folytatni a
kapcsolatot, tovább dolgozni ugyanazon a munkahelyen, fenntartani egy felemás
barátságot, küzdeni egy mérgező házastárs által okozott stresszel, megpróbálni
megfelelni az irreális családi elvárásoknak, vagy folytatni bármi mást, ami a „Nem
mehet így tovább” mondat mögött rejlik. Mindannyiunknak megvan a magunk
érzelmi kapacitása, ami meghatározza, hogy meddig tudunk egy számunkra nem
kívánatos helyzetben kitartani. Ha nagy érzelmi kapacitással bírunk, akkor
hajlamosak vagyunk tovább maradni a bántalmazó környezetben. Ez nem válik
előnyünkre. Másrészt viszont a nagyobb érzelmi kapacitás segít a túlélőnek, hogy
meggyógyuljon és valóban felépüljön. Saját erőnk kétélű kardként működhet, ha
bántalmazó személlyel van dolgunk.
Jó dolog, ha eljutunk arra a pontra, amikor úgy érezzük, hogy nem tudunk valamit
tovább csinálni. Gyakran tanúja voltam, hogy erős nők és férfiak jelentős és régóta
szükséges változtatásokat vittek véghez az életükben, miután eljutottak a „nem mehet
így tovább” pontig. Ezért kapta a felépülés első szakasza a Kétségbeesés elnevezést.
Az első szakaszra a mély bánat érzése nyomja rá a bélyegét. A kimerültségnek olyan
szintje ez, amit nehéz megmagyarázni. Aki átélte, az tudja, milyen érzés ez mélyen
belül. Még az alvás sem hoz megkönnyebbülést az elcsigázott és megtört léleknek.
Az Első szakasz nagy kihívása, hogy felismerjük, vajon tényleg elérkeztünk-e a
valódi kétségbeesés állapotába, ahonnan már a változás felé vezet az út, vagy csupán
átmeneti mélypontra érkeztünk. Visszatérünk-e a bántalmazó kapcsolatba, hogy
ugyanazokat a köröket rójuk tovább? Pusztán az, hogy rá tudjuk kényszeríteni
magunkat egy pályára, még nem jelenti azt, hogy idegrendszerünk és fizikumunk nem
sínyli meg a döntésünket. Mélyen hiszek a test és a lélek szoros kapcsolatában, és
ha kitartunk egy számunkra ártalmas helyzetben, annak a közérzetünk vagy az
egészségünk fogja kárát látni. Ez elkerülhetetlen. Terapeutaként tanúja voltam az
érzelmi és a fizikai összeomlás teljes palettájának, amit a túlélők a pszichológiai
bántalmazás következtében éltek át. Elmondhatom önöknek, hogy amikor a test
tiltakozni kezd, a túlélőnek el kell döntenie, hogy kiért és miért él ezen a világon. A
bántalmazók egy részének semmi gátlása vagy fenntartása nincs, ami visszatartaná
őket attól, hogy a túlélőknek kárt okozzanak, még ha ez a teljes pusztulást jelenti is.
Terapeutaként talán az egyenességemről vagyok leginkább híres. Nem kerülgetem
a forró kását, és nem futamodom meg a kemény beszélgetések elől. Sokaknak
felteszem a kérdést: „Kit választana inkább, a bántalmazóját vagy önmagát?” Az első
szakaszban a többség őszinte válasza az, hogy nem tudják. És ez rendben is van így,
hiszen ez a szakasz nem a nagy döntések ideje. A legtöbb kapcsolati szakítás, amit a
túlélők a felépülés kezdeti szakaszában kezdeményeznek, nem tartós. Sokan az első
adandó alkalommal visszatérnek a bántalmazó kapcsolatba. Ez is rendben van.
Meggyőződésem, hogy jobb, ha nem hozunk hosszú távú döntéseket addig, míg nem
vagyunk biztosak abban, hogy jól döntöttünk. Máskülönben csak fenyegetőzünk és
helyben járunk ahelyett, hogy előre haladnánk a felépülés útján. Ez a csiki-csuki játék
csak megerősíti a pszichológiai bántalmazókat abban a hitükben, hogy kontroll alatt
tarthatják a túlélőt. Még a legerősebb emberek is megváltoznak, ha egy bántalmazó
rövid érzelmi pórázon tartja őket.
Számtalanszor tapasztaltam, hogy miközben a túlélő a „régi énjéről” beszélt, őt
nézve csupán halvány visszfényét láttam annak a bántalmazás előtti személynek.
Némelyikükben még ez a halvány fény sem csillan meg, annyira elborítja őket a
szenvedés. Dióhéjban annyit mondhatok, hogy a Kétségbeesés szakasza nem
szívderítő élmény. Ez az a stádium, amikor a túlélők ráébrednek, hogy talán a
karrierjük is ráment arra a káoszra, amit a bántalmazó hozott az életükbe. És ez az a
stádium, amikor némely kliensnek kórházi kezelésre van szüksége, hogy visszanyerje
fizikai és érzelmi stabilitását. Egyesek számára ez különösen is magányos állapot,
mivel a kívülállóknak fogalmuk sincs arról a fájdalomról, ami a bensőjükben tombol.
A túlélők egy része gondosan leplezi a megtörtséget, amit a pszichológiai bántalmazás
okozott bennük. Magukban tartják, és senkinek sem engednek bepillantást a
fájdalmukba. Ez az, ami leginkább beleillik a mérgező személyek forgatókönyvébe,
hiszen az elszigetelt áldozat könnyen befolyásolható. Sokan vannak, akik kizárólag a
tanácsadás során mondják el valaki másnak, hogy valójában mi zajlik az életükben.
Én pedig mérhetetlen hálával és alázattal fogadom azt a kiváltságot, hogy megosztják
velem az igazságot.
Számos oka lehet, hogy egy túlélő miért érzi szükségét annak, hogy elrejtse a sebeit
a világ elől. Talán azért teszi ezt, mert a házastársa a közösség ismert, sőt
köztiszteletben álló tagja, és ha a bántalmazás napvilágra kerülne, annak súlyos
következményei lennének az egész család életére nézve. Ugyan ki hinné el, hogy
egy szülő, aki otthonának zárt falai között szörnyűségekre képes, ugyanaz a személy,
akit a közvélemény valóságos szentnek tart? Hányan adnának hitelt annak, hogy
pszichológiai bántalmazó lehet egy egyházi vagy lelki vezető? Ugyan miért
bajlódjunk azzal, hogy megpróbálunk bármit is elmondani, amikor senki sem fogja
komolyan venni? Vannak túlélők, akik nem hajlandók kockáztatni sikeres és jól
megalapozott karrierjüket, még ha a munkahelyükön érzelmi zsarolásnak vannak is
kitéve. Mindennap felveszik a pókerarcot, és elnyomják magukban a kétségbeesést.
Bármilyen okból is kerültünk a felépülés első stádiumába (Kétségbeesés), a
legfontosabb az, hogy belekezdtünk. Számos felépülési program az „Egyszerre egy
nap” mottót tűzi a zászlajára, és én is ezt a felfogást vallom. Csak a mai nap, ennyi az
egész. Mit tehet ma azért, hogy egy lépést tegyen előre? Milyen döntéseket kell ma
hoznia, hogy egy kis rendet tegyen az életében? Ne feledje, csak egy kicsit. Senki sem
várja, hogy tökéletes legyen, szóval tegye meg magának azt a szívességet, hogy nem
sietteti a gyógyulási folyamatot. Éppúgy, mint a testi sebek esetében, ha megfelelő
környezetet teremtünk, és nem háborgatjuk a sebet, a sérülés lassan magától
begyógyul. Ugyanígy van ez az érzelmi gyógyulással. Ahogy végighaladunk a
felépülés hátralévő öt szakaszán, megteremtjük a megfelelő környezetet a
gyógyuláshoz. Lépésről lépésre fogunk haladni, nem nagy ugrásokban, hogy aztán
visszacsússzunk oda, ahonnan elindultunk.
 Álljunk itt meg, és vessünk egy pillantást egy mérőszalagra. Keressünk egyet a
limlomos fiókban, vagy keressünk egy képet róla az okostelefonunkon. Ha megvan,
ne feledjük, hogy nem fogunk egy centiméterről azonnal tizenkettőt ugrani. Amíg az
első (Kétségbeesés) szakasznál tartunk, a mérőszalag milliméter jelzései határozzák
meg növekedésünk mértékét. Apró lépésenként haladva lassan el fogunk jutni a
Kétségbeeséstől egészen a hatodik szakaszig, a Fenntartásig. Ne feledje, nincs
egyedül. Sokan megtették már ugyanezt az utat ön előtt. Ön is képes rá, ha hajlandó
megdolgozni a felépülésért. Sok tanulnivalónk van még addig, ezért a legjobb, ha
kényelmes, kimért tempóban haladunk.
A pszichológiai bántalmazás túlélői a tanácsadás egy pontján rendre felteszik a
kérdést: „Honnan tudja, hogy nem én vagyok a mérgező személy?” Jogos a kérdés,
de jól mutatja azt is, milyen mély kétségeket hagy maga után a rejtett bántalmazás.
Azt szoktam válaszolni, hogy ha a terapeuta jól ismeri a bántalmazásnak ezt a módját,
és figyelmesen meghallgatja a túlélő történetét, akkor képes felismerni a bántalmazás
mintázatait akár néhány sms-ben, e-mailben vagy hangüzenetben, amelyet a
bántalmazó és a túlélő vált egymással. Hamar világossá válik, hogy kettejük közül ki
az, aki kiforgatja a tényeket, és igyekszik zavart kelteni. A pszichológiai bántalmazás
rejtett természetéből adódóan a túlélők kételkednek önmagukban, de a gyógyulási
folyamat meghozza majd az önbizalmat is.
A felépülés korai szakaszában, a túlélők gyakran úgy beszélnek a bántalmazóról,
mintha „egyszerre két különböző személy” lenne: az egyik kedves, a másik
bántalmazó. Az a legfőbb probléma ezzel a hozzáállással, hogy nem felel meg a
valóságnak. A mérgező személy valójában nem egy kedves ember, akinek
történetesen van egy gonosz ikertestvére, aki néha-néha felbukkan. Mindkét énje
gonosz és rossz szándékú. Még akkor is, ha alkalmanként vannak jó pillanatai, amikor
élvezhető a társasága. A túlélőknek meg kell tanulniuk, hogy ne válasszák szét a
mérgező személy viselkedését, hanem teljes valójában lássák őt, mint olyan embert,
aki káros hatással van rájuk. A pozitív pillanatok gyakran zavarba ejtőek és késleltetik
a gyógyulást. Nem arra buzdítom a túlélőket, hogy a negatívumokra koncentráljanak
vagy maradjanak meg keserűségükben. Arra kérem önöket, hogy tartsák szem előtt a
teljes képet a pszichológiai bántalmazóról. Nem olyanok ők, mint a puzzle, amelynek
sok apró darabkája szétszedhető és külön-külön is szemügyre vehető. A túlélőknek
össze kell illeszteniük minden egyes darabot, hogy hátralépve a teljes képet lássák
maguk előtt.
A Kétségbeesés fázisában a túlélők sokat segíthetnek maguknak, ha nem próbálják
minimalizálni a haragjukat. Sok túlélő igyekszik elnyomni magában az ingerültséget,
a haragot vagy a dühöt. Elvégre nem bölcs dolog szabadjára ereszteni a haragot, és
a dühös indulat csak további problémákhoz vezethet. Azonban a túlélők esetében a
bántalmazás miatt érzett harag átélése erős késztetést adhat a változáshoz. Annak
érdekében, hogy kapcsolatban maradjanak az érzéseikkel, melyek motivációként
szolgálnak személyiségük megerősödéséhez, a túlélőknek néha szükségük van olyan
vizuális emlékeztetőkre, amelyek felidézik azt, amin keresztülmentek. Például sok
túlélő internetes mémeket, képeket vagy idézeteket használ, melyek segítenek a
bántalmazótól való viszolygás valóságos érzésének felidézésében. Ez energiát ad
ahhoz, hogy megtegyék, amit meg kell tenniük a gyógyulásuk érdekében. Nincs
gyógyulás, ha nem maradunk a realitás talaján. A „mi lenne, mi lehetett volna vagy
minek kellett volna lennie” jellegű fantáziálás hátráltatja a felépülést. Éppen a
fájdalmas igazság az, amit az elcsigázott léleknek szem előtt kell tartania ahhoz, hogy
képes legyen változtatni az életén.
 MÁSODIK SZAKASZ: ISMERETSZERZÉS
A pszichológiai bántalmazás alattomos természetéből következik, hogy sok a
félreértés körülötte. A bántalmazók taktikájának fontos része, hogy titokban tartsák a
bántalmazást, és ne engedjék ki a kezükből az irányítást. Az áldozat nem indulhat el a
felépülés útján, amíg nem tudja megfogalmazni, mi történt vele. A felépülés második
szakaszában a túlélők megismerkednek azokkal a bevett módszerekkel, amelyeket a
pszichológiai bántalmazók alkalmaznak. A felépülés folyamatát épp hogy elkezdő
túlélőknek tudniuk kell, mit jelentenek a következő kifejezések a pszichológiai
bántalmazással kapcsolatban:
Ködösítés
Rágalomhadjárat
Szárnyas majmok
Nárcisztikus sérülés
Időszakos megerősítés
Az idealizálás, a lebecsülés, és az eltaszítás fázisai
Később még más fogalmakkal is fognak találkozni, de a fenti lista kiváló kiinduló
pontként szolgál a felépülésnek ebben a szakaszában.
Ködösítés? Szárnyas majmok? Tudom, hogy némelyik kifejezés, ami a rejtett
bántalmazással kapcsolatos, elsőre furcsának tűnhet. De ha megismerkednek a pontos
jelentésükkel, látni fogják, milyen meghatározó szerepet játszottak ezek a fogalmak
az életükben.
Ködösítés
A kifejezés angol megfelelője (gaslighting) az 1940-es években készült hasonló
című filmre utal. A filmben szereplő férj elhatározza, hogy őrületbe kergeti a
feleségét. Nem árulom el, miért állt érdekében, hogy labilisnak tüntesse fel a feleségét,
legyen elég annyi, hogy szisztematikusan dolgozik azon, hogy szétzúzza a nő világát
és önmagába vetett bizalmát. Az agymosásnak erre a technikájára utal a felépülési
irodalomban elterjedt „ködösítés” kifejezés.
A ködösítés során a bántalmazó olyan helyzeteket teremt, amelyek arra késztetik
a kiszemelt áldozatot, hogy kételkedni kezdjen a saját memóriájában és
helyzetértékelési képességében. A bántalmazó célja, hogy a túlélők annyira
elbizonytalanodjanak önmagukban, hogy végül átadják az életük fölötti irányítást a
bántalmazónak. Ha a célszemély valóban annyira megbízhatatlan, mint ahogyan azt
a bántalmazó beállítja, akkor hogyan is lenne képes arra, hogy a maga ura legyen?
Pontosan ez a terv lényege. Lássunk néhány fiktív példát az illusztráció kedvéért. Ha
az alábbi példák valódi esetekre emlékeztetnek, az csupán a véletlen műve.
Partnere bántó szavakat vág a fejéhez, ön pedig elmondja neki, milyen
rosszul esnek a szavai önnek. Ő azonban, ahelyett, hogy figyelne önre,
megismétel néhány szót vagy kifejezést abból, amit ön mondott. Ekkor újra
elmondja ugyanazt, amit az előbb, ő pedig újra csak azt a néhány szót
ismételgeti. Közben egyre jobban eltávolodnak az eredeti problémától. Végül a
partnere szigorúan önre néz, és azt mondja: „Ha még a saját szavaidra sem
emlékszel, hogyan tudnánk értelmes beszélgetést folytatni?” Ekkor elnézést
kér, mert úgy érzi, igaza van. Valóban elvesztette a beszélgetés fonalát. Valami
nyilván nincs rendben önnel.
Tudja, hogy az íróasztalán hagyott egy fontos aktát, amelyre a hamarosan
kezdődő megbeszélésen szüksége lesz. Amikor azonban fel szeretné kapni,
nem találja a helyén. Átkutatja az egész íróasztalt, majd az iroda egyéb
pontjain kezd keresgélni. Eközben belefut egy munkatársába, aki megkérdezi,
mit keres. Mikor elmondja, mi történt, ő így szól: „Nézd csak, mit találtam a
fénymásolónál!”, és átnyújtja a keresett dossziét. Ezen a ponton teljesen össze
van zavarodva, mivel nem emlékszik rá, hogy ott hagyta volna. Zavart
tekintetét látva a munkatárs valami ilyesmit mond: „Még jó, hogy itt vagyok.
Legalább van valaki, aki rendet rak utánatok!” Ön megköszöni munkatársa
figyelmességét, és eloldalog. Te jó ég! Még a fontos dokumentumokra sem tud
vigyázni.
Anyósa előszeretettel mesél férje exbarátnőiről és arról, hogy milyen közel
álltak a családhoz. Egyikük néha még mindig átjár hozzájuk vacsorára, és ott is
alszik, mert szinte olyan, mintha a „lányuk” volna. A mérgező anyós meg sem
próbálja titkolni csalódását, amiért a fia nem őt vette feleségül. Tapintható a
feszültség ön és az anyósa között. Az exbarátnő állandó emlegetése
kimondhatatlanul bosszantja önt, de igyekszik felülemelkedni rajta.
Emlékezteti magát arra, hogy a férje végül is önt választotta, nem a másik nőt.
Egy alkalommal férje családjánál ebédelnek, amikor kiderül, hogy ebéd után
váratlan programra indul a család, ön azonban nincs az alkalomhoz öltözve. De
semmi ok a pánikra, mérgező anyósa máris kész a megoldással. A
vendégszoba szekrényéhez siet, és egy női ruhát húz elő belőle, ami talán egy
kicsit szűk önnek, majd így szól: „Vedd föl, ez Tiffany régi ruhája!” (Tiffany
az imádott exbarátnő.) Ön csak áll ott döbbenten, még mindig azon ámulva,
hogy anyósa az exbarátnő ruháit tartja a szekrényében, és képes önnek azt
fölajánlani, miközben a férje szerint nincs azzal semmi baj, ha fölveszi.
Kínosan érzi magát ebben a helyzetben, míg a többiek szerint minden rendben
van. Talán önnel van gond? Lehet, hogy túlságosan bizonytalan és gyenge?
Hiszen végül is csak egy ruháról van szó! Egy ruháról, ami túl szűk. A
mérgező anyós nem akarta megbántani az érzéseit, vagy mégis?
Olyan családban nőtt föl, ahol arra tanították önt, hogy a siker az ember
értékének legfőbb fokmérője. Bármiben, amibe belekezdett, a siker volt a
kimondatlan elvárás. Ez olykor nyíltan el is hangzott. A mögöttes üzenet
nyilvánvaló volt: ha ön nem elég sikeres, akkor rossz színben tünteti föl a
családot. Élete minden területén a tökéletességre igyekezett. Egy szép napon
tekintélyes díjat nyert az iskolában. Alig várta, hogy elújságolja a szüleinek a
nagy hírt, hogy büszkék lehessenek önre. De amikor megmutatta nekik a díjat,
ők szigorúan önre néztek, és ezt mondták: „Mi nem arra neveltünk téged, hogy
ilyen öntelt legyél! Azt hiszed, fontosabb vagy a családban, mint a többiek?”
De hiszen ön nem akart megbántani senkit. Az igaz, hogy alig bírta kivárni,
hogy eldicsekedhessen a hírrel. Azt jelentené ez, hogy ön valóban önhitt és
beképzelt? És tényleg, milyen keményen hajt az elismerésre. A szüleinek
igazuk van. Túl sokat képzel magáról.
Ön gyülekezete vezető testületének tagja. A mérgező lelkipásztor behívja
önt az irodájába, és szól, hogy hagyja nyitva az ajtót. Komoly, mély hangon
beszél, miközben folyamatosan a szemébe néz. Egy adminisztratív hibára hívja
föl a figyelmét, amit szerinte ön elkövetett. Amikor ön megpróbálja
elmagyarázni, miért nem tekinthető ez hibának, kezét az arca elé tartva így
szól: „Ne keress kifogásokat!” Közelebb hajol, mélyen a szemébe néz, és azt
mondja: „Az egyetlen helyes válasz az, hogy »Sajnálom!«” Ön motyogva
 elnézést kér és remegve távozik. Később megemlíti az esetet egy másik
elöljárónak, de a mérgező lelkész, amikor neki szegezik a kérdést,
hangsúlyozza, hogy az ajtó nyitva volt, és odakint mások is várakoztak (ami
igaz is), ön pedig kifejezetten tiszteletlenül viselkedett vele. Azzal vádolja önt,
hogy fellázadt ellene, sőt nyíltan megkérdőjelezi az alkalmasságát arra, hogy
az elöljáróság tagja legyen. Az elkövetkező napokban ön azon morfondírozik,
vajon valóban alkalmatlan-e a gyülekezeti szolgálatra.
Ahogy a ködösítés fenti példáiból kitűnik, a pszichológiai bántalmazás igen síkos
terep, ahol könnyű elcsúszni. Okkal nevezik rejtett bántalmazásnak. A bántalmazók
arra használják a ködösítést, hogy aláássák az áldozat önbizalmát. Érzelmi értelemben
vért akarnak látni. Pontosan tudják, mit csinálnak. Azt akarják, hogy a túlélők
szánalmasnak tűnjenek mások szemében, és elbizonytalanodjanak saját magukban és
a realitásérzékükben. Azt akarják, hogy a túlélők lelkileg szétessenek, és ők így még
jobban irányíthassák és kigúnyolhassák őket.
Rágalomhadjárat
Ha a pszichológiai bántalmazók nem érik el, hogy áldozataik megkérdőjelezzék
önmagukat – és elmerüljenek az önutálatban –, akkor megpróbálnak ellenük hangolni
másokat. Talán mindkét módszerrel próbálkoznak. A rágalomhadjárat célja vagy az,
hogy elszigetelje az áldozatot, aki végül már csak a bántalmazóhoz fordulhat
segítségért, vagy pedig az, hogy igazolja azt, ahogyan a túlélővel bánik. A jól
kiszámított rágalomhadjárat az alábbi fiktív esetekhez hasonlóan zajlik.
Egy munkatársa azt állítja, hogy fontos iratot tett az asztalára egy
létfontosságú találkozó előtt, de hiába keresi, nem találja sehol. Keresés
közben átkutatja az egész íróasztalát. Mikor idegesen belép a
konferenciaterembe, megpillantja a kérdéses dossziét a mérgező munkatárs
kezében. Amikor megkérdezi, miért állította azt, hogy az asztalára tette,
gunyorosan közli, hogy ő ezt sosem mondta. Jelentőségteljes pillantást vet a
közelben ülő fontos emberek felé, és olyan arcot vág, mint aki komolyan
aggódik az ön feledékenysége miatt.
Mérgező anyósa megkérdezi az ön gyermekétől: „Szeretnél moziba menni?”
A gyerek persze izgatottan igent mond, mire az anyós – anélkül, hogy önt vagy
a házastársát megkérdezné – felkel és készülődni kezd. Amikor indulásra
készen kilép a szobájából, még ön kényszerül magyarázkodásra, amiért a mai
nap nem alkalmas a moziba menésre, mert már mást terveztek. Gyermeke
csalódottan magába roskad, miközben az anyós így sopánkodik: „Én csak
örömöt akartam szerezni a drága kis unokámnak.”
Egy barátja medencés partiba hívja önt, és úgy tájékoztatja, hogy nyugodtan
menjen strandruhában. Csakhogy mikor megérkezik, kiderül, hogy valójában
elegáns kerti partiról van szó, ahol ön az egyetlen faragatlan vendég, aki
strandruhát visel. A barátja szarkasztikus bejelentést tesz: „És itt jön az a
személy, aki sosem képes megjegyezni, amit kérnek tőle.” Mindenki nevet, ön
pedig toporog, mint egy idióta, aki egy egyszerű kérést sem tud teljesíteni.
Négyen vannak testvérek. Három testvére rendszeresen összejár, de
sohasem szólnak önnek, hogy csatlakozzon hozzájuk. Amikor végre úgy dönt,
hogy beszél az egyik testvérével, és nyíltan elmondja, hogy kirekesztve érzi
magát, kiderül, hogy évekkel korábban a szülei mindhármuknak azt mondták,
hogy ön nem kedveli őket. Azt állították, hogy helyteleníti a testvérei
döntéseit, ami nem is lehetne messzebb az igazságtól. Megpróbálja tisztázni a
 testvéreivel, hogy a szülei valótlan dolgot állítottak önről, ők azonban nem
hiszik el, hogy a szüleik ilyesmit tennének, és azzal vádolják önt, hogy két idős
emberre próbálja áthárítani a felelősséget. Ezzel még jobban elmélyül a viszály
ön és testvérei között, hiszen miféle szörnyeteg az, aki hazugsággal vádolja a
szüleit? Pedig nagyon úgy tűnik, hogy valóban ezt tették.
Ön gyülekezete vezető testületének tagja. A mérgező lelkipásztor behívja
önt az irodájába, és szól, hogy hagyja nyitva az ajtót. Komoly, mély hangon
beszél, miközben folyamatosan az ön szemébe néz. Egy adminisztratív hibára
hívja föl a figyelmét, amit szerinte ön elkövetett. Amikor ön megpróbálja
elmagyarázni, miért nem tekinthető ez hibának, kezét az arca elé tartva így
szól: „Ne keress kifogásokat!” Közelebb hajol, mélyen a szemébe néz, és azt
mondja: „Az egyetlen helyes válasz az, hogy »Sajnálom!«” Ön motyogva
elnézést kér és remegve távozik. Később megemlíti az esetet egy másik
elöljárónak, de a mérgező lelkész, mikor neki szegezik a kérdést,
hangsúlyozza, hogy az ajtó nyitva volt, és odakint mások is várakoztak (ami
igaz is), ön pedig kifejezetten tiszteletlenül viselkedett vele. Azzal vádolja önt,
hogy fellázadt ellene, sőt nyíltan megkérdőjelezi az alkalmasságát arra, hogy
az elöljáróság tagja legyen.
Várjunk csak, ez az egyházi eset nem a ködösítésre volt példa? Valóban, csupán az
a különbség, hogy a rágalomhadjárat során a túlélő nem kérdőjelezi meg saját magát,
hiszen itt nem jelenik meg a belső vívódás azzal kapcsolatban, hogy alkalmas-e a
gyülekezeti szolgálatra. A túlélő ebben az esetben tisztában van azzal, hogy mi
hangzott el a találkozón, és látja, hogy a lelkész ellene akar hangolni másokat.
Hajszálnyi, de fontos különbség.
Szárnyas majmok
A szárnyas majmok fogalma az Óz, a nagy varázsló című filmből származik,
amelyben a nyugati boszorkány a szárnyas majmok csapatát küldi ki, hogy gonosz
munkáját elvégezzék helyette. A nárcisztikusoknak, szociopatáknak és
pszichopatának is megvannak a maguk szárnyas majmai. Biztos vagyok benne, hogy
találkoztak már ezekkel a szárnyas emberi teremtményekkel. A mérgező emberek
kétféle segítőt szoktak rávenni a piszkos munka elvégzésére: egyrészt gyanútlan
embereket, akik nem ismerik föl a bántalmazást, másrészt olyanokat, akik
szándékosan szemet hunynak fölötte. A bántalmazóknak különös tehetségük van
ahhoz, hogy a trianguláció eszközével segítőiket is bevonják a túlélő bántalmazásába.
Szándékosan teszik ezt, hogy a saját kezük tiszta maradjon. Nehéz a felelősséget
rábizonyítani a bántalmazóra, ha nem is volt jelen a szobában, ahol a bántalmazás
történt. A szárnyas majmok alkalmazása olyan, mintha a mérgező személy egy
távirányítású bombát működtetne, és biztonságos távolságból figyelné, ahogy a
pusztítás bekövetkezik. A bántalmazó indítja be az egész gépezetet, de ő maga nem
tartózkodik a bűntett színhelyén. Ez a részletekbe menően kimódolt tervezés is azt
bizonyítja, hogy a bántalmazó tettei nem a véletlen művei. A bántalmazó jó zsonglőr
módjára egyszerre több tányért pörget a levegőben, és közben arra is vigyáznia kell,
hogy a gyanúnak az árnyéka se terelődjön rá. Teljességgel kizárt, hogy bárki valaha
is meggyőzzön engem arról, hogy a nárcisztikusok, a szociopaták és a pszichopaták
nem tudják, mit tesznek. Megdöbbentő az a rafináltság, ahogyan szárnyas majmokat
toboroznak, hogy kövessék őket a sötét oldalra.
Először lássuk azokat a szárnyas majmokat, akik nincsenek tisztában azzal, hogy
a pszichológiai bántalmazó eszközként használja őket. Ezek az emberek valóban nem
értik, mi zajlik a háttérben. Talán a homokba dugják a fejüket, hogy ne kelljen
szembesülniük a valósággal. Tegyük fel, hogy valaki hallja, amint a bántalmazó a
túlélőt rágalmazza. Mivel a bántalmazónak csupán a nyilvánosság felé mutatott,
tiszteletre méltó arcát ismeri, a gyanútlan szárnyas majom elhiszi a vádakat,
amelyeket a túlélőről hall. Például a túlélő anyósa és apósa a menyükről panaszkodnak
azt állítva, hogy a fiuk egy hideg szívű nőt vett feleségül, aki elszakítja őt szerető
családjától. Ez ugyan távol áll az igazságtól, de a bántalmazó anyós és após
együttérzést vált ki a gyanútlan ismerősökből, akik nem tudják, hogy valójában
személyiségzavaros emberekről van szó, akik otthon, a négy fal között egészen
mások, mint akinek a nyilvánosság előtt mutatják magukat.
Lássuk most a fiatal párt, amint éppen a bevásárlásukat intézik, és összefutnak a
fenti családi baráttal, aki a menyhez fordulva hosszasan ecseteli, hogy az anyósa és
apósa milyen csodálatos emberek. A fiú és a meny egy gyanútlan szárnyas majomba
botlott bele. A családi barátnak sejtelme sincs az igazságról, egyszerűen csak hitelt
adott a mérgező anyós és após szavainak. A családi barát jobban tenné, ha rászánná
az időt, hogy megismerje a menyet, mielőtt ítéletet alkot róla, ő azonban hitelt ad
az általa megbízhatónak vélt családtagok vádjainak. Ugyan mi oka volna arra, hogy
rejtett bántalmazást gyanítson a családban?
Talán találkoztunk már gyanútlan szárnyas majmokkal, akik elmondták nekünk,
hogyan kellene jobb viszonyt ápolnunk a szüleinkkel, a társunk szüleivel, a
főnökünkkel, a munkatársunkkal, a barátunkkal vagy az egyházi elöljáróinkkal. Ezek
a személyek a bántalmazó mérgező hazugságait időzített bombaként viszik magukkal,
és amikor elsétálnak mellettünk, eldobják az érzelmi bombát. A bántalmazó (a gonosz
nyugati boszorkány) küldetését teljesítik. A gyanútlan szárnyas majmok nem látják át
a kapcsolati problémákat, és nincsenek tisztában azzal, hogy mekkora kárt okoznak,
amikor a túlélő fülébe zümmögnek idegesítő dongással. Annak bizonyítékai ők, hogy
a pszichológiai bántalmazókat semmiféle morális gátlás nem tartja vissza attól, hogy
eszközként használjanak másokat arra, hogy részt vegyenek a bűnbakká tett túlélő
bántalmazásában.
A szárnyas majmok másik típusa nagyon is tisztában van a rejtett bántalmazással.
Látják, mi történik, bizonyos fokig még tetszik is nekik, és azzal, hogy beszállnak
a játékba, bátorítják a bántalmazót. Hihetetlenül hangzik, tudom, de ez az igazság.
A szárnyas majmoknak ez a csoportja Hamupipőke gonosz nővéreihez hasonlóan a
még náluk is gonoszabb mostoha kiszolgálóivá válnak. A nővéreknek meghatározó
szerepük van abban, hogy az abnormális viselkedés normálisnak tűnjön. Alapvetően
az a funkciójuk, hogy bátorítsák a bántalmazót. Amikor a mérgező személy
panaszkodik a bántalmazottra, a buzgó szárnyas majmok tovább szítják a pletyka és
a gyűlölet tüzét. További információkkal látják el a bántalmazót, melyeket a túlélő
ellen fordíthat. Ezekre a szárnyas majmokra gondolva egy diszfunkcionális család
tagjait látom magam előtt, akik összedugják a fejüket, és kibeszélnek egy bűnbaknak
tekintett családtagot, aki nincs jelen. De lehetnek egy munkahelyi csoport tagjai is,
akiknek az a rejtett tervük, hogy az egyik munkatársukat inkompetensként tüntessék
fel. Vagy lehet az egy baráti kör, akik állítják, hogy ők nem szoktak pletykálkodni,
mégis valahányszor összejönnek, mindig egy bizonyos személyről folyik a szó. A
tudatosan közreműködő szárnyas majmok nemcsak csoportban fejtik ki ártalmas
tevékenységüket, ők maguk is lehetnek mérgező személyek. Az ártalom, amit
okoznak, ugyanolyan káros, és cinkostársként ők is vétkesek a pszichológiai
bántalmazásban.
 Szárnyas majmok mindenhol találhatók. Ahol pszichológiai bántalmazó van, ott
legalább egy szárnyas majom is ólálkodik a közelben. Munkahelyi környezetben
mérgező személy lehet például egy passzív-agresszív munkatárs, aki elüldöz maga
mellől minden csapattagot, akit mellé osztanak be dolgozni. A főnöke szemet huny a
bántalmazó viselkedés felett, sőt minden alkalommal, amikor valaki kiesik mellőle,
eltakarítja a romokat. Ahelyett, hogy a mérgező alkalmazottal foglalkozna, a főnök
azon fáradozik, hogy találjon egy újabb áldozatot, akit odavethet az alkalmazott elé.
A szárnyas majom szerepét betöltő főnök meg sem próbálja kezelni azt a problémát,
hogy a mérgező munkatárs egymás után készíti ki a kollégákat. Lehet, hogy a főnök
és a bántalmazó személy baráti viszonyban vannak egymással, talán évek óta ismerik
egymást, vagy a főnök valamiképpen le van kötelezve a mérgező beosztottnak. Bármi
legyen is az oka a bántalmazás eltűrésének, a lényeg az, hogy a szárnyas majmok
feladata a bántalmazó viselkedés palástolása.
Egyházi szervezetekben is előfordul, hogy a bántalmazó személy körül feltűnnek
a szárnyas majmok. A rejtett bántalmazás még burkoltabb formában zajlik, hiszen
közben fenn kell tartani a tökéletes vallásosságról mutatott képet. Nem csak emberek
válhatnak szárnyas majommá, aki támogatja a kiszemelt áldozatok ellen irányuló
ködösítést és rágalomhadjáratot. A pszichológiai bántalmazók Istent is felhasználják
erre a célra. Ez többnyire úgy történik, hogy Isten nevében vádolják a túlélőt, amikor a
fejére olvassák, hogy mit akar és mit gondol Isten, és mit mond arról, ahogyan a túlélő
a mérgező lelkészhez viszonyul. A bántalmazó egyházi vezetők olyan bábuként
használják Istent, amelyet tetszésük szerint rángathatnak ide-oda, ez azonban
egyenesen szentségtörésnek tűnik az én szememben. Leggyakrabban azokban a
felekezetekben fordul ez elő, amelyek a fundamentalista és törvénykező egyházi
szervezetektől a karizmatikus közösségekig terjedő skálának a két szélső pontján
helyezkednek el. Az előbbire jellemző, hogy Isten mindig azokra sújt le, akik
kételkedni mernek az őt képviselő egyházi vezetőkben. „Hogy merészel a túlélő
bántalmazásról beszélni? Vannak szabályok, amelyeket be kell tartani, és a vezetőség,
különösen a férfiakból álló vezetőség megkérdőjelezése megengedhetetlen.” A másik
végletet azok a karizmatikus közösségek képviselik, amelyekben a nárciszitkus,
szociopata vagy pszichopata vallási vezetőket semmi sem gátolja abban, hogy azt
mondják, Isten ezt és ezt mondta nekik a túlélőről. Isten azt mondta a mérgező
vezetőnek, hogy a túlélő „letért Isten útjáról” vagy „Istennek nem tetsző dolgokat
művel” vagy bármi mást tesz, amit a bántalmazó vezető kifogásol. Nehéz
megkérdőjelezni egy vallási vezetőt, aki úgy kezdi a beszélgetést: „Isten azt mondta
nekem…” Ugyan mit felelhet erre a túlélő azon túl, hogy Isten neki mást mondott? Ám
a vezető tekintélyét alátámasztja a pozíciója, hiszen hatalmát és befolyását „nyilván”
Istentől kapta. Amikor Isten szárnyas majommá válik egy mérgező egyházi vezető
oldalán, az a pszichológiai és a spirituális bántalmazás ártalmas elegyét eredményezi.
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, milyen veszélyes a nárcisztikusoknak,
szociopatáknak és pszichopatáknak az a képessége, hogy másokat szárnyas
majomként felhasználnak ártalmas céljaik elérésére. Esetenként egyes terapeutákat is
képesek manipulálni. Némelyik terapeuta tudja, hogy a mérgező személy használja őt.
Mivel ezek a terapeuták maguk is mérgezőek, a túlélő még súlyosabb bántalmazásnak
van kitéve. Ritkán fordul elő, de tény, hogy létezik a triangulációnak ez a módja.
Gyakoribb eset, hogy azok a terapeuták válnak szárnyas majommá vagy a bántalmazó
által használt eszközzé, akik nem ismerik fel a rejtett bántalmazást és a vele járó
kifinomult manipulációt, így terapeutaként nem képesek hasznos munkát kifejteni.
Számos képzett pszichológus és terapeuta számára nehézséget jelent – különösen a
terápia kezdetén – az alattomos kapcsolati bántalmazás felismerése. Terapeutaként
néha nehéz világos képet alkotnunk azokról a problémákról, amelyek egy-egy pár
vagy család életében előfordulnak, még akkor is, ha megvan hozzá a képzettségünk
és helyzetfelismerő képességünk. Ha a terapeuták nincsenek tisztában a rejtett
bántalmazás jeleivel és tüneteivel, akkor fennáll a veszélye, hogy a bántalmazó
szárnyas majmaivá válnak.
Nárcisztikus sérelem
A nárcisztikus sérelem azt jelenti, hogy a nárcisztikus, szociopata vagy
pszichopata személy aránytalanul nagyra felfújja az őt ért sérelmet. Ez a
sérülékenység az elnevezésével ellentétben nem csak a nárcisztikusokra jellemző. A
személyiségzavaros emberek túlméretezett egóval rendelkeznek, és nehezen
birkóznak meg akár a legkisebb karcolással is. Sokan azzal érvelnek, hogy azért ilyen
érzékenyek, mert bizonytalanok, és azért akarnak mások fölé kerekedni, mert így
próbálják saját belső bizonytalanságukat kompenzálni. Ez azonban tévedés: nem
bizonytalanok. Megértem, hogy vannak, akik a mérgező személyek viselkedését látva
arra a következtetésre jutnak, hogy belső bizonytalanságukat vagy törékeny egójukat
próbálják elrejteni, de a terapeuta nézőpontjából ez egyáltalán nem bizonytalanság.
Kimondottan veszélyes, amikor a túlélők úgy tekintenek a bántalmazásra, mintha egy
sérült, bizonytalan és megtört személy követte volna el. Ez elhomályosítja azt az
igazságot, hogy a bántalmazók nagyon jól tudják, mit tesznek, és szabad akaratukból
döntenek a bántalmazás mellett. Némelyiküket még szórakoztatja is, hogy
hazárdjátékot űznek mások lelki épségével. Bármilyen betegesnek hangzik, mégis ez
az igazság.
A nárcisztikusok, szociopaták és pszichopaták rosszul viselik, ha valaki rámutat
a hibájukra vagy a tévedésükre. Éppen a nárcisztikus sérülés a bizonyíték arra, hogy
nem bizonytalanságról van szó. A túlélők nehezen fogadják el ezt a tényt, és
hajlamosak azzal mentegetni a mérgező személyek ártalmas viselkedését, hogy
valójában belső bizonytalansággal küzdenek. Lehet, hogy nem akarjuk elismerni, de
megenyhülünk irántuk, ha úgy gondolunk rájuk, mint akik kételkednek magukban. A
valóság az, hogy a pszichológiai bántalmazók egyáltalán nem bizonytalanok, inkább
sértődékenyek, el vannak telve magukkal, és azt várják, hogy minden úgy történjen,
ahogy ők akarják.
Mindannyian naponta szembesülünk azzal, hogy nem vagyunk tökéletesek.
Ilyenkor jót nevetünk magunkon, és megyünk tovább. A személyiségzavaros emberek
(nárcisztikusok, szociopaták és pszichopaták) nem így tesznek. Mindenáron
igyekeznek elkerülni, hogy sebezhetőnek vagy sérülékenynek mutatkozzanak, mert
az arra utalna, hogy vannak hibáik, ők azonban hibátlannak gondolják magukat.
Lehet, hogy egy-egy gyenge pillanatukban megtört embernek mutatkoznak, de csak
várjuk ki, míg a múló pillanatnak vége, és máris visszatérnek eredeti arrogáns
énjükhöz. Azt az erőfeszítést, amit emberi gyengeségeik elleplezésére tesznek, sokan
összetévesztik a bizonytalansággal. A viselkedésük mögött rejlő motiváció nehezen
meghatározható, de a személyiségzavar természetéből eredően önbizalomhiány nem
lehet. Ha megvizsgáljuk a nárcisztikus és az antiszociális személyiségzavar
diagnosztikai kritériumait, az önbizalomhiány nem szerepel köztük. A diagnózis
olyan tulajdonságokat tartalmaz, mint például a „nagyzolás”. Némelyek nagyzolása
rejtett, de ott rejtőzik a felszín alatt. A mérgező emberek tagadják, hogy emberi hibáik
és gyengeségeik lennének. Nem tartják magukat átlagos embernek. Az az
igyekezetük, hogy hibátlannak mutassák magukat, a gyenge ego látszatát keltheti.
De amikor az élet rácáfol grandiózus énképükre, és kiderül, hogy nem tökéletesek,
dühösen tiltakoznak ellene.
A nárcisztikus sérülés jellemzően akkor történik, amikor a túlélők megpróbálják
felhívni a bántalmazók figyelmét a hibáikra vagy életüknek egy területére, ahol
nyilvánvalóan fejlődésre lenne szükségük. Ahelyett, hogy úgy fogadnák ezeket a
visszajelzéseket, ahogy a túlélők szánták őket, a pszichológiai bántalmazók vagy
szitkozódni kezdenek, vagy a dacos elzárkózás eszközéhez folyamodnak, vagy a
büntetés különböző formáinak kombinációját alkalmazzák. Ez az eltúlzott reakció
megdöbbenti a túlélőket, akik ekkor gyakran magukat hibáztatják, amiért nem
válogatták meg gondosabban a szavaikat. De az az igazság, hogy nincs az az építő
szándékú visszajelzés vagy helyreigazítás, amit a nárcisztikus, szociopata vagy
pszichopata személy elfogadna vagy komolyan megfontolna. Inkább az történik
ilyenkor, hogy a mérgező személy megpróbálja a helyzetet a túlélő ellen fordítani
azzal vádolva őt, hogy goromba és tiszteletlen volt vele szemben. Bármilyen
tapintatosan tesszük is, a személyiségzavaros emberek rosszul fogadják, ha
rámutatunk a gyengeségeikre.
Időszakos megerősítés
Igen, az emberi kondicionálásról van szó, annak is a B. F. Skinner által operáns
kondicionálásnak nevezett formájáról. Az időszakos megerősítés az agymosás egyik
módja. Arra kondicionálja a túlélőket, hogy szorongva várják a pillanatot, amikor a
bántalmazó időszakosan megerősíti kettejük viszonyát. Hogy mikor jön el a pillanat,
amikor a bántalmazó átmenetileg figyelmesen és kedvesen fordul a túlélő felé, az
teljességgel kiszámíthatatlan. Néha attól függ, hogy a túlélő mennyire felel meg a
bántalmazó elvárásainak. Máskor ez sem számít, a bántalmazó viselkedése
észszerűtlen és váratlan. Nincs olyan mintázat, amit megtanulva a túlélők távol
tarthatnák magukat a bántalmazóval való konfliktustól. Tudom, hogy ez kissé
bonyolultnak hangzik, hadd világítsam meg egy példával:
A fiúnak tetszik a lány. A lány úgy tesz, mintha neki is tetszene a fiú, de
valójában csak nárcisztikus (talán szociopata is), ezért a viselkedése a legjobb
esetben is irracionális. A fiú keményen igyekszik, hogy ne tegyen semmi olyasmit,
amiről a lány egyértelműen (kiabálással, dühös szóáradattal, szitkozódással) a
tudomására hozta, hogy nem kedveli. A fiú hibát követ el, mire a lány kedvesen
reagál. A fiú mélyen összezavarodik, mert dühkitörésre számított. Aztán a fiú
megpróbál kedves gesztussal közeledni a lányhoz, mire ő fúriaként ront neki. A
fiú még jobban összezavarodik. A lány hirtelen két hétre eltűnik, és nem reagál
a fiú érdeklődésére, aki pedig szeretné megtudni, hová tűnt, és mi van a
kapcsolatukkal. A fiú még mindig el van keseredve, amikor a lány egyszer csak
feltűnik, ráadásul szokatlanul kedves. Elmondja a fiúnak, hogy egyszerűen csak
túlságosan elfoglalt volt, azért nem jelentkezett. A fiú hihetetlenül
megkönnyebbül, hogy élete végre visszatért a normál kerékvágásba.
Nos, ismételjük meg a fenti történetet még néhányszor, és megkapjuk az időszakos
megerősítés iskolapéldáját. A fiú teljesen össze van zavarodva, és kétségbeesetten
kapaszkodik a hullámvasút ülésébe, ami a lány hangulatingadozásait követve
kanyarog és száguld le-föl. Fontos megjegyezni, hogy a lány nem azért viselkedik
így, mert szeszélyes természetű. A fiút kondicionálja arra, hogy állandó
bizonytalanságban lebegjen. A mérgező személyek néha nyíltan elismerik, hogy
szeretik kibillenteni az embereket a lelki egyensúlyukból. Ha valaki ezt mondja
nekünk, meneküljünk. Egyértelmű jele ez annak, hogy pszichológiai manipulátorral
van dolgunk. A fenti történetben szereplő fiú azzal áltatja magát, hogy a dolgok majd
rendbe jönnek, és a lány fel fog hagyni a bizarr viselkedéssel, hiszen vannak igazán
jó napjai is. Az a probléma a csodavárással, hogy ez a várakozás nem a valóságban
gyökerezik. A mérgező személyek képtelenek hosszabb távon kiegyensúlyozott
kapcsolati kötődést fenntartani. Ahogy korábban említettem, az egészséges
gyerekkori kötődések hiánya, valamint a saját hibáikkal való szembenézés elutasítása
miatt képtelenek arra, hogy stabil kapcsolatokat tartsanak fenn. A legtöbben még el
is ismerik, hogy a normális kapcsolatok számukra unalmasak. Az őket állandóan
körülvevő lelki játszmákból és káoszból táplálkoznak. Ha éppen nincs körülöttük
felfordulás, ami izgalmat jelentene számukra, akkor is jobban érzik magukat, ha minél
lazábbra veszik a kapcsolati kötődéseiket.
Az időszakos megerősítés jelensége előfordulhat munkahelyi, családi vagy
egyházi környezetben is. Ha sohasem tudjuk, mire számíthatunk, vagy ha
megkönnyebbülést érzünk, amikor a bántalmazó elégedett, az annak a biztos jele,
hogy egy bántalmazó személy próbál manipulálni minket időszakos megerősítéssel.
Egy internetes posztban ezt olvastam: „A bántalmazó sem bántalmaz mindennap.”
Barátaim, ez az időszakos megerősítés lényege dióhéjban! A túlélő helyzetét
megnehezíti, hogy sosem tudja előre, mikor következik egy újabb jónak mondható
élmény vagy egy újabb bántalmazó epizód. Az időszakos megerősítés hatásos érzelmi
drót, amit szívesen rángatnak a bántalmazók. A túlélőt állandó izgalomban tartja,
hogy sosem tudja, mire számíthat, bár nincs tisztában a játszmával, amit a bántalmazó
űz vele. Az időszakos megerősítés adrenalinlöketet okoz a testben, és beindul a
stresszhormonok termelődése. Ez biokémiai elváltozást idéz elő a túlélőben, és végül
függőséghez vezet. De tudnunk kell, hogy lehetséges az egészségtelen kapcsolatból
való méregtelenítés, erről a felépülés negyedik szakaszának (Elhatárolódás)
tárgyalásakor lesz bővebben szó.
Az idealizálás, a lebecsülés és az eltaszítás fázisai
Elérkeztünk a pszichológiailag bántalmazó kapcsolatok életciklusának
meghatározó eleméhez. Az előbbiekhez hasonlóan az itt tárgyalt három fázis sem
korlátozódik csupán a partnerkapcsolatokra, a legkülönfélébb kapcsolati
helyzetekben előfordulnak.
Idealizálás
Az Idealizálás az a fázis, amikor a manipulátor megismerkedik az áldozatával. A
bántalmazó felméri a kiszemelt áldozatot, odafigyel rá, meghallgatja, minden érdekli,
ami vele kapcsolatos. Mindezt azért teszik, hogy a tökéletes partner, munkatárs vagy
barát tükörképét mutassák magukról az áldozat számára. Ebben a fázisban a túlélők
hihetetlenül szerencsésnek érzik magukat, hogy ilyen csodálatos emberrel
találkoztak, aki a mentoruk, barátjuk vagy éppen lelki társuk lehet. A bántalmazók
vigyáznak arra, nehogy túlságosan sokat mutassanak ebből az ideális tükörképből,
vagy nehogy túljátsszák a szerepüket, és fény derüljön a játszmára, amit folytatnak.
Gondot fordítanak arra, hogy néhány különbséget is felmutassanak, nehogy a
megtévesztés gyanússá váljon. Valódi szemfényvesztés zajlik a háttérben. Miközben
mi önmagunkat adjuk, a bántalmazó kaméleonként átváltozik, hogy megfeleljen az
ideálunknak.
A romantikus kapcsolatokban a „szeretetbombázás” kifejezést szokták használni a
kapcsolat kezdeti, euforikus szakaszának jellemzésére. A pszichológiai bántalmazás
összefüggésében szeretetbombázásról akkor beszélünk, amikor a mérgező személy
szeretetáradatot zúdít a célszemélyre. Ez általában a kapcsolat korai szakaszában
történik, és olyan biokémiai változásokat idéz elő a kiszemelt személyben (oxytocin-
és dopamintermelés), amelyek a szerelembe esés természetes részét alkotják. A rejtett
bántalmazás esetében azonban manipulációról van szó. Olyan érzések manipulatív
felkeltéséről, melyeknek az a célja, hogy a bántalmazó hatalmat és kontrollt szerezzen
a mit sem sejtő áldozat fölött, aki azt reméli, hogy talán megtalálta „az igazit”.
Munkahelyi vagy egyházi közegben az Idealizálás fázisa például úgy jelentkezik,
hogy valaki megpróbál a célszemély mentorául szegődni. A bántalmazó elszántan
igyekszik elérni a célszemélynél, hogy minél több bensőséges és személyes részletet
megosszon önmagáról. Ezzel az a célja, hogy kapcsolati függőséget alakítson ki, és
szabad hozzáférése legyen az áldozat álmaihoz, reményeihez, kudarcaihoz és
céljaihoz. Később aztán a bántalmazó igyekszik kiaknázni ezeket a személyes
kincseket a maga hasznára vagy puszta szórakozására. Nagyon nehéz felfogni, hogy
egyes emberek élvezik ezt a beteges játékot, de így van. Ahhoz, hogy a gyógyulásunk
megkezdődhessen, fel kell dolgoznunk ezt a tényt.
Lebecsülés
A következő fázis akkor érkezik el, amikor a célszemély horogra akadt. A
függőség létrejött, és a túlélőt boldogsággal tölti el, hogy csodálatos partnerre, barátra
vagy mentorra akadt. Ez az a pont, amikor bekövetkezik zuhanás: a magaslatról
egyenesen a betonra. Ez a fázis érzelmileg hihetetlenül zavaros. A Lebecsülés
szakaszában a túlélő világa hirtelen összeomlik. A bántalmazó pontosan azokat a
bókokat és figyelmességeket fordítja ellene, amelyekkel a „szeretetbombázás” idején
elárasztotta. Mindegyik egy-egy kődarab, amely sebesülést okoz. A túlélő szerelme,
mentora vagy barátja hirtelen ellene fordul. Lesújtó ez a felismerés. Hogy lehet valaki,
aki szeretetet és mély tiszteletet mutatott irántunk, ugyanaz az ember, aki most hátba
támad minket? Igen, a személyiségzavaros emberek világában ez lehetséges.
A nárcisztikusok, szociopaták és pszichopaták jellemzően olyan célszemélyeket
választanak ki, akik táplálják az egójukat – megjelenésük, koruk, intellektusuk,
sikeres pályafutásuk, családjuk, barátaik révén. Ha az áldozat egyszer már horogra
került az Idealizálás fázisa során, a mérgező személy hozzálát, hogy megfossza az
áldozatot pontosan azoktól az értékes adottságaitól, amelyek kezdetben hozzá
vonzották. Ez most már a Lebecsülés fázisa, annak minden gyötrelmével együtt.
Említettem már, hogy a mérgező emberek általában nem a gyöngéket szemelik ki
áldozatul, bár ez elterjedt tévhit a túlélők körében. Ellenkezőleg, a pszichológiai
bántalmazók a legnagyobb kihívást jelentő személyt veszik célba. A bántalmazók
hatalmas győzelemként könyvelik el, ha egy független túlélőt lelkileg kiszolgáltatottá
és függővé tesznek, aki a bántalmazó segítsége nélkül már döntéseket sem képes
hozni. A bántalmazó gyakran panaszkodik, milyen gyenge lett a túlélő, pedig éppen
az ő cselekedetei tették ilyenné. A túlélő vádolása a legvégső inzultus. Sok célszemély
mély szégyent él át, amikor ráébred, mennyire megváltozott a személyisége a
bántalmazó kapcsolat hatására.
A Lebecsülés fázisában a túlélők elkeseredetten próbálnak visszatérni az
Idealizálás csodálatos fázisához, amikor fontosnak érezhették magukat. Azok az idők
nem térnek vissza soha, mivel az csak a csali volt a horgon, hogy kifogják őket. Nincs
tehát valódi tartalom, amit fel lehetne támasztani ezekben a kapcsolatokban. Sokan
felteszik a kérdést, hogy a bántalmazók vajon éreznek-e szeretetet áldozataik iránt. A
válasz attól függ, hogy mit tekintünk szeretetnek. A bántalmazóknak lehetnek múló
pillanataik, amikor úgy viselkednek, mintha valóban törődnének másokkal, mivel
ezekben a pillanatokban a szeretetteljes viselkedés valamiképpen az ő érdekeiket is
szolgálja. A túlélőknek azonban tudniuk kell, hogy bármi, ami a kapcsolatban
történik, az mindig a bántalmazóról és az ő igényeiről szól. A mérgező személy
minden gesztusa, amivel elismerést vagy szeretetet fejez ki, valamilyen módon az ő
javát szolgálja. Ha azonban a szeretetnek az a célja, hogy a szeretett személy boldog
és kiteljesedett életet éljen, akkor a válasz: nem. A pszichológiai bántalmazók nem
képesek a szeretetre. Csak utánozni tudják a szeretet külsődleges látszatát.
Némelyikük hihetően teszi ezt, de pusztán egy jól kiszámított cél érdekében.
Eltaszítás
Az áldozat behálózása (Idealizálás), majd érzelmi bántalmazása (Lebecsülés) után
következik a nagy finálé: az áldozat elutasítása (az Eltaszítás fázisa). Ez az utolsó fázis
gyökeresen eltér a kapcsolatok befejezésének egyéb formáitól, mivel a túlélő nemcsak
a kapcsolatot veszti el, hanem egész személyisége romokban hever. Megváltozik az
énképe, és a pszichológiai bántalmazás következményeként gyakran testileg is
gyógyításra szorul. Mire az Eltaszítás fázisába ér, a túlélő világa felbolydult és
bizonytalanná vált. Persze ebben az esetben is széles a skála mind a bántalmazó
viselkedését, mind a túlélő reakcióját illetően. A pszichológiai bántalmazóval való
kapcsolat a legtöbb túlélő életét gyökeresen megváltoztatja, de a bántalmazás hatása
eltérő lehet attól függően, hogy párkapcsolatban, munkahelyi, baráti, családi vagy
egyházi környezetben történt. Minél fontosabb szerepet tölt be a bántalmazó a túlélő
mindennapjaiban, annál nagyobb kárt tud okozni.
Az eltaszítás kegyetlen és megszégyenítő, bárhogy is történik. Mélyen együtt
érzek a túlélőkkel, akikkel ez megtörtént. Mindannyiuknak megvannak a maguk harci
sebesülései, akkor is, ha a bántalmazó lökte ki őket a mozgó kapcsolatjárműből, és
akkor is, ha ők maguk vetettek véget a kapcsolatnak. Mire a túlélők kénytelenek
kilépni a pszichológiai bántalmazó kapcsolatból, már mindent megpróbáltak, de nem
látnak más kiutat, csak a szakítást. Hiába próbáltak megfelelni a bántalmazó
elvárásainak, sosem volt elég. Semmi nem volt elég jó, bárhogy is próbálkoztak.
A könyvem elején említett kutatási projektben, amelyet dr. Aesha Johnnal
folytattam a pszichológiai bántalmazás mintázatairól, az egyik kérdés, amit a
túlélőknek feltettünk, így hangzott: „Mi volt az a pont, amikor végleg és teljesen
megszakította a kapcsolatot a bántalmazóval?” A felmérésben részt vevő 623 személy
közül 298-an válaszoltak a kérdésre. A válaszadók a kapcsolatból való kilépés
okaként leggyakrabban a bántalmazó erőszakos és agresszív viselkedését jelölték
meg. A válaszadók elenyésző kisebbsége nem számolt be drámai szakításról. Úgy
tűnik, hogy mire a túlélők az Eltaszítás fázisához érkeznek, addigra a bántalmazó
olyan szorosan magához láncolta őket, hogy valódi katasztrófára van szükség ahhoz,
hogy rászánják magukat a végső szakításra.
Mint látható, az Idealizálás, a Lebecsülés és az Eltaszítás fázisai alapvető
fontosságúak ahhoz, hogy megértsük a pszichológiai bántalmazás természetét. A
túlélők gyakran felteszik a kérdést, hogy ez a három szakasz vajon különbözik-e a
„normális” kapcsolatok alakulásától. Ez valóban jogos kérdés. Lássuk, hogyan is
zajlik a történet a legtöbb esetben.
Két ember találkozik. Vonzódnak egymáshoz, és egyre több időt töltenek
együtt. Számtalan szerelmes üzenet és ajándék cserél gazdát, és persze órák
hosszat csevegnek telefonon. Csak egymásra tudnak gondolni. Ahogy telik az
idő, lassan megmutatkoznak a köztük lévő különbségek. Már nem értenek
maradéktalanul egyet mindenben, amiről korábban úgy tűnt, hogy egyformán
 látják. Egyre sűrűsödnek a viták és a veszekedések, de mindketten megrázzák
magukat, és igyekeznek továbblépni. Végül az egyik vagy mindkét fél úgy dönt,
hogy nem működik a kapcsolat, és bekövetkezik a szakítás. Esetleg utólag még
találkoznak, hogy megbeszéljék a történteket, de a kapcsolat végső soron lezárul.
Nem egymással fogják leélni az életüket.
A különbség a normális kapcsolati szakítás és a bántalmazó kapcsolat
megszakítása között pontosan a viselkedések mögötti mozgatórugóban rejlik. Egy
átlagos helyzetben mindkét fél vágyik arra, hogy megtalálja „az igazit”. Mindketten
őszintén szeretnék, hogy a kapcsolat jól működjön, és mindkét személy képes az
egészséges kapcsolati kötődésre. A pszichológiai bántalmazó kapcsolatokban csak a
célszemély vágyik valódi kapcsolatra. A bántalmazó csupán szórakoztató időtöltésre
vágyik, és a hatalomvágyát akarja kiélni. Két gyökeresen eltérő helyzet, az egyik
normális, a másik bántalmazó.
A második szakasz, az Ismeretszerzés végére érve szeretném, ha tudnák, hogy még
számos egyéb kifejezés használatos a pszichológiai bántalmazásból való felépülés
közösségében, amelyek segítenek a bántalmazás megértésében és a gyógyulásban. De
úgy vélem, hogy ennek a nyolc fogalomnak a megismerése kiváló kezdet lehet. Ahogy
folytatják személyes utazásukat a felépülés útján, további kifejezésekkel fognak
találkozni, amelyek ismerősnek tűnhetnek majd. Egyelőre gratulálok önöknek, hogy
végigolvasták a felépülés első két szakaszáról szóló fejezetet! Következő állomásunk
a Felébredés.
 HARMADIK SZAKASZ: FELÉBREDÉS
Miután a túlélők szembenéztek a pszichológiai bántalmazás okozta
kétségbeeséssel (Első szakasz), majd megismerkedtek azokkal a kifejezésekkel,
amelyek a bántalmazók módszereit írják le (Második szakasz), eljön a felébredés ideje
(Harmadik szakasz). A felépülésnek ebben a szakaszában számos aha-élményt élnek
át. A túlélők már le tudják írni, mi történt velük, új terminológiát tanultak, és már nem
érzik magukat elszigetelve a bántalmazásban. Ezen a ponton a túlélő már kezdi úgy
érezni, hogy képes végigmenni a felépülés útján. Persze vannak jobb napok és vannak
rosszabbak. A túlélők néha még visszaesnek a Kétségbeesés állapotába, majd újra
előrelendülnek a Felébredés fázisába. Ez rendben van, és része az
„újraprogramozásnak” és a pszichológiai bántalmazásból való gyógyulás
folyamatának.
Ez az a fázis, amikor a harag kezd felszínre törni. Azt szokták mondani, hogy a
Felébredés fázisában olyan düh és ingerültség vesz erőt a túlélőkön, amit korábban
nem tapasztaltak. Efféléket mondanak:
„Most már elhiszem, hogy a gonosz létező valóság a világban. Én magam láttam.”
„Végre meg tudom nevezni, amit átéltem, és mások is tudják, min mentem
keresztül.”
„Az a csaló elhitette velem, hogy én vagyok a probléma!”
„Kiderült, hogy nem vagyok őrült.”
„Nem hiszem el, hogy képesek voltak ezt megtenni velem.”
Látják, mi megy végbe a túlélőben? Ez rendjén is van. Néha szükségünk van arra,
hogy kimondjuk, amit gondolunk anélkül, hogy megszűrnénk a szavainkat. A
pszichológiai bántalmazásból való felépüléshez hozzátartozik, hogy újra valódi
önmagunk lehetünk, és nem kell többé valami kozmetikázott verziót magunkra
erőltetnünk, nehogy megsértsük a bántalmazó kényes ízlését. Tudják mit? Legyenek
bátran önmaguk! A Felébredés fázisának éppen ez a célja. Ez az az állomás, amikor
megpróbáljuk feldolgozni a „Hogy merészeltek így bánni velem?” kérdését.
Felébredés ez, de nem az a könnyű, gyengéd újjászületés, mint mikor a pillangó
kibújik a bábból. Ellenkezőleg, ez falakat ledöntő, gyakran dühös, de mindenképpen
keserédes felébredés. A pszichológiai bántalmazás dinamikájának felismerése nem
szívderítő élmény. Fontos, hogy eljussunk idáig, ugyanakkor fájdalmas és kiábrándító
is. Ebben a szakaszban megáll az őrült körforgás, de az újraprogramozás még nem
történt meg maradéktalanul.
A Felébredés fázisában a felismerés és a kétségbeesés pillanatai váltják egymást.
A tisztánlátás pillanataiban a túlélő világosan látja, hogy a bántalmazó aljas módon
kihasználta őt. A felépülésnek ezen a pontján nehéz megmaradni a tisztánlátás
pillanatainál. Olyan ez, mint amikor a markunkban tartott homok kifolyik az ujjaink
közül. Az egyik pillanatban a túlélő újra erősnek érzi magát, a másik pillanatban pedig
zokog, mert hiányzik neki bántalmazó. Minden idegszálukkal azt szeretnék hinni,
hogy a bántalmazó képes megváltozni. Néhányan abba a kifogásba kapaszkodnak,
hogy a bántalmazónak nehéz gyerekkora volt, vagy valami más trauma váltotta ki a
viselkedését. De valahol mélyen ők is tudják, hogy valójában mentségeket keresnek
a szánalmas viselkedésre. Hihetetlenül nehéz szembenézni az igazsággal, ha olyan
emberekről van szó, akiket szerettünk (társ, szülő, testvér, bizalmas barát, lelki
vezető), de nem bölcs dolog ragaszkodni egy hazugsághoz csak azért, mert az igazság
túlságosan fájdalmas.
 A bántalmazás túlélői gyakran arra a mentségre szoktak hivatkozni, hogy a
bántalmazónak mentális betegsége lehet. Nem kizárt, hogy így van, de terapeutaként
az a tapasztalatom, hogy a legtöbb személyiségzavaros embernek nincs más mentális
problémája, amely magyarázatot adna a kártékony viselkedésre. Állíthatom, hogy
nem mindenki nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata, akinek esetenként
hangulatingadozásai vannak. A szeszélyes viselkedés kapcsán felmerülhet a
kezeletlen bipoláris affektív zavar gyanúja is. Vannak más személyiségzavarok is
(mint például a borderline személyiségzavar), amelyeknek a nárcisztikus vagy az
antiszociális személyiségzavartól eltérő tüneteik vannak. A poszttraumás stressz
szindróma (PTSD) tünetei gyakran hasonlóak a nárcisztikusok, szociopaták és
pszichopaták zavarkeltő és másokat eltaszító viselkedéséhez. Azonban a bipoláris
affektív zavar, a borderline személyiségzavar vagy a PTSD merőben más okokra
vezethető vissza. A mentális problémával küzdő embereket egészen más belső
motivációk mozgatják, mint a pszichológiailag bántalmazó nárcisztikusokat,
szociopatákat és pszichopatákat. A legfontosabb adalék, amit érdemes megjegyezni,
az az, hogy ezekből a mérgező emberekből hiányzik az empátia. A bipoláris affektív
zavarral, PTSD-vel vagy borderline személyiségzavarral diagnosztizált emberek
képesek felismerni, hogy a viselkedésükkel kárt okoznak másoknak. Megvan a
képességük arra, hogy empátiát és valódi törődést érezzenek mások iránt. A
nárcisztikusok, szociopaták és pszichopaták maguk döntenek úgy, hogy nem akarnak
valódi kapcsolatot fenntartani a körülöttük élőkkel. Senkinek nem lenne szabad rájuk
bíznia magát.
Az a tény, hogy el tudják mondani, mit éltek át, rendkívül megerősítő élmény a
túlélők számára. A Kétségbeesés stádiumában még nem voltak erre képesek. Most,
hogy vannak szavaik annak leírására, hogy milyen bántalmazás érte őket, lehetővé
válik a túlélők számára, hogy beszéljenek a fájdalmukról és a gyógyulás folyamatáról.
Terapeutaként jól látom azt a hatalmas változást, ami az Ismeretszerzésnek
köszönhetően végbe megy a túlélőkben. Olyan szókészletre tesznek szert, ami
lehetővé teszi számukra, hogy világosan kommunikáljanak. Miközben ezt teszik, aha-
élmények sorozata tör felszínre. A Felébredés stádiumának gyakori élménye az a
békesség érzésével vegyes hitetlenkedés, hogy mégsem annyira megtört emberek ők,
mint ahogy azt a bántalmazó próbálta elhitetni velük. A Felébredés harmadik
szakaszában sok túlélő néha percekig csendben ül a tanácsadó iroda díványán.
Próbálják befogadni és feldolgozni mindazt, amit megértettek. Mély lélegzetet
vesznek, ami jól eső nyugalommal árasztja el őket. Többé már nem tudatlan bábuk ők,
akiket dróton lehet rángatni. Gyakran az EKG elektródáit használom hasonlatként,
amelyeket vizsgálat közben számos ponton a beteg testére helyeznek. A pszichológiai
bántalmazók ugyanennyi nyitott ajtót és kaput keresnek, amin keresztül
megfélemlíthetik és sokkolhatják áldozataikat. A Felébredés fázisában a túlélők
elkezdik szimbolikusan leszedni magukról a rájuk tapadt elektródákat, hogy a
mérgező embereknek ne legyen többé hozzáférésük sem a testükhöz, sem a lelkükhöz.
A felépülésnek ezen a pontján a bántalmazóval való viszony külsőségeiben még talán
semmi változás nem történt. De a túlélőben drámai változás ment végbe. Ez olykor az
arcukon is látszik. A gyógyuló félben lévő túlélők nyugodtabbak, és a hangjukba is
kezd visszatérni az erő. Felszabadulnak a pszichológiai játszmák nyomása alól, lassan
ledobják magukról a rájuk nehezedő súlyokat, és újra a saját lábukra állnak. Már nem
horgasztják le a fejüket, hanem egyenesen mások szemébe néznek.
 A pszichológiai bántalmazók lassan és módszeresen szerzik meg az irányítást az
áldozataik fölött. A bántalmazás egyik korai jele, amikor a célszemély úgy érzi, hogy
nem képes önálló döntéseket hozni. Ahogy a túlélő lassan leválik a bántalmazóról,
és elindul a felépülés útján, kezd rádöbbenni, mennyire sakkban volt tartva. A
felismerésnek ezek a pillanatai gyakran az olyan mindennapi döntéshelyzetekhez
kapcsolódnak, mint amikor eldöntik, mit vegyenek fel, mit egyenek vagy mit
vásároljanak. Az a szabadság, hogy meghozhatják ezeket az egyszerű döntéseket
anélkül, hogy félniük kellene a kritizálástól, segít a túlélőknek abban, hogy egyre
világosabban lássák, milyen erős kontroll alatt voltak addig. Bonyolult pillanatok
ezek. A túlélők saját gyógyulásukat segítik elő, amikor képesek örülni a
fejlődésüknek, és nem engedik, hogy a szégyenérzet eluralkodjon rajtuk.
Miután áthaladtak a második fázison (Ismeretszerzés), a túlélők erős közösséget
éreznek a többi túlélővel. Ekkor kezdenek rájönni, hogy nincsenek egyedül a rejtett
bántalmazással járó őrjítő tapasztalataikkal. Vannak könyvek, amelyek kézzelfogható
segítséget nyújtanak a pszichológiai bántalmazással kapcsolatban. A könyv végén,
Források címszó alatt felsorolok közülük néhányat. Amikor terapeutaként
igyekeztem jobban megérteni a pszichológiai bántalmazásból való felépülés
folyamatát, álmélkodva találtam rá az online sorstárstanácsadás szubkultúrájára. A
közösségi média platformjain bőségesen találhatók olyan mémek, blogbejegyzések,
fórum topikok, online rádióműsorok, zárt online csoportok és videocsatornák,
amelyek a túlélők tájékozódását segítik. Engem, aki újonnan érkezett az online
támogatásnak ebbe a világába, meghatott az a nyíltszívű, meleg fogadtatás, amit
tapasztaltam. Ahogy az egyik sorstárs segítő írta: „A pszichológiai bántalmazás után
nem tudjuk, kiben bízhatunk, de egy másik túlélőben általában meg lehet bízni.”
Ezekből az online kapcsolatokból mély és őszinte barátságok születhetnek. Sok olyan
túlélőt ismerek, akik életre szóló kapcsolatot kötöttek más túlélőkkel, akik hasonló
bántalmazáson mentek keresztül. A Köszönetnyilvánítás című részben felsorolt
személyek egy részével sohasem találkoztam, mégis társaimmá váltak azon az úton,
amelynek során a pszichológiai bántalmazásból való felépülés lett a szakterületem.
Ez a könyv sosem születhetett volna meg azoknak a segítőknek a támogatása nélkül,
akikkel a közösségi média felületein kerültem kapcsolatba. Szívesen láttak köreikben,
amiért mindig hálás leszek. Ugyanezek a közösségek elérhetőek az önök számára is.
Ha még nem merészkedtek ki az online felépülés világába, akkor bátorítom önöket,
hogy tegyék meg. A Források cím alatt felsoroltam azokat a fórumokat és online
csoportokat, melyeket melegen ajánlok.
Azért persze mindenkit óvatosságra intek: az internetet böngészve azokat a
közösségeket és fórumokat keressük, amelyek megfelelnek a felépüléssel kapcsolatos
elképzeléseinknek. Vannak emberek, akiket „trollként” szokás emlegetni, mert
szeretnek zavart kelteni az online világban. Nagy valószínűséggel nem a túlélők,
hanem a mérgező személyek közé tartoznak, és névtelenül befurakodnak ezekbe a
csoportokba, hogy ott zaklassanak másokat. A könyv végén felsorolt csoportok
keményen dolgoznak, hogy kiszűrjék a trollokat, és mielőbb eltávolítsák őket, hogy
szavaikkal és hozzáállásukkal ne zaklathassák a túlélőket.
A Felébredés fázisában létfontosságú, hogy legyenek körülöttünk olyan
személyek, akik támogatnak minket. Olyan témákkal és kérdésekkel kell
megbirkóznunk, amelyeken jobb, ha nem egyedül rágódunk. A pszichológiai
bántalmazásból való felépülést segítő lehetőségek közül jelenleg a személyes terápia
és az online sorstárstámogatás érhető el. Könyvem megírásával az a célom, hogy
offline személyes támogató csoportokkal bővítsem a lehetőségek körét.
Meggyőződésem, hogy hatalmas erő rejlik abban, ha megértő társakat találunk,
akikhez személyesen tudunk kapcsolódni. Sokan vannak, akik számára kifejezetten
előnyös az online támogatás névtelensége. Ily módon álnéven tehetik fel azokat az
igazán kemény kérdéseket, melyekről személyesen nem szívesen beszélgetnének. De
azt is tudom, hogy sokaknak szükségük van arra, hogy a bántalmazás után megbízható
társakra találjanak, és a rendszeresen találkozó csoportok jó lehetőséget kínálnak erre.
A rejtett bántalmazás titkos természetéből fakadóan a túlélők elszigetelődnek, és a
személyes támogató csoportok nagy segítséget jelenthetnek a felépülési folyamatban.
Néha szükségünk van arra, hogy mosolygó arcokat lássunk magunk körül, és
biztonságos helyre leljünk a való világban.
 NEGYEDIK SZAKASZ: ELHATÁROLÓDÁS
Ha a pszichológiai bántalmazás túlélője szembenézett kétségbeesésével (Első
fázis), megismerkedett a pszichológiai bántalmazás jellemzőivel (Második fázis), és
ráébredt arra, hogy a gyógyulás lehetséges (Harmadik fázis), a következő lépés a
határok kijelölése. Ez az az időszak, amikor a túlélők korlátokat szabnak a bántalmazó
kapcsolatban, vagy teljesen megszakítják a bántalmazóval való kapcsolatot. A
legfontosabb ebben a fázisban az, hogy a túlélő megfelelő érzelmi távolságra tegyen
szert ahhoz, hogy „méregtelenítse” magát a traumatizáló viszonytól, és a felépülésre
koncentráljon. A határokat minden túlélő maga szabja meg, és magának kell
gondoskodnia arról, hogy kitartson mellettük. Előfordul, hogy a túlélők nem jelölnek
ki határokat a bántalmazóval szemben attól félve, hogy az egészséges határok
kijelölése a kapcsolat végét jelentheti. Nem szokatlan, hogy a túlélők egy része
megreked ebben a szakaszban.
Ez az a fázis, amikor minden túlélőnek szüksége lenne arra a támogatásra, amit
egy értő terapeutával folytatott személyes tanácsadás jelent. Minden túlélő helyzete
egyedi, és az élethelyzetek finom árnyalatai egyéni tervet igényelnek a határok
kijelölésére. Nincs olyan általános megoldás, ami minden túlélőre nézve érvényes
lenne. Elbizakodottság volna azt hinni, hogy pontosan tudjuk, kinek mi a legjobb. A
felépüléshez elengedhetetlen, hogy a túlélő kijelölje a határait, de hogy ez hogyan
történik, az egyénenként változó. A pszichológiai bántalmazásból való felépülés
közösségének egyes képviselői egyértelműen a kapcsolat megszakítása mellett
érvelnek, és én teljességgel megértem az álláspontjukat. Mint képzett terapeuta
azonban nem engedhetem meg magamnak azt az etikai luxust, hogy a klienseimet
rábírjam arra, ami szerintem a legjobb lenne nekik. Terapeutaként fő irányelveink
egyike, hogy a saját akaratunkat vagy elfogultságainkat ne erőltessük rá a
klienseinkre. Nekik kell eldönteniük, mi a legcélravezetőbb számukra. Ezt szem előtt
tartva azonban mindig őszintén feltárom a mérgező személlyel való együttélés
várható nehézségeit. Nem csomagolom be a mondandómat, és nem tompítom a
szavaim élét, amikor a klienseimmel dolgozom. Viccesen azt szoktam mondani, hogy
nem vagyok az a lágy és simulékony terapeuta, aki csak bólogat és azt kérdezi:
„Szeretne beszélni róla?”. Ezzel a passzív hangvétellel napról napra halálra unnám
a saját tanácsadásaimat. Én azokat a klienseket vonzom, akik direkt és nyílt
kommunikációra vágynak. Akinek az én terápiás stílusom nem megfelelő, könnyen
találhat mást, akinek a megközelítése közelebb áll hozzá. Az irodámban dolgozók
és a gyakornokaim gyakran hallhatják tőlem, hogy minden kliensnek hozzá illő
terapeutára van szüksége, és nem kell mindenkivel nekünk dolgoznunk, aki csak
felhívja az irodánkat. Az a kötelességünk, hogy segítsünk a potenciális klienseknek
megtalálni a gyógyulásukhoz szükséges megfelelő terápiás kapcsolatot, mert a
terápiás munka rovására megy, ha nincs összhang a felek között.
Mindezt azért mondtam el, mert azt állítom, hogy nem lennék etikus terapeuta,
ha a bántalmazóval való kapcsolat megszakítását általánosan érvényes alapelvként
határoznám meg. A határokat egyénenként kell megvonni. A hatékony tanácsadás
segíthet a túlélőnek abban, hogy az egymással vetélkedő tényezőket mérlegelve
átgondolt döntést hozzon. Ami jó a túlélőnek, az nem biztos, hogy jó a gyerekeinek
is. Ami a gyerekeinek jó, az nem biztos, hogy a túlélő számára is megfelel. Ami
előnyösnek tűnik a túlélő karrierje szempontjából, az nem biztos, hogy előnyös a lelki
egészségére nézve. Ez az oda-vissza latolgatás mindenféle élethelyzet és kapcsolat
esetében elvégezhető. Gyakran találkozom például azzal a dilemmával, hogy ami
jónak tűnik a túlélő lelki fejlődése szempontjából, az nem kedvező a gyülekezete
vezetőinek hírneve és a status quo fenntartása szempontjából.
A bántalmazóval való kapcsolat fenntartása komoly kihívást jelent, ha a túlélő
rendszeresen találkozik a mérgező személlyel. A nárcisztikusok között vannak
kevésbé mérgező személyek, akikre ráillenek a nárcisztikus személyiségzavar
diagnosztikai kritériumai, de ha a túlélők határozott és világos határokat szabnak,
hajlandók alkalmazkodni hozzájuk. Ehhez azonban a túlélőnek komolyan el kell
határoznia, hogy nem hajlandó többé elviselni, hogy a bántalmazó kihasználja őt.
Sok klienssel találkoztam, akik korábban soha nem álltak ki magukért, és nem tudták
hogyan jelöljék ki a határaikat, de a tanácsadás segített nekik abban, hogy megtalálják
a saját nyugodt, mégis határozott hangjukat. Ez általában akkor történt meg, amikor
eljutottak a „Nem mehet így tovább” pontjáig, és készen álltak arra, hogy kilépjenek
a bántalmazó kapcsolatból, ha a dolgok nem változnak. Amikor elkezdték meghúzni
a határokat, az adott nekik erőt, hogy tudták, nem hajlandók többé úgy élni, ahogy
addig tették. Történhet ez a férjjel, a feleséggel, a főnökkel, a családtaggal, a baráttal
vagy a lelki vezetővel való kapcsolatban. Amikor a túlélő elérkezik a „Ne tovább!”
pontjához, a mérgező személy érzékeli az erőt, ami árad belőle.
Előfordul, hogy a túlélőben végbement változást látva a mérgező személy
visszafogja magát, vagy megpróbál kedvesebbnek mutatkozni. Ezt azonban sok
bántalmazó gyakran a várható nyereség reményében teszi. Például a mérgező főnök,
akinek a beosztottja határokat jelöl ki, hajlandó lehet bizonyos változtatásokra, mert a
beosztott értékes munkaerő, és jó fényt vet a főnökére. Vagy a házastárs, aki irányítani
próbálta a társát, meghátrál, amikor ellenállásba ütközik, ha a házasság kényelmesebb
számára, mint az, hogy egyedülállóként mindent elölről kezdjen. De az is lehet, hogy
a mérgező házastárs anyagi okokból ragaszkodik a házasságához. A bántalmazó szülő
kelletlenül bár, de alkalmazkodhat a felnőtt gyermeke által kijelölt határokhoz, mert
nem akarja, hogy el legyen vágva az unokáitól. Bármi legyen is az oka annak, hogy a
bántalmazó személy visszafogja magát, egyedül a túlélő határozhatja meg, hogy mi
minősül számára biztonságos környezetnek. A bántalmazók egy része a saját
kényelmük érdekében hajlandók alkalmazkodni a túlélő által szabott határokhoz,
sokan azonban egyáltalán nem törődnek azzal, hogy a túlélő eljutott a „Ne tovább!”
pontig. Valójában a legtöbb bántalmazó cseppet sem zavartatja magát, sőt, látva, hogy
a túlélő kezdi visszanyerni az erejét, ellentámadásba lendül. Fontos lenne, hogy a
felépülés közösségében mind a túlélők, mind a segítők felismerjék, hogy a gyógyulás
folyamatában nincs egységes méret, minden eset egyedi és személyre szabott.
Térjünk most vissza a mérgező emberek széles skálájához. A skála egyik végén
a klinikailag diagnosztizálható, de mérsékeltebb nárcisztikusok állnak, akik képesek
kontrollálni mérgező viselkedésüket, ha az a saját érdekeiket is szolgálja. A skála
másik végén azok a szociopaták és pszichopaták foglalnak helyet, akik minden aggály
és lelkiismeret-furdalás nélkül teszik tönkre mások életét. A súlyosan nárcisztikus
személyekkel kapcsolatban, akik a szociopátia és a pszichopátia határán vannak, a
túlélőknek mérlegelniük kell a mérgező személlyel való kapcsolattartás kockázatait és
veszélyeit. Többször is előfordult a praxisom során, hogy azt mondtam a kliensemnek,
aki ragaszkodott a súlyosan mérgező bántalmazóval való kapcsolathoz, hogy ha nem
vállalja a kapcsolat megszakítását, nem tudom folytatni vele a közös munkát. Nem
ellentmondás-e ez ahhoz képest, amit az előbbiekben mondtam? Egyáltalán nem,
hiszen csupán azt állítottam, hogy nem lenne etikus, ha minden túlélőtől azt várnánk,
hogy szakítsa meg a kapcsolatot. Azt azonban nem állítottam, hogy hajlandó vagyok
terápiás kapcsolatba lépni olyan túlélőkkel, akik önszántukból tönkreteszik magukat
a maguk választotta droggal, ami történetesen a bántalmazó személy. Olyan lenne
ez, mintha a velem szemben ülő kliens halálos adag heroinnal töltött tűt szúrna a
karjába. Ugye nem várják tőlem, hogy csak üljek ott, miközben ő beadja magának
a drogot, és közben a határokról beszélgessek vele? Soha nem tennék ilyet! Amikor
a túlélők elérik azt a pontot, ahol a kapcsolat lassan már megöli őket, akkor arról
kell beszélnünk, hogy miért nem a saját életüket választják inkább, mint azt, hogy a
bántalmazó kedvében járjanak. Ezek persze a legvégletesebb helyzetek. De amikor
ilyen helyzet adódik, a kapcsolat megszakítása az egyetlen lehetőség, ami a
felépüléshez vezet.
A túlélők könnyen felmérhetik, hogy milyen hatással van az életükre a mérgező
személy, ha az úgynevezett Kiegyensúlyozott Élet Modelljének nézőpontjából
tekintenek rá. Az irodai fiókos szekrényemben van egy hasznos kis mappa tele
kinyomtatott kördiagramokkal, melyek arra várnak, hogy a kliensek kitöltsék őket.
A Kiegyensúlyozott Élet kördiagramja hét körcikkelyt tartalmaz, melyek közül
mindegyikre szükségünk van ahhoz, hogy kikapcsolódjunk a napi rutin
körforgásából. A kiegyensúlyozott élet a következőkből áll:
Munka/tanulás/önkéntes munka
Testi egészség
Lelki növekedés
Barátságok
Szerelem, társkapcsolat
Gyereknevelés (ha lehetséges)
Hobbik, szabadidős tevékenység
Tegye fel magának a következő kérdést: „Hogyan hat a mérgező személlyel való
kapcsolatom a listán felsorolt területekre?” Vegye sorra a Kiegyensúlyozott Élet
kördiagramjának hét szeletét, valahogy így:
Hogyan hat a munkámra a Sue-val (Bobbal) való kapcsolatom?
Hogyan hat a testi egészségemre a Sue-val (Bobbal) való kapcsolatom?
Hogyan hat a lelki fejlődésemre a Sue-val (Bobbal) való kapcsolatom?
A feladat másképp is elvégezhető, például így:
Hogyan érinti a munkámat az, ha a házasságomban (a munkahelyemen)
maradok?
Hogyan érinti a fizikai egészségemet az, ha a házasságomban (a
munkahelyemen) maradok?
Hogyan érinti a gyerekeimet az, ha a házasságomban (a munkahelyemen)
maradok?
És így tovább, mind a hét területet megvizsgálva.
Ennek a feladatnak az a lényege, hogy a túlélők tisztán lássák, hogy a
bántalmazóval való kapcsolat, egy esetleges mérgező munkahely vagy mérgező
egyházi környezet milyen hatással lehet életük különböző területeire. Előfordul, hogy
a túlélők, miután elvégezték ezt a feladatot, meglepődve látják, hogy a bántalmazó
helyzetek csak korlátozott hatással bírnak az életük egészére nézve. Az érem másik
oldala az, hogy amikor a túlélő benne marad a számára halálos fenyegetést jelentő
bántalmazó kapcsolatban, akkor az életének számos területére romboló hatást
gyakorol.
 Ha elhatározzuk, hogy határokat kell felállítanunk, de nem bízunk magunkban
és a helyzetértékelésünkben, akkor nehéz lesz kijelölnünk – és fenntartanunk – a
határainkat. A túlélők gyakran elbizonytalanodnak, mert úgy érzik, hogy
túlérzékenyek vagy túlreagálják a dolgokat. A pszichológiai bántalmazók
előszeretettel illetik ilyen és hasonló vádakkal a túlélőket, ezért nehéz nem beleesni
abba a csapdába, hogy a szavaikat igazságként fogadjuk. Egészséges határokat kell
szabnunk, hogy megvédjük saját épségünket, ha mások tiszteletlenül viselkednek
velünk szemben. A határok kijelölését nem kell dramatizálnunk vagy erőszakosan
tennünk. Tehetjük ezt nyugodtan és határozottan. Például megfelelő és egészséges
határokat szabhatunk azzal is, ha egyszerűen nem vagyunk hajlandók belemenni a
mérgező személlyel folytatott értelmetlen vitákba. Egy másik oka annak, hogy a
határainkhoz való ragaszkodás nehezünkre esik, az a tévhit, hogy ezzel elzárkózunk
a megbocsátás elől, és neheztelést ápolunk magunkban. Azonban a határok nem a
megbocsátás hiányáról vagy a neheztelésről szólnak. Sokkal több közük van ahhoz,
hogy egészséges kapcsolatot próbálunk kialakítani a körülöttünk élőkkel.
Sok túlélő végigküzdi magát a Kétségbeesés, az Ismeretszerzés és a Felébredés
szakaszain, és szinte megbénulnak, amikor a negyedikre, az Elhatárolódásra kerül a
sor. Nem tudják, hogyan haladjanak tovább. Már eleget tudnak ahhoz, hogy belássák,
komoly lépésre kell szánniuk magukat, ám az előttük álló lehetőségek megrémítik
őket. A túlélők egy része ilyenkor visszamenekül a bántalmazó kapcsolatba, és
megpróbálnak nem tudomást venni az ártalmas környezetről. A tagadás erőteljes
hárító mechanizmus, ami a pszichológiai bántalmazás kapcsán nem hagyható
figyelmen kívül. Ez meglehetősen ironikus, hiszen a tagadás pontosan azt jelenti,
hogy figyelmen kívül hagyjuk a szemünk előtt lévő igazságot. A tagadás azt követeli a
túlélőktől, hogy elutasítsák azt a tényt, hogy rejtett bántalmazást élnek át. Ha a túlélők
ezen a ponton feladják, és nem haladnak tovább a felépülés útján, ez az ő döntésük, és
mi nem hibáztatjuk őket. Kutatások igazolják, hogy a túlélők jelentős részének több
próbálkozásra van szüksége az egészségtelen kapcsolatból való kilépéshez. Remélem,
minden túlélő úgy érzi, hogy a támogató csoportok szívesen fogadják őket, bárhol is
tartanak ezen az úton. Mindannyiunknak, akik részt veszünk a felépülés
közösségében, az a célunk, hogy támogassuk és bátorítsuk a túlélőket, nem pedig az,
hogy megszégyenítsük őket, amiért nem azt teszik az életükkel, ami szerintünk üdvös
lenne.
Azokkal, akik hajlandók megvizsgálni, mit jelent a határok kijelölése az ő speciális
helyzetükben, tekintsük most át azt a két tipikus megoldási módot, amelyekkel
terapeutaként gyakran találkozom. Az első a korlátozott kapcsolat, a második a
kapcsolat megszakítása.
Korlátozott kapcsolat
Ez pontosan az, aminek hangzik, és nemcsak az időbeli korlátozást foglalja
magában, hanem a túlélő szívének megóvását is. A bántalmazó és a túlélő között
továbbra is van kapcsolat, de ez radikálisan eltér attól, amilyen a bántalmazás feltárása
és megértése előtt volt. A korlátozott kapcsolat a túlélő érzelmi állapotának
megóvásáról szól. Teljes mértékben a túlélőtől függ, hogy eldöntse, mire van
szüksége a bántalmazásból való gyógyulás érdekében, miközben a kapcsolat
részlegesen fennmarad. A felépülést megelőzően a bántalmazó tetszése szerint
rángatta a túlélőt ide-oda. A bántó szavak mélyre hatoltak, az érzelmi játszmák újra
és újra örvénybe taszították. Amikor a gyógyulás megkezdődik, a túlélőnek számos
oka lehet arra, hogy a korlátozott kapcsolatot válassza. Most már tisztában van azzal,
hogy mit jelent mérgező környezetben élni, és ez a tény gyökeresen megváltoztatja az
erőviszonyokat. A korlátozott kapcsolat sokféle élethelyzetben működőképes lehet. A
túlélők egy része szeretné fenntartani a házasságát a korlátozott kapcsolat megfelelő
stratégiáját alkalmazva. Fontos, hogy a túlélő rendelkezzen a szükséges ismeretekkel
és tudással a rejtett bántalmazást illetően, hogy képes legyen jó döntéseket hozni a
saját életére nézve.
Amikor új klienssel kezdek dolgozni, az első lépés általában az, hogy képes legyen
érzelmi és fizikai korlátokat állítani a bántalmazóval való kapcsolatában. Arra
bátorítjuk a túlélőket, hogy eleinte apró lépésekben távolodjanak el a bántalmazótól,
hogy a méregtelenítés elkezdődhessen. Ha azonban felmerül a gyanú, hogy a túlélő
biztonsága veszélyben van, a lassú méregtelenítés nem jön szóba, ilyenkor az egyetlen
opció az elszakadás. De többnyire nem ez jellemző azokra a kliensekre, akik
tanácsadásra jönnek hozzám. Az esetek többségében mire elérik a felépülés negyedik
szakaszát, már rendelkeznek azzal a fizikai és az érzelmi biztonsággal, amire
szükségük van ahhoz, hogy átgondolják a döntéseiket, és alaposan kidolgozott tervet
készítsenek ahelyett, hogy a pillanatnyi indulataikra hallgatnának.
A korlátozott kapcsolat bevezetése kezdődhet azzal, hogy nem hívjuk vissza a
mérgező személyt azonnal, hanem csak fél órával később. A túlélők azzal tölthetik
ezt az időt, hogy feldolgozzák a szorongásukat, amit azért éreznek, mert nem ugrottak
abban a pillanatban, amikor a bántalmazó hívta őket. A korlátozott kapcsolat azt is
jelentheti, hogy a túlélő a továbbiakban nem vesz részt hosszabb személyes
beszélgetésben egy mérgező munkatárssal. A kapcsolat korlátozása abban is
megnyilvánulhat, hogy nemet mondunk, amikor egy bántalmazó egyházi vezető
újabb önkéntes feladatot akar ránk bízni. A pszichológiai bántalmazótól való
függetlenedés apró, megerősítő lépéseinek hihetetlenül fontos szerepük van abban
az „átprogramozásban”, amely a gyógyulás felé vezet. Amikor egy túlélő képes
higgadtan, de határozottan elutasítani a mérgező viszonyt, az jelentősen erősíti az
önbizalmát, és segít a kémiai detoxikálásban, ami szükséges lehet, ha traumatikus
kötődés alakult ki a kapcsolatban (például az időszakos megerősítés révén).
Lehetséges elszakítani a rabságban tartó érzelmi láncokat, ha a túlélő kapcsolatban
marad a bántalmazóval? A leghatározottabban állíthatom, hogy igen. Évek óta szinte
naponta tanúja vagyok annak, hogy ez valóban megtörténhet. Tagadhatatlanul rögös
út, de ugyanez elmondható a kapcsolat megszakításáról is. Nincs könnyű megoldás,
ha a pszichológiai bántalmazó mérge egyszer hatni kezd. A mentális egészség
nézőpontjából szeretném hangsúlyozni, hogy a felépülés megtörténhet és meg is
történik, még akkor is, ha a túlélő úgy dönt, hogy kapcsolatban marad a
bántalmazóval. A kulcs abban rejlik, hogy mennyire mérgező a környezet, és milyen
hatással van a túlélőre. Ezért különösen is fontos a személyes tanácsadás, amikor a
túlélőknek az egész életükre kiható döntéseket kell hozniuk a mérgező viszonnyal
kapcsolatban.
A kapcsolat megszakításának következményeit illetően hatalmas különbség van
aközött, ha egy különélő baráttal vagy barátnővel szakítunk, vagy ha egy harminc
egynéhány éves házasságnak vetünk véget, amelyben gyerekek, sőt unokák is vannak.
Hasonlóképpen egész más otthagyni egy munkahelyet, ahol öt éve dolgozunk, vagy
elhatározni, hogy eladjuk az üzletrészünket, mert a társtulajdonos pszichológiai
bántalmazó. Őszintén fárasztanak azok, akik a mentális egészség terén való
szakértelem nélkül állítják, hogy a kapcsolat megszakítása a felépülés egyetlen módja.
Ez csupán a tájékozatlanságukból fakadó vélemény, amit saját személyes
tapasztalatukból szűrtek le. Ami az ő esetükben működött, azt kivetítik mások nagyon
különböző életkörülményeire. A lényeg az, hogy mint túlélő, önnek kell
végigzongoráznia az összes lehetséges opciót. Önnek kell elégedettnek lennie a saját
döntéseivel, amikor este álomra hajtja a fejét. Sem én, sem más segítő a felépülés
közösségéből nem él az ön világában. Tegye azt, ami az ön életében működik. Ez
lehet a kapcsolat korlátozása, de lehet más is.
A korlátozott kapcsolatot többnyire családi viszonylatban szokták választani. Sok
túlélő nem akarja feladni az egész rokonsággal való kapcsolatát pusztán azért, mert
a családban van egy (vagy több) bántalmazó személy. Ezen kívül a gyerekeiket sem
szeretnék megfosztani a rokonaiktól. A túlélők ilyenkor abban bíznak, hogy a
korlátozott kapcsolat révén biztonságos érzelmi és fizikai távolságot tudnak tartani a
bántalmazótól. Ha mégsem, akkor a legegészségesebb opció a kapcsolat megszakítása
lehet, amire mindjárt bővebben kitérünk. Ha a korlátozott kapcsolat a cél, a
megvalósítás módja helyzetenként más és más lehet. Amikor a klienseim a korlátozott
kapcsolat bevezetését tervezik, a következő kérdéseket szoktam föltenni nekik:
Mi az, ami a múltban bevált?
Mi az, ami nem vált be?
Melyik az a pont, ahol a közelség feszültté teszi önt?
Kik a biztonságos személyek a környezetében?
Kik a bántalmazók a környezetében?
Mi az, ami sikeressé teheti a kapcsolat fenntartását?
Mi az, ami nagyon felzaklatná, ha megtörténne?
A fenti kérdések megválaszolása segít a kapcsolattartásra vonatkozó terv
kidolgozásában. A korlátozott kapcsolat kialakításához időre van szükség, de a
túlélők többsége kiválóan megbirkózik vele. Ha a kapcsolat fenntartása mellett
döntünk, önmagunk védelme mindig alapvetően fontos. Vannak helyzetek,
amelyekben nincs választási lehetőségünk, bárhogy is érezzük magunkat a
kapcsolatban, ilyen például a bántalmazóval közös gyerekfelügyelet vagy egy
ápolásra szoruló idős szülő. A felépüléshez nélkülözhetetlen, hogy megtanuljunk
érzelmi távolságot tartani a bántalmazótól, és tudatában legyünk annak a belső
dialógusnak, ami bennünk zajlik. A korlátozott kapcsolat azt jelenti, hogy érzelmi
távolságot tudunk tartani a mérgező személytől akkor is, amikor jelen van. Nem azt
jelenti, hogy korlátozzuk ugyan a vele való kapcsolatot, de továbbra is folyamatosan
zaklatott állapotban vagyunk. Ha a túlélő teljes pánikban van, valahányszor
találkoznia kell a bántalmazóval, a gyógyulás lendülete megtörik. Ilyenkor érdemes
felkeresnünk egy hozzáértő terapeutát, életvezetési tanácsadót vagy mentort, hogy
megtanuljuk a saját helyzetünkben alkalmazható módszereket és technikákat,
amelyek segítenek a korlátozott kapcsolat egészséges fenntartásában. A lényeg az,
hogy megtanuljuk a gondolatainkat kontroll alatt tartani, helyettesíteni őket
egészségesebb belső üzenetekkel, és képesek legyünk működőképes határokat
kialakítani.
Amikor kialakítjuk a korlátozott kapcsolat tervét, érdemes megfontolnunk a
következő szempontokat:
A korlátozott kapcsolat sikere teljes mértékben attól függ, hogy milyen
támogatást kapunk életünk egészséges szereplőitől. Nem attól függ, hogy hány
ember alkotja a támogató rendszerünket – ami számít, az a kapcsolataink
minősége. Nagyon nehéz korlátozott kapcsolatot kialakítani a mérgező
személlyel, ha el vagyunk szigetelődve, és senki sincs mellettünk, aki nekünk
szurkolna és segítene, hogy újra megtanuljunk nevetni.
A korlátozott kapcsolat a túlélő gondolataiban kezdődik. Amit gondolunk,
azt érezzük, tehát a túlélőknek szüntelenül emlékeztetniük kell magukat arra,
hogy a torz gondolatok a nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata személytől
származnak. Álljunk ellen a késztetésnek, hogy a bántalmazó vádjait magunkra
vegyük. A mérgező személy meg fogja próbálni, hogy minket hibáztasson
mindenért, nekünk azonban le kell küzdenünk a kísértést, hogy ezt elfogadjuk.
Az olyan gondolatok, mint „Ez az ő problémája, nem az enyém” hasznos
fogódzót nyújthatnak, amikor az őrjítő viselkedés újra jelentkezik, márpedig
újra fog jelentkezni.
Ahogy már említettem, a reflektorfény hasonlata jól alkalmazható a
bántalmazó helyzetre. Amikor a mérgező személy felháborító vagy nevetséges
dolgot tesz vagy mond, a reflektorfény rá irányul. Ha azonban a túlélő
haraggal vagy erős érzelmi felindultsággal reagál, nem nehéz kitalálni, ki kerül
reflektorfénybe. Természetesen a túlélő, és éppen ez a mérgező személy célja.
Már nem az ő viselkedésére irányul a figyelem, hanem a túlélőre. A korlátozott
kapcsolat sikere szempontjából létfontosságú, hogy megtanuljuk megőrizni a
nyugalmunkat, és a reflektorfényt a mérgező személyen tartsuk. Nem lesz
könnyű, de vannak helyzetek, amikor a túlélők kénytelenek kapcsolatban
maradni a bántalmazóval. Fontos, hogy megtanulják kezelni ezeket a
helyzeteket, hogy továbbra is a felépülésre koncentrálhassanak.
A pszichológiai bántalmazók előszeretettel írják újra a történelmet. Úgy
idéznek fel múltbeli helyzeteket, hogy közben teljesen megváltoztatják a
történteket. Ez rendkívül dühítő lehet a túlélők számára, sőt gyakran érzelmi
hullámvölgybe taszítja őket. A kulcs ilyenkor az, hogy ne kövessük a mérgező
személyt a hazugságok örvényébe. A korlátozott kapcsolatot alkalmazó
túlélőknek meg kell tanulniuk nyugodtan, de határozottan elmondani a valódi
történetet. Mondjuk el egyszer, esetleg kétszer, aztán engedjük el. Fontos,
hogy a túlélők szembesítsék a mérgező személyt az általa kiforgatott történet
következetlenségeivel. A pszichológiai bántalmazók egy része dühöngeni
kezd, látva, hogy a túlélő határozottan, de nyugalmát megőrizve szembeszáll
vele. Ebben az esetben lehet, hogy a korlátozott kapcsolat nem a
legbiztonságosabb megoldás a túlélő számára. Elképzelhető, hogy a kapcsolat
megszakítása az egyetlen lehetőség, és ennek átgondolásához szükség lehet
egy terapeuta vagy életvezetési tanácsadó segítségére.
Ha a túlélő szilárd marad, és nem sodorják el az érzelmei, akkor sokkal
nyilvánvalóbbá válik a bántalmazó „abnormális” viselkedése. Azok a túlélők,
akik megtanultak uralkodni az érzelmeik felett, általában döbbenten látják,
milyen világossá válik az életük. Látják a káoszt, amit a mérgező személy
teremt, és átlátnak a játszmákon, amelyekkel próbálkozik. A túlélők
felépülésük során gyakran eljutnak arra a pontra, amikor meg tudják jósolni a
bántalmazók várható reakcióit. Már nem hagyják, hogy dróton rángassák őket.
Megtanulták, hogyan uralkodjanak az érzelmi reakcióik felett. Ha mi nem
tanuljuk meg kontrollálni az érzelmeinket, lesz más, aki boldogan megteszi ezt
helyettünk – általában egy mérgező személy, aki tudja, melyik zsinórt kell
meghúzni ahhoz, hogy negatív reakciót váltson ki belőlünk. Az önuralom
megerősítést ad és segíti a gyógyulást.
 Vannak mérgező emberek, akik ide-oda ingadoznak az elfogadható, sőt
kellemes, illetve a durva és taszító viselkedés között. Ez a hullámvasutazás
összezavarja a túlélőket. Néha azt gondolják, hogy a mérgező személy
megváltozott. Korlátozott kapcsolat esetén azonban nem szabad
megfeledkeznünk arról, hogy a rossz napok menetrendszerűen visszatérnek.
Mélyen megsebzi a túlélőket, ha azt hiszik, hogy a bántalmazó megváltozott,
majd hirtelen ugyanazzal a diszfunkcionális viselkedéssel találják magukat
szemben.
A korlátozott kapcsolat magában foglalja a határok világos kijelölését,
amelyekből a túlélő sem táncolhat vissza. A mérgező személynek tudnia kell,
hogy a túlélő komolyan gondolja az elhatározását, és tartani fogja magát a
kijelölt határokhoz. Például a túlélő közölheti a mérgező személlyel, hogy ha
alkoholfogyasztás után vezetni akar, ő nem fog beülni mellé az autóba. Pont. A
túlélőnek ezek után készen kell állnia arra, hogy alternatív utazási módot
válasszon, ha a bántalmazó úgy döntene, hogy iszik, mielőtt a volán mögé ül.
A mérgező személy valószínűleg azzal fogja vádolni a túlélőt, hogy
„irányítani” próbálja őt. A túlélő ilyesmit felelhet: „Ihatsz, ha szeretnél. Nem
mondom, hogy ne tedd. Csak azt mondom, hogy én nem ülök be melléd az
autóba, ha iszol. Igyál, ha akarsz. Senki sem áll az utadba. De biztonságban
akarom tudni magam, és erről nem te döntesz, hanem én.” Fontos, hogy a
túlélő határozottan és nyugodt hangnemben közölje ezt az üzenetet, nem pedig
idegesen és emelt hangon. Csupán közli a tényeket. A mérgező személy pedig
eszi, nem eszi, nem kap mást.
A korlátozott kapcsolatban a túlélőknek a maga valóságában kell
elfogadniuk a pszichológiai bántalmazót, nem pedig úgy, ahogy látni
szeretnék. Nincs annyi ima, ami megváltoztathatna valakit, ha ő maga nem
akar változni. Márpedig a pszichológiai bántalmazók nem akarnak
megváltozni. A korlátozott kapcsolat idején a felépülés szempontjából
létfontosságú, hogy a túlélők elfogadják, hogy a bántalmazó olyan, amilyen, és
ez így is marad. Ha még mindig reménykedünk és a változásért imádkozunk,
akkor még nem történt meg az igazi felébredés az életünkben. Nem ítélem el
azokat, akikkel ez a helyzet, mert tudom, milyen nehéz az elfogadás.
Ugyanakkor azt sem állítom, hogy fogadjuk el a bántalmazást. Az „elfogadás”
szót nem a „tolerálás” értelmében használom. Annyit állítok csupán, hogy
radikálisan szakítanunk kell azzal a reménnyel és vággyal, hogy a bántalmazó
egy szép napon meg fog javulni. Ha erre képesek vagyunk, erőeltolódás
következik be a kapcsolatban. A túlélő szabaddá válik arra, hogy tisztán lássa
a bántalmazót. A korlátozott kapcsolat csak akkor működik, ha a túlélő képes
tiszta fejjel gondolkodni.
Mint látjuk, a korlátozott kapcsolat nem éppen a könnyű út. A kapcsolat
korlátozása és a kapcsolat megszakítása közti különbséget a függőségből való
felépüléshez szoktam hasonlítani. A kapcsolat megszakítása ahhoz hasonlítható, mint
amikor a függő elhatározza, hogy többé sosem iszik alkoholt, vagy sosem fogyaszt
drogot. Sokan, akik korábban drogfüggők vagy alkoholisták voltak, képesek arra,
hogy életük hátralevő részében nem nyúlnak többet sem a pohárhoz, sem droghoz
vagy tablettához. Ez fizikailag lehetséges. A pszichológiai bántalmazás túlélői szintén
képesek rá, hogy elvágják a köteléket, amely a bántalmazóhoz kötötte őket,
meggyógyuljanak és ne nézzenek többé vissza. Ezzel szemben a korlátozott kapcsolat
olyan, mintha étkezési zavarból gyógyulnánk ki. Azonban senki sem lehet meg evés
nélkül. Azoknak, akik az étkezési zavarból gyógyulnak ki, minden egyes nap legalább
háromszor szembe kell nézniük az étellel, ami korábban a drog szerepét töltötte be
az életükben. A felépülésnek mindkét útja elismerésre méltó, és mindkettőnek
megvannak a maga nehézségei. A kapcsolat megszakítása révén a túlélők egyre
jobban eltávolodnak attól a rosszindulattól, ami kis híján tönkretette az életüket. A
korlátozott kapcsolat a gyógyulásnak az az útja, melynek során a túlélő kapcsolatban
marad a mérgező személlyel, de immár korlátozott érzelmi bevonódással. Látható,
hogy a kapcsolat megszakítása nagyobb távolságot biztosít a bántalmazó helyzetektől.
Biztos vagyok benne, hogy ez az oka annak, hogy a pszichológiai bántalmazásból
való felépülés közösségében sok segítő kizárólag ezt a módszert ajánlja. De hogy
javasolhatnánk ezt annak a bátor embernek, aki nap mint nap szembenéz a
táplálkozási zavarával, vagy annak a túlélőnek, aki kényszerűségből a korlátozott
kapcsolatot választotta? Bizonyos helyzetekben a felépülés nem kezdődhet tiszta
lappal.
A kapcsolat megszakítása
Vannak helyzetek, amikor a bántalmazóval való kapcsolat megszakítása a legjobb
döntés a túlélő számára. Bár ennek a megoldásnak is megvannak a maga kihívásai,
de ha elül a vihar, és a túlélő felszabadul a mérgező személy hatása alól, a kapcsolat
megszakítása kétségtelenül a továbblépés legbiztosabb módja. A nárcisztikussal,
szociopatával vagy pszichopatával való kapcsolat során eljön az idő, amikor a legtöbb
túlélő ráébred arra, hogy a mérgező személy semmiféle értéket nem ad hozzá az
életéhez. A mérgező emberekkel való kapcsolatban jellemzően van egy pont, amikor
betelik a pohár. Ezen a ponton a túlélők inkább a kapcsolatból való kilépés mellett
döntenek, mint hogy tovább tűrjék, hogy a bántalmazó játékszerként használja őket. A
pszichológiai bántalmazók nem veszik észre, hogy a túlélőnek elege lett a nevetséges
viselkedésükből, és képesek elindulni a felépülés útján anélkül, hogy visszanéznének.
Ha életkörülményeink lehetővé teszik a kapcsolat megszakítását, és úgy találjuk,
hogy ez a legjobb megoldás, akkor érdemes megfontolnunk néhány dolgot:
Lesznek napok, amikor kísértést fogunk érezni arra, hogy megtörjük az
elhatározásunkat, és újra felvegyük a kapcsolatot a bántalmazóval. Igen,
napokról beszélek, mert nem egyszeri kísértésről van szó. Jó, ha készenlétben
tartunk egy biztonsági tervet, például azt, hogy ilyenkor felhívjuk egy
sorstársunkat, és támogatást kérünk tőle.
Sok bántalmazó megpróbálja „visszaszippantani” az áldozatát. Ugye
emlékeznek a porszívózás fogalmára? Ez történik akkor, amikor a
bántalmazók újra felbukkannak a túlélők életében. Visszatérnek és
fogadkoznak, de az ígéreteiket nem fogják, nem tudják és nem is akarják
megtartani. A porszívózásnak csupán az a célja, hogy úgy érezzék, még
mindig irányíthatják a túlélőt, és akkor ugraszthatják, amikor csak kedvük
tartja.
A porszívózás – amikor nem a szeretet és a jobb kapcsolat ígérgetéséből áll
– lehet egy régi vita vagy kapcsolati dráma felelevenítése azzal a céllal, hogy a
bántalmazó visszaszippantsa a túlélőt a kapcsolatba. A könyv elején
bemutatott kutatásunk során a legtöbb túlélő, aki részt vett a felmérésben, arról
számolt be, hogy a bántalmazó pontosan tudta, melyik gombot kell
megnyomnia ahhoz, hogy újra vitát gerjesszen a kapcsolatban.
 Nem minden bántalmazó veti be a porszívózás technikáját. Tudom, zavarba
ejtő, de így van: egyesek élnek vele, mások nem. Ha a kapcsolat megszakítása
mellett döntünk, és nem tapasztaljuk a nyílt visszacsábítás jeleit, számíthatunk
rá, hogy a mérgező személy valamiféle nyilvános fitogtatásba kezd. Kedvenc
eszközeik egyike a közösségi média, ahol jól megtervezett képet jeleníthetnek
meg magukról. Próbálják majd úgy feltüntetni az ön utáni életüket, mint ami
annyira tökéletes és sugárzóan boldog, amennyire csak lehetséges.
Életbevágóan fontos, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy a pszichológiai
bántalmazók sosem változnak. A mérgező emberek mindig újabb áldozatot
keresnek, akivel újrajátszhatják az idealizálás-lebecsülés-eltaszítás fázisait. A
szakítást kezdeményező túlélő megzavarását célzó hivalkodás nemcsak az
expartnerrel szemben, hanem bármilyen – munkahelyi, baráti, gyülekezeti és
egyéb – kapcsolatban előfordulhat.
Ahogy nő a távolság ön és a bántalmazó között, számíthat rá, hogy
kételkedni kezd majd magában. Ilyen az emberi természet. Bár az idő nem
gyógyít be minden sebet, azért jócskán megszépíti a múltat, és enyhíti a rossz
emlékeket. Ezért van az, hogy ha kínos vagy ijesztő élményeket élünk át,
utólag azon kapjuk magunkat, hogy humoros történetként adjuk elő őket. Így
van ez a bántalmazóval való kapcsolat emlékeivel is. Idővel befészkelheti
magát a fejünkbe a kételkedés, hogy valóban elkerülhetetlen volt-e a kapcsolat
megszakítása. Hasznos lehet, ha naplót vezetünk, amelyet fellapozhatunk,
amikor gyors emlékeztetőre van szükségünk arról, hogy miért a kapcsolat
megszakítása volt az egyetlen jó megoldás. Azt szoktam javasolni a
klienseimnek, hogy készítsenek egy kollázst a bántalmazás utáni életük
pozitívumait szimbolizáló képekből, és ezt használják a telefonjuk
háttérképének. Jó emlékeztető ez arra nézve, hogy mennyi mindent nyertek a
kapcsolat megszakításával.
Új életet kell kezdenünk. Lehet, hogy új barátokat, új otthont, új
gyülekezetet, új munkahelyet vagy új társat kell keresnünk. Talán ezeket mind,
attól függően, hogy mennyi kárt tett az életünkben a bántalmazó. Hogy kinek
mikor bukkannak fel az életében ezek az új személyek és helyszínek, az
egyénenként változó. A kapcsolat megszakítása mindig arról szól, hogy
hátrahagyunk valami ártalmas dolgot, hogy aztán vagy anélkül éljünk tovább,
vagy egészségesebb dolgokkal helyettesítsük. Ez hosszú folyamat, legyünk hát
türelmesek önmagunk iránt, amikor feltápászkodunk azok után, hogy
érzelmileg ismételten megrugdostak és kiütöttek minket.
Egy kapcsolat vége mindig a másik személy pozitív tulajdonságainak
elengedését is jelenti. Ha minden pillanatban borzalmas lett volna a kapcsolat,
könnyű lenne a szakítás. A jó dolgok elvesztésének meggyászolása
elengedhetetlen ahhoz, hogy késszé váljunk a kapcsolat megszakítására.
Függetlenül attól, hogy a kapcsolat korlátozását vagy megszakítását választjuk, a
felépülés egyik legfőbb nehézsége az, hogy át kell írnunk a bántalmazó mélyen belénk
ivódott hazugságait. A pszichológiai bántalmazók jól értenek ahhoz, hogy különféle
agymosási technikákkal elültessenek áldozataikba bizonyos gondolatokat. Például
efféléket:
Végül úgyis magadra maradsz.
Ez az állás az egyetlen lehetőséged, hogy elérd, amire vágysz.
Ez az egyetlen egyház, amelyen keresztül Isten véghezviszi a terveit.
 A barátok jönnek-mennek, csak a családodra számíthatsz.
A pszichológiai bántalmazásból való felépülés döntő szakasza a hazugságok
leleplezése és igazsággal való helyettesítése. Ha túlságosan nehéznek érezzük, hogy
egyedül küzdjünk meg a határok kijelölésével a felépülés negyedik szakaszában, ne
csüggedjünk. Amennyiben lehetséges, keressünk egy terapeutát legalább egy-két
alkalom erejéig. Ha erre nincs lehetőségünk, lapozzuk fel a Források című részt a
könyv végén, és keressünk egy másik könyvet a témában, vagy vegyük fel a
kapcsolatot egy online támogatócsoporttal. Esetleg megfontolhatjuk egy önsegítő
csoport létrehozását, amelyben más túlélőkkel közösen tanulmányozhatjuk a
felépülés témájába vágó könyveket. Fontos, hogy alaposan átgondolják a
lehetőségeiket, hogy saját testi-lelki egészségük érdekében megtalálják a legjobb
módját annak, hogy miként jelölhetik ki a határaikat a kapcsolat korlátozása vagy
megszakítása révén. A pszichológiai bántalmazásból való felépülés világában
egyszerűen nem létezik harmadik megoldás.
 ÖTÖDIK SZAKASZ: HELYREÁLLÍTÁS
Ha a pszichológiai bántalmazás túlélője szembenézett a kétségbeesésével (Első
állomás), tájékozódott a pszichológiai bántalmazás jellemzőiről (Második állomás),
ráébredt arra, hogy a gyógyulás lehetséges (Harmadik állomás), és kijelölte a
határait (Negyedik állomás), akkor a következő lépés a Helyreállítás – az anyagi
dolgok, az emlékek, a pénzügyi biztonság, a fizikai és a mentális egészség, valamint
minden egyéb veszteség helyreállítása, ami a túlélőt érte a bántalmazás következében.
Ez a fázis a legtöbb túlélő számára megerősítést jelent, mivel ekkor már látják a
felépülésbe fektetett munka gyümölcseit. A Helyreállítás több időbe telhet, mint ahogy
azt a túlélők várják, ezért a türelem létfontosságú a felépülés folyamatában. Türelem
híján a túlélő könnyen elveszti a lendületét.
Az egyik első jele annak, hogy a túlélő eljutott a felépülésnek ebbe a szakaszába,
ha a szabadidejét már nem a felépüléssel kapcsolatos tevékenységgel akarja tölteni. A
túlélők elmondása szerint ez a fázis akkor kezdődik, amikor úgy érzik, hogy telítődtek
az újonnan megszerzett tudással, nem akarnak tovább tájékozódni a nárcizmus, a
szociopátia és a pszichopátia témájában, és szeretnék szüneteltetni az online
fórumokon való részvételt. Ez nem azoknak a személyeknek és tapasztalatoknak az
elutasítását jelenti, akik és amelyek segítették őket a felépülésben, inkább pozitív jele
annak, hogy a dolgok kezdenek visszatérni a normális kerékvágásba. Talán életükben
először tapasztalják ezt, mint például a gyermekkori bántalmazás áldozatai. A túlélők
ebben a szakaszban új hobbikat és tevékenységeket keresnek, amelyekkel
gazdagíthatják az életüket. Nagyszerű vágy ez, ami megnyitja az utat az új élmények
felé.
A Helyreállítás fázisának legfőbb kerékkötője az a tudatos vagy tudattalan
gondolat, hogy ha újra elkezdünk igazán élni, azzal mintegy felmentjük a
bántalmazót. Mintha a szenvedéssel a minket ért sérelem valóságát bizonyítanánk
mind önmagunk, mind a bántalmazó és a világ előtt. Teljesen megértem ennek a
gondolkodásnak a gyökerét. A rombolás után maradt romok a pusztítás mementói,
hasonlóan egy kiégett épülethez vagy egy összetört autóhoz. A leomlott falak vagy az
összetört karosszéria mindenki számára láthatóvá teszi a károkozást. De az épületet
végül helyre kell állítani, a kocsit meg kell javítani vagy a bontóba kell vinni. Így
vagy úgy, de az élet megy tovább.
A pszichológiai bántalmazásból felépülő túlélőknek egy bizonyos ponton meg kell
hozniuk a döntést, hogy újra élni akarnak. Meg kell küzdeniük saját belső hangjukkal,
amely arra készteti őket, hogy elszenesedett vagy összetört lelkiállapotban
maradjanak. A helyreállítás nem jelenti azt, hogy a bántalmazó nem okozott kárt.
Ahogy a továbblépés sem azt jelzi, hogy nem történt bántás. A helyreállítás fázisa
reményt hoz a túlélők életébe, talán életükben először.
Fontos megjegyezni, hogy még ha a túlélő lelki roncs maradna is egész hátralévő
életében, a bántalmazó közel sem él át hasonló fájdalmat. Ők azonnal továbblépnek,
mivel képtelenek bárkivel is valódi kötődést kialakítani. Álságos kötelékeket elvágni
semmit nem jelent számukra. A ragaszkodás ahhoz, hogy látványosan sérültek
maradjunk, hogy lássa a világ, mit tettek velünk, valójában olyan, mintha mérget
innánk azért, hogy ártsunk valaki másnak. Semmi előnyünk nem származhat abból, ha
tudat alatt visszautasítjuk a gyógyulást és a továbblépést. Az a tény, hogy jól érezzük
magunkat, nem jelenti azt, hogy nem történt bántalmazás. Pusztán annyit jelent, hogy
nem sebesített meg minket visszafordíthatatlanul. Ez fontos üzenet minden
bántalmazó számára. A mérgező személy, aki kárt okozott nekünk, talán sohasem
fogja látni, hogy képesek vagyunk talpra állni a bántalmazást követően, de nagyon is
képesek vagyunk rá. A Helyreállítás szakaszában már tudjuk, hogy többé nem uralja
az életünket a bántalmazó, sőt kezdünk bízni abban, hogy jobb napok várnak ránk. És
tudja mit, barátom? Valóban jobb napok várnak önre, és én együtt örülök önnel!
Ez az a szakasz, amikor a túlélők végre elkezdhetnek álmodozni. Már elég régóta
a felépülés útján járnak ahhoz, hogy elkezdjék visszaszerezni mindazt, amitől a
bántalmazás megfosztotta őket. Már nemcsak az előttünk álló napot akarják túlélni,
hanem újra teljes életet szeretnének élni. Sóvárognak az újdonság és az elevenség
után. A Helyreállítás fázisában a túlélők igyekeznek betömni a bántalmazók által
ütött lyukakat. Túl sokáig megrabolták és feldúlták az életüket, olykor szó szerint.
A Helyreállítás fázisa a nagy álmok ideje. Ez persze nem jelenti azt, hogy az álmok
könnyen megvalósulnak. De soha nem fognak valóra válni, ha nem próbáljuk
helyreállítani azokat a részeinket, amelyek még romokban állnak. Vannak dolgok,
amelyeket sosem lehet teljesen pótolni, de így is számos módja van annak, hogy
átéljük a helyreállítás örömét.
Lássunk hát hozzá. Helyezzük magunkat kényelembe. Ha teakedvelők vagyunk,
töltsünk magunknak egy csészével. Lélegezzünk mélyeket és lazítsunk. Ahogy
átgondoljuk életünk azon területeit, melyeket helyre kell állítanunk, figyeljünk arra,
hogy ne a tennivalók nyűgös listájaként gondoljunk rájuk. Ez a szakasz már nem
a veszteségről és a bánkódásról szól. A Helyreállítás fázisának fő témája a remény
és a megújulás. Ha azon kapjuk magunkat, hogy elfog a maximalizmus vagy a
türelmetlenség, tegyük félre a könyvet néhány órára (vagy napra). Ott lesz, amikor
visszatérünk. Mindennek megvan a maga ideje. A helyreállítás ideje akkor jön el,
amikor életadó folyamat lehet, nem pedig nyűgös kötelesség.
Íme néhány olyan terület, melyeket sok túlélő helyreállítandónak talál:
A nyaralás, a kikapcsolódás és az ünnepek élvezete
Pénzügyi stabilitás: az adósságok törlesztése és a megtakarítások növelése.
A testi egészség helyreállítása: állandó energiaszint fenntartása, a fizikai
fájdalom és egyéb panaszok csökkentése.
Az érzelmi egészség helyreállítása: az aggodalom, a szorongás és a
depresszió megszüntetése vagy jelentős csökkentése.
A bántalmazás során tönkretett vagy ellopott tárgyak pótlása.
A túlélők nem vehetik vissza az órákat és a napokat, amelyektől a bántalmazás
megfosztotta őket, de a hiányok pótolhatók, és az elromlott dolgok helyrehozhatók.
Ha a pszichológiai bántalmazás áldozata nem próbálja tudatosan helyrehozni azt, ami
elveszett, akkor „elintézetlen ügyet” hagy hátra. Elmarad a lezárás. A tönkrement
dolgok még mindig ott hevernek szanaszét a földön, miközben a mérgező személy
továbbra is lábbal tiporja őket. Nem kelnek életre többé, és ez valódi tragédia. Minden
vétség közül, amit a bántalmazó elkövet a túlélővel szemben, az élet örömétől és a jó
dolgoktól való megfosztást tartom a legsúlyosabbnak. Mélységesen felháborít, hogy
valaki azt képzeli, hogy betörhet mások életébe, és kedvére garázdálkodhat benne.
Vegyük most sorra a fenti listában felsorolt területeket, és vizsgáljuk meg, hogyan
láthat hozzá a túlélő, hogy pótolja a veszteségeit.
A nyaralás, a kikapcsolódás és az ünnepek élvezete
A túlélők nem értik, miért van az, hogy a mérgező emberek rendre tönkreteszik a
közös nyaralást, kikapcsolódást és az élet egyéb különleges pillanatait. Csakúgy, mint
általában a pszichológiai bántalmazásból való felépülésben, itt sincs egyetlen válasz,
amely minden helyzetre magyarázatot adna. Említettük már, hogy a nárcisztikusok,
szociopaták és pszichopaták kötődési zavarral élnek, és rosszul viselik azokat az
időszakokat, amikor szorosabb közelségbe kerülnek a környezetükkel. Ilyenkor
szándékosan érzelmi káoszt gerjesztenek maguk körül, hogy távolságot teremtsenek
önmaguk és mások között. A közös nyaralás során csapatmunkára és
együttműködésre van szükség. A mérgező emberek híjával vannak ezeknek a
kapcsolati készségeknek, és nem is akarják megtanulni őket. Ha nem az történik, amit
ők akarnak, lelkiismeret-furdalás nélkül elrontják a hangulatot. Lehet az nyaralás,
születésnap vagy karácsony. Számukra semmi sem szent. Bármilyen alkalmat
képesek tönkretenni egy felnőtt hisztivel. Ha a különleges alkalmak nem körülöttük
forognak, nem tudják elviselni, hogy másra irányul a figyelem, és szándékosan
elrontják a jó hangulatot. A bántalmazó emberek képtelenek félre tenni a saját
frusztrációjukat annak érdekében, hogy ne törjék meg a különleges pillanatok
varázsát. Nem fékezik pillanatnyi hangulatukat, és semmi sem tartja vissza őket attól,
hogy elrontsák azt, ami szép emlék lehetett volna mások számára. Még ha a
gyerekeikről van is szó.
Mit tehetünk, hogy helyreállítsuk életünknek ezt a részét? Ha a korlátozott
kapcsolatot választottuk, akkor dönthetünk úgy, hogy a bántalmazótól külön
ünneplünk. Lehet ez pusztán annyi, hogy veszünk magunknak egy apró ajándékot,
beülünk egy vendéglőbe, amit már régóta ki akartunk próbálni, vagy meglepjük
magunkat egy csokor virággal. Csak azért, mert valaki nem hajlandó megünnepelni
velünk életünk fordulópontjait vagy sikereit, nem kell ezeket a különleges alkalmakat
értéktelennek tekintenünk. Ha nem becsüljük meg magunkat, akkor a bántalmazó
mérgező programját erősítjük meg az életünkben. Végül saját magunk
bántalmazójává válunk.
Míg együtt voltunk a mérgező személlyel, talán számtalan nyaralásunk
tönkrement már. Lehet, hogy olyan gyakran megtörtént ez, hogy bár megszakítottuk
vele a kapcsolatot, még mindig ódzkodunk a nyaralás gondolatától. A pszichológiai
bántalmazás okozta sebek begyógyulását megnehezíti, hogy sok túlélő a poszttraumás
stressz szindróma (PTSD) tüneteivel küzd. Ennek a zavarnak a része lehet azoknak
a helyeknek és emlékeknek a kerülése, amelyek negatív reakciót válthatnak ki a
túlélőből. Ha a bántalmazást követő időszakban tétovázunk vagy kifejezetten félünk
attól, hogy elutazzunk nyaralni, tegyünk kisebb kiruccanást a környéken, vagy
keressünk a közelben szállást egy-két éjszakára. Az interneten remek last-minute
ajánlatokat találhatunk. Pakoljuk be a fürdőruhánkat, és élvezzük ki a kínálkozó a
lehetőségeket. Ha az ár tartalmazza, rendeljünk szobaszervizt. Ha nem, induljunk
portyára, és szerezzük be kedvenc ételeinket. A szobánkba visszatérve tálaljuk fel
magunknak az ételeket, helyezzük magunkat kényelembe, és szívjuk magunkba
mindazt a nyugalmat, amit a felépülés nyújt számunkra. Élvezzük a hotelpiknikünket.
Éljük át azt a boldogságot, hogy nincs a közelben egy felnőtt „gyerek”, aki minden ok
nélkül nekiállna veszekedni. Sehol egy hisztérika (vagy hisztérikus), aki elérné, hogy
minden körülötte és a szeszélyei körül forogjon. Nem, most azért vagyunk ott, hogy
újra élvezni tudjuk, milyen jó kiszakadni a napi rutinból. Azért vagyunk ott, hogy
gyógyuljunk. Még akkor is, ha nem merészkedtünk távol az otthonunktól. Hiszen
éppen az ellenkezőjét tesszük annak, amit a bántalmazó akart, amíg együtt voltunk
vele. Nem vagyunk feszültek és kimerültek, és nem azzal töltjük az időnket, hogy
körülötte ugrálunk. Jól érezzük magunkat eltávolodva az otthonunktól, és élvezzük
erőfeszítéseink gyümölcsét. Megtehetjük ezt egyedül, a gyerekeinkkel vagy egy
baráttal is. Miközben apró, biztonságos lépéseket teszünk egy olyan terület felé,
amelytől a bántalmazó korábban elzárt minket, végre megengedhetjük magunknak,
hogy élvezzük a kikapcsolódást anélkül, hogy egy ünneprontó társaságát kellene
elviselnünk.
Ha korlátozott kapcsolattartás esetén a bántalmazóval közös utazás szerepel a
terveink között, akkor is van lehetőségünk arra, hogy életünknek ezen a területén is
élvezzük a helyreállítás eredményét. Következő nyaralásunk tervezésekor írjuk össze,
milyen reményeink és vágyaink vannak a nyaralással kapcsolatban. Figyeljünk arra,
hogy csak olyan dolgokat vegyünk fel a listára, amelyek felett kontrollt
gyakorolhatunk. A bántalmazó hangulatát nem irányíthatjuk. De elhatározhatjuk,
hogy örülni fogunk annak, hogy pár napra kiszakadunk a napi rutinból, és a nyaralás
minden napján időt szánunk arra, hogy tudatosítsuk magunkban életünk apró örömeit.
Most már megvannak az eszközeink ahhoz, hogy elkerüljük a mérgező személlyel
való vég nélküli vitákat. A nyaralás során is hasznát vehetjük annak a
képességünknek, hogy ki tudjuk vonni magunkat a konfliktusból. Ha időnként
elvonulunk, hogy élvezzük a magány perceit, türelmesebbek leszünk, és szabadabban
lélegezhetünk. Az egyhetes vagy annál hosszabb nyaralás a legtöbb túlélő számára
túlságosan hosszú idő lenne, amit a mérgező személy közvetlen közelében kell
tölteniük. A rövidebb, négy-öt napos kikapcsolódás során könnyebb megőrizni a
nyugodt és felszabadult légkört, ami minden nyaralás első napjaiban jelen van. Sok
esetben az ötödik-hatodik nap környékén kezdenek csikorogni a kerekek, amikor a
bántalmazók visszatérnek szokásos kellemetlen, kötekedő énjükhöz. Megoldás lehet,
ha rövidebb utazást teszünk, és előre eltervezzük, hogyan fogunk gondoskodni
magunkról. Mindenkinek másra van szüksége, úgyhogy szánjunk időt rá, hogy egyéni
tervet készítsünk.
Pénzügyi stabilitás: az adósságok törlesztése és a
megtakarítások növelése
A bántalmazásnak pénzügyi vonatkozásai is lehetnek, ami kétféle formában
jelenik meg. Az egyik az, amikor a mérgező személy szándékosan anyagi függőséget
teremt, hogy így még nagyobb kontrollt gyakorolhasson a túlélő felett. Vagy nyíltan
akadályozza a túlélő pénzügyi önállóságát, vagy a gondoskodás örve alatt úgy intézi a
dolgokat, hogy a túlélő függjön tőle. Ahhoz, hogy a túlélő visszanyerje a szabadságát,
kulcsfontosságú, hogy anyagilag függetlenné váljon a nárcisztikus, szociopata vagy
pszichopata bántalmazótól. Minden helyzet más, de a túlélőnek tudnia kell, hogy
szükség esetén képes pénzügyileg a saját lábára állni. A pénzügyi bántalmazás másik
formája az, amikor a bántalmazó jogosultságot formál arra, hogy a túlélő
gondoskodjon róla. Például szándékosan olyan helyzetet teremt, amelyben anyagilag
a túlélőre van utalva, mintha a túlélő kötelessége lenne, hogy gondoskodjon
kapcsolatuk anyagi feltételeiről. Ez történik, amikor a bántalmazó házastárs nem
hajlandó dolgozni, holott nyilvánvaló, hogy szükség lenne rá, vagy túl nagy teher
hárul a másik félre. A mérgező személynek ilyenkor sincsenek aggályai, hogy
kihasználjon másokat, és nem törődik a túlélő testi-lelki jóllétével. A bántalmazó
ilyenkor saját ellátása forrásaként használja a társát, nem pedig partnerként tekint rá,
akivel közösen teremtik meg kapcsolatuk anyagi hátterét.
Hogy anyagi téren mit jelent a helyreállítás, az erősen attól függ, hogy a túlélő
helyzetében mi a legjobb megoldás. Érdemes listát készítenünk azokról a megoldásra
váró pénzügyi nehézségekről, amelyek a bántalmazó kapcsolatból maradtak ránk. A
listát vizsgálva gondoljuk át, milyen apró lépéseket tehetnénk a jó irányba. A cél az,
hogy előrelépjünk. A pénzügyi bántalmazásból vagy felelőtlenségből eredő
problémák megoldása a legtöbb esetben sok időbe telik. A legfontosabb, hogy
kezdjünk hozzá, majd lassan haladjunk a célunk felé. Például ha nagyobb összegű
megtakarításra volna szükségünk, nyissunk online bankszámlát egy internetes
banknál vagy befektető cégnél. Vannak olyan számlanyitási lehetőségek, amelyeket
könnyen át lehet látni és gyorsan meg lehet nyitni. Aktuális költségvetésünket
figyelembe véve adjunk rendszeres átutalási megbízást új banki vagy befektetési
számlánkra. Az sem gond, ha a havi megtakarításunk csupán egy kis összeg. Amint
hozzákezdünk, a lendület működésbe lép, és jó dolgok történnek. Izgalmas átélni,
hogy mozgásba lendülünk, és haladunk előre.
A testi egészség helyreállítása: állandó energiaszint
fenntartása, a fizikai fájdalom és egyéb panaszok csökkentése
A bántalmazó környezet biológiai változásokat okoz a szervezetben, és a
változások komolyan befolyásolják a túlélő egészségi állapotát. Testünk korlátozott
mennyiségű stresszt képes elviselni, mielőtt telítődik. A bántalmazónak való
kiszolgáltatottság (a felépülést megelőzően) szó szerint rombolja a túlélő egészségét.
Kiszolgáltatottsága abból fakad, hogy ekkor még nincsenek eszközei, amelyekkel
megvédhetné magát. Komoly figyelmeztető jelnek kellene tekinteni, ha a kapcsolat
kikezdi a túlélő egészségét. A pszichológiai bántalmazás következményeként
sokaknál autoimmun betegségek, táplálkozási zavarok, krónikus gyulladások vagy
egyéb fizikai tünetek jelentkeznek. Ha krónikus testi fájdalmakkal, gyulladásos
tünetekkel, emésztési problémákkal, migrénnel vagy más fizikai tünetekkel
küszködünk, forduljunk orvoshoz. Annak érdekében, hogy a Helyreállítás szakasza
hatásos legyen a túlélők életében, őszintén számba kell venniük az általuk
elszenvedett károkat. Nem épülhetünk föl valamiből, amiről még csak el sem
ismerjük, hogy probléma. Milyen hatással volt az egészségünkre a bántalmazás? A
felépülés jó alkalom arra, hogy átfogó orvosi kivizsgálást csináltassunk. Ha egy kliens
depressziós tünetekkel keres fel, először mindig megkérdezem tőle, hogy volt-e a
közelmúltban orvosnál, és ha nem, akkor javaslom, hogy sürgősen keresse fel a
háziorvosát. A pajzsmirigybetegségek például gyakran a depresszióhoz hasonló
tünetekkel jelentkeznek, és nem ajánlatos testi problémákat mentálhigiénés
eszközökkel kezelni, sem fordítva.
Nagy támogatója vagyok a rendszeres testmozgásnak. Nem szükséges, különösen
a felépülés kezdetén, hogy kimerítő edzést tartsunk. De a rendszeres testedzés
mozgásba hozza a testet, és jótékony hormonok termelődését segíti elő az agyban.
Kezdjük napi húszperces mozgással. Mivel a legtöbb túlélő a felépülés kezdetén
érzelmileg és fizikailag is erői fogytán van, nem lenne észszerű kemény
edzésprogramba fogni. Egy túlélő ahhoz hasonlította ezt az állapotot, mintha a
testében lévő összes energia kiszivárgott volna belőle a talpán keresztül. A gyógyulás
kezdetét az állandó fáradtság és az alacsony energiaszint jellemzi. Ezért kifejezetten
kontraproduktívak az olyan tevékenységek, amelyek inkább kimerítik a túlélőt,
ahelyett, hogy feltöltenék a felépüléshez szükséges életerővel és energiával.
Én személyesen előnyben részesítem a mérsékeltebb, főleg nyújtásokat és
légzőgyakorlatokat tartalmazó mozgásformát. Mások inkább úsznak vagy futnak.
Bármit is választunk, igyekezzünk következetesen gyakorolni a testmozgást. Ha
eddig nem sportoltunk rendszeresen, tűzzük ki, hogy ezen a héten belekezdünk
valamibe. Ennyi az egész. Ezen a héten egyszer, a következő héten kétszer, az azt
követő héten háromszor gyakoroljuk a választott sportot. Azután maradjunk a heti
háromszori edzésnél egészen addig, amíg energiaszintünk meg nem közelíti azt a
szintet, amit már normálisnak és egészségesnek találunk. Annak a jótékony hatásnak
köszönhetően, amit a mérsékelt testmozgás az agyi kémiai folyamatokra gyakorol,
néha elkerülhető az antidepresszáns gyógyszerek szedése. Bár a gyógyszerek sokak
számára nagy segítséget jelentenek, még jobb, ha a testmozgáson keresztül teszünk
szert a szükséges lelki-érzelmi feltöltődésre. A bántalmazás mértékétől függően
szükség lehet mindkét kezelési módra, hogy a túlélő visszanyerje egészséges testi és
lelki állapotát.
Az érzelmi egészség helyreállítása: az aggodalom, a
szorongás és a depresszió megszüntetése vagy jelentős
csökkentése
Nem árt az óvatosság, ha a pszichológiai bántalmazás túlélőjének korábban voltak
már depressziós tünetei. Az adrenalinlöketek, amelyek a mérgező kapcsolattal együtt
járnak, időlegesen elfedhetik a lehangolt, depressziós hangulatokat. Hogyan is
történik ez? Amikor a bántalmazó szeretetáradatban részesíti a túlélőt, vagy más
módon teremt érzelmi káoszt, a túlélő energiaszintje az adrenalinszinttel
párhuzamosan megemelkedik, és kiemeli őt az érzelmi mélypontról. Ez pedig
elkerülhetetlenül a mérgező kapcsolattól való biokémiai függéshez vezet. Ám a
bántalmazó kapcsolat okozta érzelmi csúcsról mindig sokkal mélyebbre zuhan, mint
gondolná. Éppen ezért olyan fontos a túlélő érzelmi jólléte szempontjából a
Helyreállítás fázisa. Testünknek újra kell programoznia magát, ez pedig lassú
folyamat. Ha ismernék egy varázsigét, melynek segítségével gyorsabban túljuthatnak
ezen a folyamaton, szívesen megosztanám önökkel. De addig is az „egyik lábat a
másik elé” a legbiztosabb módja annak, hogy kisétáljunk a bántalmazás okozta
érzelmi zűrzavarból.
A felépülés folyamatában előrehaladva minden túlélő kialakíthatja a maga egyéni
módszereit az érzelmi egészsége ápolására. A Helyreállítás fázisának kulcsa az, hogy
rátaláljunk arra, ami számunkra működőképes. A múltban mi segített nekünk abban,
hogy megküzdjünk a hullámzó érzelmekkel? Használjuk azt, ami már működött, és
hagyjuk el azt, ami nem használt. Tudom, hogy ez nevetségesen egyszerűnek hangzik,
de megdöbbentő, hogy milyen gyakran töltjük az időnket olyan dolgokkal, amelyek
nem gazdagítják az életünket. Robotpilóta üzemmódra kapcsolunk, és csak keringünk
körbe-körbe, miközben valójában nem haladunk sehová. Ez a szakasz nem a
céltalanul ismételt szokások folytatásának ideje.
A lelki béke helyreállítása egyéni projekt. Időre lesz szükségünk, hogy kitaláljuk,
mi az, amire nekünk személyesen szükségünk van. Talán újabb örömforrásokra
találhatunk. Lehet, hogy őszintébb és hitelesebb lesz a nevetésünk. Azon kaphatjuk
magunkat, hogy a Kétségbeesés időszakát jellemző mély sötétség már a ragyogás
és az öröm pillanataival vegyül. Érzelmi egészségünk helyreállítása a frissesség
hullámaival érkezik. Ha időt szánunk rá, a jobb napok lassan felülkerekednek azokon
a régi súlyos és lelkileg nyomasztó napokon. A Helyreállítás csodálatos időszak a
túlélők számára.
A bántalmazás során tönkretett vagy ellopott tárgyak
pótlása
 Itt az ideje, hogy elmeséljem személyes túlélésem történetét. Talán sokan azt
gondolták, hogy csupán terapeuta vagyok, aki a pszichológiai bántalmazásra
szakosodott. Nem, kedves barátaim, én egy csónakban evezek önökkel. Történetemet
megosztottam a weboldalamon is (www.shannonthomas.com), ahol szívesen látok
mindenkit. Ezen a helyen történetemnek csupán arra a részére térek ki, ahogyan én
magam átéltem az elpusztított tárgyak helyreállítását.
Tizenegy éves voltam, amikor apám brutális gyilkosság áldozata lett otthonunkban
egy rablótámadás során. Ez is egy hosszú történet, talán egyszer majd egy másik
könyvben elmesélem. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy az életem apám halála
után – enyhén szólva – nagyon kellemetlenné vált. Egyetlen gyerek vagyok, és a
haláleset után anyám lett az egyedüli gondviselőm. Anyám súlyos
személyiségzavarral és drogfüggőséggel küzdött. 2004-ben halt meg, de addigra én
már évek óta elidegenedtem tőle. A haláláról is csak törvényes úton kaptam értesítést,
mert több állam választott el attól a vidéktől, ahol ő élt. Anyámmal való kapcsolatom
megszakítása volt az egyetlen mód számomra, hogy egyáltalán elkezdjek felépülni
abból a krónikus érzelmi káoszból, amit felszított maga körül, ahol csak megjelent.
Egy ponton, a húszas éveim vége felé távoltartási végzést kaptam ellene saját
biztonságom érdekében. Ha a saját felnőtt lányunk hároméves távoltartást kér
ellenünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az anya-lánya kapcsolat végzetesen
kisiklott. A bírósági végzés hatálybalépése után valamivel jobban aludtam, de éveken
át kibiztosított gázsprayt tartottam készenlétben, valahányszor fölmentem a bejárati
ajtómhoz vezető lépcsőn. Tekintettel anyám agresszív természetére, valamint apám
évekkel korábbi halálának tisztázatlan körülményeire, a bírósági végzéssel együtt
önvédelmi tanácsokat is kaptam.
Apám gimnáziumi tájfutó edző volt. Stopperórával a kezemben nőttem fel,
miközben iskolai csapatainak futóedzésein mértem a diákok szintidejét. Apám
számos kerületben megkapta „Az év edzője” díjat, és gyerekkorom legjobb emlékei
a futás kultúrájához kötődnek. Távfutóként versenyeken is indultam. Apám halála
előtt nem sokkal részt vettem egy helyi ifjúsági olimpiai válogatón. Emlékszem,
eltévedtem a kijelölt ösvényen. Azt hiszem, azon a versenyen talán utolsóként értem
célba, de apám nagylelkű volt, és edzőként is a pozitív hozzáállásáról volt híres.
Erőfeszítéseimért, hogy egyáltalán bejutottam a selejtezőre, érmet kaptam tőle.
Ifjúsági olimpiai érem volt, amit azontúl kincsként őriztem. Abban a műanyag tokban
tartottam, amiben kaptam, és éveken át minden látogatónknak megmutattam. Apám
halála után a medál még fontosabbá vált számomra. Nem untatom olvasóimat további
részletekkel, de anyával az élet kemény volt. Rettenetesen kemény. Úgy emlékszem,
tizennégy év alatt legalább tizenhatszor költöztünk. Minden költözésnél én pakoltam
össze a szobámat, de azt az ifjúsági olimpiai érmet minden egyes vándorlásunk során
személyesen vittem magammal. Nem akartam elveszíteni.
Felnőttként nincs már meg az az érem, mert apám halála után pár évvel anyám
egy dührohamában lehúzta a vécén, hogy nekem fájdalmat okozzon. Elképzelni sem
tudom, hogy mehetett le a lefolyócsövön, hiszen meglehetősen nagy darab volt, de
még mindig előttem van, ahogy anyám beront a szobámba, elragadja a medált a
polcomról, majd őrjöngve kiviharzik. A következő dolog, amit hallottam, a vécé
zubogásának hangja volt. Beszaladtam a fürdőszobába, ő pedig az arcomba ordította,
hogy eltűnt. Eltűnt?! Össze voltam törve. Az évek során bántalmazó, fékevesztett
kezeivel szinte mindent tönkretett, ami az enyém volt. Azok a kezek rengeteg kárt
okoztak az életemben apám halálát követően.
 Ugorjunk most előre a felnőtt életemhez: még mindig nagyon szeretek futni. Az öt
vagy tíz kilométeres vagy hosszabb futóversenyeken ma is érmet kapnak a résztvevők,
akik beérnek a célba. És tudják, mit? Még így, negyvenévesen is az a csillogó medál a
legfőbb motivációm, hogy végigfussam a távot. 2010-ben félmaratont futottam, és a
medál, amit azon a napon kaptam, a legkedvesebb tárgyaim egyike. Biztosan
megértik, miért olyan fontos ez nekem, de ezzel még nincs vége a történetnek. Az
apám halálát követő években az evésbe menekültem. A húszas éveim óta közel hatvan
kilót sikerült leadnom. A súlyfölöslegtől való lassú megszabadulásom a
félmaratonban és az elnyert medálban csúcsosodott ki. A medál az edzések hosszú
óráit és a félelmeimmel való megküzdést jelképezi számomra. Valahányszor
szembenézünk múltbeli sebeinkkel, a félelem mindig ott ólálkodik, hogy a fülünkbe
súgja, miért nem érdemes felvenni velük a harcot. Annak a hosszútávnak a lefutása
közben sok régi démonommal néztem farkasszemet. És nemcsak szembenéztem
velük, de le is győztem őket.
A félmaratonmedál ma a nevezési számommal együtt bekeretezve függ békés és
nyugodt felnőtt otthonom falán. Senki sem fogja elpusztítani. Nem fogják letépni a
falról, és a vécébe hajítani. Mindig ott lesz, hogy örömet szerezzen, valahányszor
rápillantok. Így megy végbe a Helyreállítás szakasza a pszichológiai bántalmazásból
való felépülés során. Soha nem kaphatom vissza a gyerekkori medálomat és mindazt,
amit az jelentett számomra, de helyettesíthetem más versenyekkel és új emlékekkel.
És bájos lábjegyzetként hadd fűzzem hozzá ehhez a történethez, hogy a fiam is
rendszeresen fut. Mostanában együtt nevezünk be öt kilométeres futásokra, és anya-
fia párosként gyűjtjük az érmeket. A saját felépülésembe fektetett kemény munkának
köszönhetően az én fiamnak sosem kell átélnie egy nehezen szerzett érme
elpusztítását. Inkább együtt hozunk létre csodálatos emlékeket, amelyek gyógyírként
hatnak az egykori bántalmazó által okozott sebekre.
Milyen tárgyakat kell visszaszereznünk vagy helyreállítanunk? Volt egy kedves
háziállatunk, amitől a bántalmazó megfosztott minket? Vagy a saját öltözködési
stílusunkat adtuk fel a bántalmazó manipulációja következtében, és ez mindig
eszünkbe jut, valahányszor bepillantunk a ruhásszekrénybe? Volt egy műtárgyunk
valamikor régen, ami sokat jelentett számunkra? Gondoljanak néhány tárgyra, amit a
bántalmazás miatt vesztettek el. Tervezzék meg, hogyan tudnák visszaszerezni vagy
pótolni azokat a tárgyakat, hogy ismét mosolyt csaljanak az arcukra. Higgyék el, sokat
számít ez a felépülésben.
Sajnálatos módon nem állíthatunk mindent helyre. Vannak olyan tárgyak, emlékek
vagy napok, amelyeket egyszerűen sohasem kaphatunk vissza. Teljes felnőtt életemet
pótszülők nélkül kell élnem. Akadtak persze segítők, idősebb barátok, akik
keresztezték az életutamat, vagy én az övékét, de egyik kapcsolat sem tartott sokáig.
Régebben imádkoztam egy apa- vagy anyafiguráért, aki belép az életembe, és betölti
azt a mély űrt, amit a hiányuk okoz. Most, a negyvenes éveim közepén már nem
vágyom erre olyan erősen, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Biztosan önöknek is
megvan a veszteségük, amit szívesen helyreállítanának, de aminek a beteljesülése
még várat magára. Néha az élet úgy hozza, hogy bizonyos dolgokról le kell
mondanunk, és ekkor jön el a gyász ideje. A Helyreállítás fázisának lényege, hogy
tegyük meg, ami tőlünk telik, hogy helyrehozzuk azokat a tárgyakat, amelyeket a
bántalmazó elragadott tőlünk. Lesz, amiért már nem tehetünk semmit, ez pedig olyan
kérlelhetetlen igazság, amit el kell fogadnunk, ahogy keresztülmegyünk a felépülés
szakaszain.
 HATODIK SZAKASZ: FENNTARTÁS
Ha a pszichológiai bántalmazás túlélője szembenézett a kétségbeesésével (Első
szakasz), tájékozódott a pszichológiai bántalmazás jellemzőiről (Második szakasz),
ráébredt arra, hogy a gyógyulás lehetséges (Harmadik szakasz), határokat szabott
(Negyedik szakasz), és helyreállította a bántalmazás során elszenvedett károkat
(Ötödik szakasz), akkor a pszichológiai bántalmazásból való felépülés utolsó
szakasza következik: a Fenntartás. A hatodik és egyben utolsó fázis során a túlélők
gyakran tudatosan visszatérnek egy korábbi stációhoz, hogy jobban elmélyítsék a
gyógyulásukat. A Fenntartás fázisában a túlélők már képesek az egészséges
kapcsolatokra, és hamarabb felismerik a mérgező embereket, mint korábban. A
fenntartás azt jelenti, hogy a túlélő már biztonsággal halad a felépülés útján, és képes
távol tartani magától az esetleges jövőbeli bántalmazást.
Üdvözlöm önöket a felépülés utolsó szakaszában! Vajon azt jelenti ez, hogy soha
többé nem kell a poszttraumás stressz tüneteivel küzdenünk, nem gondolunk többet
a bántalmazóra, és egész nap örömtáncot járunk? Természetesen nem. De magas
csúcsra jutottunk fel, úgyhogy lassítsunk egy kicsit, és élvezzük a kilátást. A levegő
itt frissebb, és az érzékeink élesebbek. A pszichológiai bántalmazásból való felépülés
döntő szakaszához érkeztünk: innentől kezdve a tiszta élet szándéka lesz a norma,
amihez igazodunk. Ha végigjártuk az idáig vezető utat, és megküzdöttünk azért, hogy
békére leljünk, kevésbé valószínű, hogy visszaesünk a kétségbeesés mélységeibe.
Egyszer láttam egy idézetet, amely így hangzik: „Ha már tudjuk, hogyan lehetünk
boldogok, nem hagyhatjuk, hogy bárki boldogtalanná tegyen minket.” Erről van szó.
A folyamatnak ebben a szakaszában sok túlélőt az a vád éri, hogy túlzottan
merevek vagy távolságtartóak. Nem hinném, hogy ez általában véve igaz lenne. A
túlélők, akik kemény terepen küzdötték fel magukat a hegy csúcsára, megválogatják
azokat a személyeket, akiket szívesen látnak maguk körül. Nem érdemli meg
mindenki, akivel csak találkozunk, hogy a belső köreinkbe fogadjuk. A túlélők
keményen megdolgoznak azért, hogy bántalmazástól mentes, tiszta életet élhessenek,
éppen ezért nem hagyhatják, hogy egészségtelen emberek újra a közelükbe
férkőzzenek. Ez a két világ nem fér meg egymás mellett. Nem is kell feltétlenül
„mérgező” személynek lennie valakinek ahhoz, hogy ne legyen helye az életünkben.
A hozzánk való közelség ajándék. A lehetőség, hogy valaki felhívja önt, e-mailt
küldjön önnek, láthassa önt vagy meglátogassa az otthonában – és egyáltalán részt
vegyen az életében, nem adatik meg bárkinek, csak annak, aki érdemes rá. Az ön szíve
joga, hogy megválogassa, kit enged közel magához.
A pszichológiai bántalmazó képletesen szólva berúgta életünk ajtaját, és addig
dühöngött, míg lerombolta otthonunk nyugalmát. Miután ámokfutása véget ért, sok
munkánkba került, hogy eltakarítsuk utána a romhalmazt. Átfestettük a falakat, új
bútorokat vásároltunk, és képeket akasztottunk ki. Biztonságos teret hoztunk létre,
ahol jól érezzük magunkat. Ugyan miért engednénk be bárkit, aki hajlamos a
rombolásra? Ugye nem tennénk? Meg kell óvnunk a gyógyulásunkat, hogy
élvezhessük a gyümölcseit. Így kell berendezniük az életüket a túlélőknek, akik
végighaladtak a felépülés hat állomásán. Ez nem függ attól, hogy a bántalmazóval
való korlátozott kapcsolat vagy a kapcsolat megszakítása mellett döntöttek. A
tájékozott túlélő meg tudja és meg is fogja védeni magát a további bántalmazástól.
Azért vagyok ebben olyan biztos, mert újra és újra tanúja vagyok annak, hogy ez
megtörténik. Persze nincs könnyű dolguk a túlélőknek, néha összekuszálódnak a
dolgok, és a házat időről időre újra ki kell takarítani. Azt azonban többé nem
hagyhatjuk, hogy a bántalmazó mint valami emberi tornádó újra átsöpörjön az
életünkön.
Melyek azok a képességek, amelyekre a túlélőknek ebben a végső fázisban
szükségük van? Létfontosságú, hogy minden túlélő megtanulja irányítani a
gondolatait, és elkerülje azokat a hibás gondolkodási mintákat, amelyek
visszarántanák a régi megszokásokba. Az egyik leggyakoribb hibás mechanizmus,
amivel a túlélők veszélyeztetik saját stabilitásukat a Fenntartás szakaszában, ha
engedik, hogy gondolataik a bántalmazóval való kapcsolat tünékeny pozitív
pillanataira terelődjenek. A túlélők ilyenkor gondolatban olyan emlékekhez térnek
vissza, melyek valamikor a régmúltban történtek, de azóta sem volt rájuk példa.
Ahhoz, hogy a gyógyulás fenntartható legyen, feltétlenül szükséges, hogy
kiegyensúlyozott képünk legyen a kapcsolatról. Ez nem azt jelenti, hogy
ragaszkodunk a sérelmeinkhez, hanem azt, hogy nem engedjük, hogy az idő és a
távolság elhomályosítsa a bántalmazás valóságát.
Ha a korlátozott kapcsolatot választottuk, a gyógyulás utolsó fázisa meglehetősen
nehéz lehet, hiszen a mérgező emberek nem mindennap mérgezőek. Nekik is vannak
jó pillanataik, ez pedig zavarba ejtő lehet a túlélő számára. Ne feledjük, átmenetileg
bármilyen megnyerően viselkedjen is egy mérgező személy, előbb-utóbb vissza fog
térni eredeti arrogáns személyiségéhez. Lehetnek olyan időszakok a pszichológiai
bántalmazók életében, amikor saját jól felfogott érdekükben megpróbálnak
kedvesebben bánni a körülöttük élőkkel. Az efféle változás többnyire akkor
következik be, amikor hazugságon kapják őket, vagy nyilvánvalóan kárt okoztak
másoknak. Hogy meddig tart ez a „meghunyászkodó” viselkedés, az személyenként
változik, de abban biztosak lehetünk, hogy bántalmazó énjük újra felszínre kerül. A
Fenntartás fázisában különösen fontos, hogy a korlátozott kapcsolatban élő túlélők
mindig szem előtt tartsák azt az utat, amely a gyógyulásukhoz vezetett, és gondosan
őrizzék, amit elértek. Életünk minősége attól függ, hogy milyen eltökélten
ragaszkodunk a felépülésünkhöz.
A bántalmazóval való kapcsolat megszakítása segít a túlélőnek abban, hogy
továbblépjen, de ez nem jelenti azt, hogy biztonságban tudhatja magát más
bántalmazókkal szemben. Mindig legyen készenlétben a szerszámos készletünk
újonnan szerzett képességeinkkel, határainkkal és azzal az elszántsággal, hogy ha
felmerül a bántalmazás gyanúja, azonnal megszakítjuk a kapcsolatot. Nehézséget
okozhat a Fenntartás szakaszában, ha a kapcsolat megszakítását a bántalmazó
kezdeményezte azáltal, hogy eltaszította a túlélőt. A túlélőnek ebben az esetben is
meg kell tanulnia, hogyan tarthat távol magától minden lehetséges bántalmazót. Ha
nem tartja edzésben belső érzelmi izomzatát, melynek segítségével ki tud lépni az
ártalmas környezetből, a túlélő ki van téve annak a veszélynek, hogy a jövőben ismét
a társfüggőség csapdájába kerülhet. A pszichológiai bántalmazásból való felépülés
elengedhetetlen kelléke a „Soha többé!” kimondásának képessége, amit a bántalmazó
környezetből való haladéktalan kilépés követ.
A Fenntartás fázisában kulcsfontosságú, hogy ráébredjünk, más emberek lettünk.
Fejlődtünk, megváltoztunk, és jobb önmagunkká váltunk. Egészséges életünknek ez a
felfelé ívelő szakasza remélhetőleg tovább folytatódik. Fontos, hogy ebben a megújult
valónkban lássuk magunkat, amely most már a mienk. Szomorú következményei
lehetnek annak, ha nem ismerjük fel, hogy a régi énünk elhalványult. A
bizonytalanság távol tarthat a sikeres és boldog emberektől, ha nem hisszük el, hogy
megérdemeljük a figyelmüket. Belső dialógusunk és önértékelésünk fogja
meghatározni azt, hogy milyen embereket engedünk be az életünkbe vagy távolítunk
el magunktól. Ha nem hisszük el, hogy megérdemeljük a szeretetet, a lelki békét és
a reményt, azzal öntudatlanul hátráltatjuk magunkat. Nem értjük majd, hogy miért
hiányoznak az életünkből ezek az alapvető dolgok. Céltalanul sodródunk, és mindig
ugyanolyan egészségtelen emberek mellett kötünk ki. Ezzel szemben, ha úgy
tekintünk magunkra, hogy mások lettünk és jobbá váltunk, akkor másfajta embereket
fogunk magunkhoz vonzani.
Példaként említhetem, hogy még évekkel azután is, hogy jelentősen lefogytam,
továbbra is a korábbi, túlsúlyos méretemnek megfelelő ruhákat vásároltam. Egy
közeli barátnőm gyengéd ösztökélésére volt szükségem, aki egyenesen megmondta
nekem, hogy túlméretezett ruhákban járok. Bátorított, hogy menjek el vele a
ruhaüzletbe, és próbáljam föl azt a méretet, ami szerinte illene rám. A barátnőm évekig
dolgozott a divatszakmában, és jól látta, hogy megrekedtem egy régi
gondolkodásmódban. Aznap legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy két számmal
kisebb nadrágba is beleférek. Szinte sokkot kaptam. A múltam miatt nem láttam
magamat az új testemben, és a barátnőm ezt észrevette. Szeretném megerősíteni önt
abban, hogy ha végigjárta a felépülés hat szakaszát, már nem fog „beilleni” azok
közé az emberek közé, akik korábban körülvették. És ez jó hír. Hadd jöjjenek
egészségesebb emberek az életébe! Kemény munkát fektetett abba, hogy olyan
embereket vonzzon magához, akik hasonlóak az új énjéhez.
Mielőtt befejezzük a közös munkát, hadd javasoljak egy feladatot. Tegyük fel
magunknak a kérdést: „Mit jelent számomra a jó minőségű élet?” Ez a kérdés nem
arra vonatkozik, hogy mások szerint hogyan kellene élnünk, és nem is arra, hogy mi
hogyan szeretnénk lépést tartani másokkal. Ez mélyen személyes és egyéni kérdés. A
minőségi élet sokak számára magában foglalja a múlt tapasztalatainak „megváltását”.
Például a gyermekkori bántalmazás felnőtt túlélője számára a jó minőségű élet azt
jelenti, hogy ő maga olyan szülővé válik, aki megtöri a bántalmazás családi
hagyományát. Más valaki számára a minőségi élet az anyagi biztonság megteremtését
jelenti, amire korábban nem volt képes. Válaszoljunk a kérdésre olyan konkrétan és
részletesen, amennyire csak lehetséges. Ez a feladat egyben a remény és talán a hála
eszköze is lehet mindazért, ami már jelen van az életünkben.
Köszönöm, hogy velem töltötték ezt az időt, és megengedték, hogy együtt járjuk
be a felépülés hat szakaszát. Tudom, hogy nem érintettem a pszichológiai bántalmazás
minden árnyalatát. Ez szinte lehetetlen is volna egyetlen könyvben. Arra kérek
mindenkit, hogy tanulmányozza át a Források című részt a könyv végén. Találnak
ott néhány könyvet, amelyeknek hasznát vehetik, és amelyekből én is folyamatosan
tanulok. Érdemes rászánnunk az időt, hogy megválaszoljuk a könyv végén található
Személyes reflexióra szánt kérdéseket, melyeknek segítségével személyesebbé
tehetjük a felépülés szakaszait. Elgondolkodhatunk továbbá azon, hogy létrehozzunk
egy helyi csoportot, amelyben másokkal együtt tanulmányozhatjuk a témával
kapcsolatos könyveket.
Remélem, visszatérnek még ehhez a könyvhöz, amikor szükségük lesz rá, és azt
kívánom, hogy minden alkalommal új frissességgel töltse meg a gyógyulásukat. Sose
felejtsük el, hogy nem a saját hibánkból váltunk a pszichológiai bántalmazás
céltábláivá. Nem vonzottuk be az életünkbe, és sohasem akartuk azt, amit elkövettek
ellenünk. Itt az idő, hogy magunkkal vigyük, amit megtanultunk, ápoljuk személyes
gyógyulásunkat, és segítsünk másoknak, akiknek szükségük van arra a tudásra, amit
mi már belül, magunkban hordozunk.
Ragaszkodjunk az álmainkhoz!
Shannon
 LEVÉL A CSALÁDTAGOKNAK ÉS A
BARÁTOKNAK
Ezt a blogot eredetileg 2015-ben írtam. Nagy örömömre kedvező fogadtatásra
talált a honlapomon. Itt is meg szeretném osztani arra az esetre, ha vannak olyan
családtagjaik vagy barátaik, akik nem olvassák el az egész könyvet (vagy egyáltalán
bármilyen könyvet), de szükségük lenne egy gyorstalpalóra arról, hogy a
pszichológiai bántalmazásból való felépülés gyakran miért olyan hosszadalmas
folyamat. A túlélőktől, családtagjaiktól és barátaiktól kapott visszajelzések azt
mutatják, hogy hasznos volt számukra a blog elolvasása. Remélem, így lesz ez az
önök életének szereplőivel is.
A családtagjuk, barátjuk nem őrült meg!
A cím alapján talán megpróbálták kitalálni, miről is szólhat ez a bejegyzés. Nos,
ezúttal a pszichológiai bántalmazás túlélőinek családtagjaihoz és barátaihoz szeretnék
szólni. Hogy miért? Számtalan túlélőtől hallom, hogy rendkívül nehéz megértetniük
a környezetükkel az általuk átélt bántalmazás alattomos természetét. Sok családtag és
barát egyszerűen nem tudja, hogyan támogathatná a túlélőt a felépülés folyamatában.
Megannyi tudnivalót lehetne erről elmondani, de megpróbálom a lényeget kiemelni.
Azok számára, akik még nem ismernek: okleveles klinikai szociális munkás
szupervizor vagyok, és egy magánrendelő tulajdonosaként és vezető terapeutájaként
dolgozom. Tanácsadói munkám egyik szakterülete a nárcisztikus, szociopata és
pszichopata személyek által okozott pszichológiai bántalmazásból való felépülés
segítése. Ezek a mérgező viszonyok lehetnek szerelmi, családi, baráti, munkahelyi
vagy egyházi közösségen belüli kapcsolatok. A következőkben a párkapcsolatokban
előforduló pszichológiai bántalmazásra fogok koncentrálni.
Október a családon belüli erőszak hónapja, és ha van olyan családtagunk vagy
barátunk, aki mérgező személlyel áll vagy állt szoros kapcsolatban, akkor tudhatjuk,
hogy ő is bántalmazás áldozatává vált. Tudom, nehéz lehet ezt megérteni, hiszen az
általa elszenvedett pszichológiai bántalmazás nem hagyott látható sérüléseket vagy
törött csontokat maga után. Mégis súlyos sérüléseket szerzett, és egészen más emberré
vált, mint aki a bántalmazóval való kapcsolat előtt volt. Talán önök is tapasztaltak
olyan viselkedést a bántalmazott személynél, amit korábban el se tudtak volna
képzelni róla. A pszichológiai bántalmazásra adott reakcióit látva talán még önökben
is felmerült a kérdés, vajon nem veszítette-e el a valósággal való kapcsolatát, nem
kezdett-e kissé „bekattanni”. Újra és újra tapasztalom, hogy a mérgező emberek
előszeretettel vádolják áldozataikat azzal, hogy „megőrültek”.
Remélem, sikerül rávilágítanom arra, hogy az önök családtagjának vagy
barátjának – akit a továbbiakban túlélőnek nevezek – miért olyan nehéz visszanyernie
az érzelmi stabilitását a mérgező személlyel való szakítás után. Kezdjük az alapokkal,
vagyis azzal, hogy ez a szakítás miért más, mint bármilyen más kapcsolat, amelyben
a túlélőnek vagy akár önöknek korábban részük volt.
Hazugságra épült
A túlélő találkozott valakivel, akibe beleszeretett, és akivel szeretetben akarta
leélni az egész életét. Őszinte érzelmeket táplált a partnere iránt, ám a másik fél
megjátszotta magát. Ő csak tettette, hogy viszonozza a túlélő érzéseit, és pusztán azért
ment bele a kapcsolatba, hogy saját bántalmazó céljait elérje.
 A mérgező emberek örömöt lelnek abban, hogy szétdúlják egy egészséges és
boldog ember életét. Tudom, nehéz ezt elképzelni, de terápiás tapasztalatom alapján
csak megerősíthetem, hogy így van. A túlélő talán megpróbálta ezt az információt
megosztani önökkel, de alig tudtak hinni neki. Talán még kedvelték is a mérgező
személyt. Tudják mit? Önöket is megtévesztették. A család és a barátok behálózása
mind részét képezte a mérgező személy által színlelt szeretetnek. Azért tette ezt, hogy
elnyerje az önök bizalmát, és őszinte, megbízható embernek tartsák őt. Hogyan
szolgálja ez az érdekeit? Ha a túlélő önhöz fordulna, hogy elpanaszolja mindazt, amit
a bántalmazó személy művel, ön kételkedne benne és abban, amit állít. Még az is
lehet, hogy önök önkéntelenül a mérgező személlyel éreztek együtt a túlélővel
szemben. A bántalmazó stratégiája bevált. Ez mind része a mérgező személy
kiszámított igyekezetének, hogy pusztulásba döntse a túlélőt, sőt még az önökhöz
fűződő viszonyát is aláássa. Ez valóban ijesztően hangzik.
Nem egyszerű szakítás
Ha arra biztatják a túlélőt, hogy kezdjen újra randevúzni, vagy keressen magának
új partnert, az cseppet sem segít a helyzeten. Kérem, ne mondjanak semmi ehhez
hasonlót a túlélőnek! Még nem áll készen arra, hogy új életet kezdjen, hiszen jelenleg
egy emberi roncsnak érzi magát. A szakítás és a felépülés során átélt gyásza olyan
nehéz és bonyolult, hogy azt sem tudja, merre van az óceán felszíne, és merre a feneke.
Szó szerint fuldokolnak az érzelmeikben. Felmerülhet önökben a kérdés, hogy talán
azért van-e ez így, mert gyengék és fogódzóra lenne szükségük ahhoz, hogy
továbblépjenek. Nos, nem. Azért van ez így, mert a személyiségük egészét szétzúzta
a bántalmazás. A túlélőnek éppen azok a tulajdonságai, amelyeket a mérgező személy
kezdetben olyan vonzónak talált, később a rombolás céltábláivá váltak.
A túlélő önértékelését és identitását egy mester manipulátor zavarta össze. Ha a
számítógépünk vírusos lesz, nem várjuk, hogy a megszokott módon működjön.
Felismerjük, hogy a számítógép megfertőződött, és az operációs rendszer helyét
elfoglalta egy rosszindulatú szoftver. Éppen ez történik a túlélőkkel is. Az a személy
mérgezte meg őket, akinek különleges helyet szántak az életükben. Időbe telik, míg a
túlélő átprogramozza magát a bántalmazás után. Ahhoz hasonló ez a folyamat, mint
amikor valaki kilép egy szektából. Teljesen le kell bontaniuk azt, ahogyan önmagukat
és a világot látják, majd újjá kell építeniük a valóságnak megfelelően. A randizás és
egy újabb kapcsolat az utolsó dolog, amire ilyenkor szükségük van. Valójában inkább
akadályozná a felépülésüket.
Tart, ameddig tart
Tudom, hogy szeretnék visszakapni a túlélőt úgy, ahogy a mérgező kapcsolat előtti
időkben ismerték. Tudom, hogy néha látják fölcsillanni a valódi személyiségét, és
ilyenkor reménykedni kezdenek, hogy az egész a rémálmot végre maguk mögött
tudhatják. Valójában a pszichológiai bántalmazás túlélőinél gyakran kialakul a
poszttraumás stressz szindróma (PTSD). Vannak bizonyos ingerek, amelyek erős
szorongást váltanak ki belőlük. Az év bizonyos szakaszai jobbak, mások rosszabbak
lesznek a túlélők számára. Ez normális. Szomorú, de normális. Felmerülhet a kérdés,
hogy vajon miért okoz a bántalmazás traumát, és miért olyan hosszú a felépülési
folyamat. A túlélő szisztematikus és ismételt rejtett pszichológiai bántalmazást élt át.
A mérgező személy elszánta magát, hogy tönkretegye a túlélőt. Bármilyen szeretetre
méltónak állította is be magát önök előtt, hallgassák csak meg, mit mond a túlélő az
illető valódi jelleméről. Hallgassák meg figyelmesen!
 Képezzék ki magukat a pszichológiai bántalmazás témájában, ismerkedjenek meg
az olyan fogalmakkal, mint a ködösítés, a rágalomhadjárat, a trianguláció, a szárnyas
majmok, a szeretetbombázás vagy az idealizálás, a lebecsülés és az eltaszítás fázisai.
Ha tehetik, olvassák el Jackson MacKenzie Psychopath Free című könyvét, amelyben
mélyebben megismerkedhetnek a túlélő nézőpontjával. Elképzelhető, hogy a túlélő
arra kéri önöket, hogy ne csak ezt az önöknek címzett levelet olvassák el, hanem az
egész könyvet. Ez esetben azzal mutathatják ki szeretetüket és támogatásukat iránta,
ha rászánják az időt és az energiát, hogy jobban megértsék mindazt, amin a túlélő
keresztülment.
Mindenekelőtt higgyenek a túlélőnek, ha bizalmába fogadja önöket, és elmondja,
hogy bántalmazták. Bocsássanak meg maguknak, hogy nem vették észre a
bántalmazást. Támogassák a túlélőt a felépülés folyamatában. A mérgező személy el
akarta pusztítani a túlélőt a kapcsolataival együtt. Kérem önöket, ne engedjék, hogy ez
a terv sikerüljön! A legjobbakat kívánom mindannyiuknak, miközben a túlélő mellett
állnak ebben a folyamatban. Hiszem, hogy jobb napok várnak mindkettejükre.
 A SZERZŐRŐL
Shannon Thomas okleveles klinikai szociális munkás szupervizor. Tulajdonosa
és vezető terapeutája a Southlake Keresztény Tanácsadó Központnak Southlake-ben,
Texas államban.
Tanácsadói cége elnyerte a Best of 2016: Living Magazine „A legjobb terápiás
praxis” közönségdíját az Északkelet Tarrant megyei Dallas-Fort Worth Metroplex
régióban.
Shannon Thomas a Texasi Keresztény Egyetem szociális munkás tanszékének
oktatója és szakmai tanácsadó testületének tagja. Nagy örömmel és lelkesedéssel
képezi a szociális munkások és terapeuták következő generációját.
Szenvedélye, hogy átsegítsen másokat életük kihívásain, és hozzájáruljon ahhoz,
hogy teljes életet élhessenek. A szerző személyes történetének részét képezi saját
felépülése az élet számos területén. Tanácsadói munkáját a képzett terapeuta és a
pszichológiai bántalmazást túlélő sorstárs kettős szemüvegén keresztül látja.
Shannon Thomas hisz abban, hogy mindenkinek van egy története, amely
elmondásra vár. Saját történetéről bővebben olvashatnak a www.shannonthomas.com
weboldalon.
Kapcsolat:
A könyv weboldala:
www.HealingfromHiddenAbuse.com
e-mail címe:
[email protected]
A szerző weboldala:
www.ShannonThomas.com
A tanácsadó cég weboldala:
www.SouthlakeCounseling.org
Közösségimédia-kapcsolat:
Facebook: https://www.facebook.com/SouthlakeChristianCounseling/
Twitter: @SouthlakeLCSW
Instagram: @shannonthomas
Pinterest: @ShannonThomasTX or SCC/Shannon Thomas (Board)
 FORRÁSOK TOVÁBBI TÁJÉKOZÓDÁSHOZ
Azért döntöttem az alábbi források megosztása mellett, mert magam is
rendszeresen használom őket. Számos könyv, blog és közösségimédia-fórum létezik,
köztük sok igen kiváló. Ami egyeseket megszólít, másoknak nem feltétlenül válik
be. Használják ezeket a tájékozódási forrásokat kiindulópontként ahhoz, hogy saját
forrásokat találjanak, melyek az önök helyzetében hasznosnak bizonyulnak.
Könyvek
Shahida Arabi: Becoming the Narcissist’s Nightmare (SCW Archer
Publishing, 2016)
Les Carter: Enough about You, Let’s Talk about Me (San Francisco, Jossey-
Bass, 2008)
Les Carter: When Pleasing You, Is Killing Me (BookBaby, 2018)
Susan Forward: Mérgező szülők (Budapest, Háttér Kiadó, 2014)
Susan Forward: Mérgező anyósok, apósok (Budapest, Háttér Kiadó, 2016)
Donna Frazier, Susan Forward: Érzelmi zsarolás (Háttér Kiadó, 2018)
Jackson MacKenzie: Psychopath Free (New York, Penguin Random House,
2015)
Leslie Vernick: Házasságból elégségest? („Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány,
2010)
Weboldalak
Healing from Complex Trauma and PTSD
www.healingfromcomplextraumaandptsd.com
Love Fraud
www.lovefraud.com
Psychopath Free
www.psychopathfree.com
The Smart Girl’s Guide to Self-Care
www.selfcarehaven.wordpress.com
Közösségi média
Instagram
@Narcissist.sociopath.awarenes2
@selfcarewarrior
Facebook
Healing from Complex Trauma and PTSD/CPTSD
International Supporters of Reeva Steenkamp – Exposing Narcissistic Abuse
Luke 17:3 Ministries
My Waffles are Cold – A Man’s Guide to Abusive Women
Narcissistic and Emotional Abuse
Narcissistic Victim Syndrome – Hope for Victims and Survivors
Psychopath Free
Recovering from a Relationship with a Narcissist – The Original
The Smart Girl’s Guide to Self-Care
Twitter
Healing Complex PTSD – @HealingCPTSD
Narcopath Awareness – @narcopathaware
Narcissistic and Emotional Abuse – @NAEAinfo
Psychopath Free – @PscyhopathFree
Shahida Arabi – @selfcarehaven
SZEMÉLYES
REFLEXIÓK
NAPLÓJA
 Bevezetés: Napló
A napló összeállítása közben feltételeztem, hogy elolvasták vagy épp olvassák
a könyvet. A napló kérdéseinek megválaszolása során mélyebben átgondolhatjuk a
könyvben kifejtett gondolatokat, és személyesebbé tehetjük a felépülés hat szakaszát.
A valódi felépülés akkor kezdődik, amikor alkalmazni kezdjük a Gyógyulás a rejtett
bántalmazásból alapelveit a saját életünkben. A naplóírást végezhetjük egyedül,
családi vagy baráti körben vagy más túlélőkkel együtt, akikkel megvitatjuk a
könyvben olvasottakat. Akár önök is indíthatnak könyvolvasó csoportot, olyan
sorstárs résztvevőkkel, akikkel rendszeresen találkoznak, és ítélkezéstől mentes,
megértő környezetben támogatják egymást. Senki sem tudja annyira átérezni a rejtett
bántalmazás okozta rombolást, mint egy másik túlélő.
A könyvolvasó csoportok nem helyettesítik a személyes terápiát. A csoportok,
amelyeket általában sorstárs túlélők vezetnek, azzal a céllal jönnek létre, hogy a
túlélők kölcsönös támogatásra találjanak, bárhol is tartanak a felépülés folyamatában.
A csoportok jellege és összetétele a résztvevők igényei szerint alakítható (vegyes vagy
csak nőkből, csak férfiakból álló csoport, csoport azok számára, akik megszakították
a bántalmazóval való kapcsolatot, illetve azoknak, akik a korlátozott kapcsolatot
választották, csoport azoknak a túlélőknek, akik párkapcsolatban, munkahelyen vagy
egyéb közösségben éltek át rejtett bántalmazást, és így tovább). A csoport vezetőin
és tagjain múlik, hogy saját egyedi igényeiknek megfelelően alakítsák ki a csoportot.
Függetlenül attól, hogy egyedül vagy egy könyvolvasó kör keretében dolgozzák
fel a naplót, arra bátorítom önöket, hogy figyeljenek a saját érzéseikre a naplóírás
során. Egyes témákat provokatívnak érezhetnek, és előfordulhatnak olyan témák vagy
kérdések, amelyek fájdalmas emlékeket idéznek fel önökben. Haladjanak a saját
tempójukban, tudatosan figyelve érzelmi és fizikai jóllétükre. Ne siessenek se a
könyv, se a napló befejezésével. Lassítsanak és lélegezzenek mélyeket. Ha szünetre
van szükségük, tegyék félre a könyvet, és térjenek vissza hozzá később. Az is jó
módszer, ha mindennap csak egy kisebb részt olvasnak el a könyvből, és az adott
részen meditálnak a nap folyamán. Sokan napi egy oldalt vagy egy kérdéscsoportot
olvasnak el, és annyi elég is. Az is rendben van, ha először gyorsan átfutná az egész
anyagot. A lényeg az, hogy a saját módján és tempójában haladjon a felépülés útján.
Akár egyénileg, akár csoportban dolgozza fel a naplót, tartsa szem előtt, hogy a
pszichológiai bántalmazásból való felépülés rendkívül egyéni tapasztalat, és nem
lehet siettetni. Mivel a traumák súlyosságában is nagy eltérések mutatkoznak, abban
is különbség lesz, hogy kinek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy végighaladjon
a felépülés egyes szakaszain.
Szeretném kifejezni, mennyire sajnálom, hogy egyáltalán szükségük van a
gyógyulásra. A rejtett pszichológiai bántalmazás alattomos, néma és gyakran
félreértett jelenség. Túlélőként jól tudjuk ezt. Higgyék el, hogy mire végigjárják a
gyógyulás hat fázisát, jobban fogják ismerni a személyiségzavaros emberek okozta
bántalmazás természetét, mint a legtöbb gyakorló terapeuta. Próbáljanak konkrét
személyeket és élethelyzeteket behelyettesíteni a könyvben leírt helyzetekbe. A napló
kérdésekből és rövid témafelvetésekből áll. Remélem, hogy a naplóírás – és talán
annak csoportban való megosztása – során mélyebb bölcsességre jutnak saját egyéni
történetük feldolgozásán keresztül.
 Ki a pszichológiai bántalmazó?
Kik ezek az emberek? Nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata lehet az anya,
az apa, a testvér, a nagyszülő, a nagynéni, a nagybácsi, az unokatestvér, a barát, a
barátnő, a férj, a feleség, a felnőtt gyerek, az anyós, az após, a sógor, a sógornő, a
munkatárs, a főnök, a lelkész, a mentor – vagy bárki, akivel kapcsolatba kerülünk.
A pszichológiai bántalmazók hatóköre (és éppen ezért pusztítása) sajnos széles körű
lehet.
A könyvben gyakran használom a „mérgező személy” vagy „mérgező emberek”
kifejezéseket azokra a személyekre utalva, akikre ráillenek a nárcisztikus
személyiségzavar (nárcisztikusok), illetve az antiszociális személyiségzavar
(szociopaták, pszichopaták) kritériumai. Az olvasók többsége természetesen nem
lehet biztos abban, hogy a bántalmazó megfelel-e ezeknek a kritériumoknak, és ez
rendben is van.
Saját szavaival írja le a nárcisztikusok, a szociopaták és a pszichopaták különböző
tulajdonságait.
Nárcisztikus:
Szociopata:
Pszichopata:
Gyakran kérdezik tőlem, hogy mi a klinikai különbség a nárcisztikus, a szociopata
és a pszichopata személyiségzavar között. A következő képzeletbeli helyzetekkel
szoktam megvilágítani a köztük lévő finom különbségeket:
A nárcisztikus elüt a kocsijával, és még minket okol, hogy az útjában voltunk.
Majd vég nélkül panaszkodik, hogy milyen nagy kárt tettünk az autójában.
A szociopata elüt a kocsijával, és szidalmazni kezd, amiért az útjában voltunk,
majd kárörvendő vigyorra húzódik a szája, mert titkon élvezi a káoszt, amit okozott.
A pszichopata előre eltervezi, hogy hogyan és miként fog elütni a kocsijával, majd
nevetve meg is teszi, sőt visszatolat, hogy minél több kárt okozzon.
Szeretetre méltó emberek, ugye? Éppen ezért dolgozunk keményen azon, hogy
megszakítsuk vagy korlátozzuk a mérgező személyekkel való kapcsolatot. Ne
aggódjon, ha még nem találkozott ezekkel a kifejezésekkel, a továbbiakban meg fog
ismerkedni velük.
A fenti fiktív autós példát olvasva változtatna-e a nárcisztikus, szociopata és
pszichopata emberekről adott leírásán? Ha igen, hogyan?
Nemi hovatartozás és bántalmazás
A sztereotip vélekedés szerint a nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata
személyek szinte kizárólag férfiak. Ez azonban tévedés. Sok nő is van a mérgező
kapcsolatok okozói között, családi, munkahelyi, egyházi közegben egyaránt.
Írja le, miben hasonlítanak, illetve miben különböznek a női és férfi pszichológiai
bántalmazók.
Közös tulajdonságok:
Eltérő tulajdonságok:
Írja le röviden, hogy milyen pszichológiai bántalmazást szenvedett el akár az egyik
vagy mindkét nem részéről.
Női bántalmazó:
Férfi bántalmazó:
Ha mindkét nem részéről érte önt bántalmazás, milyen különbséget tapasztalt a
bántalmazó nemétől függően?
 Miben különbözik a felépülés folyamata attól függően, hogy a bántalmazó nő vagy
férfi volt?
Ha néha még a fizikai erőszakot is nehéz bizonyítani, úgy még nehezebb elérni,
hogy az emberek komolyan vegyék a pszichológiai bántalmazást. Azokat a túlélőket,
akik segítséget keresnek önmaguk vagy a gyermekeik megóvása érdekében, a
környezetük gyakran hisztérikusnak, őrültnek vagy érzelmileg instabilnak tekinti.
Ennek oka, hogy a pszichológiai bántalmazást éppen rejtett volta miatt nehéz
szavakba önteni. Megfelelő szavak híján a túlélők gyakran megszállottnak tűnnek.
Mi, a felépülés közösségében persze tudjuk, hogy nem így áll a helyzet, de a
nagyközönségnek még sokat kell tanulnia a rejtett pszichológiai bántalmazásról.
Röviden írja le, mit mondott másoknak a pszichológiai bántalmazásról, amit átélt.
Hogyan fogadta ezt a családja, a barátai, a munkatársai vagy az egyházi vezetői?
Véleménye szerint miért olyan nehéz a pszichológiai bántalmazásról beszélni
olyasvalakivel, aki sosem tapasztalta azt?
Mi a pszichológiai bántalmazó?
A nárcisztikus, szociopata és pszichopata emberek köztünk járnak. Ez tény.
Terapeutaként felnőtteket diagnosztizálhatok nárcisztikus személyiségzavarral vagy
antiszociális személyiségzavarral. Jellemzően nem diagnosztizálunk
személyiségzavart a felnőttkort még el nem ért személyek esetében, tekintettel arra,
hogy a személyiség még formálódik a tinédzserkor éveiben. Néhányan már korai
életszakaszukban is mutatják egyik vagy másik személyiségzavar jeleit, de ezek a
gyerekek vagy tinédzserek gyakran másfajta, nem személyiséghez kapcsolódó
diagnózist kapnak.
Próbált már terápiában vagy bármilyen tanácsadásban részt venni a
bántalmazóval együtt? Ha igen, milyen élmény volt? Ha nem, mit gondol, milyen
kihívások elé állította volna önöket az, ha a kapcsolati problémáikat egy harmadik
személy jelenlétében próbálták volna megbeszélni?
Ön egyetért azokkal, akik úgy vélik, hogy mindenki „egy kicsit nárcisztikus”? Ha
igen, kérem, írja le, miért gondolja így. Ha nem, írja le, miért nem ért egyet ezzel az
állásponttal.
Ön hisz az „egészséges nárcizmus” gondolatában? Ha igen, írja le, mit tekint
annak. Ha nem, írja le, miért gondolja úgy, hogy a nárcizmusnak nincs egészséges
formája.
Meglehetősen határozott ellenvéleményem van azzal az elképzeléssel
kapcsolatban, hogy egy kicsit mindenki nárcisztikus, vagy hogy a nárcizmusnak
lehetnek egészséges formái is. A nárcisztikus személyiségzavar az énfejlődés zavara
következtében alakul ki. Diagnózisa olyan személyiséget tükröz, amely nem fejlődött
megfelelően sem gyermekkorban, sem azt követően. Felnőttként ezek az emberek
tudatosan döntenek a bántalmazás mellett. Számomra felfoghatatlan az az elképzelés,
hogy a nárcizmus a szociopátia vagy a pszichopátia bármilyen mértékben egészséges
lehet. Olyan ez, mintha azt állítanánk, hogy létezik egészséges rákos sejt.
A nárcisztikus és antiszociális személyiségzavar diagnózisának megvannak a
maga kritériumai. Ezek a specifikus tünetek vagy ráillenek az adott személyre, vagy
nem. Klinikai szempontból nem létezik enyhe nárcizmus. Valaki vagy megfelel a
kórképnek, vagy meg kell keresni azt a kórképet, amelynek a kritériumai illenek rá. Az
„egészséges nárcizmus” gondolata az NPI-ből (Narcissistic Personality Inventory)2
származik. Ez a nárcisztikus személyiséget felmérő kérdőív azonban alapvetően
hibás, mivel azokra a személyekre bízza önmaguk felmérését, akiknél felmerül a
percepciózavar (az érzékelési és észlelési rendellenesség) gyanúja. A kérdőívben,
amelyet kitöltetnek velük, könnyen felismerhető, hogy melyek azok a válaszok,
amelyek nagyzási hajlamra utalnak. A legtöbb ember, akinél felmerül a
személyiségzavar gyanúja, képes átlátni a vele szemben támasztott elvárásokat, és
nagy hozzáértéssel manipulálnak másokat. Ha az érdekeik úgy kívánják, pontosan
tudják, hogyan kerülhetik el, hogy „rossz” színben tűnjenek fel.
A kutatók és egészségügyi szakemberek nagy része az NPI-mutató alacsony
eredményét látva arra a következtetésre jut, hogy az illető személy „kis mértékben”
nárcisztikus. Innen ered ez az elképzelés, amit a magam részéről merőben tévesnek
tartok. Pusztán az, hogy valaki magabiztos, erős önértékeléssel bír és talán kissé
harsányabb az átlagnál, még nem jelenti azt, hogy híjával volna az empátiának, és
élvezetet találna mások bántalmazásában. Ezek a jellemvonások kizárólag a
nárcisztikus és az antiszociális személyiségzavarra jellemzőek.
Teljesen rendben van, ha önök továbbra is hisznek az „egészséges nárcizmus”
felfogásában, vagy abban, hogy egy kicsit mindenki nárcisztikus. Nem kell minden
fogalmat illetően egyetértenünk, hiszen éppen a nárcisztikusok, szociopaták és
pszichopaták azok, akik nem képesek tiszteletben tartani a különbségeket. A
pszichológiai bántalmazásból való felépülés közösségének segítői és túlélői
igyekeznek távol tartani magukat mindentől, amit a pszichológiai bántalmazók
testesítenek meg, és az egymás iránti tiszteletből nem erőltetjük rá a véleményünket
másokra.
Hol okoznak károkat a pszichológiai bántalmazók?
A bántalmazás történhet két személy között (gyerek-szülő, párkapcsolat,
munkahelyi vagy baráti kapcsolatok) vagy csoporton belül (családtagok között,
munkahelyen, különböző csoportokban, vallási közösségekben).
Bántalmazása kétszemélyes kapcsolatban, közösségben vagy mindkét közegben
történt?
(Írja be naplójába az önre illő szót.)
Írja le, milyen kapcsolatban találkozott bántalmazással. Ha nincs erről személyes
tapasztalata, írja le, melyek lehetnek a kétszemélyes kapcsolatban történő
bántalmazás legfájóbb pontjai.
Írja le, hogyan tapasztalt bántalmazást egy közösségen vagy csoporton belül. Ha
nincs erről személyes tapasztalata, írja le, mi lehet a legnehezebb a túlélő számára a
csoporttól elszenvedett bántalmazás esetén.
Egyéni bántalmazók
Mérgező partner vagy házastárs
Sokféle módja van annak, hogy miképpen követhet el rejtett pszichológiai
bántalmazást egy szerelmi partner. Munkám során a legrosszindulatúbb és
leggyalázatosabb bántalmazásoknak olyan kapcsolatokban voltam tanúja,
amelyekben alapvető elvárás a biztonság.
Ha bántalmazása szerelmi vagy párkapcsolatban történt, írja le, mi volt az ön
számára a legnehezebb a bántalmazó kapcsolatban. Ha bántalmazása nem szerelmi
viszonyhoz kötődik, írja le, ön szerint mi okozhatja a legnagyobb nehézséget abban
az esetben, ha a bántalmazás párkapcsolatban történik.
Ha bántalmazása szerelmi kapcsolatban történt, írjon le egy emléket, amely a
kapcsolatuknak egy igazán mély pontjához fűződik.
 Mikor és milyen körülmények között ismerte fel, hogy mérgező partnerrel áll
szemben?
Visszatekintve úgy gondolja, hogy akkor kellett volna megszakítani a kapcsolatot?
Ha nem, miért?
Ha igen, mi tartotta vissza attól, hogy ezt megtegye? Milyen félelmek akadályozták
abban, hogy megszakítsa a kapcsolatot?
Ha nem lépett ki a viszonyból akkor, amikor úgy gondolta, hogy meg kellene
tennie, mit tett annak érdekében, hogy megbocsássa magának ezt a késlekedést?
Mérgező barát
A barátságok életünk fontos támaszai. Számtalan módon gazdagítják az életünket.
A barátaink azok a „családtagjaink”, akiket megválogathatunk. Mivel ilyen személyes
módon kapcsolódnak hozzánk és legbelsőbb énünkhöz, nagyon fontos, hogy bölcsen
válasszuk meg őket. Talán mindannyiunknak volt már olyan barátunk, akivel
kapcsolatban felmerült bennünk a kérdés, hogy miért is engedtük őt közel
magunkhoz.
Ha volt mérgező barátja, röviden írja le kivel, hol, hogyan, mikor és miért történt
a bántalmazó kapcsolat. Ha több mérgező barátja is volt, írjon arról, aki legelőször
eszébe jut. Ha bántalmazása nem baráti kapcsolatban történt, ossza meg, ön szerint
mi lehet a legnehezebb a bántalmazásnak ebben a formájában.
Ha még mindig kapcsolatban van a mérgező baráttal, írja le, mi tartja önt ebben
a kapcsolatban.
Ha már megszakította a kapcsolatot, írja le, mikor jött el az a pont, amikor elvágta
a szálakat.
Csoportos bántalmazók
Mérgező család
A bántalmazó szülő mérgező szavai sokáig ott visszhangzanak felnőtt gyermeke
fejében még jóval azután is, hogy elköltözött otthonról. A nárcisztikus, szociopata és
pszichopata személyekből mérgező szülők lesznek, mert hiányzik belőlük az alapvető
empátia és önzetlenség, ami a szeretetteljes neveléshez szükséges. Saját
szükségleteiket lelkiismeret-furdalás nélkül gyermekeik szükségletei elé helyezik, és
ezt teljesen helyénvalónak látják. A bántalmazó szülők haragot és neheztelést
váltanak ki a gyerekeikből. Később mégis csodálkoznak azon, hogy nincs valódi
kapcsolatuk felnőtt gyermekükkel. A krónikus önzés nem fér össze a szülői szereppel.
Ha a bántalmazást saját családjában szenvedte el, írjon egy példát a családban
történt rejtett bántalmazásra. Ha nem családon belüli bántalmazást élt át, írjon egy
okot, amiért ebből a bántalmazásból hosszabb időt vehet igénybe a felépülés, mint a
bántalmazás egyéb formáiból.
A szakirodalomban pszeudo- vagy álkölcsönösségnek nevezik azt a jelenséget,
amely sok bántalmazó családban megfigyelhető. Egyes családokban a családtagok
látszólag jó kapcsolatban és egyetértésben vannak egymással, a külvilág felé mutatott
kép mögött azonban diszfunkcionális és kóros viszonyrendszer húzódik meg. A
kirakatban mutatott összetartó család valójában egy álságos és destruktív csoport.
Saját szavaival írja le az álkölcsönösség fogalmát annak alapján, amit a saját
családjában tapasztalt. Ha a családjában nem fordult elő bántalmazás, írja le, hogyan
tapasztalta az álkölcsönösséget más bántalmazó kapcsolatban.
 Írjon le egy esetet, amikor egy mérgező család „Vénusz légycsapójába” került.
Mi volt a csali, amivel csapdába ejtették? Ha erről nincs tapasztalata, milyen más
környezetben élte át a „Vénusz légycsapója” módszert?
Miután becsalogatták a csapdába, mikor és hogyan változott meg a barátságos
környezet?
Az összetartozás érzése az egyik legfontosabb emberi tapasztalat. Úgy vagyunk
programozva, hogy szükségünk van másokra, és arra vágyunk, hogy befogadjanak
minket. Szeretnénk tudni, hogy számíthatunk a barátainkra és a rokonainkra, és ők
is számíthatnak ránk. A bántalmazók éppen ebből az alapvető emberi szükségletből
húznak hasznot.
Hogyan éreztette önnel bántalmazója, hogy sehová sem tartozik?
Milyen érzelmi reakciót váltott ki önből ez a bánásmód?
Mérgező egyházi közösség: vezetők és tagok
Miért van az, hogy sokan óvatosan közelítenek bármihez, aminek köze van a
kereszténységhez? Meggyőződésem, hogy ez azért lehet így, mert túlságosan sok
lelkész és egyházi vezető visszaél Isten nevével, hatalmas kárt okozva az embereknek,
akik Istent próbálják keresni ebben a zavaros, bonyolult világban. Álljunk itt meg
egy szóra, és hadd hangsúlyozzam, hogy nem azt állítom, hogy minden lelkész vagy
vallási vezető károkozó lenne. Csupán annyit állítok, hogy jó néhányan torz képet
mutatnak a szeretet, a türelem, a kedvesség és a remény csodálatos jellemvonásairól.
Több mint húsz éve veszek részt gyülekezetek és egyházi csoportok életében. Láttam
a legjobbat és a legrosszabbat is, amit a kereszténység fel tud mutatni.
Tapasztalt már bántalmazást vallási közösségen belül? Ha igen, kérem, írja le,
hogyan történt. Ha nem élt át spirituális bántalmazást, írja le, hogy ön szerint miért
lehet nagyon összetett folyamat a rejtett bántalmazásnak ebből a formájából felépülni.
Írjon le három konkrét bibliai idézetet vagy tanítást, amit a pszichológiai
bántalmazó felhasznált önnel szemben.
Válasszon ki ezek közül egyet, és írja le, hogyan torzította el a bántalmazó annak
eredeti értelmét, hogy a maga negatív programjához igazítsa.
Saját szavaival fogalmazza meg, hogy ön szerint mi a valódi értelme az adott
bibliai résznek.
Sokan ma is azt hiszik, hogy a nárcisztikus, szociopata és pszichopata személyek
mérgező viselkedése feltűnő és látványos. Az egyházi szubkultúrában eltöltött
évtizedek után bizton állíthatom, hogy nem minden pszichológiai bántalmazóra
jellemző a nagyzoló és feltűnő viselkedés. Vallásos körökben nagyra becsülik az
alázatot és annak külső megjelenését, míg a nagyzolást rossz szemmel nézik. Az
egyházi közösségekben rejtőző mérgező emberek jó érzékkel átveszik környezetük
modorát és kommunikációs mintáit. Ezek a pszichológiai bántalmazók nem illenek
bele a bántalmazókról alkotott általános képbe. Azok a figyelmeztető jelek, amelyek
alapján fel lehet ismerni a személyiségzavaros embereket, ebben a közegben nem
feltétlenül érvényesek. Meg kell ismernünk azokat a pózokat és álarcokat, amelyeket
a mérgező emberek a vallásos közegben magukra öltenek, hogy álcázzák bántalmazó
viselkedésüket.
Mit gondol, miért rejtőzhetnek el a nárcisztikusok, szociopaták és pszichopaták
olyan könnyen az egyházi közösségekben (akár vezetőként, akár gyülekezeti tagként)?
Minek kellene változnia a modern egyházi kultúrában ahhoz, hogy a pszichológiai
bántalmazók hamarabb lelepleződjenek, és milyen határokat kellene kijelölni, hogy
a gyülekezet tagjai biztonságban legyenek?
 Ön úgy látja, hogy az egyházban a nők jobban ki vannak téve a rejtett pszichológiai
bántalmazásnak, mint a férfiak? Kérem, indokolja meg a véleményét.
Mivel a nárcisztikusok, szociopaták és pszichopaták senkinek nem rendelik alá az
akaratukat, vajon képesek valódi kapcsolatot kialakítani Istennel? És vajon hogyan
képes a mérgező személy arra, hogy Isten vezetését keresse, vagy pozitív befolyását
befogadja az életébe?
Mérgező munkahely
A nárcisztikusoknak, szociopatáknak és pszichopatáknak is meg kell élniük
valamiből. Így aztán megjósolható, hogy találkozhatunk velük a munkahelyeken is
mint alkalmazottakkal, munkatársakkal, menedzserekkel és ügyvezető igazgatókkal.
A mérgező emberek gyakran burkolt módszerekkel ássák alá a túlélő szakmai sikerét.
Ez úgy nyilvánulhat meg, hogy a túlélő valamiképpen nem kapja meg a feladata
elvégzéséhez szükséges információkat, majd megszégyenül, amikor kiderül, hogy
nem sikerült megfelelően elvégeznie a rábízott feladatot. A bántalmazás más
esetekben nagyon is nyílt és agresszív módon zajlik. A pszichológiai bántalmazók
diszfunkcionális működésmódja sokféleképpen megnyilvánulhat. Túlélők
beszámolói szerint előfordult, hogy agresszíven kiabáltak velük, mások előtt
kigúnyolták őket, vagy olyan módon érintették meg őket, amivel a bántalmazó a
dominanciáját akarta éreztetni.
Tapasztalt már bántalmazást munkahelyi környezetben? Ha igen, írja le, mi
történt. Ha nem, írja le, miért lehet nehéz kijelölni a határokat ebben a közegben.
Mások tudtak a bántalmazásról, amit ön átélt? Ha igen, mit tettek azért, hogy
segítsenek önnek? Vagy inkább elfordultak? Ha a bántalmazás jelenleg is fennáll, mi
gátolja önt abban, hogy beszéljen róla valakivel?
Milyen megküzdési stratégiák segítettek vagy segítenek önnek abban, hogy
megbirkózzon a munkahelyi bántalmazással?
Mikor okoznak kárt a pszichológiai bántalmazók?
A bántalmazók szívesen szemelnek ki olyan embereket, akik birtokában vannak
valaminek, amit ők nélkülöznek. Közismert, hogy a nárcisztikusok, szociopaták és
pszichopaták olyan célszemélyt választanak, akinek a megjelenése, kora, intellektusa,
vallási meggyőződése, hírneve, szakmai sikere, családja, baráti köre vagy bármi más
hízeleg az egójuknak. Ha a célszemély már horogra akadt, a bántalmazó hozzálát,
hogy megfossza őt azoktól a tulajdonságoktól, amelyeket korábban vonzónak talált
benne. A mérgező személyek számára hatalmat és szórakozást jelent, ha
tönkretehetnek valakit, aki eredetileg egészséges és boldog volt. A túlélők ennek
többnyire nincsenek tudatában, mivel a bántalmazás következtében megtörtnek érzik
magukat. A bántalmazók lekicsinylő szavait hallva azt hiszik, hogy „gyengeségük”
miatt szemelték ki őket. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. A bántalmazók nem
bajlódnak számukra érdektelen emberekkel, hiszen ők a „fődíjra” pályáznak. A
pszichológiai bántalmazók olyan személyeket választanak, akik jó fényt vetnek rájuk.
A piócákhoz hasonlóan olyan emberekre tapadnak, akik valamiképpen táplálják őket.
Ha jól laktak, a bántalmazók lassan pusztítani kezdik a túlélőnek azokat a
tulajdonságait, amelyek miatt féltékenységet éreznek. Mivel a mérgező emberek
híjával vannak bizonyos pozitív tulajdonságoknak, azt akarják, hogy a túlélő se
rendelkezzen velük.
Írja le három olyan tulajdonságát (vagy egykori tulajdonságát), ami vonzóvá
tehette önt a nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata személy számára.
 Írja le részletesen az első esetet, amikor a pszichológiai bántalmazó elkezdte
lerombolni az önértékelését.
Mi volt az ön reakciója a kapcsolatban bekövetkezett változásra?
Tapasztalta-e, hogy a bántalmazó féltékeny volt az ön sikerére, külső
megjelenésére, anyagi helyzetére vagy életének bármely más területére? Ha igen,
mire irányult a féltékenysége?
Mi történt, ami rádöbbentette, hogy féltékenyek önre?
Hogyan okoznak kárt a pszichológiai bántalmazók?
A mérgező emberek remek színészek. Bármilyen eszközt megragadnak, ha arról
van szó, hogy maguknál tartsák az irányítást a kapcsolatban. Egyes pszichológiai
bántalmazók például könnyeket produkálnak, ha az kell ahhoz, hogy áldozatként
tüntessék fel magukat. Vagy bizonyos érzelmek külső jeleit mutatják, ha el akarják
hitetni, hogy megváltoztak, miközben valójában csak vissza próbálják csalogatni a
túlélőt a mérgező játszmákba. A manipulatív emberek tettetett érzelmek széles
skáláját alkalmazzák azzal a céllal, hogy megpróbálják irányítani a környezetükben
élőket. A könnyeken kívül a bűntudat eszközét is bevetik, hogy a túlélő rosszul érezze
magát, amiért megpróbál határokat szabni. A haragot a megfélemlítés eszközeként
használják, hogy engedelmességre bírjanak másokat. Arra is képesek, hogy
kicsattanóan boldognak mutassák magukat csak azért, hogy a túlélő elhanyagoltnak
és mellőzöttnek érezze magát. Fontos, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy a
pszichológiai bántalmazók kifelé mutatott érzelmei konkrét célt szolgálnak,
mégpedig azt, hogy valamiképpen ártsanak másoknak. Nem lehet bízni a tetteikben,
amelyek sosem mentesek a hátsó szándéktól. A pszichológiai bántalmazók nem ok
nélkül tökéletesítik színészi képességeik használatát.
A pszichológiai bántalmazás nem egyszeri visszaélés. Azt a folyamatot, amelyen
a túlélők keresztülmennek, a kavicsok gyűjtögetéséhez szoktam hasonlítani. Egy
kavics, egy negatív élmény a pszichológiai bántalmazóval.
Tapasztalta, hogy a bántalmazó a könnyeivel próbálta manipulálni önt? Ha nem,
milyen érzelmi ráhatással próbálkozott, hogy elérje, amit akart?
Visszatekintve mi volt az első vészjelzés, ami arra utalt, hogy bántalmazással áll
szemben?
Mutasson be néhányat a „kavicsokból”, amelyeket a bántalmazó kapcsolatban
szerzett.
Miért okoznak kárt másoknak a pszichológiai bántalmazók?
Sokat olvasok és sok podcastot és rádiós beszélgetést hallgatok a nárcizmus, a
szociopátia és a pszichopátia témakörében, illetve az ezek által okozott
bántalmazásból való felépülés témájában. Bizton állíthatom, hogy sokféle felfogás
létezik a személyiségzavarok kialakulásával kapcsolatban. Sokak szerint széles
spektruma van azoknak a viselkedésmódoknak, amelyeket normális emberi
jellemhibáknak tekinthetünk. Úgy tűnik, a nárcizmus az a szürke zóna, ahol a legtöbb
nézetkülönbség mutatkozik. A szociopatákkal és a pszichopatákkal kapcsolatos
álláspont az empátiára való képtelenségüket hangsúlyozza.
Úgy gondolja, hogy a személyiségzavar „mentális betegség”?
Saját szavaival írja le, mit gondol, hogyan alakul ki a személyiségzavar. Vagy
inkább úgy gondolja, hogy a nárcisztikus, szociopata, pszichopata személyiségzavar
születési adottság?
Ön szerint a kötődési minta hogyan befolyásolja a személyiségzavar kialakulását?
 Mit gondol, a nárcisztikus, szociopata vagy pszichopata emberek tisztában vannak
azzal, hogy másokat bántalmaznak?
A nárcisztikusok, szociopaták és pszichopaták képesek-e tartósan megváltoztatni
a viselkedésüket pozitív irányban?
A túlélők közös ismertetőjegyei
Az előző részben megvizsgáltuk ki, mikor, hol, hogyan és miért követ el
pszichológiai bántalmazást. Szeretnék most röviden kitérni azokra a közös vonásokra
is, amelyeket a pszichológiai bántalmazás túlélőinél tapasztaltam. Vannak köztük
pozitív vonások, és vannak olyanok is, amelyeken még dolgozni kell.
Nagyon alkalmazkodó (rugalmas) embernek tartja magát?
Úgy gondolja, hogy személyes „megtörtsége” vonzotta a pszichológiai
bántalmazót önhöz? Ha igen, mit gondol, milyen sérülése vagy gyengesége volt az,
amit ön ellen felhasználtak?
Hogyan határozná meg a társfüggőséget?
Mit gondol, társfüggő-e ön, vagy volt-e valaha társfüggő? Ha igen, hogyan
befolyásolja ez az ön felépülését a pszichológiai bántalmazásból?
Hogyan határozná meg az empatikus személy fogalmát?
Ön túlságosan empatikusnak tartja magát? Ha igen, hogyan fordította ön ellen ezt
a tulajdonságát a pszichológiai bántalmazó?
A mérgező környezet még a legtürelmesebb embereket is próbára teszi. A
pszichológiai bántalmazás túlélői olyan viselkedésen kapják magukat, ami egyáltalán
nem illik hozzájuk. Ez a változás egyfajta vészjelzés lehet, amely arra figyelmeztet,
hogy a környezet nem egészséges. A túlélőkben lezajló negatív változás sajnálatos
módon mérgező pletykák alapja lehet, amelyeket bántalmazó személyek vagy
csoportok terjesztenek.
Írjon le három olyan helyzetet a bántalmazóval való kapcsolatában, amelyben ma
már másképp viselkedne, mint akkor tette.
Hogyan tudott megbocsátani magának az olyan viselkedésért, ami nem illett bele
a saját magáról alkotott képbe?
Melyek azok a gondolatok és tettek, amelyek segítenek vagy segítettek önnek
abban, hogy a reflektorfényt a bántalmazóra irányítsa, és ne vonja magára a
viselkedésével?
 Első szakasz: Kétségbeesés (Napló)
Amikor a túlélők először jönnek hozzám tanácsadásra, hogy megtegyék az első
lépéseket a pszichológiai bántalmazásból való felépülés felé, sokuk még azt sem
tudja, hogy egyáltalán bántalmazták. Tudják, hogy az életük kezelhetetlenné vált, és
válaszokat keresnek. Sokan nem látják még át teljes mélységében azt, amit a
bántalmazó elkövetett ellenük. A tanácsadás kezdetén a túlélők többsége érzelmi
káoszt, szorongást, depressziót vagy öngyilkosságra való késztetést élhet át. Néha
mindezt együtt, és még annál is többet. Az első és legfontosabb lépés tehát az, hogy
a túlélő biztonságban legyen, és ne akarjon kárt tenni magában. Ha erről
gondoskodtunk, hozzákezdhetünk a munkához, mindenekelőtt ahhoz, hogy
megértsük a kétségbeesést, amit érez. A felépülés első szakasza ijesztő lehet.
Szerencsére számos további szakasz következik, és a remény lassan megcsillan.
A bántalmazás során előfordult, hogy úgy érezte, képes volna ártani magának?
(Ha jelenleg is vannak ilyen gondolatai, kérem, haladéktalanul hívja a 112-őt, vagy
keresse fel a legközelebbi sürgősségi osztályt vagy orvosi ügyeletet.) Ha az előbbi
kérdésre igennel felelt, mi volt az, ami visszatartotta attól, hogy kárt tegyen magában?
A Kétségbeesés fázisában mi volt, vagy mi az a három megküzdési képesség vagy
tevékenység, ami segített vagy segít átlendülni a nehéz pillanatokon?
Vádolja magát (vagy vádolta valaha) a pszichológiai bántalmazás miatt?
Mi volt az a pillanat az ön életében, amikor azt mondta: „Nem bírom tovább”?
Ha még nem jutott el erre a pontra, minek kellene történnie ahhoz, hogy lényegi
változtatásra szánja el magát a pszichológiai bántalmazóval való kapcsolatában?
 Második szakasz: Ismeretszerzés (Napló)
A pszichológiai bántalmazás alattomos természetéből következik, hogy sok a
félreértés körülötte. A bántalmazók taktikájának fontos része, hogy titokban tartsák a
bántalmazást, és ne engedjék ki a kezükből az irányítást. Az áldozat nem indulhat el a
felépülés útján, amíg nem tudja megfogalmazni, mi történt vele. A felépülés második
szakaszában a túlélők megismerkednek azokkal a bevett módszerekkel, amelyeket a
pszichológiai bántalmazók alkalmaznak. A felépülés folyamatát épp hogy elkezdő
túlélőknek tudniuk kell, mit jelentenek a következő kifejezések a pszichológiai
bántalmazással kapcsolatban:
Ködösítés
Rágalomhadjárat
Szárnyas majmok
Nárcisztikus sérülés
Időszakos megerősítés
Az idealizálás, a lebecsülés, és az eltaszítás fázisai
Később még más fogalmakkal is fognak találkozni, de a fenti lista kiváló kiinduló
pontként szolgál a felépülésnek ebben a szakaszában.
Saját szavaival írja le a ködösítés fogalmát.
Írjon egy konkrét példát arra, amikor ködösítést tapasztalt a bántalmazó részéről.
Miért olyan veszélyes a ködösítés a túlélőkre nézve?
Saját szavaival magyarázza el, mit jelent a rágalomhadjárat.
Írjon egy konkrét példát arra, amikor a bántalmazó rágalomhadjáratot vetett be
ön ellen.
Miért olyan fájdalmas a rágalomhadjárat célpontjának lenni?
Határozza meg saját szavaival a szárnyas majom fogalmát.
Hozzon konkrét példát arra, amikor a bántalmazóval való kapcsolata során
találkozott a szárnyas majom jelenségével.
Mi jelenti a legnagyobb frusztrációt a szárnyas majmokkal való kapcsolatban?
Saját szavaival írja le, mit jelent a nárcisztikus sérelem.
Írjon példát arra, amikor a bántalmazónál tapasztalta a nárcisztikus sérelem
jelenségét.
Mi az oka annak, hogy a mérgező emberek könnyen megsértődnek?
Saját szavaival határozza meg az időszakos megerősítés fogalmát.
Írjon példát arra, amikor a bántalmazóval való kapcsolatában tapasztalta az
időszakos megerősítést.
Mi teszi az időszakos megerősítés „jojó-élményét” olyan fájdalmassá?
Saját szavaival írja le az idealizálás fázisát.
Írjon konkrét példát arra, amikor a bántalmazóval való kapcsolatában tapasztalta
az idealizálást.
Mi az, ami legjobban hiányzik önnek az idealizálás időszakából?
Jellemezze saját szavaival a lebecsülés szakaszát.
Írjon konkrét példát arra, amikor a bántalmazóval való kapcsolatában tapasztalta
a lebecsülést.
Emlékszik a pontos pillanatra vagy időszakra, amikor a lebecsülés fázisába jutott
a kapcsolata?
Saját szavaival jellemezze az eltaszítás fázisát.
Írjon konkrét példát arra, amikor a bántalmazóval való kapcsolatában tapasztalta
az eltaszítást.
 Hogyan történt az eltaszítás? Ön kényszerült rá, hogy megtegye, vagy a
bántalmazó kezdeményezte? Ha korlátozott kapcsolatban él a bántalmazóval, mikor
jött el az a pillanat, amikor tudta, hogy változtatnia kell a kapcsolaton?
Vannak más kifejezések a pszichológiai bántalmazásból való felépülés
közösségének szóhasználatában, amelyek segítették önt abban, hogy jobban megértse
a rejtett bántalmazás természetét?
 Harmadik szakasz: Felébredés (Napló)
Miután a túlélők szembenéztek a pszichológiai bántalmazás okozta
kétségbeeséssel (Első szakasz), majd megismerkedtek azokkal a kifejezésekkel,
amelyek a bántalmazók módszereit írják le (Második szakasz), eljön a felébredés ideje
(Harmadik szakasz). A felépülésnek ebben a szakaszában számos aha-élményt élnek
át. A túlélők már le tudják írni, mi történt velük, új terminológiát tanultak, és már
nem érzik magukat elszigetelve a bántalmazásban. Ezen a ponton a túlélő kezdi úgy
érezni, hogy képes végigmenni a felépülés útján. Persze vannak jobb napok és vannak
rosszabbak. A túlélők néha még visszaesnek a Kétségbeesés állapotába, majd újra
előrelendülnek a Felébredés fázisába. Ez rendben van, és része az „újraprogramozás”
és a pszichológiai bántalmazásból való gyógyulás folyamatának.
Írja le a felépülés során átélt legfontosabb aha-élményét.
A túlélők gyakran eljutnak addig a pontig, amikor ezt mondják: „Hogy merészelt
így bánni velem?” Hogy hangzik vagy hangzott az a mondat, amit a Felébredés fázisa
során gyakran ismételget vagy ismételgetett magában?
A Felébredés szakasza reménykeltő, szomorú vagy mindkettő az ön számára?
Talált más túlélőket, akikhez kapcsolódni tudott, vagy elszigeteltnek érzi magát a
pszichológiai bántalmazás túlélőjeként?
 Negyedik szakasz: Elhatárolódás (napló)
Ha a pszichológiai bántalmazás túlélője szembenézett a kétségbeesésével (Első
fázis), megismerkedett a pszichológiai bántalmazás jellemzőivel (Második fázis), és
ráébredt arra, hogy a gyógyulás lehetséges (Harmadik fázis), a következő lépés a
határok kijelölése. Ez az az időszak, amikor a túlélők korlátokat szabnak a bántalmazó
kapcsolatban, vagy megszakítják a bántalmazóval való kapcsolatot. A legfontosabb
ebben a fázisban az, hogy a túlélő megfelelő érzelmi távolságra tegyen szert ahhoz,
hogy „méregtelenítse” magát a traumatizáló viszonytól, és a felépülésre
koncentráljon. A határokat minden túlélő maga szabja meg, és magának kell
gondoskodnia arról, hogy kitartson mellettük. Előfordul, hogy a túlélők nem jelölnek
ki határokat a bántalmazóval szemben attól félve, hogy az egészséges határok
kijelölése a kapcsolat végét jelentheti. Nem szokatlan, hogy a túlélők egy része
megreked ebben a szakaszban.
Jelenleg részt vesz tanácsadásban, vagy hajlandó volna rá, hogy felkeressen egy
terapeutát, aki megérti az ön helyzetét? Ha nem, kérem, írja le, miért nem.
A bántalmazóval való kapcsolat korlátozása vagy megszakítása mellett döntött,
esetleg mindkét helyzetről van tapasztalata, ha több bántalmazóval is volt
kapcsolata?
Mi volt az a határ, amit a legnehezebb (volt) kijelölnie és fenntartania. Mi tette
nehézzé?
Amikor a pszichológiai bántalmazóval szemben felállított határokra gondol, mi az
a három belső gondolat vagy aggály, amely akadályozza vagy akadályozta önt?
Példák:
Végül magamra maradok.
Ez az állás az egyetlen lehetőségem, hogy elérjem a céljaimat a
hivatásomban.
Ez az egyetlen egyház, amelyen keresztül Isten véghezviszi a terveit.
A barátok jönnek-mennek, de a családom mindig itt lesz.
Mire figyelt fel, amikor elvégezte a Kiegyensúlyozott Életmodell gyakorlatát?
Aggódott-e amiatt, hogy esetleg túlzottan érzékeny, vagy túlreagálja a dolgokat,
amikor a határok kijelölését fontolgatta?
A korlátozott kapcsolat pontosan az, aminek hangzik, és nemcsak az időbeli
korlátozást foglalja magában, hanem a túlélő szívének megóvását is. A bántalmazó és
a túlélő között továbbra is van kapcsolat, de ez radikálisan eltér attól, mint amilyen a
bántalmazás feltárása és megértése előtt volt. A korlátozott kapcsolat a túlélő érzelmi
állapotának megóvásáról szól.
Kérem, írja le saját szavaival, hogy mit jelent a korlátozott kapcsolat.
Mikor lehet a korlátozott kapcsolat a legjobb vagy az egyetlen lehetőség egy túlélő
számára?
Mit gondol, mi jelenti a legnagyobb kihívást a bántalmazóval való korlátozott
kapcsolat fenntartásában?
Ön szerint lehetséges, hogy egy túlélő valóban felépüljön, miközben továbbra is
kapcsolatban van a mérgező személlyel?
Vannak helyzetek, amikor a bántalmazóval való kapcsolat megszakítása a legjobb
döntés a túlélő számára. Bár ennek a megoldásnak is megvannak a maga kihívásai,
de ha elül a vihar, és a túlélő felszabadul a mérgező személy hatása alól, a kapcsolat
megszakítása kétségtelenül a továbblépés legbiztosabb módja.
Saját szavaival írja le, mit jelent a bántalmazóval való kapcsolat megszakítása.
 Mikor lehet a kapcsolat megszakítása a legjobb vagy az egyetlen lehetséges döntés
a túlélő részéről?
Mit gondol, mi jelenti a legnagyobb nehézséget a bántalmazóval való kapcsolat
megszakításában?
Mi az a három alapvető dolog, amit minden esetben szem előtt kell tartani a
bántalmazóval való kapcsolat megszakításakor?
Mit gondol, melyik döntés igényel több kitartást és belső erőt: a kapcsolat
korlátozása vagy a szakítás? Miért?
 Ötödik szakasz: Helyreállítás (napló)
Ha a pszichológiai bántalmazás túlélője szembenézett a kétségbeesésével (Első
állomás), tájékozódott a pszichológiai bántalmazás jellemzőiről (Második állomás),
ráébredt arra, hogy a gyógyulás lehetséges (Harmadik állomás), és kijelölte a határait
(Negyedik állomás), akkor a következő lépés a Helyreállítás – az anyagi dolgok, az
emlékek, a pénzügyi biztonság, a fizikai és a mentális egészség, valamint minden
egyéb veszteség helyreállítása, ami a túlélőt érte a bántalmazás következében. Ez a
fázis a legtöbb túlélő számára megerősítést jelent, mivel ekkor már látják a felépülésbe
fektetett munka gyümölcseit. A Helyreállítás több időbe telhet, mint ahogy azt a
túlélők várják, ezért a türelem létfontosságú a felépülés folyamatában. Türelem híján
a túlélő könnyen elveszti a lendületét.
Az egyik első jele annak, hogy a túlélő eljutott a felépülésnek ebbe a szakaszába,
ha a szabadidejét már nem a felépüléssel kapcsolatos tevékenységgel akarja tölteni. A
túlélők elmondása szerint ez a fázis akkor kezdődik, amikor úgy érzik, hogy telítődtek
az újonnan megszerzett tudással, nem akarnak tovább tájékozódni a nárcizmus, a
szociopátia és a pszichopátia témájában, és szeretnék szüneteltetni az online
fórumokon való részvételt. Ez nem azoknak a személyeknek és tapasztalatoknak az
elutasítását jelenti, akik és amelyek segítették őket a felépülésben, inkább pozitív jele
annak, hogy a dolgok kezdenek visszatérni a normális kerékvágásba. Talán életükben
először tapasztalják ezt, mint például a gyermekkori bántalmazás áldozatai esetében.
A túlélők ebben a szakaszban új hobbikat és tevékenységeket keresnek, amelyekkel
gazdagíthatják az életüket. Nagyszerű vágy ez, ami megnyitja az utat az új élmények
felé.
Honnan tudja vagy fogja tudni, hogy elérte az ötödik szakaszt?
Írjon le egy esetet, amikor a bántalmazó elrontotta a közös nyaralást,
kikapcsolódást vagy a családi ünnepet.
Írja le, mit tehet annak érdekében, hogy a következő nyaralást, kikapcsolódást,
ünnepet élvezni tudja.
Hogyan teremtett pénzügyi bizonytalanságot a bántalmazó, akár túlzott
költekezéssel, akár túl merev korlátozásokkal?
Mit tehet azért, hogy kilábaljon az anyagi bántalmazásból?
Hogyan érintette testi egészségét a rejtett bántalmazás?
Írjon le egy konkrét dolgot, amit megtehet testi gyógyulása érdekében.
Hogyan érintette érzelmi egészségét a rejtett bántalmazás?
Mi lesz az a jel, amelyről tudni fogja, hogy érzelmi jólléte visszatérőben van?
Nevezzen meg egy olyan tárgyat, amelytől megfosztották a bántalmazás során.
Lehet, hogy nem tudja pótolni a konkrét tárgyat, de írja le, mi az a három dolog,
amit megtehetne annak érdekében, hogy helyrehozza a kárt. (Például ha egy szeretett
festmény pusztult el, keressen egy másik műtárgyat, amelyet közel érez magához, és
vásárolja meg.)
 Hatodik szakasz: Fenntartás (Napló)
Ha a pszichológiai bántalmazás túlélője szembenézett kétségbeesésével (Első
szakasz), tájékozódott a pszichológiai bántalmazás jellemzőiről (Második szakasz),
ráébredt arra, hogy a gyógyulás lehetséges (Harmadik szakasz), határokat szabott
(Negyedik szakasz), és helyreállította a bántalmazás során elszenvedett károkat
(Ötödik szakasz), akkor a pszichológiai bántalmazásból való felépülés utolsó
szakasza következik: a Fenntartás. A hatodik és egyben utolsó fázis során a túlélők
gyakran tudatosan visszatérnek egy korábbi stációhoz, hogy jobban elmélyítsék a
gyógyulásukat. A Fenntartás fázisában a túlélők már képesek az egészséges
kapcsolatokra, és hamarabb felismerik a mérgező embereket, mint korábban. A
fenntartás azt jelenti, hogy a túlélő már biztonsággal halad a felépülés útján, és képes
távol tartani magától az esetleges jövőbeli bántalmazást.
Üdvözlöm önöket a felépülés utolsó szakaszában! Vajon azt jelenti ez, hogy soha
többé nem kell a poszttraumás stressz tüneteivel küzdenünk, nem gondolunk többet
a bántalmazóra, és egész nap örömtáncot járunk? Természetesen nem. De magas
csúcsra jutottunk fel, úgyhogy lazítsunk egy kicsit, és élvezzük a kilátást. A levegő
itt frissebb, és az érzékeink élesebbek. A pszichológiai bántalmazásból való felépülés
döntő szakaszához érkeztünk: innentől kezdve a tiszta élet szándéka lesz a norma,
amihez igazodunk. Ha végigjártuk az idáig vezető utat, és megküzdöttünk azért, hogy
békére leljünk, kevésbé valószínű, hogy visszaesünk a kétségbeesés mélységeibe.
Egyszer láttam egy idézetet, amely így hangzik: „Ha már tudjuk, hogyan lehetünk
boldogok, nem hagyhatjuk, hogy bárki boldogtalanná tegyen minket.” Erről van szó.
Most, hogy elérte a Fenntartás szakaszát, hogy látja, különbözik-e ez attól, mint
amire számított?
Az ön számára mi volt a felépülési folyamat legnehezebb része idáig?
Mikor fordult elő önnel, hogy felfigyelt egy vészjelzésre valakivel kapcsolatban,
és azonnal kijelölte a határokat vele szemben?
Az ön számára mi volt a felépülési folyamat legjobb része idáig?
Ha tanácsot adna egy túlélőnek, aki most indul el a felépülés útján, mi lenne az?
Hogyan fogja megjutalmazni magát, amiért elérte ezt a hatalmas mérföldkövet
személyes fejlődésében?
A hozzánk való közelség ajándék. A lehetőség, hogy valaki felhívja önt, e-mailt
küldjön önnek, láthassa önt vagy meglátogassa az otthonában – és egyáltalán részt
vegyen az ön életében, nem adatik meg bárkinek, csak annak, aki érdemes rá. Az ön
szíve joga, hogy megválogassa, kit enged közel magához.
Soroljon fel három olyan személyt, akiket saját érzelmi egészségük jogán
érdemesnek talál arra, hogy részt vegyenek az ön életében.
Soroljon fel három olyan személyt, akiket nem enged közel magához.
Mielőtt befejezzük a közös munkát, hadd javasoljak egy feladatot. Tegyük fel
magunknak a kérdést: „Mit jelent számomra a jó minőségű élet?” Ez a kérdés nem
arra vonatkozik, hogy mások szerint hogyan kellene élnünk, és nem is arra, hogy mi
hogyan szeretnénk lépést tartani másokkal. Ez mélyen személyes és egyéni kérdés. A
minőségi élet sokak számára magában foglalja a múlt tapasztalatainak „megváltását”.
A jó minőségű élet számomra azt jelenti:
Köszönöm, hogy időt szántak a naplóírásra. Meggyőződésem, hogy többet
megtudhatunk magunkról, ha időt szánunk az elmélyülésre és tapasztalataink
feldolgozására. Végül ismét figyelmükbe ajánlom a Források címszó alatt található
további tájékozódási lehetőségeket, melyek tovább gyarapítják közös tudásbázisunkat
a pszichológiai bántalmazásból való felépülés témájában.
 SZAKMAI REFLEXIÓK SHANNON THOMAS
KÖNYVÉHEZ
A nagy tapasztalattal rendelkező klinikai szociális munkás szerző a tartós
pszichológiai bántalmazás áldozatainak (ahogy ő mondja, „túlélőinek”) kíván
gyakorlati segítséget nyújtani önsegítő jellegű könyvével. Pszichológiai bántalmazás
alatt a szisztematikus, játszmaszerű, pszichológiai eszközökkel történő lelki
bántalmazást érti, amely az áldozat önértékelésének lerombolását eredményezi. Ezt
elkülöníti a lelki bántalmazás egyéb formáitól, és az általa tárgyalt pszichológiai
bántalmazási formát a nárcisztikus és az antiszociális személyiségekhez kapcsolja.
Közérthetően szólítja meg és személyes párbeszédbe vonja az érintett áldozatokat,
akik ráismerhetnek belőle saját szenvedéstörténetükre, és átélhetik, hogy nincsenek
egyedül. Rádöbbenhetnek, hogy a hasonló élményeket átélők virtuális közösségéhez
tartoznak, reményt adhat számukra a szerző együttérzése, megértése és biztatása. A
biztatáson túl igen konkrét és részletes útmutatót kapnak a szerző által ajánlott
többlépcsős felépülési folyamat végigjárásához, és az abuzív kapcsolatoktól való
rövid és hosszú távú függetlenedéshez. Nem tartja módszerét mindenhatónak,
súlyosabb problémák esetén személyes terápiás segítség igénybevételét ajánlja,
szükség esetén a gyógyszeres segítséget sem kizárva. Nagy jelentőséget tulajdonít a
virtuális és valóságos önsegítő közösségeknek. A könyv nagy erénye az áldozatok
iránti együttérzés, és a mellettük való mély elköteleződés.
A gyakorlati ismeretanyag haszna mellett azonban a könyvben található elméleti
ismeretek (és sokszor a rájuk épített attitűdök is) helyenként pontatlanok.
1. Az antiszociális személyiségek pszichopatákra és szociopatákra való felosztása
nem általános a szakirodalomban. Ezeket gyakran szinonimákként használják, ha
mégis elkülönítik, akkor nem feltétlenül a szerző által használt kritériumok alapján.
1980 óta a pszichopátia és a szociopátia egyáltalán nem szerepelnek a nemzetközi
diagnosztikai rendszerekben, helyüket az antiszociális személyiségzavar tölti be.
2. A „játszma” fogalom használata eltér az egyezményes használattól. A szerző
végig tudatos és egyoldalúan irányított játszmákról beszél. A szakirodalomban
használatos, Bernétől származó játszma fogalom azonban tudattalanul űzött játszmát
jelent, amelyben mindkét fél (illetve minden szereplő) részt vesz, egymáshoz
komplementer módon illeszkedő tudattalan motivációk alapján. A nárcisztikus
személyiségek játszmái nagyrészt tudattalan motivációk által vezéreltek, az
antiszociális személyiségek valóban gyakran manipulálják tudatosan is szociális
partnereiket, erre viszont a játszma fogalom nem alkalmazható.
3. Az „érzelmi” és a „pszichológiai” bántalmazás elkülönítésére használt, a
bántalmazó empátiahiányához és tudatosságához (tudatos bántó szándékához) kötött
kritériumok vitathatóak. A tartós lelki bántalmazás minden formája ártalmas, okától
és motivációjától függetlenül. Ha valakit rendszeresen leminősítenek, elutasítanak,
becsmérelnek, hibáztatnak, szidalmaznak, érzelmileg zsarolnak, elhanyagolnak,
figyelmen kívül hagynak vagy indokolatlanul mindenért felelőssé tesznek, az
mindenképpen „mérgező” hatású és önértékeléspusztító. Ha ez gyermekkorban
történik, akkor az a személyiség legmélyebb magját károsítja, és a legalapvetőbb lelki
készségek kifejlődését is blokkolhatja. Az eredményt nem befolyásolja a bántalmazó
szándéka, tudatossága vagy tudattalansága, empátiája vagy empátiahiánya. Az
érzelmi bántalmazásra, mint enyhébb formára felhozott alkohol- és drogbetegekkel
kapcsolatos példák nem feltétlenül helytállóak. Egy hosszan tartó folyamatos
bántalmazás ártalmainak megítélésénél nem lehet szempont, hogy megváltozik-e
később a bántalmazó viselkedése, visszatér-e az empátiája, vagy nem. Az, hogy
absztinenssé válása után az alkohol- vagy drogbeteg utólag bocsánatot kér, nagyon jó
fejlemény, de nem változtat visszamenőlegesen a bántalmazás jellemzőin és károsító
hatásán. Nem vízválasztó az empátiahiány és a tudatosság kritériuma sem.
Leegyszerűsítő a szerzőnek az a feltételezése, hogy valaki vagy képes az empátiára
vagy nem. Az empátia nem állandó és nem egyenletes képesség azoknál sem, akik
rendelkeznek vele; mindannyian elveszítjük (átmenetileg) bizonyos helyzetekben ezt
a készségünket. Az empátiás készség mértéke széles skálán mozog, lényeges egyéni
különbségekkel, és különböző helyzetekben és állapotokban még ugyanannál az
embernél is változhat. Emellett nem egységes, hanem komplex, több komponensű
készségről van szó. Az antiszociális személyiségeknél nem a teljes empátia hiányzik,
hanem csak az együttérzést biztosító érzelmi empátia, míg a kognitív (racionális)
empátiájuk nagyon is fejlett, ennek köszönhető kimagasló manipulációs képességük.
Valóban igaz, hogy léteznek empátiára teljesen képtelen személyiségek, ilyenek a
súlyos autisták, de a manipulatív bántalmazók nem közülük kerülnek ki, a tudatos
manipulációhoz érteni kell a másik belső világát. Szintén nem húzható éles határ
aközött, hogy valaki vagy tudatosan irányítja a viselkedését vagy nem. A motivációk
általában kevertek, tudatos, tudattalan és féltudatos motivációk egyszerre jelen
lehetnek. Ritka, hogy az érzelmi bántalmazás pillanatában túlzottan együtt érezne a
bántalmazó a bántalmazottal, függetlenül attól, hogy egyébként képes-e rá vagy nem,
de ez az eredmény szempontjából eléggé mindegy. Léteznek empátiátlan, de tudatos
ártó szándék nélküli, sőt kifejezetten jó szándékú (pl. nevelő célzatú) bántalmazások
is, de hatását tekintve ez sem meghatározó. A következmények szempontjából inkább
az alkalmi vagy csak ritkán előforduló, és a hosszan tartó, szisztematikus, rendszeres
lelki bántalmazást lenne érdemes elkülöníteni, de ezek között sem húzható éles határ.
4. Sajnálatos módon nem tesz különbséget a nárcisztikus és az antiszociális
személyiségek működési módja között. Rendkívül pontosan és érzékletesen írja le a
nárcisztikus kapcsolati dinamikát és annak jellegzetes „hol fent, hol lent” fázisait,
ugyanakkor kiterjeszti ezt az antiszociális személyiségek viselkedésére, sőt minden
pszichológiai bántalmazásra. Az antiszociális személyiségnél mások a motivációk és
nem jellemzőek a nárcisztikus fázisok, gyakoribb viszont a tudatos manipuláció és
megtévesztés. Kétségtelen, hogy e két személyiségzavar között átmeneti és kevert
formák is előfordulnak, de nem szerencsés összemosni a két személyiségtípus
problematikáját.
5. A helyesen megrajzolt nárcisztikus dinamika a szerző állításával szemben
egyáltalán nem, vagy csak igen kis részben tudatos. Nem tudatosak a célszemély
kiválasztásának szempontjai, és többnyire maga a kiválasztás sem. A nárcisztikus
személy valóban úgy gondolja, hogy a másik a hibás, amikor hibáztatja, valóban
különlegesnek látja, amikor idealizálja, és értéktelennek amikor semmibe veszi. A
nárcisztikus személyek sokszor maguk is döbbenten tapasztalják, hogy rajongó
csodálatuk (amely valódi érzés) egyik pillanatról a másikra szertefoszlik, amint a
partnert kötődni érzik, és újraéled, amint az távolodni kezd. Ezek nem megjátszott
érzések, és viselkedésük nem feltétlenül tudatosan kitervelt manipuláció.
6. Nem helytálló az az állítása, hogy vagy van személyiségzavara valakinek, vagy
nincs, vagy nárcisztikus valaki, vagy nem, és az sem, hogy a (kóros) nárcizmusnak
nincsenek fokozatai. A normál és kóros személyiségek között fokozatos az átmenet,
és az egyes kóros személyiségtípusok között is számtalan átmeneti és kevert forma
található, még ha a kategoriális diagnosztikai rendszerek meg is próbálják tipizálni
őket. Az egyes személyiségzavar-típusokon belül, így a nárcisztikus személyiségek
esetében is, különböző súlyossági változatok lehetségesek. Súlyosságbeli
különbségek lehetnek például a személyiség stabilitása terén, de önérzeti sérelmek
hatására minden nárcisztikus személyiség összeomolhat, súlyos, akár
öngyilkossághoz vezető depresszióba eshet. A szerző nem veszi figyelembe a
nárcisztikus személyiségek valódi sérülékenységét, pedig látszólagos
magabiztosságuk mögött a teljes értéktelenség és semmibe vettség elviselhetetlen
élménye húzódik meg. Ez világosan megmutatkozik akkor, amikor a védekezést
szolgáló felfuvalkodott önképük valamilyen önérzeti sérelem vagy kritika hatására
összeomlik. Az igazán stabil önértékelésű, önmagát hibáival együtt szeretni tudó
(„egészséges nárcizmusú”) ember jól bírja a kritikát, és elfogadó, szeretetteljes
másokkal is. Súlyosságbeli különbségek lehetnek a nárcisztikus
személyiségkategórián belül az empátiás készség és a lelkiismereti funkciók
károsodásának mértékében is, tehát ezek a készségek nem minden nárcisztikus
személyiségnél hiányoznak egyformán, állandóan és teljes mértékben.
7. A szerző vitatja, hogy létezik „egészséges nárcizmus”, aminek a feltételezését
egy nárcizmust mérő önkitöltő kérdőív (NPI) használatához köti. Az „egészséges
nárcizmus” egy pszichoanalitikus fogalom, ami független a kérdőívtől, a modern
pszichoanalitikus szerzők egyezményesen az egészséges személyiség természetes
önbecsülését, reális önértékelésre épülő önelfogadását értik alatta, és ettől elkülönítik
a kóros nárcizmust. (Egyes szerzők a nárcizmus egészséges fejlődésének
elakadásából vezetik le a nárcisztikus személyiségre jellemző kóros nárcizmust, míg
mások kompenzációs képződménynek tartják, de egyetértenek abban, hogy az
elsődleges gondozó személyek elégtelen támogatása áll mögötte.)
8. A szinte ördögi figurákként bemutatott három személyiségzavart (pszichopata,
szociopata, nárcisztikus) élesen elkülöníti morális szempontból minden más lelki
zavartól, azon az alapon, hogy szerinte az előbbiek saját döntés alapján választják
meg a patológiájukat, míg a többiek nem. Ezt az elkülönítést arra a téves feltételezésre
alapozza, hogy az előbbiek a személyiségfejlődés során alakulnak ki, míg az utóbbiak
örökletesek. Ez egyrészt így nem helytálló, másrészt a nevelkedési körülményeiről
éppúgy nem tehet az egyén, mint a génjeiről. A lelki zavarok kialakulásában minden
esetben a genetikus és környezeti faktorok bonyolult kölcsönhatásáról, összjátékáról
van szó, habár lehet az egyik vagy másik tényező erősen domináns. Pont az
antiszociális személyiség kialakulásában, legalábbis egy részüknél, meghatározó
szerepe van az együttérző érzelmi empátiás képesség veleszületett hiányának. Más
részük esetében a szerző által is említett súlyosan bántalmazó és elhanyagoló
gyermekkori környezet felelős az antiszociális patológia kialakulásáért. Kétségtelen,
hogy felnőttként elvileg már kezeltethetnék magukat, de senki nem kezelteti magát,
ha nincs problématudata, nekik pedig általában nincs, ami része a patológiájuknak.
Ráadásul tapasztalat szerint az egyéni pszichoterápiás próbálkozások náluk
eredménytelenek is, sőt még ronthatnak is a patológián. Zárt körülmények között
végzett, egészen speciális csoportos és közösségi terápiák (pl. túlélésterápia) vezettek
egyes esetekben náluk némi eredményre.
A nárcisztikus személyiségzavar kialakulásában meghatározó szerepe van a
szülők érzelmileg elutasító, leminősítő, érdektelen viselkedésének, illetve annak, ha
a szülők általános érdektelenségük mellett kizárólag a gyermek „különleges”
tulajdonságaira, és azzal kapcsolatos teljesítményeire reagálnak. A nárcisztikusokra
sem nagyon jellemző a segítségkérés, de ők azért – ha nem is nagy százalékban –
meg szoktak jelenni a pszichoterápiás rendelőkben, és hosszú távú kezelésük
eredményekhez is vezethet. A terápiás motiváció legfőbb rombolója náluk az, hogy a
segítségkérést és a segítséget magát is önérzeti sérelemként képesek megélni, extrém
sérülékenységük miatt.
9. A bántalmazó személyiségek körét a szerző leszűkíti a fent említett három
személyiségtípusra, és a helyesen leírt nárcisztikus kapcsolati dinamikát helytelenül
kiterjeszti nemcsak a többi bántalmazóra, az összes tárgyalt bántalmazási helyzetre,
így a családi, munkahelyi, vallási közösségi bántalmazásra is, pedig az utóbbiakra
jóval kevésbé jellemző a „hol fent, hol lent”, „húzd meg, ereszd meg” jellegű
nárcisztikus mintázat, ami inkább a párkapcsolati viszonyokban típusos. Az általa is
említett kiváló példák, a családi bűnbakképzés, kitaszítás, becsmérlés, munkahelyi
vagy közösségi kegyetlenkedés és megalázás esetei mind előfordulhatnak másféle
dinamika és másféle személyiségpatológia alapján is. Lehetnek rendszeres
bántalmazók a perfekcionista, merev, kényszeres személyiségek, vagy a mindenkiben
rosszat sejtő paranoid hajlamúak, a kritikátlan mániások, és bizony a depressziós,
pesszimista személyiségek mellett sem könnyű pozitív önértékelést kifejleszteni.
Mindezeken túlmenően is számos lelki oka lehet a rendszeres bántalmazó
viselkedésnek. A családi bántalmazás leggyakoribb háttere – legalábbis
Magyarországon – az alkoholizmus. Nem helytálló a szerzőnek az a feltételezése,
hogy az általa „érzelmi” bántalmazók közé sorolt, egyéb problematikájú bántalmazók
általában felismerik a felelősségüket és terápiás segítséget kérnek, még ha nagyobb
arányban teszik is ezt az antiszociálisoknál és a nárcisztikusoknál.
10. Kevéssé kidolgozott az áldozatok („túlélők”) mélyebb lelki problematikája.
Lényegében csak (a könyvben kibontatlan) fokozott alkalmazkodóképességet és jó
empátiás készséget említi.
Üdvözlendő módon szembe szegül a szokványos áldozathibáztatással, és talán
emiatt az igyekezet miatt esik a másik végletbe. Elutasítja, hogy az áldozatok eredeti
személyiségében bármilyen mélyebb, a kapcsolati függőségre és áldozati szerepre
hajlamosító probléma akadna. Főleg a bántalmazó helyzetekbe visszatérő, vagy az
ilyen helyzeteket ismételten kifogó áldozatok esetében lehet káros, ha a nekik nyújtott
segítség során kerüljük a mélyebb problémák érintését. Ha ezek ilyenkor kezeletlenül
maradnak, olyan visszahúzó erőt jelenthetnek a patológiás kapcsolatba, amellyel sem
a segítő, sem a kliens saját változási motivációja nem képes konkurálni. Inkább azt
kellene tudatosítani, hogy attól, hogy valaki netán mélyebb lelki okok miatt
fokozottan veszélyeztetett a bántalmazó helyzetekre, még nem válik hibáztathatóvá,
és ez nem csökkenti a bántalmazó felelősségét sem. Kétségtelenül léteznek olyan
bántalmazottak, akiknél ki lehet hagyni ezt a feltáró munkát, de fontos tudni, hogy
szükség lehet rá. Sokaknak elég, ha ezt egy önsegítő csoportban, pl. az az Anonim
Alkoholisták rendszerének leágazásait képező 12 lépéses csoportok egyikében végzik
el. A CODA nevű társfüggő csoportban, az alkoholbetegek hozzátartozóit segítő
ALANON-ban vagy a gyermekkorukban bántalmazott felnőttek felépülését segítő
ACA csoportokban. Ezek mellett szükség lehet, bár nem feltétlenül, egy komolyabb
pszichoterápiás (vagy néha akár kiegészítésként gyógyszeres) kezelésre. Ez fordítva
is igaz, a pszichoterápiás (és esetleg gyógyszeres) segítség sokszor kevés önmagában,
és csak a fenti önsegítő csoportok valamelyike által nyújtott közösségi háttér és
sorstársi segítség mellett vezet tartós és stabil változáshoz. A pszichoterápia során a
kliens konkrét problémájához, helyzetéhez és személyiségéhez választjuk a módszert,
amely állhat feltáró beszélgetésekből, tartalmazhat régi emlékeket jelenetszerűen
felhozó képi fantáziákat, vagy a valóságban eljátszott jeleneteket, szerepjátékokat és
otthoni feladatokat is, mint naplóírás, szorongásoldó gyakorlatok, gondolati,
megfigyelési feladatok, vagy fiktív levelek írása például a bántalmazónak.
Kapcsolatfüggőség esetében mindig fontos a függőségi probléma tudatos kezelése,
és olyan konkrét megoldásmódok kidolgozása, amelyek segíthetnek a bántalmazóval
szembeni határtartásban, aminek a könyv szerzője is kiemelt jelentőséget tulajdonít.
11. A könyv egyik fő vezérfonala a bántalmazók tudatos gonoszságának
bizonygatása, és a velük szembeni bármiféle megértés és együttérzés kizárása. Ezt
– úgy tűnik – amiatt tartja ennyire fontosnak a szerző, mert a tapasztalatai szerint a
felépülési folyamat egyik fő veszélyeztetője a bántalmazó személy megsajnálása, a
vele való együttérzés megjelenése. Ilyenkor „meglágyulhat a bántalmazott szíve”, és
visszatérhet a bántalmazó kapcsolatba. A visszatérésnek azonban nem önmagában a
megsajnálás vagy az együttérzés az oka, legfeljebb csak az elindítója. A nárcisztikus
dinamikájú kapcsolatokban a visszatérés (vagy bent maradás) fő oka a bántalmazott
személy mélyebb szükségleteire épülő remény, hogy a bántalmazó megváltozhat. Ez
esetben a bántalmazott úgy képzeli, hogy még megkaphatja tőle a kapcsolatban
megélhető vagy beígért pozitív élményeket a szenvedésteli negatív élmények nélkül.
A gondozói jellegű, bűntudatkeltésre épülő bántalmazó kapcsolatok esetében a
visszatérés (vagy benne maradás) fő oka a bántalmazó iránti irreális felelősségérzet,
és az az alaptalan remény, miszerint ő nemcsak hogy köteles, hanem képes is
megmenteni a testi és/vagy lelki lepusztulástól a betegsége miatt joggal sajnálható
(pl. alkoholista) partnerét vagy hozzátartozóját. Úgy gondolja, azért nem lazíthat a
kapcsolaton, vagy léphet ki belőle, mert akkor ő lesz az oka a bántalmazó
tönkremenetelének. A bántalmazó démonizálása, amelyet a szerző követ, valóban
segíthet ezen átmenetileg, a haragos érzések megvédhetik az áldozatot a szívbéli
ellágyulástól, de a kapcsolatba visszahúzó mélyebb okokon nem segít. A szerelmi
vagy baráti kapcsolatban még ronthatja is az önértékelést (Ilyen gazembert szerettem!
Ennyire balek vagyok!). A cél inkább az lehet, hogy az áldozat reális, integrált képet
alakítson ki a bántalmazóról, és ne higgye, hogy megkaphatja a jó oldalát a rossz
nélkül. Nem az a lényeg, hogy szándékos gonoszságból bántalmazza-e őt a másik,
vagy saját belső lelki sérültsége miatt, hanem az, hogy csak úgy magától, segítség
nélkül, nem fog tudni megváltozni, akkor sem, ha őszintén akarja! Lehet sajnálni, de
nem szabad hinni a spontán változásában. (Komoly, mély elköteleződésen alapuló,
sokéves pszichoterápia egyes esetekben esélyt adhat.) A gondozói jellegű bántalmazó
kapcsolatokban azt kell tudatosítani, hogy senki nem felelős, és nem is tud tenni
semmit mások egészségéért vagy önpusztítása ellen, ha ő maga nem akar változni,
és nem kér ehhez külső segítséget; a bántalmazott semmit sem segít azzal a
hozzátartozóján, ha beáldozza érte az életét. Nyugodtan lehet őt sajnálni, csak nem
kell vele pusztulni. Viszont minden abuzált helyzetben elengedhetetlenül szüksége
van a bántalmazottnak is külső segítségre, és sokszor többfélére. Ezek között éppúgy
megvan a helye egy jó önsegítő könyvnek, mint a pszichoterápiának, a gyógyszeres
kiegészítésnek vagy a baráti kapcsolatoknak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ezen a
palettán az önsegítő fórumok és csoportok jelentőségét, mert jóvoltukból az érintettek
rengeteg praktikus ötlettel és egy közösség erejével gazdagodva tudnak szembe
szállni a rájuk ható külső és belső visszahúzó erőkkel.
A fenti szakmai reflexiók figyelembevétele mellett komoly segítség lehet Shannon
Thomas könyve nemcsak az érintettek, hanem a segíteni kívánó hozzátartozók
számára is, de a kívülálló érdeklődők is közelebb juthatnak általa a bántalmazó
kapcsolatok csapdájában vergődő emberek megértéséhez. A súlyos téma ellenére
stílusa könnyed, olvasmányos és magával ragadó. Könnyedségével határozott, de
mégis megengedő, egyéni utakat is elfogadó irányítás társul. Érdemes vele menni.
Dr. Ratkóczi Éva
 MAGYAR SEGÉLYHÍVÓ SZÁMOK ÉS
SZERVEZETEK BÁNTALMAZOTTAK RÉSZÉRE
Éjjel-nappal hívható lelki elsősegély- és krízistelefonszám: 116-123
NANE Egyesület
www.nane.hu
Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány
www.kek-vonal.hu
Ifjúsági és gyerek lelkisegély-vonal: 116-111
Ökumenikus Segélyszervezet
www.segelyszervezet.hu/veddeszre
Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat +36-80-20-55-20
www.bantalmazas.hu
Nap-Kör Mentálhigiénés Alapítvány
www.nap-kor.hu
 JEGYZETEK
1Utalás Robert Louis Stevenson skót író Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös
esete című regényére, ahol a címben jelölt két név a skizofrén főszereplő két
radikálisan eltérő személyiségű énjének neve. Fontos megjegyezni, hogy míg
dr. Jekyll köztiszteletben álló és valóban becsületes orvos, addig Mr. Hyde –
ugyanannak az embernek a hasadt énje – mindenre elszánt ördögi gazember.
[A ford.]
2R. Raskin, és H. Terry által 1979-ben kidolgozott pszichológiai sztenderd.
 TARTALOM
Köszönetnyilvánítás
Bevezetés
Kutatási projekt 2016
A pszichológiai bántalmazás mintázatainak vizsgálata
A pszichológiai bántalmazás jellemzői
Túlélők
Ki, mi, hol, mikor, hogyan és miért
A túlélők közös ismertetőjegyei
A felépülés hat szakasza
Első szakasz: Kétségbeesés
Második szakasz: Ismeretszerzés
Harmadik szakasz: Felébredés
Negyedik szakasz: Elhatárolódás
Ötödik szakasz: Helyreállítás
Hatodik szakasz: Fenntartás
Levél a családtagoknak és a barátoknak
A szerzőről
Források további tájékozódáshoz
Személyes reflexiók naplója
Szakmai reflexiók Shannon Thomas könyvéhez
Magyar segélyhívó számok és szervezetek bántalmazottak részére
Jegyzetek