ENTERTAINING POLITICS SATIRIC TELEVISION AND

POLITICAL ENGAGEMENT SECOND EDITION JEFFREY P. JONES

- FULL VERSION PDF

https://ebookultra.com/download/entertaining-politics-
satiric-television-and-political-engagement-second-
edition-jeffrey-p-jones/

★★★★★
4.9 out of 5.0 (40 reviews)

FULL VERSION PDF

Ebookultra.com
 Entertaining Politics Satiric Television and Political
Engagement Second Edition Jeffrey P. Jones

EBOOK

Available Formats

■ PDF eBook Study Guide Ebook

EXCLUSIVE 2025 ACADEMIC EDITION – LIMITED RELEASE

Available Instantly Access Library

Top-Rated Study Materials

The Digital Nexus Identity Agency And Political Engagement

1st Edition Edition Raphael Foshay

https://ebookultra.com/download/the-digital-nexus-identity-agency-
and-political-engagement-1st-edition-edition-raphael-foshay/

Politics UK 7th Edition Bill Jones

https://ebookultra.com/download/politics-uk-7th-edition-bill-jones/

The Brewsters 2nd Edition Jeffrey P. Spike

https://ebookultra.com/download/the-brewsters-2nd-edition-jeffrey-p-
spike/

Religion and Politics in Europe the Middle East and North

Africa Routledge ECPR Studies in European Political
Science 1st Edition Jeffrey Haynes
https://ebookultra.com/download/religion-and-politics-in-europe-the-
middle-east-and-north-africa-routledge-ecpr-studies-in-european-
political-science-1st-edition-jeffrey-haynes/
The Known World 1st Edition Edward P. Jones

https://ebookultra.com/download/the-known-world-1st-edition-edward-
p-jones/

Bell s Oral and Facial Pain 7th Edition Jeffrey P. Okeson

https://ebookultra.com/download/bell-s-oral-and-facial-pain-7th-
edition-jeffrey-p-okeson/

Heinrich Von Kleist Artistic and Political Legacies 1st

Edition Jeffrey L. High

https://ebookultra.com/download/heinrich-von-kleist-artistic-and-
political-legacies-1st-edition-jeffrey-l-high/

Partisan Bonds Political Reputations and Legislative

Accountability 1st Edition Jeffrey D. Grynaviski

https://ebookultra.com/download/partisan-bonds-political-
reputations-and-legislative-accountability-1st-edition-jeffrey-d-
grynaviski/

Sexuality Second Edition Key Ideas Jeffrey Weeks

https://ebookultra.com/download/sexuality-second-edition-key-ideas-
jeffrey-weeks/
 JONES
MEDIA & POLITICS
COMMUNICATION, MEDIA, AND POLITICS
SERIES EDITOR: ROBERT E. DENTON, JR. SATIRIC TELEVISION
“This thoroughly revised and brilliant second edition brings up to date the story of political AND POLITICAL ENGAGEMENT
television that Jeffrey P. Jones began with the first edition, and it expands the analysis in excit-

ENTERTAINING
ing new ways, thereby solidifying Jones’s preeminence as a scholar who truly gets how politics,
entertainment, and citizenship intersect in contemporary American life. All those who sense

POLITICS
that the likes of Jon Stewart are doing something important, and all those who need convincing
of the fact, should move this excellent book to the top of their reading list.”
—JONATHAN GRAY, author of Television Entertainment and Watching with The Simpsons

“Entertaining Politics shows us why we must take satiric television seriously. Jeffrey P. Jones’s
cases and insight help us consider and question the political landscape in important ways.
The first edition has been warmly received in my undergraduate survey courses and graduate
research seminars; this engaging and detailed second edition will be equally attractive to a wide
range of audiences attempting to make sense of the changing face of politics on television.”
—SHARON JARVIS, University of Texas, Austin SECOND
EDITION

AND POLITICAL ENGAGEMENT

SATIRIC TELEVISION
In this completely revised and updated edition (including eight new chapters), Jeffrey P. Jones
charts the evolution and maturation of political entertainment television by examining The Daily
Show with Jon Stewart, The Colbert Report, Politically Incorrect/Real Time with Bill Maher, and
Michael Moore’s TV Nation and The Awful Truth. This volume investigates how and why these
shows have been central locations for the critique of political and economic power and an im-
portant resource for citizens during numerous political crises. In an age of “truthiness,” fake
news and humorous political talk have proven themselves viable forms of alternative reporting
and critical means for ascertaining truth and, in the process, questioning the legitimacy of the
news media’s role as the primary mediator of political life. The book also addresses the persis-
ENTERTAINING
POLITICS
tent claims that these programs have cynical effects and create misinformed young citizens,
demonstrating instead how such programming provides for an informed, active, and mean-
ingful citizenship. The new edition takes account of the many changes that have occurred in
television and political culture since the initial release of Entertaining Politics.

JEFFREY P. JONES is associate professor of communication at Old Dominion University.

ROWMAN & LITTLEFIELD

JEFFREY P. JONES
For orders and information please contact the publisher
Rowman & Littlefield Publishers, Inc.
A wholly owned subsidiary of
90000
The Rowman & Littlefield Publishing Group, Inc.
4501 Forbes Boulevard, Suite 200
9 780742 565289
Lanham, Maryland 20706 SECOND EDITION
1-800-462-6420 Cover image © AP Images
www.rowmanlittlefield.com Cover design by Neil D. Cotterill

EnterPolDSRPBK.indd 1 9/18/09 11:12:24 AM

Entertaining Politics
 Communication, Media, and Politics
Series Editor
Robert E. Denton, Jr., Virginia Tech

This series features a range of work dealing with the role and function of communi-
cation in the realm of politics, broadly defined. Including general academic books
and texts for use in graduate and advanced undergraduate courses, the series encom-
passes humanistic, critical, historical, and empirical studies in political communica-
tion in the United States. Primary subject areas include campaigns and elections,
media, and political institutions. Communication, Media, and Politics books will
be of interest to students, teachers, and scholars of political communication from
the disciplines of communication, rhetorical studies, political science, journalism,
and political sociology.

Recent Titles in the Series

Presidential Candidate Images
Edited by Kenneth L. Hacker
The Talk of the Party: Political Labels, Symbolic Capital, and American Life
Sharon E. Jarvis
The 2004 Presidential Campaign: A Communication Perspective
Edited by Robert E. Denton, Jr.
Women’s Political Discourse: A 21st-Century Perspective
Molly A. Mayhead and Brenda DeVore Marshall
Center Stage: Media and the Performance of American Politics
Gary C. Woodward
Message Control: How News Is Made on the Campaign Trail
Elizabeth A. Skewes
Political Campaign Communication: Principles and Practices, Sixth Edition
Judith S. Trent and Robert V. Friedenberg
Tag Teaming the Press: How Bill and Hillary Clinton Work Together to Handle the Media
James E. Mueller
The 2008 Presidential Campaign: A Communication Perspective
Edited by Robert E. Denton, Jr.
Entertaining Politics: Satiric Television and Political Engagement, Second Edition
Jeffrey P. Jones
Entertaining Politics
Satiric Television
and Political Engagement

Second Edition

Jeffrey P. Jones

ROWMAN & LITTLEFIELD PUBLISHERS, INC.

Lanham • Boulder • New York • Toronto • Plymouth, UK
ROWMAN & LITTLEFIELD PUBLISHERS, INC.

Published in the United States of America

by Rowman & Littlefield Publishers, Inc.
A wholly owned subsidiary of The Rowman & Littlefield Publishing Group, Inc.
4501 Forbes Boulevard, Suite 200, Lanham, Maryland 20706
www.rowmanlittlefield.com

Estover Road
Plymouth PL6 7PY
United Kingdom

Copyright © 2010 Rowman & Littlefield Publishers, Inc.

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced,

stored in a retrieval system, or transmitted in any form or by any
means, electronic, mechanical, photocopying, recording, or otherwise,
without the prior permission of the publisher.

British Library Cataloguing in Publication Information Available

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data:

Jones, Jeffrey P., 1963–

Entertaining politics : satiric television and political engagement / Jeffrey P.
Jones. — 2nd ed.
p. cm. — (Communication, media, and politics)
Previous edition cataloged under title.
Includes bibliographical references and index.
ISBN 978-0-7425-6527-2 (cloth : alk. paper) — ISBN 978-0-7425-6528-9
(pbk. : alk. paper) — ISBN 978-0-7425-6529-6 (electronic)
1. Television in politics—United States. 2. Television and politics—United
States. 3. Television talk shows—United States. 4. Political satire, American. I.
Entertaining politics. II. Title.
HE8700.76.U6J663 2010
306.20973—dc22 2009026299

Printed in the United States of America

⬁ ™ The paper used in this publication meets the minimum requirements of

American National Standard for Information Sciences—Permanence of Paper
for Printed Library Materials, ANSI/NISO Z39.48-1992.
In memory of my mother,
Grace Preiss Jones
Amazing Grace!
Humour is the only test of gravity, and gravity of humour; for a subject
which will not bear raillery is suspicious, and a jest which will not bear
serious examination is false wit.
—Aristotle
Contents

Preface to the Second Edition ix

Acknowledgments xiii

Part I: Television and Politics Today

1 The Changing Face of Politics on Television 3
2 Rethinking Television’s Relationship to Civic Engagement 21

Part II: Entertaining Political Talk

3 From Insiders to Outsiders: The Transformation of Political
Talk on Television 43
4 New Political Television: Questioning News Media’s Regime
of Truth 63
5 The Competing Senses of Political Insiders and Outsiders 93
6 Changing the Conversation: The Daily Show’s Interviews
and Interrogations 111

Part III: Faking It (For Real) in News and Talk

7 Muckraking Through Fake Newsmagazines: Michael Moore’s
Satire TV 147
8 Fake News vs. Real News: The Case of The Daily Show
and CNN 167

vii
viii Contents

9 Faux Real and Faux Play: The Parody of Punditry in

The Colbert Report 185

Part IV: Audiences/Fans/Citizens

10 Viewer Engagement Beyond Information Acquisition:
Celebrity, Talk, and Play 207
11 The Expanding and Contested Boundaries of New
Political Television 235

Appendix: Methodology for Audience Research 253

Notes 257
Index 293
About the Author 313
Preface to the Second Edition

Entertaining Politics appeared around Election Day in 2004, but was writ-
ten amidst a bizarre presidential sex scandal and impeachment, across the
even more bizarre 2000 presidential election outcome, the shocking terror-
ist attacks of 9/11, and the subsequent wars in Afghanistan and Iraq. As a
genre (or subgenre, depending on how one sees it), political entertainment
television began in the tranquil, if overly partisan years of the early to mid
1990s. When the book went to press, however, the programs and hosts
that constituted the genre were faced with what can be seen in hindsight to
have been a minor crisis of American democracy brought on by the Impe-
rial Presidency of George W. Bush. The primary issues addressed in the first
edition, therefore, look somewhat quaint in retrospect.
Nevertheless, what seemed clear at that time was that television’s relation-
ship to politics was undergoing a transformation. New political entertain-
ment talk shows were appearing that presented a challenge to the privileged
position of traditional public affairs talk shows—especially those pro-
grammed by network news divisions. These pundit shows featured experts
or political insiders, but their insistance that viewers engage politics based
on their inside-the-beltway thinking often made political programming
seem inaccessible, predictable, or distant from the daily lives of viewers.
What was appearing in entertainment television, however, was a brand of
hybrid talk that blended entertainment and politics in newly creative ways,
including the use of humor and a vernacular approach to politics as its
central draw. In the process, these shows were establishing an alternative to
both the staid entertainment and political brands that dominated television
talk. The programs extended politics into popular culture (and vice versa)
and offered a different means of making sense of politics in the process.

ix
x Preface to the Second Edition

What is more, audiences welcomed these new outsider voices (much to the
chagrin of Washington elites) as legitimate commentators on politics. The
question the first edition tried to address, then, was what exactly were these
shows contributing to American political life, and how the answer to that
question might address the normative claims by critics that this program-
ming was detrimental to democracy because of its supposedly unholy blend-
ing of entertainment with the serious business of politics/democracy.
Since that time, much has changed, both within the genre as well as in
the world. The primary characters that composed the narrative of the first
edition of this book were Bill Maher, Dennis Miller, and Jon Stewart. Ma-
her’s role as the most prominent and visible comedian-commentator and
weeknight talk show host diminished when he left a broadcast network and
moved to subscription television with a once-a-week show. Dennis Miller
left the air, finding it hard to stay employed after experiencing what looked
like a right-wing conversion experience after 9/11 and seemingly losing
his sense of humor in the process. Jon Stewart, who early on characterized
himself as one of the guys in the back of the room lobbing spitballs, over
time had assumed a court jester role in the early years of the Bush admin-
istration. While an aggressive, in-your-face comic like Maher was fired for
his supposedly unpatriotic commentary, Stewart adroitly used his satiric
humor to poke, prod, and critique King George and his administration’s
brazen and ruthless yet incompetently waged “War on Terror” without
Stewart losing his head.
Two weeks prior to the publication of this book’s first edition, Stewart
assumed a new public role when he appeared on CNN’s pundit talk show
Crossfire and lambasted the program’s hosts in a very serious but cringe-
inducing manner for “hurting America,” transforming political talk into
spectacle, and making politics into a theatrical joke. If not a shot heard
round the world, he certainly announced that this comedian—whose job
was to satirize the absurdity of public life—didn’t find politics a laughing
matter when performed by news networks that had abrogated their public
responsibility. After that October surprise and the reelection of Bush, Stew-
art’s Daily Show continued to garner critical acclaim for being one of the few
programs on television that consistently offered a critical perspective on the
ever-shocking activities of the Bush administration, as well as the news me-
dia whose job it was to keep governmental abuse of power in check. By the
following summer, Stewart had removed the guest couch on his program’s
set, added a chair more conducive to serious interviews, and began hosting
an array of authors, journalists, politicians, and bureaucrats—all of whom
were there to help make sense of the confusing and frustrating events and
governmental actions that seemed to appear daily. The Daily Show became
a serious (though humorous) arena for interrogating power, and in the pro-
cess, Stewart left the jester persona behind. In short, Stewart and The Daily
 Preface to the Second Edition xi

Show became Exhibit A for the ways in which political entertainment tele-
vision (especially the satirical kind) could play a positive, important, and
critical role in communicating politics, especially in the seeming absence of
such from traditional news media.
What also transpired between editions was the addition of another criti-
cal voice within the genre—comedian Stephen Colbert, who expanded a
persona crafted during his years as a Daily Show correspondent into a
parody of a bloviated right-wing talk show host on his own program, The
Colbert Report. Colbert too announced the seriousness of the genre and
its location as a place for substantive political commentary and critique
when he appeared as the featured entertainment at the White House Cor-
respondents’ Association Dinner in 2006. Colbert performed in character,
and as should have been expected after his parodic characterization of the
inanity of right-wing thinking on his program, he took the president and
press corps to task as President Bush grimly looked on. Colbert became an
almost overnight sensation as the video of his performance spread quickly
across the Internet by viewers hungry for just such a critique. In sum, here
then was Exhibit B of how the power of satire and parody could play an
important role in enunciating critiques that were difficult to articulate (or
be effective) in other ways.
With this successful maturation of the genre, there has been a more gen-
eral public and critical acceptance of entertaining political programming as a
legitimate location for public discourse. The more pressing and contentious
question today, though, is whether such programming substitutes for news
and older forms of political information, especially for younger citizens,
and if so, whether that is a dangerous thing. Journalists, scholars, and other
cultural critics have perpetuated the claim that young people “get their news”
from comedy-entertainment programs, with the fear that if this is true, they
are missing vitally important information central to an engaged citizenship by
not attending to traditional forums for news. But what if such programming
is actually an alternative form of reporting—another way of producing use-
ful, informative, or meaningful materials with just as much value to citizens
as that provided by television news? Are such criticisms of the genre merited
in that case? And what if citizens maintain a meaningful relationship with
the genre, using it for forms of civic engagement beyond simple information
acquisition? Central to this critique as well is the assumption that satirical
and parodic programming, by donning a faux premise, are therefore traffick-
ing in falsities because the fake cannot, by definition, be “real,” and therefore
anything said in that format must simply not be true. But what if the fake is
actually just a mode for accessing reality in different ways? What if the fake can
actually produce a more realistic picture of the world by stepping outside the
traditional (and accepted) means for encoding reality that were established
through the conventions of news?
xii Preface to the Second Edition

These are questions that now dog the genre, and ones that this book is
dedicated to addressing. The intensified presence of Jon Stewart and the ad-
dition of Stephen Colbert are also examined for the central role they now
play in interrogating public life from a satirical and humorous perspective.
For as we have also seen in the intervening years, abuses of power and privi-
lege can easily continue unabated. Through the months in which this edi-
tion was penned, Jon Stewart and his staff turned their attention to the re-
markably poor job the news media had performed in reporting on the Wall
Street activities that led to the economic meltdown of 2008–2009. If not
the first, Stewart was certainly the most prominent television commentator
to turn a critical eye and extended attention to the subject, and his confron-
tations with CNBC and NBC could not have been more extraordinary for
workers receiving pink slips and those who wondered why their retirement
accounts were suddenly worth 30 percent less. In short, entertaining politi-
cal television has become much more than simply a pluralist addition of
vernacular talk about politics. It offers a critical voice for citizens interested
in taking measure of the powerful, especially in a period in which much of
television news media have seemingly abandoned that job.

Norfolk, Virginia
June 1, 2009
Acknowledgments

Many people have contributed to the writing of this book, for which I am
very grateful. Thanks to Dean Chandra DeSilva and the College of Arts and
Letters at Old Dominion University for a sabbatical research leave through
which I acquired time to tackle this project. My department chair, Gary
Edgerton, and departmental colleagues in Communication and Theatre
Arts, also deserve thanks for their continued interest and support, as do Mi-
chelle Falck, Jennifer Mullen, and Steve Daniels in the Office of University
Relations.
Numerous colleagues across the fields of media studies and political
communication have contributed to the writing of this book in various
ways, and deserve heartfelt thanks. These include Jonathan Gray, Ethan
Thompson, Geoffrey Baym, Danna Young, Amber Day, Cornel Sandvoss,
Christian Christensen, Amanda Lotz, Jason Mittell, Serra Tinic, Barbie Zel-
izer, Matthew Bernstein, Kristina Riegert, Sue Collins, Liesbet van Zoonen,
Avi Santo, Tim Anderson, Dana Heller, Michael Delli Carpini, Peter Dahl-
gren, Toby Miller, Bob Denton, Rod Hart, Sharon Strover, Bob Jensen,
John Downing, and Karin Wahl-Jorgensen. Very special thanks go to my
academic heroes, mentors, and intellectual inspirations, Horace Newcomb
and John Hartley. I could not be more privileged to count two of television
studies’ most important scholars as my friends, from whom I have learned
many things, and with whom I’ve enjoyed many a laugh and wonderful
conversations.
I am also indebted to the staffs at Comedy Central, The Daily Show, The
Colbert Report, and Real Time/Politically Incorrect for their support of this
project through its many phases. This includes Tony Fox, Mat Mahoney,
James Kailor, Jon Stewart, Stephen Colbert, Bill Maher, Scott Carter, Chris

xiii
xiv Acknowledgments

Kelly and Sheila Griffiths, without whose early assistance this book would
not have been possible. I also extend gratitude to my dear friends Seble
Dawit, Angelo Robinson, and Kyle Nicholas for their continued support
and good cheer, and my students Elizabeth Aucamp, Kat Ely, Courtney
Childers, Maria Lopresto, Angela Sexton, Amy Lutz-Sexton, among others,
for their spirited discussions, intelligent conversation, and support and in-
terest in this project throughout.
Special thanks also goes to my loving and dedicated family, including my
lovely wife Shana and precious son Andrew, for all they do to keep me sane
and happy, and my father, Allen Jones, who greatly shaped my interests in
politics and laughter. Finally, much love goes to my wonderful, sweet, and
recently departed mother, Grace Jones, for whom this book and the hard
work it represents is dedicated.
The publisher and I would like to acknowledge Helgref Publishers, Uni-
versity Press of Kentucky, Routledge, New York University Press, and Row-
man & Littlefield for permission to reprint sections originally published in
the following chapters and articles:

• “Pop Goes the Campaign: The Repopularization of Politics in Elec-

tion 2008,” in The 2008 Presidential Campaign: A Communication Perspec-
tive, ed. Robert E. Denton, Jr. (Lanham, MD: Rowman & Littlefield, 2009),
170–90.
• “Vox Populi as Cable Programming Strategy.” Journal of Popular Film &
Television 31 (Spring 2003): 18–28.
• “Comedy Talk Shows,” in The Essential HBO Reader, eds. Gary R. Edg-
erton and Jeffrey P. Jones (Lexington: University Press of Kentucky, 2008),
172–82.
• “Believable Fictions: Redactional Culture and the Will to Truthiness,”
in The Changing Faces of Journalism: Tabloidization, Technology and Truthiness,
ed. Barbie Zelizer (New York: Routledge, 2009), 127–43.
• “Forums for Citizenship in Popular Culture,” in Politics, Discourse and
American Society: New Agendas, eds. Roderick P. Hart and Bartholomew H.
Sparrow (Lanham, Md.: Rowman & Littlefield, 2001), 193–210.
• “‘Fake’ News Versus ‘Real’ News as Sources of Political Information:
The Daily Show and Postmodern Political Reality,” in Politicotainment:
Television’s Take on the Real, ed. Kristina Riegert (New York: Peter Lang Pub-
lishers, 2007), 129–49.
I
TELEVISION AND
POLITICS TODAY

1
1
The Changing Face of Politics
on Television

Late in the 2008 presidential campaign, Cindy McCain, wife of Republican

presidential nominee Senator John McCain, complained to supporters
about the rough treatment she and her husband received during a media
interview. “They picked our bones clean,” she exclaimed. She wasn’t com-
plaining, however, about an encounter with traditional venues for political
journalism such as Meet the Press or the New York Times. Instead she was
referring to a joint appearance by the McCains on ABC’s entertainment talk
show The View. Although the program is crafted in the morning-talk-show
mold of light talk and easygoing banter by female hosts for predominantly
female viewers, The View turned out to be anything but soft-edged in the
2008 election season. The five cohosts routinely debated each other and
visiting political guests (including the Obamas and the Clintons) with
pointed questions and rebuttals.
Following the McCain campaign’s release of two ads that included bla-
tantly false accusations about his opponent, comedian cohost Joy Behar
confronted the senator directly on the veracity of the ads’ claims. “You
know that those two ads are untrue, they’re lies, and yet you at the end of it
say, ‘I approve this message.’ Do you really approve them?” New York Times
opinion columnist Frank Rich contextualized the importance of the ex-
change when he wrote, “You know the press is impotent at unmasking this
Truthiness when the hardest-hitting interrogation McCain has yet faced on
television came on The View.” Rich went on to proclaim sardonically that
Behar was the “new Edward R. Murrow” of a defunct news culture.
Around the same time, little-known Alaska governor and Republican
vice-presidential hopeful Sarah Palin gave her first interviews to major news
organizations since being nominated. Following interviews with ABC World

3
4 Chapter 1

News’s Charlie Gibson and CBS Evening News’s Katie Couric, the long-
running NBC sketch comedy show Saturday Night Live (SNL) became one
of the most influential sites of public commentary on Palin’s embarrassing
performances. While traditional forums for political discourse on television
such as network and cable talk shows debated the merits of Palin’s inter-
views from their predictable partisan positions, it was comedian Tina Fey’s
spot-on parody of Palin’s performance in these journalistic encounters that
captured the most prescient interpretation. Fey, who naturally bears a strik-
ing resemblance to the governor, was able to parody Palin’s interview with
Couric by, in one instance, simply repeating much of what Palin actually
said in the interview with slight derivations for comic relief. In so doing, Fey
and SNL transported the viewer out of the serious context associated with
journalism—one that offered the viewer little recourse beyond befuddle-
ment or disbelief—and recontextualized the encounter through a comedic
lens, thereby granting the viewer a different perspective from which to view
the event. Steve Linstead makes this point well when he argues, “Humor
can have great impact in the world by having its content transposed and
defined as serious, but also by transposing real-world content into the hu-
morous frame, and defining it as humorous in an indelible and irreversible
way. Its impact may be more effectively destructive in this way than through
the more tortuous channels of negotiation and construction.”1 The power
of satire as a tool with which to scrutinize its comedic subjects allowed
the comedian to strip the encounter bare and offer up the essence of the
situation instead—a governor who was a political novice and intellectual
lightweight seeking to charm her way through a campaign and into an of-
fice that she was ill-prepared to fill.
In a presidential campaign of historic proportions, the sketch comedy
parodies of Saturday Night Live and the entertainment talk of The View
played an important role in mediating the relationship between candidates
and voters. While the McCain-Palin campaign and the news media were
simultaneously attempting to “define” Sarah Palin for the voting public,
SNL took this nationally unknown politician and through its satirical com-
mentary on news footage, cemented a largely negative and damning public
perception of the candidate.2 Similarly, when the hosts of The View took
what was supposed to be a “safe” campaign appearance designed to appeal
to women and turned it into a hard-nosed grilling over honor and fairness,
an infotainment forum not only became a venue through which a politi-
cian was directly held to account for his questionable public actions, but
also demonstrated the freedom such venues have to engage in discourse
that other forums shy away from. Popular media outlets discovered that
political content could be its hottest commodity. The View broke viewership
records, while SNL recorded ratings numbers it hadn’t seen since 1994.3 In
so doing, these shows produced a centrifugal push of political information
 The Changing Face of Politics on Television 5

(and perhaps even primed citizen interest) to sectors of the polity that may
not regularly attend to the traditional venues of electoral politics and its
narratives. What is also demonstrated is that entertainment media hosts
and writers can operate outside the structural norms and unwritten rules
that typically govern the interactions between news media, candidates, and
campaign staffs. In popular culture, those interactions can be unscripted,
more aggressive or critical than journalism, and often more far-reaching,
moving from serious to humorous and back again in seconds. As such,
popular culture forums offered fresh and alternative perspectives from
which to assess candidates and their campaigns.
For the purposes of this book, these events from the 2008 election also
direct our attention to the role that entertainment television now plays
in contemporary political communication more broadly, a role that has
greatly increased in recent years. Popular culture has become one of the
more open and free-flowing arenas for communication about politics.4
Whereas newspapers, news magazines, television news, and public affairs
talk shows have traditionally served as primary arbiters of information and
commentary about politics (often in very predictable ways), entertainment
media can arguably now play just as significant a role. As the news media
continue to falter economically and lose status (both culturally and politi-
cally) as the primary agents and venues for the conduct of politics through
media, entertainment television has offered viable and at times important
alternative forums for political discussion, information, and critique. In-
deed, “new political television” (as I label it here), along with the content
and user-centered practices now available through the Internet, has been
central to citizen reassessment of the authority and legitimacy of journal-
ism and its affiliated practices in the conduct of public affairs.5 This book
explores the role that new political television has played in the questioning
and critique of traditional forms of politics on television, what it offers to
citizens instead, and how and why citizens have responded favorably. At
the core here is an argument about entertainment television’s role in shap-
ing political culture—what it contributes to new ways of thinking about
both politics and television. But such new ways of thinking did not arrive
overnight.

A TRANSFORMED PROGRAMMING LANDSCAPE

A cursory look at the last two decades of political programming on tele-

vision demonstrates an array of political content that has appeared across
numerous television channels. Politics is now packaged in a variety of for-
mats and genres beyond news and documentary, including talk shows, dra-
mas, sitcoms (including animated sitcoms), fake news and pundit shows,
6 Chapter 1

sketch comedy, and even reality programming. The conventional lines that
once segregated the “serious” from the “entertaining” in television pro-
gramming are largely now eroded, and the location for where institutional
politics resides within and across those lines is varied. The daily and nightly
sense-making of political events is processed in new ways by new voices,
and rarely operates by the previous assumptions that guided televised po-
litical discourse for much of the medium’s history.
For decades, television broadcast networks maintained an artificial sepa-
ration between politics and popular culture, specifically assigning public
affairs programming to news divisions while entertainment—the prepon-
derance of network programming—was managed by different divisions.
Politics was found primarily in newscasts, Sunday morning talk shows,
and documentaries, but much less so in other genres. Such strict segrega-
tion helped the networks call attention to the specific areas of program-
ming that could be used to justify claims of serving the public interest, a
requirement necessary for the broadcast licensure in the United States. It
also assured network executives that nothing too controversial would in-
terfere with their primary business interest: the delivery of the largest mass
audience possible to advertisers accrued through entertainment program-
ming. Through forced segregation, therefore, network executives construed
politics in reductive terms—minimally engaging, focused on the delivery of
information about political elites, primarily handled by “experts,” employ-
ing a grave and serious tone. Politics, television executives told the viewing
public, is an “eat-your-peas” endeavor. Although the history of American
television contains notable exceptions, the overall result was an artificial
separation of politics from other forms of programming (and how these
forms can make sense of politics through alternative narratives), but also
from cultural life in general. This separation began to be erased, however,
with the advent of competition from cable and its challenge to the network
oligopoly in the post-network era.6
The first sustained blurring between the generic lines of political news
and entertainment programming was seen in a significant fashion in the
1992 presidential campaign when candidates began appearing frequently
on entertainment talk shows, largely on cable (such as Larry King Live) and
those programs offered through syndication (such as The Phil Donahue
Show). Critics were aghast at what they considered a degradation of the
electoral process, proclaiming this the “entertainmentization” of politics.7
Audiences, however, reveled in these new venues for political information,
as they were invited to engage directly with the candidates via telephone or
as studio audience members.8 With increasingly intense competition aris-
ing in the television marketplace in the 1990s, politics gained currency as
a programming strategy for cable producers who were seeking distinctive
original programming and who recognized that audiences just might be
 The Changing Face of Politics on Television 7

attracted to alternative forms of political discussion, information, and en-

tertainment. Entertainment cable channels such as Comedy Central, MTV,
Court TV, Bravo, and HBO, as well as the cable news channels MSNBC, Fox
News, CNN, and CNBC, attempted a variety of political programming alter-
natives that addressed varied viewer interests and pleasures in politics.9
Comedy Central is perhaps the most notable and groundbreaking chan-
nel in this regard. In an attempt to establish itself as a location for more
than sitcom reruns and stand-up comedians, the network began to brand
itself by offering original programming based on topical humor. Their slo-
gan, “same world, different take,” signaled that they would apply a new ap-
proach to genres such as talk, news, and animation. From 1993–1996, the
network offered its groundbreaking roundtable political discussion show
Politically Incorrect, hosted by comedian Bill Maher. The show violated the
norms of traditional political talk on television by featuring Maher seated
among four guests who were typically not experts on politics discussing
politics—indeed, their lack of expertise was largely the show’s premise and
draw.10 The producers aimed to create the feel of a televised cocktail party
by structuring debates about current events amongst notable guests from
numerous areas of public life, including television, politics, sports, film,
music, interest groups, radio, publishing, and others. By including such

Politically Incorrect taping in Washington, D.C., in 2000. Courtesy of Politically

Incorrect with Bill Maher.
8 Chapter 1

non-experts, the show introduced a commonsense form of discourse on

politics that was allowed to veer more freely into humorous (and at times
racy) talk, both of which were outside the norm of conventional talk about
politics on television.11 The show was enough of a success that it was picked
up by ABC in 1997, where it ran until 2002, when Maher was essentially
fired for his politically incorrect talk about the events of September 11,
2001.
In 1997, the network introduced South Park, an animated sitcom featur-
ing a crew of four potty-mouthed kids in a nondescript Colorado town
who engage an array of social and political situations, all of which serve as
a vehicle for the scorched-earth approach to satire by creators Matt Stone
and Trey Parker, seemingly appealing to liberals, conservatives, and every
stripe of cynic and skeptic in-between.12 The show has skewered numerous
politicians, including Hillary Clinton, Gary Condit, George W. Bush, Sad-
dam Hussein, Barack Obama, and UK Prime Minister Gordon Brown, as
well as an array of political issues. In April 2001, Comedy Central turned
to Stone and Parker again to offer the short-lived That’s My Bush, a sitcom
that ridiculed a moronically portrayed President George W. Bush and his
wife shortly after he assumed office. The show was a parody of the typical
home and office sitcoms, yet was set in the White House and with most
of the jokes at Bush’s expense. The network followed this six years later—
effectively “bookending” the Bush presidency—with another animated
sitcom, Lil’ Bush. This program envisioned Bush and his inner circle of advi-
sors (Lil’ Cheney, Lil’ Rummy, Lil’ Condi) as petulant, evil, and idiotic fifth
graders running amok in the world. Far from simply using Bush as a motif
to achieve sophomoric humor, the program instead offered a blistering
attack on the Bush administration’s policies, ranging from nuclear prolif-
eration and sound science to attacks on gay rights and the Iraq War. Both
shows demonstrated that a cable network was willing to take on a sitting
president through serialized narrative programming, and do so in brutal
and damning fashion.13
Although the network began offering its faux news program The Daily
Show in 1996, it wouldn’t be until 1999 that the program began to take on
a more political bent with the arrival of its new host, Jon Stewart. As dis-
cussed in later chapters, The Daily Show—cast as a fake news program, com-
plete with anchor and reporters—became a hit by offering critiques of both
politics and the television news media. The show began building a loyal
following (and garnering much critical acclaim) after the events of Septem-
ber 11, 2001. As the Bush administration took advantage of patriotic fervor
to advance an aggressive and highly questionable (if not also illegal) series
of domestic and foreign policy initiatives, The Daily Show became a location
for some of the most consistent and insistent questioning of not only the
administration’s policies, but also its information management techniques
 The Changing Face of Politics on Television 9

and the compliant news media that aided and abetted those efforts. After
the reelection of George W. Bush in 2004, the program spawned a success-
ful spin-off around the faux conservative persona of show reporter Stephen
Colbert. In 2005, the Colbert Report premiered with Colbert starring as
bloviated right-wing talk show host in the vein of Fox News’s Bill O’Reilly.
Here too the network offered a program that simultaneously deconstructed
conservative media and politicians through humorous and parodic cri-
tiques. In sum, Comedy Central has been one of the main creative forces in
television—cable or broadcast—for political and social satire.
Subscription cable television channels such as HBO and Showtime have
also produced a variety of creative programming centered on politics. HBO
has offered groundbreaking talk shows that have blended the political and
entertainment genres of traditional late-night talk television, including
the pioneering Dennis Miller Live (1994–2002), as well as The Chris Rock
Show (1997–2000) and Real Time with Bill Maher (2003–present; discussed
in subsequent chapters).14 In 2003, the network produced a video-vérité,
documentary-style show called K Street that centered on a make-believe
Washington lobbying firm. The show featured a mixture of actors and
real-life politicos such as consultants James Carville and Mary Matalin, but
also included cameos by lawmakers such as Senators John McCain, Hillary
Clinton, and Orrin Hatch.15 The show was commercially unsuccessful, but
it did feature an important arena of politics as its narrative center—one that
has rarely been featured on television.
For its part, Showtime aired a reality program called American Candidate
during the 2004 election cycle. Produced by R. J. Cutler (The War Room),
the show featured a group of citizen contestants who competed in a cam-
paign to be president of the United States.16 Cutler’s stated intention was
to “comment on the [political] process” by showing “how the sausage is
made.”17 Despite what some might see as a trivialization of politics, the
reality show nevertheless did offer a dose of pluralism by discussing issues
that rarely find their way onto television (such as animal rights), while also
offering up candidates who were not beholden to the rigid ideological or
partisan categories that typically dominate political campaigns. In sum,
the subscription channels have demonstrated that they are willing to take
programming risks that the networks rarely would and, in the process, ex-
pand our understanding of how democracy can be viewed and understood
through alternative narratives about politics.
By the turn of the new millennium, prime-time network television pro-
gramming with government institutions as the central theme or setting
(traditionally a formula for ratings death) included three shows on the CIA,
one on the FBI, one on the White House, two on the Supreme Court, one
on City Hall, two on the U.S. armed forces, and one on an American em-
bassy.18 Two of those shows—The West Wing and 24—became enormous
10 Chapter 1

hits, arguably for different reasons. As numerous critics have pointed out,
Aaron Sorkin’s The West Wing was a liberal Democratic fantasy, offering a
narrative that featured an honest, fair, and ethical Democratic president,
a salve for many Democrats still smarting from the humiliation and party
damage caused by President Bill Clinton’s reckless behavior, baby boomer
narcissism, and conservative politics.19 Oddly enough, as the show’s narra-
tive evolved in its final two seasons (2004–2006), it also presaged and par-
alleled the story line of what would occur in the 2008 presidential contest
between Barack Obama and John McCain by featuring a youthful minority
Democratic candidate (in this case, a Latino) in a race with a straight-
talking, old-guard Republican senator opponent.20 The show 24 also mir-
rored political reality by featuring a CIA agent who would stop at nothing
to thwart terrorists. In the process, the show became a vehicle for graphic
displays of the Bush administration’s real-life policies regarding torture and
the audience’s vicarious pleasure in seeing the bad guys cry.21
One additional network program of note is Saturday Night Live, the late-
night weekend sketch comedy show that has aired since 1975 on NBC.
Through the years, the show has had a spotty track record as a place for
consistent high-quality late-night comedy, tending of late to “go political”
primarily in presidential election years. For many cultural critics, how-
ever, SNL is the place for satirical political commentary during an election.
Elsewhere I have criticized SNL’s political humor for failing to adequately
live up to the true potential of political satire as a discourse of critique.22
The central weakness is that the show’s preferred form of political humor
focuses more on the personal characteristics of politicians (such as Dana
Carvey making fun of George H. W. Bush’s strange lexical ticks) than their
policies or approach to power. There are moments, however—such as the
2008 presidential election discussed previously, but also in 2000—when
the show produced stinging satirical critiques that have affected public de-
liberation about the election and/or candidates, becoming “water-cooler”
moments as well as widely circulated video clips that are replayed across
numerous media channels.23 In 2008, the program even became part of
the official campaign when Democratic hopeful Hillary Clinton seized on
a skit that suggested press favoritism toward Barack Obama and used it
as rhetorical ammunition against her rival and the journalist-moderators
during a Democratic debate.
This is one example of how the political world has embraced this en-
croachment of entertainment television into politics. But presidential
candidates also regularly appear on Saturday Night Live during campaign
seasons, even participating in jokes at their own expense. Such was the
case in 2008 when Sarah Palin, after being ridiculed mercilessly, appeared
on the show but had to sit smiling at the “Weekend Update” anchor desk
while the show’s actors engaged in a damning rap song about her. Simi-
Other documents randomly have
different content
bizonyára Nyárfás Imrét, akiről különben is tudatik, hogy hat tehene
van idekint a baromnál.
Szárnyék manapság már imitt-amott van. Ide is, amoda is fákat
ültettek az észszel élő emberek s e fákból idő multán erdők
keletkeztek. Ez most már a szárnyék helyett van s valamelyik oldala
mindig megvédi esőtől, széltől vagy a nap melegétől az állatot. Csak
a gulyások cserénye marad meg, azt látni itt is, ott is a puszta
közepén. Akkora kis darab kerités-sövényből, mint egy szoba. Abban
lakik a cserényes, aki nappal főz a többire, éjjel pedig kerüli a gulyát,
amely lefeküdt a karó körül. A gulya ugyanis olyan társaság, hogy
nappal elpihen a pusztában itt is, ott is, de éjjelre megszokott helyet
keres. Hogy ezt megtalálja, egy hosszu akáczot kivágnak, ágait
lebotolják s a csupasz magas karót ássák valahol a puszta közepén a
földbe. Azt aztán a gulya elismeri, hogy az az ő háza, födele s nagy
nyugalommal telepszik köréje este.
Gulya sok van a nagy darab földön, néha tiz is, mert
nyolczszáznál több darabot nem igen tesznek egybe. Az már olyan
nagy sereg, hogy három ember nem birja rendben tartani,
bármennyire érti is a dolgát. Mert rendszerint hárman vannak egy
csapatnál: két ember meg egy gyerek. Tavasztól őszig csak ugy kint
vannak az ég alatt, mint az állataik, krumpli-paprikást szoktak enni,
továbbá tarhonyát, zsiros kását, arra nagyokat isznak a csordakutból
s mód felett egészségesek. Szeretik az aludt tejet is és a tarhót,
amiben van részük elég, mert szerződés szerint az a tej az övék,
amit a tehenekből kifejnek. Ily módon nem is rossz mesterség az,
mert hasznuk van a tejből is, amit az asszonyaik elhordanak és turót,
vajat, sajtot csinálnak belőle. A várostól is kapnak fizetést, valamint
minden gazdától minden darab állat után az őrizésért egy-egy
forintot. Ezzel szemben azonban megvan a vagyoni felelősség, hogy
akármi történjen tavasztól őszig, bármiféle gyanus ember
kódorogjon a határban: nem vesz el a jószágból egy czitek sem. Ez
oknál fogva meg nehéz mesterség a gulyásság s csak olyan ember
üzheti, aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban.
*
 A nagy pusztán, ahol a gulyák laknak, vasárnap némi
embermozgás látszik. Máskor csend van arra s nagy néha halad
Szabadka felé egy-egy kocsi vagy pedig gyalogosok haladnak s
megkérdik, merre van a Pálinkás-erdő, ahol a fa tetejében a Mária
látszik. A gulyások ezeket utba igazitják s azután csendes megint
minden. Vasárnap már más. Többen jönnek ilyenkor a gulyák felé,
kocsin vagy gyalogszerrel. Mind olyan ember, aki azért jön, hogy
föltekintse a marháját. Hogy nőtt-e a tavasz óta? Gyarapodott-e? A
fü térdig ér csaknem, abban az emberek kéjelegve járnak.
– Ilyen teritött asztalnál csak gyarapodhatik – mondják s keresni
kezdik a Bimbót a nagy tömeg állat között.
Mi is ilyen irányban értünk ki, hogy megnézzük a Tündér üszőt,
amely a tavaszszal került ide. Előbb a Vincze János gulyájában volt s
az tartozott érte felelettel, de a kapás tudni vélte, hogy ezuttal a két
Rózsáknál van. Hogy Vinczénél igen fölszaporodott a jószág s átadott
belőle emezeknek. Ő tudja, neki megüzenték.
– Kicsoda?
– Nem is vélök már rá – felelte az öreg – de valaki mondta a
multkor.
Ez a „multkor“ az augusztus közepi bucsut jelenti, amidőn a vén
ember is elment a csárdába s két álló napig felejtgette, hogy
öregszik. Ennyi idő alatt kétségkivül lehet néhány üzenetet váltani s
igy most már egyenest arrafelé hajtottunk, amerre felé sejteni
lehetett, hogy ott őrzik a két Rózsák a gulyát a pusztában. A buczkák
közt nemsokára elő is tünt a nagy zöld tábla, végig rajta a sok állat.
Mind fejetlen. A fejük lent volt a nagy füben. A gulya-szélben van
már egy-két kocsi, odahajtunk. Nemsokára látszik, hogy jön egy
magas ősz ember a térdig érő harmatos füben, huzva maga után a
hosszu botot.
A kapás csöndesen mondja:
– A Rózsa Sándor öcscse.
 Széles kalap van a fején, haja rövidre nyirt, szakálla ősz, bár még
látszik, hogy veres volt azelőtt. Bocskorban van, nem a füzős tótban,
hanem a magyar csuszá-ban, amely csatra jár. Meztelen, izmos
lábszárai barnavörösek, a pihéket, amik rajta nőttek, lenfehérre
szivta a nap. Ha valamely festő meg tudná ezt a szinkeveréket
festeni, bizonyosan kidobnák a képét a mütárlatból.
A gulyás nyujtja a kezét és üdvözli az embereket e szóval:
– Tartson mög az Isten mindnyájunkat.
– Mindnyájunkat… mindnyájunkat…
– Mind magunkat, mind nyájunkat…
– Hát talán hogy a jószágot tekintik föl maguk is?
– Az ám, majd azt néznénk. Ha itt van, ebben a gulyában.
– Hát – mondja elütőleg – én majd téritöm a marhát, de gyün a
gyerök mingyárt.
El is siet a semjék felé, hogy tereljen.
– Tán nincs itthon a számadó? – kérdezi a kapás a többitől.
– Oda van a szabadkai földön – mondják.
– Ez csak éppen testvérje a számadónak – int Muladi kocsis az
eltávozott után – amaz az igazi, aki Szabadkát járja.
– Akkor hogy találjuk mög az üszőt?
– Majd mögmondja a gyerök.
Jött is már a gyerek, akinek a fejében van az inventárium. Egy
alacsonyra maradt fiu, karikás ostor a nyakában, a kezében nagy
bot, háromszor olyan hosszu, mint ő maga. Vékony gyürücze-
szárban egy makrapipa, azt a fogai között tartja, mikor köszönt.
– No – mondja aztán – talán maguk is a marhájukat keresnék?
 – Az ám – szól a kapás – azt. Van itt egy üsző a baromban, azt
akarnánk mögnézni.
– Hát – felelt igen komolyan a kis ember – azt löhet… löhet. Majd
mögkeressük. Mert van itt sok. Miféle névön van itt az a maguké?
– Kis Pál névön.
A bojtár lenézett a földre s a füszálak töveit durkálta a botvéggel.
– Hm – mondta egyszer s csóválta a fejét. Azután ismét
gondolkozott. A pipát kivette a szájából.
– Üsző? – kérdezte.
– Üsző.
– No – szólt fontosan – itt aligha van. Ötszázhuszonhét darab van
itt a kezem alatt. Nem mondom: van közte négy, akinek a gazdáját
nem tudom. Abbul egy ló, kettő öreg tehén, egy van üsző. Ha ez lösz
az, akkor mögvan, ha az se az, akkor itt nincsen ebben a gulyában.
– Hát – mondta a kapás – itt köll annak lönni.
A bojtár előre halad.
– Nono – felelt. – Majd mögkeressük.
Mentünk utána. Egy bikát, amely gyanusan nézte ténfergésünket,
jól oldalba ütött a nagy bottal. Az idomtalan nagy állat, amelynek a
husából vagy tizenöt ekkora gyerek kitelt volna, félre fordult, de
ismét csak levágta a fejét, ami nem kedvező körülmény. A hosszu
bot most nagyot sivitott a gyerek kezében s hirtelen a homlokához
repült. Ezen a bika elszégyenült, a gyerek felvette a botot s ment
előre szótalan.
– De bolond bikátok van, hé – szólt neki Muladi, ahogy a
csatakos füben haladtunk.
– Ez még csak istenös – mondta rá a bojtár. – Van rátartósabb is.
 Egy csomó barom közt megállt s egy kajla üszőre mutatott.
– Ez-e az? – kérdezte.
A kapás nézni kezdte az üszőt. Ő sem látta a tavasz óta, hát nem
ismerhet rá azonnal. Nézte jobbról, nézte balról.
– Ilyenfajta barnás-szürke volt az is, de még sem ez az. Más
annak a füle állása… Nem ez az, nem ez az no.
– Hát pedig – állapitotta meg a bojtár – itt az egészben nincs
más üsző, akinek a gazdáját én ne tudnám.
Egész határozottsággal mondta ezt s azonnal más munkába
kezdett. Jött ugyanis utánunk három surbankó legény, akik szintén
vele akartak beszélni. Kötelet hoztak és ostort, ami nyilvánvaló jele,
hogy haza akarják hajtani a marhájukat.
– Adjon isten jó napot – köszöntötték.
– Adjon isten – felelte pipázva.
– Hát löhet-e? – kérdezték a legények.
– Löhet – válaszolt, kissé kérkedve állásával, amit a barom körül
elfoglal. – Nem nehéz mestörség… Tán haza hajtod?
– Az ám.
– Kiféléjét?
– Sebők Fekete Antalét.
– Azt – mondta nyugodtan. – Annak kettő van itt kint, a tavaszi
kajla tehén mög egy üsző.
– Az, az – mondták örömmel a legények s a bojtár csöndesen
felelt:
– Tudom én az ilyesmit. Majd mingyárt kikeressük.
 Készülne is hozzá, de az öreg kapás, aki a saját szemének sem
igen hisz, tovább kutakodott s most a tereléshez álló gulya elejéről
kiált vissza:
– Itt az üsző.
Mire odaértünk, már körül is nézte.
– Tündér – szólt neki örömmel. – Tündér…
Az üsző rábámult.
– Mögüsmert, mögüsmert – ismétli vigan a kapás. – De
möghiztál! Enyje, de szép vagy! Ha a Pirók látna! (A Pirók ugyanis az
anyja neki.)
– No hogy – vélte Muladi. – Ojan kil –, nyócz – nyóczvanöt
forintot bizonyosan ma mögadnak érte. De valójában az-e?
– Nézze kend a billogját. Kend ismer irást.
Nézi Muladi, azonban tehénszőrön nehéz az irást megismerni az
olyannak, aki régen tanulta. Együttesen állapitjuk meg, hogy
csakugyan rajta a billog.
– No, most gyere bojtár – örvend a kapás. – Mondtam én, hogy
itt lösz az elejibe, mert mindig olyan elüljáró marha volt ez a Tündér.
Jön is a bojtár, de már messziről kiált, ahogy az üszőre néz.
– Jaj – magyarázza – nem jól mondták maguk a nevet, azért nem
tudtam én. Nem Kis Pál ennek a gazdája, hanem Kis Palcsi.
Hát különben mindegy. Az üszőt megtaláltuk, az a fődolog. Meg
is deputáltuk és meg is dicsérték. Többen csodájára jöttek arrajárók,
hogy jaj de szép.
– Hát hiszen, hát hiszen… – szólt kedvtelve a kapás s
végigtekintett némely hitvány tehenen, melyek a közelben
legelésztek – aki bornyut én kötök el az anyjátul…
 Haladtunk visszafelé, miután elkezeltünk az öreg Rózsától. Muladi
neki eresztette a gyepes siknak a lovakat s tömni kezdte a pipáját.
Közben a Sándorról beszélt.
– Lám – szólt hátrafordulva az ülésben – micsoda élet az?
Másoknak vagyont szörzött, maga tömlöczben halt.
– Hát az ugy van – állitotta a kapás.
Muladi azt mondta:
– Sok urat begombolhatott volna maga mellé a Sándor, ha akarta
volna.
– Hát az ugy van – állitotta a kapás.
A pipa szárával kissé oldalt mutatott s csöndesen szólt:
– Szép tanya ez a nyárfás nagyon.
Muladi nem szólt semmit, a kapás nem szólt semmit, én se
szóltam semmit.
 HAZATÉRÉS.

gy vasárnap délelőtt ugy tizenegy óra tájban István

dideregve ér haza a tanyára. Vékony nyári csizma a lábán,
egy szál felöltő a derekán, a fejében pedig csak kalap;
semmikép sem csoda, ha fázik a hóban. Csunya nedves
idő van, amennyiben hó esett az egész éjjelen, reggelre pedig, hogy
a köd eloszlott, kisütött a nap. Ilyenkor besziv minden meleget az
olvadó hó és bár verőfénynyel van a nap és bár déli szél kereng a
tájon, olyan a hideg, hogy annak, aki sokáig állja, mint mondani
szokás, a szive gyökere is reszket. István pedig nincs is neki
öltözködve az időjárásnak, egészen a fajta öltözéket visel, mint
ünnepnap tavaszon szokás. Ez onnan van, hogy István a börtönből
jön, ahova a tavaszon bevitték, hogy emberölésért üljön nyolcz
hónapot.
Mikor István a latyakban becsattog az udvarra, a kocsis rámered.
Ünnepnap lévén, a vén Imre kocsis sem foglalkozik komoly
munkával, hanem a kocsi rudjára feszitvén a hámokat, kenegeti a
bőrt halzsirral. Jó állat a bőr – tartja a vén Imre – nem kér kenyeret,
csak éppen hogy zsirral kell étetni. No aztán azzal éteti is folyton-
folyvást s ha megsokalják a pazarlást, amit elkövet, rögtön
fölmondja a szolgálatot. Megélteti őt az uristen, aki a csillagokat
kigyujtja, más tanyában is. Átlag kétszer szokott fölmondani
évenkint, de huszonhat év óta, mióta itt van, csak egyszer ment el,
akkor is visszajött harmadik héten, hogy csak nem hagyja az
eperfáit, amiket ő maga ültetett. Igy van Imre a tanyával, az
eperfákkal és a halzsirral, amit beleétet a hámba.
– Nini – mondja – möggyütt kend?
– Mög ám – feleli a szomoru István. – Vége a szolgálatnak.
Barátságosan kezelnek s Imre igen örül István megjöttének, mert
a hosszu idők folyamán összeszoktak ők ketten nagyon.
– Hát hogy telt le? – kérdezi részvéttel. – Annyi sok idő?
– Jaj, ne is kérdözze kend. Már az életömet is möguntam a falak
közt. Borzasztóság az, tudja kend, ott lönni.
– Különösen semmiért…
– Haj, haj – sóhajtja István – igy bánnak a szögénynyel.
A cselédház ereszete alá megy, ahol szegen függ a puskája.
Ócska, rozsdás, elültöltő egycsőves, a szijja, amit megrágott az idő,
kóczmadzaggal van összekötözve. Leveszi, nézi. Meg van töltve most
is, mert mig István oda volt, éjjelenkint Imre kerülte vele a határt.
Megforgatja egy kissé a kezében, a vállához is emeli, hogy értené-e
még a bánásmódját. Azután visszaakasztja és ujból csak sóhajt.
– Hej, puska, puska, te voltál az oka rabságomnak.
István tudniillik csősz és ezen hivatala szerezte neki a börtönt.
Ősz felé járt akkor az idő, a szőlő érett volna és ittas darazsak
röpködtek a levegőben. A tanyai kutya ilyenkor lesz gyümölcsevő.
Ugyan a nyers kukoriczát is megeszi, ha éhes, de a szőlőt már nem
tisztán éhségből szereti. Éjjelenkint szökik a szőlőkbe és hatalmas
étvágya van. Egész sorokat lelegel, amig megunja. Ezért hát ilyenkor
nagy vigyázatban részesül a szőlő s a csősz folyton kerülgeti. Amely
kutyát benne talál, arra rálő. Igy volt ez akkor is. A szőlő sarkát két
nap óta dézsmálta már igy az eb. István sejtette is, hogy a Kalap
Jánosék nagy fekete kutyája. Aztán hát ezt a sarkot vigyázta. – Hej,
majd beléd lövök – gondolta és sóra töltötte a puskáját, hogy örökre
elmenjen a kedve a látogatójának. Harmadnap éjjel ki is leste. Sötét
éjszaka volt, a hold nem járt az égen és a csillagok elé álltak a
felhők. A nagy diófa alatt ment éppen, mikor látta, hogy bent van
ám a sarokban a nagy feketeség. Zörög a száradó levél a tőkéken,
amint huzódik egytől a másikhoz. Mikor az utra ér, hogy nagy fekete
testének formái láthatók a sötétben, István rásüti a fegyvert. Nagyot
szól a puska, amott a feketeség meg elnyulik hosszasan a tőkék alatt
és vergődik szótalan. Hosszabb már mint a kutya szokott lenni.
István odalép hozzá a harmatos homokban: látja, hogy nem kutya,
hanem ember, fekete szürben. Ott van mellette a nagy garaboly is,
amibe a szőlőt szedte. Feldőlt és az érett gyümölcsök kifordultak a
homokba. – Ki vagy? – kérdezte István szomoruan, mert tudta, hogy
bajt csinált. De egy szót sem szól amaz, csak a fehér homok válik
sötétre körülötte a vértől. Eldobta István már a puskát, reszkető
kézzel keresi zsebében a masinatartót és gyufát. Kék lánggal
sziporkáz a kénes gyujtó és a fénye mellett megismeri a haló
embert. Nem más az, mint Fekete Karácsony Péter, a juhász. Ez
ugyan többé már juhot nem őriz, mert el van találva végkép. Igy
esett, hogy Istvánt börtönbe vitték a tavaszszal és el kellett hagynia
a tanyát, a puskát, gyermekeit és a tág mezőket, ahol messzire
lehetett látni.
A felesége régen elhalt (nem élni való volt szegény, görcs állt
mindig a fejében) s ilyformán a nagyocska lánya meg a fia voltak
csak vele. Ezeket azon időre, mig ő maga elmenne, a sógorához
küldte, aki kint messze, a halasi földek felé pásztorkodik. E miatt
most, hogy hazajött, még csak a szobájába sem mehetett be, mert a
kulcsot is elvitték, őt magát pedig még nem várták. Jó szerencse,
hogy Imre ott van a tanyában, különben senkit sem talált volna. A
gazdáék télen a városban laknak s csak ritkán jönnek elő. A havas
udvarban nem mozog más, mint a kutya, a galambok, az istállóban
pedig a marhák, ezekre a vén Imre visel gondot. Imre kérdezni
akarna sok mindent, illetve mutatni szeretné, hogy örül István

Ő
érkezésének. Ő azonban mogorva agglegény s nem ért a beszéd
tudományához. Rendesen csak elmélkedik s a lovaival társalog.
– No hát nem is kenöm már tovább azt a szijjat – mondja
hirtelen.
Istvánnak azóta most fakad először mosoly az arczán. Lám, az
öreg Imre még mindig a régi vén gyerek.
– Hiszen kár is – felel – csak ugy csöpög már a zsirtól.
– Hagy csöpögjön – véli Imre. – Olyan, mint a szép lány haja,
sohase elég neki az olaj.
A konyhába mennek, ahol Imre a tüzben tesz-vesz. István, mint
aki rég ideje nem látott ilyen munkát, idegenül nézi.
– Paprikás krumpli – magyarázza Imre – de majd megszaporitom,
mert csak magamra számitottam.
Burgonyát hámoz, a füstös bögrébe teszi, majd pedig vizet is tölt
hozzá. Azután szalonnát vág.
– Zsir is kell ám ehhöz – mondja, derülten foglalatoskodva, a vén
ügyetlenség. – Vasárnap van mámma, ögye mög a kutya a máját.
Imre soha sem szokta az ilyes beszédet, de most, ugy látszik,
nevettetni szeretné mindenképpen a szomoru Istvánt. Sürögve keres
a tüzhely előtt egy hosszu galyat, amit hegyesre farag s ráhuzza a
szalonnadarabot. Még megirdalja egy kicsit a késsel.
– No, vágjék kend egy nagy karaj könyeret – biztatja Istvánt.
Ő maga pedig az ablakban kutakodik.
– Ehol a pálinka is e! Kóstolja kend. Idei, érzik még az éretlen
szaga, de azért nagyon jó pálinka lönne az gyüvőre, ha az idén mög
nem innánk.
 István kézbe veszi az üveget és néz a benne kotyogó fehér
törkölyre.
– Ilyenbe se volt részöm nyolcz hónap óta…
– Majd kipótoli kend, no… – vigasztalja Imre.
Süti a szalonnát és a csepegő zsirt okosan osztogatja el, felét a
kenyérre, felét pedig a bögrébe hullatván. Nem sok időbe kerül ám
most már, hogy a jó parazsas rőzse tüze mellett megforr a krumpli, a
szalonna is hamar kiadja a lelkét. De jól végezte kötelességét, a
kenyér zsiros végtől végig. És jutott azért a bögrébe is. Mikor Imre
két tányérba kiönti az ételt: örömmel mondja és dicsekedve is:
– Nézze kend, milyen nagy pillangók uszkálnak rajta.
István csak nézi az ebédhez való készülődést szótalan. A régen
kóstolt pálinka egy kis pirosságot hoz az arczába, melyről leszedte az
egészség virágait a Csillag-börtön. Imre kanalakat keres elő, ünneplő
fakanalakat, amelyeknek nyele feketére van festve, az alján pedig
zöld levelek között sárga tulipántok. Az asztalra helyez mindent,
tányért, kanalat, kenyeret, pálinkát. Még csak a sült szalonnát kell a
krumplira darabolni, aztán király legyen az, aki különbet eszik ennél.
– No, isten áldásával – kinálja Imre.
István könybelábadtan tekint végig a szorgoskodó öregen.
– Nem átall kend velem egy asztalnál önni? – kérdezi csöndesen.
– Én? – fakadt ki Imre. – Hát minek néz kend engöm?
– Mégis… Vér van a kezemön.
– Ugyan ne beszéljön kend. Nem ér az ilyen beszéd sömmit. Nem
akaratbul tötte kend.
– Hát abbul nem.
 – No amazért mög nem kár, hogy egy betyárral kevesebb van. Ha
zsandár lőtte volna agyon, medáliát kapott volna érte.
A paprikás krumpli zsirpillangói közé odahullik István szemeiből is
néhány pillangó.
– Igyék kend még – kinálja Imre a pálinkát, a zavarodottság
elháritása szempontjából.
De amazon kitörnek az elfojtott keserüségek, amiket mostanáig
türtőztetett magában. Könye könye után csordul és egész testét
rázzák a belső viharok.
– Miért érdemöltem, miért érdemöltem.
Valósággal erre ki tudna felelni? A törvény néha oly tökéletlen.
Tudja azt a vén Imre is, de ő, mint vagyonos és zsugori agglegény, a
fennálló rendhez huzódik s mindent ugy talál jónak, ahogy van. Ezért
ez irányban nem is szól semmit. Csak nézi a zokogó embert egy
darabig, azután beszédbe kezd:
– A gyerök iránt ne lögyön aggodalma kendnek. Itt jártak most
harmadik hete vasárnap. Az Annusnak uj ruhát vött a gazda, csak
látná kend, hogy milyen pötyke benne!
– Hát az Andris? – sirja István.
– Az Andris mög kigyógyult a szömfájásbul. Pedig kékküvet rakott
rá a doktor.
Istvánban csillapul a kétségbeesés. Nyugodtabban tárgyalnak és
végire is járnak az ebédnek. Mikor a szépen festett kanál utolsókat
koppanna a tányérok alján, Imre föláll, hogy a korsóba vizet hozna a
kutból, de alig tesz pár lépést, fölhagy e szándékával.
– Ej – mondja erős hangon, ami ő nála bizony szokatlan, mert a
maga csendességében élte eddig világéletét – az ebadta hejjén. Ki
iszik ilyen ételre vizet?
István bágyadtan tekint rá:
 – Hát?
– Hát, az ebadta hejjén, átmögyünk a csárdába!
Ezzel aztán se szól, se beszél, csak kifordul a konyhából. Vizet ad
az állatainak és rájuk zárja az ajtót. István mindezt tétova nézi.
– Ugy-e – kérdezi – aztán én kenddel mönnyek?
– Hát? Hát mi? – csodálja Imre. – Tudja kend, hogy én ott még
sohasem jártam bort inni. Csak dologban, ha néha elvetődtem. Most
én csak csupán kendért akarok ott lönni. Hagy lássák, hogy itthon
van. Én akarom! Én fizetök!
Aki ugy ismeri évtizedeken át Imrét, mint István, fölérheti
észszel, hogy micsoda nagy dolog ez. Imréről tudva van, hogy
fösvény agglegény, borhoz ritkán nyul (ha ingyen adják), dohányhoz
soha és interesre vannak a tanyák között a pénzei. A
kötelezvényeket a csizmaszárban tartogatja. Volt már rá eset, hogy
el is vesztek csizmástul, de csak megkerültek. És ime, most Imre a
korcsmába invitál. István érzi, hogy e dolognak Imre lelkében széles
alapja van. Megindult a szabadult rab mindezek láttára és ujból csak
elfogják a szeme világát azok a szivárványok, amik a belső
megindulásokból könyek alakjában következnek elő.
– Imre… – mondja – Imre…
Azonban Imrével ezen a hangon nem lehet beszélni. Soha ilyet,
még fütyül is, pedig bizony isten nem tud fütyülni. Csakhogy ő
mindenkép azon van, hogy itten vidámság legyen s ez a sápadt
ember pedig ne legyen szomoru. Az istálló ajtó közepébe rakja be a
vasrudat és azt lakatolja. Ez lókötés ellen igen ajánlatos, mert hiába
fesziti ki a rossz ember az ajtót, a lovat ki nem vezetheti. A vasrud
ugy van oda helyezve, hogy alatta a ló el nem jöhet, fölötte át nem
ugorhat. Ezt ellátván, még a galamboknak szór némi ocsut, mert
hátha késedelmesen érnek haza. Továbbá lánczáról elereszti
Móriczot, a kutyát, amely azonnal Istvánnak rohan és két lábát olyan
erővel veti a mellére, hogy szinte megtántorodik a rabságban
elgyengült ember. Végig is nyalja az állát és István az eb sáros lábait
megfogja a kezével.
– Rám ismersz hát te is?
Imre bezárván mindent, bekecset is hoz ki Istvánnak. A tulajdon
ünneplő bekecse ez, ő maga pedig a köznapiban indult utra. Jó az
ilyen a kocsis embernek, mig ellenben István csősz. Együtt mennek
ki a havas gledicsiák között az utra, amely a bormérő felé vezet. De
amint a sarokra ér Imre és végig tekint az uton, hogy mely oldalán
volna járhatóbb a hegy, hirtelen visszalép a kapualj bokrai közé. Egy
ember alakja látszik a ház végén, aki nagy bottal a kezében halad
errefelé.
– Várjuk mög – mondja Imre az Istvánnak – mig ez elhalad. A
Gegus János ez. Nem érdemös szóba állni vele. Tolvaj embör ez,
mög hazug. Szekérszámra lopta a kukoriczát a nyáron, be is van
adva érte a fegyházba.
Móricz is dühösen ugatta Gegust, mig a porta szélén elhaladt.
– Látja kend – mondta Istvánnak Imre – a kutya is csak igy
véleködik.
 FECSKÉK.

olt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban

egy feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári
sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetü. A legények,
akik a szava alá tartoztak, nevét nem Maksának mondták,
hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a kis ember
fölöttébb rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a
rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő tulságos
sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra,
hogy legényeit sulyosan leszidja, vagy egy pár napra a tábor
áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős
Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha
egyszer innen hazaérünk Magyarországba, igy félkézzel fölemellek a
nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, mig meg nem fulladtál.
Akkor maradsz majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá
semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert e fajta szigoruságot
tartott azon a területen belül, ahol husz-huszonöt embernek az ő
eszejárása szerint kellett élni. Bár kitudódott, hogy a Macska
eredendőleg nem volt sem szigoru, sem pontos oly igen nagyon a
végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb
ranguaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka dolog
olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az
ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására
kell szoritkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü
Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a szinvonalra emelte-e,
ahova emelni oly erősen igérte.
Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes,
mert néha mégis csak alább hagyott a szigorusággal. Ez olyankor
volt, amidőn hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem
olyankor, amidőn szabadságukban állott, hanem tiltott időben,
amidőn rendnek kellett lenni. És még sem tudott olyankor szigoru
lenni a Macska. Ahogy a nóta szólt az otthonvaló Magyarországról,
elfeledte ő is a rendszerét és hallgatott. Ha már nagyon sok és
nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt erre hazafelé s már gondolta,
hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is csak szeliden szólt:
– Ugyan ne szakgassátok az embör szivit…
A szomoru dalok azonban azért nem hallgattak el. Fölzokogott a
barákok sarkaiban a nóta a szép Magyarországról, melytől mi messze
estünk a vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végkép a
vörös sziklák között. Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga
szive verését versekbe foglalni tudja, olyan különfélekép szól az ének
a távol hazáról, lombos nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, mely talán
bizony most szomjazik is, mert nincsen, aki itassa rendesen s ime, a
tó is befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a
fejsze, – ábrándozott a bakavers sirva – megyek, beverem a jeget,
hogy ihasson a kis pej ló eleget…
Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája
csöndes, elhaló, végezetével elborulva tekintettek egymásra az
emberek. Mert szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a
nagy mezőkön és tágas helyeken éli világát, csak ugy messziről
zümmögni verses dalokat. De a Bodri kutyának sem volt nyugta, a
Sajó kutyának sem, továbbá a nagy fehér Tiszát is emlegették a
dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az emberek részére szabad
idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel telt el, mig ellenben
máskor rendkivül nagyokat hallgatott a társaság. Szótalan pipáztak,
mignem azt mondja egy:
 – Otthon mán járnak a betlehemösök.
Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan,
mély hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zugása közben
is behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona
valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor
megyek hazafelé, szép Magyarország felé?
A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle
katonai népekhez. A minarétek tetejében hiába gegőzött a török
harang, ha a legszebben fujta, akkor sem hallgatott rá senki. Csak
mindenkinek azon járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé,
szép Magyarország felé. De feleletet senkisem adott, a feketülő
hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra
nem indul meg az ő keblük, mert szokva is lehetnek az ilyesmihez,
miután a római légiók nótás katonái is kérdezgettek tőlük annak
idején egyetmást. A sulyos nagy hegyek azoknak sem feleltek. Nem
is értenek hozzá. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor egy ember
kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, ugy hallom“ – hogy
ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü
nádasokról, a szelid és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még
csak szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik
legfölebb ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan usznak
innen arra lefelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.
Oh a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak s ha ritkásan,
nyaratszaka uszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a
mi kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a
sapkáját és mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt…
És azokról is verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek
Szeged felől jönnek, jaj de nagyon sebesen.
Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, mit a
maga valóságában az ő parasztszivük kimondani restelt, igy versbe
és nótába formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük
egy-kettő iparos, jórésze azonban a tanyák világából és szomszéd
falvak akáczvirágos utczasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami
hires, ugy-e bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál
fogva itthon is igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig,
amit oda alá folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön átal,
még ridegebbre vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne
sirt volna titkon az otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal
kélt valamennyi. Nem bir az alul szabadulni senki, lelkének ez a
tápláléka, ha a határon kivül kell szomorkodnia.
Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor
udvarán és a zugó viz partján a napi dolog végeztével álmodozott a
nép, kisded fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai
között. Erről hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak
keringélni kezdett a völgy fölött.
– A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek – jönnek
Magyarországból!
Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja
körül szoktak utra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt
nagyon és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk,
hogy éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy
hegyek következtek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis
pihenés szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban
szem, amely ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek
pihenni a fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város,
oda is mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi
utas idegenben nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz.
Hármas, négyes sorával ülték végig a tetőket; a keritésekre, az
eresz-gerendákra is jutott a seregből és tele volt csipogásukkal az
egész környék. A katonák meg néztek föl rájuk és beszéltek
hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis fecskék? Ugy-e nehéz
volt a mars idáig a csunya hegyeken keresztül? A szegény kis
vándorok csak csicseregtek a kérdésre ugy, ahogy ők tudnak, de az
tökéletesen ugy hallatszott az elepedt füleknek, mintha magyar
beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen
apró madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az.
Azonban csak most mert volna jönni a sas vagy csak egy ölyü is!
Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar
vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek,
mindvégig lesték a szavukat a katonák, mignem a kis törődöttek
elaludtak ott a tetőszélen, az ereszetek gerendáin és a párkányokon.
A barákok szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte
egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy
bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról üzentek is
velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék az Isten
madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e vöszi kend észre, hogy
ez a nagyobbik e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)
Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a
födél alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint
máskor, bár az máskor sem ment valami tulságos nehezen.
De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren
volt a nép, hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki
látni, hogy hogyan indulnak a tovább való messzi utjukra a kicsi
magzatok.
Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy
miféle szelek lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan
észak felől éjfél után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte
a tetőket, a barakkokat és igen nagy hideg lehetett, mert az utszélen
járó turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.
Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas
földön megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta
altában gyenge testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még
vergődött valamicskét s nem éppen a fal tövében dermedt meg,
hanem szárnyaival verte a havat és odább akart menni én szegény
állatom, mert tudta, hogy neki utja van valamerre. No egy pár lépést
el is vergődött a hóban.
A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtókban és el volt
fagyva az ő szivében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó
küszöbén, mert akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott
volna. Időbe telt, mig valahogy átugrálták a dermedt testeket és a
kurtatermetü tambur Asztalost, ki akkora ugrásra nem volt
alkalmatos, a hosszu Ördögh csak ugy kivetette a hóba, hogy a
halott fecskék fölött elhaladni birjon. Káromkodott is az Ördögh (a
nevivel jár különben), mondván, hogy ilyen sorsokat miért éreztet
velünk a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy uj, nehéz kéreg
szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhlerféhler lépegetett a fecskék
közt. Kéhler volt a neve, de mert az a golyó, mit ő küldött, soha czélt
nem talált, okos német szó szerint Kéhlerféhlernek neveztetett. Igen
kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár
egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt
olyan juhász is, akit Hoffmannak neveznek. Hát Kéhlerféhler a hóba
térdelt, fölvett egy fecskét és nézte, a két tenyerében.
– Nini – mondta – még meleg.
Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva
a tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösődött. Ebbe a
két tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt.
Szemeit a félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot orditott.
– Embörök, élnek még a fecskék!
És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a
hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit birt, annyit szedett föl belőle
és a hosszu Ördögh, ki az imént kihajitotta a hóba a rövid tambur
Emerich Asztalost, már ismét behajitotta a barákba, hogy fűtsön,
ahogy csak tud, mert meleg kell ide. A sok baka pedig hordta be a
fecskét, az asztalokra rakta és keszkenővel, fehér ruhával,
miegymással teritgette és akadt, aki fejen csókolva ébredő madarát,
a száján keresztül igyezett bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor
udvarában elhullott fecske egy sem, csak amely már végleg elhalt.
Emezek meg, a barakszobákba hordottak, egymásután nyitogatni
kezdték a szemüket. Jaj de nagy örömök voltak azok!
– Nézd-e, mán éled!
– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!
 Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, ki már fölült az asztalon
és széjjel tekintett. Gyönyörüséges szeme van a fecskének, kis
aczélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok
katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt
olyan is, amely feléje nyult. Vizet is vittek nekik csajkákban, de
továbbá hoztak fekete kávét is. Mert miután a bakanép igen szerette
a fekete kávét, amibe komisz kenyeret apritott, a barakszobák
haditanácsa hasznos tápláléknak vélte ezt a fecskék részére is.
Jó volt-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy
egykettőnek a kivételével mind életre jött a fecske. És azután – bár
ki is nevessenek érte – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem
vadult meg, egy sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt
valamennyi. Összeázott szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a
fogkefével puczolgatta a baka. Azután mindenkinek a fecskéjei ott
laktak azon délelőttön az ágyon. Más kompánia állt épp aznap
szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve szerint ajnározhatta kis
magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a katonák, mint ahogy
apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a fecskék és a
durvalelkü parasztkatona szinte siránkozva mondta nekik:
– Mért nem ugy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…
Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az
udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni
kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is
elmentek aznap délután. Szerencsés és boldog utat sóhajtottunk
utánuk.
Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált.
Betette a katona az elgyötrött, az elárvult kis madarat az inge
kebelébe és együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a
rövidke kis madárnak a szive egymáson dobogott. Másnap aztán
mind elment. Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót.
Fölvágott a magasba a madár, néhányszor körülkeritette a tábort,
azután megindult a társai nyomán.
 – Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig
voltaképpen annyi köny peregett a nagy veres szakállába, hogy az
sem birta állni: arról is lepergett.
 ETEL A DOBBAN.

gőzbika a tányába lassan beczammog. Most már olyan

maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az uton szinte
megdöbbentik az embert, ha az akáczfák alul pihentéből
feléjük tekint. Sivitnak ezek a gépek, a szaga sem
kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát,
az adja ezt az alkalmas szagot.
De azért még nem minden gép ilyen. Meg vannak a régiek is.
Amelyek még maguktól nem járnak az uton, hanem ökrök huzzák.
Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való. Ugyan emez
sem. Egy ember nem szokta megvenni. Öten-hatan állnak össze,
hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép
aztán sorra járja a tulajdonosokat s mindenütt elcsépel. Mikor
mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt
kap a csépelt buzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá,
hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia odafönt járt Pesten és
kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben gőzgépkezelői
tanfolyam a neve. No aztán csak ugy elvégzi a dolgát, mint a
valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze
alatt.
– Ha kis baja van a gépnek – vélik – ő is elintézi. Ha pedig nagy
baja van, ugy sincs abban okos embör.
 Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behuzzák, a
gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a
semjéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat
lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az
iskolában is tanitanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar
szikes homokján a gépkerék.
– Apám, mi ez? – kérdezi egy kurta férfiu.
– Hát mi vóna – mondja az apja. – Masina.
Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina,
minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos,
hogy ha a falon végighuzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa,
hogy szalmával alá gyujtanak s akkor azonnal forog a kereke, hogy
hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van
egymásba akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom
bucsufia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen
gyönyörüséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről
nézik, mert mellőle elparancsoltatnak.
Az emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki
„odafönt a Pestbe“ a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő
az ur. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nem igen
szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van
az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet.
Ahogy aztán a szij a kerekekre került, a munka megindul.
Valamely ember, bizonyos nevezetü Fehértói Mihály, aki
részvényes a gépbe, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már
füttyent is s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető,
mérges bugása azonnal hallatszik.
A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét és néhányat
vakkant azon ismeretlen ellen, aki igy kiáltoz. A semjéken a tehén
abban hagyja a legelést s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a
nagy, fehér búböczék kiváncsiak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy
az uton ki halad el, miféle kocsival és hosszasan néznek utánuk.
 Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az
agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van,
hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy
a városokba, szaladgál uradalmi földeken s igy előtte a gép
füttyentgetései, a cséplő dobjának mély bődülése ismert dolgok
lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány
szava van s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak
az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen
furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A
kalászból a szemet a lovak patája taposta ki és nem a dob szelelte ki
a buzát, hanem lapáttal vetették a szérün a szél ellenébe. Legföljebb
a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe és
a vasrudjaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelid
masina volt az még, a felesek görhes lovai vontatták körbe s közben
még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a munka, szij nem volt,
ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem
kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivitó fütyülés, tüzveszedelem
és emberi szerencsétlenség – mind, mind hiányzott. Nem nagyon
régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.
Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken
sohasem járt, ime a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. –
Szava oly rendkivül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők
és tarlók fölött; s a gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az
emberek, asszonyok bizonyos megütődéssel hallgatják és mondják:
– Hejnye, ez mán mégis csak igazán de furcsa dolog.
Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öreg
ember azt mondja: No, nézd el, nézd. Mig mások a házakba sietnek,
hogy a faliórát a fütyüléshez igazitsák. Mert a gép éppen tizenkét
órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy
mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki.
A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor
az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár
hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a
másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az
egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos?
… Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a
zsákok. A szalmát kazlakba rakják s minden ember kétannyit pipázik,
mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a
gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kórmányos Etel
nevezetü és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat
bődül, mint szokott és vad, iszonyatos sikoltás van ezzel elegy.
Sárhányó Pál éppen nyujtaná át a szekérből a keresztet a gépre az
Etel elé, mikor látja, hogy mint valamely kereszt, Etel is becsuszott.
Orditja Sárhányó Pál: – Megállj!
Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak és
Kórmányos Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel
ezelőtt sem lehetett valami nagyon sulyos, most pedig még
könnyebb, mert lábai neki már nincsenek.
Vér önti végig a cséplőt, vér a buzát, a szalmát, de még a polyvát
is. A föld tiszteletére egy leány föláldoztatott.
A kocsi, amely a testét vinné, az utra a tanyából lassan hajt ki. Az
uton a járók kérdik:
– Mit viszöl?
– Etelt.
– Hát mi esött az Etellal?
A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll és
azt mondja:
– A gép…
E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd
este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott.
Igy a cséplő sem dolgozott s nem bőghetett, mert ki kellett belőle
tisztogatni az embervért és elvégre valahol csak meg kellett találni
Etel lábait is.
De holnap már majd fütyül megint s akkor azok a népek, akiknek
órás-tanyájuk van, ismét utána igazithatják az óra tetején a
czirkalmokat.
 A HÁZASSÁG ELSŐ ÉVE.

maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen,

nehéz sors. Bár mégis mindenki azon igyekszik és forgatja
elméjében a gondolatokat, hogy miként tehetné.
Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlókép volt, de
hiába gondolkozott, mire sem tudott menni. Nem volt öreg ember,
nem mondható, csak tavaly házasodott. De ez a szó nála nem volt
igaz, mert sem házassága előtt, sem házassága után nem volt neki
háza. Azelőtt mint béres legénykedett s elvette egy napszámos
ember leányát, ki maga is csak zsöllérként élt valami gazda kisebb
tanyáján. Vannak ilyen kis tanyák, amikbe lakót eresztenek, vagy
hogy mert a tanya nagyon ócska, ujat veret a gazda s a régit azért
nem bontja szét, mert kerül abba zsöllér. Mihály is ilyen helyre
került, hogy Klárát elvette, mert azért, hogy valakinek tulajdon
födele nincsen, se legénynek, se leánynak, csak összekerülnek, hogy
egymásé legyenek. Isten rendelése ez, de gyarló emberi elme nem
látja meg a felsőbb hatalmak intézkedéseit, hanem inkább gúnyt üz
azokból, kik szegény sorsukat nem tekintve, életük folyását esküvel
közösre váltják. Mondják róluk, hogy: két bolondból lett egy pár,
máskép pedig Mihály sorsát olykép festik, hogy eddig csizmában
járhatott, ezentul meg majd mezitláb ténfereg. Mihály nem bánta a
szóbeszédet, ügyet sem vetett rá s Klárával el voltak valahogy,
napszámra ment az egyik is, napszámra ment a másik is; ha lehetett
egy földre, ha nem lehetett, külön. Ez nem baj, este a
gyalogösvényen, amely az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak
találkoztak s azontul fogva együtt mentek hazafelé. Lehetős szorosan
egymás mellett, mi onnan gondolható, hogy vállaikon a kapák
gyakorta összeütődtek. Szép hangja van a kapának; igy alkonyatkor
olyan, mintha valahol messze harangoznák az Urangyalát.
Közben Mihály is, mint minden ember, forgatta különfélekép a
fejében a sorsát és legkivált azon járt az esze, hogy a maga gazdája
miként lehetne. Minél jobban gondolkozott, annál jobban odajutott,
hogy sehogy. Ez baj, mert ha jól keressük, lehet olyan idő, amikor
Klára már dologra nem mehet, itthon is lévén elvégezni való s
miegymás. No és ez a rozoga tanyaház sem sokáig állja már a
dicsőséget, hátulsó oldalát ép a héten kellett ákáczrudakkal
föltámogatni, hogy időnek előtte világnak ne induljon. Aggodalmas
gondolatok voltak ezek és bus sóhajtással nézett el esténkint Mihály
a tanyaház ablakából a földek fölött, amely mind a másé s bár az ő
keze munkája nyomán is, mind csak másnak terem.
Ez igy is maradt volna örökké, ha messze kinn a nyomásszélen,
ahol már nem a tanyák világa van, hanem a pusztaság kezdődik, uj
dolgok nem történnek. Az emberek kifundálták, hogy oda erdőt kell
ültetni. Ugyde volt már ott erdő. Azonban nem rendes, hanem csak
ugy össze-vissza nőve és nem álltak katonás sorokban a fák. Nem is
ültette azokat senki, valaha régen egy magot vitt oda a szél, vagy ép
szálló madár is kiejthette a csőréből, mikor kicsinyeinek vitte volna:
elég az avval, a mag megfogamzott, a fa felnőtt és ugy támadt a
nyomán az erdő magától. De hát hiába, nem az, amilyen kellene; igy
azt határozták, hogy kiforgatják. Hirdetést adtak közre, hogy
jőjjenek az emberek ehez a munkához és egészen ujfajta árakat
szabtak hozzá. Az erdőből vállalhat mindenki akkora földet,
amennyiről gondolja, hogy bir vele. Azon a földön tartozik kiirtani az
erdőt, de egészen alapjában. Nemcsak hogy éppen kidönteni a fát,
hanem kiszedni a földből a tönköt a mély gyökereket. Ezért a
munkáért öt évig a föld ingyen, kivéve, hogy az irtás után
csemetefákat tartozik bele ültetni, de a csemetéket is ingyen kapja.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookultra.com